10 idegesítő bloggerszokás I.

Eljutottam arra a pontra, amikor már annyira zavarnak bizonyos kezdő írói magatartásformák, hogy úgy döntöttem, beállok azok hosszú sorába, akik ezt egy blogbejegyzés keretében kifejtik. Legtöbbször a Facebookon, a hirdetős csoportokban futok bele számomra idegesítő szövegekbe, így a példák többsége innen fog származni. Fontos persze megjegyezni, hogy ez mind egyéni vélemény, megbántani vagy elítélni senkit sem akarok, akinek nem inge, ne vegye magára, a szokásos. Szándékosan eltekintettem az engem leginkább idegesítő „szokás”, a rossz helyesírás mellett, hiszen valljuk be, ez nem mindig az emberi hülyeségből adódik. Na de a többi…
Lássuk hát!

1. „Designje”
Ez tényleg a legkevésbé durva, ezért került a lista legelejére, de be kell ismernem, engem nagyon zavar, amikor egy nap kilencvenszer botlok bele abba, hogy a bloggerek nem tudják, hogy ezt a szót helyesen igenis dizájnnak ejtjük, ezért nem magas hangrendű a ragozása. Valószínűleg egy ember elkezdte, az összes többi pedig birkamód követi, és ha valamit nem szeretek, az pont ez a hozzáállás.

2. „A főszereplőt XY híres ember játssza.”
Meg úgy egyáltalán, nem értem, miért kell a történetes blogban a főbb szereplők nevéhez egy ismert személy képét társítani, ráadásul ezen akár napokig töprengeni, mármint, hogy ki lenne a legideálisabb a szerepre. Az még belefér, hogy szemléltetés gyanánt beillesztjük valaki képét, de az már nevetséges, hogy egyesek direkt ez alapján keresik a blogokat. Ezzel az erővel bármelyik romantikus történet férfi főszereplőjének az arcát elképzelhetem úgy, mint a kedvenc celebemét, nem kell hozzá az, hogy a blog írója is megerősítse, hogy bizony az ő lelki szemei előtt is így néz ki a srác. A jó író, még ha be is illeszt egy képet, azt csak támpontként adja meg, de a történetében benne lesznek azok a leírások, amelyekkel egyedivé teszi a karaktere külsejét. Nincs szüksége egy sablonra, hiszen azért alkot, hogy újat, egyedit hozzon létre.

3. „Tizenkettő vagyok, erotikus jelenetet írok.”
Rendben, a kor talán némileg sarkított, szerintem tizennégy alatt azért senki sem vetemedik szexjelenet írására. A probléma ott van, hogy hiába tizenhat-tizenhét éves valaki, ha fogalma sincs a szerelemről, a párkapcsolatokról, az intimitásról. Ez tényleg az a témakör, aminek a hiteles ábrázolásához nem elég az empátia, ezt meg kell tapasztalni, és még akkor sem biztos, hogy jól fogod tudni megírni az ilyen jeleneteket. Hogy saját példát is hozzak végre: tervben van egy regényem, amiről már itt is szóltam néhány szót (A játéktesztelő), amiben elég nagy szerepet kapna az intimitás. Egy biztos, mégpedig az, hogy nem élesben fogom tesztelni a szexjelenet-írói tehetségemet. Az ugyanis egy dolog, hogy én már tudom, miről írok, de ez egy nagyon nehéz téma, amihez szerintem rengeteg gyakorlás szükséges. Éppen ezért nekem már pihen néhány novella a laptopomon elrejtve, amit akkor sem vállalnék fel, ha fizetnének, ugyanis tökéletesen illene rá a PWP kifejezés (porn without plot = cselekmény nélküli pornó), viszont ezek az írások nélkülözhetetlenek a fejlődésemhez, hogy amikor oda jutok, hogy A játéktesztelőt írom, legyen némi gyakorlatom az erotikus jelenetek megírásában. És szerintem ez a helyes hozzáállás. Nem kell prűdnek sem lenni, nyugodtan szabad írni róla, hiszen természetes és csodálatos dolog, ráadásul egyre nyíltabban van jelen a mindennapjainkban a médiának is köszönhetően, de ne írjunk róla úgy, hogy éppen csak a biológiáját ismerjük (azaz hogy mit és hova kell dugni).

4. „Megéri ezt megírni?”
Így kezdődik a bejegyzés Facebookon, aztán követi a történet rövid ismertetője. Aztán az illető várja, hogy mit mond rá a nép, hogy vadidegenek eldöntsék, mit írjon ő. Én szinte mindig kommentelem, hogy azt kell írni, amire az ember késztetést érez, nem azt, amit a tömeg akar. Hiszen az író (bár mi még csak palánták vagyunk) magáért ír (jobb esetben), mert belülről feszítik a szavak, felszínre akar törni a történet, a szereplők szinte ordítanak, hogy papírra akarnak kerülni. Ha nincs meg ez az erős belső késztetés, akkor nem éri meg elkezdeni – ha pedig megvan, akkor felesleges rákérdezni, írjuk-e meg. A legtöbb történet úgyis megtalálja a maga közönségét a neten.

5. „Ti felvállaljátok a blogotokat?”
Többnyire nem értem azokat, akik ezt a kérdést felteszik, hiszen egyébként szerepel a terveik között, hogy könyvként jelenjen meg a történetük, de mindezt úgy, hogy egyáltalán nem fednék fel a kilétüket. Nem szabad szégyellni a művészetet. Tény és való, hogy én sem szívesen mutogatnám édesanyámnak a fent említett erotikus novelláimat, de emellett igenis remélem, hogy egyszer A játéktesztelő (is) el fog jutni oda, hogy bizony anyukám elé kell raknom, minden szennyesével együtt, mert majd nyomtatásban a kezébe kerül. És büszke leszek rá, a káromkodásaira, meg azokra a jelenetekre is, amikről tudom, hogy kívül esnek a szüleim értékrendjén, és amiket olvasva a volt osztálytársaim majd a szemöldöküket ráncolják, hogy te jó ég, az a szelíd lány ilyeneket ír? Hiszen attól, hogy én ezt leírom, még nem azonosulok a történettel, a karakterekkel. Vegyünk megint konkrét példát: a Hazug szerint az életcímű, most készülő regényemben nagy szerepet fog kapni a fiatalkori depresszió, az öngyilkossági kísérletek. A legfőbb üzenete a történetnek az lesz, hogy nem tudhatod, ki milyen titkokat rejt körülötted, hiszen másokból csak a felszínt látod, és könnyen lehet, hogy elítélsz valakit, lenézed őt, pedig megvan az oka annak, ahogyan viselkedik. A kamaszkori depresszió sem hiszti, hanem komoly betegség, és ezeknek a fiataloknak segítségre van szüksége, ami elsőként abban nyilvánul meg, hogy nem fordulsz el tőlük. Erről írok, de ez nem jelenti azt, hogy holnapután én is megválnék az életemtől. De tudjátok, mit? Ennek a történetnek mégiscsak nagyon erős a személyes vonzata. Amikor tizenhat voltam, én is átmentem ezeken, életundoron, öngyilkossági kísérleteken és kórházon. És most mégis itt vagyok. Jól vagyok. De tudom, érzem, hogy erről a témáról nekem beszélnem kell, hogy a kívülállók is felfogják, a kamaszok sem csak hisztisek. Én sosem fogom szégyellni a művészetemet, szóljon az bármiről. Itt van a nevem, az arcom, és mint mondtam, írok káromkodásról, szexről, öngyilkosságról. És büszkén vállalom, hogy én vagyok emellett Horváth Kamilla.

6. „Ez itt a könyvem.”
Engem nagyon idegesít, amikor írópalánták könyvként emlegetik a legjobb esetben is csak kéziratnak nevezhető firkálmányaikat. Ami a gépeden van, esetleg blog formájában a neten, az nem könyv. Akkor lesz könyv, amikor a kezedben tartod a papír alapú formáját. Persze, ha befutott író valaki, és biztos megjelenési lehetősége van a regényének, hívja nyugodtan könyvnek már a kezdetekkor is, de valljuk be, a legtöbbek esetében csupán nagyzolásról és fogalomzavarról van szó.

7. „Szóval… nem is tudom… olvassátok el… bár nem lett valami jó… nem tudom…”
Lehet, tényleg lehet, hogy nem lett jó. De hogyan várod el, hogy mások bizalommal forduljanak a blogodhoz, ha te sem állsz hozzá pozitívan? A reklám egy nagyon fontos része az olvasók megszerzésének, ugyanis sajnos elmúlt az az időszak, amikor mindenki hátsószándékok nélkül olvasgatta a neki tetsző blogokat. Kőkemény verseny van, amihez ha így állsz hozzá, nem fogsz tudni érvényesülni. Ha úgy érzed, nem sikerült valami jól a fejezet/blogbejegyzés, több dolog is tehetsz: egyrészt addig írod újra, míg megüti a neked tetsző szintet, vagy véleményezteted barátokkal és idegenekkel, hogy megtudd, mi a gyengesége, vagy legalább nem adod elő a hattyú halálát, mert a szánalommal nem fogsz tudni olvasókat megnyerni magadnak.

8. „Szeretném, ha véleményeznétek az írásomat, de ne mondjatok rá rosszat!”
Mellette az indok, hogy mert kezdő vagyok, tudom, hogy béna a történetem, nem kell az orrom alá dörgölni… Én pedig nagyon szívesen mondanám ilyenkor, hogy drága, onnantól kezdve, hogy feltettél valamit a netre, olyan nincs, hogy milyen véleményt kérsz, csak olyan, hogy milyet kapsz. Az egészséges hozzáállás pedig természetesen az, hogy kicsattanó az örömöd, ha dicsérnek, és bölcsen elfogadod, ha a hibáidat emlegetik, mert még ha bunkón is teszik ezt, a kommentelőknek ilyenkor az a célja, hogy a te műved jobb legyen. Ha nem ezt akarná, nemes egyszerűséggel kiikszelné az oldalt, és nem fecsérelné az idejét egy olyan alkotásra, aminek nem érdekli a további sorsa. Magyarán tessék megbecsülni azt is, aki beszól, mert ezáltal jobbak lehetünk.

9. „Angol címet adok, mert az a menő.”
Ez az, amitől aztán tényleg falra mászok. Én nem is azt mondom, hogy kötelezően Magyarországon játszódjon minden magyarok által írt történet, bár tény, hogy én kifejezetten szeretek ilyet olvasni, pont azért, mert annyira kilóg a sorból a sok külföldre helyezett sztori közül. Tény és való, hogy egy külhoni háttérrel egy nagyon erős pluszt lehet belevinni a történetbe, ha azt a helyén kezeljük, és nem csak azért írjuk amerikainak a főszereplőt, mert az menő, hanem mert tényleg tisztában vagyunk az ottani szokásokkal, az ott élők életmódjával, vérmérsékletével stb. De miért adunk az ilyen történeteknek angol címet? Főleg akkor, ha egy teljesen egyszerű, hétköznapi kifejezést veszünk alapul, mert ha esetleg egy pofás kis angol szóviccről lenne szó, még azt mondanám, rendben van. Sajnos legtöbbször tényleg nem erről van szó, hanem egyszerűen az emberek azt hiszik, ciki a magyar cím, nem divatos, és ebben szerintem nagy szerepe van a Könyvmolyképző Kiadónak is, hiszen nekik szokásuk a lefordított regényekre hatalmas betűkkel ráírni az eredeti, angol címet, és csak alá, hangyányi betűkkel a magyart, ami így teljesen elveszik szem elől. Egy magyar nyelvű cím szerintem sokkal megkapóbb lehet, én semmi esetre sem választanék mást. Nyilván ez a pont eddig a leginkább szubjektív, de szerintem kezdünk tényleg átesni a ló túloldalára az angol címválasztással. És ne is beszéljünk arról, hogy sokszor ezek a címek nyelvtanilag sem helyesek, és aztán milyen ciki, ha valaki szól érte, és gyorsan át kell írni a blog URL-jét is…

10. „Mondjátok meg, miről írjak!”
Ha csak egyszer-kétszer láttam volna ilyet, még azt mondanám, rendben, vannak ilyen furcsa állatfajok. De nem, szinte kétnaponta belebotlok egy olyan hirdetésbe a Facebookon, amiben a firkász bejelenti, hogy megnyitotta a blogját, várja hozzászólásban vagy szavazás formájában, hogy miről szeretnénk mi, olvasók hallani. Később pedig, gondolom, bezárják a frissen kialakított blogot, hiszen nem érkeztek tématippek, nincs miről írni. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az ilyen emberek a divat miatt nyitják meg a blogjaikat – hiszen nincs mögötte elszántság, nincs saját mondanivaló, csak az elhatározás, hogy írjanak valamit. A valamiből pedig legtöbbször semmi lesz. Ez a pont kicsit hasonlít a negyedikhez, azzal a különbséggel, hogy most nem kifejezetten történetes blogokról beszélek, viszont a hozzáállásom ugyanaz. Akkor írj, ha tényleg van mondanivalód, ha feszít belülről, ha érzed, hogy neked ezt márpedig le kell pötyögnöd, addig nem lesz teljes a napod, míg nincs fent a világhálón a történeted vagy mondanivalód. Csak azért ne nyiss blogot, hogy elmondhasd, neked is van, de igazából fogalmad sincs, miről írnál szívesen. Próbálj meg témát keresni! Van valami különleges hobbid? Úgy érzed, elég érdekesek a mindennapjaid, hogy megoszd másokkal? El szeretnéd mondani valamiről a véleményed? Biztos vagyok benne, hogy ha leülsz rendszerezni a gondolataidat, megtalálod azt, amiről te is szívesen írsz majd. Később pedig, ha már lett egy kialakult olvasótáborod, még mindig bedobhatod a kérdést, hogy van-e valami, amivel kapcsolatban szeretnék, hogy írj – egy már megismert személy véleménye sokkal inkább érdekli az embereket, mint egy olyan emberé, aki csak most tűnt fel a láthatáron.

Egész biztosan tudnék még találni ilyen szokásokat, talán több dolog sem jutott eszembe, de úgy érzem, egész jól összeszedtem a legidegesítőbbeket.
Ezek közül titeket is zavar valamelyik? Netán tudtok mást, ami hasonlóan idegesítő? Osszátok meg velem!

13 hozzászólás

  • Andro

    2015-12-03 at 14:45

    Nekem még van egy kedvencem. Az "Amíg nem lesz X számú komi, addig nincs új fejezet!" Komolyan, ez a halálom. A zsarolás.

    Amúgy nagyon jó a cikked, igen hasznos, csak sajnos azok nem fogják olvasni, akiknek ténylegesen szólna.

    Válasz
  • Daremo

    2015-12-03 at 14:53

    Erre én is gondoltam, de igazság szerint még nem igazán futottam bele ténylegesen ilyen jelenségbe, mindig csak másoktól hallom, milyen idegesítő szokás. Ezért inkább kihagytam most a felsorolásból, pedig teljesen egyetértek veled, egy rettenetesen szánalmas szokás.

    Legalább azok jót derülnek a cikken, akiknek van annyi eszük, hogy ne kövessék el ezeket a hibákat. 😀 És köszönöm, hogy elolvastad!

    Válasz
  • Rhyen

    2015-12-03 at 16:20

    Ki kell ábrándítsalak: manapság rengeteg 10-12 éves ír erotikus művet. Egy gyereket követek egy ideje, és kiderült, hogy nemrég töltötte be a 14-et – ergo az első homoerotikus (mert az milyen menő és érzéki) novelláját 11 évesen írta. A minőségről ne is beszéljünk. Köszönjük a drága yaoinak, mert az mindig reálisan ábrázol.

    Válasz
  • Daremo

    2015-12-03 at 22:23

    Teljesen egyetértek, a yaoi nagyon sokat rontott a helyzeten. Egyszerűen fel nem fogom, hogy fiatal kislánykák abban lelik örömüket, hogy anális szexről írjanak. És tudod jól, hogy egyáltalán nem vagyok homofób, csak tisztában vagyok azzal, hogy egy "kezdő" meleg srác nem fogja az első délután hagyni, hogy birtokba vegyék a hátsó ajtót, mindenféle bemelegítés nélkül. De hát menő erről írni. Érdekes, hogy én 12 évesen még irultam-pirultam, ha le akartam írni, hogy két ember csókolózik, még külön titkosírást is kifejlesztettem, nehogy valaki rajta kapjon, hogy ilyen felnőttes dolgokról írok! (Igen, akkor még papírra. 🙂 )

    Válasz
  • Barb Solely

    2015-12-04 at 11:59

    Tetszett, tényleg sikerült a legalapvetőbb és legidegesítőbb szokásokat összeszedned a mostani írók idejéből. Sajnos, nekem is vannak hülyeségeim, de ahogy a mondás tartja minden kezdet nehéz. Mindenesetre ez egy nagyon jó cikk lett, ügyes vagy! 🙂

    Válasz
  • Andro

    2015-12-04 at 17:35

    Rhyen: Igen, sajnos gyakran látni, hogy a 11-12 éves lányok yaoit írnak (én is szeretem a műfajt amúgy, de nem vagyok elvakult), ami az esetek 100%-ában borzalmas. Mármint a történet. Meg a tény, hogy ezek a gyerekek (mert azok) igazából tisztában sincsenek se magával a fogalommal, se a szexuális dolgokkal. Én magam 18 éves korom után kezdtem ilyesmiket írni, miután már azért/olvastam pár yaoit. És igen, mielőtt még valaki a fejemhez vágná, hogy minek írok "buzikról", elmondanám, hogy a yaoinak kb. köze nincs a valós homoszexualitáshoz. Az egy vágyálom, fantázia, amit nők készítenek felnőtt nőknek.

    Daremo: Én sajnos láttam már az általam említett fenyegetést leírva blogokon és facebookon is. Mit mondjak, csak lestem. Mondjuk, az adott blogokról utána ahogy láttam, szépen ment a leiratkozás.

    Válasz
  • Rhyen

    2015-12-05 at 11:19

    Andro: Én pont ezért vagyok előítéletes a yaoival, mert képzelgésekről van szó, és a legtöbbször nem melegekről, hanem kislányokról írnak, akiknek valahogy más szerv került a lábuk közé. Egyszerűen nem érdekel, csak a képembe nyomják, hogy nesze, javítsd ki a hibákat. Mikor meglátom ezt a kifejezést valakinek az oldalán, már negatívan állok hozzá, mert eszméletlen, milyen ostobaságokat képesek leírni egyesek – tudom, mert rengeteget lektoráltam. Ismerek olyat is, akiét szívesen olvasom, mert igényes, utánanézett a dolgoknak, nem ír le banális baromságokat (legutóbb "geciszökőkútról" olvastam valakinél, ráadásul halál komolyan gondolta a szerzője, ki akarta adatni…) – még akkor is olvasható, ha pwp. Nagyon sajnálom, hogy így alakult ez nálam, mert tudom, hogy nem minden yaoista béna, de több a negatív példa, mint a pozitív. Ja, és én honnan tudom, ha nem reális? Onnan, hogy vettem a fáradságot, és megkérdeztem a meleg haveromat, hogy is megy ez.

    Daremo: én is pirultam, és a mai napig is elvörösödök, mikor visszaolvasom a régi, papírra vetett soraimat, és nagyobb fejjel olyasmiket látok bele, amiket (azt hiszem) anno nem állt szándékomban belevinni.

    Válasz
  • Daremo

    2015-12-12 at 13:36

    Ne haragudjatok, hogy ilyen későn válaszolgatok, rengeteg tanulnivalóm volt a héten, nem nagyon tudtam foglalkozni a bloggal… Meg úgy alapvetően az írással sem.

    Barb Solely, az első lépés a javulás útján, ha az ember felismeri a hibáit. 😀 Az egyik felsorolt idegesítő szokás nagyon sokáig rám is jellemző volt (az ötödik), de aztán elkezdtem tudatosan mondogatni magamnak, hogy ez nem jó, nem így kellene csinálni, és miután elég sokáig mantráztam, csak sikerült magamba nevelni. 😀

    Andro, Rhyen: Hirtelen én sem tudnék olyan yaoistát mondani, akinek tényleg kedvelem az írásait, mert reálisan áll hozzá a témához. Még jobban kiakaszt, ha a fanfictiont keverik a yaoival, és olyan lehetetlen párosításokat hoznak össze, amitől az eredeti mű írójának is feláll a szőr a hátán (gondoljunk csak Harry-Piton szívmelengető duójára, amire az írónő mondjuk még mintha rá is dobott volna egy lapáttal, mikor az utolsó részben SPOILER kiderült, hogy Piton szerelmes volt Lilybe SPOILER VÉGE). Az ilyeneknek végképp nincs még valódi érzelmi alapjuk sem, csak tinilányok butuska fantáziálásait elégítik ki. Többek között ezért nem olvasok fanficeket.

    Wolfcats: Örülök, hogy te is találtál igazságot a felsoroltak között. 😀

    Válasz
  • Andro

    2015-12-12 at 22:18

    Daremo: Pedig én is írok fanficeket, igaz nemcsak heterot Robin Hood a tolvajok fejedelme (az 1991-es film), Once Upon a Time és Kyou Kara Maou fandomban. Utolsó ingadozik a shonen-ai és yaoi között, de ott eleve maga az alaptörténet is adja magát. De az első két fandomban csak heterot írok. És nem vagyok tizenéves. Anno írtam yaoit, de azt sem úgy, hogy bele a vakvilágba. Sokan lenézik a fanfictiont, mert hogy "az nem műfaj, és nem kell vele dolgozni", ami meg egyáltalán nem igaz. Én sokszor vért izzadok velük, de megéri, mert szeretik olvasni az olvasóim őket. Mondjuk a HP meg annyira nem áll közel hozzám, így engem elkerülnek a HP-ficek minden formában.

    Válasz
  • Daremo

    2015-12-15 at 13:21

    Maga a fanfiction tényleg egy baromi nehéz műfaj, nekem soha nem is ment. 😀 Amikor az író tényleg figyel rá, hogy igazodjon az eredeti műhöz, átvegye a teremtett világ szabályait, a karakterek személyiségvonásait, azaz tulajdonképpen nem a saját gyerekeivel foglalkozik. De amikor a mű fanfiction mibenléte kimerül abban, hogy megegyeznek a nevek, azt nem tartom igazi fanficnek. Nyilván így meg a szerző a sajátjaival dolgozik, annak is ugye megvan a nehézsége, és inkább a reklám meg a rajongóság miatt kölcsönzi a neveket. De az ilyen művek nagyon sokszor csapnivalóak.

    Válasz
  • Kl Szinti

    2017-01-23 at 22:01

    Teljesen egyetértek veled, én eleve ezért nem olvasok történetes blogokat, teljesen elvették a kedvemetet az ilyenek, meg őszintén szólva, én jobban szeretek egy történetet a kezembe tartva olvasni, mert úgy olyan igazi. Amit a netre valaki felfirkál elég komolytalannak tartom, meghát nincs meg a vége, és ha megunja és abbahagyja akkor az olvasók a platton maradnak.
    Sok sikert a további munkásságodhoz!

    Válasz
  • Daremo

    2017-01-24 at 09:10

    Nekem van egy olyan elvem (éppen ezek miatt, amiket írtál), hogy csak olyan történetbe kezdek bele a neten, aminek már megvan a vége, mert tényleg kevés rosszabb dolog van annál, minthogy beletemetkezel egy sztoriba, aztán az illető meggondolja magát. :/ Volt olyan is korábban, hogy bétáztam egy lány nagyon ígéretes történetét, és mindig tűkön ülve vártam a folytatást, erre 3-4 fejezet után szó nélkül eltűnt, és azóta sem láttam. :/ Zsákbamacska az egész, tény, és éppen ezért én nagyon jól megválogatom, mibe kezdek bele.

    És köszönöm szépen! 🙂

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?