• Home
  • /
  • Cikkek
  • /
  • Kedves írópalánta, olvastál már valaha könyvet?

Kedves írópalánta, olvastál már valaha könyvet?

Minden valamire való írós tanácsokat osztogató cikk az írás alapjának nevezi meg az olvasást. Alapvető technikákat tanulhatunk meg mások műveiből, kikerülhetjük a sokszor előforduló kliséket, növeljük a szókincsünket — csak hogy párat említsek az olvasás jótékony hatásai közül, ami ránk, kezdő és gyakorlott írókra vonatkozik.

Éppen ezért döbbent meg engem, hogy az írói oldalakon és blogokon járva egyre gyakrabban ötlik fel bennem a kérdés: vajon azok a fiatalok, akik úgy döntenek, hogy alkotói pályára lépnek, elolvastak valaha életükben bármilyen könyvet? Látva, hogy mennyire alapvető dolgokat nem tudnak vagy rosszul gondolnak, amiket az egyszerű írópalánta kiküszöbölhetne vagy megtudhatna, ha maximum 5 darab regényt elolvasott volna élete során, sokszor arra a szomorú következtetésre jutok, hogy néhányan anélkül akarnak írói babérokra törni, hogy valaha is minőségi irodalmat vettek volna a kezükbe.

Számomra ez már csak azért is érthetetlen, mert ha nem olvasnak könyveket, akkor nem világos, hogy miért akarnak írni. Mi volt az az élmény, ami elindította őket ezen az úton? Emlékszem, én akkor ültem le először regényt írni (mármint kifejezetten regényt, nem meséket), amikor vártam a Harry Potter-sorozat utolsó részének megjelenésére. Annyira magával ragadott a könyvek világa, hogy képtelen voltam kivárni, míg megtudom a kis varázslótanonc kalandjainak végét, inkább kitaláltam és papírra vetettem a magam verzióját. Azt hiszem, nekem ez volt az első tudatos lépés az írás útján, még tizenegy-tizenkét éves koromban.

Annak, aki nem olvas, mi adta meg a kezdő lökést? Miért akar részese lenni egy olyan világnak, ami sosem szippantotta őt be?

Nem azért kezdtem el ezt a cikket megírni, hogy választ adjak a fenti kérdésekre. Megvan ugyan a magam verziója, egy elképzelés, de távol álljon tőlem, hogy bárkiről is ismeretlenül levonjak bármiféle következtetést. Így csak néhány olyan információt szeretnék itt felsorakoztatni, amit mindenki ismerhet, aki életében legalább öt könyvet elolvasott.

1. A fülszöveg és a prológus nem ugyanaz

Ezzel a problémával nemrég pont foglalkoztam, a 8 alapvető kezdő írói fogalomzavar c. írásomban, de megteszem még egyszer, hogy biztosan mindenki megjegyezze. 🙂 Tehát sokan keverik a két fogalmat, pedig két nagyon is különböző részei ezek egy történetnek.

A fülszöveg amolyan kedvcsináló, rövid, a történet végét nem lelövő tartalom. Ez szokott lenni a könyvek hátulján vagy a külső papírborító behajtott fülén, és azt a célt szolgálja, hogy felkeltse a könyvvásárló érdeklődését a történet iránt, de ne áruljon el túl sokat a csattanókról.

A prológus tulajdonképpen egy nulladik fejezet, ami valamilyen szempontból elkülönül a történet többi fejezetétől. Lehet ez egy visszatekintés a múltba, előrevetítés, tulajdonképpen a képzeleted szab csak neki határt. Nem tartalmi összefoglaló, hanem tényleges fejezet, ez a lényeg.

2. A prológus és az epilógus nem kötelező

Elég közkedvelt tévhit az is, hogy legelőször egy történet prológusát kell megírni, és csak azután jöhet a lényegi része. Ha kinyitsz találomra néhány regényt a polcról, vagy legalább elolvastál életedben kettő kötelező olvasmányt, akkor rájössz, hogy a történetek többségének nincs is prológusa és epilógusa. Lehet, de nem kötelező, rajtad áll.

3. Egy történetben nincsenek képek…

…maximum egy grafikus illusztrációi, extraként. Szintén kifejtettem már korábban (Kell-e Szereplők menüpont egy történetes blogra?), hogy addig nincsen semmi baj a képi tartalommal, míg azzal valamiféle pluszt adsz hozzá a történetedhez. Onnantól kezdve, hogy a hiányos írói eszköztáradat próbálod meg kipótolni azzal, hogy a történetben megjelenő dolgokat nem a szavaiddal írod le, hanem szemléltetésként beszúrsz egy képet, az már nem helyes. Egy igazi történetben ez nem így működik, maximum a mesekönyvekben.

4. Nincs olyan, hogy „tökéletes hosszúságú” fejezet vagy történet

Rengetegszer láttam írós csoportokban, de még Ask.fm-en is a kérdést, hogy ugyan milyen terjedelmű az ideális hosszúságú fejezet. És hány olyat láttam, hogy valaki ezt egy pontos értékkel meg szerette volna válaszolni!

Amikor tizenöt voltam, el szerettem volna kezdeni egy fanfictiont az akkori kedvenc zenekaron tagjairól. Akkor éreztem először úgy, hogy ideje lesz feltölteni egy folytatásos történetemet egy írós közösségi oldalra, az akkor még élő Anime-fanfiction Style-ra. Egy velem egyidős írópalánta ismerősömet kérdeztem meg, hogyan is szokott arrafelé menni a publikálás. Ő pedig határozottan kijelentette: csak figyeljek, hogy az egyes fejezetek négy oldal hosszúságúak legyenek! Az az ideális!

Évekbe telt, mire kineveltem magamból ezt a baromságot. Most pedig azért írok a Scrivener teljes képernyős módjában, hogy véletlenül se kösse meg a kezem a papírok számának látványa. Azóta zavar.

Te, kedves írópalánta, aki félsz, hogy túl rövid vagy túl hosszú lesz a fejezeted: nyiss ki öt könyvet a tartalomjegyzéknél, és vesd össze, átlagosan milyen hosszúak a fejezetek! Eltérő eredményeket fogsz kapni. Ugyanis senki sem tudja pontosan rajtad kívül, hogy milyen terjedelemben kell megírni a történetedet. Ha túl alacsony szószámba akarod beleszuszakolni a sztorit, könnyen lehet, hogy kispórolod belőle a lényeges leírásokat, míg ha mindenáron el akarod nyújtani a történéseket, mint a rétestésztát, a végén szörnyen túlírt lesz a műved. Ne görcsölj, csak írj! Az sem baj, ha nem lesz minden fejezet ugyanakkora terjedelmű. Úgy írj, ahogyan a TE történeted megkívánja!

5. Magyar történetnek magyar címe van

Tudom, sok olyan könyvet látunk, amin gigászi betűkkel tüntették fel az angol címet, és alatta egészen hangyányival a magyart — de éppen azért, mert ezek a történetek fordítások, így a magyar cím nem az eredeti! Sokan úgy keresik őket a mi polcainkon, mint a már ismert angol nyelvű regények fordításait, tehát könnyebb összekötni a magyart az eredetijével.

Egy eredetileg is magyarul írt történetnek, hacsak nincs különleges indoka az angol nyelvű címnek (pl. a főszereplőd neve a cím, vagy olyan nyelvterületen játszódik, ahol az adott kifejezés sokkal többet mond az eredeti nyelven, satöbbi), illik magyar címet adni. Hidd el, egy megkapó szóval, szókapcsolattal még azok is rá fogod tudni venni, hogy kattintsanak a magyar címre, akik valamiféle elvből maguktól nem tennék.

Hiába hangzik egzotikusabbnak az „I love you”, mint a „Szeretlek”, attól még ugyanolyan semmitmondó a történet szempontjából, mint magyarul. A legtöbb amatőr író angol címválasztásánál pedig pontosan azt érzem, hogy egy közhelyes, semmitmondó kifejezést szeretnének többnek mutatni, mint ami. Mielőtt adsz egy angol címet a történetednek, gondolkodj el: magyarul illeszkedne ez a sztoridhoz? Elmond róla valamit, vagy furán hangzik, nem oda illő? Ha nemmel felelsz, akkor tudd, hogy angolul sem fog hozzá illeszkedni, csak magadat csapod be. 🙂

Azokról pedig, akik szerint az angol „jobban hangzik és kész”, én nem szeretnék túl sokat írni. Ha nem szereted a saját anyanyelvedet, miért akarsz vele történetet írni? 🙂

 

Az általam felsorolt információk ténylegesen elérhetőek mindenki számára, aki szokott olvasni. Fontosnak tartom azonban leszögezni, hogy nem elég amatőr írótársaink történeteit bújni: igen, őket is kell támogatni, de legtöbbet a már ellenőrzött, javított, kiadott történetektől tanulhatunk. Ne vessük el a könyveket, főleg akkor, ha írni szeretnénk. Az olvasás jelenti a legelső lépcsőt az íróvá válás útján, de ha ezt kihagyjuk, akkor a további lépcsőket már el sem érhetjük.

Nektek melyik olvasmány adta a kezdőlöketet az íráshoz?

14 hozzászólás

  • Rowena

    2017-09-27 at 19:54

    Szia!
    A kezdő löketet még anno 2-3 éve kaptam, amikor is elolvastam a Szent Johanna Gimit. Akkor nagyon bele voltam szerelmesedve a történetbe, (bár mostanra az eső részen nem tudom átrágni magam…) és kitaláltam, hogy én is akarok alkotni.

    Ez a mém, nagyon igaz, és a címekre kitérve, sosem értettem miért adnak angol címet a magyar írók, a magyar történethez. 1, Nem tanulok angolul, így ha már valami ezen a nyelven jön velem szembe, alapból kikerülöm. 2, Olyan jó szókapcsolatokat, mondatokat lehet alkotni a magyar nyelvvel, hogy az hihetetlen. Miért kell akkor az angolt erőltetni?

    Puszi: Rowena

    Válasz
    • Daremo

      2017-09-29 at 08:25

      Szia!
      A Szent Johanna Gimit én sajna még nem olvastam, engem valahogy kikerült, mikor középiskolás voltam, utána meg már nem érzem közelinek a témát. :/ Azt is divat manapság szidni, pedig rengeteg embert vett rá az olvasásra és az írásra, meg hát a maga zsánerében, az ifjúsági irodalomban biztosan jól megállja a helyét, ha ennyire szeretik. 😀
      A címekkel kapcsolatban pedig igazad van, annyira szép a mi nyelvünk, rengeteg dolgot ki tudunk fejezni, miért kell akkor néhány történetet már a címével elrontani? 🙁 Főleg, hogy a legtöbbnek tényleg semmitmondó címe van angolul… Sosem értettem. :/

      Válasz
  • Miklóssy Niki

    2017-09-28 at 19:32

    Én is beleestem ám a tökéletes hosszúságú fejezet hajszolásába és még most is hajlamos vagyok küzdeni azért, hogy az a bizonyos három oldalas hossz körül járjak, ami nálam ideálisnak tűnt régebben, nehéz kijönni a régi megszokásokból. A képes dolgot viszont nem is értem, hogy miért vagy hogyan. Mindenki kezdő először és hibázunk is szerintem nagyon sokat, de akkor is…
    Egyébként én is a Szent Johanna Gimi miatt kezdtem el írni, aztán azóta abba se hagytam 😀 (Én se tudtam újraolvasni, de szerintem ez betudható annak, hogy öregebb lettem és “bölcsebb” is :D)

    Niki

    Válasz
    • Daremo

      2017-09-29 at 08:34

      Ezért szeretek teljes képernyős módban írni, hogy még véletlenül se tudjam azt lesni, hogy hány oldalnál tartok. 😀 Emlékszem, régen még az önbizalmamra is nagyon rossz hatással volt, ha küzdöttem azért a kerek 4 oldalért, de sehogy sem akart kijönni, igazi kínszenvedés árán sikerült csak. Egyébként meg is néztem azt a fanficet, amit akkor írtam, hét fejezetből mind a hét kereken 4 oldal. :”D
      A Szent Johanna Gimi ifjúsági. Tiniknek, szerintem. Szóval érthető, ha egy idő után az ember “kinő” belőle. 😀 Ahogy mesekönyvet sem nagyon olvasgatunk már felnőtt fejjel.

      Válasz
  • Victoria Bloom

    2017-09-28 at 20:00

    Szia!
    Nekem a Gyűrűk Ura adta meg azt a bizonyos lökést, talán 11 éves koromban.
    A fentiekkel teljes mértékben egyetértek. Nem akarom leszólni a kezdő írókat, de olyan szintű amatőrsèget tanusítanak, hogy a fejemet fogom, hová jut a világ. A szóhasználatuk többnyire minősíthetetlen, a helyesírásról pedig ne is beszéljünk. Szívesen meghallgatnám, te mit gondolsz, miért kezdtek el írni. 🙂
    Puszi: V. B.

    Válasz
    • Daremo

      2017-09-29 at 08:51

      Szia!
      Bevallom, a Gyűrűk Ura nekem máig kimaradt. :/ Még nagyon piciként elkezdtem olvasni, de akkor nekem túl nagy falat volt, és inkább félreraktam. Aztán időről időre eszembe jut, hogy el akarom olvasni, most már biztosan nem törne bele a bicskám, de most meg annyi időm van olvasni, hogy szerintem legalább két évig tartana az első részt kivégezni. :”D (Na majd vizsgaidőszakban.)
      A kezdő írók szerintem (erős leegyszerűsítéssel) két táborra oszthatók, az egyikben vannak a kedves, alázatos, fejlődni akaró, cuki kis írópalánták, a másik részben pedig azok, akik az első történetüknél is azt hiszik, hogy ők találták fel a spanyolviaszt is, és jaj neked, ha mást mondasz (és zömében ők elég fiatalok). Inkább utóbbiaknál veszem észre azt is, amiről a cikk szólt, hogy abszolút semmit nem akarnak tenni azért, hogy jobban írjanak, szinte azt sem tudják, hogy mi az a könyv. És valamilyen szinten ez nem baj, mert ha ennyi ember tényleg íróvá akarna válni, akkor esélyünk sem lenne kitűnni a tömegből, meg egyébként sincs azzal baj, ha valaki saját maga meg a barátai szórakoztatásáért írogat pár történetet. De akkor ne nyomja a sztoriját naponta az arcomba, ne kérjen kritikát, amit úgysem fogad meg, hanem vallja be magának és másoknak is, hogy nem akar komolyan foglalkozni az írással, és ne robbantson ki világháborút, ha véleményezni merik őt az emberek.
      Nem akarom kimondani, hogy esetleg divatból kezdtek el írni, mert honnan tudnám, nem szeretek ilyen dolgokat ismeretlenül következtetni idegenekről, úgyhogy inkább azt mondom, hogy néhányan talán nem is fogják fel tudatosan, hogy hype-ot akarnak maguk köré, a nem egészséges mértékű önbizalmukat fejleszteni. Viszont nem tudnak elég éretten hozzáállni ahhoz, hogy belássák, a fejlődés elfogadása is önbizalmat ad, talán többet is, mint amennyit egy elsőre jobban megírt történet befejezése ad. Azt meg végképp nem látják be, hogy elsőre senki sem ír tökéletesen.
      Nyilván érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, mert szerencsére az első történetes írók zöme nem ilyen, de pl. Wattpaden elég könnyű ebbe a hozzáállásba belefutni, és őszintén szólva nekem pont emiatt ment el már nagyon rég a kedvem attól az oldaltól.

      Válasz
  • Hikari

    2017-09-30 at 09:54

    Szia!
    Az én első kéziratom megírásához nem egy könyv, hanem annak hiánya adta. Úgy éreztem, rettentően kevés olyan magyar nyelvű könyv van a piacon, aminek tényleg központi témája a zene, így fogtam magam, 12 évesen és írtam egyet, amiben ez a kapocs. Az egy másik kérdés, hogy mai szemmel borzalom az egész.
    Stephen Kingnek van egy nagyon jó mondata, ami nekem azóta is mottóm: “Ha valaki író akar lenni, csak két dolgot kell tennie: olvasson sokat, és írjon sokat” 🙂

    Válasz
    • Daremo

      2017-09-30 at 15:41

      Szia!
      Jaj, esküszöm, vigyorogva olvastam, amit írtál! 😀 Egy író igenis olyan történetet írjon, amit ő maga is szívesen elolvasna, én ezt vallom. És közben hány írópalántát látok azon sírni, hogy unják a saját történetüket is (akkor az olvasó vajon nem fogja?), bennem meg egyszerűen csak túlteng a vágy, hogy leírjam azt a történetet, ami ebben a formában csak az én fejemben született. Ez a legszebb az egészben. 🙂
      King, be kell vallani, egy zseni. 🙂 Már nagyon régóta várólistás nálam az írásról szóló könyve, lassan tényleg belevágok. 🙂

      Válasz
  • April Faye

    2017-09-30 at 12:14

    Erre a “tökéletes hosszúságú fejezet” kérdésre szerintem mindenki keresi a választ, még akkor is, ha nincs rá egy általános szabály:) Olyasmiket azért meg lehet állapítani, hogy az átlagolvasónak meddig tart ki a figyelme, meg hogy hány oldal kell minimum, hogy egy jelenetnek meglegyen a belső dramaturgiája. De aztán a vége mindig az, hogy az ember megtalálja a saját válaszát, meg azt a hosszúságot, amiben neki kényelmes írnia/olvasnia. Az én fejezeteim átlagosan olyan 3000-4000 szavasak pl:)
    Tök jó volt ez a kis összefoglaló, és tényleg sok olyasmit olvastam benne, amibe én is napi szinten belefutok:)

    Válasz
    • Daremo

      2017-09-30 at 15:52

      Igazad van, tényleg vannak bevált trükkök, én pl. azt olvastam, hogy neten célszerűbb rövidebb részekben publikálni, mert azt szívesebben olvassák el az emberek. Viszont sosem voltam képes emiatt tudatosan egy adott terjedelemhez kötni magam. :”D A novelláim viszont általában egész rövidek. 🙂 Biztos stílus kérdése is.
      Köszönöm szépen! :3

      Válasz
  • Andro-Vasko Sandor

    2017-09-30 at 14:36

    Nagyon kedvelem az irasaidat. Most nincs ekezetem, uj a gep, sajnalom, de rengeteget tanulok.
    Azt hiszem, iro vagyok, de ez nem biztos, tulajdonkeppen en egyik oldalba sem ferek be, mert se nem a kis aranyos, szereny palanta vagyok, se nem a pokhendi, magabiztos jaj, hanem en punk-zenesz voltam, de le lettem allitva, nem reszletezem, es ugy ereztem, hogy a konyv egy lehetoseg a kibontakozasra, mint egy szinpad, de nem szinpad, azonban az olyan jo, izgalmas.

    Magamat adom, de ez nem mindenkihez szol, viszont elvezem a dolgokat, es elegge ki is keszulok mindig, mikor befejezem. Van, akinek tetszik, es persze van akinek nem.
    Ratertem a regenyekre, azt hiszem ez a legjobb megoldas, de meg nem adtam ki egyet sem. Elkepzelheto, hogy nem lehet majd kiadni oket, ugyanis nem igazan politikailag korrektek, raadasul olyan elethelyzetekbe vannak beillesztve, amik eleve pikansak. De igy izgalmasak, gondolom.

    Ez most talan bemutatkozas is akart lenni, nem tudom, viszont ide, neked jo irni.
    Asszem megbizhato vagy, vagy emlekeztetsz egy regi szerelmemre, nem tudom.

    Sok sikert, mindenki!

    Válasz
    • Daremo

      2017-09-30 at 15:59

      Nem muszáj a szélsőségekhez tartozni. 🙂 Én például szerintem erősen középmezőnyben vagyok, mert egyszerre vagyok szerény, meg önbizalomhiányos, aki attól fél, hogy sosem érhet fel azokhoz, akiket tisztel, és egyszerre van bennem egy kis öntudatosság afelől, hogy tudom, hogy annyira rossz már nem vagyok. :”D Még ha ez nagyon összeszedetlenül, egymásnak ellentmondóan is hat.
      Szerintem nem kell attól félned, hogy nem találna vevőre az írásod. Amin látszik a belevetett munka és az író szíve-lelke, az szerintem megtalálja a maga olvasóközönségét, csak kitartóan kell keresni. Én mindenesetre sok sikert kívánok neked ehhez, és véletlenül se kedvetlenítsen el, hogy nem hétköznapi témában írsz! A különleges a legjobb. 🙂
      Köszönöm szépen a szavaidat! 🙂

      Válasz
  • Glatime

    2017-09-30 at 15:22

    Szia!
    Tetszett a cikked, és ahogy mondod, ez valóban elgondolkoztató, hogy aki nem olvas, miért és hogyan is tervez írni.
    A melyik olvasmány adta a kezdőlöketet kérdés nálam mókás, mert nem könyv adta. 😀
    Még gyerek voltam, alsós, amikor újra elkezdtek adni egy rajzfilmsorozatot, amit korábban már néztünk a barátnőimmel, ameddig leadták. Aztán így másodszorra valamiért hamar abbamaradt, legalábbis így emlékszem. Mi meg ezt sajnáltuk, ezért úgy döntöttünk, hogy hát emlékezetből leírjuk a többi részt. Csak egy idő után már nem emlékeztünk pontosan, szóval aztán folytattuk a fantáziánk alapján. Hogy ezt fanficnek hívják, azt akkor még nem tudtuk.
    Hmm, ez után viszont tényleg volt egy olyan sztorim is, aminek az ihletői között könyv is volt, a Harry Potter, amiből a varázslatos világ tetszett meg, és bár nálam nem varázslók voltak a főszereplők, McGalagony karakterét átemeltem, őt is inkább a jelleme miatt.
    Aztán egy későbbi, már komolyabbnak nevezhető történetemet szintén egy film ihlette, még olyan 12-13 évesen, a Star Wars. De az már nem fanfic volt, csak átvettem jellemeket, helyszíneket, de az én szereplőim már önállóak voltak.
    Ettől függetlenül szeretek olvasni, igazi könyveket. És bár nem ösztönzött írásra, de az első meghatározó olvasmányom az első kötelezőnk volt, A Pál utcai fiúk. Azzal indultam el a regények világába.
    Van elképzelésem, miért lett ilyen gyakori a “nem olvasó írók” tábora, de nem szeretnék senkit megbántani azzal, hogy leírom. Bár mitagadás, kíváncsi lennék a te gondolataidra is erről. 🙂

    Válasz
    • Daremo

      2017-09-30 at 16:09

      Szia!
      Érdekes, amit mesélsz, hogy nem könyv ihletett meg, mikor a bejegyzést írtam, valahogy eszembe sem jutott ez a lehetőség, pedig belegondolva nem lehet egyedi. 😀 Viszont nálad is látszik, hogy az írás közben olvasással is párosul, még ha nem is az volt az első löket. 😀
      Szerintem azok, akik így vágnak bele az írásba, igazából nem írni akarnak, hanem valamit pótolni az életükben, akár egy saját hobbit (mert mondjuk látták, hogy ez másnak bejön), vagy a figyelmet, amit a való életben nem kapnak meg. Kicsit gonosznak érzem magam, hogy ezt így leírom, de mást nem tudok elképzelni, hogy mi vehet rá olyasvalakit az írásra, akit amúgy teljesen hidegen hagynak a könyvek. :/

      Válasz

Vélemény, hozzászólás?