Bloggerkihívás I.

Az első nap feladatának értelmében azt kell elmesélnem, miért blogolok, valamint meg kell osztanom magamról öt random tényt.

Miért blogolok?
Legelőször is azt kellene tudnotok, hogyan és miért blogoltam régen, mert csak így érthető és értékelhető igazán a mai módszer és indok. Most 20 éves vagyok, akkor kezdtem el blogolni, amikor a hetedik osztályt kezdtem a hatosztályos gimnáziumban, szóval nagyjából hét évvel ezelőtt. Mondhatjuk tehát, hogy nem vagyok új az internet világában, mégis Blogspoton csak másfél éve vagyok jelen. Annak idején, tizenhárom évesen még a blogol.hu volt az egyik legnépszerűbb szolgáltató, ezért evidens volt, hogy én is ott hozzam létre az első naplómat. Mi jut eszetekbe erről a szóról? A napló az a füzetecske, amibe az ember nap végén lekörmöli gondolatait, minden gondját-baját. Nálam is így történt ez az első években, álnéven írtam, az ismerőseimnek beceneveket adtam, de egyébként köntörfalazás nélkül leírtam mindent, ami foglalkoztatott, ha valami bántott, ha összevesztem valakivel, ha gondok voltak otthon – megjegyzem, voltak is elég komoly gondok a házam táján, amiről, utólag azt mondom, nem szabadott volna leírnom mindent. Akkoriban viszont butuska voltam és végtelenül naiv, és nem hittem volna, hogy valaha rátalál egy személyes ismerős a féltve őrzött blogomra. Bár nem értem, hogyan hihettem ekkora baromságot, ugyanis mindig imádtam, ha véletlenül a középpontba kerültem. Aki pedig szem előtt van, azt hamar észreveszik. Így történt, hogy a személyes ismerőseim rátaláltak az én online szemetesládámra – nem egyszer, nem kétszer, én pedig mindig csak megváltoztattam a nevem, és folytattam mindent ugyanúgy, ahogyan korábban.

Mikor elegem lett ebből, áttértem a G-Portálra, ahol több rövidéletű blog is otthont adott a gondolataimnak és a novelláimnak. Megmondom őszintén, ezen a szolgáltatón főleg a társasággal volt problémám: habár születtek ott is szoros barátságok (pl. Rhyennel azóta is beszélek, bár sajnos lényegesen kevesebbet), mint annak idején a blogol.hu-n is, de rengeteg komolytalan 12-13 éves bloggerbe ütköztem bele, akiknek az volt a kedvenc szórakozásuk, hogy tönkretették a nyugiban firkáló bloggerek szabad délutánjait a folyamatos trollkodásukkal (nyilván nem mondom azt, hogy minden 12-13 éves ilyen –  egyrészt mert tényleg nem, másrészt mert ilyet mondani ezen a szolgáltatón újabban szentségtörésnek számít :)). Akkor kezdett el megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy elegem van a folyamatos balhézásból, a sértődésekből, a klikkesedésből, én csak szimplán meg szeretném osztani az írásaimat egy helyen anélkül, hogy bárki is beleütné az orrát a dolgomba.

Ekkor jöttem a Blogspotra. Hogy egész konkrét legyek, ez volt tavaly márciusban, amikor is felkerült az a nyúlfarknyi nyitószöveg A papírfecnis fiókra. Ez az én komoly felületem, ahol igyekszem komolyan foglalkozni az írásaim szélesebb körben való megismertetésével.

Nem véletlenül írtam ennyiszer a komoly szót. Úgy állok hozzá ehhez az egészhez, mint egy lehetőséghez, hogy az emberek megismerjenek. Természetesen tagja vagyok elég sok blogokkal foglalkozó csoportnak Facebookon, de ezeket szinte sosem használtam még ismerkedésre. Persze azt sem mondom, hogy teljesen elzárkózom az ismerkedéstől, hiszen rengeteg új barátra tettem szert ez alatt a másfél év alatt, de úgy érzem, A papírfecnis fiók más, ez sokkal több, mint egy szimpla blog. Itt sosem fogom már megosztani a mindennapi események leírását, a kiakadásaimat, a dühöngéseimet. Nem folyok bele egyetlen vitába sem a bloggerek „társadalmában”, még ha meg is van a legtöbbről a véleményem és az állásfoglalásom. Én nem érzem úgy, hogy szükségem van a nevüket fel nem vállaló gyerekek sárdobálásába becsatlakozni – mert aki még törődik ilyesmivel, és leáll veszekedni egy másik álnéven író bloggerrel (és a leggyakoribb észérv a másik ellen az, hogy az illető miért nem vállalja fel a nevét), az bizony az én szememben még gyerek. És persze tegyük hozzá, hogy a véleménycsere (még ha el is harapózik egyik-másik fél miatt) nem ugyanaz, mint a sárdobálás.

Éppen ezért nem hagyom, hogy befolyásoljon az a rengeteg vita és hisztéria, ami mostanában megy a fiatalabb bloggerek között (és most nem a 12-13 éves korosztályra célzom, hanem úgy en bloc a tizenévesekre és a fiatalabb huszonévesekre is), igyekszem nem belefolyni, mert azt hiszem, vagyok már olyan érett, hogy nem engedem, hogy befolyásolja a hangulatomat egy virtuális veszekedés. Ez a blog nem erre való, hanem egy komoly, érett hangvételű eszköz a céljaim elérésének érdekében: hogy minél ismertebb legyen a nevem amatőr íróként. Még ha ez most baromira nagyravágyóan is hangzik, mintha a csillagokért nyúlnék rögtön, nem így van – én csak szeretnék lassan, de biztosan haladni a céljaim felé. Ennek egyik eszköze pedig ez a blog, aminek rengeteget köszönhetek, amellett, hogy szélesebb körben tudom terjeszteni a munkáimat, főleg azt is, hogy mennyi nagyszerű embert megismerhettem véletleneknek köszönhetően.

Szóval ezért blogolok. Hallatni akarom a hangomat, megmutatni azokat a témákat, amiket fontosnak érzek megemlíteni, és mindeközben persze irtó jól szórakozzak. Mert bárki bármit mond, írni és blogolni addig kell (és addig szabad), míg az ember élvezi minden percét.

Aztán íme az öt darab tény rólam, amit egyébként egy elmaradt fizika előadás alatt írtam meg:

Első
Hétfő óta hivatalosan is főiskolás vagyok, a baja Eötvös József Főiskolán tanulok építőmérnöknek (kiegészítés később: azóta a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karához tartozik a képzés). Megmondom őszintén: azt hittem, könnyebb lesz. Legalábbis a ponthatár számomra nevetségesen alacsony volt (282 pont), ehhez képest kedden öt óra folyamatos matekozás után elkezdtem azon gondolkodni, hogy hagyom a csudába az egészet, de aztán jött pár érdekes óra és (a korábbiakkal ellentétben) jó tanár, ami visszahozta a továbbtanulásba és az önmagamba vetett hitemet. Még szoknom kell, hogy az órarendemből hiányoznak a lazább órák (a hétfő reggeli kétórás tesin kívül mind reál tantárgy), de tekintve, hogy ez a második napom, szerintem egy-két hét múlva ez már nem jelent majd problémát.

Második
Gyerekkorom óta vágyam, hogy legyen egy törpenyulam. Most, hogy már pénzem is lenne rá, éppen csak az elhelyezése megoldhatatlan, napközben ugye iskolában vagyok, délután néhány órát otthon, de az esetek többségében a páromnál alszom. Szóval jelenleg elképzelésem sincs, hová lehetne tenni egy ilyen bájos kis szőrgombócot.

Harmadik
Pénteken, ha minden a terv szerint történik, lesz egy industrial piercing a fülemben. Tetoválásom a tizennyolcadik születésnapom óta van, de az sem feltűnő helyen, hanem a vádlimon. Igyekszem az ilyen extrém dolgokat nem túl látható helyekre rakatni, de egyébként nem hiszem, hogy ez a piercing után egyhamar hasonlóra adnám a fejem. (és nem, nem történt minden a terv szerint, sőt)

Negyedik
Nemrég átnéztem a régi (még a blog születése előtti) novelláimat, a kiválasztottakat folyamatosan osztom meg itt (eddig felkerült a Vigaszdíj, a Kereszttűzben, A macska, aki embert nevel és a Lenyellek, hogy érezzelek belülről; várat még magára a Homokzátony és az Elhagyott). Több dologra is rájöttem az átolvasások és javítások alatt, pl. 2014-ben egyáltalán nem írtam (ezt nagyon szégyellem), 2012-ben pedig hajlamos voltam az „s” kötőszót legalább harmincszor használni egy oldalon belül. A helyesírásommal már akkor sem volt nagy probléma, hacsak annak nem tekintjük, hogy a párbeszédeknél rendre kötőjelet írtam gondolatjel helyett. Abban az időben született egy-két romantikus novellám is (az egyik a Kereszttűzben, a másik a napokon belül felkerülő Elhagyott), érdekes módon mindkettőnek pozitív a végkicsengése.

Ötödik
Nagyon szeretem az animéket, bár elég régen volt már, hogy találtam olyat, ami lekötött volna. A népszerűbbek, mint pl. a Bleach vagy a Naruto sosem tetszettek. A legnagyobb kedvencemet, a Neon Genesis Evangeliont egy barátom mutattam még jó pár évvel ezelőtt. Ehhez az animéhez azóta sem készült magyar szinkron, ezért nem is ismerik sokan, de én évente egyszer újranézem, aztán olyan érzelmi katarzisba kerülök, hogy egy napig nem lehet hozzám szólni. Az oldaltáska, amivel iskolába járok, szintén ennek az animének a szimbólumait viseli (de nem konkrét jeleneteket belőle, szóval egyszerű ránézésre még senki sem mondta meg, hogy ez egy animéhez köthető táska). Egy másik nagy kedvencem még az Attack on titan, aminek türelmesen várom a folytatását. És ki ne hagyjam a Chi’s sweet home-ot, ami egy kétperces epizódokból (két évad alatt kb. kétszázból) álló mese egy kiscica kalandjairól, akinek a képével egyébként már kidekoráltam a szobám falát is.

Van kedvetek elmesélni, hogy ti miért blogoltok? Nagyon kíváncsi vagyok ilyen témában más emberek véleményére, meglátásaira, osszátok meg velem!

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás