• Home
  • /
  • Category Archives: Kitöltős

Ask.fm válogatás III.

Hány szavas szokott lenni egy fejezet nálad? És hány fejezetes egy történet?

Ez tökre változó. És ne hallgass arra, aki kimondja szabályszerűen, hogy egy fejezetnek ennyi és ennyi szóból kell állnia, mert ez a világ egyik legnagyobb ökörsége.

Persze, a hosszabbat szeretjük. Meg a Wattpades százszavas fejezetecskék nem nevezhetőek irodalmi alkotásnak. Szóval, ha a nagyon amatőrt elválasztjuk a kicsit jobb amatőröktől (tegyük fel, hogy ezek vagyunk mi), akkor azt látjuk, hogy igényeset alkotni bármilyen terjedelemben lehet. Példának okáért (most olyan írásaimmal jövök, amik olvashatóak a blogomon, ergo novellák) én általában rövidebbeket írok, 1000 és 4000 szó között. (Most meg kellett néznem, mert én amúgy általában karakterben mérem ezeket. Kicsit többet mutat szerintem, mint a szavak száma). Hiába mondják az emberek, hogy legyen minél hosszabb, én azt látom, hogy ez baromira nem tükröződik abban, hogy melyik írásomat szeretik legtöbben. Btw mikor írni kezdtem, valaki belém verte, hogy egy normális fejezet kereken 4 oldal terjedelmű, és évekig tartott kinevelnem magamból ezt a baromságot,

Fejezethosszt egyébként nem csak ez befolyásol. Neten például állítólag jobban tesszük, ha rövidebb fejezeteket osztunk meg, mert az emberek zöme nem szeret sokszortíz oldalakig bámulni a kijelzőre. Ezzel szemben egy könyvben a hosszabbakat is preferálják.

Na, térjünk át a fejezetszámra. Itt sincs ám ideális. Nem véletlenül vannak a regénynek is különféle alműfajai, pl. a kisregény, ami többek között a terjedelmében is eltér attól, amit az átlag regénynek tekintünk. Most amit írok pl., igaz, még nincs kész, de valószínűleg tíz alatt lesz a fejezetek száma, a leghosszabb meg valahol harminc körül fejeződött be.

Összegezve, nekem nincs ezekben átlag. A fejezetek számát és terjedelmét is mindig ahhoz igazítom, amit éppen írok, hogy amit meg akarok mutatni, az a lehető legütősebben érjen oda az olvasóhoz. A kisregényért meg bocsi, tudom, hogy a te kérdésed nem egészen ezekre irányult, de mostanában olvastam valahol, hogy már azt is megszabják a nagyokos kezdőírók, hogy milyen hosszúnak KELL lennie egy fejezetnek, és ez most pont ideális helyzet volt arra, hogy kiírjam magamból a gondolataimat.

Egy kicsit értelmetlennek tartom az egész kérdéskört. Ha méred magad valakikhez, azok ne az amatőr bloggerek legyenek – gyanítom, végeredményben nem az ő szintjüket akarod megugrani, hanem a valódi írókét.

Szóval kapcsold ki a netet, és menj oda a könyvespolcodhoz. Vegyél a kezedbe két random regényt, valószínűleg tök eltérő lesz a terjedelmük. Lehet írni egy jó történetet 200 és 600 oldalban is. Írás közben az ember ne arra figyeljen, hogy milyen hosszúnak “kell” lennie a történetnek, vagy mi számít “jónak”, mert itt ilyen (ebben az értelemben) nincs. Én azt vallom, hogy minden történetnek megvan az a terjedelme, amiben jól el lehet mesélni. Ha túlhúzod, akkor valószínűleg beletettél egy rakat felesleges információt és jelenetet, sehova sem tartó részeket; de ha túl rövid, akkor összecsaptad, kihagytál fontos dolgokat, nem fejtetted ki eléggé a történetet. De azt, hogy mi számít túl hosszúnak vagy túl rövidnek, nem általánosságban kell meghatározni, hanem az adott történetre vonatkozóan, már az egészet átlátva.

Mellesleg, ez a bloggerőrület, hogy a történet legyen minél hosszabb, egy merő ökörség, ne hagyd magad befolyásolni. Minden történetnek megvan a maga hossza, még ha néha nehéz is megtalálni. A te feladatod amatőr íróként annyi, hogy írsz, és nem görcsölsz feleslegesen ilyen (ne haragudj, nem rosszból) butaságokon. 🙂 Mert nem ez számít, és ne is hagyd, hogy a számok elvonják a figyelmedet a lényegről: az írásról. 🙂

Ma van a Vegánság Világnapja! Szerinted egészéges vegának vagy vegánnak lenni?

Én is azt a véleményt osztom, hogy valószínűleg nem véletlenül eszik húst (is) az ember. Ennek ellenére semmi bajom nincs azzal, ha valaki vega vagy vegán, szíve joga eldönteni, amíg nem próbál másokat is áttéríteni (ez olyan, mint a vallás, tök jó a tied is meg az enyém is, de én nem akarlak megkeresztelni, és te se térítgess engem), vagy nem kényszeríti a gyerekét vagy az alapvetően húsevő állatkáját húsmentes diétára. Mert az már az emberi hülyeség kategóriájába esik jócskán.

Amúgy én is hatalmas állatvédő vagyok, de szerintem nem azzal van a baj, ha megesszük őket. A róka is elkapja az erdőben a nyulat, mégsem feszítjük érte keresztre: ez a természet rendje. Mi is megesszük a húst. A probléma ott kezdődik, hogy milyen körülmények között tartják a levágásra nevelt állatokat. Na és ez a nem mindegy. Tudnék itt most nagyon sok személyes sztorit mesélni, olyasmit, amit itt láttam az országban, de mivel csak bizonyos ismerősök, rokonok által, kb. suttyomban lógtam be ilyen helyekre, ezért nem teszem. Más munkahelyével nem szórakozunk.

Hello, blogolásba szeretnék kezdeni, pontosabban fanficeket és verseket szeretnék közzé tenni, de vannak félelmeim. Lenne a számomra pár tanácsod?

A legelső az, hogy ha szeretnéd, csináld! Ne hagyd, hogy letörjék a lelkesedésedet a mindent tudó, “veterán” nagyokos bloggerek, akik úgy féltik a népszerűségüket, mintha legalábbis a megélhetésük múlna az igazából tök jelentéktelen kommenteken. (Mármint imádjuk a kommenteket és az íróikat, de nem szabad abba a tévhitbe ringatnunk magunkat, hogy 50-100-200 rendszeres olvasó nagy dolognak számít a neten, mármint ezen a magyar belterjes kis közösségen belül.)

Tanácsokat el szabad fogadni, de sose változtass meg valamit csak azért, mert egy másik ember a saját ízlése szerint máshogy cselekedne, máshogy csinálna valamit. Találd meg azt a stílust írásban, blogolásban, dizájnban, ami téged jellemez, és mindig tarts ki önmagad mellett.

Posztolj rendszeresen, nem kell sokat írni, csak ne össze-vissza, néha egy héten hat bejegyzéssel, aztán egy hónapos hallgatással. Sajnos vagy nem, kell egy kis marketing is a blog nézettségének beindításához. Nem ciki Face-en hirdetni, hasonló témájú blogokra egy kis hátsó szándékkal kommentelni, de mindig egyenesnek kell lenni.

Lényeg az, hogy a blogolás, az írás sose váljon kényszerből végzett munkává. Csak azért ne erőltess valamit, mert félsz, mit szólnak az olvasóid a hosszú hallgatás miatt. Azért csináld, mert szereted, mert kikapcsolódást jelent, úgyhogy sose görcsölj rá. 🙂

Hány történeted van jelenleg? Ezek közül mennyin dolgozol jelenleg és mennyi van a “fiókban”?

Befejezett, ha minden novellát és regényt összeszámolok: kb. 55
Ebből a blogon jelenleg 12 novella olvasható

Fiókban mindig van rengeteg, mert nem kezdek el semmit sem csak úgy írni, vannak terveim több évre visszamenőleg kijegyzetelve, olyan “jól jön még” alapon, ezeket nem fogom megszámolni. Rengeteg. Legalább annyi, mint végigírva, és kétszer annyi, amit sosem fogok már elővenni.

Amit jelenleg írok, az az éppen átíráson áteső fő-regénykém, a Hazug szerint az élet. Emellett elég lassan, de dolgozom a Gyermeklánc c. romantikus(nak indult) történeten is, és amint lesz időm, megírom azt a sci-fit, amiről itt már meséltem, az Új-Poszeidónt. És ha végre elkezdődik az őszi szünet meg a három hetes duálisos szünet, akkor meg akarom írni a Nefelejcset, ami pedig a nemi erőszak romantikussá tételének mutat egy igen erős görbetükröt. 🙂

Szereted a fantasyt? Inkább olvasod vagy nézed? Milyen kikötéseid vannak ezzel a műfajjal kapocslatban?

Szeretem olvasni és nézni is. 🙂 Igazából én tipikusan az az ember vagyok, aki bármilyen témát képes szeretni, ha az jól van megírva.

Fantasynél annyi a “kikötésem”, hogy legyen hiteles. Nyilván ez kicsit furán hangzik még egy low fantasyvel kapcsolatban is, de hogy érthető legyek: hitesse el velem az író, hogy ez megtörténhet. Alkossa meg töviről hegyire a saját világának minden szabályát, azokat is, amiket még meg sem említ a történetében. Ha a miénkbe helyezi bele a történetet, akkor azt úgy építse bele a valóságba, hogy el tudjam képzelni, hogy ez akár meg is történhetne itt a szomszédos utcában. Legyenek szigorú szabályai a rendszernek, semmi se történjen “csak úgy”, mert az író rávágja, hogy ez fantasy és itt mindent szabad. Legyen következetes!

Mi a véleményed a blogokhoz készült trailer videókról?

Egyet sem néztem még meg, személy szerint felesleges dolognak tartom. Egy szöveges bevezetővel nyerjen meg magának egy regény, ne zenével és bevágott képekkel.

Szerinted mennyire lenne “nem illendő” vagy rossz, ha egy blogger videóban megmutatná az arcát? Vagy csak szimplán beszélne a videó alatt?

Miért ne lenne illendő? Vagy rossz? A videó, a Youtube is egy megosztási forma.

Nyilván nem mindenkinek való a videózás. Én például rettenetesen hadarok, főleg akkor, ha zavarban vagyok, és utálok magamról felvételt látni. Ennek ellenére én is gondolkodtam már azon, hogy videót is töltök fel, hiszen ez, mint mondtam, egy másik megosztási forma, más közösségekhez jut el, azaz csak egy újabb eszköz a népszerűsítésre.

Ha valaki úgy érzi, hogy szeretné megmutatni az arcát, én abban csak támogatom. Én még mindig úgy érzem, hogy életem legjobb döntése volt, hogy A papírfecnis fiók mellé odaálltam teljes vállszélességgel. Azóta nemcsak, hogy sokkal nyugodtabban beszélek a legfontosabb hobbimról (hiszen ez nagy százalékban határozza meg azt, aki vagyok), másrészt sokkal több lehetőséghez is jutottam (pl. a gimis drámatanárom ajánlotta azt a pályázatot, aminek eredményeként decemberben egy antológia könyvbemutatójára megyek, mint az egyik legfiatalabb pályázó és nyertes). Valamilyen szinten pedig talán érettség jele is, ha az ember képes felvállalni azt, hogy igen, ő ír, és igen, ez számára fontos, és nem rejtegeti a világ elől (mindig vannak kivételek, akiknek jogos, hogy nem adják hozzá az arcukat, de az nem kifogás számomra, hogy mit fog szólni XY osztálytárs, meg biztos azt hiszik, elmebeteg vagyok, ha gyilkosokról írok, vagy tippelni fogják, kiről írtam a romantikus történetemet; én vagyok az, aki halálról ír, elmebetegekről, kislányok szüzességének áruba bocsátásáról, és mégsem akart még senki lakat alá zárni).

Ha az illető úgy érzi, hogy az önfelvállalásának egy fontos eszköze lehet a videó, hát csinálja csak, nincs azzal semmi baj, sőt, azzal valami egyedit is mutatna a mi zárt kis bloggerközösségünkben.

Hogyan kapta/kapták a történeted/történeteid azt a nevet, amit?

Általában kiválasztok egy fontosabb motívumot vagy kulcsszót/kulcsmondatot, és azt teszem meg címnek. Menjünk végig a blogon publikált novelláimon:

A magány: Egy szösszenet, ami a magányérzetet járja közbe és próbálja bemutatni a megfoghatatlant valóságos képeken keresztül. Slusszpoén, hogy “A magány” az első két szava a novellának, és anno mindenféle módosítás nélkül mentettem a dokumentumot megírás után, és ez volt a Word által odarakott automatikus mentési cím.

Elhagyott: Ennek nem szeretem a címét, valahogy nem az igazi, de sosem találtam rá megfelelőbbet. Egy olyan lány gondolatait mutatja meg, akit elhagyott a párja egy másik nőért.

Homokzátony: A cuki kis motivációs novellám, amiben az életbeli célokat homokbuckák jelzik. 🙂

Vigaszdíj: Ő aztán elég beteg figura, de végül is van, akinek az jelenti a vigaszdíjat, hogy megölheti azt, aki annyi szenvedést okoz neki. Még ha az illető gügyög is.

Vérvörös illatok: Szinesztézia, ami elég elvont, de egy halál utáni életről szóló, elvont elmélkedéshez nem is illene más.

Lenyellek, hogy érezzelek belülről: Az utolsó mondat, amivel egyébként egy középsulis barátnőmnek udvarolt egy nagyon fura rockersrác, engem meg eléggé megragadott a szöveg, de tény, hogy itt sem a romantikus oldalát fogtam meg a dolognak. Külső vélemények szerint is ez a legbetegebb novellám.

A macska, aki embert nevel: Ennek volt valaha alcíme is, de meg nem mondanám már, micsoda. 🙂 Ebben nincs nagy trükk, előre leszegezi, miféle párhuzamos univerzumban járunk.

Kereszttűzben: Arra utalva, hogy néha választani kell a jó és a rossz között, akkor is, ha közelebbről megvizsgálva egyik sem csak tisztán jó vagy rossz következményekhez vezet.

Valamikor, valaki: …majd mindent megért. Ez az a novellám, amit senki nem ért meg.

Ott állt Anya: A történet egy fontos momentuma, egyébként szintén egy mondat a szövegből. Az öngyilkos anyát idézi fel, de csak néhány bekezdés után válik ez tisztázottá. (Igen, én képes vagyok úgy novellát írni, hogy az első féloldalban lelövöm, mi lesz a sztori vége, és mégis mindenki azt mondja rá, hogy seggre ült tőle – önfényezés off)

Út a mennybe: A fiktív ország fiktív háborújában az ellenfél a kékek, egy sajátos vallási csoport, akik úgy hiszik, „az istenük maga az égbolt, egy végtelenül nagy, éjjelente tündöklő teremtő”, ezzel szemben ugye a keresztény kultúrában is az ég jelképezi a mennyországot, ahová, mondjuk úgy, talán eljut több szereplő is.

A gyermekvásár: Ez is elég egyszerű, egy gyermektelen nő szemszögéből követjük nyomon, ahogyan a fiktív világban az elszegényedettek eladják a gyermekeiket, hogy ne haljanak éhen. És a szüzesség elég sokat ér.

Hogyan döntsem el, hogy feltegyem-e blogba a regényemet vagy ne?

Nálam az első szempont az, hogy végig legyen írva. Nincs annál rosszabb, mint félbehagyni egy blogot, mert

A) Nem tudod, hogyan folytasd az első pár, vagy éppen már a sokadik fejezet után,

B) Rájöttél a közepénél, hogy nem elég jó, ezért inkább leszednéd és újraírnád.

Egyrészt ez az olvasóid szemében is kicsinyít téged, bár én személy szerint nem szoktam ezen túlságosan fennakadni, mert bizony nálam is előfordul, hogy a félkész történetet legszívesebben kivágnám a kukába (khm, Ötven dolog, khm…), de tény, hogy aki ezen még nem ment át, vagy olyan mázlista, hogy mindent egyből végig tud írni, az nem érti meg, és ezért úgy érzi, csalódást okoztál neki. Másrészt pedig ettől te is rosszul érezheted magad, csorbul az önbizalmad, mert azt hiheted, hogy emiatt te egy vesztes vagy, aki nem tud írni. Pedig csak abba kéne hagyni a felesleges görcsölést (khm, nézz magadra, Dare, khm…).

Ha kész vagy, akkor könnyebb eldönteni. Mivel rákérdeztél a dologra, gondolom, ez az első netre kitett történeted lenne. Igazából ha szörnyű is lenne, akkor is találna olvasókat, mert néhányan nem teszik túl magadra az elvárásaikat. 😀 Persze ezzel nem arra célzok így látatlanban, hogy a tiéd biztos szörnyű, isten ments. De mindig van mit javítani, úgyhogy én keresnék valakit, aki szívesen mond őszinte véleményt, és nem barát/barátnő/családtag. Láttam, hogy sokan felajánlották a segítségüket már; itt vagyok én is, de a Világ bétái egyesüljetek nevű Facebook-csoportban nagyon szívesen véleményeznek bármit, amit bedobsz a közösbe.

Végezetül döntsd el, hogy tényleg ezt akarod-e, kész vagy-e vállalni a felelősséget, felfogtad-e, hogy lesz, akinek semmi sem tetszik, lesz, aki feleslegesen okoskodik, és persze abban is tisztában kell lenned, hogy egy blogot nem két hétig vezetünk, hanem néha évekig, de legalábbis hónapokig biztosan. És elég ciki két hét után megunni és kitörölni. Úgy kell hozzáállni, mintha kapnál egy kiskutyát: nevelned kell akkor is, ha fáradt vagy, akkor is, ha neveletlen, akkor is, ha nincs kedved, mert mindig rágja a füledet. De aztán meg milyen jó érzés játszani vele, és érezni, hogy szeret.

 

Ha úgy érzed, lenne mit kérdezned tőlem, ne habozz: írd meg hozzászólásban, vagy kérdezz Ask.fm-en, hátha bekerül a következő válogatásba!

Az első antológiás megjelenés

Még nyár elején, mikor Kalocsára mentem a szóbeli érettségire, a drámatanárom ajánlotta azt a helyi pályázatot, ami a városhoz valami módon kötődő amatőr irodalmárok és képzőművészek számára ad megjelenési lehetőséget egy antológia lapjain. A kötet addig három részt ért meg, akkor kezdték el a negyediket, júliusban zajlott a pályaművek fogadása. Én két novellámat küldtem el, ezek közül az egyiket, az Ott állt Anya címűt ítélte a szakmai zsűri megjelenésre méltónak. A kötet pedig, ami a Kalocsai szó és kép 4 címre hallgat, december másodikán jelent meg egy ünnepélyes bemutató keretében, amit a Kalocsai Tomori Pál Városi Könyvtárban tartottak, és ahol természetesen én is megjelentem a családdal együtt.

A kötetbe 48 alkotó munkája került bele, fele-fele arányban oszlott meg a képzőművészek és az irodalmárok (egyaránt vers- és prózaírók) száma. A legidősebb pályázó egyébként egy 84 éves hölgy volt, akinek már számos verseskötete is megjelent, és a rendezvényen felolvasta a kötetbe bekerülő saját művét, ami egyébként maradandó élményt nyújtott számomra. A legfiatalabb sikeres versenyző pedig én voltam.

A kötet művészeinek fényképének vetítésével kezdődött a műsor, amit egy gyönyörű hegedűszó kísért, ezután az egyik megjelenő vers felolvasása következett. Rövid beszédet mondott a könyvtár igazgatója, a város polgármestere és a pályázat szervezője is, majd két alkotót megkértek, hogy olvassák fel a műveik egy részét. Ekkor hangzott el a korábban említett hölgy verse, amiben valami olyasmit láttam, amilyenné én is szeretnék válni időskoromban… megbékélten az idő múlásával, de szellemileg erősen, és az életem egyetlen napját sem bánva. Egy rövid koncertet is hallottunk egy négytagú zenekar előadásában (sajnos egyik zenész nevét sem tudtam megjegyezni, és mindezidáig a neten sem leltem meg ezeket az információkat), a műsor után pedig átvehettük az antológiákat. Én elég rendesen felszerelkeztem vele, ugyanis terveim szerint sok rokonnak ez fogja jelenteni a tőlem kapott karácsonyi ajándékot (bár előszeretettel poénkodom vele, hogy az Ott állt Anya nem éppen a szenteste hangulatához illő olvasmány), a pályázatot ajánló tanáromnak is ajándékoztam egy példányt, illetve két olvasóm is jelezte, hogy szeretne hozzájutni a könyvhöz. A drámatanárommal beszélgettünk ezután még elég hosszú ideig, utána pedig hazahoztam ezeket a gyönyörűszép köteteket.

Ez az első megjelenésem, amit a jövőben tervezek még jópárral bővíteni. Sok gondolatom van ezzel kapcsolatban, amit majd egy hónap végi évösszegző bejegyzésben szeretnék leírni, úgyhogy most nem lőném le előre a „poént”. De úgy érzem, ez az antológia a későbbiekben is egy fontos állomása lesz a lassacskán alakuló, később remélhetőleg még komolyodó írói karrieremnek.

Kérdőív az írásról

Meg nem mondom már, hol találtam még hetekkel ezelőtt ezt a kérőívet, amit a legjobb barátosném, Eruhel fordított le nekem magyarra, de nagyon tetszettek a kérdések. 🙂 Elvihető, máshol is kitölthető, akár hozzászólásban is, én kíváncsi vagyok a Ti válaszaitokra is!

Honnan jött a könyvek/történetmondás/olvasás/írás/stb. iránti rajongásod?
A könyvek már egész korán, az óvodában érdekeltek, én voltam az a kis pöttöm, aki nagycsoportban nem a többiekkel játszott, hanem leült egy sarokba, és mesét olvasott saját magának. Valamikor második osztályban, a betűk és az írás ismeretében kezdtem el úgy érezni, hogy itt az ideje papírra vetni a saját magam által kitalált aranyos kis állatmeséket. A legelső művekhez még rajzoltam is Painttel, aztán a kép fölé biggyesztettem a rövid, többnyire tanulságot (?) is tartalmazó szösszeneteket.

Mióta írsz?
Mint említettem, az első próbálkozások második osztályra tehetők, onnantól kezdve folyamatosan firkálgattam a kis meséimet. Viszont a legelső tudatos írás, amikor már tudtam, hogy regényt/történetet írok, 2008-ban született, tizenkét–tizenhárom éves koromban.

Milyen zsáner(ek)ben szoktál alkotni?
Szeretnék majd kicsit sci-fisebb irányokba elindulni, de van történelmi fantasym, cyberpunkom, mindenféle alternatív univerzumos történetem, krimim és még romantikusom is (ebből a legkevesebb). Ne kapkodd rögtön a fejed körbe az oldalon: ezeknek egy része még nincs végigírva, ezért nem is találhatóak meg a blogon (még).

Milyen kulturális értéket látsz az írásban/olvasásban/történetmondásban?
Én mindig is az intelligencia mértékét láttam a könyvekben és az olvasásban. Természetesen nem nézek le valakit csak azért, mert esetleg nem szeret olvasni; vannak kivételek, de többnyire kéz a kézben jár az olvasottság és az intelligencia. A szórakoztató irodalomban (amiben ugye én is szeretnék tevékenykedni) próbálom meglátni azt, ami miatt az olvasás több, mint puszta szórakozás. Valami, ami nemcsak kikapcsol, de tanít is az életről valami újat, amit másképp nem láthatnál – anélkül, hogy a szádba rágná az író a saját értékrendjét.

Szerinted mi jellemzi leginkább az írásod?
Nálam általában meghal valaki. Vagy nagyon szenved. Vannak ötleteim, hogy miért alakult ez így, de évek óta szinte csak boldogtalan emberekről tudok írni – igaz, az egyszerűen boldog embereknek általában nincsenek is olyan problémáik, amikről érdemes írni. Szeretem megragadni az emberi fájdalmat, és azt szétcincálni, megmutatni egy érzést ezerféle oldalról, különböző történeteken keresztül.

Mi a történeteid megírásának legnehezebb része?
Mindig a kezdés, főleg, ha jobban rágörcsölök egy irományra. Olyankor a legjobbat akarom kihozni az anyagból, ezért képes vagyok annyira parázni, hogy már az elkezdés is problémás. Ilyenkor egyszer csak megelégelem ezt a túlproblémázást, elkezdek egy gondolatot, aztán legrosszabb esetben a megírás után kijavítom az elejét.

Mit élvezel a leginkább a történeteid olvasása közben?
Ritkán olvasom vissza, amiket írtam, mert egy idő után kívülről fújom a sorokat. Pl. A magány első pár sorát már álmomból felébresztve is el tudnám szavalni, bár ez egyedi eset, mert annak idején feltett szándékom volt teljes egészében megtanulni. Érdekes, hogy a középiskolában megtanult verseket két nappal később már sosem tudtam felmondani, ezt bezzeg lassan 5 éve megjegyeztem már.

Mi inspirál?
Anya egyik nap azt mondta, hogy szerinte az igazán nagy íróknak mind van a múltjukban egy sötét folt. Engem az enyém inspirál. 🙂

Hogyan jutottál el életed azon pontjára, ahol most vagy?
Küzdéssel, egyértelműen, és még van hová eljutni. Igazából küzdhetnék többet is, a kitartásom még közel sem tökéletes.

Sorolj fel párat a kedvenc íróid közül, akik szerinted hatással vannak a munkádra.  Milyen módon befolyásoltak?
Azt hiszem, legelsőként muszáj J. K. Rowlingot megemlítenem, mint sokakat, engem is a Harry Potter indított el igazán az olvasás és az írás útján. A legelső „regényem” egy sosem befejezett HP fanfiction volt. 🙂

Akiről még pozitívan vehetek példát, az Papp Dóra. Annak idején olvastam, mennyi bántást (is) kapott az első regényeire, de ő nem adta fel, hanem azóta megjelent még két regénye, amiről mindenki áradozik. Rá azért nézek fel, mert nem bújt el, mikor valaki rosszat mondott rá, hanem bebizonyította nekik, hogy igenis tud írni. 🙂

Ezen kívül csak olyan amatőr írókra tudok gondolni, akik elég fura módon inspiráltak. Tudniillik, ha látok valakit, akinek pl. még az alany-állítmány összeegyeztetés sem sikerül az esetek javában, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva többen is olvassák a történeteit (most blogokra gondolok nyilván), akkor feléled bennem valami „én úgyis tudok jobbat, hát meg is mutatom”-féle ösztön, és akkor senki és semmi nem állíthat meg.

Mit találtál a leghasznosabbnak abban, hogy megtanultál írni?  Mi volt a legkevésbé hasznos, vagy legrombolóbb hatású?
Ha ezt a kérdést szigorúan a művészetre értjük, akkor azt értékelem leginkább, hogy ezernyi életet átélhetek ebben az egy valóságban, és ez nagyon sokaknak nem adatott meg. Korábban, mint kábé mindenkinek, aki valaha is írt, nekem is segített az alkotás túljutni néhány bajosabb korszakon, ez mindenképp hasznos. Mostanra már megtanultam egyensúlyozni is a fura művészlélek és a normális ember típusa között, mert rájöttem, hogy nem szeretek különcként élni. Régebben inkább tetszelegtem a meg nem értett művész szerepében, de az nem én vagyok, és ez eléggé rombolta a személyiségemet. Egyébként a kelleténél még így is több időt szentelek a blogra és az írásra, a suli mellett ez most elég necces.

Teljes- vagy részmunkaidős író vagy?  Ez hogyan hat az írásodra?
Részmunkaidős, nyilván. És még írónak sem igazi író. Az időm elég nagy részét leköti az iskola, hogy tanuljak valamit, amiből majd ténylegesen megélhetek, miközben írogatom majd a kis novelláimat meg regényeimet a nagyérdeműnek. Egyelőre keresem az egyensúlyt ez a kettő tevékenység között, még nem igazán találtam meg, de tekintve, hogy legalább négy évig fogok ezen a főiskolán tanulni, és még csak 5 hét telt el, annyira nem aggódok. Nem kell nekem 25 éves korom előtt megváltani a világot, ráérek utána is.

Milyen munkáid voltak eddig?  Ha bármelyik hatással volt az írásodra, ossz meg egy történetet.
Hivatalos munkám még csak a nyári diákmeló volt, a polgármesteri hivatal szervezésében. Egy hónapra akartam menni, de aztán a sok jelentkező miatt mindenkit csak két hétre osztottak be. Eleinte még voltak normális feladataink, korlátot festettünk, rendbe tettük a szabadidőparkot, de aztán másfél hétig folyamatosan csak leveleket hordtunk ki, aztán a hatórás munkaidőt letudtuk kettő alatt.

Amikor 16 voltam, önkéntes voltam egy állatorvos mellett, ez viszont tényleg nagy hatással volt rám. Erről már írtam is, az ott szerzett tapasztalatokból született A macska, aki embert nevel, ami bemutatja a legtipikusabb háziállattartókat, főleg a rosszakat.

Mit gondolsz az ebook vs. nyomtatott kiadás, és a magán vs. hagyományos kiadásról?
Ez egy nagyon nehéz kérdés – megmondom őszintén, ebookot még sosem vettem. Nekem valamiért furcsa még egy kézzel nem megfogható tárgyért majdnem annyi pénzt kiadni, mint egy nyomtatott kiadásúért (régen néztem már az árakat, most csak felugrottam a Libri oldalára, és első körben abszolút nem láttam 2000 Ft alatt). Ha ezek után viszont közlöm, hogy van ebook olvasóm, az viszont rettenet rossz fényt vet rám. 🙂

A magánkiadásról egy bizonyos kezdő írónő óta egyáltalán nem vagyok jó véleményen. Nem kételkedem benne, hogy pl. a Publio kiadványai is között lehet kincsre lelni, de több próbálkozás után én már feladtam a reményt. Én nem látom értelmét annak, hogy magánkiadóhoz forduljunk az írásainkkal. Nyilván megvannak azok az esetek, amikor ez indokolt, pl. ismertem egy öregurat, aki az élettörténetét írta meg, és azt akarta megjelentetni. Nyilván ezzel nem mehet egy szórakoztató irodalomra szakosodott kiadóhoz, és főleg a családtagok körében lenne népszerű a könyve, neki ideális volt a magánkiadás. De ha szórakoztatni akarunk, akkor hova kell sietni? Sok tinédzser ugrik a Publiora, úgy hallottam, az ebook-megjelenés ingyenes. De van értelme azon kívül, hogy saját alkotói adatlapot kapsz Molyon, és néha talán csurran-cseppen belőle pár hasznavehetetlen fillér? Egyrészt sosem lesz akkora olvasóközönsége, mint egy hagyományos kiadónál megjelent kötetnek, másrészt abszolút nem dicsőség magánkiadónál megjelenni. Dolgoztál érte? Igen, megírtad a regényt, ez tényleg teljesítmény, aláírom. De kiválasztották a művedet valami alapján? Nem, hiszen mindent kiadnak, ha fizetsz érte. Ez nem jelenti azt, hogy te író lettél, azt sem jelenti, hogy a regényed kiemelkedett az átlagból. Marad az öröm, amit azért érzel, mert megjelent valami a neved alatt, de engem például sokkal inkább felvillanyozna, ha egy hagyományos kiadó hozzáértő szakemberei ítélnék úgy, hogy a művem elég jó ahhoz, hogy megjelenjen nyomtatásban.

Mit gondolsz, mi az olvasás/írás jövője?
Előbb-utóbb szerintem nagyobb teret fog hódítani magának az ebook, de egyébként nem hiszem, hogy az olvasás, mint hobbi valaha is megszűnne létezni. Tény, hogy ebben a modern világban egyre több szemét jelenik meg a piacon, de én azt mondom, jó ízléssel ki kell választani azt, ami nem rombolja a lelkünket. Kinek mi. Én például sosem olvasnék Leiner Laurát, a Szürke ötven árnyalatát is nyögvenyelősen toltam le a torkomon, de másnak meg ez volt az, ami először inspirálta az írásra. Más nem számít.

Mitől tűnnek ki a te történeteid a tömegből?
Próbálok olyan témákat megragadni, amik ugyan a valós életre alapszanak, de mégsem jöhetnek szembe az átlagemberrel az utcán. Az élet sötétebb, eldugottabb zugait kutatom fel és mutatom meg, még akkor is, ha a korszak, amibe a történetet helyezem, esetleg egy alternatív történelmi korba kalauzol. Az emberek mindenhol egyformák, egyformán hibáznak és szenvednek miatta.
Egyébként a legtöbben azt mondják, hogy még mindig meglepem őket azzal, ha tragikus a történet végkimenetele, akármennyit is olvasnak tőlem. Vagy nem szokták még meg, vagy van bennük valami furcsa optimizmus arra vonatkozóan, hogy majd megváltozom.

Hogyan találsz vagy csinálsz időt az írásra?
Egyelőre marad a hétvége, ilyenkor igyekszem kicsit előre is dolgozni, cikkeket firkálok, hasonlók. Mivel átlagosan reggel nyolctól délután négyig óráim vannak, ami azt jelenti, hogy fél hétkor már nem vagyok otthon, de fél öt előtt többnyire haza sem érek, általában elég kimerült vagyok már estére, és nincs sok kedvem és agykapacitásom az írásra. Az előbb az egyik kérdésnél már céloztam rá, hogy még nem találtam meg az egyensúlyt, de folyamatosan kísérletezek. Az éjszakázás évek óta nem az én műfajom, utána egy egész napom kiesik a kimerültség miatt. Főiskolán már nincsenek olyan tárgyaim, ahol nem fontos figyelnem, mint pl. gimiben még az etika, mert elég csak jó dolgozatot írni belőle, és úgysem számít sehova (na jó, a pénteki mérnöki ábrázolás előadás az egyetlen, ami ilyen). Egyszer van a héten napközben lyukasórám, mert én voltam az egyetlen, aki megírta legalább négyesre a Bevezetés a matematikából tárgy év eleji ZH-ját, ami azt jelenti, hogy én lettem az egyetlen, akinek a dolgozata jegyével véget is ért a tantárgy ebben a félévben. Azzal kísérletezgetek újabban, hogy magammal viszem a laptopomat iskolába is (erre mondjuk az esetek többségében tényleg szükség van az iskola használhatatlan számítógépei miatt), és az óraközi, általában félórás szünetekben intézem a blog apróságait, hogy otthonra már csak a tényleges írás maradjon. Ha nem lenne épp a halálán a laptopom, akkor ez talán működne is. 🙂

Logikára építve vagy ösztönszeren írsz, vagy a kettő kombinációja igaz rád?  Foglald össze az írói mechanizmusod.
Azt hiszem, a kettő kombinációját használom, de egy csomó írói fogás az évek alatt úgy épülhetett belém, hogy sosem tanultam ezt tudatosan, inkább rengeteget olvastam és kísérletezgettem. Például a helyes információadagolási módszereket sosem tanulmányoztam kifejezetten, mégis, ha egy felnőtt, hozzáértő ember kezébe adtam eddig az írásaimat, mindig ez volt az első, amit kiemeltek. Egyébként sokkal jobb szerintem így megtanulni az írás alapvető fogásait, mint direktben leülni és tanulni, hiszen így ivódik bele a módszer az ösztönökbe. De egyébként egy történet cselekményének megalkotása mindig logikára épülve készül el, szeretem a szálakat összefűzni, ok-okozati összefüggéseket megalkotni, új dolgokra következtetni. Azon a véleményen vagyok, hogy csak így lehet izgalmas történetet írni és hiteles háttérvilágot megalkotni.

Milyen módokon népszerűsíted a történeteidet?  Érzésed szerint ezek hozzáadnak vagy elvesznek az írásra szánt idődből?
Valamennyit nyilván elvesz a regények és novellák írásából, hogy ezen a blogon pötyögök hosszú oldalakon keresztül. De egyrészt szeretem itt osztani az észt, másrészt úgy is érzem, hogy ez egy fontos állomása a pályafutásomnak, ugyanis szeretnék majd később íróként is nevet szerezni. Tehát úgy érzem, erre szükségem van, ezért nem tartom nyűgnek a blog vezetését. Ha nem írnék cikkeket, csak a kész műveimet publikálnám, az nyilván még több időt jelentene a konkrét írásra, de engem nem csak az inspirál, hogy osszam az észt azoknak, akik még nálam is kezdőbbek. Mindig is szerettem kinyilatkoztatni a véleményemet, megosztani az emberekkel a gondolataimat, valamint fejlődök azáltal is, hogy elgondolkodom egy-egy írástechnikai témán.

Mi a szereped az írói társadalomban?
Amatőr vagyok, aki szeretne feltörni. Elég ambiciózus vagyok, még ha néha úgy is tűnik, hogy elfogy az erőm és nincs kedvem semmihez sem. Általában elmúlik egy-két nap alatt.

Mit szeretsz szabadidődben olvasni?
Az a fajta vagyok, aki tulajdonképpen bármit elolvas, ami regény, szinte csak a borzasztóan nyálas romantikát zárom ki a repertoáromból, az valahogy nem köt le. De szeretnék több sci-fit olvasni, ugyanis ilyen történetekben is ki szeretném próbálni magam.

Milyen projekteken dolgozol épp?
Ask.fm-en már elpletykáltam, hogy egy sci-fi novellán ügyködöm, de inkább most csak bemásolom az oda írt tartalmát:

Egy olyan világban játszódik, ahol az emberiség maradékának el kellett hagynia a tönkretett bolygót, és már majdnem egy évszázada tartanak az új lakóhelyük felé, az Új-Poszeidónra. Az űrhajón a legfontosabb érték a faj fenntartásának képessége, ezért kilöki magából a társadalom, aki esetleg terméketlen.

Ezek a fő pillérei a világnak, de még elég sok részletet kidolgoztam. 🙂 Igazából főleg a hajón élő egyik pár mindennapjait akarom bemutatni, ahol a feleség halálos beteg, de egyébként sem születhet gyereke, a férjet pedig arra kényszerítették, hogy egy balesetben megözvegyült nővel vállaljon babát. A történet akkor kezdődik, mikor az úti cél közelébe érnek, és a megérkezés napjára írják ki a szülést.

Többek közt milyen projekteket tervezel a jövőben?
Sok-sok novellát; a sokat emlegetett Hazug szerint az élet című regényt; és a Gyermekláncot, kifejezetten blogos publikálásra. Van pár kisregényötlet is a tarsolyomban, de regényre mostanában nehezen veszem rá magam, félek, hogy a suli mellett nem lenne időm eléggé beletemetkezni egy nagyobb projektbe. Legrosszabb esetben majd az ősz végi háromhetes szünet alatt, a vizsgaidőszakra való készülés szüneteiben bepótlom ezeket a heteket. 🙂

Ask.fm válogatás II.

Szerinted kik azok a személyek, akik nevesebbek a bloggerek között? (kiemelkedő munka, közösségi élet, segítőkészség stb.) Ezt a kérdést nem negatív szempontból, sárdobálózásként kérdezem, hanem őszintén érdekel, kik azok, akikre felnézel, vagy szerinted megérdemlik az elismerést.
Kicsit érdekes a kérdés – akire felnézek, és még ráadásul nevesebb is. Akkor elméletileg ki kellene hagynom a felsorolásból azokat, akiket ugyan fantasztikus személynek tartok, de nem emelkednek ki a tömegből (mert pl. nem akarnak)?

Haha, ez az én válaszom, úgyhogy senkit sem fogok kihagyni.

@DoraCraiban (Dora Craiban’s world) Nem tudom, mennyire tartható bloggernek, mert bár van neki is blogja, nem használja olyan rendszerességgel, de megjelennek ott az újdonságok a regényeivel kapcsolatban. Dórát gimi eleje óta ismerem, mert valami furcsa véletlennek köszönhetően mikor bekerültem a suliba, ő végzős volt, a testvérosztályomba járt, és őt osztották be hozzám párnak, róla kellett látatlanban bemutatkozást írnom, én meg belefoglaltam ebbe, hogy a kedvenc írója Daremo. Aztán jött ő, és kiderült, hogy ő is ír. Az összes eddig megjelent regénye megvan (a legutolsó még nem), és emlékszem, hogy mikor az első megjelent, kapott hideget-meleget is. A hidegekből, a bunkó véleményezésekből olvastam párat, sok nyilvános alázás volt inkább, mint kritika. De Dóra nem adta fel, írt tovább, és egyre jobban és jobban csinálja, növekszik az olvasóinak a tábora, egyre több elismerést kap, ahogy én látom. Szóval ő azt mutatta meg, hogy bárhogy is próbálnak elkeseríteni, nem szabad feladni.

@pappfruzsi (Logolepsy) Na róla írtam már a Blogmoly kihívásban is, szóval csak röviden: engem mindig ő motivál, ha fel akarom adni mert csak arra gondolok, hogy Fruzsi sosem nyavalyog, hogy nincs kedve írni, csak csinálja, és ezért nekem sem szabad ellustázni, hisztizni, mert az embert csak akkor fogják elismerni, ha 110%-ot ad bele a munkájába. És ezért borzasztóan tisztelem őt.
Most őket emelném csak ki, a rendszeresen blogoló és askozó ismerőseim csak ők.

Hogy állsz a képszerkesztéssel (blogfejlécek, fotómanipulációk, aesthetic képek, borítók, ilyenek)? Mutasd meg valamelyik képedet, vagy ha nem szoktál szerkeszteni, akkor csak szimplán a kedvencedet!
Nem mondom, hogy ügyes vagyok, de nyáron elkezdtem kicsit foglalkozni a Photoshop alapjaival, ugyanis jobban szeretek mindent, még a blogom kinézetét is magam csinálni. Szerintem már van egy-két olyan alkotásom, amik nem okoznak feltétlenül fejfájást. 🙂

Hány olyan történeted van, ami még kidolgozásra vár, esetleg később publikálni is fogod? Ebből hánynak van címe?
Rengeteg. Szerintem ha az agyam most kikapcsolna, mármint soha többé nem gyártana új történetötleteket, akkor is halálom napjáig lenne mit írnom.

Publikálni a Gyermekláncot tervezem, ami egy könnyed(ebb) romantikus történet huszonéves főszereplőkkel. Korábban ez futott már Ötven dolog, amit utálok benned címmel, most kicsit megkomolyodott; de egyelőre leszedtem a netről, mert fősuli mellett nem tudom túl nagy rendszerességgel írni.

Ott van A játéktesztelő, egy virtuális világokban is játszódó cyberpunk regény, ami igazából majdnem 100%-ig ki van már dolgozva.

Ami még fontos, az az Éljen a király, ez mondjuk nem hinném, hogy végleges cím lenne. Ez egy középkori lovagos-királyos, nagyon enyhén fantasy-utalásokat tartalmazó királydráma lesz saját kultúrákkal.

A Nefelejcs egy görbe tükör azoknak a blogos történeteknek, amik idealizáltan mutatják be a nemi erőszakot, vagy legalábbis megpróbálják elhitetni az olvasóval, hogy az ilyesmit könnyen el lehet felejteni.

Tervben van a simán “pókos” munkacímre hallgató regény is, amit még 13-15 éves koromban haverokkal találtunk ki, egy olyan nagyvárosban játszódik, ahol mutáns pókok keletkeztek, amik éjjel lemásznak a torkodon, és a gyomrodba petéznek, ahonnan majd kikelnek a kicsinyeik és felfalnak belülről. Ez ilyen több nézőpontos, nyomozós történet lesz (egyszer).

A Szépséghajhász kigúnyolja a mai megjelenés-orientált társadalmat egy olyan lány képében, aki szabályosan rosszul lesz a csúnya emberek környezetében, aztán egyik napról a másikra egyre csúfabb alakok kezdik el őt követni.

Meg akarok egyszer írni egy Valami követ fanfictiont.

Meg LMBTQ témájú regényt.

Meg romantikus fantasyt.

Meg múlt századi orosz orvosi kísérleteket halálukból felélesztett állatokról.

De először a Hazug szerint az életet akarom végigírni, ami a megkeseredett, motiválatlan tinédzserek drámája lesz. Meg a halál és a reménytelenség ódája.

Mit gondolsz arról, hogy néhány író nem nézi jó szemmel, ha fanfictiont írnak a művéből?
Meg is értem, meg nem is.

Egyrészt szerintem baromira megtisztelő, ha valaki annyi fantáziát látna egy általam alkotott világban, hogy a saját történetét is ide helyezze. Megtisztelő érzés lehet inspirációként szolgálni egy másik író számára, amihez nem hiszem, hogy van hasonló érzés.

Másrészt viszont van, aki nem örül annak, hogy egy idegen is belekontárkodik abba a világba, amit ő teremtett (még ha ez a világ teljesen reális alapokon is nyugszik), ha olyan tettekre kényszeríti a karaktereit, amiket ő elképzelhetetlennek és karakteridegennek tartana, megszegné az ő univerzumának szabályait, vagy csak szimplán egy helyesírási hibáktól hemzsegő, alsó tagozatos fogalmazási készséggel rendelkező fércművel szemetelné tele a netet az ő nevéhez és írásához kötve.

Mindkét oldalt megértem, de nem tudnám eldönteni, hogy én mit szólnék, ha valaki fanfictiont írna valamelyik művemből. Majd ha egyszer megtörténik, elmesélem. 🙂

Te hogy fogsz készülni/hogyan készültél az érettségire?
4 évig készültem rá.

Magyarul, ha az ember tényleg odafigyel a suliban órákon, és legalább dolgozatok előtt leül tanulni (máskor én is csak elvétve csináltam), akkor nem nagy szám összehozni az érettségit. És nem is kettesre.
Idén érettségiztem, de hallottam ezerféle verziót arról, hogy mit fognak megváltoztatni jövőre. Hallottam olyat, hogy lesz matekból szóbeli, meg olyat is, hogy töriből már nem lesz kronológia az atlasz végén. Nem tudom, ezekből mi az igaz, aki tudja, az mondja már el, légyszi, tényleg érdekelne.

Magyarból ugye az írásbeli nem volt nagy cucc középszinten, talán egy pontot vesztettem a szövegértésnél. Szóbelire meg volt adva a 20 tétel, amiből nekem a füzetben megvolt 15, a többihez szépen kinyitottam a tankönyvet, és megkerestem azt a részt. 98%

Töriből kétszer átolvastam a Száray-féle tankönyveket írásbeli előtt. Utólag azt mondom, ide készülhettem volna többet, mert az írásbelin talán csak 76 százalékos lett, pedig magamtól többet vártam volna. Szóbelin ugyanúgy tételek, füzetből a nagy részét, a maradékot tankönyvből. Jó tételt is húztam, nem vesztettem pontot. 86%

Angolból mázlim van, mert elég jó nyelvérzékem van, úgyhogy oda nem igazán tanultam, de lehet készülni pl. filmnézéssel, olvasással is a tankönyvek száraz anyaga mellett. 92%

Matekból mindig is olyan négyes-ötös határvonalon egyensúlyoztam, úgyhogy utolsó évben eljártam heti egyszer különórára, főleg ismételgetni. De amúgy itt is elég sokat foglalkoztam a dologgal kb. tizediktől kezdve. 90%

Az emelt biosz volt az egyetlen, amire bevallom, hogy többet kellett volna készülnöm, mert sem tanév közben, se érettségi előtt nem vittem túlzásba. Szereztem direkt gimnáziumoknak való, érettségire felkészítő könyvet, azt átolvastam kétszer-kétszer írásbeli és szóbeli előtt, de éreztem, hogy inkább a mázli az, ami felvitte a dolgot 72%-ig.

A százalékokat nem azért írtam oda, hogy dicsekedjek. Hanem hogy megmutassam, hogy ha az ember törődik a tanulással a középiskola minden évében, akkor nagyon sok témakört inkább már csak kétszer elolvasva kell átismételni érettségi előtt, nem mindent az elejéről megtanulni. És akkor nem is olyan nehéz. Persze, tudom, mindenki más, nem mindenkinek mennek bele könnyen a dolgok a fejébe, meg akinek pl. több emelt tantárgya van, annak többet kell tanulnia (de azt meg nagy valószínűséggel ő választotta). Én csak azt mondom, nem lehetetlen jól leérettségizni, csak dolgozni kell érte, nem ellustázni a négy évet, ugyanis 12.-ben már kb. lehetetlen hiánytalanul bepótolni 4 év anyagát.

De félni nem kell tőle, én gyomorgörccsel mentem be első nap, majdnem okádva, aztán utólag nézve nem is volt olyan nagy szám az egész. Persze mindig mindenki ezt mondja, de előre senki nem hiszi el.

Meséld el, hogy milyen nehézségeken mentél eddig keresztül a blogolásod során. (Persze csak ha volt ilyen. )
Olyan 13-16 éves koromban még nem nagyon fogtam fel, hogy a világháló elég terjedelmes ugyan, de mégis bármikor bárki ismerős teljesen véletlenül is rátalálhat a blogomra. Akkoriban nyíltan írtam családi problémákról, otthoni nehézségekről, betegeskedésről, véleményt ismerősökről, egyszóval minden szennyest. Fájdalmas, de tanulságos tapasztalat volt, mikor ezzel a bloggal, illetve a leírtakkal szembesítettek néhányan, mikor megtalálták. Azóta van egy kis távolságtartás köztem és a blogom között, de ez szimplán annyiban merül ki, hogy sosem fogok már túlzottan személyes dolgokat leírni.

Mi alapján nevezted el a blogodat?
A blogom címe ugye A papírfecnis fiók, amit azzal a céllal hoztam létre, hogy egy helyen tudjam publikálni a novelláimat, a regényeimet és más agymenéseimet. Kellett egy összefoglaló név, ami egyértelműen kifejezi a blog tartalmát, de azért mégsem olyan kis bénácska, mint pl. a “Daremo írásai” lenne, hanem valami szellemesebb, de mindenféleképp magyar, könnyen megjegyezhető és többé-kevésbé egyedi. Szóval így lett egy virtuális papírfecnis fiókom, ami a legtöbb írónak és írópalántának van a valóéletben is.

Mitől lesz egy történet egyedi?
Minden történet egyedi. Még ha maga a cselekmény, a szereplők, a helyszín stb. tényleg ugyanaz, csak más az író, akkor is. Mindenki mást lát lényegesnek, hangsúlyozandónak, emiatt máshogy adja elő a történetet. Az író személye teszi egyedivé a történetet.

Mit gondolsz a tizenkettő-tizenhárom éves bloggerekről?
Hát én úgy vettem észre, hogy (kicsit általánosítva, na) két nagy csoportjuk van. Az egyik, aki egy hatalmas mesternek hiszi magát, akiben még él az a hit (ráadásul elég erősen), hogy ő egyedi, ő nagyszerű, úgyis ő fogja feltalálni még a spanyolviaszt is, és el is várják, hogy te így állj hozzájuk. Ennek is megvan a maga oka, hogy miért alakultak így, és nem is feltétlenül hiszem, hogy ez az ő hibájuk, de a hátterük elemezgetésébe most nem mennék bele. Nyilván nekik nehéz rosszat mondani még megalapozott indokkal is, mert ha nem is vallják be, de hisznek rejtett zsenialitásukban, tévedhetetlenségükben, és jaj neked, ha ezzel ellenkezel.

Amúgy nagyon sokan így kezdtük, és nemcsak írásra vonatkozik ez az általánosítás; csak ez a korai, buta naivitás általában eltűnik, ahogy az ember idősödik, kicsit szélesedik a világképe, és rájön, hogy a kölökkori fantasztikusnak hitt ötleteit már ezer másik sokkal jobban megvalósította. És akkor az ember rájön, hogy amit csinál, az nem jó, de nem adja fel, hanem nekiveselkedik, és évekig próbálkozik, hogy végre tényleg megalkossa AZ egyedit.

A másik csoportja a fiataloknak, na őket imádom. 🙂 Olyan kis tisztelettudóak, segítséget kérnek, aranyosak, imádom őket. 🙂 Kicsit talán érettebbek is a nagy átlagnál, ezért még így idősebb fejjel (mondom én ezt a rettenet sok 20 évemmel) is baromi jól el lehet velük beszélgetni, és az ember alig várja, hogy megint írjon valamit, amit együtt kiveséztek, és az valami fantasztikus érzés, ha látod, hogy az illetőt komolyan érdekli, hogy mit gondolsz róla és az írásairól. És látod, hogy meg is fogadja, amit mondasz neki.

De közben nyilván az lenne az ideális, ha idősebb és fiatalabb egyaránt tisztelné a másikat. Mi, vén rókák is voltunk 13 évesek, akik borzalmasabbnál borzalmasabb történeteket írtak. Én rosszabb voltam, mint némelyik mai 13 éves (ha az írást nézzük… főleg), aztán mégis elég jól kikupálódtak a novelláim és a regényeim is. És nekem is volt nagy pofám, és igaz, segített a helyrerázódásban néhány pofon az idősebbektől, megérdemeltem. De volt olyan, ami után egy évig egy sort sem írtam, annyira szíven ütött egy huszonéves lány gúnyos, sértegető “kritikája”. Nem kellene bántani a másikat. Kurvanagy hely ez az internet, elférünk békésen egymás mellett.

Szóval nem kellene bántani a másikat. Az olvasók száma nem véges (mármint senki sincs csak egy történet olvasására korlátozva), éppen ezért egy-egy nekünk nem tetsző blogger nem fogja a mi blogunktól elrabolni az olvasókat. Ne csináljuk már folyton ezeket a “bloggerközösség” felett. Soha nem volt ez egy konkrét közösség, basszus, ne idealizáljuk túl. És ne hisztériázzunk minden felett, hanem egyszerűen csak blogoljunk és kész.

*Napi Daremo-bölcsesség kifújva*

Csak hogy megmutassam, én hol kezdtem 13 évesen. (Ezt saját magamnak tettem fel, az előző folytatásaként)
A helyzet az, hogy szinte mindenki úgy kezdte, hogy szarul ír, és kicsit nagyképű, és kicsit érzékeny, és kicsit figyelemhiányos, és kurvára nem ért se a design-készítéshez, se magához az íráshoz. Majd kialakul, az ember személyisége fejlődik, elkezd jobban írni, nagyobb igényességgel blogolni, TÖK NORMÁLIS, ha ezen mindenki végigmegy, hagyjuk már abba, hogy az idősebbek a hisztis fiatalok miatt akadnak ki, a fiatalabbak meg a nagyképű idősek miatt. Ha valaki nem szimpi, ignoráld, tiltsd, rejtsd le a hirdetéseit Face-en, nem kötelező senkivel sem foglalkozni.

Példaként, gyerekek, egy részlet a 12-13 éves koromban írt, romantikus Tokio Hotel fanfictionömből.

Megjegyzem, ez egy konkrét fejezet volt.

– Akkor hol is laktok? – kérdezte Bill.
– Hát… ööö… – kezdtem. – Jane nézte meg az utcát és a házszámot…
– A repülőn meg te voltál az, aki pontosan tudta, hova megyünk! – kiabált rám Jane.
Ekkor azonban Hanna megfordult és így szólt:
– Nem ott lakunk, véletlenül? – mutatott egy öt méterre levő házra, amely tényleg a mi házunk volt.
– De… – mondtam. – Hülyék vagyunk…
– Pontosabban TE vagy a hülye, Alex – mondta Jane, majd halkan hozzátette – meg mi is.
– Bejöttök, fiúk? – kérdeztem Billékhez fordulva.
– Vagy ő mégsem olyan hülye, ha ilyen jó ötletei vannak… – jegyezte meg halkan Jane.
A fiúk összenéztek, és azt válaszolták:
– Talán… Lehet… Esetleg… Biztos, hogy bemegyünk!
– Oké, akkor ezt megbeszéltük – mondtam.

Légyszi, a jelenlegi írásaimból hadd ne kelljen bemásolnom, hogy érezzük a különbséget.
RÖVIDEN ÉS TÖMÖREN: mindenki nyugodjon le a pi…

Mi után számít egy blogger “megbízhatatlannak”?
Nagy általánosságban ez nem is bloggerre érthető, hanem emberre. Ha nem tartja a szavát, de folyton ígérget, ha nem eredetiek az ötletei, ha irigykedik, ha feszültséget generál, ha beszólogat, ha szándékosan rossz tanácsot ad, ha vádaskodik – ezek szimplán olyan dolgok, amik nem azért jellemzőek valakire, mert blogger, hanem mert ember. Mert ugye a blogger is csak ember. Én legalábbis nem tekintek a blogolásra másra, mint egy megnyilvánulás eszközre, és nem mint egy életformára, de úgy vettem észre, sokan nem osztják a véleményemet. Pedig ez a titka az egésznek: vedd lazán! Sokkal egyszerűbb.

Írni 5 év múlva is

Ha egy hónappal ezelőtt megkérdezi tőlem valaki, mi a tervem az írással a következő öt éven belül, csak egyetlen szóval válaszoltam volna: megjelenni. Mindegy, hol, mindegy, mivel – nincsenek nagy igényeim, nem akarom 25 éves korom előtt meghódítani a világot, és fantasztikus szerződést kapva az ország legjobb kiadójától, sorra ontani magamból az újabb és újabb regényeket. Lehet akár egy novella is egy szűk réteghez eljutó antológiában, egy megemlítés a helyi újságban, akármi. Csak legyen mit felmutatni.

A Facebook-oldalamon már írtam erről néhány szóban, bár itt sem szeretnék még fecsegni róla: ez az álmom most valóra fog válni. Még nyár elején kaptam lehetőséget pályázni egy helyi művészeti klubnál, ahová két novellámat küldtem be, az Ott állt Anya és az Út a mennybe címűeket. Néhány nappal ezelőtt érkezett a hír, hogy az Ott állt Anya bizony benne lesz ebben az antológiában, aminek a bemutatója ősz végére várható. Szóval úgy tűnik, az egyik célomat végre elértem, már csak az kell, hogy ténylegesen a kezemben tarthassam ezt a bizonyos kötetet.

Most újra kell gondolnom, pontosan mit szeretnék elérni az írással a következő öt évben, milyen célt tűznék ki magam elé, hogyan látom magam a távoli jövőben.

Egy kicsit nehezebb szakasza következik az életemnek, hiszen néhány napon belül elkezdem a főiskolát. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, mi vár rám. Nem tudom még, mennyi időm lesz az írásaimmal foglalkozni a tanulás mellett.  Nyilván ha sűrűbb lesz a napirendem, akkor inkább foglalkozom majd novellákkal és regényekkel, mint blogbejegyzésekkel.

Egyébként azt terveztem, idén megpályázom az Aranymosást a Hazug szerint az élettel. Most már látom, hogy kicsit túlvállaltam magam, sok dolgot akartam egyszerre ezen a nyáron, és pont Hazugék nem fértek bele; nem kétlem, hogy ha ráfeküdnék a regény megírására, decemberig készen lenne, de úgy érzem, nem szeretnék egy éppen csak befejezett, alig javított írást beküldeni a pályázatra. Az Aranymosás egyik szabálya, hogy a kiesett regényt már nem lehet később sem beküldeni, márpedig nekem többet jelent ez az írás, mintsem hagyjam elkallódni a türelmetlenségem miatt. Szóval a pályázat egyelőre parkolópályára került, majd jövőre, és akkor legalább nem feszített tempóban, kapkodva fogok vele dolgozni.

Szóval az első számú tervem az Aranymosás. Persze tudom, hogy nem csak ez az egy lehetőség van a megjelenésre, én mégis úgy érzem, itt szeretném magam először kipróbálni. Egy nagyon erős pluszpont a pályázat oldalán, hogy itt egész biztosan kapok visszajelzést (még ha csak annyit is, hogy kiestem az előszűrésen), míg más kiadónál, ha az ember elküldi a kéziratát, nem lehet tudni, nincs rá garancia, hogy mikor veszik elő a szerkesztők.

Szeretnék tehát elérni valamit az egyik regényemmel, ha nem is Hazugékkal, szerencsére elég sok terv van még a tarsolyomban, ami megírásra vár. Bár azt is megmondom, hogy nem törnék össze, ha a következő öt évben nem sikerülne – ismerek olyanokat, akiknek a története nem jutott át az Aranymosás előszűrésén, ők pedig azóta nem írnak. Én nem hiszem, hogy engem ez ennyire szíven ütne. Nyilván rosszul esne, hiszen nincs olyan ember, aki nem képzeli el már előre, hogy milyen érzés lenne nyerni (nem csak írói megmérettetéseken, szerintem bármilyen versenynél igaz ez), de én már rég felfogtam, hogy az emberek 99%-a nem fogja megváltani a világot még huszonéves korában sem. Éppen ezért nem értem azokat, akik tizenéves korukban pályáznak, és ha nem sikerül, elkönyvelik magukat tehetségtelen, semmit érő firkászoknak, aztán soha többé nem vesznek tollat a kezükbe. Az életünknek a harmadát sem éltük még le, évről-évre rengeteget fejlődünk (ezt én is érzem, látom magamon és az írásaimon is), 25 éves korunkban valószínűleg röhögni fogunk azokon is, amiket 18 évesen vetettünk papírra. Hadd ne mondjam, hogy például majd a negyvenedik születésnapunkon hogyan fogjuk a hasunkat a kacagástól, ha visszagondolunk arra, milyen éretlenül hittük azt, hogy ha az ember nem rak le valamit az asztalra a második X előtt, akkor nincs is értelme csinálni semmit.

Ha röviden össze akarnám foglalni a céljaimat a következő öt évre, csak annyit mondanék: írni, írni, mindig csak írni, és soha fel nem adni. Öt év múlva szeretnék a hátam mögött tudni néhány befejezett regényt és legalább két tucat novellát, és szeretnék mindig elég erős maradni ahhoz, hogy a kudarcok ellenére se adjam fel. Hiszen elsősorban az ember nem a megjelenés miatt ír, hanem mert a történet „úgyis kirágja magát”…

23456