• Home
  • /
  • Category Archives: Gondolatíró

Én nem vagyok zseni

 

Az Így neveld a regényedet blog jó néhány hete igazi hullámot indított el a Te igazi író vagy? című bejegyzésével. Eredetileg nem terveztem én is erről a témáról írni, mert szimplán csak tudomásul vettem a leírtakat, de ahogy egyre több hasonló témájú írásba botlottam írók blogjain, megérett bennem is a saját véleményem. Nem egyszer akartam már erről írni, de korábban csak megfelelő kontextus nélkül, nagy összevisszaságban sikerült lepötyögnöm pár sort. Itt van tehát az idő, hogy én is írjak az írókat körüllengő zsenikultuszról a saját szemszögemből.

A lényeg igazából az, hogy én tudom magamról, hogy nem vagyok zseni.

Tizenévesen persze baromira arrogánsan azt hittem, hogy zseni vagyok, talán mert nem is ismertem sok embert rajtam kívül, aki szintén írt, kicsit később a neten meg olyan nagyon amatőr írós társaságokban mozogtam csak, ahol tényleg extra dolognak tűnt, ha az ember tudott helyesen írni, meg esetleg nem csak végigír egy random történetet, hanem képes volt mélyebb érzelmeket belevinni a sztoriba. Egymás között rendeztünk novellaversenyeket, egymást véleményeztük, mindenki profin értett az írástechnikához (bár ezt a kifejezést nem ismertük), a világépítéshez meg a karakterábrázoláshoz, szentírásként véstük bele a többiek agyába a saját okosságainkat, és ezt hívtuk versenynek. És én elég sok ilyen versenyen nyertem, vagy legalábbis értem el dobogós helyezést. És azt hittem, enyém a világ.

Úgy tűnhet, valamennyire jogosan is, hogy lenézem azokat, akikkel annak idején tulajdonképpen együtt bandáztam. Jogos abban a tekintetben, hogy akkoriban tényleg azt hittem, hogy mindenkinél jobb vagyok (vagyis a többségüknél; voltak páran ott, akiket a mai napig jó és jobb írónak tartok), de legalábbis sok olyan dologra rájöttem az írással kapcsolatban, amire akkor a többiek közül csak kevesen. Ezt tudtam. Jobbnak éreztem magam náluk. Csak azóta, azt hiszem, úgy mondhatnám, hogy felnőttem. Vagy valami ilyesmi.

Sosem volt egyébként egészségesnek tekinthető önbizalmam. Ezt az arrogáns „tudom-hogy-jobb-vagyok” szintet sem tekintem egészségesnek: bevallom, előfordult olyan, hogy az egyik ilyen (tulajdonképpen semmitérő) netes versenyen, miután jobb helyezést ért el a szervező legjobb barátnője, akinek sokszor alany-állítmány tévesztési gondjai is voltak (meg még sok-sok más), kivertem a hisztit, amiért engem jogtalanul lepontoztak. Egyszerűen sértette a hatalmas egómat, hogy olyan ember körözött le, aki egyértelműen akkor írta a legelső történetét, és még a mondatai sem voltak mindig érthetőek, bezzeg én már akkor is rengeteget gyakoroltam. Ezt mondjuk senki sem veheti el tőlem, mert tényleg állandóan írtam. Ezek az amatőr versenyek mindig egy-egy téma vagy feladat köré épültek, és én kihívásként álltam mindegyikhez, rengeteg olyan novellám született, amik amúgy azóta a gépem mélyén porosodnak, de nagyon szeretem őket, mert szerintem egész kreatívan oldottam meg általuk a feladatokat. De ugye ez nem volt egészséges önbizalom, és hát tudjuk, magasról tök nagyot lehet esni, és törvényszerű is, hogy ez bekövetkezzen.

Emlékszem, egy mai szemmel nézve nagyon bugyuta regényt kezdtem el írni, ami csak úgy hemzsegett a nagyon tipikus kezdő hibáktól, például a főszereplő rögtön a második bekezdésben nekiállt elmesélni, hogy ki és mi ő, és képtelenül abszurd alaphelyzetet állítottam fel, meg olyan fordulatokat és kliséket építettem bele, amik maximum egy nagyon gyermeteg Disney-csatornás filmsorozatban fordulnak elő. Ezzel a regénnyel, illetve az első pár fejezetével, beneveztem egy hasonlóan amatőr netes versenyre, amit az egyik ismerősöm szervezett. A korábbiakkal ellentétben itt nem a verseny kitalálója véleményezett, hanem a versenyzők kritizálták meg egymás műveit, így mindenki kapott legalább négy-öt hosszabb véleményt a saját írásáról. Na, és itt jött a feketeleves.

Volt köztünk valaki, aki jó pár évvel idősebb is volt nálunk, és ennélfogva tapasztaltabb, és jobb író is. Ő bizony könyörtelenül rámutatott az én két fejezetem minden hibájára, a szinte minden sorban megbúvó gyerekességekre, logikátlanságokra, az értelmetlen alaptörténetre, a béna karakterábrázolásokra, a klisékre… Emlékszem, a kritikájának a hossza megegyezett nagyjából az én szövegemmel. Mert ennyi hülyeség volt benne, tényleg. Utólag látom, akkor viszont nem vettem észre, és szentül meg voltam győződve, hogy én vagyok A Zseni.

Évekre megorroltam arra a lányra. Persze elég hamar rájöttem, hogy jogosak voltak az észrevételei, de akkor is, mindig az járt a fejemben, hogy lehetett volna ezt normálisabb stílusban is közölni, mert nagyon is bicskanyitogató volt, és egyébként sem ott, a szegény kezdőn kellett volna kiélnie magát.

Idén év elején meg megkérdeztem azt a barátomat, aki annak idején a versenyt szervezte, hogy megvannak-e neki még elmentve valahol ezek a vélemények, és kiderült, hogy nem törölt ki semmit a blogján, vissza tudtam olvasni, miket írtak nekem. Szó szerint megrázó érzés volt azzal szembesülni, hogy az a bizonyos kritika, amire évekig visszavezettem a regényekkel kapcsolatban tapasztalt blokkomat, az bizony nem is volt annyira kemény, mint amennyire én arra emlékeztem — vagy inkább amennyire én azt bebeszéltem magamnak. Tényleg szinte minden mondatban talált belekötnivalót, de abszolút jogosan, viszont egyáltalán nem volt bicskanyitogató vagy nagyképű a stílusa. Csak elmondta tárgyilagosan, hogy mi a hülyeség benne (elég sok minden, nagyjából az egész).

Első pillanatra ezzel szembesülni felemelő érzés is volt, mert ráébredtem, hogy nem tartozom sem neki, sem másnak bizonyítással. Azelőtt néha megfordult a fejemben, hogy bár tudnám, ki volt az illető, megmutatnám neki egy mostani írásomat, hogy lássa, hogy nem rekedtem meg azon a szinten, és igenis képes vagyok éretten írni. De akkor úgy rádöbbentem, hogy nem ezért csinálom, eddig sem ezért csináltam, és én attól nem lennék több, ha jól az orra alá dörgölném egy totál idegennek, hogy fejlődtem. Mert a fejlődés ugye természetes, nem jár érte buksisimi, legalábbis én saját magamat így ítélem meg.

A következő pillanatban viszont egyenesen rémisztővé kezdett válni az új helyzet. Oké, azt már tudtam, hogy csak bebeszéltem magamnak, hogy valójában az a lány tiporta a sárba az önbecslésemet, de akkor valójában miért tűnt el az önbizalmam?

Igazából elég sok ötletem van a válaszra, de egyikre sem mondanám, hogy az okozta száz százalékig a problémámat. Bajom volt a közösséggel (iskolát is váltottam), alapjáraton nem éreztem jól magam a bőrömben, és sokszor egyáltalán semmihez sem volt motivációm. Ez a korszak nagyon jól lekövethető az írásaimban is: egyre inkább a komor témák felé fordultam, szinte minden művem az álmait és/vagy az életét feladó főhőssel bírt, aztán egyre kevesebb írásom született, és volt pár év, amikor (szinte) semmit sem írtam. Bár ebben az időszakban született két olyan novellám, ami a blogon is olvasható, mégpedig a Kereszttűzben és A macska, aki embert nevel. Akkoriban már minden novellámat dátummal láttam el, úgyhogy tisztán le tudom követni, mennyit írtam, és megdöbbentő, de 2013 második felétől 2015-ig nem írtam semmit. Ha próbálkoztam is valamivel, az félkészen vagy kitörölve végezte, illetve arra emlékszem, hogy terápiás céllal az akkoriban történt események közül néhányat novellába foglaltam, de igazából tényleg semmi említésre méltó nem született a klaviatúrámból.

A következő befejezett novelláim akkor születtek, mikor ezt a blogot megnyitottam 2015 elején (még blogspoton, bár a legelső verzióra szerintem kevesen emlékeznek, szerencsére). Akkoriban kezdett érlelődni bennem az elgondolás, hogy ezt a hobbit jó lenne magasabb szintre emelni, többekhez eljuttatni az írásaimat, és ideje lenne összeismertetni a neten létező Daremo-t a valóságban élő emberekkel. Akkor kezdtem el megmutatni iskolatársaknak, családtagoknak a blogomat, kitettem az arcomat a blogon (meg írtam is róla egy cikket, hogy miért tartottam jó döntésnek a nevem felvállalását), pályáztam, és meg is jelent pár novellám nyomtatásban, szóval mondhatni, hogy sosem írtam ennyit, és sosem kaptam annyi pozitív visszajelzést, mint mostanság.

Viszont ahogy elkezdtem komolyabban venni az írást, egyre több írót és amatőr írót ismertem meg, odafigyelek pályázatok eredményeire, bétázok és bétáztatok ésatöbbi, eléggé pofán csapott a felismerés, hogy nem vagyok kivételes. Nem vagyok zseni. Vannak nálam ügyesebbek a saját korosztályomból is, vannak sikeresebbek, elismertebbek, és elkezdtem igencsak középszerűnek tartani magam.

Sokan tanúsíthatják, hogy engem leginkább azzal lehet plafonra vágni, ha azzal bántanak (vagy csak viccelődnek), hogy valamivel kapcsolatban tudatlan vagy béna vagyok. Erre igencsak harapok. Egyszerűen bennem van, hogy az eszemre büszke vagyok, és azt nem veheti el tőlem senki, de éppen ezért azt is nehezen ismerem be, ha valami nem sikerült, és inkább csendesen elsunnyogom a tényt. Nem kell látnia senkinek sem, hogy hibázok, pedig tudom, hogy hibázni emberi dolog, és azt is régóta tudom már, hogy jól írni nem kizárólag tehetség kérdése, de azért szentül hiszem, hogy nekem valamennyi jutott ebből is.

Talán oda vezethetem vissza ezt a belső blokkomat, hogy mikor pár éve elkezdtem aktívabban blogolni, és utána különböző írói közösségek tagjait is megismerni, hirtelen ráébredtem, hogy sokkal többen írnak, mint addig gondoltam, és én az a fajta ember vagyok, aki mindig felfelé hasonlítgat. Tehát azt figyelem, hogy X, Y és Z mennyivel jobban írnak nálam, mennyivel aktívabbak az olvasóik, milyen gyakran tudnak befejezni egy komplett regényt stb. Viszont lefelé ugyanezt nem teszem meg, azaz nem gondolok bele, hogy hát csak megjelent pár novellám antológiákban, csak nem heccből hívtak meg a faluban már kétszer is felolvasni, a régi gimim városának művészeti klubjába bemutatkozni, az adventi gyertyagyújtáson felolvasni, nem hazudnak azok, akik odakommentelik néhány bejegyzésem alá, hogy mennyit segített nekik az írásom, hogy másoktól hallom vissza, hogy szeretik a blogomat az emberek, és várják az újabb véleményeimet és novelláimat. Ezeket valahogy elfelejtem nézni. Pedig ahogy On Sai is mondta a kreatív élettervezésről szóló előadásán: mi mindannyian egy skálán helyezkedünk el, mindig vannak nálunk jobbak, de olyanok is, akik még nem tartanak ott, ahol mi.

Ezt a szemléletet idén egyre inkább próbálom a magaménak tudni, és tudatosítani magamban, hogy igenis fejlődöm folyamatosan még most is, de nem vagyok semmivel sem elkésve, és hogy igenis megelégedhetek azzal, ha valami nem tökéletes elsőre. Viszont egy dolog ezt felfogni, és egy teljesen másik az, ha ez a szemlélet és öntudatosság már beépül az ember általános gondolkodásába. Ott még nem tartok.

Az eredeti témához visszakanyarodva, azt szerettem volna felvezetni, hogy többé-kevésbé úgy gondolom, hogy erőteljesen hozzájárul az önbizalomhiányomhoz az, hogy tiniként nem azokat a dicséreteket kaptam, hogy valamit jól csinálok, hanem annyit, hogy tehetséges vagyok, ami sokkal megfoghatatlanabb. Amikor pedig rájöttem, hogy a tehetség önmagában nem váltja valóra az ember álmait, akkor megijedtem, és feltettem magamban a kérdést, hogy vajon van bennem egyáltalán ennél több?

Tulajdonképpen idén egész végig ezen agyaltam, és közben próbáltam a határaimat feszegetni. És tudjátok, mi történt? Arrébb is toltam a határaimat, már azzal, hogy egyáltalán elkezdtem tudatosabban foglalkozni a saját tehetségem, kreativitásom mibenlétével. Megpróbáltam a múltban az íráshoz való viszonyomat időszakokra bontani, meglelni a kritikus pontokat, az úgymond sorsfordító életeseményeket, ezen kívül több írástechnikai művet és cikket is olvastam, mint korábban, egyet köztük pont a kreatív életről (amiről később úgyis fogok bővebben írni). Hiszem, hogy ha megismerem a saját eddigi „írói életutamat”, akkor problémamentesebben, de legalábbis az alaptalan félelmektől mentesen fogok tudni alkotni. Nem vagyok zseni, azt már elfogadtam. Nem én leszek az, aki tanulás és gyakorlás nélkül, pusztán a génkészletére alapozva országszerte híres íróvá válik. De hiszem azt, hogy megvan bennem valami, amire építkezve egyszer majd elérem a saját céljaimat, és úgy érzem, hogy az utóbbi egy évben végre jó úton indultam el. Azt nem mondanám, hogy ez az út könnyű lesz, és azt sem, hogy legalább a feléig elértem már, de megyek tovább, rendíthetetlenül.

Csak így van értelme bármit is csinálni.

 

Mi a véleményed a témáról?

Write Tag a Kacatos Dobozból 01.

Az utóbbi időben sajna elég inaktívvá váltam, mozgalmas volt a nyaram, most pedig már elkezdődött a következő egyetemi félévem is, pontosan az ötödik. Emiatt aztán most sem vet fel a szabadidő, és megmondom őszintén, hogy ha van időm, akkor inkább dolgozok a nagyobb terjedelmű projektjeimen. Kicsit el is szaladt velem a ló, úgyhogy ígérem, megpróbálok legalább kéthetente egyet posztolni ide is, de még mindig elsőbbséget fognak élvezni a regényeim. 🙂

Most egy kedves barátom, Lia kérdőívét hoztam el nektek, ami az Egyszer volt, hol nem volt alcímre hallgat. Rengeteg ötletem van, amiről majd szeretnék a blogon írni a közeljövőben, de ezt a hétvégémet is bezúzta egy hangosan szerepet követelő regénykarakter, és Lia kérdőíve is már nagyon sok hete vár kitöltésre… Úgyhogy most ezt hoztam el. 🙂

Szabályok:

1. Másold be a szabályokat és a kérdéseket a bejegyzésed elejére!
2. (Ha másolásvédelem van az oldaladon, jelöltjeidet irányítsd a Kacatos dobozra, innen el tudják vinni őket.)
3. Linkeld annak a nevét, aki jelölt téged!
4. Válaszolj a kérdésekre!
5. Ha van ötleted, használd ki a +1 lehetőséget! 😉
6. Jelölj te is bloggereket a játékra és linkeld az oldalukat!
7. Értesítsd őket a jelölésről!

És Lia kérdései:

1. Hány évesen írtad az első történeted/versed? (Amit nem sulis háziként alkottál.)

Második osztályosként. 🙂 Volt egy nagy, keményfedeles, piros füzetem, amit valamiféle emlékkönyvként használhattam. A suliból rendelt magazinokból vágtam ki és ragasztottam bele képeket, rövid történeteket körmöltem bele, meg rajzolgattam is. Szerintem 8-9 éves lehettem akkoriban.

2. Miről szólt?

Volt több is. 🙂 Főleg állatmeséket írtam bugyuta tanulságokkal, például hogy nem szép dolog beképzeltnek lenni (ez a mese #A hiú orrszarvú címet kapta).

3. Ki/mi volt az oka, hogy elkezdtél írni? Honnan jött az ötlet?

Nem emlékszem konkrét kezdőlöketre. Azt tudom, hogy anyukámmal nagyon sok mesét olvastunk, verseket szavaltunk, hamar megtanultam olvasni is (az elsős olvasásórákat végigunatkoztam, mikor a többiek egyszótagú szavakat tanultak meg elolvasni, én egyszer kibámultam az ablakon, és nem vettem észre, hogy sorra kerültem — és szabályosan elpityeregtem magam, mikor nem tudtam, honnan kell folytatni). Szerintem a sok mesélés hatására gondolhattam azt már elég korán, hogy én is ilyesmit akarok csinálni. Egyébként is folyton lyukat beszéltem az emberek hasába, és emlékszem, többször volt az az emberek reakciója, hogy „drágám, nagyon cuki vagy, hogy ennyi mindent elhadartál, de semmit sem értettem belőle”. Úgyhogy kénytelen voltam inkább leírni, amit ki akarok fejezni.

4. Ki volt az első, akinek megmutattad valamelyik művedet?

Ha jól emlékszem, harmadik-negyedik osztályos voltam, mikor hirtelen akadt két nagyon jó barátnőm. Mindannyian kis könyvmolyok voltunk, együtt kezdtünk el nagyobb lélegzetvételű, folytatásos történeteket írni. Együtt ötleteltünk, néha eljátszottunk jeleneteket az írásainkból, és azt hiszem, ezek a pozitív élmények nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az írás nekem ne csak egy átmeneti gyerekhobbi legyen, hiszen a mai napig tele van a fejem történetötletekkel. 🙂 Innen is köszönöm, lányok!

5. Milyen zsánerben alkottál eleinte?

Először ugye a kedves, ártatlan állatmeséimet írogattam, utána pedig a lányokkal többnyire romantikus fanfictionöket írogattunk népszerű fiúbandák tagjaival… 😀

6. Hogyan írnád le a kezdeti munkamódszered, időbeosztásod?

Lapokra írogattam, ritkábban füzetekbe. Nagyjából ugyanolyan terjedelmű volt minden regényfejezetem, nagyon keveset tervezgettem előre, mindig ugyanazzal a zöld-fekete (kéken fogó) tollal írtam mindent. Konkrét időbeosztásom nem volt, mivel nagyon szórakozásként fogtam fel az egészet, ezért csak akkor írtam, ha olyan kedvem volt.

7. Van-e valami érdekességed a kezdeti időkről, amit elmesélnél? 🙂

Amikor a korábban említett romantikus fanfictionöket írtuk a barátnőimmel, egyszerre általában többet is írtam párhuzamosan, de volt egy, aminek nagyon különleges helye volt a szívemben, ezért azt nem füzetbe, hanem a család közös számítógépére írtam. A családnak nem meséltem róla, mert hát na, abban már CSÓKOLÓZTAK a szereplők, és hát nehogy azt higgyék már, hogy engem 14 alatti kislányként ilyesmi akár érdekelne… Viszont egyetlen számítógépünk volt, a nappali közepén, és bizony feltűnt a szüleimnek, hogy mindig sebesen gépelek valamit egy jegyzettömbbe. Addig-addig kérdezősködtek, hogy talán kinyöghettem, hogy történetet írok, de nem voltam hajlandó megmutatni senkinek, aztán a szüleim közölték, hogy márpedig megnézik… Emlékszem, a nappali túloldalán ülve duzzogtam, míg összeültek a történetem felett. Szerintem azóta se vallottam be nekik, de megmaradt bennem, hogy milyen büszke voltam magamra, mikor beleolvasás után a szüleim összenéztek, és mondták egymásnak, hogy milyen ügyesen ír a gyerek. 🙂

 

Ennyi voltam mára. A kérdőívet inkább nem küldöm tovább, mert ennyi idő után gyanítom, hogy mindenki megkapta már, akit olvasok, de bátorítok mindenkit, hogy Lia kérdéseire is nyugodtan válaszoljatok! 🙂

Írók hét főbűne

Az utóbbi időben elég sok kihívást és kitöltendő írós kérdőívet kaptam, úgyhogy ezeket szeretném sorba venni (és emellett ismét tartani a heti egy elmélkedős bejegyzést, most, hogy a sulis dolgaim nem olyan sűrűek).

Először is Thea Blanchet saját kérdőívéré esett a választásom, innen is köszönöm neki a jelölést. 🙂 Én is írtam már sajátot korábban, és támogatok is mindenkit abban, hogy hozzunk létre új, a blogjaink témájához illő kérdéssorokat, lépjünk túl a megszokott, semmitmondó verziókon. Thea kérdőíve igazán ötletes, szerintem ebben egyet fogtok érteni velem. 🙂

Kezdésként bemásoltam Thea blogjáról, a Betűtemetőről a szabályokat:

Szabályok:

1. Köszönd meg annak, akitől kaptad!
2. Válaszolj a kérdésekre! Figyelj rá, hogy a szabályok és a kérdések is változatlanul kerüljenek a bejegyzésedbe!
3. Küldd tovább annyi embernek, amennyinek szeretnéd! A lényeg, hogy mindegyiküknek írj valamit, szerinted nekik mi a legnagyobb bűnük íróként!

Kérdések:

1. Kevélység: Melyik az a történeted, amire annyira büszke voltál, hogy nem fogadtad a rá érkező kritikákat? Utólag mit gondolsz erről?
2. Kapzsiság: Van olyan történeted, ami szerinted olyan jól sikerült, hogy pénzt is kérnél érte? Mennyit érne a belé fektetett munkád?
3. Bujaság: Melyik történetedben próbálkoztál először korhatáros jelenettel (nem feltétlen erotikus értelemben)? Utólag mit gondolsz, mi volt a legnagyobb hibája?
4. Irigység: Volt, hogy irigy voltál olyan történet olvasottságára, ami szerinted a tied nyomába sem érhet? Név említése nélkül szerinted mi volt a legnagyobb hibája?
5. Falánkság: Volt, hogy több történeten dolgoztál egyszerre? Mi lett az eredménye?
6. Harag: Formáztál valaha szereplőt élő emberről azért, hogy a történetedben megkapja azt az igazságszolgáltatást, amit a valóságban nem biztos, hogy meg fog? Ki ő, és mi lett a sorsa a történetben?
7. Lustaság: Melyik az a történeted, amit lustaság miatt félbehagytál, és a legjobban bánod?

Íme az én bűneim:

1. Kevélység:

Azt hiszem, az utóbbi években azért elkezdett benőni a fejem lágya, és elfogadom a kritikákat, de azért ez nem mindig volt így. Két esetet mesélek el, az egyik inkább cuki, a másik pedig, utólag átgondolva, már kellemetlen nekem.

Még általános iskola harmadik osztályában házi feladatként mesét kellett írnunk, szigorúan két, de maximum három oldal terjedelemben (mármint A/5-ös méretben). Velem eléggé elszaladt a ló, és a kalandos kis mesém hat és fél oldalra rúgott. Nagyon büszkén olvastam fel, kaptam is rá egy ötöst, viszont mivel ennyire felrúgtam az alapszabályokat, kötelező volt újraírnom a mesét, belesűrítenem három oldalba. Ez engem annyira szíven ütött, hogy egyáltalán nem voltam rá hajlandó, és végül anyukám írta meg helyettem…

Tizenöt-tizenhat éves korom körül lehetett, azt hiszem, mikor a G-Portálon kezdtem el megosztani az írásaimat, és mindenféle amatőr versenyeket tartottunk az oldalainkon. Én dacból beneveztem arra, amit az a lány szervezett, akit eléggé megvetettem, mivel sokszor úgy beszélt le a magas lóról, mintha ő már feltalálta volna spanyolviaszt (pedig nagyon nem). A megadott témára írtam egy novellát, amit ő aztán eléggé lepontozott, és a végeredménynél valahol a legutolsó helyek egyikén kullogtam. Utólag persze látom, hogy tényleg nem volt nagy szám az a novella, de akkor annyira kiakadtam azon a lányon, és hogy a köztünk lévő ellentét miatt engem úgy lehúzott, hogy jelenetet rendezve visszaléptem a versenyből. 😀 (Tini voltam, ne felejtsük el!)

2. Kapzsiság:

Őszintén szólva nem nagyon gondolkodtam még azon, hogy pénzt kérjek az írásaimért. Lehet, hogy ez úgy hangzik, mintha szerénykednék, de tényleg nem. Olyat már csináltam, még gimiben, hogy egy-egy tábla csokiért meséket írtam az osztálytársaimnak, amikbe direkt személyes elemeket írtam bele róluk, és ajándékba adták a szeretteiknek.

3. Bujaság:

Kislányként rettenet szégyenlős voltam, és mikor még papírra írtam a történeteimet, a csókjelenetekhez is kifejlesztettem egy saját titkosírást (amit ma már nem igazán tudok kiolvasni), de a kérdést olvasva belegondoltam, hogy ezen kívül pl. szereplők halálát írtam le elég gyakran. Ugyanebből az időből volt pl. egy vérfarkasos történetem, aminek a végén az egyik főszereplő megöli a másikat, és érdekes, az ilyesmit gond nélkül leírtam. Mivel nagyjából 13 éves lehettem, ez nyilván egy elnagyoltan megírt sztori, de a mai napig az egyik kedvencem, és ha nem lenne már alapjaiban is feltűnően klisés, még újra is írnám.

4. Irigység:

Azt már elég régen észrevettem, hogy folytatásos regénnyel érvényesülni bloggerként egyszerűen könnyebb, mint novellákkal. Kicsit mindig bennem volt a féltékenység, ha azt láttam, hogy egy olyan történetnek van legalább tízszer annyi olvasója, mint nekem, aminek az írója még helyesen írni sem tud, de egyszerűen többen követik csak azért, mert hétről hétre lehet izgulni a karakterekért. Biztosan ennek is megvan a magyarázata, majd egyszer bővebben elmélkedni fogok róla. 🙂 Viszont próbálok már nem agyalni ilyesmin, mert rájöttem, hogy nem visz előre, meg amúgy is, törődjön mindenki a maga írói pályájával (még ha néha nehéz is nem átkukkolni másokhoz).

5. Falánkság:

A novelláimat igyekszem egyszerre, maximum két-három nap alatt megírni (nem számítva bele a javításokat), úgyhogy ezeknél nincs ilyen problémám. Inkább ha végre elhatározom, hogy írok egy regényt, akkor üt be, hogy nagyon hamar felkelti más az érdeklődésemet, és inkább félbehagyom az aktuálisat (meg mert nem elég jó, ugye), ezzel folyamatosan küzdök, de kezdem felfogni, hogy inkább lelki oka van nálam ennek a blokknak, és ezt igyekszem megtalálni.

6. Harag:

Nem. Nagyon ritka, hogy valós személyt formázok meg egy írásomban, és általában akkor is módosítok rajta, hogy inkább a fikció irányába forduljon át. Viszont nem szoktam igazságszolgáltatást eszközölni ezekben az írásokban, hanem sokkal inkább arra használom őket, hogy segítsenek feldolgozni egy eseményt az életemből, épp ezért az ilyeneket nem is szoktam publikálni.

7. Lustaság:

Volt egy vázlatom, ami A játéktesztelő munkacímen futott, még nagyjából három évvel ezelőtt. A vázlat során már elvittem olyan irányba a sztorit, amiről éreztem, hogy nem lesz jó, ezért leraktam a tollat, hogy majd egy néhány napos fejszellőztetés után egy bizonyos ponthoz visszatérve újra nekiülök az események kitalálásának. Azóta sem nyúltam hozzá, de néha eszembe jut, hogy annak a történetnek az alapja elég jó, megérné újra elővenni.

A kihívottak

Ezek voltak az én bűneim, illetve Thea szerint az, hogy még mindig nem fejeztem be egy regényt, mármint ami az utóbbi éveket illeti. 🙂 Most épp egyébként dolgozom valamin (megint), amivel remélem, már elégedett leszek annyira, hogy a nagyérdemű elé merjem tárni. 🙂

És hogy a kérdőív ötletgazdája se maradjon ki a jóból, én ezt szeretném visszaküldeni Theának. 🙂 Az ő legnagyobb bűne talán az, hogy néha félek, hogy túlpörög, annyira magas hőfokon ég mostanában, és folyamatosan csak dolgozik az írásain. 😀 Irigylem is tőle ezt valamennyire, de néha féltem is őt, hogy túlhatja magát. Szóval csak ügyesen, Thea! 🙂

Másodikként pedig Emília Mollának szeretném küldeni ezt a kihívást, aki nemrég nyitotta meg a blogját, a Kacatos dobozt. Remélem, a fellendítésében segíteni fog ez a kérdőív is, sok sikert kívánok!

1234

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás