• Home
  • /
  • Category Archives: Nosztalgia

Hogyan lettem Daremo

Üdvözöllek titeket a megújult blogon!

Igen, én vagyok az, Daremo, és ez itt A papírfecnis fiók utódja. Az összes eddigi bejegyzés fellelhető és olvasható a blogon már, tartalmukban nem változtak, néhány bejegyzésnél kicseréltem a képeket jogtisztákra, ennyi. Egyébként pedig teljesen onnan folytatom a blogolást és az írást, ahonnan abbahagytam Blogspoton. Remélem, nektek is tetszik a változás, és ugyanolyan izgatottan fogtok feljárni az új oldalra, mint én. (:

Kezdésként szerettem volna a kezdetekhez visszatérni. Ünnepélyes megnyitót tartani a Daremo.hu-n. Ezért elmesélném nektek, hogy kerültem ide, ahol most vagyok, mennyi felesleges kört lefutottam, mire eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni, és hogyan jöttem végre rá, hogy az írásaim igenis megérdemlik, hogy fizessek nekik egy tárhelyet.

Sokszor és sok helyen említettem már, hogy az első mesémet általános iskola harmadik osztályában írtam egy kiskutyáról, fogalmazás órára. Tavaszi szünetre kaptuk házi feladatként a meseírást, én pedig akkorra már rengeteget olvastam — és valahogyan egyértelmű volt, hogy ezt a feladatot nekem találták ki. Ez a gondolat, ez az érzés nagyon megmaradt bennem. Megnyitottam a Wordöt a család közös számítógépén, és nekiálltam írni, mert tudtam, hogy menni fog.

Utólag rájöttem, hogy korábbról is volt már egy-két mesém. Írtam egy hajóskapitány kalandjairól, meg más állatmeséket még másodikban, de egyik sem maradt meg bennem annyira, mint Buksi kalandjai. Mert ott volt az első tudatosulása annak, hogy nekem ezt kell csinálnom.

Utána a barátnőimmel karöltve nagyjából hatodikig folyamatosan csak fanfictionöket írtunk. Ezek azon részei a repertoáromnak, amiket sosem mutogatnék senkinek… Persze, egy fontos állomásként kell rájuk tekintenem, mert ebben az időben kezdtem el hosszabbakat írni, afféle regényeket, képes voltam hetekig görnyedni a füzetjeim felett ugyanazt a sztorit körmölve. Fontosak, de nem, nem fogok velük senkit sem sokkolni. (:

Emlékszem, hetedikben meg már körbejárt az osztályban az a zöld füzetem, amibe egy romantikus, párhuzamos világban játszódó fantasy-regényt írtam, a Szellemvilágot. Főleg a lányok olvasták, aztán mindig összeültünk beszélgetni a történetről, és tényleg láttam rajtuk, hogy tetszett nekik.

Akkoriban már blogoltam, de nem szívesen mutogattam senkinek. Az az én kis privát kuckóm volt, és pár év alatt rengeteg címen és névvel szövegeltem a nagyérdeműnek.

Aztán egyszer lett Daremo. És ez a név valahogyan nem hagyta magát levakarni. Egy ideig, míg G-Portálon blogoltam, megint kipróbáltam többfélét, de egyik sem volt az igazi. Mindig visszakanyarodtam Daremo-hoz, és egy idő után tudtam is, hogy ez én vagyok. Meg arra is rájöttem, hogy nem kell ezt túlcifrázni, nem az a lényeg, hogy milyen extra neve legyen egy írónak, hanem az, hogy azt a sajátjának érezze. És ha ez valakinek a sajátja, az is jó, ha álnevet választ magának, az is. (Persze ettől még kitartok amellett, hogy hiába van az embernek álneve, jó dolog az, ha a körülötte lévők tudnak a művészetéről.)
Amikor megnyitottam A papírfecnis fiókot, ugye még a Blogspoton, akkor tudtam, hogy ez most már valami más lett. Hogy felnőtt vagyok, érett vagyok, komolyan gondolom az írást, és szeretnék vele jelentős eredményeket elérni. És hogy ehhez az is hozzátartozik, hogy nem szégyellem, ki vagyok, kiírom a nevemet, kiteszem az arcomat, és elmesélem boldog-boldogtalannak, családnak, barátnak, iskolatársnak, hogy én igenis írok. És megmutatom bárkinek, hogy az alkotásaimat hol tudja elolvasni: ezentúl itt, a Daremo.hu-n.

Ennek a felvállalása nagyon sok lehetőséghez juttatott. Az első antológiás megjelenéshez a pályázatot még a középiskolás drámatanárom mutatta, és mindkét megjelent novellám bemutatójánál ott volt velem a családom. Idén még a helyi művelődési házban fel is olvashattam két novellámat. Ha írtam volna továbbra is a fióknak, esetleg egy szűkebb bloggerközösségnek, akkor ezek közül melyiket értem volna el? Tudom, egyik itt felsorolt esemény sem nagy dolog, ettől még nem leszek nagy író — írónak sem nevezném még magamat. De kis lépésekben lehet csak elindulni, és azt hiszem, nem mindegy, hogy ezeket a lépéseket egyedül tesszük-e meg, vagy vannak mögöttünk, akik támogatnak.

Mögöttem, úgy érzem, elég sokan állnak már. Nem is csak a családra gondolok, hanem az olvasóimra: sokan közülük nem is bloggerek, vagy nem úgy keveredtek ide, hogy kölcsönösen elkezdtük egymás blogját olvasni és beszélgetni. Többen is vannak, akik ténylegesen csak azért vannak itt, mert tetszik nekik, amit írok, és ilyen olvasókat szerezni sokkal nagyobb kihívás, mint ismerősöknek megmutatni az alkotásaimat. Haladok, azt hiszem, lassan még, de biztosan haladok a kitűzött célom felé: hogy egy nap igazi íróvá válhassak.

Addig is, az utam minden további állomását itt fogom nektek elmesélni, a Daremo.hu-n.

Köszönöm, hogy velem tartotok ezután is!

Az első mesék egyike

Nemrég találtam a pincében egy füzetet, rajta a saját nevemmel és hogy 2. b, és telis-tele volt mesékkel, amiket nyolc-kilenc éves koromban írtam, nagy részükre még csak nem is emlékeztem. A tengerészek kalandjai teljesen kiesett, A hiú orrszarvúra pedig csak azért emlékszem, mert szokásom volt néhány meséhez rajzot készíteni Painttel, ez az egy maradt meg az emlékezetemben – bár egyetlen rajz sincs már meg.

Elmondhatjuk tehát, hogy körülbelül azóta írok történeteket, mióta megtanultam írni. Az a fajta gyerek voltam, aki rengeteget beszélt, mégsem emlékszik senki sem olyan esetre, hogy a meséimet szövegeltem volna. Számomra ezek csak írásban léteztek, így nagyon sokáig senki sem tudott a furcsa hobbimról – amíg le nem buktam a harmincoldalas Tokio Hotel-fanfictionömmel, de (mindenki szerencséjére) azóta már leszoktam az ilyesmiről, és csak a saját magam által teremtett karakterekkel és világokkal foglalkozom.

A tengerészek kalandjainak első részét szeretném megmutatni – merthogy négy is elkészült! A hosszuk egyenként sem haladja meg a kétszáz szót, ráadásul elég bugyuta sztorik. Akkoriban ismerhettem meg a kettőspontot, mint írásjelet, ugyanis indokolatlanul sokszor használtam. A vesszőkről ezt-azt már tudtam, például a hogy mögé mindig tettem, de sok helyről kimaradt. Ezen kívül is vannak benne olyan helyesírási malőrök, hogy erősen morfondíroztam azon, hogy csak ezeket kijavítva tegyem-e fel, de aztán meggondoltam magam. Ne csak én szörnyülködjek! 😀

Íme:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy híres hajóskapitány akit mindenki úgy hívott: Frenk Kapitány. Frenk Kapitány már az egész világot bejárta kivéve a tengerészek birodalmát. Frenk Kapitány elhatározta, hogy megkeresi a tengerészek birodalmát (ami nagyon titokzatos). Frenk Kapitány vett egy óriási hajót a: Titanikot (mert akkor még nem süljett el). Kihajóztak a nyílt tengerre. Egyszer csak találkoztak: Öldöklővel a viziszőrnyel. Frenk Kapitány előrántotta a kardját és nagy nehezen megölte a szörnyet. Mentek tovább. Rövidesen megérkeztek arra a szigetre amelyen volt a: tengerészek birodalma. A partján volt egy barlang. Amint Frenk Kapitány és legénységre a partra tették magukat remegni kezdett a föld. És a barlangból kijött: Könyörtelen a sárkány. Hirtelen tüzet okádott, de Frenk Kapitány előrántotta a bűvös tükrét és maga elé tette. A sárkány tüze visszaverődött saját magára. A tűztől elégett a sárkány, de a helyén egy kulcs volt és egy üzenet. Az üzenetre a következő volt írva: vegyétek fel a kulcsot és menyetek a sárkány barlangjába. Ott van egy ajtó. Az ajtón van egy lakat. A kulcs a lakat kulcsa. Frenk Kapitány kinyitotta a lakatot és az ajtó mögött volt a tengerészek birodalma.
Itt a vége, fuss el véle!

 Szerintem látszik, hogy rengeteg mesét néztem és olvastam, de azért a logikának sem voltam hiányában, ugyanis nagyszerűen megmagyaráztam, hogyan lehet jelen a Titanic a történetemben (valószínűleg ez volt az egyetlen hajó, amiről hallottam, de legalább ezt az egyet megjegyeztem).

A kedvencem (a helyesírás mellett – viziszőrnyel, süljett, menyetek) a “Frenk Kapitány és legénysége partra tették magukat”-féle megfogalmazás, amin minden egyes alkalommal nevetnem kell.

Azért el kell ismerni, baromságokat összehordani már akkor is nagyon tudtam.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás