• Home
  • /
  • Cikkek
  • /
  • A történetes blogger nem blogger

A történetes blogger nem blogger

Ellentétek bloggerek és bloggercsoportok között mindig vannak és lesznek. De néha úgy érzem, hogy félreértésen, meg nem értettségen vagy az ismeretek hiányán alapul a konfliktus vagy a másik lekicsinylése.

Az utóbbi időben több, különböző témában író blogger véleményébe is belefutottam arra vonatkozóan, hogy a történetes blogok — mondjuk ki csúnyán — hulladékok. Butuska szappanoperák ezernyi részen át elhúzva, mint a rétestészta, lelkes, de nem sok ésszel bíró tizenévesek által lepötyögve. Úgy érzem, hogy ez mellett nem mehetek el szó nélkül, és nyilván nem csak azért, mert én már kiléptem a tizenéves korszakból, és mégis körmölöm a kis történeteimet.

Madarat tolláról, embert a… blogjának témájáról?

Én ugyan ritkán olvasok olyan blogokat, mint amiken általában az ilyesfajta véleményekbe szoktam botlani. Szépségápolás, életmód, gasztronómia, bulvár — mint blogtémák, engem alapvetően nem vonzanak, de ha szembejön egy érdekes című cikk, rá szoktam kattintani. Így jutok el azokhoz a véleményekhez (nemcsak bejegyzésben, hanem beszélgetés során is), amik arról szólnak, hogy történetet írni, és ezáltal bloggernek hívnia magát az embernek nem helyes, gáz dolog. Mert a neten közzétett szappanoperák igénytelen minőségűek (különben könyvben lennének már, nem?), és attól, hogy valaki fiktív sztorikat agyal ki, még ne nevezze már magát bloggernek.

Persze nem mindenhol ilyen radikális a helyzet. Van, aki csak megjegyzi, hogy nem olvasna ilyen történetes blogokat, mert biztosan nem olyan színvonalasak, mint egy kiadott könyv. Valahol ez a hozzáállás még jogos, ha az illető nem ásta bele magát mélyebben a történetes blogok világába. Nekem viszont van 7 érvem, ami megdönti az övéiket.

1. Kezdők mindig, mindenhol vannak

Nem is értem, miért kell ezt ragozni, miért nem egyértelmű. Például az ember nem születik gasztrobloggernek, nem úgy kezdi a konyhában, hogy a saját receptjeit próbálgatja ki már azelőtt, hogy megtanulna tojásrántottát készíteni. Vagy mondhatnám azt is, hogy egyetlen lány sem tud elsőre egyenes tusvonalat húzni — és akkor most csak két nagyon népszerű témát emeltem ki abból a rengetegből, amin kívül esik a történetes blog.

Ugyanígy logikusan feltételezhető(nek kellene, hogy legyen), hogy történetet írni sem úgy kezd az ember, hogy nyolcévesen lerak az asztalra egy hatkötetes bestseller sorozatot, amiből aztán hollywoodi sikerprodukció lesz filmek formájában. Miért kell azon meglepődni, hogy a főleg tizenévesekből álló amatőr írói bloggerréteg művei nem kiadható színvonalúak még? Ne gondolja bárki is azt, hogy a ma világszerte kötetek millióit eladó szerzőknek nem voltak kezdeti próbálkozásaik, szárnybontogató, de aztán a fiókban maradó regényeik, amiket ma már semmi pénzért nem vállalnának fel.

Az írásban is, mint mindenben, fejlődni lehet. Attól, hogy a mi nem kézzel fogható termékekkel foglalkozunk, esetleg nem a mindennapi közéleti eseményekkel foglalkozunk (vagy nem nyíltan), a mi munkánkban is vannak kezdők, amatőrök, gyakorlottabb amatőrök és profik is. Sok olyan, mára már kiadott könyves író van az országban, aki annak idején internetes publikálással kezdte, akár saját blogon, akár amatőr írós közösségi oldalon (pl. a Merengőn). Sokunk csak itt bontogatja a szárnyait, gyakorlóterepnek használjuk a blogot, hogy később komolyabban tudjunk foglalkozni a szenvedélyünkkel. Nincsen abban semmi szégyen, ha valaki nem profin kezdi, de tisztában van a hibáival, hiányosságaival, gyengeségeivel, és alázatosan tanulni, fejlődni akar!

2. A bloggerközösség építő, segítő ereje

Hogy továbbvigyem az előző gondolatot: nyilván többet segít egy amatőr írónak, ha felteszi az írásait a netre, mintha csak a fióknak írogatna. Sokunknak komoly tervei vannak az írással, bár természetesen nem fog minden történetes bloggerből kiadótt író válni. Vannak, akiknek ez egy átmenet, pár évig írogatnak, aztán végül más hobbinál állapodnak meg.

De addig is, amíg szeretnénk egyre jobban és jobban írni, addig segítőleg hat ránk a közösség. Talán a többi blogger nem látja azokat a beszélgetéseket, amik az amatőr írók között zajlanak a blogos csoportokban: támogatjuk egymást, véleményt írunk, felhívjuk a figyelmet a hibákra és segítünk is kijavítani azokat. Ha valaki elakadt, tucatnyian próbálnak segíteni neki. Blogbejegyzésekkel próbálunk segíteni azoknak, akik nálunk kevesebbet tudnak. Versenyeket hirdetünk, hogy motiváljuk a társainkat. A bloggerek ma már találkozókat is szerveznek, ahol nyugodtan, félelem nélkül beszélhetnek a legnagyobb hobbijukról. Barátságok épülnek, amelyeknek ez az alapja.

Jó dolog azt érezni, hogy tartozol valahová. Ha az ember csak az asztalfióknak írogat, akkor sosem fogja megtapasztalni, hogy milyen az, amikor elmesélheti egy írós problémáját valakinek, aki nem csak úgy bólogat, hanem pontosan érti, hogy mi a baj, és segíteni is tud. Éppen ezért nem hagyjuk meg a kezdeti próbálkozásainkat a számítógépünk egy eldugott mappájában, hanem kilépünk a nyilvánosság elé, és vállaljuk: ezt írtam, kezdő vagyok, de szeretnék fejlődni, szeretném, ha segítenétek.

Számtalan embertől hallottam, hogy mennyire megváltoztatta az életét, hogy blogolni kezdett. Addig nem ismertek másokat ugyanilyen hobbival, és emiatt kicsit egyedül is érezték magukat. De egy ilyen egyedi, közös hobbi képes összehozni az embereket, akik ezáltal nyitni mertek idegenek felé, és máris sokkal kevésbé magányosak.

Szóval nekünk miért is lenne kisebb létjogosultságunk az interneten? Kevesebben sem vagyunk, és legalább olyan összetartóak, mint más bloggerek.

3. Egy író blogger nem csak tizenéves lehet

És ezt nyilván nem csak arra alapozom, hogy én magam is 21 vagyok. 😀 Tény, hogy nagyon sok a tizenéves blogger, és Wattpaden is többségében vannak a fiatalabbak. De nem lenne elég a két kezem, hogy hirtelen megszámoljam azokat az amatőr írókat, akikkel többet beszélgettem két szónál, és betöltötték már a tizennyolcat. Annak idején egy nagykorúak számára fenntartott bloggeres Facebook-csoportot is üzemeltettem, aminek fénykorában, emlékeim szerint, nagyjából 100 tagja volt — és még hányan vannak rajtuk kívül is!

Az írás nem egy gyerekszakma. Sokan egészen fiatalon kezdjük, én általános iskola második osztályában pötyögtem le az első mesémet még füzetbe, harmadikban már a számítógépre, és körülbelül tizenkettő voltam, mikor megfűztem apukámat, hogy egy SMS áráért fizesse ki nekem a G-Portálos oldalamat, hogy a fanfictionjeimet feltehessem. Korán kezdjük, de hatalmas utat járunk be, mire ez kifizetődik: én például mindig úgy érzem, hogy el vagyok késve. Butaság, tudom, de valamiért bennem van, hogy minél hamarabb „meg kell váltanom a világot”. Néha pedig megállok, és belegondolok, hogy szinte nem is ismerek olyan írót, aki 25 éves kora előtt karoltak volna fel. De ők is voltak még kezdőbbek: van, aki blogokon bontakozott ki, valaki írós oldalakon, valaki meg a fióknak írt, ilyen is van, olyan is. Viszont mindenki, aki eljutott a könyvkiadásig, rengeteget dolgozott azért, hogy ott tartson, ahol; és sokan közülük blogon kezdték.

4. Ez csak egy megjelenítési forma, mi az ördögért kell cicaharcot vívni felette?

Kivétel nélkül csak felnőttektől, 25 éven felüliektől olvastam, hogy a történetes bloggerek nem nevezhetők bloggernek. Azt várnád, hogy érettek, erre úgy viselkednek, mint az oviban! Mi legalábbis akkor űztünk olyan baromságokat, minthogy „ez az én klubom, és te nem tartozhatsz bele”!

Kortól függetlenül miért foglalkozik bárki azzal, hogy ki nevezheti magát bloggernek és ki nem? Blogot bárki létre tud hozni mindenféle szaktudás nélkül, így én nem is tudok erre úgy tekinteni, mint pl. a könyvkiadásra, ahol (szerintem) csak annak van helye, aki megütött egy bizonyos szintet. A blog egy egyszerű megosztási forma, bárkié, bármilyen témában. A blog akkor is blog, ha valaki arról ír mindennap, hogy mit evett a kiskacsája reggelire — azaz, aki létrehozott egy blogot a neten, és rendszeresen vezeti is azt, az blogger, teljesen függetlenül a témájától, megkérdőjelezhetetlenül. Nőjünk már fel, és hagyjuk abba, hogy megnevezéseken vitatkozzunk, és ne csináljunk úgy, mintha a csúnya, igénytelen történetes blogok elvennék az internetet a többi témától! A net még mindig egy korlátlan hely, és az olvasók még mindig nincsenek lekorlátozva megadott számú blog elolvasására — ahányszor ezt már leírtam, lassan a homlokomra is tetováltathatnám.

Nekünk ez nem munka, pénzt nem kapunk érte (legalábbis én egyetlen amatőr író bloggert sem ismerek), hobbiból csináljuk. De mivel nem is fizetünk érte, ezért nem is értem, miért számítana ettől a mi munkánk kevesebbnek. Ez csak blogolás, emberek! Sokak számára szabadidős tevékenység. Nem értem, miért kell egyeseknek ezt ilyen véresen komolyan venniük.

