• Home
  • /
  • Category Archives: Mérföldkövek

Daremo-elemzés irodalomórán

Szinte pontosan egy évvel ezelőtt vittem el az egyik novellámat, a Valamikor, valaki címűt a magyartanáromnak. Az volt az első olyan írásom, aminek már az alkotása alatt tudtam, hogy felvállalom a nevemmel együtt. Furcsa is volt így írni: minden szót megrágni, belegondolva, hogy ezt egy olyan személy fogja olvasni, aki a sorokhoz majd arcot társít. Régebben sosem mutattam meg senkinek semmilyen novellámat vagy regényemet, pontosan ezért. Mert mikor így írtam, szándékosan cenzúráztam magam, nem mertem olyat leírni, ami alapján rosszat feltételezhetnek rólam. Márpedig a témáim között már évek óta meghatározó szerepet töltenek be a sötétebb dolgok, ez egyszerűen így alakult, történt néhány olyan esemény a múltban, ami miatt ez mind a mai napig egy fontos pontja a fantáziámnak. Hiszen a halállal lehet a legszélsőségesebb reakciókat kiváltani az emberekből, amit egyszerűen imádok a szereplőimnél nyomon követni.

Szóval mikor úgy írtam, hogy belegondoltam abba, hogy esetleg megmutassam a végeredményt egy olyan személynek, aki ténylegesen ismer engem, ledermedtem, nem mertem minden gondolatomat papírra vetni. Évekig senkinek sem engedtem meg, hogy elolvassa bármimet is, takargattam, rejtegettem ezt a részét az életemnek, közben pedig mindennél jobban vágytam az elismerésre, hogy megerősödjön kissé a törékeny önbizalmam. Mégis, az jobban visszatartott, hogy vajon mit gondolhat majd rólam az illető, ha meglátja, hogy a fejemben halálról, őrületről és mentális betegségekről képzelgek – mert a legtöbbjükben ez megjelenik. Meg néha a szex is, és azért valljuk be, az ember ilyen fantáziálásokat végképp nem mutatna meg senkinek sem, még akkor sem, ha ezek semmilyen mértékben nem kötődnek az íróhoz. Az átlagolvasó nem mindig tudja, hogy az alkotót nem szabad azonosítani a művével. Nyilván le lehet szűrni valamit az illető személyiségéből az alapján, hogy minden témát vesz elő szívesen, rólam is biztos csinos kis összefoglalót tudna írni egy pszichológus ezek alapján, de nem számít, mert én tudom, hogy ez nem én vagyok.

Tehát nagyjából egy évvel ezelőtt kezdett bennem körvonalazódni a gondolat, hogy ezzel a helyzettel bizony kezdeni kell valamit. Akkoriban merültem el jobban a blogolásban, rengeteg olyan embert láttam, aki szintén takargatja, amit írt, sokszor pedig teljesen értelmetlenül, hiszen velem ellentétben egyszerű, hétköznapi témákról írtak, mint például a szerelemről. Gondolkodni kezdtem, és arra jutottam, hogy azok az emberek, akik takargatják az alkotásaikat, sosem fognak kiemelkedni a többiek közül. Ha eleve úgy állok hozzá, hogy szégyellem, amim van, sosem leszek több a középszerűnél. Azt pedig utálom. Mindenhez úgy állok hozzá, hogy a lehető legjobbat, legtöbbet hozzam ki magamból, megmutassam az embereknek, hogy igenis tudok valamit, elnyerjem az elismerésüket. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy csak a visszajelzésekért írok, de ha tisztában vagyok vele, hogy valamit már tudok, akkor szeretem, ha ezt elismerik. Szeretnék beleégni az emberek emlékezetébe, megragadni a figyelmüket, hatni az érzéseikre. És ezt hogyan tehetném, ha szégyellem, amit írok?

