• Home
  • /
  • Category Archives: Kitöltős

Ask.fm válogatás II.

Szerinted kik azok a személyek, akik nevesebbek a bloggerek között? (kiemelkedő munka, közösségi élet, segítőkészség stb.) Ezt a kérdést nem negatív szempontból, sárdobálózásként kérdezem, hanem őszintén érdekel, kik azok, akikre felnézel, vagy szerinted megérdemlik az elismerést.
Kicsit érdekes a kérdés – akire felnézek, és még ráadásul nevesebb is. Akkor elméletileg ki kellene hagynom a felsorolásból azokat, akiket ugyan fantasztikus személynek tartok, de nem emelkednek ki a tömegből (mert pl. nem akarnak)?

Haha, ez az én válaszom, úgyhogy senkit sem fogok kihagyni.

@DoraCraiban (Dora Craiban’s world) Nem tudom, mennyire tartható bloggernek, mert bár van neki is blogja, nem használja olyan rendszerességgel, de megjelennek ott az újdonságok a regényeivel kapcsolatban. Dórát gimi eleje óta ismerem, mert valami furcsa véletlennek köszönhetően mikor bekerültem a suliba, ő végzős volt, a testvérosztályomba járt, és őt osztották be hozzám párnak, róla kellett látatlanban bemutatkozást írnom, én meg belefoglaltam ebbe, hogy a kedvenc írója Daremo. Aztán jött ő, és kiderült, hogy ő is ír. Az összes eddig megjelent regénye megvan (a legutolsó még nem), és emlékszem, hogy mikor az első megjelent, kapott hideget-meleget is. A hidegekből, a bunkó véleményezésekből olvastam párat, sok nyilvános alázás volt inkább, mint kritika. De Dóra nem adta fel, írt tovább, és egyre jobban és jobban csinálja, növekszik az olvasóinak a tábora, egyre több elismerést kap, ahogy én látom. Szóval ő azt mutatta meg, hogy bárhogy is próbálnak elkeseríteni, nem szabad feladni.

@pappfruzsi (Logolepsy) Na róla írtam már a Blogmoly kihívásban is, szóval csak röviden: engem mindig ő motivál, ha fel akarom adni mert csak arra gondolok, hogy Fruzsi sosem nyavalyog, hogy nincs kedve írni, csak csinálja, és ezért nekem sem szabad ellustázni, hisztizni, mert az embert csak akkor fogják elismerni, ha 110%-ot ad bele a munkájába. És ezért borzasztóan tisztelem őt.
Most őket emelném csak ki, a rendszeresen blogoló és askozó ismerőseim csak ők.

Hogy állsz a képszerkesztéssel (blogfejlécek, fotómanipulációk, aesthetic képek, borítók, ilyenek)? Mutasd meg valamelyik képedet, vagy ha nem szoktál szerkeszteni, akkor csak szimplán a kedvencedet!
Nem mondom, hogy ügyes vagyok, de nyáron elkezdtem kicsit foglalkozni a Photoshop alapjaival, ugyanis jobban szeretek mindent, még a blogom kinézetét is magam csinálni. Szerintem már van egy-két olyan alkotásom, amik nem okoznak feltétlenül fejfájást. 🙂

Hány olyan történeted van, ami még kidolgozásra vár, esetleg később publikálni is fogod? Ebből hánynak van címe?
Rengeteg. Szerintem ha az agyam most kikapcsolna, mármint soha többé nem gyártana új történetötleteket, akkor is halálom napjáig lenne mit írnom.

Publikálni a Gyermekláncot tervezem, ami egy könnyed(ebb) romantikus történet huszonéves főszereplőkkel. Korábban ez futott már Ötven dolog, amit utálok benned címmel, most kicsit megkomolyodott; de egyelőre leszedtem a netről, mert fősuli mellett nem tudom túl nagy rendszerességgel írni.

Ott van A játéktesztelő, egy virtuális világokban is játszódó cyberpunk regény, ami igazából majdnem 100%-ig ki van már dolgozva.

Ami még fontos, az az Éljen a király, ez mondjuk nem hinném, hogy végleges cím lenne. Ez egy középkori lovagos-királyos, nagyon enyhén fantasy-utalásokat tartalmazó királydráma lesz saját kultúrákkal.

A Nefelejcs egy görbe tükör azoknak a blogos történeteknek, amik idealizáltan mutatják be a nemi erőszakot, vagy legalábbis megpróbálják elhitetni az olvasóval, hogy az ilyesmit könnyen el lehet felejteni.

Tervben van a simán “pókos” munkacímre hallgató regény is, amit még 13-15 éves koromban haverokkal találtunk ki, egy olyan nagyvárosban játszódik, ahol mutáns pókok keletkeztek, amik éjjel lemásznak a torkodon, és a gyomrodba petéznek, ahonnan majd kikelnek a kicsinyeik és felfalnak belülről. Ez ilyen több nézőpontos, nyomozós történet lesz (egyszer).

A Szépséghajhász kigúnyolja a mai megjelenés-orientált társadalmat egy olyan lány képében, aki szabályosan rosszul lesz a csúnya emberek környezetében, aztán egyik napról a másikra egyre csúfabb alakok kezdik el őt követni.

Meg akarok egyszer írni egy Valami követ fanfictiont.

Meg LMBTQ témájú regényt.

Meg romantikus fantasyt.

Meg múlt századi orosz orvosi kísérleteket halálukból felélesztett állatokról.

De először a Hazug szerint az életet akarom végigírni, ami a megkeseredett, motiválatlan tinédzserek drámája lesz. Meg a halál és a reménytelenség ódája.

Mit gondolsz arról, hogy néhány író nem nézi jó szemmel, ha fanfictiont írnak a művéből?
Meg is értem, meg nem is.

Egyrészt szerintem baromira megtisztelő, ha valaki annyi fantáziát látna egy általam alkotott világban, hogy a saját történetét is ide helyezze. Megtisztelő érzés lehet inspirációként szolgálni egy másik író számára, amihez nem hiszem, hogy van hasonló érzés.

Másrészt viszont van, aki nem örül annak, hogy egy idegen is belekontárkodik abba a világba, amit ő teremtett (még ha ez a világ teljesen reális alapokon is nyugszik), ha olyan tettekre kényszeríti a karaktereit, amiket ő elképzelhetetlennek és karakteridegennek tartana, megszegné az ő univerzumának szabályait, vagy csak szimplán egy helyesírási hibáktól hemzsegő, alsó tagozatos fogalmazási készséggel rendelkező fércművel szemetelné tele a netet az ő nevéhez és írásához kötve.

Mindkét oldalt megértem, de nem tudnám eldönteni, hogy én mit szólnék, ha valaki fanfictiont írna valamelyik művemből. Majd ha egyszer megtörténik, elmesélem. 🙂

Te hogy fogsz készülni/hogyan készültél az érettségire?
4 évig készültem rá.

Magyarul, ha az ember tényleg odafigyel a suliban órákon, és legalább dolgozatok előtt leül tanulni (máskor én is csak elvétve csináltam), akkor nem nagy szám összehozni az érettségit. És nem is kettesre.
Idén érettségiztem, de hallottam ezerféle verziót arról, hogy mit fognak megváltoztatni jövőre. Hallottam olyat, hogy lesz matekból szóbeli, meg olyat is, hogy töriből már nem lesz kronológia az atlasz végén. Nem tudom, ezekből mi az igaz, aki tudja, az mondja már el, légyszi, tényleg érdekelne.

Magyarból ugye az írásbeli nem volt nagy cucc középszinten, talán egy pontot vesztettem a szövegértésnél. Szóbelire meg volt adva a 20 tétel, amiből nekem a füzetben megvolt 15, a többihez szépen kinyitottam a tankönyvet, és megkerestem azt a részt. 98%

Töriből kétszer átolvastam a Száray-féle tankönyveket írásbeli előtt. Utólag azt mondom, ide készülhettem volna többet, mert az írásbelin talán csak 76 százalékos lett, pedig magamtól többet vártam volna. Szóbelin ugyanúgy tételek, füzetből a nagy részét, a maradékot tankönyvből. Jó tételt is húztam, nem vesztettem pontot. 86%

Angolból mázlim van, mert elég jó nyelvérzékem van, úgyhogy oda nem igazán tanultam, de lehet készülni pl. filmnézéssel, olvasással is a tankönyvek száraz anyaga mellett. 92%

Matekból mindig is olyan négyes-ötös határvonalon egyensúlyoztam, úgyhogy utolsó évben eljártam heti egyszer különórára, főleg ismételgetni. De amúgy itt is elég sokat foglalkoztam a dologgal kb. tizediktől kezdve. 90%

Az emelt biosz volt az egyetlen, amire bevallom, hogy többet kellett volna készülnöm, mert sem tanév közben, se érettségi előtt nem vittem túlzásba. Szereztem direkt gimnáziumoknak való, érettségire felkészítő könyvet, azt átolvastam kétszer-kétszer írásbeli és szóbeli előtt, de éreztem, hogy inkább a mázli az, ami felvitte a dolgot 72%-ig.

A százalékokat nem azért írtam oda, hogy dicsekedjek. Hanem hogy megmutassam, hogy ha az ember törődik a tanulással a középiskola minden évében, akkor nagyon sok témakört inkább már csak kétszer elolvasva kell átismételni érettségi előtt, nem mindent az elejéről megtanulni. És akkor nem is olyan nehéz. Persze, tudom, mindenki más, nem mindenkinek mennek bele könnyen a dolgok a fejébe, meg akinek pl. több emelt tantárgya van, annak többet kell tanulnia (de azt meg nagy valószínűséggel ő választotta). Én csak azt mondom, nem lehetetlen jól leérettségizni, csak dolgozni kell érte, nem ellustázni a négy évet, ugyanis 12.-ben már kb. lehetetlen hiánytalanul bepótolni 4 év anyagát.

De félni nem kell tőle, én gyomorgörccsel mentem be első nap, majdnem okádva, aztán utólag nézve nem is volt olyan nagy szám az egész. Persze mindig mindenki ezt mondja, de előre senki nem hiszi el.

Meséld el, hogy milyen nehézségeken mentél eddig keresztül a blogolásod során. (Persze csak ha volt ilyen. )
Olyan 13-16 éves koromban még nem nagyon fogtam fel, hogy a világháló elég terjedelmes ugyan, de mégis bármikor bárki ismerős teljesen véletlenül is rátalálhat a blogomra. Akkoriban nyíltan írtam családi problémákról, otthoni nehézségekről, betegeskedésről, véleményt ismerősökről, egyszóval minden szennyest. Fájdalmas, de tanulságos tapasztalat volt, mikor ezzel a bloggal, illetve a leírtakkal szembesítettek néhányan, mikor megtalálták. Azóta van egy kis távolságtartás köztem és a blogom között, de ez szimplán annyiban merül ki, hogy sosem fogok már túlzottan személyes dolgokat leírni.

Mi alapján nevezted el a blogodat?
A blogom címe ugye A papírfecnis fiók, amit azzal a céllal hoztam létre, hogy egy helyen tudjam publikálni a novelláimat, a regényeimet és más agymenéseimet. Kellett egy összefoglaló név, ami egyértelműen kifejezi a blog tartalmát, de azért mégsem olyan kis bénácska, mint pl. a “Daremo írásai” lenne, hanem valami szellemesebb, de mindenféleképp magyar, könnyen megjegyezhető és többé-kevésbé egyedi. Szóval így lett egy virtuális papírfecnis fiókom, ami a legtöbb írónak és írópalántának van a valóéletben is.

Mitől lesz egy történet egyedi?
Minden történet egyedi. Még ha maga a cselekmény, a szereplők, a helyszín stb. tényleg ugyanaz, csak más az író, akkor is. Mindenki mást lát lényegesnek, hangsúlyozandónak, emiatt máshogy adja elő a történetet. Az író személye teszi egyedivé a történetet.

Mit gondolsz a tizenkettő-tizenhárom éves bloggerekről?
Hát én úgy vettem észre, hogy (kicsit általánosítva, na) két nagy csoportjuk van. Az egyik, aki egy hatalmas mesternek hiszi magát, akiben még él az a hit (ráadásul elég erősen), hogy ő egyedi, ő nagyszerű, úgyis ő fogja feltalálni még a spanyolviaszt is, és el is várják, hogy te így állj hozzájuk. Ennek is megvan a maga oka, hogy miért alakultak így, és nem is feltétlenül hiszem, hogy ez az ő hibájuk, de a hátterük elemezgetésébe most nem mennék bele. Nyilván nekik nehéz rosszat mondani még megalapozott indokkal is, mert ha nem is vallják be, de hisznek rejtett zsenialitásukban, tévedhetetlenségükben, és jaj neked, ha ezzel ellenkezel.

Amúgy nagyon sokan így kezdtük, és nemcsak írásra vonatkozik ez az általánosítás; csak ez a korai, buta naivitás általában eltűnik, ahogy az ember idősödik, kicsit szélesedik a világképe, és rájön, hogy a kölökkori fantasztikusnak hitt ötleteit már ezer másik sokkal jobban megvalósította. És akkor az ember rájön, hogy amit csinál, az nem jó, de nem adja fel, hanem nekiveselkedik, és évekig próbálkozik, hogy végre tényleg megalkossa AZ egyedit.

A másik csoportja a fiataloknak, na őket imádom. 🙂 Olyan kis tisztelettudóak, segítséget kérnek, aranyosak, imádom őket. 🙂 Kicsit talán érettebbek is a nagy átlagnál, ezért még így idősebb fejjel (mondom én ezt a rettenet sok 20 évemmel) is baromi jól el lehet velük beszélgetni, és az ember alig várja, hogy megint írjon valamit, amit együtt kiveséztek, és az valami fantasztikus érzés, ha látod, hogy az illetőt komolyan érdekli, hogy mit gondolsz róla és az írásairól. És látod, hogy meg is fogadja, amit mondasz neki.

De közben nyilván az lenne az ideális, ha idősebb és fiatalabb egyaránt tisztelné a másikat. Mi, vén rókák is voltunk 13 évesek, akik borzalmasabbnál borzalmasabb történeteket írtak. Én rosszabb voltam, mint némelyik mai 13 éves (ha az írást nézzük… főleg), aztán mégis elég jól kikupálódtak a novelláim és a regényeim is. És nekem is volt nagy pofám, és igaz, segített a helyrerázódásban néhány pofon az idősebbektől, megérdemeltem. De volt olyan, ami után egy évig egy sort sem írtam, annyira szíven ütött egy huszonéves lány gúnyos, sértegető “kritikája”. Nem kellene bántani a másikat. Kurvanagy hely ez az internet, elférünk békésen egymás mellett.

Szóval nem kellene bántani a másikat. Az olvasók száma nem véges (mármint senki sincs csak egy történet olvasására korlátozva), éppen ezért egy-egy nekünk nem tetsző blogger nem fogja a mi blogunktól elrabolni az olvasókat. Ne csináljuk már folyton ezeket a “bloggerközösség” felett. Soha nem volt ez egy konkrét közösség, basszus, ne idealizáljuk túl. És ne hisztériázzunk minden felett, hanem egyszerűen csak blogoljunk és kész.

*Napi Daremo-bölcsesség kifújva*

Csak hogy megmutassam, én hol kezdtem 13 évesen. (Ezt saját magamnak tettem fel, az előző folytatásaként)
A helyzet az, hogy szinte mindenki úgy kezdte, hogy szarul ír, és kicsit nagyképű, és kicsit érzékeny, és kicsit figyelemhiányos, és kurvára nem ért se a design-készítéshez, se magához az íráshoz. Majd kialakul, az ember személyisége fejlődik, elkezd jobban írni, nagyobb igényességgel blogolni, TÖK NORMÁLIS, ha ezen mindenki végigmegy, hagyjuk már abba, hogy az idősebbek a hisztis fiatalok miatt akadnak ki, a fiatalabbak meg a nagyképű idősek miatt. Ha valaki nem szimpi, ignoráld, tiltsd, rejtsd le a hirdetéseit Face-en, nem kötelező senkivel sem foglalkozni.

Példaként, gyerekek, egy részlet a 12-13 éves koromban írt, romantikus Tokio Hotel fanfictionömből.

Megjegyzem, ez egy konkrét fejezet volt.

– Akkor hol is laktok? – kérdezte Bill.
– Hát… ööö… – kezdtem. – Jane nézte meg az utcát és a házszámot…
– A repülőn meg te voltál az, aki pontosan tudta, hova megyünk! – kiabált rám Jane.
Ekkor azonban Hanna megfordult és így szólt:
– Nem ott lakunk, véletlenül? – mutatott egy öt méterre levő házra, amely tényleg a mi házunk volt.
– De… – mondtam. – Hülyék vagyunk…
– Pontosabban TE vagy a hülye, Alex – mondta Jane, majd halkan hozzátette – meg mi is.
– Bejöttök, fiúk? – kérdeztem Billékhez fordulva.
– Vagy ő mégsem olyan hülye, ha ilyen jó ötletei vannak… – jegyezte meg halkan Jane.
A fiúk összenéztek, és azt válaszolták:
– Talán… Lehet… Esetleg… Biztos, hogy bemegyünk!
– Oké, akkor ezt megbeszéltük – mondtam.

Légyszi, a jelenlegi írásaimból hadd ne kelljen bemásolnom, hogy érezzük a különbséget.
RÖVIDEN ÉS TÖMÖREN: mindenki nyugodjon le a pi…

Mi után számít egy blogger “megbízhatatlannak”?
Nagy általánosságban ez nem is bloggerre érthető, hanem emberre. Ha nem tartja a szavát, de folyton ígérget, ha nem eredetiek az ötletei, ha irigykedik, ha feszültséget generál, ha beszólogat, ha szándékosan rossz tanácsot ad, ha vádaskodik – ezek szimplán olyan dolgok, amik nem azért jellemzőek valakire, mert blogger, hanem mert ember. Mert ugye a blogger is csak ember. Én legalábbis nem tekintek a blogolásra másra, mint egy megnyilvánulás eszközre, és nem mint egy életformára, de úgy vettem észre, sokan nem osztják a véleményemet. Pedig ez a titka az egésznek: vedd lazán! Sokkal egyszerűbb.

Írni 5 év múlva is

Ha egy hónappal ezelőtt megkérdezi tőlem valaki, mi a tervem az írással a következő öt éven belül, csak egyetlen szóval válaszoltam volna: megjelenni. Mindegy, hol, mindegy, mivel – nincsenek nagy igényeim, nem akarom 25 éves korom előtt meghódítani a világot, és fantasztikus szerződést kapva az ország legjobb kiadójától, sorra ontani magamból az újabb és újabb regényeket. Lehet akár egy novella is egy szűk réteghez eljutó antológiában, egy megemlítés a helyi újságban, akármi. Csak legyen mit felmutatni.

A Facebook-oldalamon már írtam erről néhány szóban, bár itt sem szeretnék még fecsegni róla: ez az álmom most valóra fog válni. Még nyár elején kaptam lehetőséget pályázni egy helyi művészeti klubnál, ahová két novellámat küldtem be, az Ott állt Anya és az Út a mennybe címűeket. Néhány nappal ezelőtt érkezett a hír, hogy az Ott állt Anya bizony benne lesz ebben az antológiában, aminek a bemutatója ősz végére várható. Szóval úgy tűnik, az egyik célomat végre elértem, már csak az kell, hogy ténylegesen a kezemben tarthassam ezt a bizonyos kötetet.

Most újra kell gondolnom, pontosan mit szeretnék elérni az írással a következő öt évben, milyen célt tűznék ki magam elé, hogyan látom magam a távoli jövőben.

Egy kicsit nehezebb szakasza következik az életemnek, hiszen néhány napon belül elkezdem a főiskolát. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, mi vár rám. Nem tudom még, mennyi időm lesz az írásaimmal foglalkozni a tanulás mellett.  Nyilván ha sűrűbb lesz a napirendem, akkor inkább foglalkozom majd novellákkal és regényekkel, mint blogbejegyzésekkel.

Egyébként azt terveztem, idén megpályázom az Aranymosást a Hazug szerint az élettel. Most már látom, hogy kicsit túlvállaltam magam, sok dolgot akartam egyszerre ezen a nyáron, és pont Hazugék nem fértek bele; nem kétlem, hogy ha ráfeküdnék a regény megírására, decemberig készen lenne, de úgy érzem, nem szeretnék egy éppen csak befejezett, alig javított írást beküldeni a pályázatra. Az Aranymosás egyik szabálya, hogy a kiesett regényt már nem lehet később sem beküldeni, márpedig nekem többet jelent ez az írás, mintsem hagyjam elkallódni a türelmetlenségem miatt. Szóval a pályázat egyelőre parkolópályára került, majd jövőre, és akkor legalább nem feszített tempóban, kapkodva fogok vele dolgozni.

Szóval az első számú tervem az Aranymosás. Persze tudom, hogy nem csak ez az egy lehetőség van a megjelenésre, én mégis úgy érzem, itt szeretném magam először kipróbálni. Egy nagyon erős pluszpont a pályázat oldalán, hogy itt egész biztosan kapok visszajelzést (még ha csak annyit is, hogy kiestem az előszűrésen), míg más kiadónál, ha az ember elküldi a kéziratát, nem lehet tudni, nincs rá garancia, hogy mikor veszik elő a szerkesztők.

Szeretnék tehát elérni valamit az egyik regényemmel, ha nem is Hazugékkal, szerencsére elég sok terv van még a tarsolyomban, ami megírásra vár. Bár azt is megmondom, hogy nem törnék össze, ha a következő öt évben nem sikerülne – ismerek olyanokat, akiknek a története nem jutott át az Aranymosás előszűrésén, ők pedig azóta nem írnak. Én nem hiszem, hogy engem ez ennyire szíven ütne. Nyilván rosszul esne, hiszen nincs olyan ember, aki nem képzeli el már előre, hogy milyen érzés lenne nyerni (nem csak írói megmérettetéseken, szerintem bármilyen versenynél igaz ez), de én már rég felfogtam, hogy az emberek 99%-a nem fogja megváltani a világot még huszonéves korában sem. Éppen ezért nem értem azokat, akik tizenéves korukban pályáznak, és ha nem sikerül, elkönyvelik magukat tehetségtelen, semmit érő firkászoknak, aztán soha többé nem vesznek tollat a kezükbe. Az életünknek a harmadát sem éltük még le, évről-évre rengeteget fejlődünk (ezt én is érzem, látom magamon és az írásaimon is), 25 éves korunkban valószínűleg röhögni fogunk azokon is, amiket 18 évesen vetettünk papírra. Hadd ne mondjam, hogy például majd a negyvenedik születésnapunkon hogyan fogjuk a hasunkat a kacagástól, ha visszagondolunk arra, milyen éretlenül hittük azt, hogy ha az ember nem rak le valamit az asztalra a második X előtt, akkor nincs is értelme csinálni semmit.

Ha röviden össze akarnám foglalni a céljaimat a következő öt évre, csak annyit mondanék: írni, írni, mindig csak írni, és soha fel nem adni. Öt év múlva szeretnék a hátam mögött tudni néhány befejezett regényt és legalább két tucat novellát, és szeretnék mindig elég erős maradni ahhoz, hogy a kudarcok ellenére se adjam fel. Hiszen elsősorban az ember nem a megjelenés miatt ír, hanem mert a történet „úgyis kirágja magát”…

Ask.fm válogatás I.

Egy ideje megint aktívan használom az Ask.fm fiókomat (a linkre kattintva el is juthatsz a profilomra), ahol többnyire nagyon érdekes, írással kapcsolatos kérdéseket kapok. Szemezgettem közülük, és hogy ne vesszenek el, bemásolom őket ide. Lesz szó a szokásokról, írástechnikáról, rövid történetekről és egy kis személyes témáról is.

Mi a legnagyobb vesszőparipád?
Amikor megkérdezik tőlem, milyen műfajú a regényem vagy a novellám.
GYORSTALPALÓ IRODALOMBÓL (kb. általános iskolából): Vannak ugye a műnemek, líra, epika, dráma. Mi itt többségében az epikát “használjuk”, ide tartoznak a blogregények, a novellák, az egypercesek stb. De ezek (regény, novella…) nem a fajtája vagy kategóriája vagy kiskutyája a történetnek, hanem a MŰFAJA. Magyarul, ha megkérded tőlem, milyen műfajú a regényem, akkor a kérdésedben benne van a válaszom is, és én nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy nem vagyok hajlandó válaszolni.

Ki a kedvenc rajzfilmes szereplőd?
Meg akartam mutatni a saját tetkómat Simbáról, de rájöttem, hogy nincs is még róla rendes fényképem, pedig már két éve megvan. Szösszenetet nem akarnék írni róla, inkább csak elmesélem nagy vonalakban, miért Az oroszlánkirály, és mi vitt rá, hogy a 18. születésnapomra meglepjem a vádlimat az alábbi rajzzal.
Nem szoktam róla beszélni, és most sem fogok részletekbe menően, de volt egy hosszabb kórházi kezelésem még 15-16 éves koromban, ami annyira maga alá gyűrt, hogy eltávolodtam az emberektől, az osztálytársaimtól, iskolát váltottam, fél évig igazából be sem tudtam járni, évet kellett ismételnem miatta, amit annyira szégyelltem, hogy inkább máshol folytattam a tanulmányaimat. Mindig rettegtem attól, hogy mit fognak rólam gondolni az emberek, ha ez kiderül, és megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel, aki ismert abból az időből, amikor beteg voltam. Aztán teltek az évek, és elkezdtem rájönni, hogy az ember nem bújhat el a múltja elől, még akkor sem, ha nem érti még pontosan, mi történt korábban. Szép lassan ráébredtem, hogy a múltam a részem, és ahelyett, hogy elmenekülnék előle, letagadnám, szembe kell néznem vele, meg kell értenem, pontosan mi történt, és ha sikerült elfogadnom, akkor egy sokkal erősebb személyiségként “születhetek újjá”. Ennek az egyik állomása volt az is, hogy felvállaltam a nevem az írásaim mellett is. Hosszú még az út, de kezdem látni a végét. És ha elbizonytalanodok, akkor lenézek a lábamon Simbára, és mindig eszembe juttatja, hogy nem szabad elmenekülni a múlt fájdalma elől.

Mi volt a legrövidebb idő, ami alatt megírtál mondjuk egy novellát?
Ha jól rémlik, A magány címűt valamikor éjjel írtam, szerintem nem lehetett több egy-két óránál. Annál javítást sem nagyon végeztem, csak kijavítottam néhány elgépelést.

De amúgy novellákkal mindig úgy vagyok, hogy igyekszem azonnal elejétől a végéig megírni őket, mert általában hirtelen kap el egy ötlet vagy hangulat, amit megpróbálok papírra vetni. Ha nagyon muszáj, még másnap fel tudom venni a fonalat, de ha akkor sem fejezem be, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy nem is fogom sosem. Szóval az első verziót megírom rögtön, utána néhány nap múlva előveszem, és kijavítom, ha kell, akár nagyobb részeket is átírok.

Ha kiadnák az egyik történetedet, milyen néven jelentetnéd meg? Esetleg tudod, hogy melyik sztorid lenne? Változtatnál benne valamit?
Daremo néven írok, így ezen is jelennék meg, de én nem titkolom a valódi nevemet sem. 🙂 Jelenleg a Hazug szerint az élet a fő projekt, így nyilván azt választanám ki. Megváltoztatás szempontjából pedig csak annyit mondok, hogy be kellene már fejezni. 😀

Számodra mi a legfontosabb szempont egy blog olvasásakor? Mi az, amit a legkritikusabban szemlélsz rajta?
A legfontosabb, hogy az első két bekezdésben ne legyen durva helyesírási hiba – természetesen nem számolom meg a bekezdéseket, és tudom azt is, hogy nem lehet mindenkinek tökéletes a helyesírása, de én erre nagyon allergiás vagyok, és szörnyen zavar, ha már az elején belebotlok egybe, azonnal kizökkent az olvasásból (amibe még igazán bele sem rázódtam, hiszen a történet elején járok, később kicsivel elnézőbb vagyok). Szerintem ez valamilyen szinten igényesség kérdése is: ha az illető tisztában van vele, hogy nem olyan jó a helyesírása, ma már ingyen és bérmentve, nagyjából 10 perc alatt tud találni valakit, aki segít kijavítani az írásait. Én mindenesetre rosszul érezném magam, ha nem adnék meg annyi tiszteletet az olvasóimnak, hogy a tökéleteshez legközelebb álló verziót töltsek fel (mert a tökéletest, még magunkhoz képest is, szerintem sosem érhetjük el), és számomra furcsa, hogy egyesekben nincs meg ez az érzés. Az ember legyen igényes mindenre, amit kiad a kezéből, mert ez nagyon sokat árul el a személyiségéről, én ezt vallom.

Hogy nézne ki az a karakter, akit magadról mintáznál, és milyen tulajdonságokat adnál neki? A nevén változtatnál, vagy a tiedet kapná?
Régen, úgy 13 éves koromig bezárólag mindig magamról mintáztam a főszereplőket, de érdekes, hogy sem a neve, sem a külseje nem kapta az enyémet. Mindig Alexandrának hívták, rövid, fekete haja volt, és általában minden megszólalása az én véleményemet tükrözte. Nagyszájú, következményekkel sosem törődő, gyerekes kislány volt a legtöbb esetben, bár volt alkalom, mikor kinőtt ebből, például egy Szellemvilág című fantasyben. Utólag belegondolva az egy egész jó történet lenne, némi átgondolással persze, hogy kevesebb kötődése legyen az akkoriban oly népszerű Inuyasha című animéhez, meg kevesebb nyálas románc kellene bele, de ez is rajta van az “egyszer újraírom” listámon. Csak az a baj, hogy a listámon (a régi, jónak ítélt műveket és az új ötleteket tartalmazza) még van vagy ötven regény, és nem hiszem, hogy ezer évig élnék, szóval bele kéne húzni már.

Mit teszel, ha nincs semmi ötleted egy blog folytatásához?
Általában az ötlettel nincs baj (gondolom, blog alatt történetet értesz), mert mindig kész vázlattal állok neki az írásnak. Sokkal inkább a kitartásom az, amit még fejlesztenem kellene.

Olyan fordult még csak elő, hogy vázlatírásban akadtam el, mert nem tudtam, hogyan tovább. Van most pl. elfekvőben egy cyberpunk regény vázlata, aminél a legvégső nagy konfliktushelyzet előtt leblokkoltam, mert abszolút fogalmam sem volt, mi fog egyáltalán történni. Azt azóta félreraktam, de szent meggyőződésem, hogy a vázlat során még sokkal korábban rossz irányba vittem el a történetet, így majd vissza kell bontani legalább a feléig, ha végre lesz rá időm.

Mennyire szólhatnak bele mások a történetedbe? Hallgatsz a bétád, a barátnőid vagy az olvasóid tanácsaira? Előfordult, hogy változtattál az eredeti ötleteden valaki kedvéért?
Általában erősen ragaszkodom a történetem alapjaihoz, és ezt csak akkor vagyok hajlandó megváltoztatni, ha valaki jelzi, hogy valami nagyon nagy baromságot írtam (de ez még nem fordult elő 🙂 ). Nem igazi bétáim vannak, hanem egy-két olyan barát, akinek lehet bízni a szavában, nem köntörfalaznak, ha valami nem tetszik nekik, olvasottak és műveltek, némelyikük nem is írópalánta. Rájuk hallgatok, ők az első olvasóim. A blogomon az olvasók még nem nagyon szóltak bele a történeteim alakításába, de azt is maximum akkor fogadnám el, ha valaki megindokolná, hogy amit én írtam, miért nem jó, például mert logikátlan, de azért nem, mert esetleg azt akarja az illető, hogy XY mégis életben maradjon. 🙂 Biztosan volt már, hogy apróságokat változtattam, mert átbeszéltük az előolvasóimmal, és megmondták, hogy valami nem jó, de nem rémlik, hogy egész nagy történetötleteket meg kellett volna változtatnom. Elég sokat dolgozok már a vázlaton is, mielőtt bárki hallana egy ötletemről, így még nem fordult elő, hogy brutális baromságot írtam volna. 🙂 (Nyilván ezek az utóbbi években érvényesek, a mostani “szintemhez” igazodva. 🙂 )

Mennyire mélyedsz bele a kutatásba, miközben írsz? Utánanézel a helyszínnek? Megnézed például, milyen kerületek, időjárás, szórakozási lehetőségek vannak a városban, ahol a történeted játszódik?
Többnyire fiktív magyar falvakban és kisvárosokban játszódnak a történeteim, ahol én magam alakítom ki a helyszínt és a körülményeket. De van olyan vázlatom, ami Afrikában játszódik, annál rengeteg időt és energiát belefektettem már abba, hogy hitelesen tudjam lefesteni az afrikai tájat. Ugyanez lenne, ha pl. Londonban, New Yorkban vagy más, mostanában közkedvelt helyszínen történnének az események. Azt vallom, hogy a háttér erősen befolyásolja, meghatározza a karaktereket, a jellemüket, az eseményeket. Nem díszletként kell felhasználni, hanem a történet szerves részeként, akár alakítójaként is. Úgyhogy mindig végzek kutatómunkát, még ha ez azt is jelenti, hogy kitalálom, mi hol helyezkedik el a fiktív kisvárosomban. 🙂

Mikor kezdted el a neten publikálni a munkáidat?
Legelőször 11-12 évesen csináltunk a barátnőkkel egy rettenetesen amatőr G-portálos oldalt, oda töltögettük fel az akkori cuki, romantikus, értelmetlen Tokio Hotel fanficeinket. 😀 Nyilván nem igazán volt olvasóközönségünk. Utána 13 évesen már saját blogom volt a blogol.hu-n, oda is kerültek fel novelláim és regényeim, ott már jóval több visszajelzés érkezett. 🙂

Mi volt az eddigi legnegatívabb kritika, amit kaptál?
Még néhány éve volt egy szörnyen gyermeteg, összecsapott regénypróbálkozásom, amivel neveztem egy netes versenyre. Az egyik résztvevő nagyon alaposan, mondatonként elemezte ki a történetemet, mindenhol gúnyolódva, mintha direkt le akarná törni minden lelkesedésemet. Utólag felfogom, hogy sok dologban igaza volt, egy nagyon naiv és elnagyolt próbálkozás volt, de én úgy gondolom, hogy ha nagyságrendekkel jobbak is vagyunk valakinél, akkor sem szabad sárba tiporni a másik minden önbecslését, mert a kezdők nyilván nem profin írják meg az első történetüket, de megvan bennük a lehetőség a tanulásra, a fejlődésre. Én is rettenetes dolgokat írtam le 12-14 évesen, és én is adtam lekezelő kritikát, de amikor én is kaptam egy ilyet, fordult egyet a világ, és azóta nem teszem, csak segítek, ha kérik. Egyébként láttam azt is a fent említett kritizálómtól, hogy mindenről és mindenkiről ilyen lekezelő stílusban írt a saját blogján, úgyhogy utólag inkább őt sajnáltam, mint magamat, hiába lettem kb. közröhej tárgya, mikor a három oldalas írásomról hat oldalban értekezett.

Mennyire megy könnyen a címadás?
Ez elég változó. Van pl. a Hazug szerint az élet c. regényem, amin most dolgozom, ott valahogy azonnal meglett. De egy másikon, amiről még nem nagyon meséltem sehol sem, hónapokig gondolkodtam, minden lüke ötletemet megosztottam a barátnőkkel, körülbelül tízféle címen futott, volt A megbocsájthatatlan, Az erőszak, A bűntelen, asszem még olyasmi is felmerül, hogy Ami jár neki, szóval mindenféle bénán hangzó és szappanoperás lököttség, amíg egyik este félálomban be nem ugrott tök oda nem illően, hogy Nefejelcs, és beugrott egy teljesen új, de odavágó történetszál, és azóta megvan. 😀 De általában nem vagyok elégedett a címeimmel, olyan jellegtelennek érzem sokukat.

Szerinted mi tesz valakit íróvá? Ez különbözik attól, amit a társadalom mond az írókról?
Nézzük először azt, hogy a társadalom átlagemberei mit gondolnak az írókról, profikról és amatőrökről egyaránt. Ahogyan én látom, két táborra oszlanak az emberek, akiknek semmiféle rálátásuk nincsen az irodalomra.

Az egyik, amikor az írásra valamiféle misztikus, már-már túlvilági eredetű művészeti ágra gondolnak. Isten adta tehetség az, ha valaki ír. Olyan nincs, hogy jó író meg rossz író, kezdő vagy profi, elvégre mi a bánatért fogna tollat a kezébe olyan ember, aki nem ért hozzá? Az ilyen embernek elég annyit mondani, hogy „képzeld, regényeket írok”, és máris a lábad előtt hever, ugyanis fogalma sincs róla, hogy az alkotáshoz más is kell, mint a veleszületett érzék. Nem tudják, hogy az írásnak is vannak szakmai részei, technikái, jól bevált fogásai, hogy külföldön ezt igenis tanítják, nálunk viszont néhány lefordított könyvön és egy-két írói kurzuson kívül semmi nincs. Mert ez nem is olyan művészet, mint pl. a festészet, ahol látod, mivel dolgozik a művész: ott még felfogja a laikus, hogy nem mindegy, milyen ecsetet használsz, hogyan kevered a színeket, satöbbi. De az irodalomban nincs ilyen, itt a toll meg a papír nem befolyásolja a végeredményt, az egyetlen eszköz az agyad, ezért hajlamosak az emberek azt hinni, hogy kell hozzá tehetség és semmi más. Akinek pedig van motivációja rá, hogy alkosson, az nyilván tehetséges is.

Név nélkül egy példa: magánkiadásban többszörösen megjelent, nálam fiatalabb lány, akinek sokszor az alany-állítmány egyeztetésével már gondjai vannak. De mivel a neve szerepel már legalább egy könyv borítóján (és hozzá nem értőnek még arról sincs fogalma, hogy egyes magánkiadóknál azt nyomtatnak ki, amit akarsz, ha fizetsz), meg alkotói profillal rendelkezik a Molyon, elképesztő rajongótábora van. Felnőtt emberek, ráadásul, akiknek elvileg van némi sütnivalójuk már. És így aztán lehet hírességként élni a faluban, meg látványosságként mutogatni mindenféle helyi események az alkotót, de a művészete nincs megkérdőjelezve. Mert az irodalmat tutira Isten rakja bele a fejünkbe, a sok kísérletezésnek, gyakorlásnak, tanulásnak meg aztán végképp semmi köze hozzá. (Kell tehetség is, persze. De egy idő után az nem elég semmihez.)

A másik réteg pedig úgy van vele, hogy amíg nincs kiadott könyved, addig te nem vagy író. Hiszen ha olyan jó lennél, akkor már felfedezte volna valaki a tehetséged. Szkeptikusan áll az alkotásokhoz, meg kicsit flegmán és lenézően is, szerinte van az az író, aki mögött áll egy kiadó, meg vagy te, aki próbálkozol, de igazából nem vagy senki. Majd akkor leszel művészként emberszámba nézve, ha letettél valami kézzelfoghatót az asztalra.

De persze van az a szűk réteg, aki ért is ehhez, esetleg ő maga is ír, és van rálátása arra, mi minden kell egy írónak ahhoz, hogy élvezhető történeteket alkosson.

Hogy szerintem ki számít írónak, az egy piszok jó kérdés. Mivel ez tulajdonképpen egy szakma, ezért mindenképp azt nevezném annak, akinek van legalább egy megjelent könyve (és nem, én a magánkiadást nem számolom). De mégis úgy gondolom, hogy egyetlen regény (vagy novelláskötet) még nem jelenti az íróvá válást. Szóval én azt nevezném annak, akik már több éve ezen a pályán törtet előre. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy lenézném az amatőröket (hiszen én is az vagyok), csak nem ezt a kifejezést használnám rájuk. A hobbifirkász szokott lenni az én szavam. 🙂

Írd le egy szóval a jelenlegi hangulatodat. Ezután írj egy pár soros történetet, ami eköré épül!
Elveszett.

Cigarettafüst száll lomhán az erkélyen. Mélyet szívok belőle, megnyomja a homlokom, és zsibbadni kezd a kezem. Tompul a világ lassacskán. A kezemre pillantok, furcsán érzem az ujjaimat, egyesével megnézem őket, áttapogatom mindet, lassan szokom meg a furcsa, bizsergő érzést.

Nevetek, és amikor a többiek megkérdezik, mi olyan mulatságos, nem tudok mit felelni. Ez az egész. Vicces.

Jobbra és balra kapkodom a tekintetem, nézem a többi elhomályosult tekintetet, miközben körbeadogatják egymás között a cigarettát. Van, aki csak elereszti magát és hátradől, nekitámaszkodva a falnak. Van, aki védekezve felemeli a kezét; nem kér belőle. Van, aki maga elé néz, és vigyorog.

Nekem csak nyomja a homlokomat, egyre lejjebb, míg a tarkóm nem koppan a csempén. Furcsán vibrál a levegő, mindenki csak mormol, elhalkulnak.

Majd elmúlik. Mindjárt elmúlik, és megint olyan vicces lesz.

Valaki beszél hozzám, kérdezget, de nem akarok válaszolni, túl sűrű a füst az agyamban. Rámordulok, és nem érti, mi a bajom, miért nem nevetek.

Nem akarok beszélni, nem hallom őket tisztán, mintha bedugulna a fülem.

Fehér pontokat látok magam előtt. Az arcom elé emelem a kezem, de már nem látom az ujjakat, nem látok semmit, csak sok apró, fehér pöttyöt, egyre sűrűbben egymás mellé állva. Kitakarják előlem a világot.

Nagyot nyelek, fájdalmasan szorul össze a torkom. Nem látok és nem hallok. Nem tudok segítségért kiáltani. Szorul a mellkasom körül a húsba vágó kötél, csak bámulok magam elé, a kezemet kellene látnom, de nincs ott semmi, csak a fehér pöttyök. A háttérben halk zúgás, ahogy a többiek duruzsolnak. Mélyeket lélegzem, eljut hozzám egy hang is: miért zihálsz?

Egy erős kéz megragad, és felemel a földről. Megfeszülők, de csak suttogni sikerül, valaki hozzon inni. Érzem, ahogy a bordáimat verdesi a szívem. Zakatol, kattog, már semmi mást nem hallok, csak a szívverésemet. A pontok masszává olvadnak.

Ne sírj, mindjárt elmúlik, szakítja át egy hang a zárkámat. Nézz rám, nézz, ide.

Nem látom, csak a fényességet, de felé tartom az arcomat.

Csak beszél és beszél; arról is, hogy szeret, meg arról is, hogy mit csinál délelőttönként a fura szomszéd; és hogy nincs mitől félni, mert mindjárt elmúlik.

Nem fog, nem fog, nem fog!

Megfogja a kezem és megszorítja az ujjaimat: ne pánikolj! Bólogatok, és visszaszorítok.

Hosszú percek után oszladozni kezd a köd, és megint nevetségessé válik. Ez az egész.

Bookworm Book Tag

Barby könyves oldalán bukkantam rá a Bookworm Book Tagre, amit azonnal ki akartam tölteni. 🙂 Ha valakinek megtetszik, ne habozzon, kíváncsi vagyok mások válaszaira is!

Emlékszel, hogyan szeretted meg az olvasást?
Mindig is könyvmoly gyerek voltam. Már oviban könyörögtem anyának, hogy tanítson meg olvasni, ennek pedig az lett a vége, hogy nagycsoportos koromban nem a többi gyerekkel játszottam, hanem beültem a sarokba a mesekönyvemmel, és elszórakoztattam magam vele. Anya meg egy idő után szólt az óvónőknek, hogy vegyék el tőlem a mesekönyvet, mert ez rosszul hat a szociális fejlődésemre. Ezeket mind anyu mesélte nekem, meg azt is, hogy már nagyon korán megtanultam magamban olvasni. Szóval mondhatjuk, hogy azonnal könyvmoly lettem.

Általában hol olvasol?
A szobámban, az ágyon fekve vagy az egyik fotelemben ülve. Egészen addig lesz így, míg meg nem érkezik a tegnap rendelt függőágy – ha azt végre felszereljük valahova itt, akkor többé ki nem szállok belőle.

Egyszerre szigorúan csak egy könyvet olvasol, vagy több is jöhet egyidejűleg?
Egyet, nálam ez a szabály. Nagyon ritkán fordul elő, hogy kettőbe is belekezdek, akkor annak van valamilyen oka is, például az egyik kötelező irodalomórára.

Melyik a kedvenc műfajod?
Nincs ilyenem, szinte mindent elolvasok, néha még a nem kedvelt romantikusok közül is becsúszik egy-egy.

Van olyan műfaj, amit a világért sem olvasnál?
Nincs. 🙂

Van kedvenc könyved?
Rengeteg van, de a következőket szoktam felsorolni:
Vladimir Nabokov – Lolita
J. K. Rowling – Harry Potter-sorozat
George Orwell – 1984
Takami Koushun – Battle Royale
Daniel Keyes – Virágot Algernonnak
Patrick Süskind – A parfüm
Timur Vermes – Nézd, ki van itt

Melyik a leghosszabb könyv, amit valaha olvastál?
Az az ember, aki erre tud válaszolni, nem olvasott még eleget életében. 🙂 Nem emlékszem rá, rengeteg könyv megfordult már a fejemben, nem tartom őket számon, ahogyan az oldalszámukat sem.

A könyvtári vagy a saját (vásárolt) könyveket szereted jobban?
Régebben jártam könyvtárba, de aztán annyi olvasatlan könyv halmozódott fel itthon, hogy abbahagytam. Alapvetően nincs bajom a könyvtárral, szeretek oda járni, de van egy olyan rossz szokásom, hogy ha egy könyv nagyon tetszett, akkor kell szereznem egy saját példányt belőle.

Jelenleg mit olvasol?
Semmit, mert egy szemorvosi vizsgálat miatt ki lett tágítva a pupillám, ezért elég rosszul látok már egy hete, és csak remélhetem, hogy hétvégére elmúlik a hatása. Napfényben nagyon szenvedek, de egyébként is elég homályos előttem a világ. Írni és netezni próbálok, bár elég nehézkes, de az olvasást inkább hanyagolom. Egyébként On Sai Lucy és Szürke szobák c. könyvei fognak következni.

Hol veszed a könyveidet?
Változó. Sokszor netről rendelek, általában ott, ahol az adott könyvet legolcsóbban be tudom szerezni. De idén vettem például a helyi könyvtár kiselejtezettjei közül is vagy harminc példányt, ha jól emlékszem, ötven forintért adták darabját. 🙂

Előrendeltél már valaha könyvet?
Talán kétszer. Még annak idején a Harry Potter utolsó részét, illetve nemrég On Sai-tól a Szürke szobákat. Pont a megjelenés előtti héten olvastam el a Scart, és úgy éreztem, azonnal meg kell vennem a folytatást, a Lucyt is. És mivel a Könyvmolyképző két könyvtől ingyen szállít, és talán csak három nap volt hátha a megjelenéséig a kettő és feledik résznek, ezért lecsaptam rájuk.

Hány könyvet veszel havonta?
Van, hogy egyet se, de olyan is volt már, hogy harmincat (a fentebb említett könyvtári selejtezéskor).

Mit gondolsz az antikvár könyvekről?
Rengeteget jártam régen antikváriumban, és neten is rendeltem már ilyen könyveket. Nem csak a kortárs írók ma megjelenő regényeit kell olvasni.

Egymás mellett tartod a már elolvasott és a még olvasásra váró könyveidet?
Igen. Van két hatalmas könyvespolcom, meg egy nagy kupac könyvem még mellettük, a földön, ami nem fért el, nem az alapján rendezem őket, hogy olvastam-e már, hanem inkább téma szerint.

Az összes könyvet el akarod olvasni, ami a magánkönyvtáradban van?
Jó lenne, de sajnos van néhány, amiről tudom, hogy nem fogom.

Mit csinálsz azokkal a könyvekkel, amik a polcodon sorakoznak, de tudod, soha az életben nem olvasod el őket még egyszer?
Próbálom magam szoktatni a gondolathoz, hogy meg kellene válni tőlük.

Adományoztál már könyvet?
Talán barátnők szülinapjára.

Volt már könyvstopod?
Igen, érettségi előtt és alatt, mert tudtam, hogy ha belekezdek valamibe, akkor inkább azzal foglalkozom napi 12 órában, csak tanulni ne kelljen. 🙂

Mit gondolsz, szerinted túl sok könyved van?
Hát, ha úgy nézzük, hogy a könyveim harmada a földön van, mert nincs hely nekik a polcon, akkor igen. Bár nézőpont kérdése, az is lehet, hogy nem könyvből van túl sok, hanem polcból kevés.

5 tény az érettségizőkről

Mint láthatjátok, elég rendesen eltűntem mostanában a papír fecnijeimmel együtt, de ennek igen egyszerű az oka: egy hét múlva érettségizem, és úgy érzem, nincs annyi felesleges szabadidőm, hogy foglalkozni tudjak a blogommal. A novelláimmal és a regényeimmel pedig pláne nem tudok haladni. De hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül, és hogy enyhítsem a bennem feszülő késztetést az írásra (és a bioszkönyv elhajítására), megmutatom nektek, mi zajlik ilyenkor egy átlagos végzős életében, néhol persze kicsit eltúlozva. 🙂

1. Baromira nem érdekli őket a többi tantárgy
Ez elsősorban az olyan tölteléktantárgyakra vonatkozik, mint az ének, a rajz, a filozófia vagy a tánc és dráma (elnézést, tanár úr, én tényleg szeretem az óráit, de a beadandókat kevésbé!). Mintha az ezeket oktató tanárok azt hinnék, áprilisban már annyira biztos a végzősök tudása az érettségi tantárgyakból, hogy nyugodtan lehet velük témazárót íratni Kodály és Bartók életrajzából meg teljes második félévet átfogó röpdolgozatot az összes megemlített latin szakszóból és filozófiai irányzatból. Hiszen szegény gyereknek semmi jobb dolga nincs, mint otthon két-három órát eltölteni egy beadandó megírásával. És tegye a kezét a szívére minden érettségiző: a korábban fontos tantárgyak sem számítanak most. Ha az ember angolból érettségizik, egyszerűen fel fog hagyni a német szavak magolásával, akinek nem számít a biológia, az nem fog órákat eltölteni a tankönyv felett, hogy bemagolja a hazai fátlan társulásokat. Mert bizony szelektálni kell.

2. Mindent megtanulnak két hét alatt
Vagy legalábbis azt hiszik. Éppen ezért nem kezdtek hozzá az ismétléshez már szeptemberben, hiába tanácsolta ezt nekik a legtöbb tanár, ahogyan téli szünet után sem, mint ahogyan megígérték maguknak. Hiszen az április semmi másra nem való, mint hogy megértsék a korábban ködösen magyarázott matekpéldákat, elővegyék a szekrényből az elmúlt három év vaskos törikönyveit, és úgy általában mindenhová tankönyvekkel és füzetekkel a hónuk alatt mászkáljanak. De ha anyu vagy apu rákérdezett októberben, hogy zajlik-e már az ismétlés, a válasz mindig ugyanaz volt: heves bólogatás. Mert hát úgysem értené meg senki, hogy az április pont a nulláról való felkészülés tökéletes ideje.

3. A tanulás mindenre jó indokká válik
Ha ebéd után mosogatni kell, vagy kötelező jellegű családi kiruccanás következik a hétvégén, mindenre megvan a tökéletes hárítás: tanulni kell. Hiszen közeledik az érettségi, és bizony pont azon az egy napon, esetleg néhány órán fog múlni az eredmény. Azt márpedig mégsem akarhatja senki, hogy az illető megbukjon, és ezzel tönkretegye az egész jövőjét. Egy nagyon enyhe, jól alkalmazott érzelmi zsarolással az ember ilyenkor minden kellemetlen kötelesség alól ki tudja vonni magát. Az meg már más kérdés, hogy az illető a nyert idő alatt vajon milyen erős elhatározással veti bele magát a füzetek és tankönyvek halmazába.

4. Szóbelire májusban tanulnak
Meg persze egy keveset akkor, amikor a tanár a tételekből feleltet, de csak azért, hogy az átlag ne romoljon. Hiszen az a néhány hét szabadság semmi másra nem való, mint hogy felkeljenek kilenckor, aztán bemagolják azokat a szerencsétlen témaköröket. Mint ahogyan arra már korábban rávilágítottam, előre tanulni, hogy az utolsó pillanatokban tényleg csak egy laza ismétlésre legyen szükség, nem divat. Ahogy a volt osztályfőnököm mondaná: kampányszerű tanulást folytatnak, mindig csak akkor veszik rá magukat, ha már nyakukon a határidő.

5. Fogalmuk sincs, hol fognak továbbtanulni
Nem mintha nem adták volna be több helyre a jelentkezést, vagy ne lennének terveik, céljaik. De amikor a kedves rokon, szomszéd, boltos néni egyenesen azt a kérdést szegezi az érettségi előtt álló diáknak, hogy egész pontosan mit és hol fog tanulni szeptembertől, na, arra nem lehet tudni a helyes választ. Vajon azt mondja, amit elsőként jelölt meg az iskolák közül? Vagy ahová egész biztosan felveszik (hiszen általában van a listában legalább egy olyan, ami azért került oda, hogy ha az ember nagyon el is ront valamit, akkor se maradjon továbbtanulás nélkül)? Egyáltalán hogyan lehetne válaszolni erre a kérdésre már az érettségi megírása előtt? Legegyszerűbb lenne azt kérdezni, hova adta be a jelentkezést, akkor pedig a válaszban ki lehet elemezni az összes lehetőséget.

 

Saját tapasztalat alapján ezeket mondanám el, itt-ott persze ferdítéssel, hogy szórakozni is lehessen rajta. 😀 Vannak köztetek idén érettségiző sorstársak? Mit tennétek még hozzá a felsoroltakhoz?

45678

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás