Azt mondják, elég sokaktól hallottam, állást kell foglalni a kérdésben: papírra írjunk tollal vagy pötyögjünk a számítógépen? Merthogy együtt a kettő nem játszik, szentségtörés, árulás… állítólag.

Míg kicsi voltam, a számítógép, mint eszköz az írásra, a tudatalattimban sem jelent meg. Nagyjából azóta írom a meséimet, történeteimet, hogy megtanultam a kézírást, idestova 12 éve. Nem vagyok éppenséggel öreg, a mai generációt erősítem, de még az én kölökkoromban sem volt túl nagy térhódítása a számítógépnek. Igaz, én hamar elkezdtem megbarátkozni a dologgal, egész kicsiként már ki tudtam játszani a Tarzant, nagyon ügyesen navigáltam a Startlapjátékok.hu-n, és azt is kikönyörögtem, hogy apukám e-mail címet készítsen nekem. Na de írni, a számítógépen? Akkoriban ez még nem volt.

Szóval papíron kezdtem. Azt nem merem állítani, hogy minden egyes firkálmányomat megőriztem az utókor számára (hogy legyen mit a múzeumokra hagyni, ha egyszer kötelező tananyag leszek), hiszen például a legelső többrészes történetem fele már rég köddé vált. Eleinte anyukámtól csentem el a fehér lapokat a nyomtatóból, azokra írtam, de egy-egy papírra nehezebben vigyáz az ember, így történt az, hogy elkeveredtek valahol. Később már több eszem volt, ugyanis mappákba rendeztem a történeteimet, így az első regényeim hiánytalanul a birtokomban vannak (de soha senki nem fogja őket látni). Volt egy tollam, zöld színű, a vége felé fekete, jóformán csak azzal voltam hajlandó írni hosszú évekig, míg egy nap be nem dobta a törölközőt – darabokra törött. Azóta sem tartottam nagy becsben egyetlen íróeszközt sem, nem dédelgetem őket, csak lélektelenül kihasználom mindet, amíg a tinta ki nem fogy belőlük, aztán nyúlok a következőért.

Aztán felfedeztem, hogy a számítógépen nem csak az internetet lehet bújni és bugyuta játékokkal elütni az időt, hanem bizony van rajta egy olyan program, amit Jegyzettömbként ismerünk. Ez volt számomra a nagy áttörés, mindennap nyúztam a billentyűket. Akkoriban életem első (és utolsó komoly) fanfictionjét írtam egy tinizenekarról, aminek a tagjaiba fülig szerelmes voltam. Tizenegy-tizenkét évesen ez nem olyan ciki, ugye? Ugye?

Egészen addig tartott a töretlen lelkesedésem a digitális firkálás iránt, amíg nem szembesültem azzal, hogy ha az egész házban csak egyetlen számítógép van, amit a család majd’ minden tagja használ, a félkész történeteim nincsenek biztonságban. Már akkor kialakult nálam egy erős zártság ezzel kapcsolatban, és a mai napig kitart: félkész művekről nem beszélek senkinek és nem mutatom meg őket senkinek. Csak olyanról ejtek szót és olyat mutatok meg másoknak, amit késznek nyilvánítottam (vagy legalábbis elérte az „első kézirat” szintjét). Egyszóval rettenetes szívrohamot kaptam, amikor egy délután azt láttam, hogy a szüleim a számítógép előtt ülve az én romantikus regényem mind a harminc oldalát átnyálazzák, és bárhogyan is küzdöttem ellene (elég erőszakosan, meg kell hagyni), mindenáron végig akarták olvasni.

Nem sokkal később anyám apámra nézett, és valami olyasmit mondott neki: „Ezzel a gyerekkel kezdeni kéne valamit, mert nagyon jó.”

Azért egy darabig elzárkóztam a klaviatúrától, és ismét papírra írtam a regényeimet. Ekkor született a Szellemvilág (egyszer újraírom, egész biztosan, esküszöm), A legfontosabb dolog, a Farkaskór és még megannyi idétlen című, klisékkel teletűzdelt történetem, amiket manapság ugyan nem vállalnék fel akkor sem, ha kést szorítanának a torkomhoz, de azért szeretem őket. Kötődöm hozzájuk, emlékszem rájuk, ahogy görnyedtem föléjük, ahogy vázlatot írtam róluk vagy csak azt írtam, ami éppen eszembe jutott, ahogy mappákba rendeztem a lapjaikat, vagy éppen több A5-ös füzetet is megtöltöttem velük. Ebből az időszakból jóformán mindent megőriztem, néhány évvel ezelőtt tényleg csak azt dobtam ki, ami rövid, semmitmondó részletecske volt csupán. De még a félkész művek többségét is megtartottam, mert emlékeztem rá, mivel akartam megtölteni az oldalakat, mennyire ragaszkodtam a karakterekhez, hogyan görnyedtem a lapok felett.

Emlékszem, a földön hasalva írtam, pedig nagyon kényelmetlen testhelyzet volt. Akkoriban készülhetett el a jelenlegi szobám, talán még szőnyeg sem volt, csak az a csempe, amivel a ház előző tulajdonosai borították a helyiséget. Ha volt is már szőnyeg, az vékony lehetett és kemény, mert emlékszem rá, milyen fájdalmas volt hason fekve írni. De a világ minden pénzéért sem ültem volna az asztalhoz. (A képen az egyik nagyon korai füzetem látható, a vignettán a felirat: Fontos firkák, ne nézz bele!)

A jelenlegi állapot akkor kezdett kialakulni, mikor megkaptam az első saját számítógépemet a szobámba. Akkor megint megnyílt előttem a lehetőségek végtelen tárháza. Amellett, hogy felfedeztem a Wordöt, végre megtarthattam magamnak a félkész irományaimat, zavartalanul alakítgathattam a történeteimet anélkül, hogy a kíváncsi tekintetek kereszttüzében égtem volna.

Szerintem ennek is lassan már öt-hat éve.

Jelenleg megosztom a munkát papír és számítógép között. A jegyzeteket, vázlatokat szinte kivétel nélkül papírra írom, bár itt akad kivétel. Mikor nincs a kezemben papír, egy nagyon praktikus telefonos alkalmazást, a Google Keepet használom. Egy egyszerű jegyzettömb, amit a számítógépről is el tudok érni, így nem kell másolgatnom a jegyzeteimet vagy megkeresni, melyik eszközön is pötyögtem le azt a néhány szót, ami eszembe jutott napközben.

Tényleges íráshoz már csak a laptopon állok neki, és a Wordöt már elvetettem, igaz, a művek mindig egy ilyen dokumentumban kötnek ki. De maga az alkotás egy minimalista Windows 8-as alkalmazással, a Simply Write-tal történik. Megnyitod, és minden eltűnik, ami elvonhatná a figyelmedet (Facebook, Filmek és sorozatok mappa stb.), csak egy fehér kijelzőt látsz magad előtt meg a villogó kurzort, ami jelzi, hogy kezdheted a pötyögést. Ami még kifejezetten szimpatikus ebben a programban, hogy nem mér sem oldalakat, sem szószámot, éppen ezért elhal bennem az a görcs, ami a Wordben mindig megtámad, és azt suttogja, hogy „te jó ég, ez csak négy oldal, nagyon kevés, ennek az írásnak legalább hat oldalasnak kéne lenni”. Sokkal szabadabban írok, és ahogy észrevettem, többet is.

A jegyzeteket mappákban rendszerezem, mármint rendes, kézzelfogható darabokba, amiket egy fiókban tartok ott, ahonnét a zoknikat száműztem (de amint költözöm a mostani szobámból, végre nem fognak területharcot vívni egymással). Lapokkal, füzetekkel, papír fecnikkel tömtem meg a fiókot, néha egész komoly expedíció szükséges egy-egy bizonyos darab felkutatásához, de megéri. Képtelen lennék lemondani arról, hogy papírra írjam a vázlataimat. Sokkal szabadabb, személyesebb a saját kézírásom, a firkáim a margón. Egy komplett regényt, de akár novellát is azonban már képtelen lennék kézzel végigírni, hiába tettem meg annyiszor kölyökként. Az egyik indok a korábban említett terjedelem – frusztrál, ha tudatában vagyok annak, hogy mennyit írtam, összenyomja a lelkemet, a lelkesedésemet, megmérgezi a művészet tisztaságát. A másik már fizikai indok: a kezem. Egyszerűen nem bír túl sokáig körmölni, nagyon hamar elfárad, sajogni kezd, sokszor az iskolában, tanórán is meg kell állnom, megmasszírozom, hátha segít, igaz, nem szokott. Ha megint több száz oldalakat akarnék leírni, azt hiszem, letörne a helyéről néhány óra megfeszített tempójú munka után.

Sosem értettem tehát, miért kellene eldöntenem, papírra vagy digitális dokumentumra írjak-e. Nem tudom csak az egyiket vagy csak a másikat használni, ha egyszer mindkettőhöz fűződik praktikussági vagy belső lelki indok. És nem is hiszem, hogy választani kellene a régimódi és a modern között: köszönik szépen, nagyon jól megférnek egymás mellett.