• Home
  • /
  • Cikkek
  • /
  • 10 idegesítő bloggerszokás III.

10 idegesítő bloggerszokás III.

1. „Ki szeretne velem véleménycserét?”

Ez általában Facebookon, blogos csoportokban szokott elhangzani, és őszintén szólva, én nem látom értelmét. Így, ebben a formában semmiképp. Szép dolog, hogy megszületik az emberben a gondolat, hogy nincs elég visszajelzés a blogokon, de számomra kicsit képmutató az a hozzáállás, hogy „csak akkor írok véleményt a blogjáról, ha ő is az enyémről”. Ha az ember változtatni akar a megszokott renden, akkor először is mutasson példát, szóljon hozzá mások munkáihoz, ne csak ismerősökéhez, de random bloggerekéhez is. Biztos vagyok benne, hogy ha az illető hasznosnak véli a hozzászólást, átkukkant a kommentelő blogjára (meg úgy egyébként is), és ha úgy ítéli meg, hogy érdemlegesen hozzá tud szólni valamihez, akkor magától, viszonzásként ő is meg fogja tenni. Így azt is elkerülhetjük, hogy egymástól annyira eltérő személyiségű embereket párosítunk össze, akiket maguktól egyáltalán nem érdekelné a másik blogja, és megkímélhetjük magunkat a semmit sem érő kommentektől. (Bár nyilván tartom még a véleményem, hogy a „Folytit, légyszi” kommenteknek is van létjogosultsága, de a véleménycserét kunyeráló bloggerek nem ezt várják.)

2. „A sztori befejeződött, de jövő héten érkezik a második évad!”

Keverjük a szezont a fazonnal, jelen esetben az irodalmat a filmsorozatokkal – és ha ez még nem lenne elég, az évad szót önmagában is elég nagy fogalomzavar kerülgeti.

Az első, amit mondani szeretnék, természetesen az, hogy a blogregényekben és úgy általában az irodalomban is téves az évad szó használata. A Harry Potterben sem a Főnix Rendje az ötödik évad, szimplán azért, mert ez a kifejezés nem ebbe a művészeti ágba illik. Itt a rész, esetleg a kötet szót használjuk.

Másrészt, az évad szóban nem véletlenül található meg az év szócska. Eredendően ez azt jelenti, hogy az azonos évadba tartozó részek (a filmsorozatban ugye részek vannak, nem fejezetek) egyetlen év eseményeit foglalják magukba. Ezt általában az okos és furfangos forgatókönyvírók úgy rakják össze, hogy többé-kevésbé kerek egész sztorit alkosson az évad, éppen annyi függővéggel, hogy a rajongók tűkön ülve várják a folytatást. Természetesen előfordulnak kivételek, mikor a sorozatban nem ezt az egy éves beosztást használják, de a lényeg ugyanaz: sorozatban használják, és nem az irodalomban. Csak azért, mert valaki nem tudta, mire használják az évad szót, és ostoba módon beemelte a blogregények világába, még nem kell vakon bégető birkaként követni a hülyeséget.

3. „Ez a fejezet elég unalmas lett, de azért olvassátok el ezt is.”

Egyetlen kérdésem lenne az ilyen fejezeteket írókhoz: ha már szerinted is unalmas az a rész, ha már írni is fárasztó volt, akkor miért gondolod, hogy az olvasóid nem fogják a közepén kiikszelni az ablakot?

Általában az szokott lenni az unalmas fejezetekre az indok, hogy kell afféle összekötő rész két nagyobb esemény között, amit nem tudnak mivel kitölteni, de azért valahogyan érzékeltetni kell, hogy ott bizony eltelt némi idő. Én úgy hirtelen hasra ütéssel kétféle megoldást tudok javasolni. Az egyik, hogy gondolkodj el rajta, vajon tényleg szükséges-e érzékeltetni, milyen hosszú idő telt el a két grandiózus esemény között – ha pedig nem, akkor szimplán intézd el annyival, hogy egy-két rövid bekezdésben leírod, mi minden történt ez idő alatt, de ne szentelj neki egy egész fejezetet. Ezzel szemben, ha tényleg azt érzed, hogy nélkülözhetetlen ez az átvezető rész, akkor légy kreatív, és tegyél bele egy olyan apró eseményt, ami ezt is lényegessé teszi! Tedd a szereplőidet olyan helyzetekbe, amiben jobban megismerhetik egymást, kiderülhet egy-egy sérelmük, titkuk, esetleg jobban megismerik a háttérvilág egy szeletét. Tedd lényegessé a fejezeteket, mert ha már te is azt érzed, hogy nincs rájuk szükség, akkor az olvasó is ezt fogja gondolni.

4. „A szobám minden pontjából áradt a luxus.”

Ismerősek ezek a fantasztikus berendezési elvek? Hogy minden magyar tinilánynak erkéllyel felszerelt hálószoba dukál, amihez egy hatalmas sarokkádas és minimum kétszemélyes zuhanyfülkés fürdőszoba tartozik? Általában ezek a bugyuta amerikai tinis tévésorozatokból származó ötletek, ahol minden diáklány gazdag, de a szülei egyébként mindig otthon lógnak, vagy ha a főszereplő felnőtt, akkor ő maga sem rendelkezik olyan munkával, ami ilyen fizetést jelentene. De ilyen felszereltségű lakás kell minden regénybe. Akkor is, ha semmiféle funkciója sincs, csak szép, meg jólesik elképzelni az írónak azt a pompát, amit ő maga nem fog megkapni.

5. „A blog még két hónapig üres, de ha tetszik a design meg a száz szavas ismertető, akkor iratkozzatok fel!”

Én sosem értettem, minek kell hetven különböző Face-csoportba feltenni lehetőleg kétnaponta a még teljesen üres blog linkjét, és várni a feliratkozókat. Korábban már azt is kifejtettem egy cikkemben, hogy eleve feleslegesnek tartom azokat a hirdetéseket, amik csupán az ismertetőt (ha bloggeresen menőn akarok fogalmazni, akkor fülszöveget, ami egyébként természetesen csak a rendes könyveknek van) tartalmazva keresik előre az olvasóikat.

Nem baj az, ha az ember kipakolja hetvenezer csoportba a blogja hirdetését, én sosem néztem le ezért senkit, meg nem is idegesít, ha egy ismerősöm így „teleszemeteli” az értesítőimet (ennek az a titka, hogy csak olyan bloggerek az ismerőseim, akiknek érdekel a blogjuk), sőt, én magam is szoktam ezzel élni. Az ember ragadjon meg minél kreatívabban minden lehetőséget arra, hogy eljuttassa a művészetét az érdeklődőkhez, én ezt vallom. A probléma azzal van, amikor egyesek a semmit hirdetik: kiteszik nagy csinnadrattával a linket, beharangozzák, hogy mennyire fantasztikus lesz a sztori, és az esetek felében sosem kerül ki az első fejezet. Tisztelet nyilván a kivételnek, de én pont emiatt már elvből nem kattintok azokra a hirdetésekre, amik még csak ígérik a történet kezdetét, bármilyen jól is hangzik a mellékelt reklámszöveg.

Kicsit olyannak tartom ezt, mintha az ember a semmire gyűjtené maga köré a „rajongókat”, a feliratkozókat. Szép esetleg a dizájn, figyelemfelkeltő a fülszöveg – na és? Az én szememben ez körülbelül 1%-ot nyom a latban, ha a történet megítéléséről van szó.

Látom egyébként a gyakorlati, elenyésző hasznát a dolognak: ha esetleg egy ismerősöm teszi ki így a jövőben publikált történetét, talán nem akarhatok lemaradni róla. De sajnos ebben az esetben is tartom a véleményemet: olyan, mintha az ember a semmit akarná eladni az embereknek. Sok esetben nem hasonlíthatjuk össze a blogolást a valódi könyvekkel, de ez számomra egy kicsit olyan, mintha egy neves kiadó jó pénzért árulná a könyvborítókat önmagában, még hónapokkal a történet megjelenése előtt.

6. „Olyan gáz, hogy mindenki történetet kezd el írni, alig várom, hogy ne legyen menő a blogolás…”

Felületesen fogom csak érinteni a legfiatalabbakkal szemben fennálló előítéleteket, erről ugyanis tervezek később még külön bejegyzést is írni. De a tény az tény: még mindig nagyon sok olyan „veterán” blogger van, akik már egy-két, ne adj’ isten három-négy éve űzik az ipart, és azt gondolják, hogy manapság minden új blogger csak divatból kezdett bele. Mert meglátta, hogy egyes blogokon akár száz feliratkozó is lehet, és mennyire szeretik őket, és hopp, akkor ők is elkezdenek írni valamit, ami legjobb esetben is csak a Szent Johanna Gimi újraírt változata, és egyébként sem fog tovább tartani három fejezetnél.

Kérdem én minden esetben, ha ilyenbe botlok: ti hogyan kezdtétek? Nektek nem volt semmiféle megindító körülmény, aminek hatására legépeltétek a még bénácska történeteiteket? Általában erre az a válasz, hogy de, felfogják, hogy mindenki ügyetlenül kezdte, de ők bezzeg vártak évekig, mire olyan szintre jutottak, hogy fel merték tenni a netre az írásaikat. Újabb kérdés: honnan tudjátok, hogy az az új blogger nem rágódik ezen évek óta, csak nem dörgöli az orrotok alá?

Nem szeretem az előítéleteket, pláne azt nem, hogy egyesek már-már hobbit űznek abból, hogy megpróbálják elvenni az újoncok kedvét, mondván, hogy így is akkora divat lett a blogolás, minek ide még harminckét ember. Abba viszont nem gondolnak bele, hogy csak azért olvashatnak hetven különböző, igényesen megírt történetet, mert mindig jön az utánpótlás. Mert a legjobbakkal is előfordul, hogy néhány év bloggerkedés után rájönnek, hogy ez mégsem nekik való, és lelépnek. Kiábrándító, de tény, hogy a mostani bloggereknek csak egy nagyon elenyésző százaléka fog írni még tíz év múlva is, de talán nem is kell ilyen nagy időintervallumot mondanom; öt év múlva már legalább a fele az asztalfióknak sem fog írni. Nincs ezzel baj, egy népszerű reklámszöveggel ellentétben nem mi vagyunk a tízmillió író országa, és ez így van rendjén. Mindig lesz, aki abbahagyja, még a most legharciasabbak között is, és ezért mindig kell az utánpótlás. Ha éppen észrevehető is, hogy valaki nagyon bénácska, nem hallgat a segítő tanácsokra, hát istenem, szerencsére egyetlen blogot sem kötelező követni, és a böngészőink fejlesztői sem törölték még a kiikszelés lehetőségét. Magyarán, ha valami irdatlanul ellenszenves neked, inkább hagyd ott, maximum lásd el némi tanáccsal, de ne állj neki hisztériázni, és ne te akard eldönteni, hogy ki az, aki blogolhat, és ki nem. Mert még annak is szabad bejárása van ide, aki nem tudja egyeztetni az alanyt és az állítmányt; nem véges a tárhely a neten, mindenki blogja elfér, és az olvasók kapacitása sincs lekorlátozva bizonyos számú olvasható blogra, tehát éppen az olvasóidat sem fogja senki sem elvenni.

Ide tartozik az is, hogy újabban megjelentek azok a vélemények a neten, miszerint milyen rossz már, hogy egyre kevesebben írnak történetes blogokat, mostanában a cikkes, mindenes (mint gondolom ez is) lettek divatosak. Eddig az volt a baj, hogy túl sok a történetes blog, most meg az, hogy túl kevés, hát ki tud ezen kiigazodni? 🙂

7. „Nem szoktam könyveket és blogokat olvasni.”

Nem lenne ezzel baj, ha ezt a hozzáállást nem olyanoktól láttam volna, akik előtte meg azon siránkoztak, hogy szinte senki sem olvassa a blogjukat, meg milyen idegesítő már, hogy mindenki csak a saját oldalával foglalkozik, de nem akar másokéhoz hozzászólni. Lehet, hogy megint nagy titkot árulok el: ez bizony amatőr szinten még elég adok-kapok dolog. Ha sok helyen látják feltűnni a neved, és nem csak a saját hirdetéseidre gondolok a Facebookon, akkor megjegyeznek, és sokkal szívesebben kattintanak majd a nevedre. Ha írsz valahová egy hozzászólást, a blog tulajdonosa is be fog nézni a te blogodra. Így megy ez, névtelenként nem várhatjuk el, hogy az emberek csak úgy rákattintsanak a linkekre, amiket megosztunk. És ha te úgy állsz hozzá, hogy bizony erre se időd, se kedved, akkor nem várhatod el, hogy másoknak legyen kedvük foglalkozni a te blogoddal. Egy fecske nem csinál nyarat, na de mi van akkor, ha minden blogger úgy áll hozzá, hogy a közösség aktivitása nem az ő egyedüli kedvtelenségén múlik?

És egyáltalán, milyen az, hogy egy amatőr írópalánta olvasás nélkül akar jól írni? Minden írós tanács úgy kezdődik: olvass sokat! Mert azt fejleszt a legjobban. Erre egyesek olvastatni akarnák magukat anélkül, hogy valaha is könyvet fogtak volna a kezükbe. Ki látott még ilyet.

8. „És ezt is megosztom Face-en, meg ezt is, és ezt és ezt is…”

Mindannyian ismerjük és többnyire megvetjük azt a típusú embert, aki napjában harmincszor posztol valamit az üzenőfalára, többnyire képeket vagy olyan kiírásokat, amiket esetleg rajta kívül még egy vagy kettő ember ért. Divatos dolog külön álneves Facebook-felhasználót létrehozni a blogger-énünknek, még kb. tizenöt évesen nekem is volt. Természetesen én a nevünk felvállalásának előnyeit hirdetem, de ettől most eltekintek, és szimplán tudomásul veszem, hogy igenis vannak, akik előbb mennének bele a jeges Dunába, minthogy kitennék a blogjuk linkjét a valódi adatlapjukon. Lényeg az, hogy ha megnézed ezeknek az embereknek a valódi és a bloggeres felhasználóját, akkor azt látod, hogy a valódin nagyon kis szolidan intézik a kiírásaikat, nem esnek túlzásba – na de az álnevesen! Ott aztán sokan folyamatosan szemetelik az üzenőfalat teljesen lényegtelen információkkal, sokszor bennfentes poénokkal, amit rajtuk kívül a két legjobb bloggerbarátnőjük ismer, és simán mehetne a csevej privát üzenetben, de nem, mert valamiért ezt látnia kell a maradék kétszázhuszonhat blogger ismerősnek is.

Nem az a baj, ha az ember megoszt tipikusan bloggeres dolgokat, esetleg leírja, min dolgozik épp, vagy megosztja a blogja linkjét. Hanem az indokolatlan szemeteléssel van a baj, amit az adott blogger a rendes felhasználójával nem is művel, pontosan azért, mert tudja, hogy felesleges és idegesítő, ha belebotlik a másik az egy nap alatt megosztott kiíráslavinába, amit még csak kedvelni sem tud, hozzászólni meg végképp, mert valami rejtett, burkolt utalás a legjobb barátnővel zajlott beszélgetésekre.

A lényeg az, hogy aki magára ismert, gondolkodjon el rajta, hogy vajon miért nem szokás egész nap értelmetlennek tűnő kiírásokkal fárasztani a többi ismerősünket, és akkor meg mégis miért teszik ezt, ha álnév mögé bújhatnak. (Tudom, egyébként: az ikszelés, amit korábban írtam, itt is érvényes. Hát fogalmazzunk úgy, hogy amikor besokalltam ettől, meg is tizedeltem a bloggerismerőseim számát.)

9. „Véletlenül töröltem a blogom, elvesztek az írásaim.”

Azért nem hiszem, hogy bárki is véletlenül törölné a blogját, de olyan változatosak az indokok, hogy csak a legátlátszóbbat emeltem ki. Néha meghal a számítógép, máskor vírust kap a pendrive, vagy néhány órára karbantartásba vonul a Wattpad, és mindenkin kitör a frász.

Sokan úgy vannak ezzel, hogy velük aztán nem történhet meg, az ő írásaik be vannak biztosítva a számítógépük mélyén – aztán persze kiderül, hogy a katasztrófák senkit sem kerülhetnek el. Nem olyan nagy macera, és nem kell hozzá semmi extra, maximum egy kis találékonyság, hogy az ember biztosabb helyre is elmentse az írásait, mint egy kínai pendrive. A legegyszerűbb, ha az ember elküldi magának e-mailben a kész fejezeteket, hiszen annak azért kevés esélye van, hogy a G-mail beadja a kulcsot. Kicsit ügyesebbek már vállalkozhatnak arra, hogy valamilyen virtuális tárhelyre, azaz felhőbe mentsék el az írásaikat, amiknek még nagyobb előnyük, hogy internethozzáféréssel tulajdonképpen bárhonnan elérhetőek, és nem keverednek el az e-mailek sokasága között.

Ha az írásaid fontosak számodra, akkor az a minimum, hogy megtiszteled őket azzal, hogy gondoskodsz az elhelyezésükről, bármilyen bután is hangzik ez most. Ha nem tettél meg ilyen minimális erőfeszítéseket sem, akkor jogosan számíthatsz arra, hogy előbb-utóbb sírni fogsz.

10. „Eszembe jutott valami, erről most indítok egy kampányt!”

Nem lenne baj a kampányokkal, ha nem halna el néhány hét alatt az összes. Abban nem látok problémát, ha az ember talál egy számára fontos témát (ilyen volt pl. a Blogmoly, amikor a kedvenc blogjainkról írtunk, de nemrég láttam a fiatalabb bloggerek mellett kiálló írásokat is ilyen formában), de nem muszáj feltétlenül ráaggatni a kampány szót, csak mert úgy komolyabban hangzik. Ha a témád fontos, és úgy adod elő, hogy az érintettekhez elérjen és komolyan tudják venni, akkor el fogja érni a kívánt hatást, hogy az emberek elgondolkodjanak a szavaidon, és ha ők is belátják a téma fontosságát, akkor akár külön bejegyzést szenteljenek ennek a blogjukon. De azért kampánynak hívni, és plecsniket kitenni a blogokon, hogy három hét múlva azokról már senki sem fogja tudni, hogy mit jelentenek, nincs értelme.

14 hozzászólás

  • Sabina Jane Barlow

    2016-12-27 at 12:41

    Ismételten csak köszönettel tartozok ezért a posztodért (is). 😀 Már rég kiveszett belőlem a hit, vagy kezdtem azt hinni, hogy én vagyok lemaradva az "évad" szónak a blogvilágba történő átemelését illetően. De ezek szerint nem. Valamint az "üres blogos 200 feliratkozós" ponttal is a szívemhez szóltál. Ez számomra még mindig egy rejtély, hogy hogyan csinálja azt valaki, hogy kirakja a fülszöveget, és pusztán ezzel annyi feliratkozót szerez, amennyit más ember egyszerre három, igényesen megírt, ne adj isten befejezett bloggal. Tényleg nem értem. 😀 Az egyszavas "Folytit lécci" jellegű kommentekkel kapcsolatban pedig megint csak egyetértek veled. Cikkeim alatt bár szoktam néha-néha egy kifejtős kommentet kapni, és ezek ugyanannyira jóp esnek, mint a történetes blogom alatt mindig ugyanattól az embertől kapott pár szavas kommentek. Szerintem a lány el sem hiszi, mennyire jól esnek. Szinte már hiányolom, ha a legutóbbi fejezetem alá nem kommentel. 😀 Ohh, és elnézésedet kérem, mert valószíneg én is rendszeresen teleszemetelem az értesítési paneledet, de remélem megbocsájtasz. 😀
    További szép napot és írj még sokat :3

    Válasz
  • Sabina Jane Barlow

    2016-12-27 at 12:45

    Ohh és az egyszavas kommentekhez kapcsolódva, még annak is nagyon örülök, ha valaki csak lájkolja a hivatkozást, amit egy FB csoportba tettem ki. Ilyenkor sajnálom, hogy nem lehet lájkolni a lájkolást. 😂

    Válasz
  • Ravenna Karvia

    2016-12-27 at 13:23

    Nos, privátban is írtam, de úgy gondolom, hogy nem "árt" meg, ha itt is szennyezem egy kicsit a web html rétjeit szavaimmal.

    Mint mindig, imádom a cikkeidet, mert végre olvashatok egy terjedelmes, valóban jól megszerkesztett és tartalmas bejegyzést, amit csak úgy falok, mint nyuszi a salátát.

    Már most várom az elkövetkező cikkedet, és a Blogger Police Department legyen veled!

    Ravenna

    Válasz
  • Crystal

    2016-12-27 at 21:26

    Nagyon érdekes bejegyzés! 😀

    Sajnos én annyira nem vagyok benne a blogger világban, így sok mindenből kimaradok, de nagyon szépen összegyűjtötted ezt a tíz pontot. Szerencsére ebből csak néhánnyal találkoztam eddig.

    A kezdő bloggerségről annyit, hogy nekem a blogom már ezer éve megvan, és így az évek múlásával a lelkesedésem is egyre kevesebb… (a kommentelést illetően is.) Nálam az igazi veteránok, akik több éve vezetik a blogjukat nagy elismerést érdemelnek. Igaz, én inkább személyes, cikkes és könyves blogokat követek, az ilyeneknél talán kisebb az esély az ihlet hiányra. Az újonc tizenévesekről talán pont amiatt nincs olyan jó véleményem, mert a hirtelen fellángolás a legtöbbjüknél nem tart ki. Pedig találkoztam már olyannal, akinek a sorait örömmel olvastam és majdnem olyan lelkesedéssel vártam a következő bejegyzését, mint egy jobb könyv megjelenését. Aztán két-három hónap után búcsú nélkül tűnt el.

    Őszintén szólva régen én sem gondoltam arra, hogy bármilyen formában rögzítsem a számomra fontos dolgokat (mivel történetet nem írok, így inkább a beadandókra gondolok :D) aztán jött a nem várt sorscsapás, mikor nemes egyszerűséggel elhagytam az sd kártyát rajta minden értékes adattal… Szóval tökéletesen egyet értek veled, inkább legyen meg három helyen is, az elővigyázatosság sose árt.

    Bocsánat a rendszertelenségért és hibákért, telefonról írtam és már nem vettem a fáradságot rendesen átolvasni.

    Ölel Crystal

    Válasz
  • Adrienn

    2016-12-27 at 23:26

    Tökéletesen egyetértek minden ponttal. Az évados dolog engem rettentően idegesít, szerintem a tapasztalatlanságot mutatja, az illető egészen biztosan nem olvas könyveket. Mert ott én aztán még nem láttam évadokat.
    A másik meg ez az elvesztek az írásaim, töröltél a blogom dolog. Elárulom annak, aki nem tudná, hogy az egész blogodat le lehet menteni egyetlen (oké, designnal együtt két) fájlba, amit ha feltörik a fiókod vagy törlik a blogod vagy mit tudom én, egy új címre feltölthetsz és voilá, jobb, mint újkorában. Kommentekkel, mindennel. Amúgy meg ha véletlenül törlöd a blogod, 90 napig még vissza lehet állítani, szóval ezt se értem. Én minden hónapban csinálok egy biztonsági mentést a gépemre, ha eszembe jut, még dropboxra is feltolom, hogy biztos meglegyen.
    Apropó, dropbox. Ahogy te is írtad, érdemes egy felhőszolgáltatást igénybe venni, a legtriviálisabb a Google Drive, mert ha van Google fiókja az embernek, akkor Drive is van. 15 GB tárhely, tessék lementeni a gépről mindent, ami fontos. Ma már sajnos nem engedheti meg magának az ember, hogy azzal takarózzon, tönkrement a gépe és elveszett mindene.
    Az ötös pont számomra is hatalmas rejtély. Mi értelme van ennek… Nem is tudok mit hozzászólni. 😀 Ha valaki erre jár, és csinált már ilyet, az kérem ossza meg a gondolatait, és az érv ne abból álljon, hogy "mert ezt így kell, mert ezt így láttam", mert akkor hülyét kapok.
    Oké, befejeztem 😀 *megy Skyrim ficet írni*

    Válasz
  • Daremo

    2016-12-28 at 15:51

    Először is, köszönöm a kommentedet. 😀 Másodszor, azóta meg is lepődtem, mert olyantól is láttam leírva az évad szót, akiből pont azt néztem volna ki, hogy elítéli az ilyen félreinformálódásból származó hülyeségeket. 😀 Lehet esetleg azt mondani, hogy a blogregények egy külön műfajt alkotnak, aminél belefér, ha megváltoznak a kifejezések, de nem, nekem nem fér bele. Indokolja meg valaki, hogy miért jó az évad szó, és elfogadom, de csak azért ne emeljük már át, mert valószínűleg valamelyik sorozatőrült lányka nem tudta, mi a helyes kifejezés. (Nem a sorozatőrültséggel van bajom – mondja Dare, és megnyit egy újabb House részt.)
    Én egyébként még a bejegyzések alatti pipáknak is ugyanúgy tudok örülni, pedig azt sem tudom, kik hagyták ott. 😀

    Válasz
  • Daremo

    2016-12-28 at 15:51

    Köszönöm szépen! 🙂 <3 Igyekszem a következővel, bár idén már csak egy éves összefoglaló várható. Utána nem bukom meg fizikából, és írok megint mindenféle okosságot. 😀

    Válasz
  • Daremo

    2016-12-28 at 15:56

    Megmondom őszintén, bennem is van azért egy előítélet a frissen elkezdett blogokkal szemben, pont azért, amit írsz, mert sajnos sokaknál hamar alábbhagy a lelkesedés. De úgy vagyok vele, hogy hát felőlem írja csak, én pedig maximum elmentem a linket, ha érdekesnek tűnik a blog vagy történet, és visszanézek néhány hét, esetleg egy-két hónap múlva, hogy lássam, vajon fut-e még. Ennyi idő alatt a hirtelen fellángolások kialszanak többnyire, szóval ha még mindig vezeti az írója a blogot, akkor már van rá esély, hogy jó darabig élvezhetem még. 😀

    Én amúgy a Tresorit nevű programot használom erre, az ingyenes verzióban 8 GB tárhelyet kapok, és beállíthatok 5 mappát (bennük végtelen almappával), aminek a tartalmát automatikusan szinkronizálja fel a felhőbe, ha változik valami. Összesen 3 eszközre tölthetem le a progit, szóval pl. az írásaimhoz a telefonomról is hozzáférhetek, mert Androidon is elérhető. Nekem ez vált be. 🙂 Most néztem, eddig 4 GB-ot használtam fel, de úgy, hogy nem ártana már egy kis takarítás rajta, mert bőven lehetnek rajta olyan cuccok, amik sosem fognak már kelleni. 😀

    Köszönöm, hogy írtál. 🙂

    Válasz
  • Daremo

    2016-12-28 at 16:06

    Igazad van, a Drive a legkézenfekvőbb. Én ugye egy fenti hsz-ben írtam a Tresoritról, nekem abban az tetszik legjobban, hogy automatikusan csinálja a mentést, szóval nem kell észben tartanom, hogy elmentsek valamit. Eddig egyszer volt, hogy valami gebasz miatt nem mentett el egy dokumentumot, de utólag belegondolva valószínűleg én ronthattam el, talán kitöröltem a fájlt, mielőtt elmentette volna (kell neki kb 2-3 perc hozzá, hogy nekikezdjen, de ez nálam bőven belefér).

    Elárulom, hogy mikor elkezdtem írni a (sajnos félbehagyott) blogregénykémet, kíváncsiságból én is bedobtam az üres blog linkjét a csoportokba. 😀 Kíváncsi voltam, hogy ez vajon bárkinél beválhat, tényleg összejöhet 20-30 feliratkozó is egy ismertetőre? És végül is asszem hatan voltak, mikor felraktam a prológust, de aztán meg soha egyiktől se érkezett semmiféle reakció a történetre. Persze attól még lehet, hogy csendesen olvasgatták, de akkor is. Engem nem győzött meg a módszer. Most meg már úgy vagyok vele, hogy nem is nyitnék külön blogot az egyes történeteimnek, hanem majd itt lesz minden.

    Én meg megyek fizikára tanulni. 😀 (Á, ezt mondom már egy órája…) És köszi, hogy írtál. 🙂

    Válasz
  • Rhyen

    2016-12-28 at 22:18

    Nekem az volt a személyes kedvencem, mikor egy okos bloggerina (aki ráadásul 8 évvel idősebb nálam) felvilágosított, hogy a regény fejezetekből, a novella pedig részekből áll…

    Válasz
  • Daremo

    2016-12-29 at 15:02

    Te jó ég. :"D Vajon ki volt ennyire nagyokos? 😀 Egyébként pedig nekem is fura, amikor valaki úgy oszt meg novellát a blogján, hogy több részre osztja. Ha esetleg túl hosszúnak tartja, akkor megértem, de akkor meg szerintem nem feltétlenül vannak benne olyan pontok, ahol közel kerek egészként le tudod zárni (mint a regényfejezeteknél), amik mentén darabolod és osztod meg a novellát. Bár nekem könnyű dolgom van, mert én elég rövid novellákat szoktam írni. 😀

    Válasz
  • Andro

    2016-12-29 at 18:30

    Na, ezek azok az idegesítő szokások, amiktől én is a kardomba dőlnék, ha lenne kardom. De mivel nincs, csak simán le szoktam fejelni az asztalt, a szekrényt, a monitort, vagy ami éppen kéznél van.

    Nagyon tetszik az összeállításod, én már mindegyikkel találkoztam, sajnos nem is egyszer. Kár, hogy pont azok nem olvassák, akikről és akiknek ez tényleg szólna. Ja, ők nem ismernének magukra, vagy rosszabb esetben felfújnák magukat és fenyegetőznének.

    Válasz
  • Daremo

    2016-12-30 at 16:41

    Szerencsére (?) eddig sosem fordult elő, hogy valaki nekem ugrott volna egy hasonló cikkem miatt, pedig pl. a két kritikusokról szóló írásomnál volt bennem egy kis félsz, hogy majd lesz, aki kiáll magáért (ha magára ismer, persze), és jól megkapom a magamét, de sajnos úgy tűnik, tényleg nem jutnak el az írásaim az érintettekhez. 😀

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?