• Home
  • /
  • Category Archives: Személyes

Az első antológiás megjelenés

Még nyár elején, mikor Kalocsára mentem a szóbeli érettségire, a drámatanárom ajánlotta azt a helyi pályázatot, ami a városhoz valami módon kötődő amatőr irodalmárok és képzőművészek számára ad megjelenési lehetőséget egy antológia lapjain. A kötet addig három részt ért meg, akkor kezdték el a negyediket, júliusban zajlott a pályaművek fogadása. Én két novellámat küldtem el, ezek közül az egyiket, az Ott állt Anya címűt ítélte a szakmai zsűri megjelenésre méltónak. A kötet pedig, ami a Kalocsai szó és kép 4 címre hallgat, december másodikán jelent meg egy ünnepélyes bemutató keretében, amit a Kalocsai Tomori Pál Városi Könyvtárban tartottak, és ahol természetesen én is megjelentem a családdal együtt.

A kötetbe 48 alkotó munkája került bele, fele-fele arányban oszlott meg a képzőművészek és az irodalmárok (egyaránt vers- és prózaírók) száma. A legidősebb pályázó egyébként egy 84 éves hölgy volt, akinek már számos verseskötete is megjelent, és a rendezvényen felolvasta a kötetbe bekerülő saját művét, ami egyébként maradandó élményt nyújtott számomra. A legfiatalabb sikeres versenyző pedig én voltam.

A kötet művészeinek fényképének vetítésével kezdődött a műsor, amit egy gyönyörű hegedűszó kísért, ezután az egyik megjelenő vers felolvasása következett. Rövid beszédet mondott a könyvtár igazgatója, a város polgármestere és a pályázat szervezője is, majd két alkotót megkértek, hogy olvassák fel a műveik egy részét. Ekkor hangzott el a korábban említett hölgy verse, amiben valami olyasmit láttam, amilyenné én is szeretnék válni időskoromban… megbékélten az idő múlásával, de szellemileg erősen, és az életem egyetlen napját sem bánva. Egy rövid koncertet is hallottunk egy négytagú zenekar előadásában (sajnos egyik zenész nevét sem tudtam megjegyezni, és mindezidáig a neten sem leltem meg ezeket az információkat), a műsor után pedig átvehettük az antológiákat. Én elég rendesen felszerelkeztem vele, ugyanis terveim szerint sok rokonnak ez fogja jelenteni a tőlem kapott karácsonyi ajándékot (bár előszeretettel poénkodom vele, hogy az Ott állt Anya nem éppen a szenteste hangulatához illő olvasmány), a pályázatot ajánló tanáromnak is ajándékoztam egy példányt, illetve két olvasóm is jelezte, hogy szeretne hozzájutni a könyvhöz. A drámatanárommal beszélgettünk ezután még elég hosszú ideig, utána pedig hazahoztam ezeket a gyönyörűszép köteteket.

Ez az első megjelenésem, amit a jövőben tervezek még jópárral bővíteni. Sok gondolatom van ezzel kapcsolatban, amit majd egy hónap végi évösszegző bejegyzésben szeretnék leírni, úgyhogy most nem lőném le előre a „poént”. De úgy érzem, ez az antológia a későbbiekben is egy fontos állomása lesz a lassacskán alakuló, később remélhetőleg még komolyodó írói karrieremnek.

Írni 5 év múlva is

Ha egy hónappal ezelőtt megkérdezi tőlem valaki, mi a tervem az írással a következő öt éven belül, csak egyetlen szóval válaszoltam volna: megjelenni. Mindegy, hol, mindegy, mivel – nincsenek nagy igényeim, nem akarom 25 éves korom előtt meghódítani a világot, és fantasztikus szerződést kapva az ország legjobb kiadójától, sorra ontani magamból az újabb és újabb regényeket. Lehet akár egy novella is egy szűk réteghez eljutó antológiában, egy megemlítés a helyi újságban, akármi. Csak legyen mit felmutatni.

A Facebook-oldalamon már írtam erről néhány szóban, bár itt sem szeretnék még fecsegni róla: ez az álmom most valóra fog válni. Még nyár elején kaptam lehetőséget pályázni egy helyi művészeti klubnál, ahová két novellámat küldtem be, az Ott állt Anya és az Út a mennybe címűeket. Néhány nappal ezelőtt érkezett a hír, hogy az Ott állt Anya bizony benne lesz ebben az antológiában, aminek a bemutatója ősz végére várható. Szóval úgy tűnik, az egyik célomat végre elértem, már csak az kell, hogy ténylegesen a kezemben tarthassam ezt a bizonyos kötetet.

Most újra kell gondolnom, pontosan mit szeretnék elérni az írással a következő öt évben, milyen célt tűznék ki magam elé, hogyan látom magam a távoli jövőben.

Egy kicsit nehezebb szakasza következik az életemnek, hiszen néhány napon belül elkezdem a főiskolát. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, mi vár rám. Nem tudom még, mennyi időm lesz az írásaimmal foglalkozni a tanulás mellett.  Nyilván ha sűrűbb lesz a napirendem, akkor inkább foglalkozom majd novellákkal és regényekkel, mint blogbejegyzésekkel.

Egyébként azt terveztem, idén megpályázom az Aranymosást a Hazug szerint az élettel. Most már látom, hogy kicsit túlvállaltam magam, sok dolgot akartam egyszerre ezen a nyáron, és pont Hazugék nem fértek bele; nem kétlem, hogy ha ráfeküdnék a regény megírására, decemberig készen lenne, de úgy érzem, nem szeretnék egy éppen csak befejezett, alig javított írást beküldeni a pályázatra. Az Aranymosás egyik szabálya, hogy a kiesett regényt már nem lehet később sem beküldeni, márpedig nekem többet jelent ez az írás, mintsem hagyjam elkallódni a türelmetlenségem miatt. Szóval a pályázat egyelőre parkolópályára került, majd jövőre, és akkor legalább nem feszített tempóban, kapkodva fogok vele dolgozni.

Szóval az első számú tervem az Aranymosás. Persze tudom, hogy nem csak ez az egy lehetőség van a megjelenésre, én mégis úgy érzem, itt szeretném magam először kipróbálni. Egy nagyon erős pluszpont a pályázat oldalán, hogy itt egész biztosan kapok visszajelzést (még ha csak annyit is, hogy kiestem az előszűrésen), míg más kiadónál, ha az ember elküldi a kéziratát, nem lehet tudni, nincs rá garancia, hogy mikor veszik elő a szerkesztők.

Szeretnék tehát elérni valamit az egyik regényemmel, ha nem is Hazugékkal, szerencsére elég sok terv van még a tarsolyomban, ami megírásra vár. Bár azt is megmondom, hogy nem törnék össze, ha a következő öt évben nem sikerülne – ismerek olyanokat, akiknek a története nem jutott át az Aranymosás előszűrésén, ők pedig azóta nem írnak. Én nem hiszem, hogy engem ez ennyire szíven ütne. Nyilván rosszul esne, hiszen nincs olyan ember, aki nem képzeli el már előre, hogy milyen érzés lenne nyerni (nem csak írói megmérettetéseken, szerintem bármilyen versenynél igaz ez), de én már rég felfogtam, hogy az emberek 99%-a nem fogja megváltani a világot még huszonéves korában sem. Éppen ezért nem értem azokat, akik tizenéves korukban pályáznak, és ha nem sikerül, elkönyvelik magukat tehetségtelen, semmit érő firkászoknak, aztán soha többé nem vesznek tollat a kezükbe. Az életünknek a harmadát sem éltük még le, évről-évre rengeteget fejlődünk (ezt én is érzem, látom magamon és az írásaimon is), 25 éves korunkban valószínűleg röhögni fogunk azokon is, amiket 18 évesen vetettünk papírra. Hadd ne mondjam, hogy például majd a negyvenedik születésnapunkon hogyan fogjuk a hasunkat a kacagástól, ha visszagondolunk arra, milyen éretlenül hittük azt, hogy ha az ember nem rak le valamit az asztalra a második X előtt, akkor nincs is értelme csinálni semmit.

Ha röviden össze akarnám foglalni a céljaimat a következő öt évre, csak annyit mondanék: írni, írni, mindig csak írni, és soha fel nem adni. Öt év múlva szeretnék a hátam mögött tudni néhány befejezett regényt és legalább két tucat novellát, és szeretnék mindig elég erős maradni ahhoz, hogy a kudarcok ellenére se adjam fel. Hiszen elsősorban az ember nem a megjelenés miatt ír, hanem mert a történet „úgyis kirágja magát”…

Daremo-elemzés irodalomórán

Szinte pontosan egy évvel ezelőtt vittem el az egyik novellámat, a Valamikor, valaki címűt a magyartanáromnak. Az volt az első olyan írásom, aminek már az alkotása alatt tudtam, hogy felvállalom a nevemmel együtt. Furcsa is volt így írni: minden szót megrágni, belegondolva, hogy ezt egy olyan személy fogja olvasni, aki a sorokhoz majd arcot társít. Régebben sosem mutattam meg senkinek semmilyen novellámat vagy regényemet, pontosan ezért. Mert mikor így írtam, szándékosan cenzúráztam magam, nem mertem olyat leírni, ami alapján rosszat feltételezhetnek rólam. Márpedig a témáim között már évek óta meghatározó szerepet töltenek be a sötétebb dolgok, ez egyszerűen így alakult, történt néhány olyan esemény a múltban, ami miatt ez mind a mai napig egy fontos pontja a fantáziámnak. Hiszen a halállal lehet a legszélsőségesebb reakciókat kiváltani az emberekből, amit egyszerűen imádok a szereplőimnél nyomon követni.

Szóval mikor úgy írtam, hogy belegondoltam abba, hogy esetleg megmutassam a végeredményt egy olyan személynek, aki ténylegesen ismer engem, ledermedtem, nem mertem minden gondolatomat papírra vetni. Évekig senkinek sem engedtem meg, hogy elolvassa bármimet is, takargattam, rejtegettem ezt a részét az életemnek, közben pedig mindennél jobban vágytam az elismerésre, hogy megerősödjön kissé a törékeny önbizalmam. Mégis, az jobban visszatartott, hogy vajon mit gondolhat majd rólam az illető, ha meglátja, hogy a fejemben halálról, őrületről és mentális betegségekről képzelgek – mert a legtöbbjükben ez megjelenik. Meg néha a szex is, és azért valljuk be, az ember ilyen fantáziálásokat végképp nem mutatna meg senkinek sem, még akkor sem, ha ezek semmilyen mértékben nem kötődnek az íróhoz. Az átlagolvasó nem mindig tudja, hogy az alkotót nem szabad azonosítani a művével. Nyilván le lehet szűrni valamit az illető személyiségéből az alapján, hogy minden témát vesz elő szívesen, rólam is biztos csinos kis összefoglalót tudna írni egy pszichológus ezek alapján, de nem számít, mert én tudom, hogy ez nem én vagyok.

Tehát nagyjából egy évvel ezelőtt kezdett bennem körvonalazódni a gondolat, hogy ezzel a helyzettel bizony kezdeni kell valamit. Akkoriban merültem el jobban a blogolásban, rengeteg olyan embert láttam, aki szintén takargatja, amit írt, sokszor pedig teljesen értelmetlenül, hiszen velem ellentétben egyszerű, hétköznapi témákról írtak, mint például a szerelemről. Gondolkodni kezdtem, és arra jutottam, hogy azok az emberek, akik takargatják az alkotásaikat, sosem fognak kiemelkedni a többiek közül. Ha eleve úgy állok hozzá, hogy szégyellem, amim van, sosem leszek több a középszerűnél. Azt pedig utálom. Mindenhez úgy állok hozzá, hogy a lehető legjobbat, legtöbbet hozzam ki magamból, megmutassam az embereknek, hogy igenis tudok valamit, elnyerjem az elismerésüket. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy csak a visszajelzésekért írok, de ha tisztában vagyok vele, hogy valamit már tudok, akkor szeretem, ha ezt elismerik. Szeretnék beleégni az emberek emlékezetébe, megragadni a figyelmüket, hatni az érzéseikre. És ezt hogyan tehetném, ha szégyellem, amit írok?

Úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat, és úgy írtam, hogy eldöntöttem: nem érdekel. Nem fogok görcsölni azon, hogy az emberek mit fognak rólam gondolni, nem fogok félni, nem fogom takargatni. Ez én vagyok, hozzám tartozik, hogy írok, komolyan is gondolom ezt az egészet. Hiszem, hogy képviselek egy bizonyos szintű minőséget már, nincs mit szégyellnem. Megírtam azt a novellát, és elvittem a tanár úrnak. Emlékszem, alig mertem odamenni hozzá, a torkomban dobogott a szívem, egérhangon elmeséltem neki, hogy én bizony szoktam írogatni, és szeretném neki megmutatni a novellámat. Kinyomtatva vittem neki, mindenre figyeltem, sorkizárt szöveg, behúzások, a papír tetején a cím középre igazítva, tökéletesnek kellett lennie… És a kezébe nyomtam. És vártam másnapig.

A tanár úr bejött, és annyit mondott mosolyogva, tetszett neki, rengeteg gondolat van benne, amin megérné átrágni magát. Majd még fogunk róla bővebben beszélgetni, azt mondta. De erre nem került sor, én pedig nem mentem oda hozzá soha, mert nem mertem követelőzőnek tűnni. Már el is temettem magamban az egészet, azt hittem, elfelejtette a novellámat.

Egészen szerdáig eszembe sem jutott az a novella. Elég sokat szövegelem, főleg Facebookon, hogy az érettségi előtt állok, pörgetjük az anyagot, de már elérkeztünk az utolsó, tulajdonképpen lényegtelen költőkhöz, mert sem dolgozat nem lesz ebből az anyagból, sem érettségi tétel.

Aztán szerdán bejött a tanár úr, és közölte, hogy Daremo novellát fogunk elemezni. És kiosztotta a többieknek a sok példányban lefénymásolt Valamikor, valakit. Az is látszott, hogy ez nem egy hirtelen felindulásból jött ötlet volt, mert nem jutott eszébe mást tanítani: szempontokat sorolt fel, amik alapján a csoportokra osztott osztálytársaimnak elemezniük kellett a novellámat. Én ültem a helyemen, néha az egyik, néha a másik csoport beszélgetésébe hallgattam bele, furcsa volt látni, hogy egyesek milyen komolyan veszik a feladatot, olvasgatták a szöveget, érveltek a meglátásaik mellett, forgatták az agytekervényeiket (valljuk be, nem egy egyszerű alkotás, kifejezetten elvont), néhányan be is vallották, hogy feladták a gondolkodást azon, hogy vajon mit akartam én az egésszel kifejezni. A legtöbben viszont még jegyzeteltek is! Az egyik lány mutatta, hogy egy egész oldalt írt a novellámról. A másnapi órán folytatták: a táblára két oszlopot húztak, az alapján, hogy vajon a novellának szerintük pozitív vagy negatív a végkicsengése. Mondanom se kell, mindenki a negatív mellett tette le a voksát. Ekkor már a tanár úr is arra buzdította őket, hogy jegyzeteljenek. Én ekkor éppen a négyoldalas érvelés megírását pótoltam, de azért nem egyszer megálltam, hogy meghallgassam, mit gondolnak a novellámról. Az elképesztőbb elméleteknél még össze is vigyorogtunk a tanár úrral.

Nem volt időm beszámolni az osztálynak arról, pontosan mire is gondoltam, mikor ezt a novellát írtam, ez még várat magára, de többen is jelezték, hogy várják már a beszédemet erről. Én pedig kíváncsi vagyok, mennyire lepődnek meg rajta.

Hogy megbántam-e, hogy felfedtem a kilétemet a blogomon? Egyáltalán nem, és mindenkit biztatok is arra, hogy tegye meg ugyanezt. A művészet sosem „ciki”, bármiről is írok. Mindig lesznek ugyan olyanok, akik kritizálnak, akiknek semmi sem tetszik, vagy akik azonosítani próbálnak a regényem sorozatgyilkosával. Nem szabad velük törődni, nem értük csinálom ezt. Hanem magamért, ennyi az egész.

Emlékül

Ma volt az idei év utolsó tanítási napja. A legtöbb helyen hasonló a napirend: csak néhány tanórát tartanak meg, de azon semmi esetre sem folyik rendes oktatás, aztán jön a karácsonyi műsor megtekintése, és végül mindenki korán hazamegy.

Tavaly is így volt, emlékszem. Nálunk, a gimnáziumban az a szokás, hogy csak az első három órát tartják meg a tanárok, következik a díszteremben az egyik osztály ünnepi előadása, aztán ki-ki szalad, amerre lát, lehetőleg minél messzebb az iskolától.

Ha belegondolsz, nálad is hasonlóképpen történhetett. Egész nap nyűgös voltál, hisz’ ugyan minek megtartani egy ilyen rövidített, semmit érő napot, ahelyett, hogy tovább aludhattál volna? Amikor kicsengettek az utolsó óráról, ugye, hogy csak felkaptad a kabátodat, a táskádat, és hátra se nézve kitrappoltál a teremből?

Elbúcsúztál a többiektől?

Nem, nem úgy értem, hogy félvállról odavetetted nekik, hogy sziasztok. Biztos vagyok benne, hogy nem néztél végig rajtuk, mielőtt elváltatok, nem gondoltál bele, mennyi értékes ember vesz téged körül nap mint nap, és milyen magától értetődő, hogy ők mind jelen vannak. Persze a téli szünetnek nem is erről kellene szólnia, csakis arról, hogy mindenki szalad kifelé a saját feje után. De sosem gondolsz bele, mi van, ha egyikőtök szünet után nem tér vissza.

Annyira egyértelműnek vesszük, hogy körülvesznek minket diáktársaink, tanáraink, családtagjaink. Gondoljunk most csak az osztálytársakra! Ideális esetben több évet is lehúzol velük a suliban, többet látod őket, mint a szüleidet. Mindig ott vannak körülötted, néhányaknak örülsz, másoktól feláll a szőr a hátadon. De sosem gondolsz bele, milyen lenne, ha valamelyikük egyik pillanatról a másikra eltűnne.

2015 első tanítási napját az én osztályom nem azzal kezdte, hogy mosolyogva beszámoltunk egymásnak a szünidei élményekről. Pedig biztosan mindenki tele lett volna mesélnivalókkal a karácsonyi ajándékokról, a szilveszteri bulikról ilyenkor végeláthatatlanul hosszú a regélés. De nálunk az első tanítási napon fekete zászlót húztak az iskola bejárata fölé.

Még ma is nagyon sokszor eszembe jut, nem csak akkor, ha gyertyát viszek a temetőbe. Ha az utcán sétálva meglátok egy olyan lányt, aki hasonló kontyba fogta a haját, mint ahogyan ő szokta, mindig összeszorul a szívem. Ha szembejön velem valaki, akinek hasonló a mosolya, az arcának formája, azonnal ő jut eszembe.

A legnehezebb rész az volt, mikor elkezdett igazán tudatosulni bennem, hogy ő nem máshol van, hanem nincs sehol. Sosem gondolnád, hogy a minden napjukat veled töltő osztálytársaid milyen erősen a szerves részévé váltak az életednek. Még ha néhány napra el is tűnnek, otthon fekszenek lázasan, nem érzed a hiányukat, mert tudod, hogy visszajönnek még. De mi éreztük, körüllengett minket sötét felhőként a hiány, rátelepedett a termünkre, a padjára, a padjára tett angyalkára, a szívünkre. Ez egy olyan fajta hiány, ami sosem fog enyhülni, míg a csapat együtt van. Hiszen mindannyian érezzük, hogy a kör nem teljes.

Ha ő kerül szóba, nem csak egyetlen emlék jut eszembe róla. De sosem az a legerősebben, hogy valamikor mit tett vagy mondott – csak az, hogy én sosem láttam szomorkodni. Nagyon kevés olyan embert ismerek, akin még nem láttam tükröződni bánatot, haragot, elkeseredettséget, aki képes mindennap tartani magát, jókedvűen és pozitívan hozzáállni a többiekhez, mikor nyilván neki is megvan a saját, iskolán kívüli baja. Ő viszont pont ilyen volt, annyira jellegzetes volt a mosolya, hogy még most is bármikor fel tudnám idézni, mert ezt láttam rajta mindennap.

Azóta, ha valaki gyorsan hajt, mindig rászólok, hogy lassítson, mert eszembe jut, hogy őt is egy baleset vitte el. Január negyedikén történt, sötétben, csúszós úton. Sosem éri meg sietni, inkább érj oda valahová tíz perccel később, mint soha. A gyorshajtásról is mindig ő fog már eszembe jutni. Nem éri meg a sietség, az adrenalin löket, ha cserébe az életeddel játszol.

Idén a mi osztályunk tablójára egy olyan kép is fel fog kerülni, amit sosem láthat az, aki mosolyog rajta.

Én, mielőtt idén utoljára kijöttem volna az osztályteremből, magam mögé néztem, végig a többieken, ahogy pakolásznak, öltözködnek, és arra gondoltam, vigyázzatok magatokra mindannyian.

Liebster Award Papp Dórától

Kaptam egy díjat Dora Craibantől / Papp Dórától (a blogját az előbbi névvel vezeti, a legutóbbi regénye viszont az utóbbival jelent meg, így nem tudom, hogyan is nevezzem), ez tehát a Liebster Award. Mivel nagyon kevés blogot olvasok rendszeresen, a legtöbbet csak hébe-hóba, ezért továbbküldeni nem fogom, de írok magamról 10 dolgot és válaszolok Dóra kérdéseire is.

Tehát először is 10 dolog rólam, ami nem köztudott (magyarán nem játszik az, hogy macskabolond vagyok, pedig minden ilyesmit ezzel szoktam kezdeni).

1. Laktózérzékeny vagyok már több mint egy éve. Csak a nagyon alacsony tejtartalmú dolgokat fogadja be a szervezetem (a határ a hagymás-tejfölös chips), ennek felfedezéséhez pedig egy hosszú és gyötrelmes út vezetett. Többször előfordult, hogy haza kellett mennem az iskolából is, mert véletlenül megettem valamit, amit nem kellett volna. Igaz, ez egyre ritkább, mert megtanultam odafigyelni rá, hogy ha ételt raknak elém, akkor előbb megijedjek tőle, és csak ha biztossá vált, hogy nincs veszély, akkor harapjak bele.

2. Gyűjtöm a plüssállatokat egészen kölökkorom óta. Igaz, manapság már ritka, hogy beszerzek egy újabb darabot, de a régiektől nem tudok megválni. Még a legelsőnek kapott plüsseim is megvannak, körülbelül kétszáz darab. Egyszer elgondoltam, hogy elajándékozom őket, de amikor cselekedni kellett volna, kihátráltam. Egyetlen darabról sem vagyok hajlandó lemondani. Mikor nyár elején az emeletre költöztem, szereztem egy hálós járókát (tudjátok, amibe a kisgyerekeket teszik, szépen eljátszanak benne és nem tudnak elcsatangolni), abban tartom őket, így nem szanaszét hevernek az új szobában.

3. Körülbelül tizenöt évesen akadt egy furcsa kattanás az agytekervényeimben, hogy én márpedig goth leszek, ami az öltözködést illeti. Vettem is több ruhadarabot, a zsebpénzemhez mérten egész vagyonokat költöttem például fűzőkre, de valahogy sosem éreztem komfortosan magam, ha ilyen szerkóban léptem ki a házból, ezért nagyon keveset hordtam őket. De nem vagyok hajlandó megválni tőlük, mert hátha egyszer megint megjelenik az a kattanás az agyamban.

4. Négyéves korom óta hordok szemüveget. Sokat jártam speciális szemészekhez is, annyira rossz volt a látásom, de az utóbbi években normalizálódott a helyzet valamelyest, és most már egy helyi szemész is képes nekem megfelelő szemüveget felírni. Viszont kontaktlencsét sosem hordhatok, mert valahogy nem áll teljesen jól az egyik szemgolyóm (nem feltűnő), emiatt megműttetni sem tudom, tehát életem végéig szemüveges maradok. Ez engem nem igazán zavar, nagyon hozzám nőtt már a szemüveg, ráadásul jótékony hatása van a szemem alatti sötét karikákra nézve (takarja őket).

5. Biztosan írtam már róla, de talán nem közismert tény: a kedvenc mesém az Oroszlánkirály. De nemcsak szeretem, hanem egyenesen rajongok is érte. Már több mint egy éve, hogy egy Oroszlánkirály ihlette tetoválásom is van, ami számomra azt jelenti, hogy bármilyen rossz, esetleg borzalmas élményben is volt részed, nem szaladhatsz el gyáván, nem fordíthatsz hátat, hanem szembe kell nézned a fájó múlttal, és ha fel tudtad dolgozni az átélteket, egy sokkal erősebb jellemmé válhatsz. Nyilván ennek van egy sokkal személyesebb része is, de azt nem szívesen teregetem ki.

6. Sorozatfüggő vagyok. Mindig muszáj néznem valamit, szinte minden áldott nap. Most jutottam el arra a szintre, hogy felismertem a problémát, eldöntöttem, hogy a mostani sorozat befejezése után kevesebbet fogok nézni. Az Így jártam anyátokkalnak a végére is értem tegnap, eddig erősen tartom magam az elhatározáshoz, de már érzem magamon az elvonási tüneteket is.

7. A név, amit a publikáláshoz használok, japán eredetű, azt jelenti, senki. Eredetileg a jelentése miatt választottam, akkoriban nem is szívesen fedtem fel a valódi nevemet. Mára eljutottam odáig, hogy nem titkolom, ki vagyok, nem rejtegetem a személyes ismerőseim elől az írásaimat, mégsem visz rá a lélek, hogy a valódi nevemmel jelentessem meg a műveimet a neten. Ennek csupán annyi az oka, hogy az évek alatt hozzám nőtt a Daremo név, nem szívesen válok meg tőle. Régen nem önmagában állt, hanem Daichi Daremo-ként, mára azonban az első tag lekopott, és egy sokkal kevésbé keleties hangzású Daremo maradt csak. Ennek is pusztán annyi a története, hogy nem szerettem volna egy nyilvánvalóan japán névvel összekapcsolható lenni, hogy ne ébresszek előítéletet az olvasókban.

8. Már több éve festetem a hajamat. Legelőször tizennégy-tizenöt lehettem, amikor több kék csík is került az egyébként szőke sörényembe, de nagyjából fél év után ezekről lemondtam, mert sok bántás ért a konzervatívabb korombeliektől. Tizenhattól tizennyolc éves koromig vörös voltam, illetve annak sokféle árnyalata. Most már lassan egy kerek éve sötétbarna hajjal büszkélkedem, és úgy érzem, végre megtaláltam a hozzám illőt. Bár éppen a napokban gondoltam rá, hogy beújítok egyetlen kék tincset, de a párom leszavazta (mondván, hogy a kék szín egyáltalán nem hajba illő, és ha megcsináltatom, akkor ő pedig melltartót fog hordani, csak hogy valami hasonló természetellenes dolgot műveljen. Egyem a humorát.).

9. Néhány évvel ezelőtt kipróbáltam a NaNoWriMo-t (dióhéjban: novemberben meg kell írni egy minimum ötvenezer szavas regényt), és az első két hétben nagyszerűen is teljesítettem, tudtam tartani a szószámot. De annyira csapnivalónak éreztem a készülő regényt, hogy a tizennegyedik nap után végleg abbahagytam, és azóta sem nyúltam hozzá ahhoz a történethez. Nekem a feszített munkatempó, a “muszáj-írni” érzés annyira frusztráló volt, hogy amikor visszaolvastam a regényt, úgy éreztem, mintha nem is én írtam volna. A kapkodás miatt annyira más volt a stílus, döcögős, kezdőszerű, hogy úgy éreztem, becsapom magam ezzel. Azóta sem akarok a NaNoWriMo közelébe menni, rájöttem, hogy az én írásstílusomtól nem is állhatna távolabb. (Persze tudom: a NaNo alatt született regény csak egy első verzió, amit később újra kell írni, hogy felvállalható legyen, na de hogy ennyire fertelmesen sikerüljön?!)

10. Szerintem lassan három hete ezt a tíz pontot írom, mert sosem vagyok itthon, nincs időm, amikor otthon vagyok, egyedül, kipihenten, ráadásul mindenféle kötelezettségtől mentesen. Persze egy része ennek az én hibám, mert az estéim többségét a párommal töltöm, de tény, hogy lefoglal az érettségire való felkészülés, a heti két-három edzés leszívja az energiáimat, és ha nagy nehezen összegyűjtök annyi agysejtet, amennyi az értelmesen fogalmazáshoz kell, inkább a regényemhez nyúlok.

És most következzenek Dóra kérdései:

1. Melyik volt a kedvenc kötelező olvasmányod?

Azt hiszem, a Vuk. Emlékszem, második osztályban a tanító nénink közölte, hogy a lányok kötelezője A két Lotti, a fiúké a Vuk lesz. Én akkoriban nagyon lázadtam az ellen, hogy cuki kislány legyek, ezért a Vukot olvastam el, és nagyon büszke voltam ezért magamra.

2. Történt már valamilyen komolyabb baleset valamelyik könyveddel? (Elázott, eltépődött, összefirkálták, stb…)

Nem akartam bevallani, tényleg nem. Amikor egy könyv magával ragad, mindenhová magammal viszem, ebédhez, a fürdőkádba, a buszra… Néhány hónappal ezelőtt egy nyereményjátéknak hála megszereztem Vivien Holloway Moira c. regényét. Elég hamar, már néhány oldal után úgy éreztem, ez egy letehetetlen olvasmány lesz számomra, hát vittem is magammal mindenhová. Ez egészen addig tartott, amíg rá nem borítottam egy bögre forrócsokit… Elmondhatatlanul szégyellem magam, de annyi szóljon mentségemre, hogy ez csak azért történt, mert annyira fantasztikus ez a könyv. 😀

3. Szoktál idegen nyelven olvasni?

Szoktam bizony! Legtöbbször igaz, csak cikkeket a neten, meg a feliratokat a sorozatokon (bár sokszor már csak szimplán az eredeti hanggal nézem), de van itthon több angol nyelvű regényem is, többek között a teljes Harry Potter-sorozat, A parfüm, valamint egy helyi kirakodós vásáron rám sóztak két-három kicsit megviselt állapotú könyvet is.

4. Volt már rá példa, hogy megszerettetted valakivel az olvasást? Mesélj róla!

Nem vagyok ebben olyan biztos. Tény, hogy a volt barátom abban az időben kezdett el gyakrabban olvasni, mikor együtt voltunk. Biztosan hatással volt rá az is, hogy engem rengeteget látott könyvvel a kezemben, de hogy pontosan emiatt kezdett-e el olvasni, azt inkább tőle kellene megkérdezni.

5. Milyen hobbid van még az olvasáson kívül?

Nyilván az írás, de ezt ezen a blogon felesleges lenne fejtegetni. 🙂

6. Hogy reagál a környezeted (ismerősök, rokonok, munkatársak) arra, hogy sokat olvasol?

A kortársaim szerint ez furcsa, hiszen ők a kötelezőket sem veszik kézbe. Az értelmesebb réteg szerint ez becsülendő dolog, szóval általában pozitívan jövök ki a dologból.

7. Mikor kezdted el vezetni a blogodat?

Ezt a blogot március óta vezetem, de tény, hogy nagyon ritkán írok ide bármit is. Pont tegnap fogadtam meg, hogy ezután legalább heti egy bejegyzést írok, így valószínűleg kicsit még személyesebb téma fog előkerülni, kevesebbszer fogok csak az írásról szövegelni.

8. Hány könyvet olvastál el eddig 2015-ben?

Meglepően keveset, ugyanis mióta elkezdődött a tanév, időm és energiám sincs sok, amit ennek a hobbinak szentelhetnék. Körülbelül harmincnál járok.

9. Van kedvenc kiadód?

Megmondom őszintén, sosem szoktam figyelni, milyen kiadású a könyv, amit olvasok. 😀 De többet is követek Facebookon, tehát kezdek már képben lenni velük kapcsolatban, például az Európa Könyvkiadót vagy a Könyvmolyképző Kiadót.

10. Könyvesboltban vagy inkább online szeretsz könyveket vásárolni?

Imádok bemenni egy könyvesboltba és nézelődni, tapogatni a szebbnél szebb könyveket, de gyakrabban vásárolok online az akciók miatt. Bár tény, hogy már hónapok óta nem vettem egyetlen könyvet sem, egyszerűen nincs miből. ^^’

1234