A gyermekvásár

Tartalom:
Elisának egy gyermekkori betegség következtében nem születhetett gyermeke. Idősödő asszonyként a városi bíróság épületébe jár, ahol az elszegényedett családok élelemért adják el gyermekeiket. Elisa azt reméli, kevéske vagyonából örökbe fogadhat egy rossz sorsú fiatalt, akinek végre anyja lehet. Ebben a miénkhez hasonló, mégis eltávolodott világban ugyanis bárki vehet magának egy gyereket a bíróság intézményében, és bármit megtehet vele.
Megírás ideje: 2016. augusztus
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 2000 szó

Sűrű füst kavargott a bíróság domborművekkel szegélyezett emeleti ablakából. A tüzet már eloltották, majd egy öblös kiáltás kíséretében a védelmező kőoroszlánok mellett kirepült az utcára néhány elszenesedett tésztadarab. Palacsinta, a gyerekeknek. Sercegve siklott az aszfalton, aztán áthajtott rajta egy autó széles kereke. A kőoroszlánok között megjelent két erős férfikéz, és az ablakot becsukták.

Folytatódott az árverés.

Odabent, a tárgyalóterem távolabbi végében egy emelvényen állt a hosszúkás asztal, ami mögött csupa öltönyös, szenvtelen képű férfi ült. Kezükben okiratok tucatjai fordultak meg percenként: egy alacsony, hajlott hátú öregúr hozta be őket az asztal mellett nyíló szomszédos helyiségből. Odaadta a hozzá legközelebb álló öltönyösnek, aki fontoskodva átpörgette a papírokat az ujjai között, majd továbbadta a mellette ülőnek; és így tovább.

A hosszú asztal közepénél, a többiekénél magasabb széken ült az ítészek közül a legidősebb. Az agg férfi szakálla lelógott az előtte heverő, kinyomtatott névsorra. Homloka szüntelenül ráncokban állt, hosszú, horgas orra majdnem a lapot súrolta, mikor a férfi a szeméhez közel emelte a listát. Amikor azonban megszólalt, hangja erőteljesen dörrent a vele szemben, a padsorokban ülő népekre.

– A következő: Denis a Sárvárosi útról!

A negyedik padsorban egy beesett arcú, törékeny asszony furcsa csuklásfélét hallatott. Az ajtó kinyílt, a hajlott hátú férfi csoszogott be, kézen fogva egy kisfiút. Lassú léptekkel és remegő kézzel vezette a gyermeket a bírák asztala elé. Szembefordította a hat hosszú, tömött padsorral. Lassú mozdulatokkal megperdítette a portékát a vásárlók előtt, miközben a főítész recsegve felolvasta a leírását.

– Öt esztendős, a Sárvárosi út fogadójában született. A fogadót a szülei vezették, de tavaly, a nagy forróság idején leégett. Denis lelkesen végez házimunkát – Szavai hallatán a fiú kihúzta magát, majd megerősítést várva a padsorok között az anyjára pillantott. – Tudja használni a háztartási gépeket. Írni és olvasni még nem tud, de az esze jó. Fizikai állapota a korához képest kielégítő, nincs betegsége.

Az agg felpillantott, letette maga elé a lapot. Kezébe vette fakalapácsát, mire izgatott morajlás futott végig a tömegen. Leghátul, a szülők között Denis anyja belevájta körmét a tenyerébe, és élesen felszisszent. A mellette ülő apa rácsapott a nő meztelen vállára. Az ítészekhez közelebb ülő kosztümös hölgyek és ingbe bújtatott urak egyszerre fordultak hátra, hogy aztán rosszalló fejrázás után ismét a fiúra szegezzék éhes tekintetüket. A főítész kalapácsával az asztalra csapott.

– Kezdjük háromhavi ellátással a szülők javára! – Körbenézett a vásárlók között. Egy idősödő hölgy, akiről tudta, hogy a belváros szélén lakott és sosem született gyermeke, félénken felemelte ráncos kezét.

– Rendben! Ki adna érte többet? Négyhavi ellátás?

Elisa leengedte a kezét. Látta, hogyan tekintett le rá a főítész. Látta a szemében a sajnálatot, amit mindenki érzett, ha ő került szóba. Ő és a hosszúra nyúlt élete, amit mindvégig elkerült a gyermekáldás.

Az Elisa mellett ülők is lesajnálóan néztek le rá; alacsonyabb volt mindannyiuknál. Egészen azóta nem nőtt, hogy gyermekkorában egy télen a bátyjával feltörték a folyó jegét, és megfürödtek a vizében. Emlékezett rá, hogyan szúrta a bőrét ezernyi tűként a csontjaiba maró hideg, és arra is, hogyan izzadt paplanba csavart teste ezután hetekig a fullasztó láztól. Azóta apró maradt és vékony testű, és soha egyetlen gyermek sem fogant meg a méhében.

A magasba lendült egy másik kéz is. Elisa felismerte benne Cormickot, azt a férfit, aki minden hónapban megjelent az árveréseken, akárcsak ő. Sosem távozott üres kézzel, és már nem egyszer licitált rá Elisa kevéske ajánlatára.

– Rendben van, uram! – zengte a főítész. – Ki ad érte többet? Hathavi ellátás az elszegényedett szülőknek?

Elisa az ölébe hullajtott kezének ujjain számolgatta megmaradt pénzét. Ha belenyúlna néhai férjének hagyatékába, akár a háromszorosát is meg tudná adni. De akkor miből futná a gyermek nevelésére? A ruháztatásra, a taníttatásra, a könyvekre, a játékokra, az élelemre? Elisa felnézett, a főítész éppen őt figyelte. Állta a férfi erős tekintetét, de nem emelte fel többé a kezét. Az öreg fakalapács élesen csattant az asztalon.

– Eladva! Kérem, uram, vegye magához a gyermek ingóságait, amelyek az épület udvarán találhatók.

Cormick felállt, ráérősen odasétált Denishez, és megragadta őt a vállánál. A fiú tágra nyílt szemekkel meredt a magas férfi arca felé. Cormick lehajolt, és súgott valamit Denis fülébe, aki kisvártatva tétován bólintott. A férfi elmosolyodott, és a gyermeket maga után húzva köszönés nélkül elhagyta a tárgyalótermet. Nyomában az eladott fiú szülei haladtak: az anya könnyeit törölgette, míg az apa nyugtatóan duruzsolta neki, milyen jól fognak élni a következő négy hónapban.

Hogy aztán mi lesz, senki sem tudta. Elisa csak abban volt biztos, hogy a szorgos kisgyerek része lesz Cormick kiskorúakból álló takarítócsapatának.

A gyermekeket bekísérő öreg ismét eltűnt a teremből, a főítész pedig újfent kezébe vette a névsort.

– A következő: Annabelle a Végítélet Napjainak lezárt temetőjéből!

Kinyílt az ajtó, és a hajlott hátú férfi nyomában becsoszogott egy piszkos kislány. Seszínű haja fésületlenül, gubancokban lobogott, és csak egy szürke rongyot viselt, amit sáros föld borított az elején. A gyermek ujjai feketék voltak a kosztól, körme alatt lerakódott a homok. Egy palacsintát szorongatott, mohón tömte a szájába és hangosan csámcsogott.

A főítész fintorgott, míg a gyermekre rászóltak, hogy a hosszú padsorokkal szembeállva forduljon körbe, és mutassa meg magát a szemlélődőknek.

– Annabelle tíz éves. Az apja a temető szélére épített faházban él, ő a sírásó. Az anyja a születésekor elhunyt. Mióta a Végítélet Napjainak papja szentségtelen területnek minősítette a temető földjét, senki sem akar odatemetkezni. Annabelle nem járt iskolába, apjának segített az ásásban. Írni, olvasni nem tud, szókincse szegényes. A nehéz fizikai munkát jól bírja.

Elisa vacillált. Számba vette a gyerek rossz tulajdonságait: koszos, műveletlen és rossz életkörülményekhez szokott. Nyilván nem fognak érte versengeni sem a gyermektelenek, sem a fiatalokat munkáltatók. Az ára alacsony marad, talán a felét sem haladja meg annak, amit korábban Denisért fizettek, Elisa ezt biztosan ki tudná fizetni. Csak az a kérdés, akar-e vesződni vele, akar-e a házába egy olyan embert, akit talán még az evőeszközök használatára sem tanítottak meg. De akar-e anyja lenni egy anyátlan gyermeknek?

Annabelle szólalt meg:

– Mehetek már apához?

Zúgolódásként futott végig a felháborodott sutyorgás az előrébb álló padsorokon. Elisa már hallotta is valahonnan a legelejéről: ez a gyermek annyira ostoba, hogy nem tudja befogni a száját még akkor sem, mikor épp eladja őt az apja. Gyengeelméjű. Fogyatékos. Semmirekellő. Amúgy is furcsán dülledtek a szemei, mint valami beteges varangynak.

A főítész most nem mutatta ki ellenszenvét, ellenben a többi bírával, akik hangosan kacagtak, egyikük még meg is tapsolta a kínos bemutatót. A gyerek, félreértve a gesztust, felé fordult és szélesen vigyorgott. Két foga hiányzott.

– Kapálni talán jó lesz a kertbe – szólt gúnyosan a sorok legelejéről egy férfi, és mielőtt még a licitküszöb elhangzott volna, árat ajánlott: – Kétheti ellátás annak a koszos sírásónak. Többet nem ér.

Szinte nyomban koppant a kalapács az ítészek asztalán.

– Eladva! Ne vesződjön a gyerek holmijának keresgélésével.

A férfi felpattant, ruganyos léptekkel a gyerek mellett termett, és a kivezető ajtóra mutatott.

– Arra! Megmutatom a szerszámaidat, meg a fészert, ahol lakni fogsz.

Az apa nem ment utánuk, nem volt a teremben. Elisa sejtette, hogy nem engedték be őt, ha túl koszosnak találták a ruháit.

A főítész megköszörülte a torkát, és felolvasta a következő nevet.

– Cecily az Aranydombokról!

Izgatott morajlás futott végig az egybegyűlteken. Néhányan leplezetlenül mutogattak előre, az ítészek asztalának legszélén ülő úrra. Nehéz ráncok szabdalták az arcát, idegesen tépkedte nyakkendőjének végét. Elisa ekkor értette meg, mi az oka a szokatlanul nagy tömegnek az árverésen: a lóversenyekről ismert férfi fogadást veszthetett. A tét pedig, szürkült el a gondolatra a nő arca, a saját gyereke lehetett.

A szomszédos teremből égőpiros, aranyozott szegélyű nagyestélyi ruhában libbent be a finom vonású leány; nem kísérőjének kezét fogta, hanem elegánsan megemelte szoknyáját kétoldalt, hogy a selymes anyag ne érjen a földhöz. Fitos kis orrát a magasba emelve lépdelt az ítészek asztala elé, megpördült, aztán a vásárlók felé fordulva megdermedt. Ajkait vékonyra préselve nyomta egymáshoz. Szemét már-már eltakarta hosszú hajának csokoládébarna frufruja. Úgy állt ott a gyermek, mint törékeny porcelánbaba.

– Cecily tizenhárom éves. Apja a városi ítészek csoportjának tagja, aki vagyonát vesztette fogadásai következtében. A gyermek írni és olvasni tud, három nyelven beszél, kiváló az énekhangja. Szófogadó, illedelmes. Négy éve tanul zongorázni. Még szűz.

Elisa nem hitt a fülének. Mióta az árverésekre járt, még sosem hallott efféle tényt közölni a gyermekekről. A főítész mégis jelentőségteljes pillantást vetett az egybegyűltek szeme láttára az első padsorban ülő párra, akik a főúti bordélyházat finanszírozták. Ez az ajánlat nekik szólt. Cecily hangos szipogással vett levegőt, de nem szólalt meg.

Az apa a hátsó sorok felé nézett. Találkozott a tekintete Elisáéval. Felismerte a nőt, idegesen húzogatta össze szemöldökét. Elisa érezte, hogy magas nyakú blúzába beszökik a forróság és felkúszik az arcába. Bólintott, mély levegőt vett.

– A licit egyévi ellátástól kezdődik.

A bordélytulajdonos pár női tagja illetlenül szemrevételezni kezdte a leányt. Megállapításait rekedtes hangján közölte a vásárlókkal és a szülőkkel.

– Szép, szép, kellemes teremtés, könnyen lehetne betanítani… Az ártatlanságáért sokan fizetnének. Kár, hogy ez a hosszú, mindent eltakaró ruha van rajta, nem lehetne megnézni nélküle is?

Elisa egy ugrással talpra állt és szaladni kezdett. Fellökte a padsorában terpeszkedő férfiakat és nőket, az ítészek asztalához futva karon ragadta a selyembe bújtatott leányt. A hajlott hátú öregúr belekapott a vöröslő ruhába, de mikor a gyermek is meglódult az ajtó felé, az anyag elszakadt. A kiáltásokat maguk mögött hagyva Elisa és Cecily elfutottak a még eladásra váró négy gyermek mellett, és a sötéten ásító lépcsőház felé vették az irányt.

Senki sem állt az útjukba – nem tudták, miért szalad a nő és a gyerek. Cecily futás közben lerúgta magáról magas sarkú cipőjét, közben egyre szorosabban feszültek ujjai Elisa törékeny kezére. Az asszony tüdeje szúrt, ahogy futottak, de nem akart megállni, míg az egyik lépcsőfordulóban meg nem bicsaklott a bokája.

Elhasalt a hideg csempén, sajgó lábához kapott, és hagyta, hogy Cecily talpra állítsa őt.

– Menjél – nyögte, és kezével továbbtaszigálta a lányt. – Menj már.

Cecily hezitálás nélkül rohant tovább. A hátuk mögött megjelentek üldözőik, a fiatalabb ítészek és a nyomukban totyogó, hajlott hátú öregúr. Meg sem álltak Elisa mellett, futottak tovább a leány után. Csak a legutolsó férfi, a gyerek apja maradt ott. Megragadta és megcsókolta az asszony kezét.

– Köszönöm – lehelte.

Messziről jövő kiáltások zaja szűrődött a kivilágítatlan lépcsőházba. Cecily apja a keskeny ablakhoz lépett, kinyitotta, és kinézett a bíróság épületének tágas udvarára. Elisa odabicegett hozzá, a férfi hóna alatt éppen kilátott a szörnyűséges toronyra, amit az eladott gyermekek hátrahagyott ingóságaiból állítottak. Embermagasságú emelvénnyé nőtte ki magát az évek alatt, a képeskönyvek, játék mackók, zenélő plüssállatok csontszárazra aszalódtak a tűző napon. Mellette ott állt Cecily: Elisa nem látta az arcát, de felismerte piros ruháját, ami most lehullt a porba.

– A kapuhoz, drágám, a kapuhoz… – suttogta maga elé a lány apja. Kiabálni felesleges volt, a magasból Cecily nem hallhatta volna meg a hangjukat. Némán fohászkodtak, hogy eljusson a kijáratig, mielőtt kiérnek az udvarra az üldözők is.

Cecily azonban nem a kapuhoz igyekezett, hanem odaszaladt egy árnyékban hűsölő, cigarettázó férfihez; Elisa felismerni vélte benne Denis apját. Résnyire szűkítette szemét, hogy jobban lássa, mit csinál Cecily. Néhány szót váltott csak a férfivel, aki ezután a lány kezébe nyomott valamit, ami annyira apró volt, hogy az ablaknál kémlelők nem láthatták. A gyerek ezután a játékokból épített toronyhoz sietett. Leguggolt a szélénél, de nem látták, mit csinál. Néhány másodperc múlva vékony füstcsík szállt fel mellőle.

– Ne törődj a játékokkal! – kiáltotta az apa. – Fuss már!

De Cecily nem hallotta, és nem is mozdult a kupac mellől. Odakint megjelentek már az üldözők is. Míg lassan közelítettek, a tűző napon lángra kaptak a megsárgult könyvlapok és a megszáradt szőrpamacsok. Nem volt hová menekülni: az ítészek az égő tornyot körbeállva bekerítették Cecilyt, így már csak a háta mögött az egyre magasabbra kapó lángok börtöne hívogatta.

Vége, sóhajtott magában Elisa, hát nem tudta megmenteni a lányt. Belőle lesz a bordélyház legifjabb dolgozója. Az apa halkan szitkozódott.

Cecily hátat fordított az ítészeknek, és egyenesen belebámult a tűzbe. A lángok ugyanúgy vöröslöttek, mint ruhájának fodrai.

– Mit csinál? – kérdezte Elisa, de az apa nem felelt. Csendben figyelték, ahogyan a lány tesz egy lépést a tűz felé.

– Nem! – kezdett el ordítozni a férfi. Artikulátlan bömbölés hagyta el a torkát, és felmászott az ablakba. Elisa remegve belekapott az öltönybe, de a férfi kitépte magát a szorításból, és mikor a lánya belépett a tűzbe, elrugaszkodott az ablaktól.

Olyan hangosan ordított, hogy Elisa nem is hallotta a kislány sikoltását.

8 hozzászólás

  • Cathreen Misery

    2016-08-02 at 13:29

    Jesszusom! Ez az írás… fantasztikus! Mire végig olvastam, a hideg futkosott a hátamon, oda vissza, miután Cecyl megjelent az eladásra szánt gyerekek között. Igaz, hogy szegény sorsú nő szemszögéből írtál, ami szerintem fantasztikus ötlet, mert róla és a történetről, arról a világról amiben él, amit felvázoltál, lehetne hosszabb, több írást is készítened! Sok lehetőség rejlik benne, szerintem ne hagyd ennyiben! A gyermek rabszolgaság, a szűz lányok árúba bocsátása, mind olyan téma amiről beszélni kell. És egy ilyen fantasztikus írással, egy lépést tehetnél ez ügyben. Amellett, hogy hamar elnyered az olvasó tetszését. Nekem biztosan! ^^
    Oké, hiányoltam az elején a hosszabb bevezetőt. Több leírást az épületről, pár szereplőről is még pár mondat, ilyesmi. De ez már az én véleményem, mert szeretem ha több szereplő megismerhető pár mondat alapján, ha a helyszín, a környezet több leírást kap. Ettől eltekintve nagyszerű volt, mindenből épp elég! A csattanó fantasztikus, ahogy a történet mondani valója is. Komolyan gratulálok hozzá! ^^ Őszintén mondom, van tehetséged és ezt ne hagyd elveszni!

    Válasz
  • Daremo

    2016-08-03 at 10:36

    Húha, köszönöm szépen a szavaidat, nagyon jólestek! 🙂
    Azóta nem te lettél az első, aki jelezte, hogy az elejét jobban kifejthettem volna – persze a tesztolvasóim nem, csak publikálás után mások, nekem meg van egy ilyen szabályom, hogy utólag novellába nem nyúlok bele, úgyhogy igyekszem ebből az észrevételből tanulni, köszönöm neked is! 🙂
    Nem tudom, hogy konkrétan ebbe a világba fogok-e még történetet írni. Egy darabig az is a fejemben volt, hogy párhuzamba hozom az Út a mennybe háborús világával, de aztán azt is elvetettem. Ha nem is pont ebben az univerzumban, de más novelláimban egész biztosan foglalkozni fogok még ilyen komoly témákkal. Igazad van, ezekről muszáj beszélni, mert ha nem is olyan formában, mint a novellában leírtam, sajnos létezik ez a valóságban is, és nem hunyhatunk szemet felette. :/

    Válasz
  • Brynn Hastings

    2016-08-03 at 12:05

    Jajj!

    Minden novelládat elolvastam eddig, ami fent van a blogon, de azt kell mondanom, szerintem ez az, amelyik a legjobban tetszik mind közül. Olyan fantasztikusan írsz! Nagyon választékosan, bő szókincsed van, és figyelsz a szóismétlésekre is. Köszönöm, hogy egy ilyen csodával ajándékozták meg!
    A vége elborzasztott, még sajnáltam is az apát annak ellenére, mennyire embertelen volt. Fogadás a saját lányára? Jézusom. Eléggé meglepett. 😀
    A lány cselekedete meg százszor jobban. Megértettem őt, de szerintem más kiutat is találhatott volna, ha már olyan okos.
    Alig várom a következő novelládat, mindegyiket imádtam!

    Hatalmas ölelés,
    Brynn :*

    Válasz
  • Daremo

    2016-08-03 at 14:31

    Szia! 🙂

    Köszönöm szépen, hogy elolvastad az írásaimat, elmondhatatlanul örülök, hogy tetszenek! 🙂 Igyekszem ezután majd gyakrabban írni ilyeneket… 😀
    Én sem értek egyet egyikük döntésével sem, de sajnos vannak olyan helyzetek, mikor az ember rosszul dönt – akár az apa esetében a fogadásra gondolunk, akár a lány tűzbe sétálására. Szerencsére a valóságban nem ilyen drasztikusak a döntéseink eredményei. 😀
    Még egyszer köszönöm, hogy az olvasóim között tudhatlak! 🙂

    Üdv, Daremo

    Válasz
  • Sweth

    2016-08-08 at 14:30

    Ilyen idegállapotban, amibe kerítettél, nem biztos, hogy előnyös véleménytkifejteni, de nem baj. Azt hinné az ember, hogy fiúként kevésbé érint mélyponton ez a történet, de ennek ellenére olyan hihetetlen érzelmeket váltottál ki belőlem ezzel a novellával. Szabályosan elsírtam magam, amikor magam elé képzeltem a gyerekeket, s a sikoltás körül történteket. Amikor belépett Cecily a bírák elé, szinte éreztem, hogy bordély téma lesz, s mivel teljesen erőszak-ellenes vagyok, felcsattantam, amikor igazam lett, aztán pedig szinte éreztem, ahogy együtt futok a kislánnyal. Kicsit talán túlságosan beleéltem magam, heh. Úgy érzem, ez a novella tökéletesen tükrözi egyes szülők önzzését; hogy míg az egyik szülő magát előbbvalónak tekinti gyermekével szemben, ezáltal a saját kényelméért képes megszabadulni a porontytól, addig egy másik bármit megadna, hogy születhessen neki, de mégse történik meg. S én ezt az igazságtalanságot olvastam ki a novelládból: Hogy az kap gyermeket, akinek a legkevésbé kéne, s az nem, aki szeretné is a kicsit. Kissé talán zavaros amit írtam, de az idegállapotom nem enged normálisabb fogalmazásmódot. Teljesen felzaklattál, de szerintem ennek az elolvasása után mást nem lehet érezni. Igazán tetszik a fogalmazásmódod, elolvasom a többi novelládat is, amint lesz időm^^

    Válasz
  • Daremo

    2016-08-09 at 12:24

    Ha szabad ilyet mondani, örülök, hogy ilyen idegállapotba kerítettelek. 🙂
    Azt kell mondanom, teljesen egyetértek veled. Engem még különösen az zavar, amikor összeszokott, több éve harmóniában együtt élő pároknak sem jön össze egy kisbaba, másoknak meg egy-két hetes, neadjisten alkalmi kapcsolatból is meglesz a poronty, mikor még eltartani sem képesek szegényt. Valahogy nincs igazság…
    Köszönöm szépen, hogy elolvastad a novellámat, és örülök, hogy tetszett! ^^

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?