Nem én lennék, ha nem szólalnék fel minden egyes alkalommal az a szörnyen felháborító jelenség ellen, ami hatalmas divatnak örvend a tizenpár éves amatőr író lánykák között: ez a mentális betegségek, a nemi erőszak és a bántalmazás idealizálása, romantikussá tétele. Egy nagyon kedves barátom, Eruhel fordította le nekem ezt a szöveget, amit Tumblr-ön találtunk. Üzenem mindenkinek, aki valaha is felhasznált ilyesmit a történetében azért, hogy romantikus elemmé tegye.

„A bulimia nem egy hosszú hajú, csinos, fiatal lány, aki a vécé fölé hajolva tragikusan gyönyörű arcot vág; az egy felfújt, boldogtalan arc, akinek az álláról hányás csöpög, és még az orra is kurvára vérzik.

Az anorexia nem egy vékony alak, aki félénken visszautasít egy muffint; hanem szőr, ami a vacogó, alultáplált testen nő.

A depresszió nem egy modell elfolyt sminkkel a naplementébe bámulva; hanem hajnali négykor a kicseszett plafon bámulása égő szemekkel, mert még arra sem találod meg a motivációt, hogy becsukd őket.

Az öncsonkítás nem egy jóképű fiú, akik a karodat csókolgatva azt mondja neked, hogy még mindig gyönyörű vagy; hanem kibaszottul ocsmány sebhelyek, amik örökre rajtad maradnak, és zuhanyzások, melyek égetik a bőröd egészen a húsodig.

A pánikroham nem azt jelenti, hogy a szerelmed mellkasába temeted az arcod, és ő azt mondja, minden rendben lesz; az olyan érzés, mintha többé semmit se tudnál irányítani, és a talaj kicsúszna a lábad alól.

A mentális betegségek nem gyönyörűek. Nem leszel tőlük különleges, és nem fognak az emberek hirtelen többet törődni veled. Ezek szörnyek, melyek emberek életét teszik tönkre. Ne vegyétek őket lazán, és ne népszerűsítsétek őket befolyásolható tinédzserek számára az interneten.„