5. Tehetségesnek lenni önmagában semmit sem ér

Azok az emberek, akik nincsenek benne ebben a világban, ezt egyáltalán nem látják át. Ők azt hiszik, hogy írónak lenni valami mágikus dolog, ha az együtt születik az emberrel, akkor már a legelső történetei is kiadott bestsellerek lesznek, és ha ez nincs így, akkor szerencsétlen, bénázó kis bloggernek teljesen felesleges erőlködnie.

Nincs így.

Bármilyen fájó is, de fel kell libbentenem a fátylat: a tehetség tényleg egy elég megfoghatatlan dolog, amit nehéz definiálni, de önmagában senkit sem tesz íróvá. Ez talán csak annyit tesz, hogy valakinek (az átlagtól eltérő módon) különféle történetek szövődnek a fejében, és megvan az illetőben egy hajlam, egy erős belső késztetés, hogy ezeket papírra vesse, és minél több emberhez eljuttassa. De ez senkit sem tesz kiadott íróvá.

Egy átlag olvasó nem lát be abba a hosszú tanulási- és munkafolyamatba, ami a kedvenc íróinak a könyvét eljuttatja a rajongóihoz. Nem tudják, hogy mindenki ugyanolyan kezdő, béna szintről indított, és hogy milyen utat járt be, hogy sikeressé váljon.

Először is: az írást lehet tanulni. Mert nagyon sok gyakorlatias, szabályszerű fogása, módszere van, amit meg lehet tanulni kínkeservesen, lassan, egyedül is, meg akár egy kis rásegítéssel: bétáztatással (mások általi javítással, amit ugye a bloggerek egymásnak csinálnak), tanfolyamokkal, írástechnikai cikkek/könyvek olvasásával, és persze sok-sok gyakorlással. Ez nem jelenti azt, hogy írni csak egyféleképpen lehet, vagy hogy nem lehet szándékosan, művészi jelleggel megszegni bizonyos szabályokat. De ismernünk kell azokat a fortélyokat, amiket alkalmazva az írásunk a lehető legjobban tudja átadni az olvasónak azt, ami a mi fejünkben is él. Ezt legkönnyebben gyakorlással sajátítjuk el, szóval igenis van létjogosultsága a kezdetleges blogjainknak is!

Másodszor: egyetlen világhírű író sem úgy adja le a kiadónak a művét, hogy az azonnal mehet a nyomdába. Nem, még azok sem, akiknek a műveikből már filmet forgatnak. A kiadónál dolgozik egy úgynevezett szerkesztő, akinek az a feladata, hogy az író segítségével gatyába rázza a nyers kéziratot tartalmilag és nyelvileg is. Természetesen minél többet írt már valaki, annál kevesebbet kell majd javítani, de olyan nincs, hogy nem kell. Tehát attól, hogy a mi műveink nem kifogástalanok, még nem következik logikusan, hogy egyikünk munkái sem ütik meg a kiadható színvonalat. És most nem magamra mutogatok, hanem rengeteg olyan bloggertársamra, akiknek helye van a szakmában, többnek közülük már vannak megjelenései.

Az írás tehát nem csak misztikus esemény, ami úgy zajlik, hogy a transzba esett író két hét alatt lepötyög egy világirodalmi szinten is meghatározó művet, aztán hátradől, és élvezkedik a sikerben. Nem, ezért megdolgoznak a profik is, és mind ugyanonnan kezdik, mint mi. Mi leszünk a jövő nagy írói.

6. A munka, amit belefektetünk

Egy komplett világot, cselekményt kidolgozni nem csak annyi, hogy én akkor most gondolok egyet, és leülök lepötyögni egy Trónok harca vagy A Gyűrűk Ura kidolgozottságú világot, ami egyik pillanatról a másikra pattant ki az agytekervényeimből. Ráadásul egyetemet sem muszáj elvégeznem ahhoz, hogy bemutassak egy idegen szakmájú karaktert, mert elég unalmas is lenne a repertoárom, ha csak arról írhatnék, amit szigorúan véve én magam is megtapasztaltam.

Az író először is kutat. Eszébe jut egy olyan téma, amiről szívesen írna, de esetleg nem jártas benne. Ilyenkor nem azt csinálja, hogy félredobja a zseniális ötletét, és keres egy egyszerűbb módszert, hanem elmegy a könyvtárba, felmegy az internetre, és utánaolvas. Ha van olyan ismerőse, aki megélt már olyat, amiről írni szeretne, akkor megy, és kérdez. Meg kell ismernünk azt, amit hitelesen akarunk bemutatni, és ebbe többheti, -havi munka is belefér. Például egy történelmi regényhez nem elég azt ismerni, amit a középszintű érettségin elvárnak: ha butaságot írunk, és erre az olvasó rájön, akkor becsapva érzi majd magát, és soha többé nem veszi a kezébe a történetünket. Igenis meg kell tanulni, hogyan élt az adott történelmi korban egy átlagember, hogyan beszélt, milyen ruhákat hordott, mit evett, milyen foglalkozást űzhetett; lehet, hogy az olvasó ennek a kutatásnak csak a 10%-át fogja viszontlátni a történetben, de az író csak akkor tudja ezt a keveset is hitelesen bemutatni, ha ezer százalékig biztos abban, hogy nem hiányos a háttértudása.

Aztán az író tervez. Nemcsak akkor, ha egy komplett új világot akar bemutatni, hanem minden történetnél. A tervezési, vázlatolási módszerek elég eltérők: van, aki szereti csak fejben tartani a rengeteg információt, van, aki mindent lekörmöl fogalmazásszerűen, és van, aki még folyamatábrákat is rajzol. Egy regénynél ezt a folyamatot sem egy-két órában kell mérni. Megtervezzük a szereplők jellemét, hogy az olvasó ne tépje ki a haját az életképtelenségüktől, összerakjuk a cselekmény fő vázát, hogy minden logikusan következzen egymás után, összekapcsoljuk a mellékszálakat a sztori fő vonalával, megkomponáljuk a lezárást.

Legvégül pedig az író javít. Még az az író is, akinek nincs saját szerkesztője, mert csak a blogjának ír. Átnézzük és kijavítjuk a helyesírási és fogalmazásbeli hibákat, kihúzzuk a jelentéktelen párbeszédeket, betömjük a cselekményben hagyott lyukakat. Akár komplett fejezeteket is átírunk, ha úgy hozza szükség. És ezt megcsináljuk többször, a saját szájízünk alapján, aztán béták véleménye alapján, és ha már sok-sok rostán átment az alkotás, akkor kerül ki az internetre.

Ne mondja nekem senki, hogy regényt vagy novellát írni nem munka.

7. És fogadjátok el, hogy mindig vannak, akik csak hobbiból írnak

Igen, tényleg vannak olyanok, akik naponta kiraknak egy-egy kétszáz szavas, helyesírási hibáktól hemzsegő, logikátlan, bugyuta szöveget a csilli-villi, szinte olvashatatlan blogjukra. Aztán ha szólsz nekik, hogy ez így nagyon nem kóser, akkor meglepetten veszed tudomásul, hogy annyi a válaszuk, hogy nem érdekli őket.

Vannak, akik úgy tekintenek az írásra, mint egy rémesen egyszerű hobbira. Csak leírják mindenféle átgondolás nélkül, ami a fejükben van, és kiteszik a netre, mert másoknál látták, hogy ez jó, és netán nekik is lesz pár olvasójuk, akik lelkesedve várják majd az új fejezeteket.

Ez nem jelenti azt, hogy ők sosem fejlődhetnek. Lehet, hogy ami ma olcsó, céltalan szórakozás, az majd egy másik blogger vagy egy kiadott könyv hatására életcél lesz. Nem kezdi mindenki hatalmas ambíciókkal a blogolást, de ez nem jelenti azt, hogy törvényszerűen meg fog rekedni az illető azon a szinten, ahol éppen tart.

Akit tényleg nem érdekel különösebben az írás, az — szerintem — hamar abba fogja hagyni. Addig pedig senki elől nem veszi el az internetet (erről írtam már pl. A kezdő írók bátorításának hiányáról c. cikkemben is). Nincs értelme fújni valakire azért, mert kipróbál egy hobbit, amiről időközben majd megállapítja, hogy mégsem neki való. Míg fiatal az ember, hadd keresse a maga útját, sőt, hányan vannak, akik idősebb korukban ébrednek rá, hogy nyomja a lelküket egy történet, amit mindenképpen meg akarnak mutatni a világnak! (:

És végül csak arra szeretném kérni a kedves „komoly bloggereket”, hogy ne általánosítsanak. Ha bele is futnak egy olyan történetes blogba, amiről messziről lerí, hogy nem fektet bele túlzottan sok energiát az alkotója, esetleg bénácska még, ne gondolják azt, hogy ez egy általános állapot, vagy hogy ezen a szinten csak megrekedni lehet. A blog számunkra egy eszköz, amivel eljuttathatjuk a műveinket azokhoz az emberekhez, akik szívesen olvassák őket, akik tűkön ülve várják az újabb fejezeteinket, és ez igenis sokkal többet jelent, mint az asztalfióknak írni. Nekünk, történetes bloggereknek is ugyanolyan létjogosultságunk van itt lenni, mert legalább annyi munkát fektetünk egy-egy alkotásba, mint más bloggerek a saját bejegyzéseik megírásába. Fogadják el, hogy ez a munka egyszerűen más természetű, mint amit ők végeznek, de attól még nem kisebb az értéke.

Mi azért vagyunk itt, mert meg akarunk dolgozni az olvasókért. Igen, mi, az amatőr író, történetes bloggerek.

21 hozzászólás

  • Ani

    2017-08-09 at 11:07

    Istenem, annyira örülök, hoy végre valaki megfogalmazta, ami már hónapok óta motoszkál bennem. A Facebook-csoportokban már egyre kevesebb történetes blogot látok, ami elszomorít. Néhány éve még szinte csak a történetes blogok „uralkodtak”, mára pedig szinte mások megtagadnák a létjogosultságukat is. Miért nem lehet elfogadni, hogy a blogok típusai, munkamódszereik és a bloggerek is eltérnek egymástól, és békében élni egymás mellett?
    Egyébként gratulálok a daját domain-edhez! 🙂

    Válasz
    • Daremo

      2017-08-10 at 10:23

      Köszönöm, örülök, hogy te is egyetértesz! 😀
      Amit te írsz, én is észrevettem már. De az is beletartozik a képbe, hogy mikor televoltak a Facebook-csoportok amatőr írók frissen létrehozott blogjaival, akkor a legtöbben azért panaszkodtak, hogy túlságosan elszaporodtak, és már nem is olyan nagy kiváltság blogolni. Most meg, hogy a krémje átköltözött Wattpadre, és blogolni meg csak veteránok maradtak, most meg emiatt látok méltatlankodásokat (nem a tiédet :D). De ettől függetlenül szerintem mindkét állapot szuper valamilyen szempontból, amíg nekem senki sem akarja bemagyarázni, hogy amit én bloggerként csinálok, az értéktelen. 😀
      És köszönöm szépen! 🙂

      Válasz
  • Andro

    2017-08-09 at 17:33

    Remek cikk, bár én még sosem kaptam meg, hogy nem vagyok blogger, mert fanficeket írok. Nekem sem a megélhetésem, hobbiból űzöm (bár van mellette egy másik blogom is). Azért írok, mert szeretek írni, szeretek a kedvenc animés fandomjaimban történeteket gyártani és azokat közzétenni.
    Csak egyet tudok érteni a leírtakkal. Bár a szomorú tény, hogy pont azok nem fogják olvasni, akiknek szólna. Vagy ha olvassák is, akkor legjobb esetben legyintenek, legrosszabb esetben amolyan “nézzétek, hogy kapálózik a kis hülye” felszólalással intézik el a dolgot. Amúgy az ilyen emberek tényleg óvodás szinten vannak. Én is felnőtt vagyok, régen kinőttem már a tinikorból, mégsem tartom cikinek, hogy “csak valami netes írócska vagyok”. Miért kéne? Én ezt szeretem, és büszkén vállalom!

    Válasz
    • Daremo

      2017-08-10 at 10:26

      A fanficeket íróknál meg (ahogy én észrevettem, mint kívülálló) az a vita tárgya, hogy vajon valódi írók-e, ha egyszer nem a saját világukkal, karaktereikkel dolgoznak. Maradjunk annyiban, hogy én évek óta azért nem írok fanfictiont, mert rájöttem, hogy milyen nehéz jól csinálni. 😀
      Igazad van abban, hogy a lényeghez az ilyesmi sosem jut el, és ez elszomorít. 🙁 De abban talán hasznos, hogy a bloggereknek kicsit helyre rakja az önbizalmát, ha tudatosítják velük, hogy igenis megértik a többiek, hogy mennyit dolgoznak a történeteikkel. 🙂

      Válasz
      • Andro

        2017-08-11 at 15:06

        Igen, én is megkaptam már ezt a “a fanficírók nem igazi írók, mert nem saját világban írnak, hanem lopnak”, meg hasonló “kedves” dolgokat. Ezt is olyanok mondják, akik még életükben nem írtak fanficet, így nem tudják, hogy legalább annyi munka van egy jól megírt fanficben, mint egy jól megírt saját történetben. A másik meg, hogy az ilyen emberkék egyből azt gondolják, hogy egy újabb celebes “a főszereplő 15 éves lány összejön a kedvenc sztárjával” típusú írást fog olvasni. Rengeteg vannak, akik azt gondolják, hogy minden fanfic egy kaptafára készül, holott ez nem így van. De neked meg nem kell magyaráznom. 🙂

        Válasz
    • Eruhel

      2017-08-10 at 17:39

      Egyetértek, a fanficírás is naaagyon nehéz, mint ezt már wattán kifejtettem a múltkor, és én gyakran pont azért mondom a fanficekre, hogy szörnyek, mert egyszerűen nem illenek bele az eredeti világba. És én már kaptam meg, amikor volt időm meg agykapacitásom írni, hogy a fanfiction-írás nem is igazi írás, csak mert abból később nem lehet könyvet csinálni, és nem annyira egyedi, mint egy saját magad által felépített világ. Pedig nem kis úgynevezett “tehetség” kell ahhoz, hogy jól elkapd azt a hangulatot, amit egy eredeti mű ad, mégis újat alkoss. Csak hogy egy kiadott példát hozzak, nem tudom, ki ismeri: Stieg Larsson Millenium-sorozata (A tetovált lány, stb.). A harmadik könyv után megölték, és csak ajegyzetei maradtak hátra. Egy David Lagercrantz nevű kollégája folytatta a könyvek írását, és majd’ 10 évvel később kiadták a legújabb kötetet. Hát, én olvastam őket, nagyon szerettem Larssont, és azt kell mondjam, Lagercratz tökéletesen elkapta a hangulatot, és egyáltalán nem éreztem, hogy nem Larsson írta a könyvet. Nos, ha csak ezt vesszük, és nem beszélünk olyanokról, mint a Szürke, ami alapból egy bántalmazó kapcsolatot megjelenítő (és éltető -_-), szintén egy másik mű ihletésére született mű miatt keletkezett, még akkor is lehet látni, hogy van kereslet a “másolókra”, akik lehet, hogy nem tudnak olyan világot és karaktereket építeni, mint Tolkien vagy Martin vagy Hayao Miyazaki, mégis nagyon jól ki tudják dolgozni azt, amit mások elkezdtek nekik.
      Na, lassan írok kommentb egy egész cikket én is 😀

      És egy gyors személyes vélemény: engem személy szerint zavar, hogy a “sima” bloggerre és a történetes bloggerre nincs külön szó, csak kifejezés, és szerintem sokan emiatt mondják, hogy a történetes blogger nem blogger. Engem nem az zavar, hogy vannak, és hogy bloggernek nevezik magukat, akik “csak” történeteket írnak, félreértés ne essék, de amikor valaki azt mondja nekem, hogy blogol, jól esne, ha nem kéne rákérdeznem, hogy töténetet ír-e, vagy egymástól relatíve elkülönülő, újságszerű bejegyzéseket/cikkeket egy vgy több adott témában. Ugyanis az újságírást és a (szép)irodalmat megkülönböztetjük, aki tanuja, az más szakokon tanulja (média-újságírás, illetve kreatív írás), de ezeknek az interneten, gyakran hobbiból, blogon történő megjelenítését egy kalap alá veszik, pedig elég nyilvánvaló, hogy egy újságírót nem hasonlítgatunk egy regpényíróhoz, mert ismétlem, teljesen másfajta írásmód, és a célközönség is más, ha veszek egy újságot, az nem jelenti azt, hogy nem veszek egy regényt is, de 2 regényt vagy 2 újságot mondjuk nem akarok venni.
      Akkor a történetes blogokat és a nem történetes blogokat miért kell hasonlítgatni? :/

      Válasz
      • Daremo

        2017-08-10 at 19:24

        A fanfiction-írás tényleg egy piszoknehéz kategória. Én ugye kb. tizenkét éves korom óta nem írtam fanficet, legutóbb meg pont most, A tiszta öröm címűt, On Sai egyik műve alapján. Szóval eléggé frissen él bennem az élmény (megérné róla egy külön blogbejegyzést írni xD), hogy milyen nehéz, ha az ember a stílust is el akarja csípni (ha az eredetinek nagyon jellegzetes), illeszkedni akar az eredeti világba, és emellett jó legyen a karakterábrázolás, a dramaturgiai ív is, meg úgy eleve adjon is hozzá valamit a történetével a világhoz.
        Facebookon írta pont valaki, hogy a blog szó meg elvileg személyes naplót jelent(ett kizárólagosan anno). Akkor ezzel az erővel már az is benne van az általad felvetett kérdésben, hogy a blogger alatt naplóírót értsünk, vagy más témá(k)ban íródottat. Pont emiatt mondanám azt, hogy a blog szó ma már szerintem egyáltalán nem fest le témát, csak közlési, publikálási módot. Abban természetesen igazad van, hogy regény- és újságírás egymástól ég és föld, de nevezhetjük-e újságírásnak (ahhoz közelítőnek) pl. a szépségápolással foglalkozó, terméktesztelő bloggerek írásait? Nyilván abban is, mint a regényírásban, megvan a nehéz munka, de ezzel meg arra akarok csak rávilágítani, hogy én nem tudom a bloggereket történetíróra és újságíróra (szerűre) bontani. De itt már tényleg értelmetlenül a megnevezést firtatjuk. 😀

        Válasz
        • Eruhel

          2017-08-14 at 08:23

          No, ezt a “napló”-dolgot nem tudtam. De akkor is amondó vagyok, hogy igenis számít, hogy nevezzük meg, még ha nem is ez a cikk lényege 🙂 A kutyát és a macskát se kezeled egyformán, ha mondjuk fára mászásról van szó, mert mások. És… ne vedd sértésnek, mert nem annak szánom, de a női magazinok is tele vannak szépségipari termékekkel és tesztelőikkel, akkor ők már nem is újságírók, csak mert sminket pakolnak az arcukra, és közlik vele kapcsolatban, érdekes módon a tényállást? Lehet, hogy nem a leghasznosabb újságírók, mert nem a Magyar Nemzeti Bank kirablásáról írnak, vagy a kihalás szélén álló kutyamacskamedve szaporodási gondjairól, csak arról, mit és hogyan tegyél az arcodra, ami társadalmilag nem ér sokat, de az emberek vevők rá, újságban/magazinban jelenik meg, így újságírásnak számít a munkájuk.
          Szóval ismétlem, a lényege az lett volna a kommentemnek, hogy ha
          a) másként neveznénk meg a történetes és a nem történetes bloggereket,
          vagy legalább
          b) a bloggerközösség fefogná, hogy kétféle munkát űznek, nem egymás olvasóit veszik el (bár szerintem ennyi erővel a beauty-blogger és a természetfotós meg a gasztro-blogger is tépetné egymás haját),
          akkor talán nem lenne ez a flegma, begyöpösödött, értetlen “a történetes blogger nem is blogger”-szövege a “régi nagyoknak”, csak mert ők másként fogják fel a blogolást, mint mások.
          De még ha nem is bloggernek nevezzük őket; tegyük fel, hogy nem bloggerek, hanem írópalánták (akkor meg a többi, “”igazi blogger”” újságírópalánta), akkor is tiszteletben kell(ene, etikus keretek között) tartani, hogy a másik megdolgozott azzal a bloggal és történettel. Még ha uram bocsá’ ritka rossz is, ha fiatal, majd fejlődik vagy abbahagyja, ha öregebb, akkor meg úgyse ért a szép szóból, csak úgy, mint azok, akik le akarják lohasztani a kedvét, csak mert “nem érdemes arra, hogy bloggernek nevezzük”.

          Válasz
          • Daremo

            2017-08-14 at 11:26

            Ha abból indulunk ki, amit az elején írsz, hogy nevezzük a bankrablásról, a kihaló állatfajokról ÉS a szépségipari termékekről (és más kevésbé fontos témáról, hogy ne legyen diszkrimináció) író, újságban publikáló egyéneket újságírónak, akkor emellett butaság azt mondani, hogy a történetes bloggert meg ne nevezzük bloggernek. Mert ahogy az újságírónak is, témájától függetlenül, a megjelenési felülete és a végzettsége miatt újságíró a neve, akkor a blogger is azért blogger, mert egy blogfelületen publikál. Ennyi, a blogolás szerintem nem presztízskérdés, hanem egy publikálási forma, mint az újságírás.
            Ha pedig megpróbáljuk leegyszerűsíteni, és azt mondjuk, hogy a történetes bloggert inkább írópalántának kellene hívni, az pedig szerintem nem elég konkrét. Mint a halmazok matekórán: minden történetes blogger írópalánta, de nem minden írópalánta történetes blogger, ugye vannak, akik csak a fióknak írnak, mások írós oldalakon, pl. Merengőn, meg olyan is van, aki a Facebookon teszi ki az írásait (és abba ne menjünk bele, hogy ez utóbbi, ha rendszeresen történik, blogolásnak számít-e, mert már nagyon kiesik a témából :D). Éppen az a lényege, hogy szerintem ezt nem szabadna ilyen véresen komolyan venni, és nem kellene egyáltalán azon gondolkodni, hogy na akkor hogyan nevezzem magam, mert a blog még mindig egy megosztási forma, tehát szerintem, aki blogot ír, bármilyen témában, az blogger, aki pedig rendszeresen egy újság lapjain publikál, az pedig újságíró, még akkor is, ha én személy szerint átlapozom a tinglitangli cikkeket.
            A tiszteletben tartásról, hát igen, végül is erről írtam az egész cikkben. 😀

          • Eruhel

            2017-08-14 at 14:49

            Akkor ennyi erővel azok, akiknek újságban jelenik meg a novellája, újságírók? Szerintem inkább írók, és szívesebben kapcsolom a fióknak írókkal össze a blogon írókat, mint az újságcikkszerű írásokat írókkal, csak mert ugyanaz a megjelenítési formájuk.
            Oké, ezzel nem fogok se világot megváltani, se semmi hasonló, csak egy szerintem érdekes értelmezési pontra hívtam fel a figyelmet, és egy szóval sem mondtam, hogy nincs igazad. Mindössze annyit, hogy ha nem neveznénk ugyanúgy a kétfajta bloggert, az újságíró(bb?) bloggereknek egy szavuk nem lehetne az író bloggerekkel szemben, és az egész vitának nem lenne alapj, mert a probléma gyökerét távolítanánk el ahelyett, hogy kezeljük tüneteket. Ezt szerettem volna, hogy lásd, és mondd, hogy “oké, van benne valami”.

          • Daremo

            2017-08-15 at 10:34

            Szerintem egy olyan értelmezési kérdést tárgyalunk itt, amit a bejegyzésem nem is akart megválaszolni.
            Az én szememben a blogger azért blogger, mert blogot vezet. Nem megkülönböztető jelző kellene (a “történetes blogger”, “beauty blogger”, “személyes blogot író blogger” stb. nyilván több tagból áll, de miért kellene más?), hanem elfogadni azt, hogy mi mind bloggerek vagyunk, és örülni a sokszínűségnek. Ennyi, ezen felül szerintem minden más már túlbonyolítás, függetlenül attól, hogy van-e benne valami. 🙂

      • Andro

        2017-08-11 at 15:08

        Ehhez annyit, hogy rengeteg ma híres író, többek között Stephen King kezdte fanfiction-írással a pályafutását.

        Válasz
  • Andrea

    2017-08-10 at 19:05

    Szia! Nagyon tetszenek az írásaidat, és ez is igazán jó lett :). Fanfiction íróként teljesen egyetértek. Puszi Andrea :).

    Válasz
    • Daremo

      2017-08-10 at 19:32

      Szia! 🙂 Örülök, hogy tetszenek, és köszönöm, hogy olvasod őket! 🙂 Külön öröm, hogy te is érintett vagy benne. 🙂

      Válasz
  • Reila

    2017-08-10 at 21:39

    Hali!
    Amikor megláttam a címet, már felkészültem egy minimum 2000 szavas kisregény írására, hogy bizonyítsam, igenis bloggerek vagyunk, aztán elolvastam a cikket, és megnyugodtam.
    Teljes mértékben egyetértek, igényes fanfiction-t írni ezerszer nehezebb, mint egy saját történetet. Mert ha a saját történetedben mond valami olyat a karakter, ami nem teljesen illik hozzá, ráfoghatod, hogy dehogynem illik, mert titkon ilyen, meg olyan. De egy létező történetnél ez lehetetlen, hiszen mindenki ismeri a karaktert, és nem fogják elhinni, hogy tényleg mondana ilyet. Márpedig az ilyen esetek után fogyatkoznak az olvasók.
    Nagyon jó lenne, ha azok, akik egyetértenek a címmel, elolvasnák ezt a cikket, és rájönnének, mekkora baromságot hittek eddig.

