10 idegesítő bloggerszokás II.

Ismét elérkezett az idő, hogy közkinccsé tegyem az engem baromira idegesítő kezdő írói magatartásformákat. Nem, nem ért véget az emberi butaság az előző ilyen összeállításom publikálása után, még mindig bőven akadnak ész nélkül cselekvő bloggerek. Amit az egyik elkezd, folytatja a másik, így nem hiszem, hogy valaha is kifogynék a témából. Lássuk hát, az utóbbi időben mi idegesített engem nagyon!

1. „Muszáj prológust írnom, ez a szabály!”
Nem, nem muszáj, semmiféle törvény nem mondja ki, hogy egy regénynek prológussal kell kezdődnie, aztán epilógussal végződnie. Többekkel folytattam beszélgetést arról is, hogy kötelező-e mindkettőnek megjelennie, vagy elég csak egy prológust, vagy csak epilógust tartalmaznia a történetnek. Az átlagvélemény az volt, hogy a legjobb, ha tényleg keretként fogják közre a történetet, de természetesen minden szabály megszeghető, ha azt tudatosan, konkrét céllal tesszük. Viszont, hangsúlyozom még egyszer, egyáltalán nem kötelező a prológus írása! Nem kell az első részt csak azért prológus címmel ellátnod, mert ezt diktálja a szokás, nem kell a cselekmény tényleges kezdete előtti időszakból kiragadnod egy jelenetet, nem kell előrevetítened a sokadik fejezet tartalmára! Lehet, de nem kell. És mégis hallottam már olyanról, hogy azért pontozott le egy (természetesen blogger) kritikus egy történetet, mert nem volt prológusa. A másik népszerű tévhit, azt hiszem, tényleg csak a nagyon kezdők körében elterjedt, akik a történetük rövid, kedvcsináló tartalmi összefoglalóját nevezik prológusnak. Tehát a prológus nem összefoglaló, hanem mindenképpen a történet szerves része!

2. „Fogalmam sincs, miről írok.”
Az előző részben már előjött ez a téma a szex kapcsán, hogy addig ne írjunk erotikus tartalmat, amíg csak annyival vagyunk tisztában, hogy mit és hova kell dugni. Ezen kívül sajnos számtalan közkedvelt téma kerül elő újabb és újabb divathullámként, amit hirtelen mindenki elővesz, de arra egyikük sem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen, pontosan miről ír, hogyan zajlanak az ilyen dolgok. Ilyen például az elrablás: látszólag mindenféle indok nélkül a fiatal férfi foglyul ejti a szintén fiatal és csinos lánykát, aki pedig az első, nagyjából öt percig tartó döbbenet és rettegés után észreveszi, hogy hoppá, az elrablója kifejezetten jóképű. Lehet akármilyen féreg, bunkó, bántalmazó, elmebeteg (ha már egyszer elrabolt valakit…), ha jól néz ki, netalántán egy híres tinisztár formálja meg őt az író képzeletében, akkor az egész el van nézve neki. Ha pedig bárki megjegyzi a bloggerinának (ne általánosítsunk, tudom, de én eddig csak női bloggert láttam ilyen történettel), hogy nem egészen reális, ha ilyen viszonyban mély, igaz szerelem alakul ki a karakterek között, azzal takarózik, hogy Stockholm-szindróma! Ő tudja, hogy ilyen létezik, ne szóljanak be neki! Bezzeg, ha az illető legalább annyit foglalkozott volna a témával, hogy a Google első találataként kiadott Wikipédiát megnézi, és ott is csak az első bekezdést olvassa el, talál egy olyan mondatot, hogy a Stockholm-szindrómának a kialakulásában szerepet játszik a teljes kiszolgáltatottság érzete mellett a rabszolgatartó néha-néha előforduló, akár felületes kedvessége is. De ebben nincs szerelem. Pláne nem igazi, őszinte, egészséges. Gondolkodjunk már egy kicsit.

3. „Kritizálni mersz, a k***a anyád?!”
Amikor valaki írni és publikálni kezd, nem arra fog gondolni, hogy majd kapja a hol kedvesebb, hol bunkóbb hangvételű kritikákat, ez tény. Az első, titokban tartott gondolata mindenkinek az, hogy hátha kiderül róla, hogy amit alkot, az tökéletes, ő lesz a következő Rowling, Tolkien vagy George R. R. Martin, mert istenadta, varázslatos, utánozhatatlan tehetsége van az alkotáshoz, egyetlen szavába sem lehet belekötni. A többség ezt a hozzáállást nagyon hamar kinövi, néhányan pedig nem, vagy csak nagyon hamar kezdenek írásokat kitenni egy blogra, amikor még nem gondolnak bele, hogy igenis van még hova fejlődniük. Ha egy ilyen állapotban tartó bloggert kritizálsz, teheted akármilyen kedvesen, segítőkészen, enyhén, a reakció, hogy el lehet menni bizony melegebb éghajlatra, meg egyébként is, írj jobbat, ha tudsz, mit pofázol – persze a reagálások a kritika egyes pontjaira teljesen kimaradnak. Csak menjél el minél messzebbre, ellenkező esetben ismerd be, hogy az írás fantasztikus, máskülönben nem vagy szívesen látott vendég.

4. „Kaptam egy kritikát, inkább bezárom a blogomat!”
A legérdekesebb az, hogy ilyen reakciót még csak olyannál láttam, aki kifejezetten kérte, hogy mondjak véleményt a blogjára. Írjak kommentet, javítsam ki helyesírásilag, mondjak véleményt a történetről. Én pedig megtettem, bár van annyi eszem, hogy leszűrjem, hogyan álljak az adott bloggerhez: ha azt látom, hogy nagyon fiatalka még, talán ez az első története, tizenkét éves, akkor nem fogok neki elkezdeni szakszavakkal dobálózni, csak kijegyzetelem, hol kellene egyeztetni az igeidőt, a szám-személyt; egy tapasztaltabbal kesztyűs kézzel bánok, de sosem bántóan. És megint ott tartunk, mint az előző pontban: véleményt kér az illető, de titokban meg van róla győződve, vagy legalábbis reméli, hogy az alkotása kitűnő, egyetlen hibát nem lehet benne találni. Aztán koppan – mert mindig mindenki koppanhat, nincs olyan írás, ami mindenkinek megfelel objektív és szubjektív szempontok szerint is. Pedig én igyekszem mindig mondani valamilyen pozitívumot, akkor is, ha vért izzadok, mire kitalálom, mi az: megdicsérem az alapötletet, az egyik karakter szerethetőségét, bármit, ami ösztönözheti az írót (na persze, sosem hazudok, olyat nem dicsérek, amit nem lehet), amire azt mondhatom, hogy ez az írás erőssége. A lényeg az, hogy bármilyen kritikát is kapsz, ne az legyen az első gondolatod, hogy abba kell hagynod, be kell zárnod a blogodat, mert te azt hitted, ez sokkal jobb, és most teljesen elment a kedved a további alkotástól.  Ha valaki felsorolta a hibáidat, próbálj meg legközelebb ezekre figyelve írni, de ami még fontosabb: kérd ki többek véleményét is! Amit az egyik hibának vél, azt talán mások nem, így jobban ki tudod szűrni, melyek azok az észrevételek, amelyek a véleményt író személyéből fakadtak (pl. aki csak gimis, romantikus történeteket olvas, az nem fog értékelni egy hosszú leírásokkal teletűzdelt science-fictiont, de aki ismertebb ebben a műfajban, az örömmel fogja magát átrágni ezeken). De semmiképp se törj össze, ne add fel, még ha többen is jelzik ugyanazt a hibát, fogd fel úgy, hogy ezek az emberek mind a te fejlődésedet akarják, különben nem vették volna a fáradságot, hogy írjanak neked! Nem hagyhatod őket cserben azzal, hogy márpedig te sosem írsz többet, mert nem vagy olyan jó már az első regényednél, mint más a huszadiknál. Arról se feledkezzünk meg, hogy a korábban említett nagy írók sem az első regényük legelső változatával váltak híressé: rengeteg átírás, újraírás és tapasztalt szerkesztők segítették őket sikeressé válni.

5. „Ezt a barátnőm írta, én csak reklámozom.”
Többször is láttam már ilyen hirdetést, és sokszor rajta is kaptam az illetőt a hazugságon: volt, aki ugyanazon a néven írta a blogot, mint amilyennel hirdetett; volt, akinek véleményt írtam Facebookon, és rögtön úgy reagált rá, mint a mű szerzője. Manapság már szinte mindenki jelen van Facebookon, és nem hiszem, hogy aki blogot vezetne, az ne létezne a közösségi oldalon. Akkor pedig már ő maga is be tud lépni egy csoportba és hirdetni tudja a saját blogját. Egyértelmű, nem kell a mellébeszélés, mindenki tudja tehát, hogy nem a legjobb barátnőd blogját reklámozod. Rengeteget írtam már erről, ezért most csak röviden: ne szégyelld a művészetedet, bármiről is írsz, nem kell azt hazudni, hogy ez másé, senki sem fog lenézni miatta. Ellenben ha ilyen piti hazugságokhoz folyamodsz, akkor bizony le fognak.

6. „E/1-ben vagy E/3-ban írjak?”
Aztán erre érkeznek a hasonlóan okos hozzászólások, miszerint E/1-ben csak egyetlen szereplő fejébe láthatunk bele, E/3-ban bezzeg kedvünk szerint ugrálhatunk a kobakokban. Arra senki sem gondol, hogy mindkét elbeszélésnek vannak altípusai, többek között E/1-ben is írhatsz váltott szemszögből, talán ez a leggyakoribb, E/3-ban pedig ott van például a közeli vagy a mindentudó nézőpont. Míg előbbi során ugyanúgy csak egyetlen ember fejébe látunk bele, mint az egyszerű E/1-ben, a második egy mindenről informált narrátort jelent, aki mindig annak a fejébe néz bele, akiébe akar, de így sem a karakteren keresztül látjuk az eseményeket, hanem a narrátor hangján.

Továbbá, amiért hülyeség ez a kérdés, az az, hogy nekem, mint kívülállónak, aki nem is tud a történetedről semmit, honnan kellene tudnom, hogyan írd meg a regényedet? Döntsek az alapján, hogy mit olvasok szívesebben? Ilyen nincs, ha jól írsz, felőlem aztán E/2-ben is szólhatsz, úgy is olvasni fogom. Először is gondolkodj el azon, mit akarsz kifejezni a történettel, mit szeretnél előtérbe helyezni, nézz meg más, hasonló témájú műveket, ha pedig ez sem segít, akkor kísérletezz, írj meg néhány fontos részletet több nézőpontból is, meglátod majd, melyik illik oda leginkább.

7. „Adtok nekem felesleges blogokat?”
Amikor először láttam ilyet, még nem is értettem igazán, miről van szó. Az első gondolatom az volt, hogy az illető talán nem tudja, hogyan kell új blogot létrehozni, ezért kér már nem használtat – bár ez elég valószínűtlennek tűnt, de tényleg nem jutott eszembe jobb. Egy másik alkalommal viszont már rákérdeztem, tulajdonképpen miért kell neki mások felesleges blogja. Az illető el is magyarázta ennek az új keletű hóbortnak a mikéntjét: félbehagyott, blogon publikált történeteket szeretne folytatni. És állítólag vannak olyan személyek, akik önként és dalolva mondanak le a saját szellemi termékeikről ezeknek az embereknek a javára.

Teljesen megrökönyödtem. Most komolyan, emberek. Van valami, amit te találtál ki, te terveztél meg, te pötyögtél le, még ha nem is fejezted be, az a történet egytől egyig a tiéd, hozzád kapcsolódik. Mégis hogy adhatnád oda másnak? Az említett bloggert először kinevettem, mondván, ne szórakozzon, nincs olyan épeszű blogger, aki önként lemond a félbehagyott történetéről. Erre ő felvilágosított, hogy de, igenis van. Mutatott is egy-két blogot, amik állítólag hasonló módon kerültek új gazdához, természetesen nem tudtam ellenőrizni, tényleg így van-e. Viszont engem nem csak megdöbbent, de fel is háborít ez az új mánia.

Először is: az adományozók. Ha tényleg törődtél a történeteddel, ha a szíveden viseled a sorsát, a karaktereit, a cselekményét, eszed ágában sincs átnyújtani egy vadidegennek. Ez olyan, mintha a gyerekedet nyújtanád oda valakinek – vigyed, meguntam a nevelését, majd nálad átvészeli a kamaszkort. Nem ciki, ha egy regény befejezetlen marad, nyilván van olyan alkalom, hogy útközben rájövünk, a történet mégsem áll valami biztos alapokon, esetleg egy rövid ideig tartó fellángolás miatt kezdtünk csak bele (ezért javasolt néhány fejezetet legalább előre megírni, mielőtt publikálni kezdünk – mondja ezt az, aki azért késik a regényének a folytatásával, mert még nem írta meg, de hát mind a saját hibáinkból tanulunk). De ez még sehogy sem indok arra, hogy egy ismeretlennek átnyújtsuk.

Másodszor: a kunyerálók. Írni akarnak, rendben, szép dolog, próbálkozzanak csak vele, valahol mindenkinek el kell kezdeni. Na de nem más történetével. Még ha az illető volt olyan elvetemült is, hogy átadja valakinek a történetét, ez nem más, mint valaki más érdemeivel való dicsekvés. Nem te találtad ki a történet alapjait, a karaktereket, a cselekményt. Márpedig, ha írni akarsz, első körben egy dologra lesz szükséged: fantáziára. És ha már a legelső történetedet mástól „csened”, az arra utal, hogy a képzelőerőnek igencsak hiányában vagy. (Nem keverendő ez a fanfictionökkel: ha egy valaki által megálmodott világba írsz új történetet, az teljesen más, mint egy olyan történetet megírni, aminek minden eleme adott, csak éppen ebből nulla százalék a te munkád. Nyilván a megfogalmazás által beleviszed a saját stílusodat is, de ha írni akarunk, ne legyünk már annyira lusták, hogy mástól lopjuk az ötletet, jobb helyeken ezért neked esnek plágium vádjával.)

8. „És akkor X férfikarakter megerőszakolta Y nőt, aztán szerelembe estek…”
NEM!
Na jó, kifejtem bővebben, bár ezzel már rengeteg írás foglalkozott korábban.
A nemi erőszak nem romantikus, nem idealizálható, nem alakul át szerelemmé, nem elfelejthető, nem feldolgozható, nem elfogadható, még akkor sem, ha az elkövető szuperszexi.
Nyilván erőszakról is lehet jól írni. Vannak ilyen „kapcsolatok” is. De ne idealizáljuk. Erőszakoskodni a másikkal sosem megbocsátható. Akkor is büntetendő, ha párkapcsolatban élők között történik az erőszak. És nyilván nem csak nőket erőszakolhatnak meg.
Képzeld el, kedves idealizáló, gyermeki lelkű bloggerina, hogy egy vadidegen férfi téged kényszerít olyan dolgokra, amiket legkevésbé sem akarsz megtenni. Ezek után képes lennél szeretettel, szerelemmel nézni az illetőre?
Na ugye.

9. „A regényem műfaja igazából a zsánere.”
Ez az egyik „cicám”, de mindig mindenki figyelmen kívül hagyja, ha szóvá teszem.
Mivel legtöbben az epika műnemébe tartozó irományokat publikálunk, ezért ezen keresztül értendő a magyarázatom. Hívjuk segítségül barátunkat, a Wikipédiát, és nézzük meg, mi a jelentése a műfaj szónak az irodalomban: „Az epikus műfajokhoz eredetileg csak az eposz tartozott, ám ez később kibővült valamennyi további elbeszélő műfajjal, amelyek közül a legismertebbek a mese, széphistória, históriás ének, krónika, az elbeszélő költemény, a skandináv eredetű saga (egy kaland vagy hőstett hosszas leírása), az életrajz, az önéletírás, a napló, a humoreszk, a regény, a novella, az egyperces novella, az elbeszélés, és bizonyos fokig az értekezés (esszé). Tágabb értelemben ide tartozik a film és különböző műfaji ágai, valamint az interneten vezetett napló, azaz blog, a legújabb műfaj. Irodalmi megítélése sokszor nehéz az adomának, a példázatnak, a viccnek, valamint a képregénynek, amely különböző irodalmi igényű szövegeket, azonkívül rajzokat tartalmaz.”

A lényeget kihúztam, tehát: a blogregényed műfaja regény.

És most nézzük a zsánert, amiről egy nagyon jó cikket olvashattok ITT: „a leggyakoribb címkék: krimi, fantasy, sci-fi, romantikus, kalandregény, thriller/horror, humoros, történelmi, szépirodalmi regény. Egy ideje megjelentek új csoportosítások is: háborús, misztikus-romantikus, erotikus, szórakoztató, családregény.”

Magyarán, ha megkérdezed, milyen műfajban írok, közölni fogom veled, hogy többnyire novellákat és regényeket firkantok, neked pedig nincs jogod emiatt hülyének nézni engem. Ha már egy művészeti ágnak hódolunk, legalább az alapvető kifejezéseit tanuljuk meg. Mellesleg, magyar szóbeli érettségiről is páros lábbal fognak kirúgni, ha közlöd, hogy a Toldi történelmi műfajú írás.

10. „Kritikát írok, osztom az észt hozzáértés nélkül.”
Rengeteg kritikákkal foglalkozó blog nyílt már és nyílik folyamatosan, én pedig nem egyet ki tudnék emelni, ami csapnivaló munkát végez, képes a negyven fejezetes regényről is fél oldalban nyilatkozni (és ennek a fele is a blog kinézetével foglalkozik). Ha nagyobb is a terjedelem, igazán kevés olyan blogger van, aki kicsit is ért az íráshoz, és a megállapításai túlmutatnak azon, hogy „nekem ez (nem) tetszik, mert csak”. Érdekes, hogy még az ilyen blogoknak is olykor 50+ számú követőjük van, pedig az írójuk nem igazán tud elemző megállapítást tenni egyetlen történetről sem, a kritikái kimerülnek a cselekmény elmesélésében és a tetszett vagy sem kérdéskör szűkszavú körbejárásában.

Ha pedig tanácsokat osztogatnak, isten ments. Legszívesebben azt üzenném nekik, hogy ha valamiben nem biztosak, akkor azelőtt, hogy leírnák azt egy kritikába, nézzenek utána a dolognak – igen ám, csakhogy a probléma az, hogy míg az okosok mindenben bizonytalanok, addig a tudatlanok holtbiztosak önmagukban, magyarán meg sem fordul a fejükben, hogy valamit nem jól tudnak. Aztán a rossz tudás terjed, mert a kritikus azt mondta, így kell, és hát nyilván nem véletlenül kritikus az illető, biztos nem magát nevezte ki annak (érződik, hogy ez vicc, remélem).

Történt már velem olyan is, hogy ráklikkeltem egy kritikára, ahol az író a helyesírásban adott tanácsot az alkotónak – természetesen rosszul. Bennem pedig persze felerősödött az igazságérzet, hát nehogy már terjedjen a hülyeség, szóltam az illetőnek, kedvesen, hogy ez nem egészen így van, mint ahogyan ő azt a tanácsában írta. Megköszönte a helyreigazítást, ő azt hitte, jól tudja a szabályt. Nincs ezzel semmi baj, mind hibázunk. De arra már nem került sor, hogy a kritikában átírja a kérdéses részt, azaz ugyanúgy hibásan került a történet írójához a tanács. A közbeszólásom hasztalan volt.

A tanulság az, hogy alaposan gondolkodjunk el azon, olyan szinten vagyunk-e mind írástechnikailag, mind helyesírásilag, hogy tanácsokat osztogassunk másoknak! Hasonlítsuk össze az írásainkat más bloggerekével, és ha azt látjuk, hogy bizony sok olyan emberbe botlottunk bele, akiktől még mi is tanulhatnánk, az egy biztos jele annak, hogy nem kellene még másoknak az észt osztogatnunk.
(Persze, tudom: ha ennyire értek ehhez, nekem miért nincs saját kritikablogom meg írással foglalkozó, tanácsokat osztogató blogom? Pssszt, ami késik, nem múlik, csak túl kell élni az érettségit.)

Összefoglalva: ha írunk, használjuk az eszünket, hagyatkozzunk a józan paraszti logikára, így elkerülhetjük a legnagyobb ökörségek elkövetését, a megszégyenülést. Hibázni egyáltalán nem ciki, de ha felhívják erre az ember figyelmét, ne őrjöngeni kezdjen, hanem próbáljon változtatni. Higgyük el, hogy senki sem rosszindulatból hívja fel a figyelmünket egy-egy baklövésre, hanem megvan az illetőben a jó szándék, hogy – ha nyersen megfogalmazva is – elindítson minket a javulás útján!

 

Mit gondoltok, most már mindent számba vettem? Esetleg vannak továbbiak, amik idegesítenek titeket?

 

 

Iratkozz fel!

Ne maradj le a legújabb bejegyzésekről és hírekről, kövesd a blogot és engem az alábbi közösségi oldalakon:

Facebookon: Daremo oldalon és Daremo olvasói csoportban
Instagramon: daremoofficial néven
Wattpaden: DaremoOfficial néven

Feliratkozásodat igyekszem minél gyakoribb frissítéssel és máshol nem látható tartalmakkal meghálálni! 🙂

8 hozzászólás

  • Andro

    2016-02-29 at 20:12

    Némelyiken jót mosolyogtam, volt, amin meg fogtam a fejem. Nagyon élvezetesen adod elő ezeket az idegesítő szokásokat. Sajnos én már mindegyikbe belefutottam nem is egyszer, de elég sokszor.

    Válasz
  • Peetagey Smile

    2016-02-29 at 20:49

    Kedves Daremo!
    Köszönöm, hogy létezel, és írsz, komolyan mondom! Egyszer jártam eddig az oldaladon, amikor egy kihívást néztem meg, végül pedig most is betévedtem, hátha tanulhatok valamit. Ez az évem elég necces, a kis érettségi miatt alig van időm, mindig a következő feladatra koncentrálok, így lehet, hogy néha hibázom. Most jöhet a kérdés, hogy ezt miért osztom meg veled… A kritikás részt olvasva rájöttem, rólam van szó, és rögtön szégyellni kezdtem magam, amiért akkor nem tudtam kijavítani, később pedig elfejetettem azt a hibát. Te akkor szóltál, amit nagyon köszönök, és azt is, hogy most ismét emlékeztetsz, akaratlanul. Remélem kevesen olvasták azt a bejegyzést, mert először próbálkoztam a neves dologgal, és akkor is hülyeséget mondtam, ami ráadásul ott is maradt. Oké, össze-vissza beszélek, szóval a lényeg! Röstellem, hogy több, mint egy hónapig hibásan volt kint az értékelés, és nagyon-nagyon hálás vagyok, amiért akarva, akaratlanul segítettél nekem! Amint elolvastam ezt a bejegyzést, javítottam is a hibámat! Először el akartam sumákolni, azt, hogy olvastam, tudomást sem venni róla, de ha már kritika blogom van, úgy érzem tartozok annyival az olvasóknak, és most már neked is, hgy jobban belehúzok a szabályok terén.
    Végül pedig, ha nem lenne gond, írtam egy e-mailt, egy kéréssel kapcsolatban, amint akad pár perced rám, kérlek olvasd el!
    Köszönettel, Peetagey Smile

    Válasz
  • Celia

    2016-03-01 at 01:25

    Amióta megtanultam írni, azóta gyártom a kisebb-nagyobb irományaimat.
    11-13 éves korom között talán az összes hibát elkövettem, amit írtál. Aztán fordult velem a világ és rájöttem, hogy amit írok, rossz. Ezután persze próbálgattam folytatni, de soha nem jött össze a vége, mert a cselekményük bűn rossz volt. Ezért elfordultam a történetek írásától. Persze a történetek utáni sóvárgásom nem szűnt meg, tucatnyi blogot olvastam és próbáltam a kezdő írókat a "jó irányba" sodorni, mert láttam azokat a hibákat, amit jó magam is elkövettem sokszor. Hiányzott az írás, de megint csak odajutottam, hogy nem tud haladni a történet, mert nincs cselekménye. Aztán rájötem mi az igazi szenvedélyem – a karakterek. Azóta több tucatnyi karakter létezik a fejemben, akinek egyengetem a személyiségét. Így kerültem bele a szerepjátékok világába. Persze, mindezek után is olvastam blogokat és próbáltam kedvesen elmondani a bal lépéseket. Jó magam már elég kevésszer írok regényeket, novellákat, tudom, hogy az írás nem nagyon az én műfajom, de néhány ötlet nem akar fejembe maradni. Végül azt szeretném mondani, hogy bárcsak sok kezdő blogger rájönne, magától vagy segítséggel, hogy változtatni kéne.

    Válasz
  • Daremo

    2016-03-02 at 08:48

    11-13 évesen még én sem voltam különb, fáj visszaolvasni az akkori írásaimat. De a lényeg az, ha az ember, ahogy felnő, túllép ezeken a butaságokon – és pont az a baj, hogy ezeket a hibákat ritkán láttam ilyen fiatalok körében (vagy ha láttam is, nekik elnéztem), hanem inkább a 15 felettieknél. Akkorra pedig már fel kéne fogni, mit lehet csinálni és mi a butaság.

    Figyelj, a cselekmény kialakítását, a dramaturgiát lehet tanulni, rengeteg jó cikk van erről a neten (pl a linklistámban az Így neveld a regényedet blog tegnap írt erről), szóval ne add fel! 😀 Ha úgy érzed, hogy írnod kell, semmi se tartson vissza, minden fejleszthető. 🙂

    Válasz
  • Daremo

    2016-03-02 at 08:49

    Na ezt már megtárgyaltuk e-mailben, de itt is válaszolok, nehogy az emberek azt higgyék, figyelmen kívül hagytalak. 😀 Ma lesz időm átnézni azokat, amiket kértél. A sok tanulás meg… Érettségizem, tudom, miről beszélsz! 😀

    Válasz
  • Fondorka

    2016-03-02 at 21:18

    Én – talán szerencsémre – nem igazán szoktam ilyen hibákkal összefutni a neten. Persze ez valószínűleg onnan is fakad, hogy ritkán szoktam számomra idegen blogokat olvasni – ha már egyszer megvannak a standerdek…. Bár nem tagadom, lehet ha elkezdeném, kicsit én is javulnék írás terén. Szerencsére az általad leírt hibák közül csak egy – kettőben ismertem magamra, de gyanítom hogy a többi is megvolt már, csak nem vettem észre 😀
    Viszont a 7. pontra azért kitérnék kicsit. Nem tudom ismered-e az Instagram azon közösségét, akik magán a közösségi oldalon publikálják a történeteiket – ha nem, hidd el nem maradtál le semmiről, kevés a színvonalas történet. Nos, én ezeknél az oldalaknál találkoztam hasonló "örökbe adással". Mikor először szembesültem vele, teljesen elképedtem; nekem is viszonylag sok befejezetlen történetem van, de inkább porosodjanak a gépen mélyén, minthogy más írja tovább őket. Fogalmam sem volt, hogy ilyen blogger körökben is van…
    U.i.: az oldalakat, amit belinkeltél gyorsan el is raktam a könyvjelzőimbe, első látásra hasznosnak tűnnek, ha lesz egy kis időm alaposabban szemügyre veszem őket.

    Válasz
  • Daremo

    2016-03-03 at 09:37

    Fondorka, igazából ha az ember tagja egy ilyen Facebookos bloghirdetős csoportnak, akkor naponta akár száz blog is szembejön vele. Nem nehéz belefutni az ilyenekbe, de sajnos nagy részük nem az a réteg, akiről példát kéne venni, nem lehet tőlük mit tanulni.
    Nem vagyok instagramos, de ezek után azt hiszem, nem is leszek. 😀 Hihetetlen, hogy egyes emberek mennyire félvárról veszik a művészetet. Engem mindig az a gondolat vigasztal, hogy ők általában úgyis abbahagyják egy-két történet után. Aki komolyan veszi, azon már korán meglátszik.
    Ajánlom mindkét blogot, meg talán van még egy oldalt, a linklistámban, a Lexen jegyzetei, bár ő mostanában nem olyan aktív… 🙁 Ja meg a Pennát a kézbe! blog sem elhanyagolható. 🙂

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás