• Home
  • /
  • Category Archives: Személyes

A félbehagyottak

Természetesen én is akkor lendülök be, hogy márpedig most írok ide valami nagyot, amikor alig tudom mozgatni a fájós kisujjamat. És nem, nem a kisujjammal gépelek, de akkor is fáj közben.

Rengeteg befejezetlen írásom van, szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Általában azért fel tudom mérni, hogy valami egy erős melléfogás inkább, mint művészet, mert esetleg nem foglalkoztam eléggé az ötlettel, valami orbitális baromságot kezdtem el papírra vetni mindenféle átgondolás nélkül… Hát az ilyenből rengeteg van az írásos mappám mélyén.

De azért igenis előfordul, hogy hibásra kattan valamiféle kapcsoló az agyamban, rossznak gondolok egy félkész novellát, és félrerakom, ne pazaroljam az időmet olyasmire, ami menthetetlen.

Hogy aztán egy év múlva kíváncsiságból elolvassam ezt a befejezetlen művet, és az állam leessen, hogy bakker, de hát ez jó, ezt be kellett volna fejezni, hát hová raktam én a maradék sütnivalómat??

Most is leltem egyet, ami szimplán az “időgép” munkacímre hallgat, és úgy emlékeztem rá, mint összecsapott fércműre, életem egyik nagy baklövésére, aminek nem is tudom, miért nem dobtam még ki a vázlatát, miért lóg ott a faliújságon. Másfél oldalt írtam csak meg belőle, éppen ott kezdtek jobban beindulni az események, és… hát hirtelen nincs tovább. Komolyan mondom, belemerültem a saját novellámba, ilyen azért még nem fordult elő. De nincs tovább.

Még sosem próbáltam meg rég abbahagyott írást folytatni, főleg nem novellát. Azokhoz kell egy bizonyos lelkiállapot, ami maximum néhány napig tart, míg befejezem azt a novellát. Emlékszem, ezt is minek a hatására kezdtem el írni: ebbe akartam beletömni, hogy mekkora fájdalmat érzek egy szakítás után, de mégis próbálom elfogadni, magamra erőszakolni a gondolatot, hogy ennek így kellett lennie, nem én rontottam el, így a legjobb. (Szerencsére azóta erre rájöttem novella nélkül is.) Persze az író bele kell tudnia magát képzelni mindenféle helyzetbe, érzésbe, így elméletileg tudnom kellene folytatni. A probléma az, hogy nálam a novellák mindig egy aktuális érzésből, gondolatból születnek, így általában nem tudom őket folytatni, ha valamiért félreteszem őket.

Egyébként van egy novellám, amit egész biztosan elkezdtem újraírni (az is befejezetlen volt, aztán az újraírás is csak az lett), de nem találom a gépen. Aminek lehet, az az oka, hogy kicsit túl keszekusza lett már az elrendezés az írós mappámban. Vagy ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem is kezdtem el újra, csak szerettem volna. Ezek után lehet, az egész bekezdést ki kellene húznom, hogy ne égessem le magam teljesen.

Lényeg az, hogy nem kellene unatkozva ülnöm az ülepemen, de ha egyszer így fáj a kezem…

Mindbe szerelmes vagyok

Tudtam, hogy a Hazug szerint az élet ötlete nem új keletű, úgy értem, nem a közelmúltban pattant ki a fejemből. Azt is tudtam, hogy rengeteg átdolgozáson esett át a történet vázlata, mire elkezdtem írni a múlt hónapban. Na de azt a fene sem gyanította volna, hogy teljesen véletlenül belebotlok egy olyan dokumentumba, ami arról árulkodik, hogy ez bizony egy három évvel ezelőtti ötlet. Maximum egynek gondoltam, tényleg.

Nagyon sok olyan regényötletem van, ami több évvel ezelőtt született meg. És körülbelül négyszer ennyi, amit kitaláltam, de mégsem írtam meg, esetleg elkezdtem, de sosem fejeztem be, mert nem éreztem elég erős kötődést a történethez.

Annak idején mindig attól féltem, hogy az új ötletek, amelyek folyamatosan ostromolták az agyamat, eltűnnek majd, ha nem írom le őket azonnal. Így aztán folyton írtam, egyszerre többet, de egyikben sem mélyültem el igazán, és be sem fejeztem őket. Mostanra már megváltozott a hozzáállásom a hirtelen jött, fantasztikusnak tűnő ötletekhez: várok velük. Nem szakítom félbe semminek sem az írását, az nem vezet jóra, csak kapkodásra, szétszórtságra (nem mintha így nem lennék kellőképpen szétszórt 🙂 ). De megtapasztaltam azt, hogy az igazán erős, megírásra érdemes történetek megmaradnak az ember fejében, ha kell, évekkel később is.

Így került például a Tükörszilánk munkacímre hallgató történet néhány szavas vázlata is a regényes mappámba. Ha lehet, ez még régebbi, mint a Hazug, ugyanis semmiféle nyoma nem volt a számítógépen. Papíron bukkantam rá a címére egy régi füzetemben, mikor egy ezer évvel ezelőtt írt szerelmes levelet kerestem (az egyetlent, amit valaha írtam, mert bele kell kerülnie a Hazugba). Érdekes, de tényleg csak a címet láttam meg, semmiféle körítés nem volt – és mégis emlékeztem minden egyes mozzanatra, amit annak idején kitaláltam. Így azt is tudtam, hogy az akkor kitalált cselekmény ugyan gyenge lábakon áll, de az alapjai erősek, egy erős csiszolgatással életképes történetet lehetne belőle kialakítani.

Arra azonban nem vagyok hajlandó, hogy elzárjam az elmémet a véletlenszerűen megjelenő ötletmorzsáktól. Hiába élek éppen egyetlen történetben, a tudatalattim igenis dolgozik az összes többin, néha beugrik valami, ami illik egyik-másik történetbe. Ilyenkor lejegyzek néhány szót, ezek a jegyzetek aztán mindenféle logikai elrendezéstől mentesen kerülnek egy dokumentumba, majd kiválogatom őket, ha odaérek. Addig sem fog elveszni egyetlen kósza gondolat sem.

Azt hiszem, egy nagyon kicsit szerelmes vagyok az összes történetembe. Mit hazudok? Teljesen beléjük estem.

Az első mesék egyike

Nemrég találtam a pincében egy füzetet, rajta a saját nevemmel és hogy 2. b, és telis-tele volt mesékkel, amiket nyolc-kilenc éves koromban írtam, nagy részükre még csak nem is emlékeztem. A tengerészek kalandjai teljesen kiesett, A hiú orrszarvúra pedig csak azért emlékszem, mert szokásom volt néhány meséhez rajzot készíteni Painttel, ez az egy maradt meg az emlékezetemben – bár egyetlen rajz sincs már meg.

Elmondhatjuk tehát, hogy körülbelül azóta írok történeteket, mióta megtanultam írni. Az a fajta gyerek voltam, aki rengeteget beszélt, mégsem emlékszik senki sem olyan esetre, hogy a meséimet szövegeltem volna. Számomra ezek csak írásban léteztek, így nagyon sokáig senki sem tudott a furcsa hobbimról – amíg le nem buktam a harmincoldalas Tokio Hotel-fanfictionömmel, de (mindenki szerencséjére) azóta már leszoktam az ilyesmiről, és csak a saját magam által teremtett karakterekkel és világokkal foglalkozom.

A tengerészek kalandjainak első részét szeretném megmutatni – merthogy négy is elkészült! A hosszuk egyenként sem haladja meg a kétszáz szót, ráadásul elég bugyuta sztorik. Akkoriban ismerhettem meg a kettőspontot, mint írásjelet, ugyanis indokolatlanul sokszor használtam. A vesszőkről ezt-azt már tudtam, például a hogy mögé mindig tettem, de sok helyről kimaradt. Ezen kívül is vannak benne olyan helyesírási malőrök, hogy erősen morfondíroztam azon, hogy csak ezeket kijavítva tegyem-e fel, de aztán meggondoltam magam. Ne csak én szörnyülködjek! 😀

Íme:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy híres hajóskapitány akit mindenki úgy hívott: Frenk Kapitány. Frenk Kapitány már az egész világot bejárta kivéve a tengerészek birodalmát. Frenk Kapitány elhatározta, hogy megkeresi a tengerészek birodalmát (ami nagyon titokzatos). Frenk Kapitány vett egy óriási hajót a: Titanikot (mert akkor még nem süljett el). Kihajóztak a nyílt tengerre. Egyszer csak találkoztak: Öldöklővel a viziszőrnyel. Frenk Kapitány előrántotta a kardját és nagy nehezen megölte a szörnyet. Mentek tovább. Rövidesen megérkeztek arra a szigetre amelyen volt a: tengerészek birodalma. A partján volt egy barlang. Amint Frenk Kapitány és legénységre a partra tették magukat remegni kezdett a föld. És a barlangból kijött: Könyörtelen a sárkány. Hirtelen tüzet okádott, de Frenk Kapitány előrántotta a bűvös tükrét és maga elé tette. A sárkány tüze visszaverődött saját magára. A tűztől elégett a sárkány, de a helyén egy kulcs volt és egy üzenet. Az üzenetre a következő volt írva: vegyétek fel a kulcsot és menyetek a sárkány barlangjába. Ott van egy ajtó. Az ajtón van egy lakat. A kulcs a lakat kulcsa. Frenk Kapitány kinyitotta a lakatot és az ajtó mögött volt a tengerészek birodalma.
Itt a vége, fuss el véle!

 Szerintem látszik, hogy rengeteg mesét néztem és olvastam, de azért a logikának sem voltam hiányában, ugyanis nagyszerűen megmagyaráztam, hogyan lehet jelen a Titanic a történetemben (valószínűleg ez volt az egyetlen hajó, amiről hallottam, de legalább ezt az egyet megjegyeztem).

A kedvencem (a helyesírás mellett – viziszőrnyel, süljett, menyetek) a “Frenk Kapitány és legénysége partra tették magukat”-féle megfogalmazás, amin minden egyes alkalommal nevetnem kell.

Azért el kell ismerni, baromságokat összehordani már akkor is nagyon tudtam.

Az elhatározás a legfontosabb

A helyzet az, hogy igazából sosem tudtam, hogyan kell jó, azaz megkapó, figyelmet felkeltő első bejegyzést írni. Mégis megpróbáltam vagy százszor, mert sosem tudtam egy helyben ülni a fenekemen, mármint virtuálisan, és mióta a blogol.hu megszűnt, valahogy nem találom a helyemet az internet világán belül. De most kijelöltem magamnak ezt a kis szeletet, letelepedtem, és nem megyek sehová, úgy bizony.

Írópalánta volnék, az ilyesmivel ma már Dunát lehetne rekeszteni. Hogy miben vagyok más? Nem tudom, mert nem akarom magamat, a művészetemet jellemezni, inkább meghagynám azoknak, akik olvasnak. Tizennyolc éves vagyok, és kereken tíz évvel ezelőtt írtam meg az első mesémet. Sosem vettem részt semmiféle tanfolyamon, de nem zárkózom el tőle, hogy egyszer kipróbáljam. Nincs pénzem rá, és nem is szimpatikus nekem a magánkiadás. Nem elsődleges célom, hogy megjelenjek nyomtatásban.

Én csak azért írok, mert muszáj. Mert függő vagyok, és ha nincs meg az adagom, ha nem írhatom le, ami kattog a fejemben, megőrülök, megveszek, idegessé válok és remegnek a tagjaim. Így nőttem fel, ezt tanultam meg: feldolgozni az életet az írás által. Ha valami bánt, írok róla, ha örülök, történetet szövök köré, ha valami nyugtalanít, alkotok róla. Mondanám, hogy kiskoromban anyám verte belém az irodalom iránti szeretetet, de hát nem kellett azt verni, nagyon fogékony voltam. Kétévesen már rengeteget szavaltam, szinte mindent megneveztem, ami körülöttem volt, óvodában a saját szórakoztatásomra olvastam meséket, és később is szinte minden könyvet a kezembe vettem, ami kartávolságon belül volt.

Hogy mikor döntöttem úgy, hogy írni fogok? Nem emlékszem rá, hogy lett volna egy konkrét pont, amikor ezt eldöntöttem volna. Ez nem választás kérdése volt, csak jött, mint egy belső kényszer, és követelte magának a figyelmet. Általános iskolában a barátaimmal füzetekben egy saját újságot vezettünk, amit csak egymásnak mutattuk meg, és cikkeket írtunk bármiről, ami érdekelte a magunkfajta kislányokat: állatokról, zenéről, tanulásról…

Az elmúlt időszakban, és ez bizony egy elég hosszú időszak volt, afféle írói válságban szenvedtem, úgy érzem, mostanság lábalok ki belőle. Hosszú hónapokig nem írtam, még ha volt is ötletem, nagyon ritkán vettem rá magam, hogy papírra vessem a gondolataimat. Úgy gondoltam, bizony van ilyen, hogy az ember kiskorában szakadatlanul ír, aztán egyszer csak abbahagyja, és többé nem nyúl tollhoz. Nem tetszett a dolog, legszívesebben kitéptem volna magamból az ilyen gondolatoknak még a csíráját is, valahol mélyen mégis azt hittem, ez a helyes, és a sóvárgás az írás után el fog múlni.

De nem múlt el, pedig egy időben aztán nagyon harcoltam érte. Ott van a génjeimben, hogy nekem márpedig le kell írnom a bennem kavargó történeteket, el kell mesélnem, mi történik azokkal, akik a fejemben élnek. Ez függőség, és néha fájdalmas. De szerintem az író egy mazochista állatfaj, és mindig megleli az örömét ebben a fájdalomban, amit az alkotás nyújthat.

Szóval én is ilyesfajta állatfaj vagyok, s ezentúl itt osztom meg a lelkemet idegenekkel.

1234