Az  alap

A karakteralkotás alapköve a kapcsolat az olvasóval. Senki sem akar olyan szereplőkről olvasni, akik ne tennének rá valamilyen benyomást, legyen az szimpátia, ellenszenv, érdeklődés vagy akár sajnálat. Ha belegondolunk, csak az a karakter nem vált ki semmilyen érzelmet, aki nem érez, és nem tesz magától semmit, pusztán sodródik tehetetlenül az eseményekkel, mindent hűvös közönnyel vesz tudomásul, semmiről sem alkot egyéni véleményt. Ilyen emberek nem kötik le a figyelmünket, ugyanis nincs bennük semmi, amihez kapcsolódni tudnánk.

Legtöbbször, főleg kezdő írók esetén, a főszereplő afféle kivetülése az alkotónak. Megjelennek a hasonlóságok a külsejében, a hobbijában, a világról alkotott véleményében, leggyakrabban az életkorában és a lakóhelyében. Ezen a szinten kezdi a legtöbb alkotó, de csakhamar rájön, hogy a valóságról mintázott főszereplő könnyen visszaüthet: „önmagunkat” nem épp egyszerű ábrázolni, és sokszor egy idő után túl unalmassá is válik az átlagos ember átlagos életét olvasni. Ilyenkor kezd el az író azon gondolkodni, hogyan tehetné a lehető legérdekesebbé a főszereplőjét, hogy az minél több olvasó figyelmét felkeltse. Azonban jó tudni: a kevesebb néha több!

A kiváltott érzésekről röviden

Leggyakrabban arra törekszünk, hogy a szereplőnk szimpatikus legyen, az ellenlábasát pedig természetesen mindig a lehető legellenszenvesebb színben tüntetjük fel. A rokonszenvet a legegyszerűbb tulajdonságokkal is meg lehet alapozni: ha a karakterünk átsegít egy idős nénit a forgalmas úttesten, az olvasó máris elkönyveli őt magában egy jószívű, szerethető egyénnek. Ehhez hasonló apróságokkal, akár a szövegben elrejtett utalásokkal tehetjük a szereplőket szimpatikus egyénné, aki két lábbal áll a földön, nem csal vagy hazudik, megbízható támasz a hozzá közel állók számára.

Az ellenszenvet már sokkal nehezebb hitelesen ábrázolni. Vegyük példának a manapság oly’ divatos, gimnáziumban játszódó történeteket: szinte kivétel nélkül akad egy olyan (általában szőke) lány, aki az iskola legnépszerűbbjei közé tartozik, és valami oknál fogva kifejezetten rühelli a főszereplőt. De vajon mi bújik meg az utálat mögött? A válasz sokszor elmarad, nincs is indok, szimplán csak „kell” egy főgonosz, aki mindig keresztbe tesz majd a történet során. Elfelejtjük azonban, hogy nekik is van motivációjuk, ami arra készteti őket, hogy ellehetetlenítsék a másik életét. Lehet ez egészen apró dolog is, például egy korábbi tanulmányi verseny, amin az ellenszenves karakter alulmaradt, emiatt pedig sértve érzi az önbecslését; de sokkal komolyabb ürügy is húzódhat a háttérben, például a rossz családi körülmények közül származó gyerekek gyakran a gyengébbnek tűnő társaik terrorizálásával vezetik le az otthon felgyülemlett feszültséget. A lényeg az, hogy két ember közötti ellenszenvnek mindig van valamilyen konkrét oka, csak azért nem ábrázolhatunk valakit gonosznak, hogy kipipáljuk ezt a szereplőtípust is a képzeletbeli listánkról.

Van az úgy, hogy az író úgy szeretne szimpátiát kiváltani, hogy minél inkább sanyarú sorssal ruházza fel a karakterét. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez.

A hányattatott sorsú főszereplő

Tény, hogy egy drámai elemmel fel tudjuk dobni a történetünket: megmutathatjuk általa az empatikus képességeinket, csodaszép leírásokkal érzékeltethetjük a szereplő lelkiállapotát. Ráadásul a tragikus háttér miatt a szereplőt egy új jellemvonással is gazdagíthatjuk, tehát a karakterábrázolás egyik fontos eleme lehet.

Kivéve akkor, ha túlzásokba esünk.

Gyakran bevett szokás, hogy a főszereplő árva: szülei vagy nem is voltak soha, vagy a történet elején elhunytak. Magához veszi egy rokon, aki aztán szintén meghal, esetleg nem is voltak más hozzátartozói. És tessék, máris sajnálni lehet szerencsétlent, hiszen egyedül maradt a világban, a nagybetűs életben!

Aztán még legyen őrült is. Minimum pszichiátriai beteg. De senki élő rokona, ismerőse ne legyen, aki látogatja, támogatja őt. Esetleg bántalmazza valaki őt rendszeresen.

A jelenség, amiről beszélek, az az, ha ezek a csapások mind egyszerre sújtják a főszereplőt. A bemutatott karakter egy csődtömeg, akinek nincs senkije, boldogtalan, esélye sincs a jobb életre – aztán ez mindössze csak a jelentéktelen hátterét alkotja majd a történetnek. Hiszen a jó úgyis nyer, esetleg egy új szerelem elfeledteti vele a rengeteg nyomorúságot, amit átélt, és máris nem számít, mennyi szörnyűség szerepel az illető bemutatkozásában.

Példa

Vegyünk példának egy Magdi nevű tinilányt. Magdinak meghaltak a szülei autóbalesetben, amikor még csak kéthónapos kisbaba volt, ezért nem is emlékszik rájuk. Azóta egy árvaházban él, amit gyűlöl, ahogy gyűlöli a többi bentlakót és a nevelőt is, és természetesen ők is alig várják, hogy Magdi végre eltakarodjon. A lány lázad minden és mindenki ellen, elszökik az árvaházból, elüti egy kamion, ezért fekvőbeteg lesz hónapokig, de mire ez az időszakasz elmúlik, Magdi már betöltötte a tizennyolcat, ezért a szülei által hátrahagyott pénzből nyakába veszi a világot. Egyedül, ismerősök nélkül él egy nagyvárosban, kirabolják, megerőszakolják, egy idő után a pénze is elfogy, ezért kénytelen koldulni, hogy ne haljon éhen. Ezután kezdődik maga a történet, ami arról szól, hogyan találkozik éjjel az utcán bandukolva Magdi az igaz szerelmével, Bandival, aki már a találkozás pillanatában érzi, hogy ez a lány lesz számára az igazi, és hajlandó megbocsátani és elfelejteni Magdi korábbi életét.

A probléma nem az, ha írunk egy nehéz sorsú fiatalról – mert ez sajnos a valóság, igenis vannak árván nevelkedett gyerekek, igenis van, aki az étel áráért koldul, és az erőszakot sem lehet sosem elfelejteni. De ha mindez csak egy lényegtelen háttér, amit azért adunk hozzá a főhőshöz, hogy bemutassuk, milyen kemény lány, mert ő mindezen elszenvedett sérelmek ellenére is csak azon tud problémázni, ha letörik a körme, az már nemcsak szimplán valótlan, hanem nevetséges is. Ha a szörnyű múlt csak akkor jelenik meg, mikor a szereplők elfilozofálnak a velük történt rossz dolgokról, de egyébként látszólag semmilyen hatást nem gyakorol ez a mindennapjaikra, akkor el kell gondolkodni: vajon van értelme hányattatott sorsnak? Tényleg hozzáad ez valamit a karakterhez, vagy csak jól mutat, hogy megpróbáljuk elhitetni az olvasókkal, hogy mély érzésekkel szereltük fel azt a bizonyos lányt?

Maradjunk Magdi példájánál: akit szinte születése óta árvaházban nevelnek, családjaként tekint az őt nevelő felnőttekre és testvéreiként a vele élő gyerekekre. Ha valami csoda folytán nagyobb összeghez is jut, akkor sem valószínű, hogy hirtelen megindul világot látni, és semmi mást nem csinál, csak lógatja a lábát a saját lakásában. Attól, hogy valaki árva, még ugyanúgy vonatkoznak rá az olyan törvények, mint pl. a tankötelezettség: igen, ez a gyerek is járt iskolába, és szerzett vagy egy szakmát, vagy érettségit, és akár még tovább is tanulna ezután, vagy ha nem, akkor is megpróbál munkahelyet szerezve a saját lábára állni, eltartani magát. Tegyük fel, hogy mikor egy éjjel egyedül ment haza a városban egy volt intézetbeli barátnőjétől (hiszen családtagok, mint mondtam, tartják a kapcsolatot), egy sötét sikátorban egy férfi megverte és kirabolta. Sajnos ez nem egyedi eset, előfordul. De Magdi ezután legalább évekig nem fog egyedül sétálni késő éjjel az utcán, ugyanis az átélt események hatására rettegni fog, hogy valaki újra megtámadja, még akkor is, ha erre statisztikák alapján is elenyésző az esély. Éppen ezért nem fog sosem sötétedésig maradni Bandi lakásán, hogy még világosban hazaérjen. Bandi ez ellen maximum annyit tehet, hogy keres egy pszichológust a lánynak, aki segít neki feldolgozni a traumát; vagy hazakíséri Magdit, hogy ne kelljen egyedül kószálnia a városban.

A lényeg az, hogy nyugodtan adhatunk a karakternek sanyarú sorsot (én is erről vagyok híres, erre már rájöttem a „végül is tőled pont ezt vártam” jellegű kommentekből), ha azt nem csak díszletként használjuk, hanem szerves részeként tesszük hozzá a karakter megformálásához. Olyan nincs, hogy a múltban átélt borzalmak nem hatnak ki a jelenben a szereplő viselkedésére és jellemére. Lehet, hogy az éjszakai kirablás után Magdi úgy dolgozza fel az eseményeket, hogy megpróbál erőltetetten újra szembenézni a történtekkel, ezért szándékosan lófrál a város kietlenebb részein éjnek évadján – ritkább az ilyen, ez biztos, de ez is egy megoldás.

Összegezve

Ne halmozzuk csak azért a karakter balszerencsés mivoltát, hogy csodaszép leírásokat költsünk a nyomoráról az első fejezetben, aztán a történet beindulásától meg is feledkezzünk ezekről a borzalmakról. Ettől nem lesz szimpatikusabb az olvasó szemében, nem fogjuk jobban megkedvelni őt, épp ellenkezőleg: akiről furcsán lepereg minden sérelem, azt valószerűtlennek érzékeljük, ennélfogva a történet összecsapott hatást kelt (bár azt ne feledjük, hogy az a karakter, aki nem mutatja ki mások előtt a fájdalmát, vagy nem szenved látványosan, nem ebbe a kategóriába tartozik). Annak sincs értelme, ha a történet derekán behozunk valamilyen drámai eseményt, aminek ezután szintén nem lesz következménye. Igyekezzünk elkerülni az ilyesfajta hatásvadász elemeket, és következetesen, egymásra építve összerakni az események sorrendjét és a karakterek jellemét.