Úgyhogy összeszedtem minden bátorságomat, és úgy írtam, hogy eldöntöttem: nem érdekel. Nem fogok görcsölni azon, hogy az emberek mit fognak rólam gondolni, nem fogok félni, nem fogom takargatni. Ez én vagyok, hozzám tartozik, hogy írok, komolyan is gondolom ezt az egészet. Hiszem, hogy képviselek egy bizonyos szintű minőséget már, nincs mit szégyellnem. Megírtam azt a novellát, és elvittem a tanár úrnak. Emlékszem, alig mertem odamenni hozzá, a torkomban dobogott a szívem, egérhangon elmeséltem neki, hogy én bizony szoktam írogatni, és szeretném neki megmutatni a novellámat. Kinyomtatva vittem neki, mindenre figyeltem, sorkizárt szöveg, behúzások, a papír tetején a cím középre igazítva, tökéletesnek kellett lennie… És a kezébe nyomtam. És vártam másnapig.

A tanár úr bejött, és annyit mondott mosolyogva, tetszett neki, rengeteg gondolat van benne, amin megérné átrágni magát. Majd még fogunk róla bővebben beszélgetni, azt mondta. De erre nem került sor, én pedig nem mentem oda hozzá soha, mert nem mertem követelőzőnek tűnni. Már el is temettem magamban az egészet, azt hittem, elfelejtette a novellámat.

Egészen szerdáig eszembe sem jutott az a novella. Elég sokat szövegelem, főleg Facebookon, hogy az érettségi előtt állok, pörgetjük az anyagot, de már elérkeztünk az utolsó, tulajdonképpen lényegtelen költőkhöz, mert sem dolgozat nem lesz ebből az anyagból, sem érettségi tétel.

Aztán szerdán bejött a tanár úr, és közölte, hogy Daremo novellát fogunk elemezni. És kiosztotta a többieknek a sok példányban lefénymásolt Valamikor, valakit. Az is látszott, hogy ez nem egy hirtelen felindulásból jött ötlet volt, mert nem jutott eszébe mást tanítani: szempontokat sorolt fel, amik alapján a csoportokra osztott osztálytársaimnak elemezniük kellett a novellámat. Én ültem a helyemen, néha az egyik, néha a másik csoport beszélgetésébe hallgattam bele, furcsa volt látni, hogy egyesek milyen komolyan veszik a feladatot, olvasgatták a szöveget, érveltek a meglátásaik mellett, forgatták az agytekervényeiket (valljuk be, nem egy egyszerű alkotás, kifejezetten elvont), néhányan be is vallották, hogy feladták a gondolkodást azon, hogy vajon mit akartam én az egésszel kifejezni. A legtöbben viszont még jegyzeteltek is! Az egyik lány mutatta, hogy egy egész oldalt írt a novellámról. A másnapi órán folytatták: a táblára két oszlopot húztak, az alapján, hogy vajon a novellának szerintük pozitív vagy negatív a végkicsengése. Mondanom se kell, mindenki a negatív mellett tette le a voksát. Ekkor már a tanár úr is arra buzdította őket, hogy jegyzeteljenek. Én ekkor éppen a négyoldalas érvelés megírását pótoltam, de azért nem egyszer megálltam, hogy meghallgassam, mit gondolnak a novellámról. Az elképesztőbb elméleteknél még össze is vigyorogtunk a tanár úrral.

Nem volt időm beszámolni az osztálynak arról, pontosan mire is gondoltam, mikor ezt a novellát írtam, ez még várat magára, de többen is jelezték, hogy várják már a beszédemet erről. Én pedig kíváncsi vagyok, mennyire lepődnek meg rajta.

Hogy megbántam-e, hogy felfedtem a kilétemet a blogomon? Egyáltalán nem, és mindenkit biztatok is arra, hogy tegye meg ugyanezt. A művészet sosem „ciki”, bármiről is írok. Mindig lesznek ugyan olyanok, akik kritizálnak, akiknek semmi sem tetszik, vagy akik azonosítani próbálnak a regényem sorozatgyilkosával. Nem szabad velük törődni, nem értük csinálom ezt. Hanem magamért, ennyi az egész.

12