• Home
  • /
  • Category Archives: Mérföldkövek

Novellamegjelenés és adventi felolvasás

A közelmúltban két jelentős írós esemény is történt az életemben. Aki követ a Facebookon is, annak most sajnos nem sok újdonsággal szolgálhatok, de szerettem volna itt is megemlíteni a történteket, elvégre fontos állomásai az amatőr írói „karrieremnek”.

Novellamegjelenés

Idén ismét bekerült egy novellám a Kalocsai szó és kép c. antológiasorozat következő, azaz ötödik kötetébe. A könyv a városhoz kötődő képző- és irodalmi művészek alkotásaiból válogat, és tavaly ennek köszönhettem életem első megjelenését (aki nem emlékszik, ITT el tudja olvasni), így magától értetődő volt, hogy idén is pályázni fogok. Az a megtiszteltetés ért, hogy idén beválogatták a Visszahúz című novellámat, december 16-án pedig részt vettem az ünnepélyes könyvmegjelenési ünnepségen Kalocsán. Én sajnos nem fényképeztem, de kaptok képet a kötetről, illetve az eseményről készült videót is mutatom:

 

Adventi felolvasás és gyertyagyújtás

Idén engem kértek fel, hogy itthon, a falu Polgármesteri Hivatalának udvarában advent harmadik vasárnapján köszöntőt mondjak. Erre az alkalomra írtam a Verset karácsonyra című kis mesémet, ami igencsak elnyerte az egybegyűltek tetszését (ezt a rengeteg kedves visszajelzésből szűrtem le). Idén ez volt a második alkalom, hogy felolvastam egy írásomat a faluban (először a költészet napján). Azt nem állítanám, hogy második alkalommal már nem dobogott a torkomban a szívem, de én is éreztem, és mások is mondták, hogy már sokkal szebben olvasok fel, mint korábban. (A gyakorlat, na. :D) A felolvasás után a hivatal előtt én gyújtottam meg a koszorún a soron következő gyertyát.

(A képek az Érsekcsanádi Összhang Kórus Facebook oldaláról származnak.)

 

A decemberem tehát írós események szempontjából elég mozgalmas volt, de szerintem szebb lezárása nem is lehetett volna az évnek.

Miklóssy Niki – Az út hazafelé

Fogadjátok sok szeretettel a Miklóssy Nikivel, a Friday Latte c. blog szerzőjével készített kollaborációnk egyik felét, azaz Niki novelláját. Az út hazafelé egy kedves, szívmelengető történet arról, hogy hogyan mutathatnak utat a karácsony fényei. Nekem nagyon tetszett az írás, és ne fogjátok vissza magatokat, ha nektek is elnyerte a tetszéseteket, kommentben írjátok meg! 🙂

Az út hazafelé

Mindig is gyűlöltem a vonatokat. Sem a monoton zajhoz, sem a kietlen tájakhoz nem tudtam hozzászokni, ahol semmi látnivaló sem maradt. Még mindig minden ugyanolyan volt, mint pontosan egy éve ilyenkor. Olvastam néhány sort a magazinból, de nem igazán érdekelt az interjú. Keserűen ismerős volt a táj, feltámadt bennem a hiányérzet, amit olyan sokáig elnyomtam magamban. Elfordultam az ablaktól és behúztam a függönyt. A többi ember szintén azt tette, amit én. Elmerültek valamiben, a telefonjukban, egy könyvben vagy újságban. Néhányan erőltetett mosollyal az arcukon beszélgettek, ami felébresztette bennem a gondolatot, ami miatt már olyan régen jártam otthon. Már nem is akartam hazamenni, kedvem lett volna visszafordulni és magamra tekerni a takarót otthon, ahol senki sem bánthat. Az emlékek lassan szivárogtak át vastag falon, amit magam köré építettem.

Csúnyán váltunk el egymástól a legutóbb, bár arra már nem is emlékeztem, hogy min vesztünk össze. Összepakoltam a cuccaimat és a reggeli busszal még azelőtt elmentem otthonról, hogy a családom felébredt volna. Nehezen hittem el, hogy azóta nem jártam otthon, visszatekintve olyan gyorsan eltelt az idő. Nem akartam azon gondolkodni, hogy mit fogok mondani nekik, vagy szívesen fogadnak-e majd egyáltalán. Fel akartam hívni Anyát, hogy megyek, de nem vitt rá a lélek, hogy annyi nem fogadott hívás után telefonáljak mégis. Valahol bűntudatot éreztem, amiért így viselkedtem, másrészről azonban pontosan tudtam, hogy életemben először azt tettem, ami nekem volt a legjobb. Fogtam magam és elmentem, amikor azt éreztem, hogy megfulladok, ha még egy percet otthon kell töltenem.

Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy elhagyom az országot. Az egyetem után semmi sem maradt otthon, ami kíváncsisággal töltött volna el, amibe izgatottan belevágtam volna. Közben meg ott volt a férfi, aki a karomnál fogva húzott magával, ő sem tudott maradni, ahogy én sem. Egymásba kapaszkodtunk és magunk mögött hagytuk az életet, amiben sosem tudtuk megtalálni magunkat. Előrébb hoztuk a repülés időpontját, barátok vártak ránk kint a reptéren. A biztos jövő felé indultunk el, könnyen találtunk munkát és egy saját kis kuckót, ahol meghúzhattuk magunkat. Könnyen elvegyültünk a nagyváros forgatagában, jól beszéltük a nyelvet és könnyen hozzásimultunk a kultúrához. A fiú gyűrűt húzott az ujjamra és boldogan mondtam igent. Akkor kezdett el igazán hiányozni a családom, mert nem mondhattam el nekik személyesen, hogy férjhez fogok menni. Valahányszor elkezdtem gépelni egy üzenetet, amit elküldhetnék nekik, ránéztem a csillogó gyűrűre és elszomorodtam. Elkezdtem emlékezni és hiányolni, hiányzott az otthonom, a szüleim, még azok a dolgok is, amik rávettek arra, hogy elinduljak a nagy kaland felé. Hiába tűnt minden tökéletesnek, bennem az érzések gyorsan elromlottak. Csak azért jegyzett el, mert egymáshoz voltunk kötözve – mi tettük ezt magunkkal, mi választottuk a sorsunkat, mégsem volt már minden olyan szép, mint amikor felszálltunk a repülőre. Hazahúzott a szívem, az övé azonban nem. Visszaadtam a gyűrűt és megvettem a jegyemet hazafelé, habár tudtam, hogy nem leszek képes hazamenni. A fővárosban vettem ki egy albérletet és kerestem munkát, nyolc hónap külföldi tapasztalat és egy jó ajánlólevél pontosan elég volt egy jól fizető álláshoz. De még akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy haza akarok menni.

Karácsony előtt egy héttel már mindenhol az unásig játszott karácsonyi dalok szóltak, mindenki az ajándékokról, a fáról meg a vacsoráról beszélt. Szorongatta a torkomat az érzés, hogy nincs hová hazamennem, felmerült bennem az is, hogy vissza kellene mennem a volt jegyesemhez és helyrehozni az életem, amit magam mögött hagytam. Közben mégis vissza akartam menni anyámhoz is.

Csak huszonnegyedikén reggel szántam rá magam, hogy vonatra üljek. A néhány barátom, akik azután is felismertek az utcán, hogy hazajöttem, mind elfoglaltak voltak, nekem meg még egy karácsonyfám se volt. Nem mintha vágyakoztam volna különösebben utána, egy évvel ezelőtt pont eléggé megutáltam az ünnepet, mikor eljöttem otthonról.

Aznap reggel mégis korán felébredtem, nem tudtam mit kezdeni magammal. Karácsonykor a legszörnyűbb a magány, azt éreztem, hogy megőrülök, ha egyedül kell töltenem az ünnepet. Leporoltam a bőröndöm és már szinte gyakorlottan pakoltam tele. Nem akartam sokáig maradni, csak két-három napra készültem fel, többet úgyse fogok tudni elviselni. Talán nehéz volt nélkülük, de még nehezebb volt velük.

Mindig is gyűlöltem a vonatokat. Sem a monoton zajhoz, sem a kietlen tájakhoz nem tudtam hozzászokni, ahol semmi látnivaló sem maradt. Minden apróság arra emlékeztetett, hogy milyen volt, mielőtt elmenekültem otthonról. Azt hittem, hogy ha egyszer majd hazamegyek, akkor már én is teljesen más leszek, de még mindig ugyanaz a gyerek voltam, aki félt a büntetésétől a hazavezető úton, mint évekkel ezelőtt. Remegett a lábam, ahogy megálltam a város kikövezett megállójában. Senki sem várt rám, de most már nem jelentett gondot a taxi, ha más nem, legalább ez megváltozott.

Már messziről láttam az ablakban világító fényeket, amik hívogatóan odavonzották a figyelmem. A kerítésen hópihék pihentek meg egy pillanatra, aztán vízcseppként gördültek tovább. Néztem őket egy ideig, mielőtt megnyomtam a csengőt. Az öcsém vett észre először, megláttuk egymást a konyhaablakban. Jó ideig álldogált ott, míg végre meghallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó és anyám elindul felém.

– Hanna?

Nem tudtam megszólalni, csak mosolyogtam rá, míg kinyitotta előttem a kaput. Egy másodpercre rosszalló pillantást vetett rám, hogy tudassa velem, még haragszik rám, amiért szó nélkül eltűntem. Azután mégis kitárta a karjait és szorosan magához ölelt, mintha el se mentem volna. Felnevettem, aztán minden ellenkezésem ellenére kicsordult egy könnycseppem. Akármi is történt köztünk, borzalmasan hiányzott az anyukám.

Az apró változások gyorsan szembeötlöttek. Anya arcán újabb ráncok jelentek meg, kicserélte az olvasószemüvegét is, amit a feje tetején hordott. Az ajtóban már csak egy macska várta, hogy beengedjék a kályha elé melegedni. Az előszobába belépve egy új függöny látványa fogadott. A nappaliban már állt a fa, ugyanúgy nézett ki, mint minden évben: felénk hatalmasodott a nagy zöld ágaival és a róla lecsüngő vörös, fényes ékességeivel, mint valami szent, ami egyszerre vigyázott ránk és rémített meg minket, nehogy elrontsuk a hangulatot. A konyhában már főtt az ünnepi ebéd, az öcsém szorgosan kevergette a levest. Rám mosolygott ő is, aztán meghúzta a copfomat, mint egy óvodás gyerek.

– Mondtam anyának, hogy haza fogsz jönni. Túl lusta vagy ahhoz, hogy süssél magadnak bejglit, vagy keress a boltban egy ehető fajtát.

– Te sose nősz fel?

– Egyikőtöknek se fog sose benőni a feje lágya. – Anya mosolyogva pillantott felénk.

Otthon voltam. Nem kérdeztük egymást arról, hogy mi történt és miért. Ráértünk megbeszélni később is, hogy ki hibázott. Csak az számított, hogy tárt karokkal fogadtak haza és végre velük lehettem. A karácsonyi fények mutatták az utat hazafelé.

 

Köszönöm szépen Nikinek az együttműködést! Kedves olvasóim, ti pedig Niki egyéb munkáit bátran keressétek a blogján, a Friday Latte-n!

Egy év az egyetemen

Bizony, ez is eltelt már: Daremo már nem elsőéves egyetemista lesz a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, hanem másodéves. Hogy repül az idő! Szinte már a legelejétől érlelődött bennem egy bejegyzés az egyetemista létről (ahogyan annak idején az érettségiről is írtam), de annyi dolog történt tavaly szeptember óta, hogy nem igazán tudtam eldönteni, mikor van az a pont, amikor már hitelesen tudok nyilatkozni róla. Talán majd most, de lehet, egy év múlva is írok egy áttekintőt. (:

Ezzel a bejegyzéssel nem csak az a célom, hogy elmeséljem, mi hogyan zajlott nálunk, hanem szeretnék egy kis bátorító bemutatót tartani azoknak is, akik még csak most készülnek főiskolára/egyetemre, hogy tudják, nagyjából hogyan zajlik ez, miben más, mint egy középiskola. Persze fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy minden felsőoktatási intézmény egy kicsit más, lehetnek eltérések abban, amit leírok, de igyekszem kiemelni, ha nagyon egyedi dologról van szó.

Áttekintés az iskolámról

Fontosnak tartom leszegezni, hogy a tanulmányaimat egy kis főiskolán, Baján kezdtem, építőmérnöki szakon. Az első félévemet itt húztam le, a második félévtől azonban a szak átkerült a Nemzeti Közszolgálati Egyetem új, Víztudományi Karnak keresztelt karára. A képzés helye sem változott, de természetesen lettek eltérések, például már nem főiskolásnak, hanem egyetemistának hívhatom magam. (:

A hozzáállás

Én megfogadtam, mielőtt elkezdődött az egyetem, hogy igenis kipróbálok mindenféle új dolgot, amitől eddig esetleg féltem, amit nem ismertem, korábban nem érdekelt. Egyszóval nem zárkózok el elvből semmilyen lehetőségtől, kipróbálok új dolgokat, megtapasztalok érdekes helyzeteket, nem fogok ugyanúgy elzárkózni mindentől, mint például középiskolában.

Mindenek előtt: a gólyatábor

Hiszen a gólyatábor ugye megelőzi a félév kezdését, és nekem is nagy dilemma volt, hogy vegyek-e részt rajta, hiszen — bevallom felnőttesen — mindig is utáltam a táborokat. Utoljára általános iskolában vettem részt ilyesmin, és már akkor is a harmadik napon masszívan hisztiztem, hogy elegem van. Egyszerűen ilyen alkat vagyok, kényelmetlenül érzem magam, ha máshol alszom. De ugye megfogadtam, hogy márpedig elmegyek ide, hogy szeptemberben már ismerjek legalább néhány arcot, tudjam, kik közé kell odaülnöm évnyitón, kivel érdemes nekem barátkoznom.

Mi egy kis főiskola voltunk (illetve most már még kisebb egyetemi kar), szerintem maximum ötvenen vettünk részt a gólyatáborban, ez nyilván nagyságrendekkel kevesebb, mint ahányan egy nagyobb egyetemen vannak elsőévben. (Összehasonlításuk: az NKE-n az idei gólyatáborra összesen kb. 600 főt várnak.) Itt helyben volt a gólyatáborunk, ami azt jelenti, hogy én tulajdonképpen itthon voltam, ismerős környéken, ez is hozzásegített az elhatározáshoz, hogy elmenjek a gólyatáborba.

Hogy megbántam-e? Egyáltalán nem! Egyrészt azért nem, amit kicsit fentebb írtam: sok olyan embert megismertem, akikkel most együtt tanulok, és így sokkal kellemesebb volt besétálni az évnyitóra és az első órákra. Más dolog, ami sokakat aggaszthat: a gólyatáborokról ugye az a kép él az emberek fejében, hogy masszív ivászat napokon keresztül, megállás nélkül, amikor szegény gólya azt sem tudja, hol fekszik éppen, és ha nem vigyáz, meg is erőszakolják. Kicsit én is féltem, hogy ki leszek nézve a tömegből, ha nem vedelek majd, márpedig én nem igazán szeretek. A jó hír az, hogy nem is kötelező: nincs eszement tukmálás (és ez nemcsak nálunk van így, hanem más egyetemek gólyatáborairól is ezt olvastam), persze kedves kínálgatás van, de nem voltam egyedül olyan, aki nem akart berúgni. Egy nagyon jó trükköt osztok most meg veletek, kedves lerészegedni nem akaró gólyák: mindig legyen valami a poharatokban! Akkor is, ha nem isszátok, vagy félóránként csak belekortyoltok. Én mindig egy sörrel a kezemben mászkáltam, és ha valaki meg is kérdezte, kérek-e inni abból, ami éppen nála van, csak meglötyögtettem a kezemben a dobozt/poharat, hogy jelezzem, még van nálam innivaló — és békén is hagytak. Ha üres a poharad, akkor egy ittasabb társad már csak azért is meg fog hívni valamire (vagy kezedbe nyom egy újabb üveget), így viszont simán elhitetheted bárkivel, hogy aktív részese vagy a bulinak, mégsem fogsz lerészegedni.

Jó ötlet még (nem csak a bulik szempontjából), ha már a legelején találsz valakit, akivel egy hullámhosszon vagytok, akivel ugyanolyan mértékben szeretnétek bulizni. Így vigyázhattok is egymásra, akár lányosan együtt mehettek mosdóba is, de legalábbis mindig tudtok egymásra támaszkodni. Én egy este buliztam kicsit aktívabban, akkor hárman lányok egy asztalnál ülve iszogattunk, aztán együtt sétáltunk vissza éjjel a szállásra. Nem kellett egyedül bandukolni, mert hiába ismertem az utcákat úgy, mint a tenyeremet, azért az ember lánya nem szívesen csatangol egyedül az utcákon az éjszaka közepén.

Legyél kollégista!

Komolyan. És ezt én mondom, aki nem kollégista (főleg azért, mert 10 kilométerre élek az iskolámtól), és, mint most már tudjuk, aki utál nem otthon aludni.

A kolinak rengeteg előnye van. Egyrészt, ott mindig találsz bulit. Olyan nincs, hogy muszáj unalmas estének lennie (ha nem akarod, nyilván). Mindig van kihez átmenni, meginni valamit, beszélgetni, ismerkedni. Ez nálunk főleg azért egyszerű, mert (mint mondtam) kevesen vagyunk, nagyon családias a hangulat, szinte mindenki ismer mindenkit. Nagyobb létszámú kollégiummal nyilván így nincs tapasztalatom (a miénkbe is csak látogatóként szoktam bemenni, de azért valljuk be, elég gyakran), de logikusnak tartom, hogy ott is találsz valakit, akihez átkopoghatsz, ha unatkozol, vagy változatosabb társaságra vágysz, mint a szobatársaid (néha kell egy kis levegőváltozás).

A másik az, hogy a kollégiumban ott van mindenki, és bizony megéri a többiekkel jóban lenni. Ha nap végén (vagy hétvégén) otthon vagy a lakásodban ülsz egy beadandó felett, és elakadsz, maximum annyit tudsz csinálni, hogy nekiállsz telefonálgatni vagy Facebookon zaklatni a csoporttársaidat, hogy valaki segítsen már. Na de a koliban! Felemeled a formás kis hátsódat, és átkopogsz egy csoporttársadhoz vagy egy tapasztaltabb felsőéveshez, aki majd segít neked. Mert mindig lehet olyat találni, aki erre hajlandó.

A kolisok sokszor tartanak közös tanulást, beadandókészítést is. Persze külsősként is csatlakozhatsz, de sokszor elfelejtik a bejárósokat értesíteni ezekről az eseményekről. Egyszerűen csak azért, mert a kollégista közösség egy hangyányit zártabb, családias a hangulat.

Szóval ha választhatsz, menjél kollégiumba.

Szorgalmi- és vizsgaidősuck

Ott kezdjük, hogy ugye az egyetemen féléveket tartunk számon. Egy félév pedig két részre oszlik: szorgalmi- és vizsgaidőszakra.

A szorgalmi időszak tulajdonképpen olyasmi, mint amit középiskolában megszoktunk: bejársz órákra, alkalomadtán zárthelyi dolgozatokat írsz, beadandókat adsz le. Vannak olyan tárgyak, amelyeket ennyivel le is lehet tudni, ezek az évközi jegyes tárgyak: a ZH-idra meg a beadandóidra kapsz jegyet, és ebből kijön a féléved, ennyi. Ez kb. 12-14 hetes időszak.

Ez után jön a mumus: a vizsgaidőszak, minden egyetemista rémálma. A vizsgás tantárgyaidból tulajdonképpen be kell seggelned, amit egész félév alatt tanultál, és elő kell adnod (többnyire szóban) a vizsga napján. És igen, van olyan, hogy nehezebb vizsgaidőszakod van, mint amilyennek az érettségire való felkészülést élted meg. De higgyétek el nekem, sok tárgyra egy hét alatt be lehet magolni egy négyest, bár én természetesen mindig szorgalmasan végigtanultam a szorgalmi időszakot (muszáj volt, mindkét félévemben többségében volt az évközi jegyes tárgyam, vizsgaidőszakra meg egy-egy tárgyam jutott csak — utáltak is érte más egyetemek hallgatói).

Ha valami nem sikerül, a világ azért nem áll meg: olyankor azt a tárgyat a következő félévre (vagy évre) csúsztatod, akkor megint megpróbálhatod. Az egyetlen hátránya ennek, hogy a tantárgyakhoz vannak bizonyos előkövetelmények: például a Matematika 3. felvételéhez neked előbb meg kell szerezned a legalább elégségest Matematika 2.-ből. Minél tovább szórakozol a Matematika 2.-vel, annál tovább csúszik a harmadik is, és az azután arra épülő tárgyak is. Nálunk a főiskolánál még volt úgynevezett keresztfélév is, ami azt jelentette, hogy ha nem sikerült a Matek 1., akkor következő félévben felvehetted a soron következő Matek 2.-t, és vele párhuzamosan a Matek 1.-et. Ha ügyes vagy, megcsináltad párhuzamosan mindkettőt, és csúszás nélkül mehettél tovább; de ha meg is tudnád csinálni a Matek 2.-t, de a Matek 1.-et nem, akkor az egész elúszik. Az előkövetelménynek meg kellett lennie. Na, az NKE-nél nincs keresztfélév. Ezentúl, ha az ember bukik, akkor csúszik. Én lekopogom, eddig minden tárgyam megvan.

Egyetemi bulik és programok

Én egy dolgot nem szeretek az egyetemi bulikban: mindig hétköznap vannak! Persze, megértem, a kollégisták hétvégén haza akarnának menni — de próbáljon meg valaki beülni reggel másfél óra tesire, aztán öt órán keresztüli matekra úgy, hogy előtte fél éjjel fent volt! Nem is kell inni, nem is kell reggelig mulatni, ez a nap önmagában fárasztó, pláne még akkor, ha az ember mondjuk hajnali egykor vágódik be az ágyba. Kínzás, de próbáld csak meg kihagyni azt a matekot! (Azt hiszem, elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor egyértelművé vált mindenki számára, hogy a matek egy nagy mumus.)

Viszont tényleg el kell menni néha ezekre a bulikra. Igenis be kell áldozni egy kis lelkierőt, és néha ki kell ereszteni a fáradt gőzt. Vannak kocsmázások, társasjáték estek, van gólyabál, farsang, közös jégkorizás, szimpla kollégiumi összeröffenés — meg még ami szem-szájnak ingere. Menj el néha ilyen alkalmakra, még akár meg is ismerhetsz olyan személyeket is, akikkel később kölcsönösen segíteni tudtuk egymásnak. Ezek az események a legalkalmasabbak arra, hogy kapcsolatokat építhess, ez pedig egy alapvető „követelménye” az egyetemi életnek.

Ismerni kell az embereket, itt ugyanis nincs osztályfőnök. Itt senki sem fog azzal törődni, hogy személy szerint a te dolgaidat elintézze, a problémáidat megoldja. Mindenért magadnak kell utánajárnod, de ez nem jelenti azt, hogy nem kérhetsz segítséget. Nálunk tényleg nagyon támogató a közösség, tulajdonképpen bárkihez odamehetsz segítséget kérni, olyan még nekem sem volt sosem, hogy egy számomra teljesen ismeretlen felsőbb éves elhajtott volna, hogy nincs kedve velem foglalkozni. És remélem, szeptembertől majd én is segíthetek az új gólyáinknak. (:

Szóval az egyetem nagyon jót fog tenni!

Én észrevettem magamon, mennyit változtam az elmúlt egy évben, mióta egyetemre járok. Sokkal többet jártam el otthonról társaságba, mint korábban bármikor. Megtanultam utánajárni a saját dolgaimnak. Nyitottabb lettem új dolgokra: a Hallgatói Önkormányzat dolgaiba is besegítek, illetve nyáron dolgozom a sulinál. Néhányan azt mondják, hogy az egyetemre járás csak elodázása annak, hogy az ember felnőjön, de szerintem épp ellenkezőleg: ha nem azért választod a felsőoktatást, hogy ellébecolj, a szüleiddel fizettesd a kollégiumot és átevezz kettesekkel, akkor inkább egy segítő lökést ad a felnőtté váláshoz. Ha jó szakot választottál magadnak, akkor mindenképp egy meghatározó élmény lesz az életedben!

 

Többekhez is van most kérdésem: akik már járnak/jártak egyetemre: hogyan emlékeztek vissza az első évre?

És akinek még csak most kezdődik: ugye elmentek gólyatáborba? Milyen szakra jelentkeztetek? Ismertek már valakit a csoporttársaitok közül? Ugye várjátok már? (:

Aranymosás írótalálkozón jártam

Július 29-én utaztam fel Budapestre, a Margit-szigetre, hogy részt vegyek az Aranymosás írótalálkozón. A három órás buszozás ugyan nem volt a szívem csücske, és egyébként is szinte az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy tényleg elmenjek-e. Sajnos egyetlen ismerősöm, barátom sem ért rá vagy akart elmenni (bár végül találtam ott is ismerőst), így egy kicsit megijedtem, hogy nem fogom jól érezni magam, vagy eltévedek majd a fővárosban, ahol egyébként nagyon ritkán járok.

Szerencsére egy kedves írótársam, aki szintén busszal érkezett Budapestre, felajánlotta, hogy elkalauzol engem a Margit-szigetre, így mindjárt nagyobb lelkesedéssel indultam el szombat reggel 7 óra előtt a buszmegállóba.

Születtek képek ugyan az eseményről, de sajnos nem ismerek név szerint mindenkit, aki szerepel rajtuk, nem kértem a hozzájárulásukat a blogomon való megjelenéshez, így be kell érnetek a Margit-sziget szökőkútjával, illetve az egyik fotóról kivágtam saját magamat. (:

 

(Ez meg nem lett olyan éles kép, de hát… ami van, abból gazdálkodunk, és legközelebb tényleg nem felejtek el fényképezni, ígérem.)

11 órakor kezdődött a találkozó, mi értünk oda először a megbeszélt helyre, a szökőkúthoz. Aztán szép lassan megérkezett mindenki, például Tóth Eszter, akit már ismertem, és aki jelenleg a Rakéta projekt keretében dolgozik egy szerkesztővel a regényén. Őt kifaggattam arról, hogyan is zajlik a valóságban egy szerkesztés, hiszen erre én, mint nagyon amatőr író, csak úgy tekintek még, mint valamiféle misztikus, ismeretlen varázslatra, ami során a kéziratból felvállalható alkotás lesz.

Nagyon nagy élmény volt számomra olyan emberekkel találkozni, akikre felnézek, például On Saijal, akit az írói példaképemnek tartok, illetve ott volt a legutóbbi Aranymosás nyertese, V. K. Bellone is, bár vele személyesen sajnos nem sikerült szót váltanom. Beszélgettem szerkesztőkkel, könyves bloggerekkel, több kötetes szerzőkkel, kicsit bepillantást nyerhettem a kiadó világába, megtudtam egyet s mást a működéséről, néhány jövőbeli tervről.

Végig kétféle érzés, vágy kavargott bennem: az egyik természetesen az volt, hogy bárcsak ne érne olyan hamar véget a nap, mert nagyon jólesett olyan emberekkel beszélgetni, akik teljesen megértik a hobbimat, támogatnak, tanácsokat osztanak, akikkel beszélhetek az írói lét apróságairól. Nekem itt, Baján ebből a szempontból nagyon nehéz helyzetem van: elég kevés amatőr írót ismerek, és a legtöbbjükkel nem tartozom egy korosztályba sem. Biztosan vannak még mások is, írók, bloggerek, még ha nyilván kevesebben is, mint a nagyobb városokban, de ez a találkozó megerősített abban az elképzelésemben, hogy itthon is ideje lesz megkeresnem a hozzám hasonlókat. Ehhez kötődik a másik vágy is, amit éreztem: minél hamarabb haza akartam érni, hogy a saját regényemet is folytathassam. Mert ez a közeg, ez a lelkesedés, ami mindenkit jellemzett, annyira motiválóan hatott rám, hogy teljesen új ötletek jutottak eszembe, és lehetőleg azonnal mindet papírra akartam vetni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire felvillanyoz, feltölt majd engem ez a találkozó, még így is, hogy alig pár embert ismertem csak onnan (és a legtöbbeket csak névről, bár jól feltaláltam magam), és úgy érzem, ilyesmire minden amatőr és már kiadott könyves írónak szüksége lenne. Néha összeülni, meginni valamit együtt, beszélgetni az írásról, ötletekkel ellátni egymást, segíteni. Nem, egyáltalán nem fogható ez a netes világhoz, a Facebook-csoportokhoz, a chateléshez, élőben teljesen más, és nekem ez volt az első ilyen alkalmam.

Viszont biztosan nem az utolsó. Olyan löketet adott, hogy azóta szinte másra sem tudok gondolni, csak a cél lebeg előttem: egyszer majd bekerülni ide. Nem most, nem idén, de akár már pár éven belül, legalább megpróbálni. Nagyon szimpatikus, támogató és elfogadó közösségnek tűnt, amibe belecsöppentem, és ez megerősített abban, hogy ide szeretnék tartozni majd, ide szeretném benyújtani a kéziratomat, ha elérkezett az ideje.

Addig meg írok és tanulok, folyamatosan, töretlen lelkesedéssel. Ha egyszer ez kell ahhoz, hogy elérjem a céljaimat, akkor mindent meg fogok azért tenni, hogy sikerüljön.

Hogyan lettem Daremo

Üdvözöllek titeket a megújult blogon!

Igen, én vagyok az, Daremo, és ez itt A papírfecnis fiók utódja. Az összes eddigi bejegyzés fellelhető és olvasható a blogon már, tartalmukban nem változtak, néhány bejegyzésnél kicseréltem a képeket jogtisztákra, ennyi. Egyébként pedig teljesen onnan folytatom a blogolást és az írást, ahonnan abbahagytam Blogspoton. Remélem, nektek is tetszik a változás, és ugyanolyan izgatottan fogtok feljárni az új oldalra, mint én. (:

Kezdésként szerettem volna a kezdetekhez visszatérni. Ünnepélyes megnyitót tartani a Daremo.hu-n. Ezért elmesélném nektek, hogy kerültem ide, ahol most vagyok, mennyi felesleges kört lefutottam, mire eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni, és hogyan jöttem végre rá, hogy az írásaim igenis megérdemlik, hogy fizessek nekik egy tárhelyet.

Sokszor és sok helyen említettem már, hogy az első mesémet általános iskola harmadik osztályában írtam egy kiskutyáról, fogalmazás órára. Tavaszi szünetre kaptuk házi feladatként a meseírást, én pedig akkorra már rengeteget olvastam — és valahogyan egyértelmű volt, hogy ezt a feladatot nekem találták ki. Ez a gondolat, ez az érzés nagyon megmaradt bennem. Megnyitottam a Wordöt a család közös számítógépén, és nekiálltam írni, mert tudtam, hogy menni fog.

Utólag rájöttem, hogy korábbról is volt már egy-két mesém. Írtam egy hajóskapitány kalandjairól, meg más állatmeséket még másodikban, de egyik sem maradt meg bennem annyira, mint Buksi kalandjai. Mert ott volt az első tudatosulása annak, hogy nekem ezt kell csinálnom.

Utána a barátnőimmel karöltve nagyjából hatodikig folyamatosan csak fanfictionöket írtunk. Ezek azon részei a repertoáromnak, amiket sosem mutogatnék senkinek… Persze, egy fontos állomásként kell rájuk tekintenem, mert ebben az időben kezdtem el hosszabbakat írni, afféle regényeket, képes voltam hetekig görnyedni a füzetjeim felett ugyanazt a sztorit körmölve. Fontosak, de nem, nem fogok velük senkit sem sokkolni. (:

Emlékszem, hetedikben meg már körbejárt az osztályban az a zöld füzetem, amibe egy romantikus, párhuzamos világban játszódó fantasy-regényt írtam, a Szellemvilágot. Főleg a lányok olvasták, aztán mindig összeültünk beszélgetni a történetről, és tényleg láttam rajtuk, hogy tetszett nekik.

Akkoriban már blogoltam, de nem szívesen mutogattam senkinek. Az az én kis privát kuckóm volt, és pár év alatt rengeteg címen és névvel szövegeltem a nagyérdeműnek.

Aztán egyszer lett Daremo. És ez a név valahogyan nem hagyta magát levakarni. Egy ideig, míg G-Portálon blogoltam, megint kipróbáltam többfélét, de egyik sem volt az igazi. Mindig visszakanyarodtam Daremo-hoz, és egy idő után tudtam is, hogy ez én vagyok. Meg arra is rájöttem, hogy nem kell ezt túlcifrázni, nem az a lényeg, hogy milyen extra neve legyen egy írónak, hanem az, hogy azt a sajátjának érezze. És ha ez valakinek a sajátja, az is jó, ha álnevet választ magának, az is. (Persze ettől még kitartok amellett, hogy hiába van az embernek álneve, jó dolog az, ha a körülötte lévők tudnak a művészetéről.)
Amikor megnyitottam A papírfecnis fiókot, ugye még a Blogspoton, akkor tudtam, hogy ez most már valami más lett. Hogy felnőtt vagyok, érett vagyok, komolyan gondolom az írást, és szeretnék vele jelentős eredményeket elérni. És hogy ehhez az is hozzátartozik, hogy nem szégyellem, ki vagyok, kiírom a nevemet, kiteszem az arcomat, és elmesélem boldog-boldogtalannak, családnak, barátnak, iskolatársnak, hogy én igenis írok. És megmutatom bárkinek, hogy az alkotásaimat hol tudja elolvasni: ezentúl itt, a Daremo.hu-n.

Ennek a felvállalása nagyon sok lehetőséghez juttatott. Az első antológiás megjelenéshez a pályázatot még a középiskolás drámatanárom mutatta, és mindkét megjelent novellám bemutatójánál ott volt velem a családom. Idén még a helyi művelődési házban fel is olvashattam két novellámat. Ha írtam volna továbbra is a fióknak, esetleg egy szűkebb bloggerközösségnek, akkor ezek közül melyiket értem volna el? Tudom, egyik itt felsorolt esemény sem nagy dolog, ettől még nem leszek nagy író — írónak sem nevezném még magamat. De kis lépésekben lehet csak elindulni, és azt hiszem, nem mindegy, hogy ezeket a lépéseket egyedül tesszük-e meg, vagy vannak mögöttünk, akik támogatnak.

Mögöttem, úgy érzem, elég sokan állnak már. Nem is csak a családra gondolok, hanem az olvasóimra: sokan közülük nem is bloggerek, vagy nem úgy keveredtek ide, hogy kölcsönösen elkezdtük egymás blogját olvasni és beszélgetni. Többen is vannak, akik ténylegesen csak azért vannak itt, mert tetszik nekik, amit írok, és ilyen olvasókat szerezni sokkal nagyobb kihívás, mint ismerősöknek megmutatni az alkotásaimat. Haladok, azt hiszem, lassan még, de biztosan haladok a kitűzött célom felé: hogy egy nap igazi íróvá válhassak.

Addig is, az utam minden további állomását itt fogom nektek elmesélni, a Daremo.hu-n.

Köszönöm, hogy velem tartotok ezután is!

1234