Hogyan írj kritikát?

Szerettem volna írni egy összefoglaló cikket a kritika írásáról és fogadásáról, viszont rájöttem, hogy külön-külön is bőven annyit tudok rizsázni a témákról, hogy megéri inkább kettébontani. Íme, ma arról fogok mesélni, hogy szerintem hogyan kell kritikát írni, én hogyan szoktam és hogyan tartom helyesnek.

Minden írópalánta életében, aki rászánta magát arra, hogy megmutassa szélesebb köröknek is az írását, eljön az a pont, amikor már tűkön ülve várja az olvasói véleményeket. Ez történhet úgy is, hogy az illető felteszi a netre az alkotását (pl. blogra, Wattpadre, Facebookra, más írós oldalakra, Anime-fanfiction Style-ra…), közvetetten (átküldi egy vagy több konkrét személynek – lektornak, bétának, közösségtől függ, melyik elnevezést használjuk amatőr körökben – véleményezésre) vagy személyesen is odaadhatja valakinek. Nem mindegy viszont, hogy az említett módok közül hogyan jut el az olvasóhoz az írás, és az is fontos, melyik oldalon állunk, a véleményező vagy a véleményt kérő szerepében. Ebben a cikkben tehát a téma egyik felét vesézem, azaz a kritikaírás általam helyesnek vélt módjáról fogok hosszan értekezni. Többnyire nem azt szeretném majd megmondani, hogy mi az egyetlen helyes viselkedési mód; azt szeretném megmutatni, hogy szerintem hogyan ideális kezelni ezeket a helyzeteket, hogy az adott esetben én hogyan tenném.

Alapfogalmak a cikkben

Legelőször is tisztázni szeretném, hogy mely kifejezések alatt mit fogok érteni. Az egyszerűség kedvéért az amatőr írókat is szimplán írókként fogom emlegetni a cikkben. Továbbá a kritika szó mibenlétét is szeretném megalapozni: jelen helyzetben a bloggerek és amatőr írók által kritikának nevezett véleményezést értem ez alatt, amikor amatőrtől érkezik amatőrnek.

Hogyan NE írj kritikát

A legfontosabb: nőj fel és lépj túl a korábbi sérelmeiden. Elég nyersnek hangzik ez, de a lényeget összefoglalja. A kritikaírásban ne arra lásd a lehetőséget, hogy jól leolts valakit, még ha rossz is, amit az illető ír. Ne arra hajts, hogy teljesen elvedd a kedvét az írástól (mert ki az ördögnek képzeled magad, hogy meghatározd bárkiről is, hogy van-e joga írni – rémlik ez a korábbi, A kezdőírók bátorításának hiányáról c. cikkemből?), és ne is azért írd le harapósan a véleményedet, mert neked éppen kompenzálnod kell a belső haragodat.

Mit is kompenzálhatsz?

Nem egyszer fordult már elő velem, hogy olyan netes vitának, kommentháborúnak voltam szemtanúja (vagy éppen résztvevője), amiben az egyik fél – többnyire a vehemensebb – egyszer csak közölte, hogy a frusztrációjának az az oka, hogy ő most egyéb okból ideges. Ez lehet fáradtság, valós életbeli vita, hétköznapi stressz – egyszóval valami olyan oka van a belső feszültségének, aminek semmi köze az íráshoz vagy a blogoláshoz –, de okozhatják ezt közvetlenül az alkotáshoz vagy alkotóhoz fűződő ellenérzések is. Jusson eszedbe, hogy csak azért, mert te esetleg korábban egy bunkó stílusban írt kritikát kaptál, ami összezúzta az önbizalmadat, még nem kell neked is ugyanígy lesújtanod másokat. Az is előfordulhat, hogy magával az író személyével van bajod: esetleg korábban összevesztél az illetővel, és még nem tudtátok megbeszélni a konfliktust, vagy olyan témában ír, amit egyáltalán nem kedvelsz (pl. One Direction, homoszexuálisokról szóló írások vagy a Wattpadan mostanában egyre népszerűbb apucis történetek, amikről bővebben Az erotikus történeteket író kiskorúakrólc. írásomban olvashatsz; csak hogy megemlítsek párat a legmegosztóbb témákból).

Én úgy vagyok vele, hogy ha a történettel ilyesfajta problémáim vannak (pl. piszokul nem értek egyet a vérfertőző kapcsolatok idealizálásával), akkor inkább nem idegeskedem rajta, hiszen mi értelme lenne? Inkább felteszem magamnak az alábbi kérdéseket:

Meg fog változni az író véleménye a saját írásáról az én kritikám által? Néha ez kifejezetten előnyös lenne (pl. az előbb említett apucis írásoknál), de nem akarok a közvélemény által rossznak ítélt írások vonalán megmaradni. Szóval vannak helyzetek, amikor butaság lenne ezt elvárni (pl. fanfictionöknél, mentális betegségekről szóló írásoknál láttam már olyat, hogy a kritikus le akarta beszélni a témájáról az írót). Összességében a válasz az, hogy nem, nem fog változni.

Abba fogja hagyni a történet írását az író? Ha már több fejezet óta dolgozik rajta, akkor könnyen lehet, hogy hónapok munkáját próbálnám leállítani. Szerintem ilyenre csak akkor lennék képes, ha (egy párhuzamos univerzumban, ahol egy paraszt vagyok) kellőképpen a lelkébe tiprok az írónak – erről pedig, mint tudjuk, megvan a véleményem. Tehát nem fogja abbahagyni, amennyiben normálisan írom neki a kritikát.

Fel fog hagyni az írással az író? Hát akarom én ezt? Dehogy akarom, senkinek sincs joga meghatározni ezt. A lehető leggonoszabb, legaljasabb „véleményt” kellene írnom ahhoz, hogy valakit annyira összetörjek, hogy ne akarjon többé írni. Normális hangvétel esetén nem fogja abbahagyni.

A konklúzió nem az, hogy ha nekem nem tetsző vagy az én elveimbe páros lábbal beletaposó témájú történetbe botlok, hogy minél lekezelőbb, bunkóbb stílusban írva megpróbáljam végleg elvenni az író kedvét az alkotástól. Arra kéne inkább rájönni, hogy mivel nagy valószínűséggel nem tudjuk másra ráerőszakolni a saját akaratunkat, ezért teljesen felesleges annyira felidegesítenünk magunkat egy adott íráson, hogy utána elvegyünk a saját életünkből értékes fél órát, amíg fröcsögő nyállal csapkodjuk a billentyűzetet. Levezetjük a feszkót vele, hangzik az ellenérv, de mi lenne, ha egyáltalán nem idegesítenénk fel magunkat rajta, hanem nemes egyszerűséggel kiikszelnénk azt a nyamvadt ablakot?

Azzal sem takarózhatsz, hogy a személyes problémáid miatt vagy feszült. Senkit sem érdekel ilyenkor, pláne nem az írót, hogy te azért oltod le a szerencsétlen ember fejét, mert egyest kaptál matekból, vagy mert a családod téged provokált egész álló nap. Ha furcsán, szokatlanul feszültnek érzed magad kritikaíráskor, akkor gondolkodj el azon, hogy nem lehet-e, hogy valójában a saját idegességedet akarod átpumpálni valaki másba. Nyilván ez nem egy előnyös hozzáállás, de a neten szerzett tapasztalataimból azt látom, hogy nem ritka az érv: ne haragudj, hogy bunkó voltam, ma minden összejött.

Hiába kérsz te már bocsánatot, miután harminc sorban gázoltál már bele a szerencsétlen író lelkébe. Az utolsó sorba biggyesztett „bocsi” nem oldja fel, hogy bunkó voltál, márpedig intelligens ember akkor sem szemétkedik a neten, ha rossz napja van, mert sosem lehet tudni, milyen károkat okozhat ez a másikban.

A neten kívüli problémák továbbá egy nagyon egyszerű okból kifolyólag sem befolyásolhatják a virtuális piszkálódást: míg a valóságban érthető, hogy vannak olyan emberek, akik mérgükben nem tudnak figyelni arra, hogy mi csúszik ki a szájukon, addig a neten értelemszerűen nem kötelező mindent azonnal elküldeni. Nyugodtan átolvashatod és átgondolhatod harminckétszer a kommentedet, hogy tényleg mindent úgy fejeztél ki, ahogyan akartál, hogy nem voltál-e véletlenül sem tapintatlan, és persze azt is felmérheted, hogy ha nem abban a szent pillanatban, az anyukáddal való veszekedés után küldöd el a kritikádat, hanem fél óra múlva, akkor még mindig olyan ellenállhatatlan vágyat érzel-e magadban, hogy jól megmondd a véleményedet a kis szerencsétlennek.

Én hogyan írok kritikát?

Támogatóan, talán ez a legjobb szó rá. Ha valaki véleményt kér tőlem (vagy én döntök úgy, hogy írok), akkor mindig arra törekszem, hogy az írónak hasznosak legyenek a szavaim. Még ha éppen csak dicsérni is tudok, akkor is próbálom kiemelni azokat a tényezőket, amik jóvá teszik az írást, hiszen az is nagy segítség az írónak, ha tisztán látja, hogy mik az erősségei az alkotásának.

Persze előfordul, hogy ez nem egyszerű. Néha igenis akad olyan, hogy az emberrel olyan írás jön szembe, amit kínszenvedésnek érez végigolvasni. Nem azt mondom, hogy a rosszat el kell hallgatni, és minden naiv gyermeknek csak jóságos mosollyal simogassuk a lelkét, és hagyjuk másra a gonosz kritikus szerepét, aki majd egy nap jön, és összetöri az ártatlant.

De nem ám! Ami rossz, arra ki kell ezt mondani, csak nem mindegy, hogyan.

Egy jó kritika szerintem nem a hibák tételszerű felsorolásából áll. Ha tényleg hasznosak akarunk lenni a véleményünkkel, akkor igyekezzünk segítséget nyújtani. A hibák mellé írjuk le egyértelműen, hogy mi velük a baj, és ajánlhatunk segítséget a kijavításra. Ez történhet úgy, hogy saját magunk dolgozunk (pl. helyesírási hibákat jelölünk be), másokhoz küldjük az illetőt (pl. bétakereső csoport) vagy odaillő szakirodalmat ajánlunk (írástechnikával foglalkozó könyvek/cikkek).

Fontos, hogy mi magunk csak akkor álljunk neki a munkának, ha arra már felkért az író, megegyeztünk vele a részletekről. Egy spontán (pl. blogon) érkező kritikának nem kell nyolc oldalból állnia a helyesírási hibák kilistázása miatt, de természetesen említsük meg, ha az írónak ilyesfajta hibái vannak, esetleg írjuk le, milyen típusúak (hogy a helyesírásnál maradjak, pl. írjuk le, hogy az egybe- és különírás hibás vagy a vesszőhasználat). Emellett felajánlhatjuk, hogy igény szerint segítségként privátban elküldjük a hibák részletes listáját. De kommentbe nem kell szerintem ezt a legnagyobb részletességig sorolni, a „szakmai” dolgokat intézzük egymás között, ne nyilvánosan a blog szimpla olvasói előtt.

Ami még fontos, hogy ne akarjunk egy történetet mindenáron a saját ízlésünkre faragni. Ha logikailag hibádzik valami, akkor azt meg kell említeni, de ne osztogassunk feleslegesen olyan „tanácsokat”, hogy pl. a főszereplő ne jöjjön össze X-szel, mert én (a kritikaíró) személy szerint nem kedvelem annyira a romantikus történeteket, és ha a saját sztorim lenne, akkor biztosan másra helyezném a hangsúlyt. Hagyjunk teret az író saját ízlésének és személyiségének, és ha segítünk is valamit megváltoztatni, akkor ne traktáljuk rögtön az illetőt a saját ötleteinkkel és módszereinkkel, hanem hagyjuk először őt kibontakozni, maximum óvatosan terelgessük az ő saját ötleteit a helyes irányba.

Az én legfőbb elvem a kritikaíráskor az, hogy mindig mondjak valami pozitívat. Még ha kínszenvedésnek is érzem végigolvasni a történetet (ismerjük be: van ilyen), akkor is keresek valamit, ami jó. Nem hazudok, csak akkor dicsérek, ha azt komolyan gondolom, de úgy vélem, hogy egy több hibát felsoroló kritikát sem szabadna rossz szájízzel zárnia az azt olvasó írónak. Éppen ezért általában a kritikát valamilyen pozitív gondolattal zárom. Még ha nagyon kezdő szinten is áll az illető, akkor is tudnia kell, hogy ő sem reménytelen (senki sem az, a kreatív írás számos fortélya tudatosan is tanulható), mert pl. eredeti az alapötlete, jók a leírásai, életszerűek a párbeszédei stb.

Mindemellett úgy gondolom, a kritizálás módját az is befolyásolja, hogy milyen közegben mondunk véleményt, így most azokat a virtuális és valós helyzeteket veszem számba, amik a legismertebbek és/vagy amiket én leggyakrabban használok.

Élőben vagy neten?

Gyakoribb, persze, hogy az írásokat a neten (vagy legalábbis számítógépes dokumentumként) adjuk át valakinek véleményezésre, de velem is előfordult már többször is, hogy papíron, kinyomtatva vittem el őket, azután pedig az olvasóm élőben mondta el a véleményét a novelláimról.

Mindkét esetben úgy tartom célszerűnek a véleményezést, ha előzetesen bejelöljük azokat a részeket, amiket meg szeretnénk említeni a kritikánkban. Számítógépen ez ugye egyszerű, én pl. ha részletesen nézem át valaki írását, akkor a Word Véleményezés fülét használom, a fontos szakaszokhoz megjegyzéseket fűzők hozzá, amik a szövegtörzstől elkülönülve, jól láthatóan jelennek meg. Papíron is célszerű bejelölgetni a lényeges részleteket, akár tollal pár kulcsszóban odaírni, hogy mit szeretnénk hozzáfűzni az adott szavakhoz, mondatokhoz. A lényeg az, hogy ha élőben is véleményezünk, jobban járunk, ha előre összegyűjtjük, mit szeretnénk megemlíteni. Ha csak általánosságban beszélnénk a történetről, akkor is könnyebb, ha a lap aljára felfirkantjuk magunknak a lényeget, így biztosak lehetünk benne, hogy semmit sem hagyunk ki.

Természetesen élőszóban se álljunk neki kérés nélkül az iromány szavankénti szétcincálásának, csak ha külön erre kér fel az író.

Ki az író és mióta alkot?

Nem, nem arra célzok, hogy a kritika váltson át személyeskedésbe. Kerülni kell a „te ezt nem értheted, nagyon fiatal vagy még” szintű lekezelést és a „neked ezt már rég tudnod kéne” fölényeskedést.

Viszont nyilvánvalóan nem mindegy a kritizáláskor az író kora, és ezzel összefügg szorosan az is, hogy mióta ír, mekkora gyakorlata van. Mondok pár példát, hogy egyértelmű legyen, mire gondolok.
Az első „alanyunk” egy tizenkét éves, aki az első történetét írja. Szórakozik, játszik még a szavakkal, kísérletezgeti, mivel mit érhet el, nem fogja fel még olyan véresen komolyan az írást – ami nem is baj. Van egy rövidke, kissé összecsapott írása, amivel értelemszerűen akadnak problémák: például kevés a leírás, a szövegtörzs nagyrésze párbeszédekből áll (kezdőként ez elő szokott fordulni). Elmagyarázhatod neki, hogy mesélhetne többet a szereplők reakcióiról, az őket körülvevő térről, a világról, amiben élnek – de azért ne próbálj meg kierőszakolni belőle világrengető zsenialitást, ne kérd még rajta számon a profi írók fortélyait. Kezdőként egyáltalán nem ciki, ha valaki bénázik (khm, később sem…), és egy jó kritikus fel tudja mérni azt is, hogy az író, akiről véleményt ír, milyen szinten áll, és ehhez mérten tud olyan tanácsokat adni, amiket felhasználhat már most, és mi az, amire inkább a későbbiekben lenne szüksége.

A példa második felében egy huszonévesről essen szó. Tőle azért már elvárhatjuk, hogy a helyesírása nagyjából rendben legyen (de mindig vannak kivételek, nyilván, például egy diszlexiás felnőtt), ismerje a felnőttlét alapjait (pl. egy általános iskolás még írhat butaságokat az egyetemi életről, hiszen honnan is tudná, hogy megy az – egy felnőtt viszont már jobban átlátja a világot, megérti a pénz kérdését, összetettebb konfliktusokat tud kiagyalni, életszerűbbé tudja tenni a szereplőket, satöbbi). Persze itt is szerepet játszik az a tényező, hogy mióta ír az ember: egy olyasvalakitől, aki az első regényét írja, még nem várhatjuk el, hogy tökéletesre csiszolja már elsőre, segítség nélkül, míg egy gyakorlottabb egyénhez már hozzáállhatunk némi előzetes elvárással is.

Összegezve

Tudom, tudom, én vagyok Daremo, a bloggerek védőszentje, a kezdők segítője, a konfliktusok elhárítója, a folyamatosan okoskodó, de ezúttal is csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy figyeljünk kicsit oda a másikra. Próbáljunk meg türelemmel fordulni egy idegenhez akkor is, ha elsőre nehéznek tűnik, mert higgyétek el, a segítő szándéknak mindenki örül. Én egyáltalán nem pártolom a netes kommentháborúkat meg azokat a személyeket, akik sportot űznek abból, hogy minél fellengzősebb stílusban hordják le mások írásait. Kritizálni úgy is lehet, hogy közben nem rombolsz magad körül.

 

Mi a véleményetek az én módszeremről? Ti hogyan szoktatok kritikát írni? Mindenhez írtok, amit elolvastatok, vagy ritkábban véleményeztek? Ja, és várjátok a téma folytatásaként érkező cikket, ami arról szól, hogy hogyan is illik íróként a kritikát fogadni? 🙂 

 

 

Iratkozz fel!

Ne maradj le a legújabb bejegyzésekről és hírekről, kövesd a blogot és engem az alábbi közösségi oldalakon:

Facebookon: Daremo oldalon és Daremo olvasói csoportban
Instagramon: daremoofficial néven
Wattpaden: DaremoOfficial néven

Feliratkozásodat igyekszem minél gyakoribb frissítéssel és máshol nem látható tartalmakkal meghálálni! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás