• Home
  • /
  • Category Archives: Kitöltős

#ezvagyokén kihívás Bogie-tól

Bogie blogjáról indult útnak ez a kihívás, amit már a hétvégén is futólag említettem (igen, kicsit késett a másnapra beharangozott bejegyzés, de nem maradok tovább adós vele). Megfogadtam, hogy idén megpróbálom némileg személyesebbé tenni a blogot, többet írni magamról és arról, aki én vagyok — ennek az egyik állomása lesz most ez a kérdőív.

A szabályok:

1. Kihívtak? Fogadd el — vagy ne, rajtad áll — és szánj egy bejegyzést a kérdések megválaszolására.
2. Hívj ki Te is néhány további bloggert, akiknek kíváncsi vagy a válaszaikra. Annyi jelölted lehet, amennyit akarsz.
3. Másold be a szabályokat (a kérdésekkel együtt), hogy kihívottjaid tudják, mi a dolguk. Bejegyzésedben ne felejtsd el megemlíteni a bloggert, aki Téged hívott ki.

Én inkább külön szedtem a kérdéseket, hogy az eleje ne nyúljon indokolatlanul hosszúra, de a végén odateszem majd őket a válaszaim nélkül is, hogy a kihívottjaimnak könnyebb legyen átmásolni őket.

A kérdések pedig:

1. Ki vagy Te?

Maximalista, a hosszú út legelején döcögő írópalánta, másodállásban mérnöktanonc (na jó, inkább az írás a másodállás). 21 éves vagyok, lehetetlenül állatbolond és természetesen könyvmoly.

2. Mi az álmod?

Írni, írni, mindig csak írni — egyszer saját regénnyel megjelenni.
Diplomás építőmérnökké válni.
Kiköltözni a Duna partjára egy faházba.

3. Mi a kedvenc emléked?

Talán az, amikor először jelent meg novellám antológiában. Ezt megtudni felért egy csodával. 🙂

4. Mi jelenti számodra a boldogságot?

Az az állapot, amikor minden sikerült, mindent elintéztem, megcsináltam, nem kell idegeskedni, és úgy fekszem le aludni, hogy nem kell kora reggelre ébresztőt beállítanom, és mellettem szuszog a párom.

5. Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy szépség?

Egy szép borítójú, megfelelően rendszerezett jegyzetfüzet.

Ha már itt tartunk, megmutatom a saját jegyzetfüzetemet, meg a(z azóta már betelt) Tartalomjegyzéket. 😀 Egyébként a saját jegyzetfüzetemet még mindig nem találom megfelelően rendezettnek, de sajnos bele kell törődnöm, hogy a kézírásom alapvetően nem az, így nehéz a füzetet tökéletessé tennem. Épp ezért teleírt oldalakat egyelőre nem is mutatok.

6. Szerinted hogyan írnának körül Téged a környezetedben élők? Mennyire egyezik ez az első kérdésre adott válaszoddal?

Ha a csoporttársaimat megkérdezem, akkor ők azt mondják, hogy rajtam mindig van valami fekete, és mindig magammal hordom a laptopomat.

Viccet félretéve: nem nagyon szeretem kimutatni, de ha valaki kicsit jobban ismer, akkor tudja, hogy kicsit kevés az önbizalmam, végtelenül lelkiismeretesen végzem a dolgomat, és ráadásnak elég szétszórt vagyok. A könyvmolyságot és az állatbolondságot mindenki rögtön látja rajtam, ez nem kérdés. 😀

7. Mi a legnagyobb félelmed?

Elrontani valamit. Bármit.

8. Hogyan látod magad 1 év múlva?

Még mindig egyetemista leszek, és ha rajtam múlik, akkor még mindig blogolni fogok itt, és remélhetőleg sokkal több írásom és cikkem fog addigra felkerülni a blogra. Valamint a második pontra írt válaszaim közül az egyik már teljesülni fog addigra, ha minden igaz. 😀

9. Mi volt a legnagyobb őrültség, amit valaha csináltál?

Túl introvertált és gátlásos ember vagyok ahhoz, hogy említésre méltó őrültségeket csináljak.

10. Ki vagy mi az első számú motivációd?

Általában belülről jön a motiváció, magam miatt akarok előre haladni.

11. Mit csinálsz, ha valaki elkezdi igazságtalanul kritizálni egy barátodat, de nem tudja, hogy közel áll hozzád?

Az attól függ, ki kritizál. Ha vizsgán ülnék, és éppen a tanár a kettesemről döntene, akkor felőlem mondhatna bárkiről bármit, nem állnék le vitatkozni vele. 😀

Viccet megint félretéve, nem szeretem az igazságtalanságot, ki szoktam állni ellene.

12. 5 év múlva emlékezni fogsz arra, mit csináltál tegnap?

Kevés jelentős dolgot csináltam tegnap, de van köztük olyan, aminél remélem, hogy utólag nem válik jelentőssé.

+1. Fejezd be a mondatot: Arra vágyom, hogy…

…végtelen sok időm legyen.

 

Ezek voltak a válaszaim. Ma ismét továbbküldöm őket, és nem lesz nagy meglepetés, hogy kiknek, hiszen a listám megegyezik a múltkorival, ezért nem is fűznék hozzá semmit sem a nevekhez:

Eszter
Thea Blanchet
Miklóssy Niki

És hogy a kérdéseket könnyebb legyen kimásolni:

1. Ki vagy Te?
2. Mi az álmod?
3. Mi a kedvenc emléked?
4. Mi jelenti számodra a boldogságot?
5. Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy szépség?
6. Szerinted hogyan írnának körül Téged a környezetedben élők? Mennyire egyezik ez az első kérdésre adott válaszoddal?
7. Mi a legnagyobb félelmed?
8. Hogyan látod magad 1 év múlva?
9. Mi volt a legnagyobb őrültség, amit valaha csináltál?
10. Ki vagy mi az első számú motivációd?
11. Mit csinálsz, ha valaki elkezdi igazságtalanul kritizálni egy barátodat, de nem tudja, hogy közel áll hozzád?
12. 5 év múlva emlékezni fogsz arra, mit csináltál tegnap?
+1. Fejezd be a mondatot: Arra vágyom, hogy…

Ma is fenntartom, hogy ha valakinek elnyerte a tetszését a kihívás, akkor nyugodtan töltsétek ki, és hivatkozzatok rám kihívóként. 🙂

Tea Díj TEsztertől

A hétvége folyamán két blogos díjat is kaptam, ma az egyiket fogom feltenni, holnap a másikat.

Kezdjük is a korábbival: TEsztertől a Tea Díjat kaptam, amit itt is nagyon köszönök! 🙂 Esztert még egy írós csoportban ismertem meg a Facebookon (ha az emlékeim nem csalnak), és tavaly nyáron az Aranymosás pikniken élőben is találkoztunk (és remélem, idén erre megint sor kerül valahol). Eszter maga is írópalánta, így a kérdései is ehhez kapcsolódnak. Lássuk!

A díj szabályai:

1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.

2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illessz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.

3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.

4. Írj újabb 8 kérdést, amiket a te jelöltjeid fognak megválaszolni.

5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.

+1 Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

Akkor az idézet:

„– Ennyi év után is?
– Örökké.”

Egyrészt mindenképp Harry Potter-idézetet szerettem volna (éppen most olvasom újra a részeket), másrészt úgy érzem, rám is teljesen igaz, hogy semmit sem tudok könnyen elengedni, amit/akit megszeretek, ahhoz évekkel később is jó érzésekkel, nosztalgikusan térek vissza, a személyeket pedig értelemszerűen nem is tudom elengedni az életemből.

Íme Eszter kérdései, és az én válaszaim:

1. Van kedvenc íród? Ha igen, ki az, és miért pont ő?
Szemfülesek, régebbi olvasók, ismerősök szerintem már unják, de muszáj itt is kifejtenem, miért vagyok oda On Sai műveiért és írói pályájáért.

Azt hiszem, rajtam látszik, hogy igyekszem tudatosan fejlődni (amatőr) íróként, próbálok írástechnikai anyagokhoz hozzájutni, minél többféle írói módszert, praktikát kipróbálni, bétázok és bétáztatok, és a véleményeimet/tapasztalataimat összegezve megosztom itt (szerintem ez utóbbi is hasznos). Vallom, hogy az íráshoz a tehetség maximum egy alap, de nem visz el önmagában a sikerig, és hosszas út fog engem is elvezetni ahhoz, hogy egyszer saját kiadott könyve(i)m legyen(ek), ehhez még rengeteg technikáját kell megtanulnom az írásnak.

On Sai munkásságában pontosan azt látom, amit én is el akarok érni: laza profizmussal, szinte játszva dobálja egymás után a szavakat, már annyira beépült az eszköztárába a tudás, amit én gyűjtögetek, hogy tudom, hogy ha egy könyvön az ő nevét látom, akkor az garancia a sikerre. Mert ő nemcsak próbál jól írni, és véletlenül sikerül neki, hanem pontosan tudja, hogy hogyan kell ezt csinálni. Alig párszor beszélgettem eddig vele, meg a neten is mindig megnézek és elolvasok mindent, ahol ő nyilatkozik, és nem túlzok, hogy mindig találok valami olyat, amit elraktározhatok a saját kis írói utam részeként. Íróként ő a példaképem, mondhatjuk így is.

2. Mi motivál az írásra?
Az, hogy azt a rengeteg világot és karaktert élővé tegyem, ami a fejemben születik. Mert amíg csak összeszedetlen, rendszerezetlen gondolatokként léteznek, addig nem elég valóságosak, de papíron (vagyis laptopon) és az olvasóban már valóságossá válnak. Előtte meg csak lüktetnek a fejemben, és kiabálnak a szabadulásért, szóval azt hiszem, az író, mint állatfaj, egyfajta pszichiátriai kezelést igénylő lény. 😀

3. Mi az eddigi legnagyobb írói sikered?
Nincsenek még nagy sikereim, de igyekszem őket gyűjteni. Eddig három novellám jelent meg nyomtatásban (Ott állt Anya, Visszahúz és Vigyázzunk rá), de szeretnék természetesen nagyobb babérokra törni a jövőben.

4. Melyik volt az a könyv, amely elindított az olvasás/könyvmolyság útján?
Elég hamar elkezdtem olvasni, már oviban is faltam a mesekönyvet, de az első nagy mérföldkő a Harry Potter-sorozat volt. Imádtam, folyamatosan azt olvastam, régebben évente újraolvastam az egész sorozatot. Az első regénykezdeményem is egy HP fanfiction volt (csak sosem fejeztem be; meg amúgy korábban is írtam részekre bontott firkálmányokat, de az volt az első alkalom, hogy úgy ültem le a géphez, hogy tudtam, hogy na én most regényt írok, és akkor írtam le életemben először az „1. fejezet” kifejezést).

5. Melyik írásodra vagy a legbüszkébb? Miért?
Talán az Ott állt Anya címűre. Nagyon sok kutatómunkát végeztem, hogy hitelesen tudjam ábrázolni az egyik szereplőt (nem, nem spoilerezem el), és vallom is, hogy a művészetnek igenis foglalkoznia kell a való élet viszontagságaival, a betegségekkel, a szenvedéssel, a fájdalommal, mert ez is az életünk része.

6. Kerültél már írói válságba? Ha igen, hogyan kecmeregtél ki belőle?
15-17 éves koromban egyáltalán nem írtam, vagy csak nagyon elvétve. Az egy nehéz korszaka volt az életemnek, amibe egyszerűen nem fért bele az alkotás. Utána, ahogy rendeződtek a dolgaim, az írás is visszatért az életembe. Talán ez volt az egyetlen komolyabb írói válságom, amúgy maximum olyan szokott előfordulni, hogy ha túl sok a tennivalóm, akkor pár hétig kevesebbet írok, mert elfáradok.

7. Próbálkoztál már a társírással? Mi a véleményed róla?
Nem szeretem. Tudom, hogy vannak, akik meg igen, szóval bocsássatok meg a véleményemért. 🙂 Valószínűleg ez abból adódik, hogy egyrészt nekem az összes ilyen kísérletem kudarcba fulladt, másrészt ilyen dolgokban nem vagyok csapatjátékos, szeretem, ha az írós dolgaimban minden úgy történik, ahogyan azt én eltervezem (mániákus vázlatíró, tervezgető is vagyok amúgy). Utoljára szerintem nyolcadikban-kilencedikben írtam közösen, az akkori legjobb barátnőmmel elkezdtünk egy fantasyt, mindketten más nézőpontot vittünk, de a főbb pontjait előre megbeszéltük a történetnek. Néhány fejezet után én dobtam be a törülközőt, egyszerűen nem éreztem jól magam ilyen szerepben.

8. Mit szólnál, ha megfilmesítenék egy regényed/novelládat? Örülnél neki, vagy visszautasítanád? Miért?
Biztosan megtisztelőnek érezném, de kicsit szkeptikusan is állnék hozzá, elvégre a feldolgozás mások szemében az én művemet is minősítheti (és most visszakanyarodtunk ahhoz, hogy intorvertált egyedül dolgozó vagyok…). Biztosan minden munkafolyamatot ellenőrizni akarnék, és ami nem tetszik, abba beleszólnék, szóval utálna engem a rendező.

És íme az én kérdéseim:

1. Ki a kedvenc saját karaktered? Mutasd őt be!
2. Mikor tudatosult benned, hogy az írás számodra több, mint unaloműző hobbi?
3. Milyen író vagy: az, aki szorgosan megtervezi az alkotásait, vagy vázlat nélkül veted bele magad az írásba?
4. Szoktál lapra/füzetbe (azaz kézzel) írni?
5. Van különleges vagy vicces írói szokásod?
6. Melyik az a műfaj és zsáner, amelyek a legtávolabb állnak tőled (íróként és olvasóként is, akár külön-külön)?
7. Hogyan egyezteted össze a mindennapi teendőidet az írással?
8. Hogy állsz a mindennapos írással? Fontosnak tartod, te magad is írsz mindig, vagy csak alkalmakként, ha elkap az ihlet?

A kihívottjaim/díjazottjaim pedig:

Először is örülnék, ha Eszter is válaszolna az én kérdéseimre. Nem azt mondom, hogy megint keressen bloggereket, akiknek továbbküldi, de ha nem bánja, a válaszaira én kíváncsi lennék. 😀

Másodszor Thea Blanchet, hogy ösztönözzem ezzel is a blogja felélesztését. 😀

Harmadszor pedig Miklóssy Nikinek küldeném, akinek még csak nem rég óta ismerem a blogját, de egy nagyon tehetséges, fiatal írónőt ismerhettem meg a személyében. 🙂

Utólag pedig rájöttem, hogy Nyírő Szabinát sem szeretném kihagyni a listából, így megkérem, hogy ő is válaszoljon a kérdéseimre. 🙂

 

Ezen kívül felajánlom a lehetőséget minden írópalántának, akiknek esetleg megtetszettek a kérdéseim, hogy töltse ki nyugodtan ezt a kis kérdőívet, és jelöljön meg engem, mint akitől a díjat kapta. 🙂 Szeretnék most is új írópalántákat, bloggereket megismerni, itt az alkalom! Ha válaszolgattok a kérdésekre, akkor természetesen a ti blogjaitokat is beveszem a díjazottjaim listájába. 🙂

Veterán bloggerek kérdőíve

Igazán szeretem a kérdőíveket, de sajnos a legtöbb vagy abszolút nem vág a blog témájába, vagy egészen semmitmondónak tartom. Nem szeretem például azokat, amik csupa jelentéktelen személyes információra kérdeznek rá, és habár a könyves témájúak tetszenek, egyrészt nem szeretném az olvasási élményeimmel teledobálni a blogot, másrészt sajnos nem áll módomban annyit olvasni az egyetem mellett, amennyit szeretnék.

Szóval ha jó kérdőívet akarok, akkor azt saját magamnak kell összeraknom, erre már rájöttem. Legutóbb ilyen az Írók kérdőíve volt, amit aztán elég sokan továbbvittek, szóval a mostaninak a kérdéseit is megtaláljátok kigyűjtve a bejegyzés végén.

 

Magáról a blogolásról ritkán esik szó, éppen ezért szerettem volna most erről mesélni, és persze másokat is hallgatni. Mindig különös kíváncsisággal falom azokat a sorokat, amikben valaki a netes publikáláshoz fűződő viszonyáról és emlékeiről ír, teljesen függetlenül a blogjának témájáról. Éppen ezért igyekeztem úgy összeállítani a kérdéseket, hogy azok ne csak történetes, novellás vagy más írókkal kapcsolatos témájú blogokhoz illjenek, hanem tényleg bármilyenhez. A kérdések tehát nem magához az íráshoz, mint hobbihoz kapcsolódnak, hanem tisztán a blogoláshoz, mint megosztási formához. Persze aki még kitölti, annak szíve joga, hogyan értelmezi. 🙂

1. Hány éve blogolsz?

Az első G-Portálos oldalamat kb. 10-11 évesen nyitottam. Akkor még SMS-sel kellett érte fizetni, én pedig kikönyörögtem apukámnak, hogy fizessen ki nekem egyet. Utána azon osztottam meg a romantikus Tokio Hotel fanfictionjeimet (nos, ez már akkor sem volt menő), amit a kutya sem olvasott. Utána nagyjából 12 évesen kezdtem el írni az első tényleges blogomat a blogol.hu-n, szóval olyan 9 évvel ezelőtt.

2. Tartottál valaha hosszabb szünetet a blogolásban?

Nem rémlik, hogy egy-két hónapnál több időt töltöttem volna azóta blog nélkül.

3. Mindig ugyanezt a nevet használtad?

Nem, elég sok nevet kipróbáltam. A legelső G-Portálosra nem emlékszem, a blogol.hu-n pedig először Bluu voltam, majd több párhetes-hónapos huzavona is volt különböző nevekkel, aztán lettem Daichi a Japán-mániás korszakomban, végül Daremo. Utána a blogol.hu romjait hátrahagyva egy darabig tevékenykedtem megint a G-Portálon, voltam Camilla, Inana, de aztán mindig győzött a Daremo. Nagyon rám ragadt, igazán a sajátomnak érzem. Bevallom, elég sokat szoktam „magamban magamhoz beszélni” (mert végül is ki legyen az ember legjobb barátja, ha nem önmaga?), például válsághelyzeteket megoldani mindig belső kommunikációval szoktam, és bevallom őszintén, Daremonak szólítom magam.

4. Mindig ugyanezen a címen blogoltál?

Nem, ez ugye már az előzőekből is kitalálható volt. 🙂 De szeretnék most már itt megállapodni, Daremo maradni, és azt hiszem, eleget felépítettem már ahhoz, hogy ne akarjak innen megpattanni.

5. Változott az évek során a blogod témája?

A kezdeti bénácska Tokio Hotel fanficem után a mindennapjaimról, a gondolataimról blogoltam, nagy ritkán megosztottam az akkoriban születő novelláimat és regényeimet is. Utána sajnos megtapasztaltam, hogy nem mindig jól sül el, ha az ember szó szerint minden gondját-baját kiteregeti a neten, és azóta eléggé megcsappant a személyes bejegyzések száma. Egyszerűen már nem szeretek konkrétan az életemről írni, megtartom magamnak.

6. Milyen eszközöket használtál régen és milyeneket most a blogoláshoz?

Azt hiszem, 12 éves lehettem, mikor saját számítógépet kaptam a szobámba. Egyszerűen látták a szüleim, hogy nagyon beszippantott a világa, és nem használom hülyeségekre a netet, korábban ugyanis folyton a nappali közepén lévő közös gépen pötyögtem a történeteimet. Az viszont piszkosul zavart, ha írás közben ott ténferegtek körülöttem a többiek (ma sem nagyon megy ez társaságban), ezért éreztem úgy, hogy szükségem van egy saját gépre. Néhány évvel később váltottam laptopra, mindig ezen írok. Telefonon nem szeretem a blogomat vagy az írásaimat bizergálni (szerintem úgy nem lehet írni, ezért nem ezt a szót használtam rá :D), viszont ötleteket, vázlatokat novellákhoz és blogbejegyzésekhez is a kis füzetembe írom vagy a telefonom jegyzeteibe pötyögök be pár kulcsszót.

7. Vannak olyan olvasóid, akik a kezdetektől követik a munkásságodat?

Van egy-kettő talán, akik még hébe-hóba követnek, de sajnos a társaság magja egy idő után mindig kicserélődik. Még a blogol.hu-n volt egy kisebb, összetartó bandánk, akikkel képesek voltunk órákig a kommentszekcióban hülyéskedni, és olyan bennfentes vicceink születtek, hogy a mai napig elég lenne a chaten bepötyögnöm, hogy kozmokürt, és mind belehalunk a röhögésbe.

8. Vannak bloggerek, akikkel már személyesebb kapcsolatot is kialakítottál?

Igen, többekkel is. Aki most talán ismertebb, az pl. Papp W. Fruzsi (majd rugdosom kicsit, hogy írjon már gyakrabban), vele is tavaly találkoztunk. Az a baj, hogy itt, Baján alig vannak bloggerek, akik hasonló témában írnak, mint én (vagy csak nem találom meg őket, szóval ha Baja környéki írópalánta vagy, sikíts, légyszi!), úgyhogy minden személyes találkozóért át kell utaznom a fél országot.

9. Megváltozott a környezeted hozzáállása a blogoláshoz, a te blogodhoz?

Igazából még mindig ott tartok, hogy annyira kevesen blogolnak az ismerőseim közül, hogy ha szóba kerül a dolog, elcsodálkoznak, és legtöbben szerencsére izgatottan érdeklődni kezdenek. Én pedig igyekszem lelkesen mesélni és magyarázni, hogy milyen is ez.

10. Szerinted miben fejlődtél leginkább a blogolás terén?

Talán könnyebben merem leírni és felvállalni a véleményemet, és ez egy ideje megmutatkozik azért a való életben is. Emellett egyre több olvasót tudok elérni, szóval szerintem önmagam reklámozásában is fejlődtem. Ráadásul azért már egy többnyire rendszeres írásra is rászoktatott, bár ezen van még mit javítani.

11. Akadt-e az életedben olyan lehetőség, amihez azért jutottál hozzá, mert blogolsz?

Amióta lépten-nyomon hangoztatom (izé, felvállalom), hogy blogolok és én vagyok Daremo, azóta elég sok kedvező eset történt. Például fél évig én vezettem az egyetemi karom HÖK oldalát a Facebookon (arra hivatkozva ajánlotta fel a pozíciót az elnök, hogy tudja, hogy vezetek már másik FB oldalt is), anno a középiskolás drámatanárom ezért ajánlotta az első olyan pályázatot, ami miatt megjelent egy novellám nyomtatásban, idén pedig kétszer is felolvashattam a novelláimból itthon, a faluban.

12. Van olyan téma, amiről megbántad, hogy írtál?

Ma már nem teregetném ki a szennyest a neten, mint régen, a blogol.hu-n. Sok kellemetlenségem adódott amiatt, hogy nem tudtam lakatot tenni a számra, és mindent kiírtam. Ma meg már pont az ellenkezője jellemző, egyáltalán nem írok szívesen arról, hogy mi történik a monitor mögött, ami nem íráshoz köthető.

13. Mi az, amit ma már másképp csinálnál a blogodon/blogoddal, mint régen?

A korábbiaknál biztosan azt emelném ki, hogy már nem szívesen írnék túlzottan személyes dolgokról. A mostaninál a hozzáállásom fejlődött sokat, most már igyekszem mindig mindent a lehető legkevésbé bántó/bicskanyitogató módon megfogalmazni. Régen még szívesebben részt vettem blogos vitákon is, meg előszeretettel írtam is róluk, mostanra jobban szeretek békében élni, és ennek csak az egyik magyarázata az, hogy felnőttebbnek érzem magam sok tinihisztinél. A másik az, hogy nincs időm ilyen butaságokkal foglalkozni, mint hogy más bloggerek mit gondolnak ilyen-olyan írós témákról (pl. mostanában az Aranymosásról, amiről nyílt titok, hogy én is szeretnék rá jelentkezni pár éven belül), tehát nincs rá időm, és nem is engedhetem meg magamnak azt a feszültséget, amit egy ilyen vitaállapot jelent. Kicsit konkrétabb megbánás, hogy ma már nem úgy nevezném el a „10 idegesítő bloggerszokás” c. cikksorozatomat, hogy idegesítő, mert azóta azért próbálom a nekem nemtetsző vagy túlontúl amatőrnek tartott dolgokat is úgy leírni, hogy amiatt egy érintett ne érezze rosszul magát, hanem inspiráljam a fejlődésre.

14. Melyik a valaha megírt kedvenc blogbejegyzésed?

Azt hiszem, a legelső, amit erre a blogra írtam (itt el tudod olvasni). Nem is azért, mert akkora életbölcsességeket tartalmazna, szimplán csak jó érzés tudni, hogy már két-három év alatt is mekkora utat bejártam, és jó érzéssel tölt el, hogy a jövőben is így haladhatok a céljaim felé.

15. Kaptál valaha olyan kritikát, ami miatt lényegesen megváltoztattál valamit a blogoddal kapcsolatban?

Igazából többféleképpen is szerencsésnek mondhatom magam, mert szoktak érkezni olyan vélemények, amik elősegítik a fejlődésemet (és ez mindenképp jó nekem), és ezek többnyire tényleg intelligens, segítőkész emberektől érkeznek normális köntösbe bújtatva (akié meg nem ilyen, hanem kötekedni jön, azzal mit kezdjek? 🙂 ). Azt mondjuk nem igazán szeretem, ha lényegesen bele akarnak szólni a blogom vezetésébe vagy az egyik írásomba, én nem vagyok az a fajta szerző, aki majd megszavaztatja, hogy mi történjen a történetében.

Kicsit csalok, mert most kifejezetten a történettel kapcsolatos kritikát említek. Még a G-Portálos időszakban gyakran szerveztünk egymás (bloggerek) között amatőr versenyeket, egy ilyenen kaptam meg az akkori regényem első fejezetére, hogy borzalmas, gyerekes, kukába való. Így belegondolva, lehet, hogy itt gyökerezik az önbizalomhiányom is. 😀 Igazából akkor kezdett el érlelődni bennem, hogy többre vágyom, mint névtelen kis hobbibloggerként ténykedni a net egy eldugott sarkában, és ha ezt akarom elérni, akkor azért komolyabban tennem kell.

16. Szerinted mennyi ideig fogsz még blogolni?

Évek óta nem bírom ki blog nélkül, meg itt legalább kiélhetem a beteges kényszeremet a véleményem kinyilvánítására, szóval szerintem jó pár évig maradok még. Remélhetőleg most már Daremo-ként véglegesen.

17. Mit gondolsz, mennyire sikerült az évek alatt a blogodon közvetíteni önmagadat, a személyiségedet?

Azt hiszem, azt az emberek látják már, hogy alapvetően egy jószándékú, szorgalmas, lelkiismeretes egyén vagyok, aki már-már egészségtelenül precíz, az írásaimat illetően. Igazából a blogon sosem szeretném magam túlságosan kiadni, például sosem fogok a rosszabb napjaimról írni, nem azért, mert titkolnám, hogy én is lehetek mélyponton, hanem mert nem szeretném, ha idegenek a gyengeségeimet is látnák. Privátban viszont sokkal barátkozóbb vagyok, bár ott is értek már elég kellemetlen atrocitások. Volt például egy srác, aki Ask.fm-ről írt rám, mert érdekelte a hobbim. Elég fura fazon volt, és rögtön nagyon személyeskedni szeretett volna, már ami a beszédtémákat illeti, és nem tetszett neki, hogy én nem ugyanígy viszonyulok hozzá. Végül, hogy is mondjam, felidegesítette ezen saját magát, és prostituáltnak szólított, elég érzékletesen körbeírva. Persze idióta emberek mindig is voltak.

18. Fogalmazd meg, mit jelent számodra a blogolás és a saját blogod!

A blog nekem igazából nem több mint egy csatorna, hogy megosszam az emberekkel az írásaimat és a gondolataimat. Én ezt a módszert találtam a mai modern világban a legmegfelelőbbnek arra, hogy egy magamfajta névtelen amatőr író egy kis nevet szerezzen magának.

19. Írj egy dolgot, ami szerinted igazán egyedi a blogodban, és kiemeli azt a tömegből!

Szerintem az egyedi a blogomban, hogy lerí róla, hogy én nem csak hobbiból szeretnék írni, és hogy a blogot is tulajdonképpen felhasználom annak érdekében, hogy minél közelebb kerülhessek a célomhoz, és kiadott kötetes szerző legyek. Persze, ezt sok írópalánta elmondhatja magáról, de én ezt igyekszem folyamatosan tudatosítani magamban és az olvasóimban is, és szerencsére már kaptam vissza olyan véleményt, hogy ez igenis meglátszik a soraimban, ennél többet pedig nem is kívánhatnék.

 

Néhány kérdésem még engem is megizzasztott, de attól még remélem, hogy többen is kedvet kaptok ehhez a kérdőívhez, higgyétek el nekem, igazán kellemes időtöltés számba venni a blogolós múltat.
Íme a kérdések (kitöltésnél nem kötelező, de nagyon megköszönöm, ha odalinkeled a blogomat):

1. Hány éve blogolsz?
2. Tartottál valaha hosszabb szünetet a blogolásban?
3. Mindig ugyanezt a nevet használtad?
4. Mindig ugyanezen a címen blogoltál?
5. Változott az évek során a blogod témája?
6. Milyen eszközöket használtál régen és milyeneket most a blogoláshoz?
7. Vannak olyan olvasóid, akik a kezdetektől követik a munkásságodat?
8. Vannak bloggerek, akikkel már személyesebb kapcsolatot is kialakítottál?
9. Megváltozott a környezeted hozzáállása a blogoláshoz, a te blogodhoz?
10. Szerinted miben fejlődtél leginkább a blogolás tekintetében?
11. Akadt-e az életedben olyan lehetőség, amihez azért jutottál hozzá, mert blogolsz?
12. Van olyan téma, amiről megbántad, hogy írtál?
13. Mi az, amit ma már másképp csinálnál a blogodon/blogoddal, mint régen?
14. Melyik a valaha megírt kedvenc blogbejegyzésed?
15. Kaptál valaha olyan kritikát, ami miatt lényegesen megváltoztattál valamit a blogoddal kapcsolatban?
16. Szerinted mennyi ideig fogsz még blogolni?
17. Mit gondolsz, mennyire sikerült az évek alatt a blogodon közvetíteni önmagadat, a személyiségedet?
18. Fogalmazd meg, mit jelent számodra a blogolás és a saját blogod!
19. Írj egy dolgot, ami szerinted igazán egyedi a blogodban, és kiemeli azt a tömegből!

Kommentbe pedig kérem a linkeket, ha kitöltöttétek ti is a kérdőívet, kíváncsi vagyok mindenki válaszaira! Ha úgy érzed, nem tudnád mindet megválaszolni, vagy nincs most épp olyan blogod, ahová kitehetnéd, akkor nyugodtan válaszolgass kommentformában is! 🙂

Novellamegjelenés és adventi felolvasás

A közelmúltban két jelentős írós esemény is történt az életemben. Aki követ a Facebookon is, annak most sajnos nem sok újdonsággal szolgálhatok, de szerettem volna itt is megemlíteni a történteket, elvégre fontos állomásai az amatőr írói „karrieremnek”.

Novellamegjelenés

Idén ismét bekerült egy novellám a Kalocsai szó és kép c. antológiasorozat következő, azaz ötödik kötetébe. A könyv a városhoz kötődő képző- és irodalmi művészek alkotásaiból válogat, és tavaly ennek köszönhettem életem első megjelenését (aki nem emlékszik, ITT el tudja olvasni), így magától értetődő volt, hogy idén is pályázni fogok. Az a megtiszteltetés ért, hogy idén beválogatták a Visszahúz című novellámat, december 16-án pedig részt vettem az ünnepélyes könyvmegjelenési ünnepségen Kalocsán. Én sajnos nem fényképeztem, de kaptok képet a kötetről, illetve az eseményről készült videót is mutatom:

 

Adventi felolvasás és gyertyagyújtás

Idén engem kértek fel, hogy itthon, a falu Polgármesteri Hivatalának udvarában advent harmadik vasárnapján köszöntőt mondjak. Erre az alkalomra írtam a Verset karácsonyra című kis mesémet, ami igencsak elnyerte az egybegyűltek tetszését (ezt a rengeteg kedves visszajelzésből szűrtem le). Idén ez volt a második alkalom, hogy felolvastam egy írásomat a faluban (először a költészet napján). Azt nem állítanám, hogy második alkalommal már nem dobogott a torkomban a szívem, de én is éreztem, és mások is mondták, hogy már sokkal szebben olvasok fel, mint korábban. (A gyakorlat, na. :D) A felolvasás után a hivatal előtt én gyújtottam meg a koszorún a soron következő gyertyát.

(A képek az Érsekcsanádi Összhang Kórus Facebook oldaláról származnak.)

 

A decemberem tehát írós események szempontjából elég mozgalmas volt, de szerintem szebb lezárása nem is lehetett volna az évnek.

Miklóssy Niki – Az út hazafelé

Fogadjátok sok szeretettel a Miklóssy Nikivel, a Friday Latte c. blog szerzőjével készített kollaborációnk egyik felét, azaz Niki novelláját. Az út hazafelé egy kedves, szívmelengető történet arról, hogy hogyan mutathatnak utat a karácsony fényei. Nekem nagyon tetszett az írás, és ne fogjátok vissza magatokat, ha nektek is elnyerte a tetszéseteket, kommentben írjátok meg! 🙂

Az út hazafelé

Mindig is gyűlöltem a vonatokat. Sem a monoton zajhoz, sem a kietlen tájakhoz nem tudtam hozzászokni, ahol semmi látnivaló sem maradt. Még mindig minden ugyanolyan volt, mint pontosan egy éve ilyenkor. Olvastam néhány sort a magazinból, de nem igazán érdekelt az interjú. Keserűen ismerős volt a táj, feltámadt bennem a hiányérzet, amit olyan sokáig elnyomtam magamban. Elfordultam az ablaktól és behúztam a függönyt. A többi ember szintén azt tette, amit én. Elmerültek valamiben, a telefonjukban, egy könyvben vagy újságban. Néhányan erőltetett mosollyal az arcukon beszélgettek, ami felébresztette bennem a gondolatot, ami miatt már olyan régen jártam otthon. Már nem is akartam hazamenni, kedvem lett volna visszafordulni és magamra tekerni a takarót otthon, ahol senki sem bánthat. Az emlékek lassan szivárogtak át vastag falon, amit magam köré építettem.

Csúnyán váltunk el egymástól a legutóbb, bár arra már nem is emlékeztem, hogy min vesztünk össze. Összepakoltam a cuccaimat és a reggeli busszal még azelőtt elmentem otthonról, hogy a családom felébredt volna. Nehezen hittem el, hogy azóta nem jártam otthon, visszatekintve olyan gyorsan eltelt az idő. Nem akartam azon gondolkodni, hogy mit fogok mondani nekik, vagy szívesen fogadnak-e majd egyáltalán. Fel akartam hívni Anyát, hogy megyek, de nem vitt rá a lélek, hogy annyi nem fogadott hívás után telefonáljak mégis. Valahol bűntudatot éreztem, amiért így viselkedtem, másrészről azonban pontosan tudtam, hogy életemben először azt tettem, ami nekem volt a legjobb. Fogtam magam és elmentem, amikor azt éreztem, hogy megfulladok, ha még egy percet otthon kell töltenem.

Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy elhagyom az országot. Az egyetem után semmi sem maradt otthon, ami kíváncsisággal töltött volna el, amibe izgatottan belevágtam volna. Közben meg ott volt a férfi, aki a karomnál fogva húzott magával, ő sem tudott maradni, ahogy én sem. Egymásba kapaszkodtunk és magunk mögött hagytuk az életet, amiben sosem tudtuk megtalálni magunkat. Előrébb hoztuk a repülés időpontját, barátok vártak ránk kint a reptéren. A biztos jövő felé indultunk el, könnyen találtunk munkát és egy saját kis kuckót, ahol meghúzhattuk magunkat. Könnyen elvegyültünk a nagyváros forgatagában, jól beszéltük a nyelvet és könnyen hozzásimultunk a kultúrához. A fiú gyűrűt húzott az ujjamra és boldogan mondtam igent. Akkor kezdett el igazán hiányozni a családom, mert nem mondhattam el nekik személyesen, hogy férjhez fogok menni. Valahányszor elkezdtem gépelni egy üzenetet, amit elküldhetnék nekik, ránéztem a csillogó gyűrűre és elszomorodtam. Elkezdtem emlékezni és hiányolni, hiányzott az otthonom, a szüleim, még azok a dolgok is, amik rávettek arra, hogy elinduljak a nagy kaland felé. Hiába tűnt minden tökéletesnek, bennem az érzések gyorsan elromlottak. Csak azért jegyzett el, mert egymáshoz voltunk kötözve – mi tettük ezt magunkkal, mi választottuk a sorsunkat, mégsem volt már minden olyan szép, mint amikor felszálltunk a repülőre. Hazahúzott a szívem, az övé azonban nem. Visszaadtam a gyűrűt és megvettem a jegyemet hazafelé, habár tudtam, hogy nem leszek képes hazamenni. A fővárosban vettem ki egy albérletet és kerestem munkát, nyolc hónap külföldi tapasztalat és egy jó ajánlólevél pontosan elég volt egy jól fizető álláshoz. De még akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy haza akarok menni.

Karácsony előtt egy héttel már mindenhol az unásig játszott karácsonyi dalok szóltak, mindenki az ajándékokról, a fáról meg a vacsoráról beszélt. Szorongatta a torkomat az érzés, hogy nincs hová hazamennem, felmerült bennem az is, hogy vissza kellene mennem a volt jegyesemhez és helyrehozni az életem, amit magam mögött hagytam. Közben mégis vissza akartam menni anyámhoz is.

Csak huszonnegyedikén reggel szántam rá magam, hogy vonatra üljek. A néhány barátom, akik azután is felismertek az utcán, hogy hazajöttem, mind elfoglaltak voltak, nekem meg még egy karácsonyfám se volt. Nem mintha vágyakoztam volna különösebben utána, egy évvel ezelőtt pont eléggé megutáltam az ünnepet, mikor eljöttem otthonról.

Aznap reggel mégis korán felébredtem, nem tudtam mit kezdeni magammal. Karácsonykor a legszörnyűbb a magány, azt éreztem, hogy megőrülök, ha egyedül kell töltenem az ünnepet. Leporoltam a bőröndöm és már szinte gyakorlottan pakoltam tele. Nem akartam sokáig maradni, csak két-három napra készültem fel, többet úgyse fogok tudni elviselni. Talán nehéz volt nélkülük, de még nehezebb volt velük.

Mindig is gyűlöltem a vonatokat. Sem a monoton zajhoz, sem a kietlen tájakhoz nem tudtam hozzászokni, ahol semmi látnivaló sem maradt. Minden apróság arra emlékeztetett, hogy milyen volt, mielőtt elmenekültem otthonról. Azt hittem, hogy ha egyszer majd hazamegyek, akkor már én is teljesen más leszek, de még mindig ugyanaz a gyerek voltam, aki félt a büntetésétől a hazavezető úton, mint évekkel ezelőtt. Remegett a lábam, ahogy megálltam a város kikövezett megállójában. Senki sem várt rám, de most már nem jelentett gondot a taxi, ha más nem, legalább ez megváltozott.

Már messziről láttam az ablakban világító fényeket, amik hívogatóan odavonzották a figyelmem. A kerítésen hópihék pihentek meg egy pillanatra, aztán vízcseppként gördültek tovább. Néztem őket egy ideig, mielőtt megnyomtam a csengőt. Az öcsém vett észre először, megláttuk egymást a konyhaablakban. Jó ideig álldogált ott, míg végre meghallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó és anyám elindul felém.

– Hanna?

Nem tudtam megszólalni, csak mosolyogtam rá, míg kinyitotta előttem a kaput. Egy másodpercre rosszalló pillantást vetett rám, hogy tudassa velem, még haragszik rám, amiért szó nélkül eltűntem. Azután mégis kitárta a karjait és szorosan magához ölelt, mintha el se mentem volna. Felnevettem, aztán minden ellenkezésem ellenére kicsordult egy könnycseppem. Akármi is történt köztünk, borzalmasan hiányzott az anyukám.

Az apró változások gyorsan szembeötlöttek. Anya arcán újabb ráncok jelentek meg, kicserélte az olvasószemüvegét is, amit a feje tetején hordott. Az ajtóban már csak egy macska várta, hogy beengedjék a kályha elé melegedni. Az előszobába belépve egy új függöny látványa fogadott. A nappaliban már állt a fa, ugyanúgy nézett ki, mint minden évben: felénk hatalmasodott a nagy zöld ágaival és a róla lecsüngő vörös, fényes ékességeivel, mint valami szent, ami egyszerre vigyázott ránk és rémített meg minket, nehogy elrontsuk a hangulatot. A konyhában már főtt az ünnepi ebéd, az öcsém szorgosan kevergette a levest. Rám mosolygott ő is, aztán meghúzta a copfomat, mint egy óvodás gyerek.

– Mondtam anyának, hogy haza fogsz jönni. Túl lusta vagy ahhoz, hogy süssél magadnak bejglit, vagy keress a boltban egy ehető fajtát.

– Te sose nősz fel?

– Egyikőtöknek se fog sose benőni a feje lágya. – Anya mosolyogva pillantott felénk.

Otthon voltam. Nem kérdeztük egymást arról, hogy mi történt és miért. Ráértünk megbeszélni később is, hogy ki hibázott. Csak az számított, hogy tárt karokkal fogadtak haza és végre velük lehettem. A karácsonyi fények mutatták az utat hazafelé.

 

Köszönöm szépen Nikinek az együttműködést! Kedves olvasóim, ti pedig Niki egyéb munkáit bátran keressétek a blogján, a Friday Latte-n!

1234

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás