• Home
  • /
  • Cikkek
  • /
  • 16 jó és rossz tanács az írásról

16 jó és rossz tanács az írásról

Még nem ért véget a történetkritizáló bloggereket érintő kutatómunkám: ezúttal már konkrét eseteket vizsgáltam meg, amikor olyan tanácsokat láttam, amikkel nem értek egyet vagy egyenesen sületlenségnek tartom őket. A listában ezek a rossz tanácsok szerepelnek, majd véleménykifejtés után az, ahogyan én tanácsolnám.

Természetesen egyetlen tippet sem vettem át szó szerint, így ha egy ide tévedő kritikus úgy is érzi, hogy valamelyik pontban burkoltan az ő gondolatait sértegetem, akkor ez egyrészt a véletlen műve (vagy nem bizonyítható; egyébként a neveket sosem néztem, tehát meg nem tudnám mondani, melyik tipp kitől származik), másrészt (idézve az előző cikkemből) ha valaki kedvesen felhívja a figyelmedet egy hibádra, akkor nem megsértődni kell, hanem egy javítási, változtatási lehetőségnek tekinteni a helyzetet. 🙂

Előre megjegyezném, hogy a szövegben több hivatkozás is található a korábbi cikkeimre, ezekre nyugodtan rá lehet kattintani olvasás közben, mind új lapon nyílik meg.

Nézzük a listát!

1. Csak akkor írj, ha van ihlet!

Ez a hozzáállás csak addig jó, amíg megelégedsz a rendszertelenséggel; amíg nem érzed magad rosszul, ha egyik hónapban megírtál négy novellát és három regényfejezetet, a következőben semmit, az azt követőben pedig összekaparsz nagy nehezen még egy fejezetet. Ha már így kicsit is komolyabban gondolod az írást, pl. bizonyos rendszerességgel szeretnéd feltölteni az új történeteket vagy a friss fejezeteket, akkor előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy néha igenis oda kell erőszakolnod magad a gép/füzet elé. Mert sokszor lesz olyan, hogy nyűgösen hazaérsz késő délután, sok volt a munka/tanulás, és nincs kedved abszolút semmihez sem, még akkor se, ha egész nap a fejedben pörgött az új történeted. De csak legyintesz, mert fáradt vagy, hogy holnap majd máshogy lesz, aztán belekerülsz egy olyan mókuskerékbe, hogy hiába imádsz írni, mindig találsz valami kifogást. Ellenben, ha eldöntöd, hogy milyen időközönként mennyit írsz (pl. napi 1000 szót, vagy egy hét alatt legyen meg 15 oldal), akkor egy idő után ezt új szokásként veszed fel, és az agyad megtanul rövid idő alatt alkotó üzemmódba kapcsolni. De ha mindig csak arra vársz, hogy minden tényező klappoljon, és még az ihlet is elkapjon, akkor elég hamar fog megritkulni az új fejezetek száma. (Tisztelet a kivételnek, mert vannak olyan elvetemült állatok, akik kéthavonta írnak, de akkor két hét alatt leraknak egy komplett regénynyi szöveget az asztalra, de legtöbbünk nem ebbe a kategóriába tartozik).

Az én tanácsom: alakítsd ki a hozzád illő rutint, hogy ne legyenek az írással töltött napok között végtelenül hosszú üres periódusok!

2. Csak arról írj, amit ismersz!

A szöveg az eredeti környezetében abban az értelmezésben állt, hogy mindenki maradjon meg az általa legjobban ismert témánál. A középiskolások írjanak középiskolásokról, a nők ne írjanak a férfiak szemszögéből, meg úgy egyáltalán, ne evezzünk veszélyes vizekre. A tanács írója minden bizonnyal azt hiszi, hogy a sci-fiket űrhajósok írják, a fantasyk meg valami eltitkolt kormány-összeesküvés kiszivárgott részletei. Sarkítottam, természetesen, de a lényeg ugyanaz: merj új dolgokat megismerni és beemelni a történetedbe. Ha kell, olvass atomfizikáról, mitológiáról, olvass teremtéstörténeteket, verseket, próbálj ki új nézőpontokat, ne félj kísérletezni! Az írásnak fontos része a kutatómunka, és amellett, hogy ezáltal színesítheted a repertoárodat, és kiszakadsz a klisékből (azaz nem csak arról írhatsz gimisként, hogy a szegény szürke kisegér lányka megtalálja a szerelmet az egyik iskolatársa képében), még magadat is fejleszted.