    Xoxo,
    Vicky

    Válasz
    • Daremo

      2017-08-11 at 10:32

      Szia!
      Igen, a cím kicsit megtévesztő, de direkt volt ilyen. 🙂 Főleg azért, hogy esetleg az érintettek, a más témában írók is rákattintsanak, ne csak azok, akik már elvből, írói mivoltukból adódóan is egyetértenek. Azért jó lenne az ő meglátásaikat is elolvasni ezek után.
      Fanfictiont írni igen, nehéz. 😀 Én pont ezek miatt nem is szeretek, elég nekem a saját karaktereimmel megverekedni, hogy úgy cselekedjenek, ahogyan én eredetileg akartam. 😀
      Köszönöm neked is, hogy elolvastad, és én is remélem, hogy a megtévesztő cím olyanokat is idevonzott, akik ezeket korábban nem tudták. 🙂
      Üdv, Daremo

      Válasz
  • sztomy

    2017-08-12 at 20:30

    Szia!
    Van egy bekezdés amivel nem értek egyet, vagy nem is. Inkább még hozzáfűznék pár szót.

    “Vannak, akik úgy tekintenek az írásra, mint egy rémesen egyszerű hobbira. Csak leírják mindenféle átgondolás nélkül, ami a fejükben van, és kiteszik a netre, mert másoknál látták, hogy ez jó, és netán nekik is lesz pár olvasójuk, akik lelkesedve várják majd az új fejezeteket.”

    Szerintem ehhez még hozzá lehet azokat kötni, akik leírják azt amit éreznek, és szerintem tudniillik hogy vannak azok akik ezt a teljesen belülről jövő érzéseket megformálják de ez olyan gyors, hogy már csak a papírlapra/blogba leírva érkezik meg. Szerintem nagyon jót tud lenni egyes embereknek (csak mert én is közéjük tartozok, és szomorúan veszem észre, hogy az elmúlt 9 évből rengetegen felhagytak ezzel), hogy leírják ezeket a dolgokat, – mármint amit éreznek – és ezzel felszabadulnak. Szerintem az már mellékes, hogy ezzel mit érnek el. A lehetőség csak adatik másoknak, hogy elolvassák, és nem cél hogy minél többen, vagy olvasókat szerezzünk, szerintem a cél az hogy utána, felállva az írással hátunk mögött megkönnyebbülve nézzük tovább az életbe. Szerintem mi is itt vagyunk, bár én nagyon sajnos nem találok már ilyen bloggereket mint én, de remélem még vannak, és nem haltak ki.
    Ezen felül tetszett az írásod, és gondoltam ezt még érdekességként megosztom veled! 🙂

    Válasz
    • Daremo

      2017-08-13 at 15:29

      Szia!
      Természetesen ez is egyfajta blogolás, ami nem vehető egy kalap alá azokkal, amikről az általad kiemelt részben is írtam. 🙂 Régen (jó pár évvel ezelőtt) én is írtam ilyeneket, aztán novellának keresztelve kitettem párat a blogra (pl. itt A magány című is egy ilyen, egy barátom hangulatnovellának hívja az ilyesfajta szövegeimet). Gondolkodom, hogy ez vajon mennyire illik a történetes blog kategóriába – a sajátjaimból kiindulva, ezek sokkal inkább az érzésre fókuszálnak, mint a történésekre, ennélfogva én inkább személyes kategóriába sorolnám őket. Ettől függetlenül persze tudom, hogy ezekbe is mennyi munkát fektethet az ember (mint mondtam, nekem is volt ilyen korszakom), de hogy őszinte legyek, én sem találkoztam ilyennel már évek óta, előtte is talán csak egy-két embert ismertem, aki néha hasonlókat írt. Így a cikk írásakor (nem éppen szándékosan, inkább figyelmetlenségből) őket nem vettem figyelembe. Viszont szerintem hiba is lenne az ilyen személyes ihletettségű hangulat-írásokat egy lapon emlegetni a teljes fikcióval. Megérne egy külön cikket (gyűjtöm az ötleteket :D).
      Emlékeim szerint én szerettem ilyen jellegűeket is írni, úgyhogy nagyon jó, hogy említetted, lehet, előveszem a témát megint, próbaképpen. 🙂
      És köszönöm szépen, hogy megosztottad velem a gondolataidat! 🙂

      Válasz
    • Daremo

      2017-08-14 at 11:28

      Szia!
      Köszönöm, hogy elolvastad, és nagyon örülök, hogy te is egyetértesz a gondolataimmal! Én mindig igyekszem segíteni a nálam kezdőbbeket, talán mert még nem volt olyan rég, hogy én is az voltam, csak ezt néhányan hajlamosak a saját életükben elfelejteni. 🙂

      Válasz

Vélemény, hozzászólás?