A tiszta öröm

A novella On Sai fanfictioníró versenyére született az írónő Az emlékkufár című novellája alapján.

Az eredeti mű ismerete azonban nem szükséges ennek az írásnak a megértéséhez, így mindenkinek ajánlom az elolvasását.

Tartalom:
A jövőben isten szolgái egy zárda falain belül, a megapolisz minden modern eszközétől elzárva gyakorolják haldokló híveken a gyógyítást. Egy apácának, aki sosem volt biztos benne, hogy jól döntött-e, a síkálomnak nevezett technológia segítségével lehetősége adódik belelátni egy párhuzamos világbeli énjének emlékeibe, és végre megtudhatja, mi lett volna, ha
Megírás ideje: 2017. augusztus
Figyelmeztetések: említés szintjén szex, mindez egy apáca jelenlétében
Terjedelem: 3500 szó

 

Nőnek lenni fáj. De az érzelmektől karcos női szívet megvédi a további sebhelyektől a zárda vastag kőfala.

Az orvosi szoba magas, keskeny ablakán néztem ki az alant elterülő völgyre. Odalent, a város negyvenemeletes felhőkarcolói között mintha besűrűsödött volna a szmog. A tornyok mögött megpróbáltam meglátni a ködben a szegényebbek egyszerű, téglaépítésű házait, ahol egykor apámmal éltem. Vajon él még az öreg? Sikerült bejutnia a felhőkarcolók gazdagságának zárt világába?

– Aggaszt tán valami? – szakított ki gondolataimból Clara nővér hangja. Elfordultam az ablaktól, és egyenesen vele találtam szembe magam. Kíváncsi, már-már fürkésző tekintettel méregetett.

– Nem igazán, nővérem – feleltem szemlesütve. – Holnap én indulok a városba, a gyógyszerekért.

– Értem – bólintott, és mint aki tudja, mi jár a fejemben, azt kérdezte: – Mikor jártál utoljára odakint?

– Tizennégy éve, nővérem.

Clara egy pillantást sem vetett az ablakon kívüli világra. Sántikálva megfordult, és mikor már azt hittem, szótlanul magamra hagy, még a fekete, bő ruhájának válla fölött hátraszólt:

– Ne tégy felesleges kitérőket odakint.

Bólintottam, bár tudtam, hogy nem látja már. Mikor becsukódott mögötte az orvosi szoba nehéz, nyikorgó fémajtaja, még utoljára sóvárogva tekintettem az odakintről beszűrődő fényre.

Vajon Noah, aki szerelmét adta volna nekem, még mindig ebben a megapoliszban élt?

Sóhajtottam, és kicseréltem a nedves borogatást a lázálomban nyöszörgő, napok óta tudattalanul forgolódó hívő homlokán.

***

Kora hajnalban indultam. Felöltöttem a tisztára mosott, fekete ruhámat, fityulát borítottam rövidre nyírt hajamra. Ezúttal cipőt húztam, eleinte furcsának is éreztem a lábfejemet körbeölelő, puha vászonanyagot. A zárdában nem hordtunk lábbelit. Idebent Istent szolgáljuk, és meggyógyítjuk azon híveit, akiken a külvilágbeli orvostudomány már nem segíthet.

Vagy legalábbis megszépítjük utolsó napjaikat.

A kápolnába siettem. Az ódon kőlépcsőkön lefele lépkedve idegennek hatott a cipő kemény talpának ütemes kopogása. Emlékszem, korábban irigykedve néztem azokat a nővéreimet, akik évente egyszer a városba mehettek, díszes, tiszta ruhát ölthettek, és cipőt kaptak. Még ha kicsit nyomta is a lábujjamat az orra, akkor is igazán előkelőnek éreztem magam.

A kápolnában már összegyűltek a rangidős nővéreim. Clara előtt, egy fémvázas kerekesszékben ült Nora, aki a legidősebb volt mindannyiuk közül. A modern szerkezet, ami őt szállította, kirívó volt idebent, ahol Isten szolgáiként megtagadtuk a modern világ legtöbb haszontalan masináját.

De azt a széket egy Dante nevű férfitől kapta még fiatal korában. Nora gyógyította meg őt, mikor a férfit a hegyekben kirándulva megmarta egy mérgeskígyó. Dante évekig nem tért vissza, s az idő alatt Norát súlyos baleset érte: beleesett az aszályos időszakban kiszáradt kútba. Attól kezdve nem tudta mozgatni a lábát, és az ágyhoz szegezve hosszú hónapokkal később már csaknem eszét vesztette. Akkor látogatta meg őt Dante. Norát meglátva egyetlen napig sem maradt a zárdában, de néhány héttel később visszatért a poliszból, egy kerekesszékkel. És azóta, már őszülő aggastyánként, minden évben meglátogatta Norát.

– Isten segéljen téged utadon! – Nora motyogva beszélt csak, ezért nővéreim mind csendben állva hallgatták szavait. – Hozz mihamarabb fájdalomcsillapítókat, hogy betegeink békés álomra hajthassák fejüket!

– Sietni fogok, ahogy csak tudok, nővérem!

– De vigyázz! Ne hagyd, hogy a kinti rút világ elhomályosítsa előtted hitedet! Ne hagyd a sátánnak, hogy kísértésbe vigyen!

A földre ereszkedtem Nora előtt, homlokom a térdével egymagasságban volt.

– Kérlek, istenem, adj nekem erőt, hogy hitem mindig a jó irányba vezessen!

– Ámen. – Nora előrenyújtotta aszott kezét, és száraz ujjaival apró keresztet rajzolt a homlokomra. – Most menj isten hírével.

***

Kétnapi járásba telt, hogy a hegytetőről leérjek a megapoliszba. Már messziről hallani véltem a város sürgés-forgásának ezernyi zaját: a szmogfelhőt köpő autók motorbúgását, a felhőkarcolók hőségben üzemelő klímáinak kattogását, az egyszerűbb, embereket szolgáló robotok csipogását, és a milliónyi szájakból folyamatosan áramló szavak neszét. A polisz egy merő hangorkán volt, és csak az tudta megkülönböztetni a morajlás minden zaját, aki már legalább éveket leélt a falak között.

Furcsa érzés volt tizennégy év után kilépni a zárdából, és belemerülni a városi forgatagba. Míg a hegytetőn egészen közel éreztem magamhoz az égboltot és isten mennyországát, addig a gigászi épületek között csak akkor láttam meg a napot, ha teljesen kitekertem a nyakamat felfelé. Maszkot kellett húznom az arcom elé, hogy ne prüszköljek a füstös levegőtől, és az utcán hömpölygő tömegből többen is megbámultak. Talán nem is emiatt, hanem a fekete apácaruha vagy a fityula lepte meg őket. Akármerre néztem, fedetlen combú nőket láttam, akiknek a felsőjük nem takarta még a hasukat sem.

Jobbra-balra kapkodtam a tekintetemet, hátha meglátok egy ismerős épületet. Egy éttermet, egy régi barátom házát, egy emlékezetes utcasarkot. Az emberek arcának felidézésével nem is próbálkoztam. Majd’ másfél évtized túl hosszú idő ahhoz, hogy ne változzanak meg az ismerőseim.

Nora utasításai szerint nem lézengtem a városban. Abba az irányba mentem, amit ő leírt nekem még a zárdában: egyenesen végig a főutcán, a városházáig, ott balra, és a jobb oldalon áll egy kicsike, múlt századi stílusú fogadó, ahol mindig szívesen látják az apácákat. Nem emlékeztem rá, hogy fiatalabb koromban ilyen sokáig tartott volna, míg átsétálok a poliszon, bár tudtam, hogy több épület, többek között a hatvanemeletes városháza is azután épült, hogy én kiköltöztem innen. Két és fél órát gyalogoltam még a városkaputól, sokszor kocsisorok között, mire elértem a fogadót.

Ingyen kaptam szállást, és az ősz hajú, rózsafüzért szorongató kocsmáros asszony megkért rá, hogy miután elfoglaltam a szobámat, fáradjak vissza vacsorázni. Korgó gyomorral, sietősen pakoltam le a hátizsákomat a megvetett ágyon. Nem volt mit kipakolnom, csak egyetlen váltásruhám volt, egy erszényem pénzzel tele, és a több napja magammal hurcolt étel, amit a szoba szemetesébe dobtam. A vendéglőből frissen sült hús illata terjengett a folyosókon.

A zárdában szinte sosem ettünk húst, csak ha egy meggyógyított vendégünk hozott nekünk ajándékba. Anna nővér ugyan tartott csirkéket, de csak a tojásukat használta fel. Miután is előző évben ő látogatott el a poliszba a gyógyszerkészleteink feltöltéséért, indulásom előtt jó tanácsokkal látott el.

– A kocsmárosné a legfinomabb oldalast készíti a világon, kóstold meg! Nem isten ellen való, ha a fárasztó utad után tiszta energiával töltődsz fel!

Így hát elfogadtam a húst. Evés közben el kellett ismernem magamban, hogy a zárdában sosem ettem ilyen jót.

– Elnézést, hölgyem. Éppen magát keresem.

Letettem a kést és a villát, és megfordultam a hang irányába. Isten egyik hívére számítottam, aki áldást kérhet tőlem életére. Egy öltönyös, kopaszodó férfi ült le mellém az asztalhoz, mielőtt még egy szót is szólhattam volna hozzá.

– Üdvözlöm. Miben segíthet önnek isten szolgája?

A férfi mosolygott, olyanformán, mint amikor egy gyermek kedves kis ostobaságát mosolyogják meg a tapasztaltabb felnőttek. Hátradőltem a székemben, és összefont karral vártam, mit mond.

– Hallott már a maga istene a síkálomról?

Aprót bólintottam. Hát persze, hogy én hallottam, mindenféle népek eljártak a zárdába, ezerféle történettel. Bármennyire is szerette volna Nora nővér száműzni a modern világ minden vívmányát a falak közül, és minél inkább visszatérni a Jézus urunk korabeli önmegtartóztatásra, főleg a fiatalabb apácák csillogó tekintettel hallgatták a messzi földről érkező, ifjú kalandorok meséit.

Egy ilyen modern dolog volt a síkálom. Egyszer én is meghallgattam egy férfit, aki erről mesélt. Azt állította, hogy nem csak a mi világunk létezik, és nem is a mennyekre vagy a pokolra célzott. Fantasztikumról beszélt, párhuzamos világokról, amelyekben mindannyian ott élünk, csak mindegyikben másként alakult az életfonalunk. Elmesélte, hogy ő több énjének is bepillantott az életébe, az egyikben elvégezte az orvosi egyetemet, a másikban az utcákat seperte.

A kopasz férfi szemeibe bámulva egy pillanatra ismét elgondolkodtam, vajon él-e még a családom a poliszban.

– Van itt magának valami különlegesség. – A férfi előre dőlt, és úgy mesélt tovább. – Látta itt nem messze a városházát? A polisz legmagasabb épülete. Ugye, hogy milyen lenyűgöző?

Elhallgatott, megvárta, míg válaszolok.

– Valóban impozáns látvány.

– Képzelje el! – sugallta hihetetlen lelkesedéssel a hangjában. – Azt az épületet egy másik világban maga tervezte!

Leengedtem magam mellé a karomat. Hogy én, építész? A polisz legnagyobb felhőkarcolójában? Nem hittem el. Nem lehet, hogy ennyire másképp is végződhetett volna.

– Az úr minden bizonnyal hiteget. Kérem, ne akarja megtéveszteni isten szolgáját.

Kuncogott, kezével végigsimított kopasz fejbőrén, és mire megint az asztalon volt a keze, már egy sárga, kör alakú lemezdarabot szorongatott.

– Nézze meg a saját szemével, ha nem hiszi. Itt van a mikrochip, csak most, csak magának odaadom ingyen. Nézze meg, hogyan élnek a férjével együtt a poliszban.

Noah.

Forrósodni kezdett a nyakam. Egyszerre szörnyen szűknek éreztem a fejemet körbefogó fityulát.

– Miért adná nekem ezt ingyen? – kérdeztem a fejemet forgatva, mintha arra várnék, hogy kiderüljön az átverés. De a tenyerem izzadása tudatosította bennem, hogy éppen az ellenkezőjét reméltem valójában.

A férfi megrántotta a vállát, és elém ejtette a kerek chipet.

– Ki így szolgálja istent, ki úgy. Nézze, a fogadóval szemben áll egy szalon, nem tudja eltéveszteni, hatalmas, sárgán villogó betűkkel írták ki a hely nevét. Ott kell kikérnie egy szobát, ott vannak olyan számítógép vezérelte ágyak, amelyek képesek a mikrochipet beolvasni, és lejátszani önnek a másik életét.

Szaporán vert a szívem. Kézbe vettem a kis sárga kört.

– És ha… ha végeztem, mit csináljak vele? Törjem össze? Vagy adjam vissza?

– Dehogyis, kedvesem! – A férfi nevetve hátradőlt, két tenyerét felmutatva kacarászott. – Minden ember agyhullámai másképpen folynak, de a maga másvilági énjét csak maga tudja dekódolni. Senki más.

Bólintottam.

– Megyek, megnézem magamnak azt a szalont.

Felálltam, és a kijárathoz indultam. A síkálom nem vét isten ellen, bizonygattam magamnak, míg a fotocellás ajtóhoz nem értem. Ha tényleg léteznek párhuzamos világok, akkor azokat is ő teremtette. Biztosan Jézus is ellátogatott mindegyikbe, morfondíroztam, talán olyan hely is akadt, ahol imádattal fogadták isten egyszülött fiát.

Az utcára kiérve megtorpantam.

Szemben a fogadóval, aranysárgán villogó felirattal egy szexszalon állt. A kirakatában szépre mázolt, hiányos öltözetű, női szexrobotok. Az egyikük, egy telt ajkú, fedetlen keblű szőke éppen egy előtte elhaladó férfivel incselkedett. Csak abból tudtam, hogy nem egy igazi nő, hogy láttam a karjára kötött vörös szalagot. Erről is egy vendégünk mesélt, mikor csak a legfiatalabb apácák maradtak már az orvosi szobában. Az idősek előtt nem mert volna kérkedni kétes hódításaival, nehogy istenkáromlásra hivatkozva kitegyék a szűrét a zárdából.

A férfi megállt a kirakat előtt, hosszan nézte a vonagló szexjátékszert, majd néhány másodperccel később bement a bejáraton.

Futkározni kezdett a hátamon az iszony, de mire visszaértem a fogadóba, a kopasz férfi eltűnt.

***

Hajnalodott már, mire beismertem magamnak, hogy nem fogok tudni a sárga körrel a zsebemben elaludni. Hiába fúrtam a párnámba a fejemet, minduntalan felrémlett előttem a szőke szexbaba arca. Aztán meg Noahé. Majd egy kisfiúé, aki Noahra hasonlított még egészen fiatalon, legalábbis amennyire fel tudtam még idézni az arcát.

Szexszalonba belépni már bűn lett volna isten szemében, ebben teljesen biztos voltam. Még akkor is, ha nem azért tértem volna be, hogy kielégítsem a testi szükségleteimet. Apácaként ezzel sosem volt problémám – de arra gondolva, hogy egy másik életben tényleg férjem is volt, akiről tudtam, hogy senki más nem lehetett, csakis Noah, remegni kezdett a lábam és a gyomrom.

Tudnom kellett. És hiába rémlett fel előttem Nora arca, amint figyelmeztetett, hogy ne engedjek a kísértésnek, míg magamra öltöttem a tartalékba elhozott, hétköznapi ruhámat, istenhez fohászkodtam, hogy bocsásson meg bűnömért. Szerettem őt szolgálni, örömmel töltött el látni, ahogyan a hosszasan ápolt betegeim jobban lesznek, vagy épp ellenkezőleg, az utolsó pillanataikban is tudni, hogy mennyivel megszépítettem a haláltusájukat. Szerettem az apácát, aki vált belőlem, de tudnom kellett, hogy mi minden történhetett volna még. Elég, ha egyszer látom.

Számítottam rá, hogy a szexszalon éjjel is nyitva tart. Átlagos öltözékben nem keltettem feltűnést. Remegve, mélyeket lélegezve sétáltam be a szalon ajtaján. A recepciónál már egy robot állt. Akadozó hangon mondtam el neki, hogy egy olyan ágyas szobát szeretnék aznap éjjelre, ahová bedughatok egy mikrochipet.

– Rendben van – bólintott érzelemmentes mosollyal, és egy újságlap méretű táblagépet adott a kezembe. – Kérem, válassza ki, melyik film chipjét szeretné bérelni.

A kijelző felvillant, én pedig szorosan lehunytam a szemem. Testüket mutogató, egymásba gabalyodó embereket és robotokat láttam.

– Ne-nem lehetne úgy, hogy nem választok filmet?

– Sajnálom, kisasszony, a szobáink csak filmmel együtt bérelhetők.

Kinyitottam a szemem. A recepciós robot várakozva, de változatlanul bárgyú mosollyal nézett rám. Sóhajtottam egyet, lenéztem a táblagépre, és ráböktem az ujjammal az egyik olyan mozgóképre, amelyiken éppen nem láttam egyetlen nemiszervet sem.

– Jó döntés! Önnek kiváló ízlése van, hölgyem! – csiripelte a robot, majd a pult alatt matatott, és kezembe nyomott egy vörös színű, kerek mikrochipet. Megnyugtatott, hogy ugyanakkora méretű volt, mint az, amelyiket a zsebemben rejtegettem. – Albert fogja önnek megmutatni a szobát.

A pult mögötti csukott ajtó kitárult, és egy ugyancsak alulöltözött, kidolgozott felsőtestű férfirobot sétált ki elém. Azon gondolkodtam, hogy nem ő szerepelt-e abban a filmben, amit többé-kevésbé találomra választottam ki. Albert mellém állt, majd utasított, hogy karoljak belé. Néhány hosszúra nyúlt másodpercig néztem rá, az ő arcáról nem fagyott le a mosoly, de végül kapcsolt, és elindult egy gyéren megvilágított folyosón, én pedig követtem.

Jobbról és balról is ajtók sokasága nyílt. Egy-kettőt kivéve mindegyik zárva volt, de neszek sehonnan sem szűrődtek ki. Albert felvezetett egy lépcsőn, ahonnan egy újabb folyosóra értünk. Idebent a haloványan világító lámpák vörös fényt bocsátottak ránk. A robot megállt egy csukott ajtó előtt, és kitárta nekem. Beoldalaztam mellette, ő nem jött be. Mikor elhaladtam mellette, finom tenyerét végighúzta a fenekemen.

– Szeretem a rövid hajú nőket – búgta sejtelmesen, és becsukta mögöttem az ajtót.

Legalább fél órán keresztül térdeltem a hatalmas, barackszínbe burkolt ágy mellett, és csak imádkoztam istenem bocsánatáért. Elmondtam neki, hogy bánom bűnömet, de szükségem van a tudásra, amit a sárga kör adhat nekem. Azért, hogy utána nyugodt szívvel mehessek vissza őt szolgálni a zárdába, csak tudjam, hogy a másik világbeli énem is jó utat választott.

Még gondolatban sem mertem kimondani, hogy miért akarom ezt igazán, mert féltem, hogy az istenem látni fogja az elmémet.

Az ágy mellett, egy fémasztalkán kis, szabályos kör alakú mélyedést találtam. Mellette a lapba vésve a használati utasítás: nem kellett mást tennem, csak a mélyedésbe helyezni a mikrochipet, majd elfeküdni az ágyon, és a szoba falába épített adóvevők a filmbe repítik a tudatomat.

Nem volt már mire várnom. Nem tudtam már meghátrálni sem. Isten látta bűnömet, és tartózkodó hallgatásba burkolózott.

A helyére raktam a kis sárga kört, és belesüppedtem a selyemtakaróba. Villódzni kezdett előttem egy idegen élet lenyomata:

Káprázatos gazdagság a felhőkarcolók legfelső emeletén… Megszámlálhatatlanul sok tervrajz, amelyek többsége alapján házak épültek… De az apját már évek óta nem látta, a férfi nem hagyta el a szegénynegyedet…

Egy férfi, aki évek óta vele él… De érdes tenyere nem Noahé… És már évek óta nem ért hozzá szeretettel asszonyához. Közös, mégis kihűlt ágyukban sokszor egyikük sem aludt hetekig…

Egy fogadást látott, a városháza épületében… Ott volt Noah is, de egy pillantás után szégyentől vöröslő nyakkal hátat fordított… Csak egy pincér volt, irigy és megbántott… Nincs szerelem, nincs gyermekkacagás, és hiába a gazdagság…

A kopasz férfi sárga köröket ad neki… A gondolatai cikáznak. Ez a férfi képes utazni a párhuzamos világok között… Egyetlen szót ragad csak ki a saját kavargó gondolataiból: sátán…

Zihálva szakadtam ki a síkálomból. Remegő kézzel kapartam ki a helyéből a sárga kört, szinte szaladtam kifelé, a recepcióhoz. Most nem imádkoztam. Nincs olyan erős ima, ami által megbocsáttatik, hogy magával az ördöggel kötöttem üzletet. Éreztem isten tomboló haragját a tarkómnál motozni. Nem mertem hátranézni, míg vissza nem értem a vendéglőbe, mert féltem, hogy a hátam mögött egy vörösen villogó szempárba botlok. Ismét az ördögbe, vagy magába istenbe, pillanatnyilag nem számított.

A kocsmárosné nem értette, miért jelentkezem ki máris a vendéglőből. Azt hajtogatta, hogy maradjak még egy napig, hiszen az apácák minden évben legalább két napot töltenek el nála. De én nem bírtam többé egyhelyben állni, látni az aranysárga szalonfeliratot, a járókelőkkel incselkedő kirakati robotot. Úgy éreztem, mintha a bőrömbe itta volna magát a bűnös városi emberek kéjvágya és sóhajai, mocskos voltam a csontjaimig, ahová már nem ért el sem az ima gyógyító ereje, sem a rothadó húst kivágó kés pengéje.

A korábban a városban járó nővéreim ódákat zengtek nekem a legmodernebb gépekkel felszerelt patikáról, én viszont észre sem vettem ezeket az eszközöket. Szemlesütve vettem át az összeállított gyógyszercsomagot, és további nézelődés nélkül elindultam kifelé a városból, vissza a hegyekbe. Feleannyi időbe sem telt elérni a városkaput, mint idefelé megtenni ugyanezt a távot.

Mire elkezdtem felfelé kaptatni a hegyoldalon, már magasan járt a fejem felett a nap. Korgott a gyomrom, és az izzadság patakokban folyt a homlokomról és a nyakamról a súlyos apácaruha alatt. Menet közben ettem pár falatot a kihűlt cipóból, amit még a kocsmárosné csomagolt, de úgy éreztem, mintha papírlapot rágnék, és inkább eltettem. Szenvedésemmel akartam elnyerni tajtékzó istenem bocsánatát, de süket fülekre találtam.

***

A zárdába visszaérve a nővérek arca halálsápadtra vált. Nem tudták, mi a bajom, azt hitték, súlyos napszúrást kaptam az utamon. Feszített belülről a vágy, hogy elmeséljem nekik, amit a síkálomban láttam, de tudtam, hogy Nora rögvest száműzne. El sem tudtam képzelni annál nagyobb bűnt, minthogy az ördöggel kössek üzletet.

A nővérek az orvosi szobába akartak engem vinni, de nem hagytam nekik. Azt bizonygattam, hogy semmi egyéb bajom nincs, csak rátelepedett a lelkemre megannyi városlakó szörnyű bűne, akiket meghallgattam utam során, és most tisztulnom kell, bocsánatot kell kérnem őhelyettük a vétkeikért istentől. Egyik hazugság a másik után, újabb bűnök a listámon, és isten egyre inkább megvetett.

Két hétig nem hagytam el a kápolnát. A nővérek hoztak nekem ételt, amiből alig vettem magamhoz, ők ürítették az éjjeliedényemet is. Láttam a szemükben egy addig idegen sötétséget, mikor rám néztek, amit nem tudtam mire vélni.

Rettegtem, hogy megtudták, mit tettem, ezért egy hajnalban elhagytam a zárdát.

Mire felkelt a nap, én már messze jártam, és tudtam, hogy a nővérek már észrevették a hiányomat. Már nem mehettem vissza. Mezítláb másztam a hegyoldalon egyre magasabbra, vérző talppal kúsztam fel a hegygerincre. Amikor a tüskés bokrok cafatokká szaggatták a bő ruhámat, alsóneműben folytattam a zarándoklatomat.

Ételt nem vittem magammal, csak egy palack vizet. Próbáltam takarékoskodni vele, de mire besötétedett, minden cseppje elfogyott. Még nagyon messze voltam a hegytetőtől, ahová azért tartottam, hogy a lehető legközelebb legyek istenhez, hátha a mennyország alatt állva majd meghallgatja bocsánatkérésemet.

Száraz leveleket gyűjtöttem egy kupacba, és megpróbáltam kövekkel szikrát pattintani, mint ahogyan azt egy régi elbeszélésben olvastam. Aznap éjjel a hold is felhők mögé bújt, én pedig hiába ütögettem egymásnak a kavicsokat, nem sikerült lángra gyújtanom a leveleket. Koromsötét volt, mire feladtam a próbálkozást, és a földön összegömbölyödve próbáltam elaludni.

Vadállatok neszeit hallottam egész éjjel magam körül. Szinte vágyni kezdtem rá, hogy arra járjon egy fenevad, és megtámadjon. Talán isten a halálomat elég nagy áldozatnak tekinti, hogy megbocsásson.
Vagy élve fogok elégni a pokolban.

A paták és mancsok lépteinek nesze lassacskán átalakult. A sziklákon idegennek ható, keménytalpú cipő koppanását hallottam egyre közeledni felém. Nem kellett látnom, hogy tudjam, ki jár arra.

– Éppen magát keresem.

– Távozzon – szóltam anélkül, hogy megmozdultam volna. Tudhattam volna, hogy a sátán fizetség nélkül nem ad ajándékot – már amennyire azt ajándéknak lehetett nevezni.

– Még tartozik nekem.

Felpattantam. Kis híján megbotlottam egy kőben, és azt sem láttam, merre áll a sátán, de kitartóan meresztettem a tekintetemet a sötétségbe. Sokkal sűrűbbnek hatott az éjjel, mint korábban bármikor.

– A lelkem kell? A pokolba akar vinni?

Harsány kacagást hallottam valahonnan a hátam mögül. Megfordultam, de nem láttam semmit.

– Ne beszéljen ostobaságokat. Nekem csak az emlékei kellenek, hogy az építésznő is meglássa a maga életét.

Megdermedtem. Nem engedhettem, hogy lássa! Nem nézheti végig, ahogyan kizártam saját magam a zárdából. Kiabálni kezdtem, istent kérleltem, hogy segítsen elkergetni a sátánt, de nem érkezett válasz. A mindenható cserbenhagyott engem, mikor a leginkább szükségem volt rá.

A földre rogytam. A sátán közelebb lépett hozzám, éreztem, hogy hideg fémet nyom a homlokomhoz. Néhány pillanatig emlékek tódultak az elmémbe: a saját életemet láttam, a gyerekkoromat Noahval, a zárdába vonulásomat, a hitem elvesztését. Aztán egy szemvillanás alatt vége lett, és megint az éjszakai sötétség vont magába.

– Majd elhozom az építésznő válaszát.

***

A sátán két nappal később tért vissza. Addig egy tapodtat sem mozdultam el a táborhelyem mellől. Bogyókat ettem, de nem elégítették ki teljesen az étvágyamat. Találtam egy közeli forrást, ahonnét vizet is szerezhettem. Második éjjel már sikerült tüzet csiholnom, amire onnantól kezdve állandóan figyelnem kellett. Féltem, hogy ha egyszer kialszik, akkor másodszor nem sikerül meggyújtanom az ágakat.

Szinte vártam már a sátánt, ha már a saját istenem kitagadott engem egyházából. Tudtam, hogy így történt: többé nem éreztem az ő gyengéd szeretetét a szívemben. Egyértelműen hátat fordított nekem, nem volt már mitől félnem.

A kopasz férfi ezúttal napközben érkezett.

– Nem megyek vissza a városba, a szalonba – szóltam hozzá, mielőtt köszönhetett volna.

– Nem is kell – vigyorgott, és ezúttal ebben a vigyorban szemernyi kedvességet sem láttam. Nagyot dobbant a szívem: vajon mi történhetett az építésznővel, aminek a sátán ennyire örülni tudott?

A férfi leült mellém egy kőre, és egy ismeretlen szerkezetet érintett a homlokomhoz. Mielőtt berántott volna a síkálom, éreztem az ismerős, fémes tapintást a bőrömön.

Az építésznő egy felhőkarcoló tetején áll… Lefelé néz, hatvanemeletnyi magasból… A csuklójára szerelt számítógépbe búcsúüzenetet pötyög… Nekem ír, nekünk… De akkor megjelenik a sátán, visszarántja őt a peremről, és elveszi azt, ami jár neki…

Levegőért kapkodva, fuldokolva szakadtam ki a síkálomból. Körülnéztem, és nem leltem a sátánt. Azt hihette, elég, ha megmutatja nekem az építésznő bukását, és legközelebb már az én elesésemet viheti tovább egy másik énemnek.

Azzal nem számolt, hogy egyik életemben sem voltam ostoba.

Felálltam, leporoltam a csupasz combomat, és a palackomból vizet locsoltam a tűzre. Elindultam lefelé a hegyről, de nem a zárdába, hanem a megapolisz felé.

***

Nőnek lenni jó. Az embert mindenki alábecsüli. Vajon hány énemnek viszi el a sátán az üzenetet, mire rájön, hogy átverték? Vajon hányan meséljük el addigra az embereknek, ki is ő valójában?

Elmosolyodtam. Az építésznő csapdája a lehető legjobban működött. Most elérkezett a rám eső rész: mennem kellett a városba, hogy terjesszem az új igét.

Vélemény, hozzászólás?