Elég jó vagyok az íráshoz?

A legelső próbálkozásokról
Életünk legelső történetét megírni mindig nehéz. Olyankor tele vagyunk izgatottsággal, mert valami újba vágtuk bele a fejszénket; tenni akarással, hogy minél előbb folytathassuk az alkotást; és egy jó adag kétellyel, hogy vajon amit csinálunk, az elég jó-e, megüti-e az önmagunkkal szemben és a többiek által felállított mércét.

Főleg akkor jellemzőek ezek a kételyek, ha az ember másokat látva fogott hozzá az íráshoz. Azt értem ez alatt, hogy míg egy kisgyerek a kedvenc könyveit utánozza a saját szórakoztatására, és emiatt nem kötik meg a kezét a kétségek és az elvárások, addig, ha például az emberre kicsivel idősebb korban hatni kezdenek a bloggerek, akkor akaratlanul is hozzájuk fogja hasonlítani magát. Ez esetben szintén amatőr, de nála gyakorlottabb írókat tesz meg példaképének. Ez pedig tulajdonképpen egy rendkívül előnyös dolog, ugyanis a befutott, elfoglalt írókkal szemben (akik nem érnek rá az amatőröket egyesével felkarolni – tisztelet a kivételnek) az amatőrök a neten könnyebben megtalálják egymást, íróköröket alkothatnak, kölcsönösen segíthetik egymást olvasással és véleményezéssel. Tulajdonképpen egy példaképként tekintett bloggerhez könnyebb felérni, mint egy profihoz, és szerintem jobbat is tesz az ember kitartásának és önbecslésének, ha kisebb célokat tűz ki maga elé (például „én is megírok három novellát” vagy „legalább egy évig vezetni fogom a blogomat”, esetleg „összegyűjtök annyi feliratkozót, mint amennyi most XY-nak van”).

A probléma ott kezdődik, ha egyesek rögtön többet akarnak, mint ami reálisan elérhető. Biztosan mindenki, aki tagja legalább egy blogger- vagy amatőr írói csoportnak, látott már ehhez hasonló kiírásokat:

Most fejeztem be életem első írását, és szeretném, ha megmondanátok, van-e hozzá tehetségem, van-e értelme folytatnom az írást, vagy inkább hagyjam abba…

Szomorú tény, de nagyon kevés ember születik zseninek. Legtöbbünknek rengeteg gyakorlással, akár sok száz lekörmölt oldallal és több évnyi kemény munkával sikerül csak elérni a magunk elé kitűzött céljainkat. Ennek tudatában már talán kezd érthető lenni, miért is tartom kissé abszurdnak a fent idézett kérést.

Az én példám
Újabban nagyon szeretem példaként mutogatni, miket is írogattam kisgyerekként, úgyhogy ezúttal sem hagyhatom ki a személyes vonatkozást, ha egyszer a kezdők érzéseit és problémáit akarom bemutatni. 🙂

Az egyik, amit mutatni szeretnék, a legelső meséim egyike, amit még általános iskola harmadik osztályában írtam fogalmazásórára. Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy a barátnőimen kívül bárkinek is megmutattam volna a meséimet.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya. Úgy hívták, hogy Buksi. Ő egy bernáthegyi kiskutya volt. Anyját Dalmának, apját Tappancsnak, nővérét Hópihének, barátait Foltinak és Lilinek hívták. Egy vadkutyafalkában éltek. Szomorú életük volt, mert egy medve minden hónapban eljött egy kiskutyáért, hogy az szolgálja őt. Azzal fenyegetőzött, hogy elpusztítja a falka minden tagját, ha nem adnak neki egyet, hogy a palotájába zárja és ott dolgoztassa. Így hát nem volt más választásuk.

(Akit érdekel a teljes, ötszáz szavas műalkotás, megtalál e-mailben.)

A második már néhány évvel későbbi, és egy többrészes, romantikus történet egyik fejezetének egy része. Nem vagyok biztos abban, hogy látszik bármiféle fejlődés a kilenc és a tizenkettő éves korom alkotásai között, de az mindenképp becsülendő, hogy akkor már képes voltam 500 szónál többet írni (bár nem fejezetenként).

– Mi lett a tegnapi eredmény? – kérdezte anyu. Ő sokáig dolgozik, én már rég alszom, mikor ő hazaér, ezért mindig reggelinél kérdezi meg, nyertünk-e.
– Négy-háromra nyertünk.
– És jövő héten jönnek a minneapolisiak?
– Nem, mi megyünk hozzájuk.
– Mi?!
– Tönkrement a repülőgépük. David tegnap meccs után szólt, hogy mi megyünk. Viszem a gitáromat – tettem hozzá olyan nyugodtan, mintha a holnapi időjárásról beszélnénk. Hiába, még álmos voltam.

Mentségemre szóljon, próbáltam olyan részt találni, amiben kicsit több a leírás, mint a párbeszéd, de igencsak nehéz feladatnak bizonyult. Mindenesetre, a tanulság már ebből is levonható.

Vajon mit mondtak, mit mondhattak volna az emberek, ha annak idején én is kvázi „szavazásra bocsáttattam” volna, hogy vajon látszik-e már ezek alapján bennem a tehetség? Ha néhány hozzáértő ember őszintén megmondta volna a véleményét, valószínűleg már nem írnék. És ez itt a lényeg, hogy nekem kezdőként nem másokhoz, főleg nem nálam hosszabb ideje írókhoz (még ha csak amatőrök is) kellett hasonlítanom magam.

Szerintem bármilyen korban is kezd el az ember a művészetnek hódolni, eleinte úgy kell hozzáállnia, mint egy kisgyereknek: csak írogatni magának, az asztalfióknak és az ismerősöknek, szórakozni, élvezni, kísérletezni. Mert nagyon is el tudja venni a kezdő lelkesedését, ha rögtön másokhoz kezdi el hasonlítani magát és a műveit.

Példamese Ildiről, aki írni szeretett volna egy regényt
A példa kedvéért képzeljük el Ildit (bárminemű hasonlóság valós személyekkel a véletlen műve), aki most töltötte be a huszadik évét. Ildi mindig is szeretett olvasni, de egészen addig nem gondolt rá, hogy ő is írjon egy történetet, míg a Facebookon egy könyves csoportban meg nem ismerkedett Annával. Anna két évvel fiatalabb Ildinél, de tizenhárom évesen írta az első történetét, egy rövid fanfictiont a kedvenc regénye alapján, azóta pedig már több, hosszabb saját történetet is tudhat maga mögött. A két lány hosszas beszélgetése után Ildi is kedvet kap az íráshoz, ezért nyomban hozzálát egy több nemzedéken átívelő családregény megalkotásához.

Igen ám, csakhogy Ildi ebben még gyakorlatlan. Annyira élvezi az új hobbiját, hogy azt sem veszi észre, ha némelyik szereplőjét a történet közepén átnevezi, ha elhanyagolja a tájleírásokat. Szeretne minél több dologgal kapcsolatban véleményt formálni, és örülne, ha minden élethelyzetben lévő olvasó magára ismerne olvasás közben, ezért a lehető legtöbbféle karaktert belepakolja a történetbe, és hosszú oldalakon keresztül ecseteli a hozzájuk kapcsolódó bölcsességeket az élet értelmének és a boldogságnak a megtalálásáról.

Aztán Ildi feltölti az első néhány fejezetet a már említett könyves csoportba, és döbbenten veszi tudomásul, hogy az embereknek nem tetszik. Összezavarja őket a rengeteg szereplő, elfelejtik a neveiket, unják a szájba rágott életbölcsességeket, és panaszkodnak, hogy sosem tudják elképzelni, hol játszódik a történet. Mindeközben Anna regényére csakis pozitív visszajelzések érkeznek, és ez végképp összezavarja Ildit. Hiszen Anna még fiatalabb is nála, de mindketten tanulnak, hasonló könyveket olvasnak, ráadásul nagyon jól megértik egymást.

Ha Ildi történetesen nem foglalkozik annyit az irodalommal, akkor nem azt fogja gondolni, hogy a jó írás megszületéséig sokat kell gyakorolni, ezáltal pedig tanulni és fejlődni, hanem elkeseredik. Arra a következtetésre jut, hogy míg Annában megvan az a plusz, ami valakit igazi íróvá tesz, addig belőle hiányzik az a mágikus tehetség, tehát nincs is értelme folytatnia az írást. Abba bele sem gondol, hogy Annának hány évnyi előnye van, hány ezer oldalnyi gyakorlással ír olyan összeszedetten és könnyeden, hogy az emberek szívesen olvassák az írásait – és hogy ezt akár Ildi is elérheti, ha nem adja fel.

Ildi példája ugyan kifejezetten sarkított, de a lényeg benne van: a legtöbb embernél az első írást olvasva még egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy az illető mire lenne képes a későbbiekben. És nem is kellene a művészet élvezetét elrontani azzal, hogy rögtön lehetetlen célokat tűzünk ki magunk elé.

Azt viszont nem állítanám, hogy a legelső írásaink röhejesek lennének. Nem szeretem, ha olyan blogbejegyzésbe botlok, amiben az író a több évvel korábbi történetét vagy blogját mutatja be úgy, hogy erősen kifigurázza egykori önmagát, ízlését, képességeit és munkáját. Nem vagyok álszent, tudom jól, hogy az én kezdeti írásaim is inkább csak megmosolyogtatásra alkalmasak, egyébként pedig maximum a nagyszüleim élveznék az olvasásukat (de csak mert ők mindent imádnak, amit az unoka csinál 🙂 ).

Ennek ellenére én szeretem visszaolvasni a legelső próbálkozásaimat. Komolytalanok, bénácskák, de egy fontos dologról árulkodnak: hogy hogyan kezdtem, és az évek alatt hová jutottam. Talán egy nap majd a mostaniakon is csak mosolyogni fogok, de sosem szeretném kifigurázva nevetség tárgyává tenni őket. Hiszen az is én voltam, és a múltam minden bénázása és hibája is hozzásegített ahhoz, hogy ma egy jobb (amatőr) író legyek.

Az üzenet
Kedves kezdők! Ha még csak most kezditek az írást, ne stresszeljetek azon, van-e helyetek a szakmában! Ezt nem az mutatja meg, hogy milyenek a legelső próbálkozásaitok. Sokkal, de tényleg sokkal többet számít, mennyire igyekeztek, mennyit olvastok, írtok, kísérleteztek vagy kértek segítséget másoktól. Írni nem csak a született zseniknek szabad, hiszen mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy remek íróvá váljon. Az alaprecept igen egyszerű: nem feladni, kitartani, és rendületlenül írni!

Azért emlékszem, régen (sőt, még most is, egyre több) kétely volt bennem az írással kapcsolatban. Ti ezzel hogy álltok? Elmúlik a kétkedés, ha ez ember már megírt néhány történetet, vagy épp ellenkezőleg, inkább egyre nagyobb mértékű lesz?

7 hozzászólás

  • Andro

    2017-03-02 at 20:38

    Én azt hiszem harmadikban írtam először mesét magyarórára, mert ez volt a házi feladat. Egy dínós mesét írtam (Őslények országa RULEZ! XD), amiben volt egy Triceratopsz herceg és egy egy Brontoszaurusz (ő nem volt herceg), akik együtt kalandoztak. Talán négy ilyen kis oldal lett, és nagyon büszke voltam magamra. Ötödikben kezdtem aztán hosszabb történeteket írni, főleg állatmeséket, és ezen történeteket egy nagy spirálfüzet tartalmazta. Anyunak tetszettek, de mai szemmel nézve valószínűleg még nagyon gyengék voltak.

    Aztán kimaradt jó sok év, mivel hát növögettem és el is felejtettem az írást. Csak főiskolán kezdtem neki megint, eleinte persze főleg fanficeket, de voltak saját világos történeteim is. Novellák, és több, máig be nem fejezett regény. És azóta is írok kisebb-nagyobb szünetekkel.

    Igen, én is voltam kezdő, van egy füzetem, ahol még megvan két igen gyenge, kezdeti történetem, amiken erősen látszik az animés hatás. Ez van, ha az ember animésként kezdi Japán-fan karrierjét. XD
    De sosem bántam meg, hogy írok, mert rengeteg visszajelzést, tanácsot, segítséget kaptam nálam gyakorlottabbaktól. És sok kedves szót is azoktól, akiknek tetszettek/tetszenek a műveim. 🙂

    Válasz
  • Daremo

    2017-03-02 at 20:55

    Én is ugye harmadikban írtam azt a kiskutyás mesét (meg még sok másik állatmesét akkoriban xD), emlékszem, azt kaptuk fel tavaszi szünetre házinak, hogy írjunk egy max 3 oldalas mesét (mármint olyan kis A5-ösben), az enyém meg 6 oldal lett. :"D Ezek után közölte a tanító nénim, hogy rövidítsem le, de annyira lázadtam a rendszer ellen, hogy ezt végül anyukám csinálta meg helyettem. xDxD

    Amúgy az egyik első regényemen nekem is látszik az animés hatás. 😀 Azt is kb 13 évesen írtam, és hatalmas Inuyasha-fan voltam. Úgyhogy szőttem egy sztorit, amiben egy lány átkerül egy olyan világba, ahol szellemek élnek (kísérteties hasonlóság :D), bár végül eléggé kinőtte magát egy trilógiává, amiben az első részben harcot vívtak egy várért, meg mágikus kardok után kutakodtak… :"D Utólag azt mondom, egy kis átalakítással ez még ma is egy tök jó YA fantasy lenne. 😀

    Válasz
  • A. T. Jolt

    2017-03-02 at 21:13

    Ez nagyon jó cikk lett. 😀 Hűha, hát én is valamikor 3. vagy 4. osztály környékén ragadtam tollat először történetíráshoz. Nem házi feladat volt, csak kedvem támadt nekem is írni valamit. Akkoriban annyi népmesét olvastunk, hogy sikerült teljesen magával ragadnia a dolog. Tipikusan az az "Egyszer volt, hol nem volt" kezdet és népmesei számok. 😀 Egy szegény emberről szól, aki elindul megkeresni a napot, mert már hetedik napja nem süt, és útja során számos állatba botlik, akik a segítségét kérik, és cserébe ők is felajánlják a segítségüket. Épp a napokban akadta kezembe a kis könyvecske, amibe elkezdtem írni. Jaj, az az érzés! xd
    Az a vicces, hogy a jelenleg íródó történetem egy letarolt világban játszódik, ahol szintén nem igazán süt a nap. Ez nem lehet véletlen. 😀

    Válasz
  • Szinyke

    2017-03-03 at 20:26

    én az elő kis történetemet még első-második környékén írhattam, még írni sem tudtam nagyon, de már történetet írtam. Egy aranyos kis mese volt egy kecskéről meg a négylevelű lóherékről. Később is írtam pár mesécskét, kéz és láb nélküli gyerekről (igen, minden rendben volt velem xDD ), Uborkaországról, ilyesmi. Azután hatodikban kezdtem el egyik legjobb barátnőmmel … pontosabban az egyik közös barátnőnk kezdett el regényt írni, szintén barátnőmmel (nevezzük Zsófinak), én meg kitaláltam, hogy akkor írok én is. Zsófival belekezdtünk, kitaláltunk egy kis fanficet, meg egy kétvilágos kis gagyi fantasyt, majd egy nagyon gagyi, tizenhárom évesekről szóló, hat nap alatt lejátszódó fantasy romantikus történetet. De azóta is írunk Zsófival, még mindig együtt, öt év alatt sikerült két sztorit is befejeznünk 😀

    Válasz
  • Daremo

    2017-03-09 at 19:56

    Szerintem ez egy nagyon kreatív történetalap. 😀 Talán tudat alatt most vissza is nyúltál hozzá. 😛 Én is gondolkodom néha, hogy pár régi történetemet jó lenne újraírni, de hát "sajnos" annyi új ötletem születik, hogy a régiek nem férnek bele. 😀

    Válasz
  • Daremo

    2017-03-09 at 20:02

    Na jó, azért a kéz és láb nélküli gyerekekről szóló mese tényleg meglepő egy kisgyerektől. 😀 De mentségedre szóljon, hogy én, mikor meguntam a sok részes kiskutyás mesém írását, egyetlen fejezetben elintéztem az összes szereplőt, néhányakat elvitt a sintér ée el lettek altatva, másokat meg elütött egy autó meg ilyenek. Most nagyon durván háborod az állatvédő lelkem az ellen, hogy ezt nyilvánosan beismerjem. 😀 Pedig akkor is szerettem az állatokat, de szerintem hatással volt rám Rowling, aki, ha jól emlékszem, akkoriban írta a HP 7-et, és felröppentek olyan pletykák, hogy JKR azért ölné meg a végén Harryt, hogy véglegesen lezárja a sztorit, és más ne írhassa később tovább az ő történetét. Szóval ez sem volt olyan beteg dolog részemről, csak kicsit ügyetlenül másoltam a nagyokat. 😀 😀

    Válasz
  • Rowena Colon

    2017-03-11 at 15:55

    Hu, most itt ülök a gép előtt és nem tudok mit írni. Hozzáteszem, ami bejegyzést eddig olvastam tőled, mind tetszett, ami alól ez se kivétel. Én is harmadikosan írtam az első "történetemet", ami fogalmazzunk úgy, hogy nem voltak jók. Ettől függetlenül szeretem újra olvasni, és látni, hogy mennyit fejlődtem egyedül. Nekem főként az határozza meg az írás iránt érzett szeretetemet, hogy ezt az egészet egyedül tanultam meg, ha úgy vesszük ez engem nagyon motivál, hogy képes voltam a nulláról fejlődni. 🙂
    Jó bejegyzés volt, nagyon tetszett, így tovább! 🙂

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?