Az én tanácsom: csak arról írj, amit ismersz, de senki sem tiltja meg, hogy egy történet kedvéért új dolgokat tanulj meg!

3. Írj telefonról, egyenesen Bloggerre/Wattpadre!

Aztán pedig sírdogálj, ha javítják az oldal szerverét, és őrülj meg a kétségbeeséstől, hogy vajon mi lesz a 200 oldalas regényeddel, ha véletlenül nem jönne vissza az oldal. Ezért mondom mindig: ne egyenesen a netre írd a történeteidet! Elsőként a gépedre, mappába, ezután pedig mentsd el egy olyan tárhelyre, ami sokkal kisebb eséllyel megy tönkre. Akár küldd el magadnak e-mailben a kész fejezetet vagy használd a Tresorit nevű programot, amiről még tavaly ITT írtam. Sokan azzal indokolják a telefonról írást, hogy alig van alkalmuk leülni a számítógéphez, bezzeg napközben a suliban, buszon/vonaton, várakozás közben stb. lenne idejük az írásra. A válaszom erre az, hogy nem tilos jegyzetelni a telefonra, esetleg egy lyukasórában bepötyögni egy fél fejezetet. De ne egyenesen a netre tedd, hanem a telefon jegyzetei közé, amit azután könnyen átvihetsz a gépedre is.

Az én tanácsom: ne legyél felelőtlen, mindig mentsd el több helyre is az írásaidat!

4. Minél hamarabb töltsd fel a netre a félkész történeted fejezeteit!

Márpedig nem vagyunk mindannyian olyan zsenik, hogy egy történetet elsőre tökéletesen tudunk megírni. A közhiedelemmel ellentétben a polcunkon álló könyvek sem a legelső verziói a kéziratnak, hanem sokadik átírás, sok-sok foltozgatás után készültek el és jutottak a kiadható szintre. Nem szégyen ezért, ha a történet írása közben rájössz, hogy az eddig megírt fejezetekből hiányzik valami, vagy éppen a jelenlegi formájában zsákutcába torkollik az egész, esetleg mégsem annyira érdekel téged a történet, hogy végig tudd írni. Másrészt pedig sokan bizonyos határidőkre ígérik az új fejezeteket (általában heti-kétheti megjelenést ígérnek), ha pedig a fent említett problémák közül belefutnak az egyikbe, akkor már amiatt is rosszul érezhetik magukat, hogy az olvasóik hoppon maradnak az új fejezetet várva.

Az én tanácsom: hacsak nem vagy azon kevesek egyike, akik gond nélkül tudnak végigírni egy történetet, akkor publikálás előtt írd meg legalább a fejezetek felét! Így ha később akadályba ütköznél, az olvasóid nem maradnak frissítés nélkül, míg a problémát megoldod.

5. Kb. 10 soronként legyen új bekezdés!

Ez a tipikus példája annak, hogy ha valamit nem tudsz, akkor inkább maradj csendben, de ne kezdj el okoskodni. Jobb esetben, ha tanácsokat osztogatsz, és egy olyan témába futsz bele, amiről nem tudsz sokat mondani, akkor bizony nézz utána!

A cikk megírásához elvégzett kutatómunkában ez volt az egyetlen olyan tanács, amit finomítás nélkül emeltem ki az eredeti szövegből, ugyanis még mindig az érint engem legérzékenyebben, ha az emberek hozzáértés nélkül okoskodnak, és ezáltal szinte terjesztik a hülyeséget.

Természetesen egy hosszabb szöveget szükséges bekezdésekre tagolni, főleg azért, mert az agynak és a szemnek is fárasztó egy hosszú tömbnyi szöveget elolvasni. Éppen ezért alkották meg azt a szabályt, hogy a szöveg (ami ugye egy nagy témát foglal magába) altémáit külön bekezdésekre tagoljuk. A különböző altémák közötti váltás lehet egy új szereplő megjelenése, a helyszín változása, egy új gondolat bevezetése, egy hirtelen történő esemény stb. Nem előnyös sem túl hosszú, oldalakon átnyúló, sem túl rövid, párszavas bekezdéseket használni (bár utóbbira olvastam már jó példát, de ritka).

Az én tanácsom: ne kösd magad semmilyen meghatározott terjedelemhez! Ha az adott bekezdésnek tíz sorosnak kell lennie, akkor annyi legyen, ha ötnek, akkor annyi! Ne az altéma terjedelmét igazítsd egy ilyen értelmetlen elváráshoz, hanem mérd fel, hol végződnek az egyes altémák a szövegen belül! Ha kell, olvass bele kiadott regényekbe, hogy megvizsgáld bennük az új bekezdések megjelenésének körülményeit!

6. A történet legelején írd le a főszereplő külső-belső tulajdonságait!

Kovács János vagyok, 18 éves, űrhajós. Derékig érő világoszöld hajam van, lila szemeim, és körülbelül 190 centi magas vagyok, valamint 99 kiló. Sok barátom van, de mégsem én vagyok a társaság középpontja, és amúgy szerelmes vagyok az egyik munkatársamba, Kiss Erzsébetbe.

Ugye nem szeretjük az ilyen kezdetű történeteket? Mert egy valódi regényben sem tömbösítve kerülnek átadásra az információk, hanem az események során szinte észrevétlenül szövi bele őket a szövegbe az író. Ezt hívják helyes információadagolásnak: mindig csak annyit tud meg az olvasó, amennyi szükséges a történet megértéséhez, és az is a legjobb helyen kerül elő. Így nem fordul elő, hogy az olvasó a huszadik oldalon ráncolja a szemöldökét, hogy vajon miért mond János folyton a világűrrel kapcsolatos vicceket, ha csak a száznegyvenedik oldal környékén derül ki, hogy járt már a Holdon (kivéve, ha ennek az információhiánynak oka van, persze, például erre épül a történet csattanója). Arra sincs feltétlenül szükség, hogy a szereplő teljes fizikai megjelenéséről beszámolót kapjunk rögtön, ha például abszolút semmi jelentősége nincs a szeme színének, akkor ki is hagyhatjuk.

A belső tulajdonságokat, illetve a karakterek közötti kapcsolatokat szintén nem tanácsos egyszerű kijelentésekkel közölni az olvasóval. A „mutasd, ne mondd” szabály szerint ezeket a tényezőket sokkal hitelesebben és az olvasó számára is érthetőbben írhatjuk le, ha a tények leírása helyett a szereplők párbeszédeiből, érzéseiknek leírásából, az események haladtával tudjuk meg, beágyazva egy-egy jelenetbe. Így például nem egyszerűen kijelented, hogy János szerelmes Erzsébetbe, hanem (a legegyszerűbb helyzetet felhasználva) leírod, hogy János furcsán érzi magát a nő közelében, izzad a tenyere, szaporán ver a szíve, és nem bírja ki, hogy ne tüntesse fel magát jó színben. Az olvasónak van esze, és rá fog jönni a gyengéd érzelmekre anélkül is, hogy akár csak megemlítenéd a szerelem szót.

Az én tanácsom: sose azzal kezd a történetet, hogy mindent tényszerűen bemutatsz a szereplőidről, hanem a valóban lényeges dolgokat építsd bele a történet eseményeibe!

7. A történet legelején mutasd be a főszereplő egy átlagos napját!

Elárulom, hogy ha csak a főszereplőd nem a Holdon él és a Földet támadó űrlények ellen harcol, senkit sem fog érdekelni egy átlagos és unalmas (!) nap leírása. Ez főleg a középiskolásokról szóló történetekre igaz: nem kell az elején oldalakon át azt ecsetelni, hogy a matektanár egy genyó, mert nem adja meg a kettest, aztán milyen unalmas volt a rajzóra, irodalmon pedig a Hamletet elemezték a diákok. Ezt ismerjük, unásig, az összes középiskolás ezt éli át nap mint nap.

Az nem baj, ha a szereplőid átlagos emberek átlagos problémákkal, hiszen ebből az alapból is egy nagyszerű történetet lehet kikerekíteni. De csak azért ne írj le minden átlagos pillanatot részletesen, mert attól hitelesebbnek érzed a történetet. A Hamlet elemzése önmagában senkit sem fog érdekelni, kivéve persze, ha belecsempészel pár egyedi vonást: például egy érdekes tanárt, egy fura osztálytársat, valamit, ami megzavarja a tanórát, stb. De az átlagos, helykitöltésként szolgáló részek untatják az olvasót, és akár rögtön be is csukhatják a könyvet (vagy kiikszelhetik az ablakot), ha a tizedik oldal után még mindig nem történik semmi érdekes.

Az én tanácsom: kezdd a történetet minél közelebb a bonyodalom kibontakozásához! Ha be is mutatod, milyen egy átlagos napja a szereplőidnek, akkor azt azért tedd, hogy még nagyobb hangsúlyt kapjon az unalmas életükbe belerondító konfliktus!

8. A prológusba ne tegyél lényeges eseményeket!

Ez az a tanács, amit nem értek. Józan paraszti ésszel belegondolva, egy olyan résznek, ami semmi értelmes dolgot nem vonultat fel, mi értelme van? Csak azért ne írjunk prológust, hogy elmondhassuk a történetünkről, hogy ilyennel is rendelkezik!

A prológusról megoszlanak a vélemények, lehet beletenni a történet előzményét, egy másik szereplő szemszögét, egy kedvcsináló, még titokzatosnak ható részletet a regény későbbi fejezeteiből, ezek a legelterjedtebbek. De olyan nincs, hogy írjunk bele valami lényegtelent, csak hogy legyen.

Az én tanácsom: ha prológust akarsz írni, mindenképpen legyen annak is funkciója!

9. Prológust muszáj írni!

Erről már a 10 idegesítő bloggerszokás II-ben is írtam: egy bloggerek között elterjedt tévhit, hogy prológust írni kötelező. Meggyőződésem, hogy aki ezt beveszi, az nem igazán szokott valódi, kiadott regényeket olvasni, hiszen elég belelapozni néhányba, és rögtön látszik, hogy a könyvek nagy részének nincs is prológusa.

Az én tanácsom: csak akkor írj prológust, ha tényleg hozzáad valamit a történetedhez!

10. Legyen olyan a főszereplő, mint te magad!

Így kezdjük. Az emberek nagy része így kezdi, főleg a lányok, akik a legelső történeteikben olyan szereplőt mozgatnak, akiben vegyül a saját személyük, illetve az, amilyenek lenni szeretnének. Nincs ezzel alapvetően probléma, mert mint mondtam, mind így kezdjük, nekem is tele vannak a régi írásaim egy rám megszólalásig hasonlító lánnyal, aki pont ugyanúgy vélekedik a világról, mint én, csak éppen elbűvölően gyönyörű (igen, ez utóbbi az, ami lenni akartam). De ez az az állapot, amiből – csúnyán szólva – ki kell nőni. Az sem baj, ha a későbbiekben is észreveszed, hogy a főszereplőd egy-egy szokásában, ízlésében, külső jegyében stb. hasonlít rád, de ki kell szakadni abból, hogy tudatosan a saját képedre alkotod meg a főszereplőidet. Ne korlátozd le magad egy ilyen butasággal, merj újítani, kilépni a komfortzónádból! Kísérletezz tőled merőben különböző személyiségjegyekkel, extrém külsővel, a te világképeddel összeegyeztethetetlen ideákkal. Attól lesz nagyszerű a történet, ha nem az unalomig ismételt sablonokba botlunk benne.

Az én tanácsom: ha már ügyesen bánsz a saját magadra hasonlító szereplővel, akkor kísérletezz valami újjal! Ne rekedj meg egy karaktertípusnál, színesítsd a repertoárodat!

11. Kérd meg legjobb barátnődet, hogy véleményezze a történetedet!

Van egy kezdő tini írókat toborzó Facebook csoport, ahol a leggyakrabban látom azt a jelensége, hogy barátnők egymás történetét istenítik: „ezt akár könyvben is megvenném”, „fantasztikus, tökéletes” és a többi. Kell egy kis önbizalomturbó a szeretteinktől, ez tény, de tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberek egyrészt könnyen lehetnek elfogultak, másrészt nem mindenki ért igazán az íráshoz. Nyilván amikor a fent említett csoportban megosztott, nagyjából két bekezdéses „regényt” imádják, kicsit mindkettő benne van.

Egyébként nem hiszem, hogy bárkinek is szándékosan hazudná azt az apja/anyja/barátnője, hogy fantasztikus tehetség, miközben nem az; benne van az emberben egy kis természetes elfogultság, ha a számára fontos emberekről van szó. Nem is azt mondom, hogy ne kérjük ki vagy ne fogadjuk meg az ő véleményüket, de bánjunk vele csínján. Egy tizenkét éves barátnő például szintúgy nem veszi még észre az írástechnikai hibákat, és tulajdonképpen nincs is azzal baj, ha ennyi idősen még nem a világot akarjuk megváltani, csak a szórakozás kedvéért firkálgatunk. A probléma ott kezdődik, ha ezek az írások felkerülnek a netre, ahol a csúnya, rossz kritikusok felhívják a figyelmet azokra a hibákra, amik a barátnő szerint nincsenek is ott. Ilyenkor ne arra gondolj rögtön, hogy a véleményező biztosan irigy, nincs élete, csak nála tehetségesebbeket piszkálgat, hanem próbálj meg elgondolkodni azon, hogy talán csak segíteni szeretne (természetesen csak akkor, ha a kritika is olyan hangvételű, lásd a korábbi cikkemet a 14 kritikusról, akire nem hallgathatunk).

Az én tanácsom: sose csak egyetlen ember véleményét kérd ki, mindig keress olyanokat is, akik nem elfogultak veled kapcsolatban.

12. Minél hosszabb legyen egy fejezet!

Ismét egy birkatanács. A fejezethosszal kapcsolatban nincs mérvadó, nincs etalon, amihez alkalmazkodni kell. Ha nagyon ráérsz, üss fel néhány regényt, és számold meg, körülbelül hány oldalasok a fejezetek (ehhez a legjobb, ha különböző témájú könyveket veszel elő). Meglátod majd, hogy nem egy átlag szerint dolgoznak, ami mindenkinél ugyanannyi. Itt nincs kőbe vésett szabály, és nem is az a lényeg, hogy elnyújtsd a részeket, mint a tésztát. Ez ahhoz vezetne, hogy rengeteg felesleges jelenetet, unalmas és a történet szempontjából mindvégig lényegtelen információt tennél bele a szövegbe, vagy csak szimplán egyetlen dolgot annyiszor körberagoznál, hogy az már egyenesen a könyökén jön ki az olvasónak.

Az én tanácsom: találd meg azt a hosszt, ami ideális a történethez. Ha nem muszáj, ne legyenek túl nagy végletek a legrövidebb és a leghosszabb fejezet terjedelme között, de egy a lényeg: mint mindenben, ebben is légy következetes!

13. Párbeszédben a gondolatjel előtt sosincs pont!

Természetesen a párbeszéd kezdetét jelző gondolatjel előtt tényleg nincs pont, meg igazából semmi sem. De egyes helyzetekben igenis kell a pont!

Most nem csak annyit teszek, hogy belinkelem a párbeszédek írásjeliről szóló cikkemet, hanem bemutatom ismét ezt a problémát. Vegyünk egy egyszerű mondatot:

– Megsimogattam a cicát – mondta Peti.

Ebben az esetben tényleg nincsen a második gondolatjel előtt pont, mégpedig azért nem, mert az utána következő rész (mondta Peti) önállóan nem alkotna teljes mondatot, az előzőhöz tartozik. Ezzel szemben:

– Megsimogattam a cicát. – A macska Peti ölében hangosan dorombolt.

Ebben a helyzetben a kiegészítő mondat önmagában is teljes értékű, ilyen helyzetben pedig kitesszük a gondolatjel elé az írásjelet, még ha az egy pont is. Ez nem tanács, ez kötelező.

Az én tanácsom: tanuld meg a szabályt. 🙂 Vizsgáld meg a kiegészítő mondatot, és ha önmagában is értelmes, kerek mondatot alkot, akkor tedd ki elé az írásjelet.

14. Tegyél sok pontot a fejezet végére!

Mert akkor az olvasó tudni fogja, hogy várni kell még a folytatást – így fejeződött be a tanács. Ezt megmosolyogtam, mert szerintem rémesen naiv, de egyben aranyos ez a hozzáállás. Abba valahogy nem gondolt bele az illető, hogy szimplán csak oda lehet írni (illetve Wattpaden a történet adatainál bejelölni), ha befejeződött a történet, és nem kell várni további fejezetekre, ennek hiányában pedig az olvasónak valószínűleg van annyi sütnivalója, hogy rájöjjön, még érkezni fog a folytatás. Elárulom: feszültséget sem azzal kell növelni, hogy a fejezet befejezésekor jól rátámaszkodunk a pontra a billentyűzeten.

Az én tanácsom: vedd ki az összes olyan pontozást, ami háromnál többet tartalmaz.

15. Ha hibát találnak a történetedben, ne hallgass a véleményezőkre, csak irigykednek!

Ha valaki rossz véleményen van az írásodról, akkor ne az legyen az első, hogy elvből elutasítod. Nézd meg magát a kritikát: vizsgáld meg, mit és hogyan szidalmaz. Biztosan szidalmazás az, vagy csak megindokolta, hogy neki mi nem tetszett a történetben, esetleg mi az, amit objektívan is hibának tekintünk? Vagy csak közölte, hogy rossz az egész, okádék, és inkább töröld ki?

Nem ugyanúgy kell kezelni a kétféle véleményt. Az előbbi esetben valószínűleg segítő szándékú véleményről van szó: a kritika írója legjobb tudása szerint megpróbálja felhívni a figyelmedet a hibáidra, hogy kijavíthasd azokat (más kérdés, hogy nem mindig mondanak okosat, vegyük például azt, amiért megszületett ez a cikk is). Utóbbi helyzetben viszont, ha ténylegesen nincs semmiféle indoka az olvasó nemtetszésének, esetleg személyeskedést is tartalmaz a „vélemény”, akkor ténylegesen elképzelhető, hogy egy irigykedővel akadt dolgod. De általánosítani ebben az esetben sem szabad!

Az én tanácsom: ne utasíts el rögtön minden véleményt, ami kiemeli a hibáidat! Fogd fel ezt úgy, mint lehetőséget a javításra!

16. Néha írj unalmasabb fejezeteket is, különben belefáradnak a pörgésbe az olvasók!

A legjobbat tartogattam a legvégére, ugyanis, megmondom őszintén, ennél egy kicsit falnak mentem. Sokan küzdenek azzal, hogy még véletlenül se untassák az olvasóikat, erre tessék, egy nagyokos még bátorítja is őket erre! Tegyél bele unalmas részeket, hogy az olvasó tudjon kicsit pihenni két izgalmasabb, pörgősebb fejezet között!

Egy nagy titkot osztok most meg veletek: amit ti a saját történeteitekben unalmasnak véltek, azt az olvasói is unni fogja! Nem arra fog gondolni, hogy mekkora mázli, hogy itt ellaposodik a sztori, végre le tudja tenni a könyvet és elmehet aludni – hanem szimplán becsukja. Mert senkinek nincsen se kedve, se ideje arra, hogy olyan dolgokról olvasson, amik nem kötik le. Ha ilyenbe botlik, keres másikat.

Egy könyv nem attól jelent kikapcsolódást, hogy az érzelmi hullámvasút közepén szünetet tart, hogy az olvasó megpihenhessen, hanem azért, mert végig annyira lefoglal minket, fenntartja az érdeklődésünket, hogy szinte elfeledkezünk a valóságról, szinte kiszakít minket a mindennapok monoton mókuskerekéből, elfelejtjük az ahhoz képest sokszor unalmas életünket. Ezt próbáld meg elérni a történeteddel, ne az olvasó untatását.

Az én tanácsom: ne akard untatni az olvasót, de természetesen ne is ess át a ló túloldalára, hogy a regény elejétől a végéig csak elképesztő tempóban pörögjenek az események!

Ezek voltak hát a legrosszabb tanácsok, amiket mostanában olvastam. Van ezek között olyan, amivel ti is találkoztatok már? Esetleg ki tudnátok még egészíteni a listát általatok olvasott vagy kifejezetten nektek tanácsolt butaságokkal? Ne tartsatok magatokban semmit! 🙂

9 hozzászólás

  • Ravenna Karvia

    2016-11-25 at 16:24

    Imádtam minden egyes sorát a cikknek, és néha magamra is ismertem. Ugyan nem mint kritikusként, hanem a tanácsaidnál írt hasznos dolgokkal már megint felnyitottad a szemem. 😀 Ezt annyira szeretem a blogodban. Minden egyes bejegyzésednél tanulók valami újat. :3 Remélem mások is így vannak vele, és nem csak én 😀

    Válasz
  • Adrienn

    2016-11-25 at 19:16

    Oké, hát nekem minden pont olyan volt, hogy úristen, ezt te tényleg megtaláltad valahol? :DD Egyébként nagyon jó kis cikk lett, én szerencsére csak a prológusos dologgal találkoztam, a többi valahogy nem jutott el hozzám. De lehet, hogy csak azért, mert nem olvasok kritikás blogokat.
    A tizenhatos azért nagyon meglepett. Hangosan felnevettem, vicc nélkül. Azért megkérdezném, hogy ezt hol látta.
    A chat pedig nagyon kis csinos oldalt! :3

    Válasz
  • Daremo

    2016-11-26 at 11:13

    Először is köszönöm. 😀
    Másodszor, egy kis kulisszatitok: majdnem mind Wattpadről származik. Ott nagyon sok olyan "kritikus" van, akik 100 szóban (megszámoltam!) értekeznek bármiféle írásról, és ilyen tanácsokat osztogatnak. És ezek után kövezzen meg valaki a Wattpadet illető bizalmatlanságomért. 😀
    És köszönöm, a chat most a szívem csücske. 😀 A cbox hetek óta nem hajlandó megjelenni nálam se telefonon, se gépen, csak hébe-hóba, muszáj volt váltani. :/ De ez még csinibb is (és most még hűdeegyedi :D)

    Válasz
  • A. T. Jolt

    2016-11-26 at 22:45

    Nagyszerű cikk lett, végre valaki! 🙂 Sajnos több ponttal volt szerencsém… vagy inkább balszerencsém találkozni. Vicces, hogy (különösen Wattpaden) olyanok vállalnak kritikát, akik egy normális könyvet nem fogtak még a kezükben, mégis meg tudják mondani a tutit. Én először a fejezethosszúságon akadtam fenn. Olvastam már olyan könyvet, ahol húsz, vagy talán még annál is több oldalt tett ki egy fejezet, de olyat is, ahol alig pár oldal volt csak. És mindkettő működött. (Persze a két regény teljesen eltért egymástól.)
    Tegyél sok pontot a fejezet végére……. Ez tetszett. 😀 Az utolsónál a fejemet vertem a billentyűzetbe. 😀

    Válasz
  • Daremo

    2016-11-28 at 20:55

    Először is, köszönöm. 😀 Másodszor, remélem, nem a neked írt kritikákban találkoztál ilyesmivel… 😀 Még amikor csak néhány hetes volt a blogom, nem is tudtam, hogy megy ez, akkor kértem (Bloggeren) egy hasonló kritikát, 100 szóban elmondták, hogy hát könyvet kéne kiadnom. Mondtam, oké, köszi, de… de ebben mi a kritika? 😀 Azóta meg figyelek, honnan kérek véleményt… 😀 Bár a kritikablogokról, megmondom őszintén, leszoktam már, pont ezek miatt. 😀 Mert vagy butaságot mondanak, vagy semmi használhatót.

    Nekem amúgy a kedvencem a bekezdéses volt, annyira tipikus "nem tudok okosat mondani, úgyhogy magabiztosan mondok valami hülyeséget, és hátha nem veszi észre" típusú megnyilvánulás volt. És az ilyet annyira nem szeretem… 😀
    Köszönöm szépen, hogy írtál! 🙂

    Válasz
  • Emily blogja

    2016-12-27 at 16:41

    Gratulálok hozzá! Én is csodálkozom rajta, hogy ilyeneket megtalálsz valahol 🙂
    A 13. ponthoz lenne csak egy kis megjegyzésem. Ha a párbeszédben kijelentő mondatról van szó, és a gondolatjel után ige áll, akkor nem kell a pontot kitenni.
    Nagyszerű a cikk!

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?