• Home
  • /
  • Cikkek
  • /
  • A kezdő írók bátorításának hiányáról

A kezdő írók bátorításának hiányáról

Valamiben kezdőnek lenni mindig nehéz.

A „hétköznapokban” természetesen én magam is a kezdők táborát erősítem, viszont fontosnak tartom tisztázni rögtön az elején, hogy ebben a cikkben mit értek a kezdő írók kifejezés alatt: azokat a személyeket, akik még hobbiból sem írtak soha semmiféle irodalmi művet, esetleg csak néhány egyszerűbb írást az asztalfióknak. Róluk szeretnék írni, és arról, hogy mennyire nehéz is a helyzete egy kezdőnek, ha éppen rossz napján fogja ki a „bölcs” veteránokat, akik sokszor maguk is ugyanolyan amatőrök, mint én magam, éppen csak áll a hátuk mögött pár befejezett alkotás.

Legelőször egy kis meséléssel szeretném kezdeni, egy olyan alkalmat szeretnék megosztani veletek, amikor életemben talán legelőször tudtam összegyűjteni a bátorságot, hogy a regényem első fejezeteit komoly zsűri elé állítsam. Hogy mit is nevezek itt komolynak? Nem, nem küldtem be kiadóhoz, nem mutattam meg elismert írónak sem, sokkal egyszerűbbről van szó, de az én életemben mégis nagy horderejű esemény volt: beküldtem egy amatőr blogversenyre a bénácska, idealista történetem első két fejezetét. A verseny menete, emlékeim szerint, nagyjából úgy zajlott, hogy a versenyzők egymás pályaművét véleményezték és pontozták, ez alapján született a végeredmény. Nagy lelkesedéssel vártam, mit fognak a többiek mondani, addigra túl voltam néhány novellás blogversenyen, amiken viszont általában egész jó eredményt értem el.

Aztán jött viszont a feketeleves: a rangidős versenyző hölgy darabokra cincálta az írásomat, szó szerint mondatonként elemezte, hogy mennyire abszurd, nevetséges, és úgy egyáltalán, írnom se nagyon kellene, mert hát ilyen firkálmánynak megszületni is bűn. Mondanom sem kell, hogy ez a vélemény eléggé összetörte a lelkemet akkoriban, még ha tudtam is valahol mélyen, hogy van benne igazság. Kellett némi időnek eltelnie, hogy megint tollat ragadjak, és azt mondjam, hogy jól van, ez most nem sikerült – de a következő jobb lesz.

Valószínűleg többek között ebből az esetből eredeztethető, hogy mára annyira elszántan kiállok a kezdőkért, akik segítséget kérnek a blogjuk nyitásához, vagy megosztják a legelső, kezdetleges történetük sorait. Vitám is volt belőle, főleg a Facebookon, nem is egyszer. Ha olyat láttam, hogy valaki szándékosan le akarta törni egy lelkes kezdő kedvét azzal, hogy leszólja, lekicsinyli, kigúnyolja az írását, a gondolatait vagy egyáltalán magát a tényt, hogy az illető blogolásba kezdett, akkor mindig felemeltem a hangomat.

Van abban valami végtelenül elkeserítő, hogy egyes emberek úgy hiszik, jogukban áll kvázi megszabni, hogy ki az, aki írhat és blogolhat. Mert azzal, hogy a tapasztalatlanokat rögtön az első megjelenésükkor megalázzák, igenis elüldözik a művészettől! És kötve hiszem, hogy ennek nincsenek tudatában. Olyannal is találkoztam már, aki kerek perec közölte egy frissen nyitott blog szerzőjével, hogy nyugodtan zárjon ám be, mert nincs szükség egy újabb divatbloggerre a bloggertársadalomban.

Ha valamiben, hát abban nem hiszek, hogy egy kezdő írót rögtön az elején kategorizálni tudnánk. Nem lehet megmondani az első szárnypróbálgatások alapján, hogy ki az, aki néhány ügyetlenkedés után új hobbi után néz, vagy ki lesz az, aki nem adja fel, hanem újra és újra tollat ragad, és ha nem is az első vagy a tizedik, hanem az ötvenedik története már kifejezetten élvezhetőre sikerül. Nem várhatunk el egy abszolút kezdőtől profira megszerkesztett és kódolt kinézetű weboldalt, a legfiatalabbaktól felnőtteket lepipáló életbölcsességeket, a romantikus érdeklődésűektől hard sci-fit, és még sorolhatnám. Sorolhatnám, de miért kell megtennem? Miért nem egyértelmű egyesek számára, hogy a kezdő, az kezdő; kiforratlan, amatőr, befolyásolható, könnyen terelhető, bizonytalan? Ha elsőre azzal találja magát szembe, hogy az emberek elutasítók vele szemben, akkor garantáltan rögtön elmegy a kedve az egésztől, és talán évekig nem mer majd megint publikálni semmit a neten.

Sokféle indokot láttam és hallottam már.

A legegyszerűbb feltartani a kezünket és mosakodni: ha ennyi elég neki, hogy feladja, akkor talán jobb is. Mondván, hogy senki lelkét nem szabad babusgatni, mert egyrészt el ne szálljon magától indokolatlanul, másrészt úgyis fog kapni az élettől még nagyobb pofonokat, ha ezt a pályát választja.

Kérdem én, hogy mióta egyenlő a babusgatással az, ha nem törjük le valaki lelkesedését? Mióta számít hazugságnak, ha arra buzdítunk valakit, hogy csak így tovább, gyakoroljon, kísérletezzen, és meglesz az eredménye? Sosem azt mondom, hogy dicsérni kell valamit, ha az nem jó, de két dologra igenis figyelni kell. Az egyik, hogy ha valaki éppen csak belecsöppen egy új világba, amit nem ismer, akkor nem várhatjuk el tőle azt a szakértelmet, amit a rendszerbe már beleszokottak megszereztek maguknak – még ha a szakértelem alatt most csak annyit is értek, hogy tud-e az illető szép kinézetet csinálni a blogjának, vagy túllépett-e már az „Anna vagyok, 18 éves és szőke hajú” típusú történetkezdéseken.

A másik, hogy igenis figyelembe kell vennünk, ki az, akinek a véleményt írjuk! Nem várhatjuk el egy általános iskolás lánytól, hogy a felnőttlét bonyodalmairól írjon, és ne nézzük le, ha szereti a Szent Johanna Gimihez hasonló szerelmi sztorikat – elárulom, ez nem véletlen, ugyanis a Szent Johanna Gimi tipikusan ennek a korosztálynak szól! Nem szabad lenézni valakit azért, mert tetszik neki egy olyan alkotás, amit tulajdonképpen neki írtak. Észre kell venni, hogy attól még, hogy valami nem illeszkedik a mi ízlésvilágunkba, mert nem szeretjük a csöpögős romantikust, az életbölcsességek halmozását, a maffiás, elrablós sztorikat, a félmeztelen vámpírokat – attól még nem szabad leírnunk egy ilyenekkel dolgozó alkotást! Fel kellene fognia egyes embereknek, hogy az nem hiba, ha valaki olyan zsánerben alkot, amit ő nem kedvel. Nem ilyeneket olvas, tehát intelligens ember módjára fogja magát, és rákattint arra a piros X-re, mert van annyi esze, hogy azért nem húz le egy alkotást, mert ő ilyet nem szokott olvasni. Tény és való az is, hogy az ember fog pofonokat kapni az élettől, bármilyen utat is választott magának, de puszta szórakozásból miért kell bevinni az illetőnek egy jobb horgot? Ugyanis kétlem, hogy bárkinek haszna származna abból, hogy jól megmondja a véleményét annak a pólyás kis írópalántának, aki olyan szemét módon béna mert lenni a kezdetekkor.

Vannak tipikus érvek, amik ilyenkor mindig felmerülnek. A gonoszan kötekedő veteránok mindig azzal hozakodnak elő, hogy márpedig nekik is át kellett élniük kezdőként, hogy milyen az, amikor a nagyok beszóltak az írásaikra, és bizony sírva kapcsolták ki a számítógépet, és újra fel kellett építeniük az összetört önbizalmukat. Nagyjából ugyanaz, mint amit személyes tapasztalatként én is leírtam a cikk elején. Ezek szerint két lehetséges kimenetele van ennek a sérelemnek (nyilván leegyszerűsítve): vagy rájössz, hogy ha ez neked rosszul esett, akkor másnak is rosszul fog, és nem folytatod ezt a nemes hagyományt, vagy úgy érzed, hogy ha neked ez jutott, akkor a következő generációnak is ez jár, és jól kitöltöd valaki ártatlanon a múltbéli sérelmeidből született haragot. Tipikus példája ennek, amit minden diák ismer: a tanár, aki csakis és kizárólag azért lépett erre a pályára, mert annak idején az iskolában vele is jól elbánt egy akkori tanerő. Ő pedig dönthetett volna úgy is, hogy ebből okulva helyes módszerekkel neveli a diákjait, vagy épp ellenkezőleg, ha már őt is szivatták, akkor a jelen tanulói is szenvedjenek az iskolapadban.

Miért kell egyáltalán elemezni, hogy az intelligens ember melyik verziót választja? Mert igenis kell, ezt látom magam körül szinte naponta a csoportokban, hogy egyeseknek nem egyértelmű, hogy nem kötelező mindent elolvasni, hogy nem kell mindent és mindenkit beskatulyázni. Tegyük fel, hogy igenis a szegény kezdő író két hét után ráeszmél, hogy neki ez mégsem való, és félbehagyja a regényét. Még a blogot sem törli, hagyja az örökkévalóságban elenyészni a virtuális szemetét. Ilyenkor el tudom képzelni, hogy egyes emberek ökölbe szorított kézzel ülnek a monitor előtt, talán még jól hátba is veregetik magukat, hogy „na látod, én megmondtam”. A lényeg nem is ez. Miért baj valakinek, ha egy blogger korán (vagy éppen évek után) elveszti a lelkesedését, ha rájön, hogy talán mégsem az írás a neki való művészeti ág? Mindig azt szoktam mondani, hogy az internet tárhelye nem véges, azaz senkitől sem veszi el a helyet az a blogger, aki esetleg néhány hét múlva meggondolja magát. Ráadásul, bármilyen meglepő, de az olvasók sincsenek lekorlátozva arra, hogy csak bizonyos számú történetet olvassanak, tehát a közönséget sem veszik el senkitől. Akkor kérdem még egyszer: miért zavar, hogy ott van? Túl gyakran botlasz bele a hirdetéseibe? Tiltsd le! Irritál, hogy nem elég profi a története? Ikszeld ki! Nőj fel, és törődj bele, hogy létezik.

Tény, hogy egyre inkább előre tolódik az az életkor, mikor a gyerekek először használják egyedül a számítógépet. Nem olyan nagy boszorkányság ma már, ha egy 11 éves a neten lóg és megpróbálja létrehozni az első blogját. Sőt, én például egy korán érő kockagyerek voltam, nekem is volt már saját honlapom a G-Portálon 11 évesen, amit akkoriban még pénzdíjas SMS-ért kellett megváltani, és megkértem apámat, hogy csinálja meg nekem. Ő szívesen elintézte nekem, én pedig onnantól kezdve a csúnya helyesírási hibával leírt nevű portálomon osztottam meg a rosszabbnál rosszabb, romantikus Tokio Hotel fanfictionjeimet. Tény, hogy nem is igazán volt olvasóm a két legjobb barátnőmön kívül (akik viszont piszkosul irigyek voltak rám a fizetős oldal miatt), de határtalan lelkesedéssel firkáltam mindig az újabb fejezeteket, akkor is, ha visszajelzés sosem érkezett. Ennyi idősen az ember még nem is azért ír, mert elismerésre vágyik, hanem mert élvezi a folyamatot, a felfedezés és az újdonság örömét. Mert akárhogy is nézzük, az ember ilyen idősen még gyerek, sőt, még később is, még jó néhány évig. Hát miért kell elvenni egy gyerek játékát, és azt mondani neki, hogy hagyja abba, mert nem tudja elég ügyesen csinálni egy hét gyakorlás után?

Felmerül az a dilemma is, hogy van-e egyáltalán az embernek ilyen fiatalon keresnivalója a világhálón. Én ugye elfogult vagyok, mert mint írtam is, korán belecsöppentem ebbe a világba, egyszerűen érdekelt, és sok gyakorlatias fogást megtanultam magam az évek alatt, amik azért segítenek, hogy eligazodjak ebben a virtuális valóságban. Bele kell egyszerűen törődni, hogy a világ változóban van, és csak azért, mert én speciel nem vennék a nyolc éves gyerekemnek saját tabletet, attól még sok szülő úgy érzi, hogy haladni kell a korral, és a kölök igenis meg fogja kapni. És bármilyen meglepő, de senkinek nincs joga elvből elzavarni egy idegen gyereket a számítógép elől, mert az ő személyes nézetei szerint még nem kéne ott ülnie – mert ez nem az olvasó döntése, hanem az adott 11 évesen blogot indító kislány szüleié. És ők nem lesznek attól jobb vagy rosszabb szülők, hogy milyen idősen hagyják egyedül garázdálkodni a gyereküket a világhálón. Felelős döntést hoztak, főleg akkor, ha szépen leültetik a kis porontyot, és elmondják neki, hogy bizony az interneten nem minden arc mosolygós. Mert a kedves szavak mögött megbújó pedofil bácsik és a hardcore pornó oldalak mellett bizony megjelennek majd azok az emberek is, akik egyszerűen rosszindulatúak. És ez szerintem valami olyasmi, amire nem igazán lehet felkészíteni egy tapasztalatok nélküli gyereket. Hát hogy magyarázod el neki, hogy vannak olyan emberek, akik éppen csak a nevét tudják, de máris elküldik melegebb éghajlatra, mert régebb óta űznek valamilyen hobbit? Ugyan már, emberek, ugye nem attól féltek, hogy egy fiatal blogger majd kitúr titeket a bloggertársadalomból?

Ez a része nyilván lesarkítva igaz a kirívóan korán blogolni kezdő fiatalokra. De az sem véletlen, hogy az utóbbi időben a 13 éveseknek már külön kampányuk indult arra vonatkozóan, hogy márpedig őket igenis emberszámba kell venni, nem buta kisgyerekként kezelni. A 13 éves korra én úgy emlékszem, mint valami furcsa köztes állapotra, amikor nem illettem sehová. Már nem éreztem magam olyan kisgyereknek, én speciel akkor már döntöttem a továbbtanulásról, és hetedik osztálytól már gimnáziumba jártam. De mindeközben még igazából a tinikorba sem léptem be, hozzájuk képest pedig túlságosan gyerek voltam. Egyszóval teljesen megértem, hogy mire fel a kiakadásuk, mert jogos. Mert igenis van, aki úgy áll hozzájuk, hogy ők még gyerekek, és emiatt feszül bennük a bizonyítási vágy, hogy megmutassák, ők már többek ennél. De van, hogy nem hagyják nekik.

Próbálom, tényleg, keresem az indokot, hogy miért szúrja egyesek szemét a rengeteg fiatal, kezdő blogger. Szeretem ugyanis több szempontból megvizsgálni azt, amiről nyilvánosan véleményt alkotok, de nem találok most mást, egyszerűen nem tudom megérteni. Egy indokba botlok újra és újra: a bénázó kezdő írók bontják a bloggertársadalmat.

Igazából nem lenne éppen hátrány, ha valaki végre kiállna, és megfogalmazná, hogy egységesen mi az ördögöt takar az a kifejezés, hogy bloggertársadalom. Én a szó hallatán mindig valami globálisra gondolok, ami magába foglalja az összes magyar nyelven író embert, aki a neten osztja meg a gondolatait a világgal. Boldog-boldogtalan, népszerű és népszerűtlen, témától függetlenül, bármelyik szolgáltatónál.

Na de most jön a csavar.

Ugyanis nem ezt értik a Bloggeren publikálók a bloggertársadalom címszó alatt.

Diszkriminálják a bloggereket, bizony, és csak egy szűk réteget tartanak a társadalmuk szerves részének, egy réteget, akiket már megszoktak Facebookon, akiknek ismerik a nevét és a történetét, és akikkel pár éve már rendszeresen „találkoznak” a világhálón. Csakhogy az emberek cserélődnek (még a valódi társadalomban is), mint írtam már, nem tart ki minden egyes írópalánta élete végéig az írás mellett. Ismerek sajnos nem egy olyan bloggert, aki néhány év után megunta az alkotást, pedig kivételes tehetségű volt; van ilyen, sajnos, mindenkinek szíve joga eldönteni, meddig akarja ezt csinálni. A világ változik, ezt el kell fogadnunk, ennélfogva a világ alkotórészei, az emberek is változnak. Cserélődnek, a régiek lelépnek, a helyükbe újak érkeznek, akik még nem találták meg maguknak a helyet a képzeletbeli ranglétrán. A régiek pedig, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a megszokott berendezkedéshez és társasághoz, néha egyszerűen képtelenek alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, és ezért elkezdik a rendszert szidni, meg azokat, akikben a probléma forrását látják: az újakat. Akik abszolút nem tehetnek semmiről, mert nem valaki más kárára jelentek meg, és nem is azért, mert eldöntötték, hogy ők márpedig tizenkét évesen meghódítják az internet népét a klisés kis történetükkel. Előtte pedig ezen rágták magukat hetekig, akár hónapokig, hogy vajon lesz olyan, akit érdekel az írásuk? Vajon elég jók ahhoz, hogy megmutassák másoknak is a műveiket? Nem fogják az orrod alá dörgölni a kételyeiket, de igenis megvannak bennük is, mint mindenkiben.

Egyszerűen csak hagyni kell őket békében kiteljesedni, mert nem kerülhetjük el a változásokat, és mindig lesz új hullám, új generáció, és a már meglévőnek egyáltalán nincs joga ezen felháborodni.

19 hozzászólás

  • Andro

    2017-01-16 at 09:59

    Én is átéltem kezdő blogger és író koromban az "építő kritika" korszakot, és bizony, volt, aki csak mocskolódni tudott. Egy-két megjegyzés megrázott, de aztán úgy döntöttem, hogy csak azokat veszem észre, akik valóban segíteni akarnak nekem. A többiekre nagy ívben tettem, és milyen jó is volt. Pár szemét megjegyzéstől egyébként sem kell depresszióba süllyedni, nem éri meg.

    A másik pedig, hogy sajnos – személyes tapasztalat – sok kezdő blogger piszkálódásnak, bunkózásnak veszi az építő kritikát. A minap olvastam egy blogot, és pár javaslatot tettem az írójának (egy kezdő bloggerinának, akinek a nevét nem fogom ide kiírni személyiségi jogok miatt), hogy min lenne érdemes változtatni, mit lenne érdemes kifejteni bővebben. Hát… a pontos szavakat nem fogom idézni, mert nem illő ide, de olyan nyomdafestéket nem tűrően küldött el melegebb éghajlatra, hogy csak lestem. Hogy hogy merem én pocskondiázni a művét, meg hogy ő még kezdő, nem várhatok tőle bestsellert. Ja, és hogy egy bunkó megmondóember vagyok, aki nem látja a fától az erdőt. Ja, és hogy nincs jogom lef*kázni az ő művét, mert én úgyis csak ahhoz értek. Holott én csupán néhány jó szándékú javaslatot tettem neki, amivel úgy éreztem, minőségibbé tehetné az írását. És sajnos nem ő az első, és valószínűleg nem is az utolsó kezdő blogger/bloggerina, aki összetéveszti a segítő szándékú kritikát az ócsárolással. Sajnos sokan vannak, akik azt hiszik, hogy aki nem pozitívan nyilatkozik a művükről, hanem rámutat a hibáikra, ne adj isten, még tanácsot is ad, az csak bunkó lehet és lenézi őket. És fent nevezett bloggerina sajnos nem az első volt, akivel összeakadtam pályafutásom során.
    Annak idején, még tavaly írtam blog-kritikákat, és 10-ből 9 ember nagyon szépen megköszönte, sőt hálás volt, amikor rámutattam egyes kisebb-nagyobb hibáikra. Én építő kritikákat írtam, nem szokásom a gyalázkodás, f*kázás, mások kigúnyolása, főleg, hogy személyesen nem is ismerem az illetőket. Szóval, azért a kezdők sem mind szentek.

    Bár tényleg igaz, hogy a "veteránok" között is sok a bunkó, akik eleve sok kezdő kedvét veszik az írástól, vagy egyáltalán a blogolástól. Nekik valószínűleg rossz élményeik voltak korábban, vagy frusztráltak, és így vezetik le. Vagy rossz napjuk van, vagy mit tudom én. Nekem is vannak rossz napjaim, de azt igyekszem nem egy másik emberen kitölteni. Igen, van, hogy nem sikerül, de ilyenkor tudok bocsánatot kérni. Amire sajnos, a tapasztalatok szerint kevés ember képes a mai világban.

    Válasz
  • Láng Emi (Emke)

    2017-01-16 at 12:55

    Nos.. én még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem folyok bele blogos vitákba. Gondolom a rossz tapasztalatok miatt, mert ugye mindig van, aki jobban tudja a másiknál. Tényleg. Na és persze ez a bunkóság nem csak a blogger társadalomban van jelen, hanem úgy általában az emberek között. Nevezzük nevén: irigység vagy féltékenység. Jön egy új blogger és elveszi előlem a teret, az olvasókat, a figyelmet és ne adj isten, mi van, ha jobb lesz nálam és több lesz a feliratkozója. Szerintem ezek a félelmek munkálkodnak a háttérben. Egy 12-13 éves ezt nem fogja tudni felmérni, nem fog úgy mosolyogni rajta, mint mondjuk én.

    Párommal ezért találtuk ki a Célkeresztben projektünket. Egy év tervezgetés után mertünk csak belevágni, mert mi is féltünk, hogy majd kapjuk a baszogatást, hiszen nem vagyunk profik. Viszont lehet normálisan is kommunikálni, kulturált emberek módjára. Nem fogjuk lealázni a szárnypróbálgatókat, és nem is fogjuk az összes hibára felhívni a figyelmet, ezzel nyakukba zúdítani mindent és kedvüket venni. Egyre-kettőre rámutatunk és biztatjuk, hogy írjon tovább az illető. Ha abból a két hibából tud építkezni máris tanult, fejlődött és tudja, hogy van értelme folytatni. Én is átéltem kezdő koromban, hogy mennyire "szar" vagyok és tűnjek el. Eleinte rosszul érintett, de rájöttem, hogy miért vannak ezek. Biztatás? Arra aztán hiába vártam, de tudtam, hogy ezt akarom csinálni és folytattam. De szerettem volna, ha valaki mondja. Most elkezdtük a projektünket, hogy ezzel is példát mutassunk, mert igenis kell a biztatás. Nem lesz egy csapásra mindenki profi, nem így születünk.

    Egyébként egy hónapja volt, hogy párom húga egy pályázaton indult, első dalszövegével, első videójával, tényleg amatőr előadóként, kezdetleges eszközökkel, értsd: kölcsön kamera – nem profi -, beígért kölcsön mikrofon – nem kaptuk meg, az itthoni gyenge minőséget használtuk, és az ingyenesen letölthető vágó programok, párom idejével, energiájával, munka miatt alig két nap alatt mindezt felvenni, megvágni…stb. Egy éjszaka alatt írta meg a zenét is hozzá. Ez így úgy hangzik, mintha csak össze lett volna dobva az egész, de komoly megfeszített munka, szervezés és idegeskedés volt mögötte. Tudtuk, hogy nincsenek meg az eszközeink, hogy így jót nem alkothatunk. Összedobtuk, amink van. Ötleteltünk és kénytelenek voltunk azt használni, amink van. És végül Veronika több, mint száz jelentkező közül megnyerte a pályázatot. A belügyminiszter asszony személyesen gratulált neki mondván: ezért az egy gyerekért és a számáért érdemes volt leutaznia a díjátadóra. És akkor, molyon oda írja valaki, hogy semmit sem ér az egész.

    Na, nem csak a kezdő írókat próbálják kicsinálni így. Tök mindegy. Ha próbálsz kitörni, mindig lesz valaki, aki szerint béna vagy. Kell a biztatás és kellenek a jó tanácsok is, hogyan kell ezt kezelni. Egyedül ez nagyon nehéz, én is megtapasztaltam. Most már vannak támogatóim és hálás vagyok érte. Ha valaki megkér rá, hogy véleményezzem az írását, komolyan veszem, bármennyire is kezdő. Én is voltam az. Nálam biztatásra talál mindenki, de meg is mondom, hogy SZERINTEM, hol vannak hibák. Aztán hangsúlyozom, hogy nem kell megfogadnia a tanácsomat, de gondolkozzon el rajta. A kezdőknek meg kell találni azokat az embereket, akikre támogatókban találnak. Kár, hogy nincs egy katalógus erre! 😀

    Válasz
  • Adrienn

    2017-01-16 at 13:34

    Ezt a cikket mindenkinek olvasnia kéne! És most elhintem, hogy valószínűleg meg fogom említeni a következő cikkben, amit a blogvezetésről/elkezdéséről akarok írni. Fontos téma ez, amivel akkor még nagyon nem foglalkoztak, amikor én (és ahogy nézem, kb ugyanakkor kezdtél te is blogolni) elkezdtem. Az első komolyabb blogom nekem is GPortálon volt, amikor még fizetős volt, csak én sunyiban vettem a krediteket :DD Még hogy a szüleim megtudják, hogy én portált csinálok magamnak… uh… maga a gondolat is visszataszító 😀 Igazából máig nem tudják, hogy én ilyesmit csinálok szabadidőmben, de mindegy, nekem ez kényelmes így.
    Nem erről akartam írni.
    Szóval én is gyakran látom, ahogy a bloggerek kiakadnak emiatt, hogy a kezdők így meg a kezdők úgy. Mert a fiatalok azok úúú. Miközben egyébként sokszor a fikázók is ugyanabban az életszakaszban vannak (általános-középiskola mondjuk, vagy szimplán csak középiskola eleje-vége), mint azok, akiket fikáznak. Persze az életév nem kellene, hogy számítson, és meg is értem a 13 évesek kampányát, de nekem mégis van egy komoly problémám ezzel. Én látom magamon, bőven túl a második X-en, hogy mennyire más voltam 13 évesen. Bár a mostaniak írása merőben jobb, mint ami az enyém volt anno, olyan témákról írnak, amikről én például akkor még nem is tudtam. És itt el is érkeztünk az általad is felvetett kérdésre, miszerint érdemes-e a gyereket gyorsan beavatni az internet világába. Hát, én személy szerint nem tudom. Ez még eléggé a jövő, hiszen akik most 13 évesek, ők a 2000-es években nőttek fel, amikor már kvázi mindennapossá vált az internet használata. Nekem még az is fura, ha valaki 2000-es születésű, de én már csak ilyen múltszázadi őskövület vagyok. Amikor nálunk lett internet a házban (ami a mai fiataloknak megint fura fogalom lehet, mert mi az, hogy LETT internet? komolyan, egy időben nálam öt évvel fiatalabbakkal jártam egy órára, mert szarul állították össze az órarendem, és nem értették – meg azt sem, hogy nem volt facebook, mert mi az, hogy nem volt facebook?? hogyan beszélgettél akkor a barátaiddal??), egyetlen számítógépünk volt otthon, az is a nappaliban (nem wifis, hajajj dehogy), és mindenki láthatta, hogy én a Bűbájos boszorkák magyar rajongói oldalait bújom. Mert akkor még ezt csináltuk, nem homoerotikus kapcsolatokról írtunk. Na szóval szerintem nem csak abban rejlik itt a kezdőkkel/fiatalokkal szembeni előítélet(?), ellenszenv(?), mert kezdők/fiatalok, hanem inkább abban, hogy teljesen mások az életkörülményeik, mint akár az öt évvel idősebbeknek. Nekem anno tuti nem engedték volna meg, hogy blogoljak, ma meg 14-15 éveseknek piercingük van, hajat festenek, stb. Változik a világ, és igaz, hogy most csak a saját példámat tudom hozni, meg a húgom, unokahúgom osztályát például, de ez is hozzátartozik.

    Válasz
  • Adrienn

    2017-01-16 at 13:35

    (folytatás, elértem a karakterlimitet)
    Ez kicsit mélyebb lett, mint gondoltam.
    A másik dolog meg, amit igazából elkezdtem, az az, hogy amikor mi kezdtünk GPortálon, én nem emlékszem semmiféle blogtanácsadásra, kritikára, designkérésre. Oké, designkérés volt, én is csináltam, de anno akkor kreditekkel fizettek nekem, amit a honlap fenntartására fordítottam. De nem így, ahogy ma, szívesség alapon. De a lényeg, hogy max azok jöttek fikázni a chatembe, akikről lerítt, hogy ugyanezt az üzenetet 10 másik blogra is megírják, sokszor futottam össze ilyennel is. Nem mondták meg, hogyan blogoljak, mit csináljak, milyen a jó design, mit vegyek figyelembe. Nem volt ennyire elterjedt ez a téma, és így nyilván azt csináltam, amit csak akartam. Szerintem ez a kötetlenség hiányzik ma, mert benne van az a mostani kezdőkben, hogy úristen, mit fog szólni az egyhetes blogomhoz a kritikus, akinek elküldöm? Én sok helyen azt látom, hogy a kritika- és designkérés egyszerűen beleivódott a kezdőkbe, mert mást sem látok a szokásos deviantartos, nyilván nem saját designnal megáldott blogokon a chatben, hogy elkészült a kritikád, meg egy csomó linkcserekésére a válasz, stb stb. És nekem speciel hiányzik az, hogy a chat is egy fórum legyen, ahol beszélgetni lehet (anno én minden nap felnéztem egy MCR oldalra, mert ott beszélgettem a chatben a többiekkel, másodpercenként jött új üzenet – el lehet ezt ma már képzelni?).
    De megint elkanyarodtam. Fenébe már.
    Inkább befejezem, mert gyanítom, hogy lassan elérem a karakterlimitet. Még annyit hozzátennék, hogy fantasztikus az új design, majdnem elsírtam magam, amikor megnéztem a tabletemen. Imádom, ha egy design reszponzív. Egyszerűen IMÁDOM. És olyan jó letisztult, a színek is annyira egyediek, tiszta jó. <3 A linkek színe különösen tetszik.
    Amúgy szerintem nem is a fő témára reflektáltam, de éppen ez jutott eszembe most erről. Bocsi 😀 De én is azt tartom, hogy bátorítani kell a kezdőket, persze nem úgy, hogy elhalmozzuk őket dicsérettel, hanem finoman rávilágítani a gondokra. Ha meg elküld a fenébe, hát az az ő baja, most én mit csináljak vele. Én úgy gondolom, itt igenis megállja a helyét az a dolog, hogy aki nem tudja elviselni, az ne csinálja. Mert ez mindennel így van, akármit is akar kezdeni az életével az ember. Munkahelyen is van egy türelmi idő, amíg ráfoghatod arra, hogy most kezdtél, még nem érzed teljesen a dolgot, de ha ezzel inkább takarózol, minthogy javítani próbálj, akkor ott sem fognak kímélni. És itt vissza is kanyarodtunk a tapasztalat hiányához, hiszen sok fiatalt még soha az életükben nem hordtak le semmiért úgy igazán. Én is akkor kaptam életem első fejmosását, amikor elmentem először dolgozni nyáron, úgymond én feleltem magamért, ráadásul akkor nem is otthon laktam.
    MINDEGY, tényleg befejezem. A lényeg, hogy szerintem sokkal mélyebb a probléma, mint ahogy azt sokan képzelik. Szerintem nem szimpla irigység ez, vagy lenézés, és mi "öregek" is nyilván benne vagyunk az egészben. Akarva-akaratlanul is olyan dolgokról írunk, olyan dolgokat mondunk vagy teszünk, ami másnak rosszul eshet, pedig mi nem is úgy gondoltuk. De egy monitoron keresztül nem lehet megismerni valakit, nincs joga senkinek rosszindulatúan leszólni egy kezdő munkáját. Lehet, hogy az építő jellegű kritika egy érzékenyebb ember szemében nyílt támadás. És van, akit még a rosszindulatú emberek sem érdekelnek. Változik a világ, különbözőek vagyunk, blablabla kliséhalmazt ide mindenkinek, de ez van.
    Avagy amikor egy kommentem hosszabb, mint néhány cikkem a blogon. Ejnye. Adrienn balra el.
    Köszönöm, hogy olvashattam, nagyon érdekes gondolatmenet volt, és a személyes történet is tökre feldobta! Imádom olvasni az ilyeneket, hogy mások hogyan kezdték.

    Válasz
  • Andro

    2017-01-16 at 14:29

    Még én is emlékszem, amikor egy darab számítógépünk volt, betárcsázós net – ami vagy bejött, vagy nem -, és bizony, ki volt adagolva, hogy ki mennyit ülhet a gépnél. És még nem volt se Facebook, se Twitter, hanem maximum MSN, vagy rosszabb esetben chat. Én laptopot (egy kis 20 gigás ASUS-t) először ha jól emlékszem 2002 karácsonyára kaptam. A drága majdnem 8 évig húzta, mikor is feladta. Na, az akkora csoda volt, hogy nagyon. Igen, én még nem tartozom annyira az internet-generációba, mint tesóim, akik a 2000-res években nőttek fel. De nem okoz számomra gondot a világháló. Csak gondoltam reagálok erre a hozzászólásodra, mert bennem is emlékeket pendített meg. 🙂

    Válasz
  • Adrienn

    2017-01-16 at 14:50

    Jajj igen, hát nem mondom, hogy a régi szép idők, de azért jó volt az 🙂 MSN, iigen, nekem az annyira általános iskola! Én az első laptopomat középsuli alatt vettem, használtan, de máig működik. Ami azt illeti, kb egy hete cseréltem csak le 😀 Nekem sem okoz gondot az internet, és azért jobban és gyorsabban alkalmazkodtam hozzá, mint akár anyukám, aki csak receptekhez meg az eurovíziós dalfeszt klipjeinek nézegetésére használja. De a húgom… ő mondjuk még 1999-es, de kb mindennel jobban tisztában van, mint én. Neki előbb is lett jobb laptopja, meg az első telefonja sem egy téglafon volt, mint nekem.
    Örülök, hogy a (jó hosszú, eh) hozzászólásom felidézte ezeket benned :3

    Válasz
  • Andro

    2017-01-16 at 15:04

    Én telefont csak egyetem előtt kaptam két héttel, mert addig anyum szerint nem volt rá szükség. Hiszen otthon laktam, meg minden. Egy kis Alcatel volt, amivel nemhogy zenét hallgatni nem lehetett, de még fényképezni sem. Sőt, nem is volt USB-s. De kitartott. Három éve váltottam okostelóra, és imádom. XD

    Válasz
  • Daremo

    2017-01-17 at 17:19

    Szia!

    Egyrészt átérzem én is, amit írtál, velem is előfordult még régebben, hogy hiába írtam segítő szándékú kommentet (akár csak annyit, hogy kezdje már az illető nagy kezdőbetűvel a mondatokat), elküldött az illető melegebb éghajlatra. Van ilyen, de én az utóbbi hónapokban megtanultam nagyon ügyesen kiszűrni az ilyeneket már előre. Például ha tényleg látszik, hogy az illető nagyon kezdő, és nem is nagyon tudnék benne mit dicsérni, akkor inkább továbbpörgetek – ez most csúnyán hangzik, de meggyőződésem, hogy ilyenkor úgyis neki kell majd meglelni az alapvető fejlődés útját, és hiába magyarázok az illetőnek írástechnikáról, karakterépítésről meg hasonló "ördög műve" dolgokról, úgysem fogja még érteni, és egy kommentszekció nem is az a hely, ahol mélyre ható tanácsokat kell osztogatni. Ennek ellenére van olyan kezdő ismerősöm több is, aki meg mindig "zaklat" (ezt teljes jóindulattal mondom :D), hogy segítsek, magyarázzak, ne kíméljek. Továbbá, nem írok már véleményt apucis vagy más szexuális tartalmú, de 16 alatti tollából származó írásra, zenekaros-fiús-fanficekre, meg úgy egyáltalán azokra az írásokra, amikhez van valami zsigeri megérzésem, hogy felesleges lenne. Néhány hónapja tartom magam ehhez, meg ahhoz, hogy azért valami biztatót mindig írjak a végére, akár csak annyit, hogy kíváncsian várom, mit tud kihozni a javaslataimból az illető, de még jobb, ha valamit konkrétan kiemelek, hogy tetszik. Még a Face-es csoportos hozzászólásoknál is ezeket az elveket követem, és újabban tényleg nyugi van.

    Másrészt, kövezz meg, de valamilyen szinten értem azt is, ha valamelyik abszolút kezdő kiborul, ha hibát találnak a művében. 😀 Most nyilván nem felmenteni akarom őket, mert ettől függetlenül is elítélem, ha a segítségre valaki hisztizni kezd, de értem (azt hiszem) az indokokat. Vagyis el tudom képzelni, hogy XY lányka megmutatja a barátnőinek, netán anyukájának a történetét, azok (főleg a barátnők) úgyis szeretni fogják, és a lány úgy rakja fel a történetét a világhálóra, hogy egyrészt szorong (nagyon szorong, ez mindenkinél így van), hogy mit fognak szólni hozzá az emberek, másrészt meg bizakodó, mert ugye eddig semmiféle negatív visszajelzést nem kapott. 13-15 évesen (én úgy láttam ugyanis eddig, hogy inkább a fiatalabbakra jellemző ez a hozzáállás) pörgetik az embert a hormonok, ez az első "komoly" megmérettetés, emiatt valahogy nem csodálom, ha sokan ekkora stresszben élik ki magukat. Ettől függetlenül persze én is felcseszem magam rajta, de szentül hiszem is, hogy pár év múlva nem én leszek az, aki szégyenkezve fog erre visszaemlékezni. 🙂

    Válasz
  • Daremo

    2017-01-17 at 17:40

    Szia!

    Igen, végül is egyáltalán nem meglepő, ha az egész ellenségeskedés (mert néha az unszimpátia egészen eddig terjed…) az emberek önbizalomhiányából fakad. 😀 Érdekes a felvetés, mert pl. rólam aztán minden elmondható, csak az nem, hogy bővelkedem az önbizalomban, és igazából fiatalabb koromból sem rémlik olyan eset, hogy ennyire irigy lettem volna mások sikerére. Csak ki ne lyukadjak ott, hogy magamat meg a lelki érettségemet kezdjem fényezni. 😀

    Abban is egyetértek, amit a kezdők véleményezéséről írsz, hogy nem lehet minden hibájukat a nyakukba zúdítani, hiszen egyrészt nem is biztos, hogy a nagy részét értenék, másrészt kezdőként ennyi dologra figyelni lehetetlenség, harmadrészt meg csak feleslegesen elvenné a kedvüket, ha azt látnák, hogy (az ő szemükkel) semmi sem jó a munkájukban. Valamilyen szinten hagyni kell őket lassabban, a saját tempójukban is fejlődni.

    Gratulálok a párod húgának! 🙂 A molyos reakciübül pedig látszik, hogy mások lenézése nem blogger-dolog, hanem egyszerűen emberi. 😀

    Válasz
  • Daremo

    2017-01-17 at 18:56

    Először is, Adrienn, remélem tudod, hogy megtisztelő, ha megemlítesz egy cikkben. 😀 Kíváncsian várom már, nagyon szeretem a te írásaidat ezekben a témákban. 🙂
    Egyébként az első bloggerközösségbe kerülésem inkább a blogol.hu-n volt, ott már voltak olvasóim, meg hát az tényleg egy rendes blogfelület volt (akkoriban ugye a G-Portálnak még nem volt ilyen funkciója), könnyebb is volt egymásra találni a hasonló érdeklődésűekkel.
    Mintha egy generációs szakadék lenne egy mostani 20 éves meg egy 15 éves között, én úgy érzem. Belegondoltam ezekbe, amiket írtál, és teljesen egyet tudok érteni veled. Mint írtam, én is egész jól beletanultam a számítógépes meg netes dolgokba, de ott van az öcsém, aki most 15 éves, és már most lekörözött engem mindenféle szakmai tudásban. Ennek egyik oka lehet az is, hogy ő fiú, talán alapvetően jobban érdeklődik az ilyesmi iránt, de az is benne van, amit te írtál, hogy ő ebbe született bele. Neki is előbb lett saját laptopja, mint nekem, irigykedtem is annak idején, hogy hát mi ez, hogy a kölök ilyen fiatalon kap, én pedig annak idején csak könyöröghettem érte. 😀 Tisztán emlékszem, a legelső számítógépünk még a hálószobában volt, betárcsázós nettel, és ha nagyon nem akart működni, akkor anyu mindig kiküldött apához a műhelybe, hogy nézzem meg, telefonál-e még. 😀 Telefonom is legelőször az az ikonikus Nokia téglatelefon volt, ami elpusztíthatatlan. 😀 Azt mondjuk viszonylag hamar kaptam, ha jól emlékszem, mert hetedikben már egyedül jártam busszal a városba a gimi miatt. Meg anno Myvipen írogattunk egymásnak, meg Teveclubon, és hát az MSN, tényleg, nekem is nosztalgikus érzéseket kelt. 😀 Ezeket egy nálam 5 évvel fiatalabb nem is tudja elképzelni, át sem élte, meg eleve olyan kőkorszakinak érzi, hogy mi az már, hogy nem működött egyszerre az internet meg a vezetékes telefon (mi az a vezetékes telefon???). Szóval tényleg van ez a szakadék, ami talán nagyban hozzájárul ehhez az előítélethez. Egyébként, ha nekem lenne gyerekem, én sem tudom, mikor engedném be ebbe a világba – bár ez akkor lenne igazából aktuális, ha a gyerekem pont ebben az időszakban lenne annyi idős, hogy egyáltalán el kell kezdenem gondolkodni ezen. Mire nekem gyerekem lenne, szerintem már nem lenne kérdés, hogy igenis korán be kell vezetni a számítógép és az internet használatába a kölköt. Bármennyire is azt akarjuk, hogy sötétedésig bicajozzon meg bújócskázzon az utcán a haverokkal, abba az irányba megy a világ, hogy (az egészséges mennyiségű játék mellett) ha nem akarjuk, hogy a gyerek hátránnyal nőjön fel, akkor igenis meg kell tanulnia a netet használni. A hasznos részeit, persze, például hogyan kell hatékonyan használni a keresőt (a mai napig ki vagyok azon akadva, hogy nálam két évvel fiatalabb lány az orrom előtt pötyögte be a Google-ba szó szerint a biosz tz kérdéseit, eszébe nem jutott, és ez nem is az ő hibája, mert honnan tudná, ha a szülei sem tanították meg neki, se az áltsulis informatikatanár).
    (folyt. köv.)

    Válasz
  • Daremo

    2017-01-17 at 18:57

    Én anno ugye a blogol.hu-n aktívkodtam inkább, ott sem volt jellemző egyáltalán, hogy bárki is véleményezte volna a blogok kinézetét – persze, tök menő volt, ha valaki egyedi blogsablont csinált/szerzett, de azt is olvastuk, aminek az egyik alapbeállítású kinézet volt beállítva. Ha ilyet csinálnék ma, szerintem kitörne a világháború. 🙂 Ez nyilván egyrészt azért is alakulhatott így, mert sokkal elterjedtebb és könnyebben megszerezhető a tudás, amivel magunk is csinosíthatjuk a blogunkat, vagy letölthetünk egy ingyeneset. Másrészt viszont tényleg elvárás igényesen és egyedin kinézni, ami valamilyen szinten meg elkeserítő. Én például a linkcserét sem tartottam soha értelmes dolognak, bennem az maradt meg, hogy kitettük a blogunkra azoknak a címét, akiket szívesen olvastunk, és én ehhez a mai napig ragaszkodom. Csak úgy, ellenőrizetlenül senki linkjét nem fogom kitenni a blogomra, pont azért, mert igyekszem felelősséget vállalni azért, hogy amit az én blogomon olvasnak, és ahová innen eljutnak, az színvonalas tartalmat képvisel. Ha egy blog szerintem megüti azt a szintet, hogy élvezetes olvasni, akkor meg úgyis kiteszem, szó nélkül. (Más kérdés, hogy kb félévente jut eszembe frissíteni a listámat, és akkor még nem beszéltem arról, hogy néha önálló életre kel, és kitöröl magától címeket). A chattel ugyanez a bajom, szinte csak arról szól, hogy linkcserét kérnek meg szólnak, ha kész a kritikád. Ezért is szedtem le végül a chatet, mikor a cbox rosszalkodott – linkcserekéréseket szinte sosem fogadok el, kritikát meg nem kérek. Azért, mert nagy ritkán valaki ott fejtette ki két mondatban a véleményét a blogról, nem igazán éri meg szórakozni vele, mert a véleményírás mehet hozzászólásba is. Blogol.hu-n még nem volt chat, de ott képesek voltunk hozzászólásokban csevegni egy bejegyzés alatt, kiindulva annak a témájából, aztán akár 200-300 kommentet is termelve egy nap, átcsapva mindenféle témába. Később G-Portálon a chaten ment hasonló, de mára már a funkcióját sem látom, mégis, valamiért elvárás, hogy legyen, a nagyszerű kritikusok képesek megszólni érte az embert.
    A designnal kapcsolatban, köszönöm. 😀 Őszintén szólva, a te blogodon olvastam először a reszponzív designokról, akkor már gondolkodtam is rajta, hogy nekem is ilyen kell, de azt hiszem, akkoriban még nagyon friss volt az előző. Viszont annyira ügyes meg nem vagyok, hogy egy ilyet kódoljak össze magamnak (és vizsgaidőszakban kinek van ideje ilyesmit tanulgatni?), úgyhogy kerestem olyat, aminek az alapja megtetszett, aztán átalakítgattam. 🙂
    Igazad van amúgy, tényleg van egy türelmi idő, amin túllépve már nem mondhatja az ember, hogy ne bántsatok, kezdő vagyok. Mert igenis akarni kell fejlődni, akarni kell jobbnak lenni, kivéve nyilván, ha az ember csakis és kizárólag a saját szórakoztatására ír. Ez az érv viszont nem állja meg a helyét a netre feltett írásoknál az én szememben, mert ha az illetőt tényleg nem érdekelné mások véleménye, akkor írt volna a fióknak, nem tette volna ki nyilvános oldalra. Szóval előbb-utóbb túl kell lépni a kifogások gyűjtésén, és neki kell állni elgondolkodni azon, hogyan legyünk jobbak.

    Válasz
  • Adrienn

    2017-01-17 at 20:10

    Jaj, a Myvip! Milyen menő voltam, amikor kaptam meghívót 😀 A betárcsázós net nekem ennyire nem maradt meg, de halványan emlékszem rá, hogy volt ilyen is, meg hogy volt nálunk még internet-limit is. Képzeld, én meg mindenkilapján kezdtem, ott csináltuk az osztályhonlapot anno általánosban 😀 Ott inkább ismerősökkel blogoltunk, minden korombelinek volt valamilyen oldala ott (és állítom, hogy a mi osztályunk kezdte el a sulinkban ezt az egész osztályhonlap-blog dolgot :D).
    Telefonom nekem azt hiszen általános alsóban már volt, de akkor sem én kértem, hanem egyszer csak odaállítottak hozzám egy gagyi kis Sony Ericcson telefonnal, mert mindketten sokáig dolgoztak egy másik városban, így mindig fel kellett hívnom őket, amikor hazaértem iskolából meg ilyesmik.
    GPortálon sokkal jobban jelen volt ez a "portálépítés-szépítés", már akkor is rengeteg ilyen oldal volt, de persze akkor is az volt, hogy másolták az oldalakat. Nekem persze még mindig magas ez, hogy hogyan lehet kódokat másolni, de lényegtelen.
    A linkcserekéréseket én nem szűröm, bár abszolút megértem a te álláspontodat is, én konkrétan csak reklám miatt szoktam elfogadni őket. Az senkinek nem árt, hogy minél több oldalon kint van a blogom linkje (apropó, köszönöm, hogy kitetted, megtisztelsz<3). Azonban annyiban moderálom a linkcseréket, hogy azokat helyezem előtérbe (lásd: azoknál van kép), akik aktívak. Egy olyan blogot, amit konkrétan bezártak, de nem töröltek, vagy egy olyat, ahol már egy éve nincs friss, de nem törölték, kint hagyom, csak a végén sorolom fel őket. Akik meg szó nélkül törlik a blogjaikat, azoknak a linkjeit én is törlöm. Ennyivel úgy gondolom tartozok a látogatóimnak, hogy karbantartom ezt, hiszen valóban van felelősség abban, hogy mit hirdet az ember a saját oldalán.
    A chat engem nem zavar, úgy gondolom, oda szívesebben írnak az emberek, mint kommentben. Bár én is gondoltam rá, hogy törlöm, de végül is elfér nekem az ott. Ha egyszer viszont én is áttérek a modulsáv nélküli blogra (rééégóta gondolkodom rajta, mert ez abszolút a tartalomra vonja a figyelmet és az ízlésemnek megfelelően elég minimalista), biztosan törlöm vagy áthelyezem külön oldalra (az alsó sarkokban lévő "Kattints a chathez!" dolog kiakaszt).
    Amit az utolsó részben írtál, abban nagyon igazad van. Ha valaki nyilvános oldalra felteszi a művét, ne takarózzon azzal, hogy még kezdő és ne változzon semmi az építő kritikák után sem. Egy csomó blogon látom, hogy ez már kb a harmadik nyolcvanfejezetes története a delikvensnek, de az írása nagyon keveset vagy semmit sem változott.

    Válasz
  • Daremo

    2017-01-19 at 11:49

    A mindenkilapja is rémlik valamennyire, bár emlékeim szerint én ott nem töltöttem el olyan sok időt, mert zavart, hogy olyan túl egyszerű az egész, meg hogy mindenki oldala ugyanúgy néz ki, míg G-Portálon akár két kattintással be tudtam állítani háttérképnek az aktuális kedvenc fiúbandámról egy képet, hogy mozaikosan ismétlődjön végig az oldalon. 😀

    Igazából a kódok univerzálisan mindenhol ugyanazok, nem? Akkor maximum a kombinálásukra lehet azt mondani, hogy egyedi, de ha már átírok benne egy színkódot, akkor ez sem igaz. 😀 Ha kikaptam volna, ahányszor megnéztem egy blog forráskódját, mert tetszett belőle valami, akkor nagyon nagy bajban lennék már. 😀 😀
    Nekem akkor lett elegem a chatből, amikor elkezdett rosszalkodni. Semmit sem módosítottam se a blog, se a chat kódjában, aztán ugyanazt kezdte el csinálni, mint újabban a feliratozós modul, egyszer ott volt, egyszer nem. És amikor már többször láttam csak a helyét, mint a szöveget, akkor betelt a poharam, és még senki sem szólt, hogy hiányozna neki, szóval egyelőre boldog vagyok chat nélkül is. Én mondjuk szeretem azt a jobb alsó sarkos megoldást, mert ott is van mindig, de nem is rondít bele az összképbe, meg nem foglal helyet. Volt ilyenem néhány hétig, egy nagyon kis csinos darab, aminek a hátterét is lehetett változtatni, csak aztán kiderült, hogy a nagyon apróbetűs szövegbe dugták el a tényt, hogy csak bizonyos ideig ingyenes. Fizetni egy chatért pedig egész biztosan nem fogok.

    Válasz
  • Adrienn

    2017-01-19 at 13:40

    Hát persze, hogy univerzálisan ugyanaz 😀 Attól még, hogy valaki behelyettesít egy hátteret meg egy színt (amik szintén előre meg vannak határozva, nem a szerkesztő találta fel a HEX kódot…), nem lesz a sajátja 😀 Azt sajnálom, hogy nem tutorialok vannak az ilyen kódos oldalakon, amiben elmagyarázzák, hogy akkor ez miért is így van, hanem ki van téve, lehet vinni, csak írják meg, hogy vitték és persze tegyék ki a saját oldalukra is a linket. Tuti, hogy a lustaság van emögött. Én nagyon sok ilyen témájú angol nyelvű blogot olvasok, és ott még SOHA nem láttam ilyen jellegű dolgot. Onnan szoktam venni a tutorialokat is, és azt feltüntetem a saját blogomon, mivel az ilyesmik nagyon hasznosak.

    A chat nálam valahogy nem rosszalkodik, vagy csak én nem látom. Szerintem amúgy a deviantartos sablonokkal lehet valami gebasz, mert az azt használó oldalakon viszont sokszor látom én is, hogy eltűnik. Meg gondolom valami nem jó a kódban, az szokott bezavarni általában. A feliratkozós modul is ugyanez. A másik meg, amikor blogskinses design-t használnak, ahhoz ugye az kell, hogy egy korábbi verziójú cuccra váltson vissza a blogger, ami nem támogatja az ilyen modulokat. Ezért sem szeretem a deviantartos lengyel sablonokat meg a blogskinsest, a másik pedig persze az, hogy nem reszponzívak. És nagyon lassan töltenek, meg az a rengeteg flash amit néha használni tudnak az emberek… uh. Na mindegy. Nem akadok ki. 😀

    Válasz
  • Daremo

    2017-01-19 at 15:36

    Magyarul mintha tényleg nehezebb lenne olyan oldalt találni, ami inkább elmagyarázza, hogy mit miért helyettesíts be a CSS-be, én is amúgy ha nem tudok valamit, akkor vagy az angoltudásomat használva nézegetem más oldalak forráskódját, vagy angol tutorialokat nézek.

    Én viszont nem használtam deviantartos design-t. 🙂 Az előző design is ugye az egyik bloggeres alapból lett kódolva, ott már láttam el-eltűnni a chatet. Bár lehet, hogy ennek rájöttem az okára, mert most körbenéztem a cbox oldalán, és kijött valami tök új verzió, lehet, hogy emiatt szórakozik a régi. Most azon gondolkodom, hogy a te ötletedet felhasználva egy külön oldalra rakok egy chatet, aztán megnézem, van-e haszna. A feliratkozós modult meg már ennél a design-nál láttam eltűnni, de érdekes, mert mikor meg nekem nem mutatta, abban a fél órában lett több új feliratkozóm is, tehát másnak meg megmutatta. Mondjuk engem éppen ez érdekel a legkevésbé, mert aki tényleg kíváncsi a blogomra, az legrosszabb esetben könyvjelzőzi vagy megjegyzi a címét, netán lájkol a Face-en, ha éppen nem leli a modult. De azért mégiscsak idegesítő.
    Blogskinses sablonokat utoljára blogol.hu-n használtam, azzal indult el a kis kódolós-pályafutásom. 😀 Ahhoz nagyon jó volt már akkor is, hogy az ember megtanulja, melyik rész mit csinál, és emlékszem, mikor néhány évvel később saját honlapot kódoltunk informatikán (na persze, sokkal egyszerűbbet, mint egy blog), akkor már tudtam is menőzni azzal a rengeteg alapcuccal, amit már megtanultam innen, a többieknek meg halvány lila gőzük nem volt, honnan a tudásom. A tanárnak meg pláne nem. 😀

    Válasz
  • Eszter

    2017-01-20 at 11:34

    Ezt a cikket mindenkinek el kellene olvasni! Nem csak a kezdőknek, hanem az "öreg rókáknak" is.
    Az első blogom írását pont azért hagytam abba, mert egy magát vérprofinak mondó egyénnek semmi sem tetszett. Csak sokkal később tudtam meg, hogy ő sem volt profi, csak épp irigy.

    Válasz
  • Hollótoll

    2017-01-20 at 23:08

    Kedves Daremo!

    Tényleg nagyon elgondolkoztató a bejegyzésed. Én nem írnék hosszú sorokat a dicsőítésére, mert mindent amit elmondhatnék, kedves előttem szólók megtették. 🙂
    Egy érdekes és tényleg rémesen igaz dologról beszélünk és ezt igazából bármilyen területre rátükrözhetnénk. Kissé elszégyelltem magam, mert én is voltam már erős valakivel, de próbálok arra törekedni, hogy ott segítsek ahol tudok, főleg a kezdőknek. Aztán ki tudja, hogy sikerül…

    Köszönöm a bejegyzésed!

    Tisztelettel: Hollótoll

    Válasz
  • Daremo

    2017-01-21 at 13:09

    Örülök azért, hogy végül sikerült túltenned magad ezen az eseten. 🙂 Anno nekem is visszavette az önbizalmamat, ha bántottak, és én is csak később jöttem rá, hogy nem mindig volt ez jogos. 🙁
    Köszönöm, hogy elolvastad. 🙂

    Válasz
  • Daremo

    2017-01-21 at 13:11

    Szia!

    Hjaj, én sem akarok hazudni – nekem is volt ilyen. Meg néha olyan is van, hogy kicsit nyűgös vagyok, és olyat látok, ami nagyon nem tetszik, akkor kicsit csipkelődve szólok hozzá. Ilyen sajnos van, ezt nem is lehetne kiirtani az emberi természetből. De szándékosan megalázni a másikat, meg eltüntetni a virtuális "föld" színéről, na az más tészta, és örülök, hogy ezt ilyen sokan felfogják (remélem, azok is, akiknek szól a cikk).

    Köszönöm, hogy olvastad! 🙂
    Daremo

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?