• Home
  • /
  • Category Archives: Személyes

Videó a költészet napi felolvasásról

Végül úgy döntöttem, hogy az egyetemi mérőtáborról hazaérve minél előbb szeretnék új bejegyzéssel szolgálni, így itt is megosztom az április 11-ei felolvasásról készült videófelvételt. Hátha nem láttátok még a Facebookon. 🙂

(Az első perc végén már sorra is kerülök, szóval nem kell sokat tekergetni a felvételt. 🙂 Egyébként megdöbbentő, mennyire gyakorolnom kellene a nyilvános beszélést… De erre is vannak terveim, de még mennyire! De egyelőre minden titok.)

Sokat gondolkodtam azon, hogy a rossz(abb) híreket is közöljem-e veletek, de végül úgy döntöttem, ez is hozzám tartozik, és ha már korábban beharangoztam, akkor illik a történet végét is közölnöm: sajnos nem jutottam be a Majd legközelebb c. írásommal a Moly antológiás pályázatára. Nem mondom, kicsit elkeseredtem emiatt, de néhány nap alatt egész jól túltettem már magam rajta, és úgy állok hozzá, hogy lesz ez még jobb is. Ha mást nem, a következő molyos pályázatot is megcélzom majd!

Tervek mindig vannak. Jön a nyár. A vizsgaidőszak. Egy darab vizsgám lesz. Szerintem túlélem.

Kérdések + Beszámoló a felolvasásról

Kaptam egy díjat, azon belül is egy csinos kis kérdőívet a Kávészünet c. blog írójától, Elisabeth D.-től (innen is köszönöm még egyszer). Én még mindig szeretek ilyeneket kapni, mert ez is egy visszajelzés, hogy az emberek nyomon követik a munkásságomat – kifejezetten megtisztelőnek érzem, ha olyan személytől érkezik mindez, akivel nem is állok mindennapi kapcsolatban.

Viszont az általam követett blogok írói meg nem így gondolják, vagy legalábbis szinte egyikük sem szokott ilyesmit továbbküldeni vagy egyáltalán kitölteni, úgyhogy én is csak annyit szeretnék megtenni, hogy válaszolok az Elisabeth által feltett kérdésekre.

Melyik volt az első regény, amit saját magadtól olvastál ki?

Fekete István Vuk című története. Sokáig egyértelműen hittem, hogy az első a Harry Potter volt, amit harmadik osztályos koromban kaptam (előtte inkább meséket olvastam szerintem – végül is a Vuk meg már kicsivel komolyabb, mint egy gyerekmese), de aztán nemrég eszembe jutott a kötelező olvasmány másodikból. Akkor a tanító nénink közölte, hogy a lányok A két Lottit olvassák el Erich Kästnertől, a fiúk pedig a Vukot. Én valamiért nehezményeztem, hogy nekem azt a túlzottan lányos könyvet kellene kiolvasnom, ezért inkább átrágtam magam a Vukon (és később azért A két Lottin is).

Ha időutazó lehetnél, hol és mikor élnél?

Nem állnék meg egy helyen, inkább körbeutaznék minél több időben és helyen, hogy minél többet lássak és ismerjek meg a világból.

Mi az utolsó álom, amelyikre emlékszel?

Próbáltam anyámat rábeszélni, hogy tartsunk meg egy barna, korcs kiskutyát, aki egyébként zabálnivaló kis tünemény volt. Az éjjel álmodtam ezt egyébként.

Inspirált bármikor is írásban egy álom?

Úgy kifejezetten nem, az utóbbi években nem voltak normális álmaim (vagyis nem emlékszem rájuk). Legutóbb 12-13 éves koromban volt egy nagyon összetett, horrorisztikus álmom, amit beletettem az akkor írt regénykémbe.

Ki az eddigi kedvenc könyves/filmes szereplőd?

A Weasley-ikrek. Még mindig a kedvenceim, mindig is azok lesznek, és még mindig sírok, ha eszembe jutnak.

Számodra mi a legjobb dolog az írásban?

Megalkotni valami újat, valami olyasmit, ami ugyanígy még senki másnak a fejében nem körvonalazódott ki.

Volt már olyan karaktered, akinek egy valós személy inspirált?

Szándékosan csak elvétve – de ezeket a novellákat nem osztom meg, mert általában azért írom őket, hogy múltbeli eseményeket, sérelmeket, rossz emlékeket fel tudjak dolgozni. Jólesik ezeket papírra vetni, kicsit átformálni a múltat, hogy kerek egész történetet alkosson, de mégis beletenni a saját érzéseimet, és aztán az utolsó sorok leírásával elengedni magamtól az egészet. Van pár ilyen, kicsit nyersebb témájúak, mint amit tőlem az emberek megszokhattak, majd talán egyszer ezeket is megmutatom.

Könyveket vagy blogokat olvasol szívesebben?

Könyveket. Blogot is olvasok, többet is, de valamiért ad egy pluszt a tudat, hogy ezért pénzt adtam, meg hát egyébként is kézbe vehetem, sokkal kényelmesebb eldőlni vele a függőágyon (amire 3 hónapja nem volt időm), mint laptoppal a kezemben. De újabban sokszor csinálom azt is, hogy egy netes történetet konvertálok át e-book fájlba, hogy a Kindle olvasómra tehessem.

Szereted a művészetet?

Persze. Az irodalom is ugye művészet, de például Facebookon, Instagramon is rengeteg képzőművészt követek. Irigylem azokat az embereket, akik szépen tudnak rajzolni, festeni, akik képek által is képesek átadni valamiféle hangulatot, érzést, meg tudják szólítani azt, aki a műveiket csodálja. Nekem ez sosem ment, a kézügyességem förtelmes (bár állítólag ez fejleszthető), úgyhogy nekem egyelőre marad mások műveinek csodálata.

Legkedvesebb emléked az írással kapcsolatban?

Egyértelműen az idei költészet napi felolvasás.

Szóval 2017. április 11-én a helyi művelődési házban szerveztek amatőr íróknak és költőknek egy felolvasóestet. Négyen voltunk összesen, csak én olvastam fel novellát. Két írásomat vittem el: a Vigyázzunk rá címűt (ami, ha minden igaz, a Könyvhétre megjelenik egy antológia részeként) és A macska, aki embert nevelt. Úgy vettem észre, hogy az embereknek tetszett mindkét írásom, és annak is rendkívül örülök, hogy (feltűnő) baki nélkül képes voltam felolvasni a saját novellámat közönség előtt. 😀 Egyelőre egyetlen képem van az eseményről, amin pont engem lehet látni, ezt meg is mutatom. Ha minden igaz, videó is készült az eseményről, amihez jövő héten hozzájutok, akkor majd azt is megmutatom (valószínűleg a Facebookon, úgyhogy ha még nem tetted meg, akkor kövesd az oldalamat 🙂 ).

Tényleg elképesztő volt, már egyáltalán az is, hogy egyszerűen csak megkerestek, és szóltak, hogy szeretnék, ha én is megjelennék ott, mint helyi amatőr művész, és jó érzés tudni, hogy ezt tulajdonképpen az elmúlt egy évben építettem fel. Mármint azóta, hogy megosztogatom a saját nevem alatt is az írásaimat, hogy beszélek róla, ha kérdeznek, hogy büszkén felvállalom, hogy ez hozzám tartozik. Úgy tűnik, egyre több emberhez jut el rólam ez az infó, még olyanokhoz is, akikkel jóformán nem is szoktam beszélni. Mindenképp felemelő és megtisztelő érzés volt. 🙂

Köszönöm szépen a kérdéseket, Elisabeth! 

Második novella megjelenése a láthatáron

Most nem hoztam sem cikket, sem novellát, csak egy rövid kis helyzetjelentést azoknak, akik esetleg nem látták még a nagy hírt a blog Facebook-oldalán.

Gondolom, észrevettétek, hogy a mostanában közzétett novelláimat mind beküldtem egy-egy pályázatra. Az év eleji fogadalmaim egyike az volt, hogy idén legalább három pályázaton is részt veszek az írásaimmal, és eddig úgy látszik, jól tartom magam ehhez: már két versenyen is részt vettem, illetve veszek, mert van, ami tart még.

A nagy hír pedig az, hogy az egyikről tegnap már meg is érkezett a visszajelzés, szóval nagy örömmel jelentem be, hogy a Vigyázzunk rá c. írásom meg fog jelenni egy nyomtatott kötetben.

Egyelőre több információval nem tudok még szolgálni, de ne aggódjatok, amint megtudok valamit, azt veletek is megosztom, leghamarabb a fent említett Face-oldalon (tehát megéri követni). Egy biztos: majd kiugrok a bőrömből örömömben!

Tartsatok velem ezután is, hátha összejön a második pályázat is (na, az lenne a tetőpont, biztos meghatódnék!), és köszönöm a támogatásotokat! Hogy konkrét legyek: most éppen annak örülök, hogy már több mint 200-an kedvelitek a blog Facebook-oldalát! Fantasztikusak vagytok, el sem tudom mondani, milyen sokat jelent nekem a támogatásotok!

Igyekszem hát meghálálni a bizalmatokat, ha mással nem, hát azzal, hogy rendíthetetlenül írok és pályázok, hajkurászom a lehetőségeket a munkáim bemutatására. Lesznek még érdekes dolgok idén, és még csak most kezdődött az év! Csak győzzem kivárni…

Napokon belül jelentkezem új tartalommal, de előbb kigyógyulok a náthából. 🙂 Most biztosan adott egy erős löketet a tegnapi jó hír, komolyan mondom, ma reggelre már egy fokkal jobban is éreztem magam.

Köszönöm szépen, hogy itt vagytok velem!

Vigyázzunk rá

Nem sokkal ezelőtt találtam rá az Élő irodalom – Élő könyv oldalon az Élni nélküle c. pályázatra, amire (megmondom őszintén), először nem akartam írni, ugyanis itt nem fikciót, hanem saját tapasztalatból, élményből eredő írásokat vártak. Valahogy kicsit visszakoztam az ötlettől, hogy egy ilyet papírra vessek, és tulajdonképpen versenyeztessek. Aztán eltelt pár nap, és azt vettem észre, hogy nem hagy nyugodni egy bizonyos emlék: az, hogy elvesztettem egy osztálytársamat néhány évvel ezelőtt. Korábban is volt még rokonom is, aki elhunyt, de az igazat megvallva ez a pár évvel ezelőtti viselt meg a legjobban, úgy érzem, tényleg rajtam hagyta a nyomát a tragédia. Szóval annyira maga alá gyűrt ismét a gyász érzése, hogy nem tudtam megállni, muszáj volt papírra vetnem. Elküldtem a pályázatra, égnek kellett kiáltanom, mennyire haragszom a világra az igazságtalansága miatt.

Azóta megjelent az Élni nélküle c. kötetben.

 

Az a hétfő nekünk teljesen más volt, mint a többi osztálynak a karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási napon. Egy évvel az érettségi előtt még mi is mind olyanok voltunk: egy csapatnyi felelőtlen kamasz, akik sóvárgó tekintettel lesték a falióra csigalassan vánszorgó mutatóit, majd a csengőszóval egyidőben pattantunk fel és rohantunk haza. Akkor még nem is tudtuk, milyen érzés igazán hiányolni valakit.

Az volt az az év, amikor a szünetről sírva tértünk vissza az osztályterembe, és az azt követő évben várt ránk az érettségi. Addigra az iskola legtöbb diákja elfeledte már a tragédiát, de mi még nem. Hogy is tehettük volna, ha egyszer azóta is üresen állt az egyik szék az osztályteremben, a padon ott hevert egy mécses és egy szomorkásan mosolygó papírangyalka. A néhai osztálytársnőnk padtársa egészen érettségiig megmaradt a helyén, noha többször is felajánlottuk neki, hogy átülhet egy kevésbé baljós ómenű helyre; de ő maradt. Nem akarta elhagyni a padtársát még akkor sem. Talán csak nem tudta kimutatni előttünk a fájdalmát.

Majdnem egy évvel a tragédia után, a karácsonyi szünet előtti időszakra már a mi gyászunk ereje is legyengült. Már elmúlt a sírás, nem gyújtottunk több gyertyát, és az iskola bejárata fölül is rég lekerült már a fekete zászló. De a díszek mindvégig ottmaradtak, és a székre sosem ült le senki, pedig ezeket egyáltalán nem beszéltük meg egymás között.

Ahogy a falióra az utolsó tanóra végső perceit számolta, riadtan néztem körbe a teremben, mert egyszerre olyanok voltunk, mint bármelyik középiskolai osztály. Feszülten figyeltük az idő múlását, gondolatban már mindenki az épület falain kívül járt. Szinte láttam és éreztem, amire a többiek is vágytak: a lomhán hulló hópelyhek fagyos tapintását, a néhány napon belül elérkező szentestét, az ezzel járó ajándékozást, és legfőképpen a hosszú tanítási szünetet. Két hét, ami alatt még a közelébe sem kell jönnünk az iskolának, és a legtöbb osztálytársunkat csak szilveszter után látjuk viszont.

Tikk-takk, kattogta az utolsókat az óra, én pedig körbefordultam a székemen, hogy a többiek arcát figyeljem. Tudni akartam, vajon csak nekem jutott-e eszembe abban a pillanatban az egy évvel korábbi baleset. De úgy láttam, egyikük sem pillantott az üres szék felé az angyalkával és a mécsessel.

Pedig annak idején mindannyiunkat megviselt, hogy még az esti híradóból is a tizenhét éves lány fának csapódott, totálkárosra tört autója bámult vissza ránk. Akkor voltam életemben először temetésen, de még így is rácsodálkoztam, milyen sok ember kísérte el őt az utolsó útjára. Nem csoda, jutott eszembe, hiszen ez a lány csupa mosoly és természetes báj volt, valaki, akit mindenki szeretni tudott.

És akkor, egy évvel a halála után mintha mégse jutott volna eszébe a többieknek, hogy sokan közülünk pont a karácsonyi szünet előtt látták őt utoljára. Köztük én is, de később már nem tudtam magamban felidézni az utolsó találkozás emlékét. Hiszen akkor még olyan voltam én is, mint bármelyik diák, nem törődtem mással, csak hogy minél előbb a hátam mögött hagyjam az iskolát, és kipihenjem végre a tizenegyedik osztály minden fáradalmát. Mikor megszólalt a csengő, talán a többiekre rá sem nézve elmormoltam egy köszönésfélét, és már rohantam is haza. Eszembe sem jutott végignézni rajtuk, és arra gondolni, milyen szerencsések is vagyunk, amiért nem történt velünk semmilyen szörnyűség.

Épp ezért érintett engem olyan rosszul, amikor aztán mégis így lett. De hogy értékeljem végre a saját életemet, ahhoz az kellett, hogy egy hozzám közel álló személyt elveszítsek.

Megborzongtam a gondolatra, és a tanárnő egy pillanatra elhallgatott. Pár másodpercig engem nézett, egyenesen az arcomat, és én éreztem, hogy marják a szememet az előbuggyanni akaró könnycseppek. Majd elkaptam a tekintetemet, és a tanárnő folytatta az előadását. A tábla felett lógó órára meredtem: talán csak egy perc maradt hátra a szünet kezdetéig. Éreztem, ahogyan a hideg futkározik a hátamon fel és alá a kételyektől.

Ugye januárban mind visszatérünk? Bele sem mertem gondolni, képes lennék-e elviselni egy újabb személy elvesztését.

Ugye nem ér minket több csapás? Remegni kezdett a lábam a pad alatt.

Ugye egyetlen ismerősömmel sem történik semmilyen borzalom? Egy újabb temetés, egy újabb díszes koporsó…

Ugye… velem nem? Ezután mindig félni fogok egy túl gyorsan hajtó autóban…

Korábban eszembe sem jutott, hogy higgyek istenben, de akkor egyszerre rémisztőnek és elfogadhatatlannak tűnt a gondolat, hogy az emberre a halála után az elképzelhetetlen semmi várjon. Akartam hinni benne, hogy elhunyt szeretteink valahol máshol vannak. Valahol, ahol igenis várta őket valami.

Akkor csengettek. Izgatott mozgolódás támadt a tanteremben, és a tanárnő is azonnal elpakolta a jegyzeteit. A táskámba süllyesztettem a könyveimet, és a többiekkel együtt felálltam a tanár kivonulásáig.

Még utoljára rá akartam nézni az angyalkára, de akkor észrevettem a többieket is.

Az elárvult padtárs az üres székre meredt, még nem pakolta el a füzeteit. Körülötte többen is álltak, az egyik lány éppen az öngyújtójával babrált a mécses körül. Felgyulladt a parányi lángnyelv, földöntúli fény–árnyék játékba vonta a társaim arcát. Néhány pillanat alatt mind a pad köré gyűltünk, néma csendben tisztelegtünk az elhunyt emléke felett, iskolai létének utolsó tárgyi bizonyítéka felett: ez az ő helye volt, ahová soha senki más nem ülhetett, míg mi abba az intézménybe jártunk.

Pár percig álltunk csak ott, aztán egyesével szállingózni kezdtünk az ajtó felé. A legtöbben nem néztek hátra, de ekkor már nem hittem, hogy megfeledkeztek volna a lányról. Sokkal inkább úgy éreztem, nem vagyunk képesek mindannyian ugyanolyan nyíltan megélni a veszteségünk fájdalmát. Néhányan az álarcuk mögé rejtették zaklatottságukat, de tudtam, hogy legbelül mi mindörökre összekapcsolódtunk a gyászunk kötelékében, még ha néhányan nem is találkozunk többé az érettségi után.

Én az elsők között hagytam el a termet. Azt akartam, hogy utoljára a legjobb barátok köre maradhasson a mécses körül. Bár a gyászunk közös volt, vannak, akik ezt mélyebben élték meg a többieknél, és meg szerettem volna hagyni nekik a lehetőséget az egyedüllétre.

Mégis megtorpantam az ajtóban. Végignéztem a többieken, elmélázva figyeltem a kedves, ám akkor bús arcokat. Néhányakkal ugyan keveset beszéltem az alatt a négy év alatt, amit együtt töltöttünk, de abban a pillanatban mindannyiukat ugyanúgy féltettem.

– Vigyázzatok magatokra – motyogtam halkan, hogy senki se hallja, és hazaindultam.

A Könyvmarketing csoport kérdései

Tagja vagyok a Facebookon a Könyvmarketing nevű csoportnak. Itt rendszeresen zajlik a Mai író elnevezésű játék, ami lényegében arról szól, hogy amatőr (és kevésbé amatőr) íróktól, jelentkezés után, egy bizonyos napon kérdez a többi tag. A kérdésekre pedig nem a csoportban kell válaszolni, hanem blog- vagy Facebook-bejegyzés formájában.

Én február 13-án voltam a nap írója, és számos érdekes kérdést kaptam a többiektől. Íme, lássuk őket!

Mondj magadról pár szót!

Általánosságban, amit tudni kell rólam, az az, hogy Daremo néven osztom meg a neten a novelláimat, a való életben pedig egy Horváth Kamilla nevű, 20 éves lány vagyok a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről. A legelső mesémet általános iskola második osztályában írtam, de nagyjából tizenhárom évesen kezdett el tudatosulni bennem, hogy amiket írok, azok novellák és regények (vagy azoknak a kezdeti verziója), a blogolást pedig szintén tizenhárom évesen kezdtem, 2015 óta pedig vezetem A papírfecnis fiókot.

Beszélj a (leendő) könyve(i)dről!

Nos, mint írtam már, egyelőre csak a neten osztom meg a novelláimat, tehát jelenlegi könyvről ilyen értelemben nem beszélhetek. Néhány éven belül azonban mindenképp szeretnék elkezdeni ismét regényeket írni – ugyanis, mint írtam az előző válaszomban, tizenhárom-tizennégy évesen írtam néhány többrészes irományt, de az utóbbi években inkább a novellákkal gyakorlok a nagy megmérettetésre, a regényekre. Van több ötletem is, amikből szeretnék egy nap kézzel fogható könyvet létrehozni, de én az a fajta ember vagyok, aki nem szeret előre túl sokat elárulni a terveiről. Ennek ellenére van egy regény, amin régebb óta dolgozom, és aminek a (nem sokat mondó) bevezetőjét már közzétettem a blogomon, ez pedig a Hazug szerint az élet.

Antológiában viszont már kettőben is benne vagyok, és úgy döntöttem, ezeket is felsorolom ide. Még 2011-ben a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. szervezett egy szépírói pályázatot, majd a legjobb pályaműveket (a díjazottak mellett) egy közös kötetben jelentette meg (a könyv adatlapját a Molyon megtalálhatjátok). Az én példányomat a zsűri elnöke, Csukás István is aláírta, amire természetesen nagyon büszke vagyok.

Utána nem pályáztam néhány évig, csak 2016 második felében kezdtem el ismét. Két pályázatból egyet sikeresen zártam, az Ott állt Anya című novellám bekerült a Kalocsai szó és kép c. antológiába (az erről írt bejegyzésemet is olvashatjátok), nyilván erre vagyok a legbüszkébb. Idén igyekszem még több lehetőséget megragadni, és legalább ugyanennyit elérni. Már megvannak a tervek.

Ossz meg a többiekkel pontosan egy, marketinggel vagy könyvkiadással, könyvírással kapcsolatos tapasztalatot!

Írással kapcsolatos bejegyzéseket, cikkeket szoktam írni a blogon, ezért itt is erről szeretnék szólni. Főleg a tényleg kezdő, írásba most belekezdő íróknak szokott segítségül szolgálni a blogom ezen része, és szerintem, amire legtöbbször felhívtam már a figyelmet, az az, hogy ne menj a tömeg után. Csak mert valaki egy lehetőséget mutat fel előtted, ne kezeld tényként: ne írj prológust, ha nem akarsz; nem muszáj a történetesblogodat teletömnöd a karaktereid sztár-fotóival; ne félj kutatómunkát végezni a sztorihoz; ne hidd azt, hogy a blogod és az írásaid hirdetése önmagad túlfényezését jelenti; gondolkodj el azon, amit csinálsz, és szegd meg tudatosan a szabályokat, hogy valami újat alkothass.

Milyen az oldalad látogatottsága?

Régóta gondolkodom azon, hogy kellene a blogomhoz beállítani egy pontosabb látogatottságmérőt, mint a Blogspot beépítettjét, de ez egyelőre még várat magára (de legalább most felírom azt is magamnak), ezért csak ezzel a statisztikával tudok szolgálni, amiről ugyan sokszor azt érzem, hogy nem teljesen valós, de az arányokból sokra tudok következtetni.

Néha, ha valamiért hosszabb ideig nem tudok bejegyzést hozni (van ilyen, sajnos, lásd vizsgaidőszak vagy a kezdődő szorgalmi), olyankor a látogatottságom alig pár főre csökken naponta, ez elég elkeserítő tud lenni, viszont azt vettem észre magamon, hogy motivál is, hogy akkor írjak megint valamit, amiért kíváncsiak lesznek rám az emberek. A bejegyzéseimre viszont elég sok kattintás szokott érkezni, többségében Facebookról (a saját oldalamon osztom meg először a bejegyzést, és ezt teszem be a különböző blogger-csoportokba, úgyhogy a Facebook statisztikáit is nyomon követhetem). A látogatottságmérőm egy jobb napon akár 300-400 főt is számol, a népszerűbb bejegyzéseim pedig többnyire elérik az 1000 kattintást. Nem sok, de ha azt nézem, hogy tavaly nyáron körülbelül a fele volt jellemző, akkor már most úgy érzem, hogy nagy lépést tettem előre, és a haladás útján vagyok továbbra is.

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig?

Szerencsésnek érzem magam, hiszen szinte az összes bejegyzésemre érkezik valamilyen visszajelzés, akár a blogon kommentként, akár a Facebookos megosztások alatt. Nagy általánosságban tetszik az embereknek, amit csinálok, értékelik a novelláimat és az amatőr írói- és bloggerléttel foglalkozó cikkeimet. Nem csak ajnározó visszajelzéseket kapok, gyakran előfordul, hogy az emberek megmondják, ha valamiről másképp vélekednek, ha egy történetemben hibát, hiányosságot fedeznek fel, és ezt rendkívül értékelem az olvasóimban, elvégre az ő visszajelzéseik alapján tudok fejlődni, illetve szeretem az általam kifejtett témákban mások véleményét, akár ellenérveit is meghallgatni. Emiatt igazán aktív kis „olvasótáborom” van többnyire állandó tagokkal, de sokan csak egy-egy bejegyzéshez csapódnak oda a véleményüket kifejteni.

Milyen műfajban írsz?

A novelláim többnyire a realista fikció jegyében születnek (igen, ennek is most néztem csak utána), de később szeretnék foglalkozni mással is, pl. regényötleteim is rengeteg témában, zsánerben vannak, sci-fitől kezdve a fantasyn át ugyanígy a realista fikcióig.

Van-e bejáratott módszered, trükköd az ihlet elősegítésére?

Ötleteim szinte állandóan vannak, úgyhogy legalább azzal nem kell törődnöm, hogy miről írjak – de hogy pontosan mit írjak, az elég gyakran szokott fejtörést okozni, ugyanis legtöbbször csak a főbb eseményeket találom ki előre, az átkötő részekért pedig meg kell küzdenem. Ilyenkor általában képeket nézek, témában hozzáillő zenét hallgatok, de néha az is segít, ha leülök beszélgetni a történetről egy közeli barátommal (aki netán maga is írogat). Egyébként újabban azt vettem észre, hogy ami leginkább hatással van rám, az az, ha írástechnikával foglalkozó könyveket és cikkeket olvasok. Ilyenkor rögtön meglódul a fantáziám, és azon gondolkodom olvasás közben, hogy az ott tanult módszereket melyik történetemben hogyan tudnám élesben kipróbálni, és ez rengeteg új ötletet adott az utóbbi időben.

Könnyen vagy nehezen írsz?

Összességében azt mondanám sajnos, hogy nehezen. Könnyen kizökkenek, ha huzamosabb ideig nem tudok valamiért írni (pl. ilyen volt most a vizsgaidőszak végének hajrája), és olyankor szükségem van némi időre, hogy visszaálljak a rendszeres alkotásra. Ilyenkor leginkább az válik be, ha odaerőszakolom magam a laptophoz, és csak azért is elkezdek írni, bármennyire is utálom hirtelen az első soraimat (netán oldalakat), mert tapasztalataim szerint ezeket később is lehet javítani, de a rosszabb kezdet is segít visszarázódni az írásba, ami pedig aztán a minőséget is emelni fogja.

A jövőben azért igyekszem rendszeresebben írni, hogy még zsúfoltabb időkben is leüljek mindennap legalább egy keveset alkotni, hogy ne forduljanak elő ilyen üresjáratok, de ezt még nem sikerült elérnem.

Van-e valami trükköd, hogy kommunikációra bírd az olvasóid?

Igazából két dolog van, amit rendszeresen csinálok, az egyiket tudatosan, a másikat kevésbé. Utóbbi az, hogy sokszor írok olyan témáról, amiről tudom, hogy az olvasóimat is érinti, ráadásul őket is annyira vonzza a téma, hogy erős véleményük van vele kapcsolatban (pl. legutóbb a blog-wattpad összehasonlítás, vagy korábban a kezdő bloggerek védelmében írt írásom). Nyilván nem szenzációhajhászkodom, ha ilyen témát veszek elő, de miközben írom, tudok róla, hogy az ilyesmi sok embert mozgat meg, mindenkinek más a véleménye róla, és éppen ezért a sajátommal sem finomkodom, hanem kereken megmondom a magamét (természetesen nem bántóan). Ha valaki egyetért, ilyenkor elég erős benne a késztetés, hogy ezt tudassa velem, ha viszont a véleménye szöges ellentéte az enyémnek, akkor pedig ezért fogja azt velem megosztani (nyilván ő is és én is kulturált kereteken belül :)).

A másik egy egészen apróság, de észre szoktam venni, hogy az esetek többségében működik, mégpedig az, hogy a véleménykifejtős bejegyzéseim végén kérdéseket teszek fel a témával kapcsolatban. Így próbálom az embereket kicsit jobban bevonni, és rábírni őket arra, hogy ne csak a monitor előtt mormogják el a saját meglátásaikat. Többször is észrevettem már, hogy az emberek ilyenkor kifejezetten ezeket a kérdéseket válaszolják meg, tehát a trükköm beválik.

Szerinted érdemes a bloggal erőlködni? Vagy inkább a FB-ra kell költözni azzal is?

Ez a kérdés megfogalmazódott már bennem is párszor, de őszintén szólva még nem tudtam egyértelműen eldönteni. Tény, hogy sokan inkább nem kattintanak külső oldalra mutató hirdetésekre a Facebookon, és akkor még van rengeteg olyan közéleti személyiség, író, akinek a hosszúra nyúlt FB-posztjait is rengetegen olvassák. Példának most felhoznám Bihari Viktóriát, aki először blogon írta a Tékasztorikat, majd áttért a Facebook-posztokra már elég régen, és ott is rengetegen olvassák a hosszabb írásait is (és itt valahogy elérte azt is, hogy közönségi finanszírozásból készüljön el a blogja alapján a film). Könnyebb elérni a szöveget, mint ha egy linkre kellene rákattintani, de én azért hiszek benne, hogy aki szeret olvasni, érdekli az adott téma, azt nem ez fogja eltántorítani. Én meg akarok maradni bloggernek, mert ebben találtam meg a számomra ideális közlésmódot (és eszközt) a világ felé, de az utóbbi időben kezdek rájönni, hogy valamilyen kompromisszumot kellene kötni az újításokkal, és talán az oldalamon jegyzetként fel fogom tölteni a novelláimat. Talán ízelítőként hatna az emberekre, ha tetszik nekik, amit ott olvasnak, akkor a blogoktól ódzkodók is könnyebben kattintanak majd a linkekre.

Milyen karakterek „bőrébe” bújsz bele legszívesebben? Férfi, női, sötét, ártatlan… mit érzel igazán a magadénak?

Férfiak bőrébe még kissé félve, eddig csak novellákban mertem, ugyanis tartok tőle, hogy nőként nem tudnám teljesen hitelesen átadni az ő gondolkodásukat, személyiségüket. Nők és gyerekek szemszögéből gyakrabban írok, sokszor a szülő–gyerek kapcsolatot ábrázolva (feltűnően sokszor egyébként).

Általában a szereplőimnek van valamilyen „lelki defektje”, sötét titka, de kifejezetten olyan karakter szemszögéből nem szoktam írni, aki rossz szándékú – bár a főszereplőim elég sokszor hibáznak, vagy keverednek akaratukon kívül olyan helyzetbe, amikor az elveikkel ellentétesen kell cselekedniük. Az én szememben mindig is azok a történetek voltak megnyerőbbek, amik nagyobb hangsúlyt fektetnek a lélekben dúló harcokra, és szinte kivétel nélkül minden írásomban fellelhető valamilyen belső konfliktus is.

Bevallom őszintén, némelyik kérdés nagyon erősen megdolgoztatott, de kifejezetten jólesett olyan témákba is belegondolnom, amikkel ritkán foglalkozom. Köszönöm szépen a Könyvmarketing csoport kérdéseit! 

1234