• Home
  • /
  • Category Archives: Kitöltős

Kérdőív az írásról

Meg nem mondom már, hol találtam még hetekkel ezelőtt ezt a kérőívet, amit a legjobb barátosném, Eruhel fordított le nekem magyarra, de nagyon tetszettek a kérdések. 🙂 Elvihető, máshol is kitölthető, akár hozzászólásban is, én kíváncsi vagyok a Ti válaszaitokra is!

Honnan jött a könyvek/történetmondás/olvasás/írás/stb. iránti rajongásod?
A könyvek már egész korán, az óvodában érdekeltek, én voltam az a kis pöttöm, aki nagycsoportban nem a többiekkel játszott, hanem leült egy sarokba, és mesét olvasott saját magának. Valamikor második osztályban, a betűk és az írás ismeretében kezdtem el úgy érezni, hogy itt az ideje papírra vetni a saját magam által kitalált aranyos kis állatmeséket. A legelső művekhez még rajzoltam is Painttel, aztán a kép fölé biggyesztettem a rövid, többnyire tanulságot (?) is tartalmazó szösszeneteket.

Mióta írsz?
Mint említettem, az első próbálkozások második osztályra tehetők, onnantól kezdve folyamatosan firkálgattam a kis meséimet. Viszont a legelső tudatos írás, amikor már tudtam, hogy regényt/történetet írok, 2008-ban született, tizenkét–tizenhárom éves koromban.

Milyen zsáner(ek)ben szoktál alkotni?
Szeretnék majd kicsit sci-fisebb irányokba elindulni, de van történelmi fantasym, cyberpunkom, mindenféle alternatív univerzumos történetem, krimim és még romantikusom is (ebből a legkevesebb). Ne kapkodd rögtön a fejed körbe az oldalon: ezeknek egy része még nincs végigírva, ezért nem is találhatóak meg a blogon (még).

Milyen kulturális értéket látsz az írásban/olvasásban/történetmondásban?
Én mindig is az intelligencia mértékét láttam a könyvekben és az olvasásban. Természetesen nem nézek le valakit csak azért, mert esetleg nem szeret olvasni; vannak kivételek, de többnyire kéz a kézben jár az olvasottság és az intelligencia. A szórakoztató irodalomban (amiben ugye én is szeretnék tevékenykedni) próbálom meglátni azt, ami miatt az olvasás több, mint puszta szórakozás. Valami, ami nemcsak kikapcsol, de tanít is az életről valami újat, amit másképp nem láthatnál – anélkül, hogy a szádba rágná az író a saját értékrendjét.

Szerinted mi jellemzi leginkább az írásod?
Nálam általában meghal valaki. Vagy nagyon szenved. Vannak ötleteim, hogy miért alakult ez így, de évek óta szinte csak boldogtalan emberekről tudok írni – igaz, az egyszerűen boldog embereknek általában nincsenek is olyan problémáik, amikről érdemes írni. Szeretem megragadni az emberi fájdalmat, és azt szétcincálni, megmutatni egy érzést ezerféle oldalról, különböző történeteken keresztül.

Mi a történeteid megírásának legnehezebb része?
Mindig a kezdés, főleg, ha jobban rágörcsölök egy irományra. Olyankor a legjobbat akarom kihozni az anyagból, ezért képes vagyok annyira parázni, hogy már az elkezdés is problémás. Ilyenkor egyszer csak megelégelem ezt a túlproblémázást, elkezdek egy gondolatot, aztán legrosszabb esetben a megírás után kijavítom az elejét.

Mit élvezel a leginkább a történeteid olvasása közben?
Ritkán olvasom vissza, amiket írtam, mert egy idő után kívülről fújom a sorokat. Pl. A magány első pár sorát már álmomból felébresztve is el tudnám szavalni, bár ez egyedi eset, mert annak idején feltett szándékom volt teljes egészében megtanulni. Érdekes, hogy a középiskolában megtanult verseket két nappal később már sosem tudtam felmondani, ezt bezzeg lassan 5 éve megjegyeztem már.

Mi inspirál?
Anya egyik nap azt mondta, hogy szerinte az igazán nagy íróknak mind van a múltjukban egy sötét folt. Engem az enyém inspirál. 🙂

Hogyan jutottál el életed azon pontjára, ahol most vagy?
Küzdéssel, egyértelműen, és még van hová eljutni. Igazából küzdhetnék többet is, a kitartásom még közel sem tökéletes.

Sorolj fel párat a kedvenc íróid közül, akik szerinted hatással vannak a munkádra.  Milyen módon befolyásoltak?
Azt hiszem, legelsőként muszáj J. K. Rowlingot megemlítenem, mint sokakat, engem is a Harry Potter indított el igazán az olvasás és az írás útján. A legelső „regényem” egy sosem befejezett HP fanfiction volt. 🙂

Akiről még pozitívan vehetek példát, az Papp Dóra. Annak idején olvastam, mennyi bántást (is) kapott az első regényeire, de ő nem adta fel, hanem azóta megjelent még két regénye, amiről mindenki áradozik. Rá azért nézek fel, mert nem bújt el, mikor valaki rosszat mondott rá, hanem bebizonyította nekik, hogy igenis tud írni. 🙂

Ezen kívül csak olyan amatőr írókra tudok gondolni, akik elég fura módon inspiráltak. Tudniillik, ha látok valakit, akinek pl. még az alany-állítmány összeegyeztetés sem sikerül az esetek javában, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva többen is olvassák a történeteit (most blogokra gondolok nyilván), akkor feléled bennem valami „én úgyis tudok jobbat, hát meg is mutatom”-féle ösztön, és akkor senki és semmi nem állíthat meg.

Mit találtál a leghasznosabbnak abban, hogy megtanultál írni?  Mi volt a legkevésbé hasznos, vagy legrombolóbb hatású?
Ha ezt a kérdést szigorúan a művészetre értjük, akkor azt értékelem leginkább, hogy ezernyi életet átélhetek ebben az egy valóságban, és ez nagyon sokaknak nem adatott meg. Korábban, mint kábé mindenkinek, aki valaha is írt, nekem is segített az alkotás túljutni néhány bajosabb korszakon, ez mindenképp hasznos. Mostanra már megtanultam egyensúlyozni is a fura művészlélek és a normális ember típusa között, mert rájöttem, hogy nem szeretek különcként élni. Régebben inkább tetszelegtem a meg nem értett művész szerepében, de az nem én vagyok, és ez eléggé rombolta a személyiségemet. Egyébként a kelleténél még így is több időt szentelek a blogra és az írásra, a suli mellett ez most elég necces.

Teljes- vagy részmunkaidős író vagy?  Ez hogyan hat az írásodra?
Részmunkaidős, nyilván. És még írónak sem igazi író. Az időm elég nagy részét leköti az iskola, hogy tanuljak valamit, amiből majd ténylegesen megélhetek, miközben írogatom majd a kis novelláimat meg regényeimet a nagyérdeműnek. Egyelőre keresem az egyensúlyt ez a kettő tevékenység között, még nem igazán találtam meg, de tekintve, hogy legalább négy évig fogok ezen a főiskolán tanulni, és még csak 5 hét telt el, annyira nem aggódok. Nem kell nekem 25 éves korom előtt megváltani a világot, ráérek utána is.

Milyen munkáid voltak eddig?  Ha bármelyik hatással volt az írásodra, ossz meg egy történetet.
Hivatalos munkám még csak a nyári diákmeló volt, a polgármesteri hivatal szervezésében. Egy hónapra akartam menni, de aztán a sok jelentkező miatt mindenkit csak két hétre osztottak be. Eleinte még voltak normális feladataink, korlátot festettünk, rendbe tettük a szabadidőparkot, de aztán másfél hétig folyamatosan csak leveleket hordtunk ki, aztán a hatórás munkaidőt letudtuk kettő alatt.

Amikor 16 voltam, önkéntes voltam egy állatorvos mellett, ez viszont tényleg nagy hatással volt rám. Erről már írtam is, az ott szerzett tapasztalatokból született A macska, aki embert nevel, ami bemutatja a legtipikusabb háziállattartókat, főleg a rosszakat.

Mit gondolsz az ebook vs. nyomtatott kiadás, és a magán vs. hagyományos kiadásról?
Ez egy nagyon nehéz kérdés – megmondom őszintén, ebookot még sosem vettem. Nekem valamiért furcsa még egy kézzel nem megfogható tárgyért majdnem annyi pénzt kiadni, mint egy nyomtatott kiadásúért (régen néztem már az árakat, most csak felugrottam a Libri oldalára, és első körben abszolút nem láttam 2000 Ft alatt). Ha ezek után viszont közlöm, hogy van ebook olvasóm, az viszont rettenet rossz fényt vet rám. 🙂

A magánkiadásról egy bizonyos kezdő írónő óta egyáltalán nem vagyok jó véleményen. Nem kételkedem benne, hogy pl. a Publio kiadványai is között lehet kincsre lelni, de több próbálkozás után én már feladtam a reményt. Én nem látom értelmét annak, hogy magánkiadóhoz forduljunk az írásainkkal. Nyilván megvannak azok az esetek, amikor ez indokolt, pl. ismertem egy öregurat, aki az élettörténetét írta meg, és azt akarta megjelentetni. Nyilván ezzel nem mehet egy szórakoztató irodalomra szakosodott kiadóhoz, és főleg a családtagok körében lenne népszerű a könyve, neki ideális volt a magánkiadás. De ha szórakoztatni akarunk, akkor hova kell sietni? Sok tinédzser ugrik a Publiora, úgy hallottam, az ebook-megjelenés ingyenes. De van értelme azon kívül, hogy saját alkotói adatlapot kapsz Molyon, és néha talán csurran-cseppen belőle pár hasznavehetetlen fillér? Egyrészt sosem lesz akkora olvasóközönsége, mint egy hagyományos kiadónál megjelent kötetnek, másrészt abszolút nem dicsőség magánkiadónál megjelenni. Dolgoztál érte? Igen, megírtad a regényt, ez tényleg teljesítmény, aláírom. De kiválasztották a művedet valami alapján? Nem, hiszen mindent kiadnak, ha fizetsz érte. Ez nem jelenti azt, hogy te író lettél, azt sem jelenti, hogy a regényed kiemelkedett az átlagból. Marad az öröm, amit azért érzel, mert megjelent valami a neved alatt, de engem például sokkal inkább felvillanyozna, ha egy hagyományos kiadó hozzáértő szakemberei ítélnék úgy, hogy a művem elég jó ahhoz, hogy megjelenjen nyomtatásban.

Mit gondolsz, mi az olvasás/írás jövője?
Előbb-utóbb szerintem nagyobb teret fog hódítani magának az ebook, de egyébként nem hiszem, hogy az olvasás, mint hobbi valaha is megszűnne létezni. Tény, hogy ebben a modern világban egyre több szemét jelenik meg a piacon, de én azt mondom, jó ízléssel ki kell választani azt, ami nem rombolja a lelkünket. Kinek mi. Én például sosem olvasnék Leiner Laurát, a Szürke ötven árnyalatát is nyögvenyelősen toltam le a torkomon, de másnak meg ez volt az, ami először inspirálta az írásra. Más nem számít.

Mitől tűnnek ki a te történeteid a tömegből?
Próbálok olyan témákat megragadni, amik ugyan a valós életre alapszanak, de mégsem jöhetnek szembe az átlagemberrel az utcán. Az élet sötétebb, eldugottabb zugait kutatom fel és mutatom meg, még akkor is, ha a korszak, amibe a történetet helyezem, esetleg egy alternatív történelmi korba kalauzol. Az emberek mindenhol egyformák, egyformán hibáznak és szenvednek miatta.
Egyébként a legtöbben azt mondják, hogy még mindig meglepem őket azzal, ha tragikus a történet végkimenetele, akármennyit is olvasnak tőlem. Vagy nem szokták még meg, vagy van bennük valami furcsa optimizmus arra vonatkozóan, hogy majd megváltozom.

Hogyan találsz vagy csinálsz időt az írásra?
Egyelőre marad a hétvége, ilyenkor igyekszem kicsit előre is dolgozni, cikkeket firkálok, hasonlók. Mivel átlagosan reggel nyolctól délután négyig óráim vannak, ami azt jelenti, hogy fél hétkor már nem vagyok otthon, de fél öt előtt többnyire haza sem érek, általában elég kimerült vagyok már estére, és nincs sok kedvem és agykapacitásom az írásra. Az előbb az egyik kérdésnél már céloztam rá, hogy még nem találtam meg az egyensúlyt, de folyamatosan kísérletezek. Az éjszakázás évek óta nem az én műfajom, utána egy egész napom kiesik a kimerültség miatt. Főiskolán már nincsenek olyan tárgyaim, ahol nem fontos figyelnem, mint pl. gimiben még az etika, mert elég csak jó dolgozatot írni belőle, és úgysem számít sehova (na jó, a pénteki mérnöki ábrázolás előadás az egyetlen, ami ilyen). Egyszer van a héten napközben lyukasórám, mert én voltam az egyetlen, aki megírta legalább négyesre a Bevezetés a matematikából tárgy év eleji ZH-ját, ami azt jelenti, hogy én lettem az egyetlen, akinek a dolgozata jegyével véget is ért a tantárgy ebben a félévben. Azzal kísérletezgetek újabban, hogy magammal viszem a laptopomat iskolába is (erre mondjuk az esetek többségében tényleg szükség van az iskola használhatatlan számítógépei miatt), és az óraközi, általában félórás szünetekben intézem a blog apróságait, hogy otthonra már csak a tényleges írás maradjon. Ha nem lenne épp a halálán a laptopom, akkor ez talán működne is. 🙂

Logikára építve vagy ösztönszeren írsz, vagy a kettő kombinációja igaz rád?  Foglald össze az írói mechanizmusod.
Azt hiszem, a kettő kombinációját használom, de egy csomó írói fogás az évek alatt úgy épülhetett belém, hogy sosem tanultam ezt tudatosan, inkább rengeteget olvastam és kísérletezgettem. Például a helyes információadagolási módszereket sosem tanulmányoztam kifejezetten, mégis, ha egy felnőtt, hozzáértő ember kezébe adtam eddig az írásaimat, mindig ez volt az első, amit kiemeltek. Egyébként sokkal jobb szerintem így megtanulni az írás alapvető fogásait, mint direktben leülni és tanulni, hiszen így ivódik bele a módszer az ösztönökbe. De egyébként egy történet cselekményének megalkotása mindig logikára épülve készül el, szeretem a szálakat összefűzni, ok-okozati összefüggéseket megalkotni, új dolgokra következtetni. Azon a véleményen vagyok, hogy csak így lehet izgalmas történetet írni és hiteles háttérvilágot megalkotni.

Milyen módokon népszerűsíted a történeteidet?  Érzésed szerint ezek hozzáadnak vagy elvesznek az írásra szánt idődből?
Valamennyit nyilván elvesz a regények és novellák írásából, hogy ezen a blogon pötyögök hosszú oldalakon keresztül. De egyrészt szeretem itt osztani az észt, másrészt úgy is érzem, hogy ez egy fontos állomása a pályafutásomnak, ugyanis szeretnék majd később íróként is nevet szerezni. Tehát úgy érzem, erre szükségem van, ezért nem tartom nyűgnek a blog vezetését. Ha nem írnék cikkeket, csak a kész műveimet publikálnám, az nyilván még több időt jelentene a konkrét írásra, de engem nem csak az inspirál, hogy osszam az észt azoknak, akik még nálam is kezdőbbek. Mindig is szerettem kinyilatkoztatni a véleményemet, megosztani az emberekkel a gondolataimat, valamint fejlődök azáltal is, hogy elgondolkodom egy-egy írástechnikai témán.

Mi a szereped az írói társadalomban?
Amatőr vagyok, aki szeretne feltörni. Elég ambiciózus vagyok, még ha néha úgy is tűnik, hogy elfogy az erőm és nincs kedvem semmihez sem. Általában elmúlik egy-két nap alatt.

Mit szeretsz szabadidődben olvasni?
Az a fajta vagyok, aki tulajdonképpen bármit elolvas, ami regény, szinte csak a borzasztóan nyálas romantikát zárom ki a repertoáromból, az valahogy nem köt le. De szeretnék több sci-fit olvasni, ugyanis ilyen történetekben is ki szeretném próbálni magam.

Milyen projekteken dolgozol épp?
Ask.fm-en már elpletykáltam, hogy egy sci-fi novellán ügyködöm, de inkább most csak bemásolom az oda írt tartalmát:

Egy olyan világban játszódik, ahol az emberiség maradékának el kellett hagynia a tönkretett bolygót, és már majdnem egy évszázada tartanak az új lakóhelyük felé, az Új-Poszeidónra. Az űrhajón a legfontosabb érték a faj fenntartásának képessége, ezért kilöki magából a társadalom, aki esetleg terméketlen.

Ezek a fő pillérei a világnak, de még elég sok részletet kidolgoztam. 🙂 Igazából főleg a hajón élő egyik pár mindennapjait akarom bemutatni, ahol a feleség halálos beteg, de egyébként sem születhet gyereke, a férjet pedig arra kényszerítették, hogy egy balesetben megözvegyült nővel vállaljon babát. A történet akkor kezdődik, mikor az úti cél közelébe érnek, és a megérkezés napjára írják ki a szülést.

Többek közt milyen projekteket tervezel a jövőben?
Sok-sok novellát; a sokat emlegetett Hazug szerint az élet című regényt; és a Gyermekláncot, kifejezetten blogos publikálásra. Van pár kisregényötlet is a tarsolyomban, de regényre mostanában nehezen veszem rá magam, félek, hogy a suli mellett nem lenne időm eléggé beletemetkezni egy nagyobb projektbe. Legrosszabb esetben majd az ősz végi háromhetes szünet alatt, a vizsgaidőszakra való készülés szüneteiben bepótlom ezeket a heteket. 🙂

Ask.fm válogatás II.

Szerinted kik azok a személyek, akik nevesebbek a bloggerek között? (kiemelkedő munka, közösségi élet, segítőkészség stb.) Ezt a kérdést nem negatív szempontból, sárdobálózásként kérdezem, hanem őszintén érdekel, kik azok, akikre felnézel, vagy szerinted megérdemlik az elismerést.
Kicsit érdekes a kérdés – akire felnézek, és még ráadásul nevesebb is. Akkor elméletileg ki kellene hagynom a felsorolásból azokat, akiket ugyan fantasztikus személynek tartok, de nem emelkednek ki a tömegből (mert pl. nem akarnak)?

Haha, ez az én válaszom, úgyhogy senkit sem fogok kihagyni.

@DoraCraiban (Dora Craiban’s world) Nem tudom, mennyire tartható bloggernek, mert bár van neki is blogja, nem használja olyan rendszerességgel, de megjelennek ott az újdonságok a regényeivel kapcsolatban. Dórát gimi eleje óta ismerem, mert valami furcsa véletlennek köszönhetően mikor bekerültem a suliba, ő végzős volt, a testvérosztályomba járt, és őt osztották be hozzám párnak, róla kellett látatlanban bemutatkozást írnom, én meg belefoglaltam ebbe, hogy a kedvenc írója Daremo. Aztán jött ő, és kiderült, hogy ő is ír. Az összes eddig megjelent regénye megvan (a legutolsó még nem), és emlékszem, hogy mikor az első megjelent, kapott hideget-meleget is. A hidegekből, a bunkó véleményezésekből olvastam párat, sok nyilvános alázás volt inkább, mint kritika. De Dóra nem adta fel, írt tovább, és egyre jobban és jobban csinálja, növekszik az olvasóinak a tábora, egyre több elismerést kap, ahogy én látom. Szóval ő azt mutatta meg, hogy bárhogy is próbálnak elkeseríteni, nem szabad feladni.

@pappfruzsi (Logolepsy) Na róla írtam már a Blogmoly kihívásban is, szóval csak röviden: engem mindig ő motivál, ha fel akarom adni mert csak arra gondolok, hogy Fruzsi sosem nyavalyog, hogy nincs kedve írni, csak csinálja, és ezért nekem sem szabad ellustázni, hisztizni, mert az embert csak akkor fogják elismerni, ha 110%-ot ad bele a munkájába. És ezért borzasztóan tisztelem őt.
Most őket emelném csak ki, a rendszeresen blogoló és askozó ismerőseim csak ők.

Hogy állsz a képszerkesztéssel (blogfejlécek, fotómanipulációk, aesthetic képek, borítók, ilyenek)? Mutasd meg valamelyik képedet, vagy ha nem szoktál szerkeszteni, akkor csak szimplán a kedvencedet!
Nem mondom, hogy ügyes vagyok, de nyáron elkezdtem kicsit foglalkozni a Photoshop alapjaival, ugyanis jobban szeretek mindent, még a blogom kinézetét is magam csinálni. Szerintem már van egy-két olyan alkotásom, amik nem okoznak feltétlenül fejfájást. 🙂

Hány olyan történeted van, ami még kidolgozásra vár, esetleg később publikálni is fogod? Ebből hánynak van címe?
Rengeteg. Szerintem ha az agyam most kikapcsolna, mármint soha többé nem gyártana új történetötleteket, akkor is halálom napjáig lenne mit írnom.

Publikálni a Gyermekláncot tervezem, ami egy könnyed(ebb) romantikus történet huszonéves főszereplőkkel. Korábban ez futott már Ötven dolog, amit utálok benned címmel, most kicsit megkomolyodott; de egyelőre leszedtem a netről, mert fősuli mellett nem tudom túl nagy rendszerességgel írni.

Ott van A játéktesztelő, egy virtuális világokban is játszódó cyberpunk regény, ami igazából majdnem 100%-ig ki van már dolgozva.

Ami még fontos, az az Éljen a király, ez mondjuk nem hinném, hogy végleges cím lenne. Ez egy középkori lovagos-királyos, nagyon enyhén fantasy-utalásokat tartalmazó királydráma lesz saját kultúrákkal.

A Nefelejcs egy görbe tükör azoknak a blogos történeteknek, amik idealizáltan mutatják be a nemi erőszakot, vagy legalábbis megpróbálják elhitetni az olvasóval, hogy az ilyesmit könnyen el lehet felejteni.

Tervben van a simán “pókos” munkacímre hallgató regény is, amit még 13-15 éves koromban haverokkal találtunk ki, egy olyan nagyvárosban játszódik, ahol mutáns pókok keletkeztek, amik éjjel lemásznak a torkodon, és a gyomrodba petéznek, ahonnan majd kikelnek a kicsinyeik és felfalnak belülről. Ez ilyen több nézőpontos, nyomozós történet lesz (egyszer).

A Szépséghajhász kigúnyolja a mai megjelenés-orientált társadalmat egy olyan lány képében, aki szabályosan rosszul lesz a csúnya emberek környezetében, aztán egyik napról a másikra egyre csúfabb alakok kezdik el őt követni.

Meg akarok egyszer írni egy Valami követ fanfictiont.

Meg LMBTQ témájú regényt.

Meg romantikus fantasyt.

Meg múlt századi orosz orvosi kísérleteket halálukból felélesztett állatokról.

De először a Hazug szerint az életet akarom végigírni, ami a megkeseredett, motiválatlan tinédzserek drámája lesz. Meg a halál és a reménytelenség ódája.

Mit gondolsz arról, hogy néhány író nem nézi jó szemmel, ha fanfictiont írnak a művéből?
Meg is értem, meg nem is.

Egyrészt szerintem baromira megtisztelő, ha valaki annyi fantáziát látna egy általam alkotott világban, hogy a saját történetét is ide helyezze. Megtisztelő érzés lehet inspirációként szolgálni egy másik író számára, amihez nem hiszem, hogy van hasonló érzés.

Másrészt viszont van, aki nem örül annak, hogy egy idegen is belekontárkodik abba a világba, amit ő teremtett (még ha ez a világ teljesen reális alapokon is nyugszik), ha olyan tettekre kényszeríti a karaktereit, amiket ő elképzelhetetlennek és karakteridegennek tartana, megszegné az ő univerzumának szabályait, vagy csak szimplán egy helyesírási hibáktól hemzsegő, alsó tagozatos fogalmazási készséggel rendelkező fércművel szemetelné tele a netet az ő nevéhez és írásához kötve.

Mindkét oldalt megértem, de nem tudnám eldönteni, hogy én mit szólnék, ha valaki fanfictiont írna valamelyik művemből. Majd ha egyszer megtörténik, elmesélem. 🙂

Te hogy fogsz készülni/hogyan készültél az érettségire?
4 évig készültem rá.

Magyarul, ha az ember tényleg odafigyel a suliban órákon, és legalább dolgozatok előtt leül tanulni (máskor én is csak elvétve csináltam), akkor nem nagy szám összehozni az érettségit. És nem is kettesre.
Idén érettségiztem, de hallottam ezerféle verziót arról, hogy mit fognak megváltoztatni jövőre. Hallottam olyat, hogy lesz matekból szóbeli, meg olyat is, hogy töriből már nem lesz kronológia az atlasz végén. Nem tudom, ezekből mi az igaz, aki tudja, az mondja már el, légyszi, tényleg érdekelne.

Magyarból ugye az írásbeli nem volt nagy cucc középszinten, talán egy pontot vesztettem a szövegértésnél. Szóbelire meg volt adva a 20 tétel, amiből nekem a füzetben megvolt 15, a többihez szépen kinyitottam a tankönyvet, és megkerestem azt a részt. 98%

Töriből kétszer átolvastam a Száray-féle tankönyveket írásbeli előtt. Utólag azt mondom, ide készülhettem volna többet, mert az írásbelin talán csak 76 százalékos lett, pedig magamtól többet vártam volna. Szóbelin ugyanúgy tételek, füzetből a nagy részét, a maradékot tankönyvből. Jó tételt is húztam, nem vesztettem pontot. 86%

Angolból mázlim van, mert elég jó nyelvérzékem van, úgyhogy oda nem igazán tanultam, de lehet készülni pl. filmnézéssel, olvasással is a tankönyvek száraz anyaga mellett. 92%

Matekból mindig is olyan négyes-ötös határvonalon egyensúlyoztam, úgyhogy utolsó évben eljártam heti egyszer különórára, főleg ismételgetni. De amúgy itt is elég sokat foglalkoztam a dologgal kb. tizediktől kezdve. 90%

Az emelt biosz volt az egyetlen, amire bevallom, hogy többet kellett volna készülnöm, mert sem tanév közben, se érettségi előtt nem vittem túlzásba. Szereztem direkt gimnáziumoknak való, érettségire felkészítő könyvet, azt átolvastam kétszer-kétszer írásbeli és szóbeli előtt, de éreztem, hogy inkább a mázli az, ami felvitte a dolgot 72%-ig.

A százalékokat nem azért írtam oda, hogy dicsekedjek. Hanem hogy megmutassam, hogy ha az ember törődik a tanulással a középiskola minden évében, akkor nagyon sok témakört inkább már csak kétszer elolvasva kell átismételni érettségi előtt, nem mindent az elejéről megtanulni. És akkor nem is olyan nehéz. Persze, tudom, mindenki más, nem mindenkinek mennek bele könnyen a dolgok a fejébe, meg akinek pl. több emelt tantárgya van, annak többet kell tanulnia (de azt meg nagy valószínűséggel ő választotta). Én csak azt mondom, nem lehetetlen jól leérettségizni, csak dolgozni kell érte, nem ellustázni a négy évet, ugyanis 12.-ben már kb. lehetetlen hiánytalanul bepótolni 4 év anyagát.

De félni nem kell tőle, én gyomorgörccsel mentem be első nap, majdnem okádva, aztán utólag nézve nem is volt olyan nagy szám az egész. Persze mindig mindenki ezt mondja, de előre senki nem hiszi el.

Meséld el, hogy milyen nehézségeken mentél eddig keresztül a blogolásod során. (Persze csak ha volt ilyen. )
Olyan 13-16 éves koromban még nem nagyon fogtam fel, hogy a világháló elég terjedelmes ugyan, de mégis bármikor bárki ismerős teljesen véletlenül is rátalálhat a blogomra. Akkoriban nyíltan írtam családi problémákról, otthoni nehézségekről, betegeskedésről, véleményt ismerősökről, egyszóval minden szennyest. Fájdalmas, de tanulságos tapasztalat volt, mikor ezzel a bloggal, illetve a leírtakkal szembesítettek néhányan, mikor megtalálták. Azóta van egy kis távolságtartás köztem és a blogom között, de ez szimplán annyiban merül ki, hogy sosem fogok már túlzottan személyes dolgokat leírni.

Mi alapján nevezted el a blogodat?
A blogom címe ugye A papírfecnis fiók, amit azzal a céllal hoztam létre, hogy egy helyen tudjam publikálni a novelláimat, a regényeimet és más agymenéseimet. Kellett egy összefoglaló név, ami egyértelműen kifejezi a blog tartalmát, de azért mégsem olyan kis bénácska, mint pl. a “Daremo írásai” lenne, hanem valami szellemesebb, de mindenféleképp magyar, könnyen megjegyezhető és többé-kevésbé egyedi. Szóval így lett egy virtuális papírfecnis fiókom, ami a legtöbb írónak és írópalántának van a valóéletben is.

Mitől lesz egy történet egyedi?
Minden történet egyedi. Még ha maga a cselekmény, a szereplők, a helyszín stb. tényleg ugyanaz, csak más az író, akkor is. Mindenki mást lát lényegesnek, hangsúlyozandónak, emiatt máshogy adja elő a történetet. Az író személye teszi egyedivé a történetet.

Mit gondolsz a tizenkettő-tizenhárom éves bloggerekről?
Hát én úgy vettem észre, hogy (kicsit általánosítva, na) két nagy csoportjuk van. Az egyik, aki egy hatalmas mesternek hiszi magát, akiben még él az a hit (ráadásul elég erősen), hogy ő egyedi, ő nagyszerű, úgyis ő fogja feltalálni még a spanyolviaszt is, és el is várják, hogy te így állj hozzájuk. Ennek is megvan a maga oka, hogy miért alakultak így, és nem is feltétlenül hiszem, hogy ez az ő hibájuk, de a hátterük elemezgetésébe most nem mennék bele. Nyilván nekik nehéz rosszat mondani még megalapozott indokkal is, mert ha nem is vallják be, de hisznek rejtett zsenialitásukban, tévedhetetlenségükben, és jaj neked, ha ezzel ellenkezel.

Amúgy nagyon sokan így kezdtük, és nemcsak írásra vonatkozik ez az általánosítás; csak ez a korai, buta naivitás általában eltűnik, ahogy az ember idősödik, kicsit szélesedik a világképe, és rájön, hogy a kölökkori fantasztikusnak hitt ötleteit már ezer másik sokkal jobban megvalósította. És akkor az ember rájön, hogy amit csinál, az nem jó, de nem adja fel, hanem nekiveselkedik, és évekig próbálkozik, hogy végre tényleg megalkossa AZ egyedit.

A másik csoportja a fiataloknak, na őket imádom. 🙂 Olyan kis tisztelettudóak, segítséget kérnek, aranyosak, imádom őket. 🙂 Kicsit talán érettebbek is a nagy átlagnál, ezért még így idősebb fejjel (mondom én ezt a rettenet sok 20 évemmel) is baromi jól el lehet velük beszélgetni, és az ember alig várja, hogy megint írjon valamit, amit együtt kiveséztek, és az valami fantasztikus érzés, ha látod, hogy az illetőt komolyan érdekli, hogy mit gondolsz róla és az írásairól. És látod, hogy meg is fogadja, amit mondasz neki.

De közben nyilván az lenne az ideális, ha idősebb és fiatalabb egyaránt tisztelné a másikat. Mi, vén rókák is voltunk 13 évesek, akik borzalmasabbnál borzalmasabb történeteket írtak. Én rosszabb voltam, mint némelyik mai 13 éves (ha az írást nézzük… főleg), aztán mégis elég jól kikupálódtak a novelláim és a regényeim is. És nekem is volt nagy pofám, és igaz, segített a helyrerázódásban néhány pofon az idősebbektől, megérdemeltem. De volt olyan, ami után egy évig egy sort sem írtam, annyira szíven ütött egy huszonéves lány gúnyos, sértegető “kritikája”. Nem kellene bántani a másikat. Kurvanagy hely ez az internet, elférünk békésen egymás mellett.

Szóval nem kellene bántani a másikat. Az olvasók száma nem véges (mármint senki sincs csak egy történet olvasására korlátozva), éppen ezért egy-egy nekünk nem tetsző blogger nem fogja a mi blogunktól elrabolni az olvasókat. Ne csináljuk már folyton ezeket a “bloggerközösség” felett. Soha nem volt ez egy konkrét közösség, basszus, ne idealizáljuk túl. És ne hisztériázzunk minden felett, hanem egyszerűen csak blogoljunk és kész.

*Napi Daremo-bölcsesség kifújva*

Csak hogy megmutassam, én hol kezdtem 13 évesen. (Ezt saját magamnak tettem fel, az előző folytatásaként)
A helyzet az, hogy szinte mindenki úgy kezdte, hogy szarul ír, és kicsit nagyképű, és kicsit érzékeny, és kicsit figyelemhiányos, és kurvára nem ért se a design-készítéshez, se magához az íráshoz. Majd kialakul, az ember személyisége fejlődik, elkezd jobban írni, nagyobb igényességgel blogolni, TÖK NORMÁLIS, ha ezen mindenki végigmegy, hagyjuk már abba, hogy az idősebbek a hisztis fiatalok miatt akadnak ki, a fiatalabbak meg a nagyképű idősek miatt. Ha valaki nem szimpi, ignoráld, tiltsd, rejtsd le a hirdetéseit Face-en, nem kötelező senkivel sem foglalkozni.

Példaként, gyerekek, egy részlet a 12-13 éves koromban írt, romantikus Tokio Hotel fanfictionömből.

Megjegyzem, ez egy konkrét fejezet volt.

– Akkor hol is laktok? – kérdezte Bill.
– Hát… ööö… – kezdtem. – Jane nézte meg az utcát és a házszámot…
– A repülőn meg te voltál az, aki pontosan tudta, hova megyünk! – kiabált rám Jane.
Ekkor azonban Hanna megfordult és így szólt:
– Nem ott lakunk, véletlenül? – mutatott egy öt méterre levő házra, amely tényleg a mi házunk volt.
– De… – mondtam. – Hülyék vagyunk…
– Pontosabban TE vagy a hülye, Alex – mondta Jane, majd halkan hozzátette – meg mi is.
– Bejöttök, fiúk? – kérdeztem Billékhez fordulva.
– Vagy ő mégsem olyan hülye, ha ilyen jó ötletei vannak… – jegyezte meg halkan Jane.
A fiúk összenéztek, és azt válaszolták:
– Talán… Lehet… Esetleg… Biztos, hogy bemegyünk!
– Oké, akkor ezt megbeszéltük – mondtam.

Légyszi, a jelenlegi írásaimból hadd ne kelljen bemásolnom, hogy érezzük a különbséget.
RÖVIDEN ÉS TÖMÖREN: mindenki nyugodjon le a pi…

Mi után számít egy blogger “megbízhatatlannak”?
Nagy általánosságban ez nem is bloggerre érthető, hanem emberre. Ha nem tartja a szavát, de folyton ígérget, ha nem eredetiek az ötletei, ha irigykedik, ha feszültséget generál, ha beszólogat, ha szándékosan rossz tanácsot ad, ha vádaskodik – ezek szimplán olyan dolgok, amik nem azért jellemzőek valakire, mert blogger, hanem mert ember. Mert ugye a blogger is csak ember. Én legalábbis nem tekintek a blogolásra másra, mint egy megnyilvánulás eszközre, és nem mint egy életformára, de úgy vettem észre, sokan nem osztják a véleményemet. Pedig ez a titka az egésznek: vedd lazán! Sokkal egyszerűbb.

Ask.fm válogatás I.

Egy ideje megint aktívan használom az Ask.fm fiókomat (a linkre kattintva el is juthatsz a profilomra), ahol többnyire nagyon érdekes, írással kapcsolatos kérdéseket kapok. Szemezgettem közülük, és hogy ne vesszenek el, bemásolom őket ide. Lesz szó a szokásokról, írástechnikáról, rövid történetekről és egy kis személyes témáról is.

Mi a legnagyobb vesszőparipád?
Amikor megkérdezik tőlem, milyen műfajú a regényem vagy a novellám.
GYORSTALPALÓ IRODALOMBÓL (kb. általános iskolából): Vannak ugye a műnemek, líra, epika, dráma. Mi itt többségében az epikát “használjuk”, ide tartoznak a blogregények, a novellák, az egypercesek stb. De ezek (regény, novella…) nem a fajtája vagy kategóriája vagy kiskutyája a történetnek, hanem a MŰFAJA. Magyarul, ha megkérded tőlem, milyen műfajú a regényem, akkor a kérdésedben benne van a válaszom is, és én nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy nem vagyok hajlandó válaszolni.

Ki a kedvenc rajzfilmes szereplőd?
Meg akartam mutatni a saját tetkómat Simbáról, de rájöttem, hogy nincs is még róla rendes fényképem, pedig már két éve megvan. Szösszenetet nem akarnék írni róla, inkább csak elmesélem nagy vonalakban, miért Az oroszlánkirály, és mi vitt rá, hogy a 18. születésnapomra meglepjem a vádlimat az alábbi rajzzal.
Nem szoktam róla beszélni, és most sem fogok részletekbe menően, de volt egy hosszabb kórházi kezelésem még 15-16 éves koromban, ami annyira maga alá gyűrt, hogy eltávolodtam az emberektől, az osztálytársaimtól, iskolát váltottam, fél évig igazából be sem tudtam járni, évet kellett ismételnem miatta, amit annyira szégyelltem, hogy inkább máshol folytattam a tanulmányaimat. Mindig rettegtem attól, hogy mit fognak rólam gondolni az emberek, ha ez kiderül, és megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel, aki ismert abból az időből, amikor beteg voltam. Aztán teltek az évek, és elkezdtem rájönni, hogy az ember nem bújhat el a múltja elől, még akkor sem, ha nem érti még pontosan, mi történt korábban. Szép lassan ráébredtem, hogy a múltam a részem, és ahelyett, hogy elmenekülnék előle, letagadnám, szembe kell néznem vele, meg kell értenem, pontosan mi történt, és ha sikerült elfogadnom, akkor egy sokkal erősebb személyiségként “születhetek újjá”. Ennek az egyik állomása volt az is, hogy felvállaltam a nevem az írásaim mellett is. Hosszú még az út, de kezdem látni a végét. És ha elbizonytalanodok, akkor lenézek a lábamon Simbára, és mindig eszembe juttatja, hogy nem szabad elmenekülni a múlt fájdalma elől.

Mi volt a legrövidebb idő, ami alatt megírtál mondjuk egy novellát?
Ha jól rémlik, A magány címűt valamikor éjjel írtam, szerintem nem lehetett több egy-két óránál. Annál javítást sem nagyon végeztem, csak kijavítottam néhány elgépelést.

De amúgy novellákkal mindig úgy vagyok, hogy igyekszem azonnal elejétől a végéig megírni őket, mert általában hirtelen kap el egy ötlet vagy hangulat, amit megpróbálok papírra vetni. Ha nagyon muszáj, még másnap fel tudom venni a fonalat, de ha akkor sem fejezem be, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy nem is fogom sosem. Szóval az első verziót megírom rögtön, utána néhány nap múlva előveszem, és kijavítom, ha kell, akár nagyobb részeket is átírok.

Ha kiadnák az egyik történetedet, milyen néven jelentetnéd meg? Esetleg tudod, hogy melyik sztorid lenne? Változtatnál benne valamit?
Daremo néven írok, így ezen is jelennék meg, de én nem titkolom a valódi nevemet sem. 🙂 Jelenleg a Hazug szerint az élet a fő projekt, így nyilván azt választanám ki. Megváltoztatás szempontjából pedig csak annyit mondok, hogy be kellene már fejezni. 😀

Számodra mi a legfontosabb szempont egy blog olvasásakor? Mi az, amit a legkritikusabban szemlélsz rajta?
A legfontosabb, hogy az első két bekezdésben ne legyen durva helyesírási hiba – természetesen nem számolom meg a bekezdéseket, és tudom azt is, hogy nem lehet mindenkinek tökéletes a helyesírása, de én erre nagyon allergiás vagyok, és szörnyen zavar, ha már az elején belebotlok egybe, azonnal kizökkent az olvasásból (amibe még igazán bele sem rázódtam, hiszen a történet elején járok, később kicsivel elnézőbb vagyok). Szerintem ez valamilyen szinten igényesség kérdése is: ha az illető tisztában van vele, hogy nem olyan jó a helyesírása, ma már ingyen és bérmentve, nagyjából 10 perc alatt tud találni valakit, aki segít kijavítani az írásait. Én mindenesetre rosszul érezném magam, ha nem adnék meg annyi tiszteletet az olvasóimnak, hogy a tökéleteshez legközelebb álló verziót töltsek fel (mert a tökéletest, még magunkhoz képest is, szerintem sosem érhetjük el), és számomra furcsa, hogy egyesekben nincs meg ez az érzés. Az ember legyen igényes mindenre, amit kiad a kezéből, mert ez nagyon sokat árul el a személyiségéről, én ezt vallom.

Hogy nézne ki az a karakter, akit magadról mintáznál, és milyen tulajdonságokat adnál neki? A nevén változtatnál, vagy a tiedet kapná?
Régen, úgy 13 éves koromig bezárólag mindig magamról mintáztam a főszereplőket, de érdekes, hogy sem a neve, sem a külseje nem kapta az enyémet. Mindig Alexandrának hívták, rövid, fekete haja volt, és általában minden megszólalása az én véleményemet tükrözte. Nagyszájú, következményekkel sosem törődő, gyerekes kislány volt a legtöbb esetben, bár volt alkalom, mikor kinőtt ebből, például egy Szellemvilág című fantasyben. Utólag belegondolva az egy egész jó történet lenne, némi átgondolással persze, hogy kevesebb kötődése legyen az akkoriban oly népszerű Inuyasha című animéhez, meg kevesebb nyálas románc kellene bele, de ez is rajta van az “egyszer újraírom” listámon. Csak az a baj, hogy a listámon (a régi, jónak ítélt műveket és az új ötleteket tartalmazza) még van vagy ötven regény, és nem hiszem, hogy ezer évig élnék, szóval bele kéne húzni már.

Mit teszel, ha nincs semmi ötleted egy blog folytatásához?
Általában az ötlettel nincs baj (gondolom, blog alatt történetet értesz), mert mindig kész vázlattal állok neki az írásnak. Sokkal inkább a kitartásom az, amit még fejlesztenem kellene.

Olyan fordult még csak elő, hogy vázlatírásban akadtam el, mert nem tudtam, hogyan tovább. Van most pl. elfekvőben egy cyberpunk regény vázlata, aminél a legvégső nagy konfliktushelyzet előtt leblokkoltam, mert abszolút fogalmam sem volt, mi fog egyáltalán történni. Azt azóta félreraktam, de szent meggyőződésem, hogy a vázlat során még sokkal korábban rossz irányba vittem el a történetet, így majd vissza kell bontani legalább a feléig, ha végre lesz rá időm.

Mennyire szólhatnak bele mások a történetedbe? Hallgatsz a bétád, a barátnőid vagy az olvasóid tanácsaira? Előfordult, hogy változtattál az eredeti ötleteden valaki kedvéért?
Általában erősen ragaszkodom a történetem alapjaihoz, és ezt csak akkor vagyok hajlandó megváltoztatni, ha valaki jelzi, hogy valami nagyon nagy baromságot írtam (de ez még nem fordult elő 🙂 ). Nem igazi bétáim vannak, hanem egy-két olyan barát, akinek lehet bízni a szavában, nem köntörfalaznak, ha valami nem tetszik nekik, olvasottak és műveltek, némelyikük nem is írópalánta. Rájuk hallgatok, ők az első olvasóim. A blogomon az olvasók még nem nagyon szóltak bele a történeteim alakításába, de azt is maximum akkor fogadnám el, ha valaki megindokolná, hogy amit én írtam, miért nem jó, például mert logikátlan, de azért nem, mert esetleg azt akarja az illető, hogy XY mégis életben maradjon. 🙂 Biztosan volt már, hogy apróságokat változtattam, mert átbeszéltük az előolvasóimmal, és megmondták, hogy valami nem jó, de nem rémlik, hogy egész nagy történetötleteket meg kellett volna változtatnom. Elég sokat dolgozok már a vázlaton is, mielőtt bárki hallana egy ötletemről, így még nem fordult elő, hogy brutális baromságot írtam volna. 🙂 (Nyilván ezek az utóbbi években érvényesek, a mostani “szintemhez” igazodva. 🙂 )

Mennyire mélyedsz bele a kutatásba, miközben írsz? Utánanézel a helyszínnek? Megnézed például, milyen kerületek, időjárás, szórakozási lehetőségek vannak a városban, ahol a történeted játszódik?
Többnyire fiktív magyar falvakban és kisvárosokban játszódnak a történeteim, ahol én magam alakítom ki a helyszínt és a körülményeket. De van olyan vázlatom, ami Afrikában játszódik, annál rengeteg időt és energiát belefektettem már abba, hogy hitelesen tudjam lefesteni az afrikai tájat. Ugyanez lenne, ha pl. Londonban, New Yorkban vagy más, mostanában közkedvelt helyszínen történnének az események. Azt vallom, hogy a háttér erősen befolyásolja, meghatározza a karaktereket, a jellemüket, az eseményeket. Nem díszletként kell felhasználni, hanem a történet szerves részeként, akár alakítójaként is. Úgyhogy mindig végzek kutatómunkát, még ha ez azt is jelenti, hogy kitalálom, mi hol helyezkedik el a fiktív kisvárosomban. 🙂

Mikor kezdted el a neten publikálni a munkáidat?
Legelőször 11-12 évesen csináltunk a barátnőkkel egy rettenetesen amatőr G-portálos oldalt, oda töltögettük fel az akkori cuki, romantikus, értelmetlen Tokio Hotel fanficeinket. 😀 Nyilván nem igazán volt olvasóközönségünk. Utána 13 évesen már saját blogom volt a blogol.hu-n, oda is kerültek fel novelláim és regényeim, ott már jóval több visszajelzés érkezett. 🙂

Mi volt az eddigi legnegatívabb kritika, amit kaptál?
Még néhány éve volt egy szörnyen gyermeteg, összecsapott regénypróbálkozásom, amivel neveztem egy netes versenyre. Az egyik résztvevő nagyon alaposan, mondatonként elemezte ki a történetemet, mindenhol gúnyolódva, mintha direkt le akarná törni minden lelkesedésemet. Utólag felfogom, hogy sok dologban igaza volt, egy nagyon naiv és elnagyolt próbálkozás volt, de én úgy gondolom, hogy ha nagyságrendekkel jobbak is vagyunk valakinél, akkor sem szabad sárba tiporni a másik minden önbecslését, mert a kezdők nyilván nem profin írják meg az első történetüket, de megvan bennük a lehetőség a tanulásra, a fejlődésre. Én is rettenetes dolgokat írtam le 12-14 évesen, és én is adtam lekezelő kritikát, de amikor én is kaptam egy ilyet, fordult egyet a világ, és azóta nem teszem, csak segítek, ha kérik. Egyébként láttam azt is a fent említett kritizálómtól, hogy mindenről és mindenkiről ilyen lekezelő stílusban írt a saját blogján, úgyhogy utólag inkább őt sajnáltam, mint magamat, hiába lettem kb. közröhej tárgya, mikor a három oldalas írásomról hat oldalban értekezett.

Mennyire megy könnyen a címadás?
Ez elég változó. Van pl. a Hazug szerint az élet c. regényem, amin most dolgozom, ott valahogy azonnal meglett. De egy másikon, amiről még nem nagyon meséltem sehol sem, hónapokig gondolkodtam, minden lüke ötletemet megosztottam a barátnőkkel, körülbelül tízféle címen futott, volt A megbocsájthatatlan, Az erőszak, A bűntelen, asszem még olyasmi is felmerül, hogy Ami jár neki, szóval mindenféle bénán hangzó és szappanoperás lököttség, amíg egyik este félálomban be nem ugrott tök oda nem illően, hogy Nefejelcs, és beugrott egy teljesen új, de odavágó történetszál, és azóta megvan. 😀 De általában nem vagyok elégedett a címeimmel, olyan jellegtelennek érzem sokukat.

Szerinted mi tesz valakit íróvá? Ez különbözik attól, amit a társadalom mond az írókról?
Nézzük először azt, hogy a társadalom átlagemberei mit gondolnak az írókról, profikról és amatőrökről egyaránt. Ahogyan én látom, két táborra oszlanak az emberek, akiknek semmiféle rálátásuk nincsen az irodalomra.

Az egyik, amikor az írásra valamiféle misztikus, már-már túlvilági eredetű művészeti ágra gondolnak. Isten adta tehetség az, ha valaki ír. Olyan nincs, hogy jó író meg rossz író, kezdő vagy profi, elvégre mi a bánatért fogna tollat a kezébe olyan ember, aki nem ért hozzá? Az ilyen embernek elég annyit mondani, hogy „képzeld, regényeket írok”, és máris a lábad előtt hever, ugyanis fogalma sincs róla, hogy az alkotáshoz más is kell, mint a veleszületett érzék. Nem tudják, hogy az írásnak is vannak szakmai részei, technikái, jól bevált fogásai, hogy külföldön ezt igenis tanítják, nálunk viszont néhány lefordított könyvön és egy-két írói kurzuson kívül semmi nincs. Mert ez nem is olyan művészet, mint pl. a festészet, ahol látod, mivel dolgozik a művész: ott még felfogja a laikus, hogy nem mindegy, milyen ecsetet használsz, hogyan kevered a színeket, satöbbi. De az irodalomban nincs ilyen, itt a toll meg a papír nem befolyásolja a végeredményt, az egyetlen eszköz az agyad, ezért hajlamosak az emberek azt hinni, hogy kell hozzá tehetség és semmi más. Akinek pedig van motivációja rá, hogy alkosson, az nyilván tehetséges is.

Név nélkül egy példa: magánkiadásban többszörösen megjelent, nálam fiatalabb lány, akinek sokszor az alany-állítmány egyeztetésével már gondjai vannak. De mivel a neve szerepel már legalább egy könyv borítóján (és hozzá nem értőnek még arról sincs fogalma, hogy egyes magánkiadóknál azt nyomtatnak ki, amit akarsz, ha fizetsz), meg alkotói profillal rendelkezik a Molyon, elképesztő rajongótábora van. Felnőtt emberek, ráadásul, akiknek elvileg van némi sütnivalójuk már. És így aztán lehet hírességként élni a faluban, meg látványosságként mutogatni mindenféle helyi események az alkotót, de a művészete nincs megkérdőjelezve. Mert az irodalmat tutira Isten rakja bele a fejünkbe, a sok kísérletezésnek, gyakorlásnak, tanulásnak meg aztán végképp semmi köze hozzá. (Kell tehetség is, persze. De egy idő után az nem elég semmihez.)

A másik réteg pedig úgy van vele, hogy amíg nincs kiadott könyved, addig te nem vagy író. Hiszen ha olyan jó lennél, akkor már felfedezte volna valaki a tehetséged. Szkeptikusan áll az alkotásokhoz, meg kicsit flegmán és lenézően is, szerinte van az az író, aki mögött áll egy kiadó, meg vagy te, aki próbálkozol, de igazából nem vagy senki. Majd akkor leszel művészként emberszámba nézve, ha letettél valami kézzelfoghatót az asztalra.

De persze van az a szűk réteg, aki ért is ehhez, esetleg ő maga is ír, és van rálátása arra, mi minden kell egy írónak ahhoz, hogy élvezhető történeteket alkosson.

Hogy szerintem ki számít írónak, az egy piszok jó kérdés. Mivel ez tulajdonképpen egy szakma, ezért mindenképp azt nevezném annak, akinek van legalább egy megjelent könyve (és nem, én a magánkiadást nem számolom). De mégis úgy gondolom, hogy egyetlen regény (vagy novelláskötet) még nem jelenti az íróvá válást. Szóval én azt nevezném annak, akik már több éve ezen a pályán törtet előre. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy lenézném az amatőröket (hiszen én is az vagyok), csak nem ezt a kifejezést használnám rájuk. A hobbifirkász szokott lenni az én szavam. 🙂

Írd le egy szóval a jelenlegi hangulatodat. Ezután írj egy pár soros történetet, ami eköré épül!
Elveszett.

Cigarettafüst száll lomhán az erkélyen. Mélyet szívok belőle, megnyomja a homlokom, és zsibbadni kezd a kezem. Tompul a világ lassacskán. A kezemre pillantok, furcsán érzem az ujjaimat, egyesével megnézem őket, áttapogatom mindet, lassan szokom meg a furcsa, bizsergő érzést.

Nevetek, és amikor a többiek megkérdezik, mi olyan mulatságos, nem tudok mit felelni. Ez az egész. Vicces.

Jobbra és balra kapkodom a tekintetem, nézem a többi elhomályosult tekintetet, miközben körbeadogatják egymás között a cigarettát. Van, aki csak elereszti magát és hátradől, nekitámaszkodva a falnak. Van, aki védekezve felemeli a kezét; nem kér belőle. Van, aki maga elé néz, és vigyorog.

Nekem csak nyomja a homlokomat, egyre lejjebb, míg a tarkóm nem koppan a csempén. Furcsán vibrál a levegő, mindenki csak mormol, elhalkulnak.

Majd elmúlik. Mindjárt elmúlik, és megint olyan vicces lesz.

Valaki beszél hozzám, kérdezget, de nem akarok válaszolni, túl sűrű a füst az agyamban. Rámordulok, és nem érti, mi a bajom, miért nem nevetek.

Nem akarok beszélni, nem hallom őket tisztán, mintha bedugulna a fülem.

Fehér pontokat látok magam előtt. Az arcom elé emelem a kezem, de már nem látom az ujjakat, nem látok semmit, csak sok apró, fehér pöttyöt, egyre sűrűbben egymás mellé állva. Kitakarják előlem a világot.

Nagyot nyelek, fájdalmasan szorul össze a torkom. Nem látok és nem hallok. Nem tudok segítségért kiáltani. Szorul a mellkasom körül a húsba vágó kötél, csak bámulok magam elé, a kezemet kellene látnom, de nincs ott semmi, csak a fehér pöttyök. A háttérben halk zúgás, ahogy a többiek duruzsolnak. Mélyeket lélegzem, eljut hozzám egy hang is: miért zihálsz?

Egy erős kéz megragad, és felemel a földről. Megfeszülők, de csak suttogni sikerül, valaki hozzon inni. Érzem, ahogy a bordáimat verdesi a szívem. Zakatol, kattog, már semmi mást nem hallok, csak a szívverésemet. A pontok masszává olvadnak.

Ne sírj, mindjárt elmúlik, szakítja át egy hang a zárkámat. Nézz rám, nézz, ide.

Nem látom, csak a fényességet, de felé tartom az arcomat.

Csak beszél és beszél; arról is, hogy szeret, meg arról is, hogy mit csinál délelőttönként a fura szomszéd; és hogy nincs mitől félni, mert mindjárt elmúlik.

Nem fog, nem fog, nem fog!

Megfogja a kezem és megszorítja az ujjaimat: ne pánikolj! Bólogatok, és visszaszorítok.

Hosszú percek után oszladozni kezd a köd, és megint nevetségessé válik. Ez az egész.

Bookworm Book Tag

Barby könyves oldalán bukkantam rá a Bookworm Book Tagre, amit azonnal ki akartam tölteni. 🙂 Ha valakinek megtetszik, ne habozzon, kíváncsi vagyok mások válaszaira is!

Emlékszel, hogyan szeretted meg az olvasást?
Mindig is könyvmoly gyerek voltam. Már oviban könyörögtem anyának, hogy tanítson meg olvasni, ennek pedig az lett a vége, hogy nagycsoportos koromban nem a többi gyerekkel játszottam, hanem beültem a sarokba a mesekönyvemmel, és elszórakoztattam magam vele. Anya meg egy idő után szólt az óvónőknek, hogy vegyék el tőlem a mesekönyvet, mert ez rosszul hat a szociális fejlődésemre. Ezeket mind anyu mesélte nekem, meg azt is, hogy már nagyon korán megtanultam magamban olvasni. Szóval mondhatjuk, hogy azonnal könyvmoly lettem.

Általában hol olvasol?
A szobámban, az ágyon fekve vagy az egyik fotelemben ülve. Egészen addig lesz így, míg meg nem érkezik a tegnap rendelt függőágy – ha azt végre felszereljük valahova itt, akkor többé ki nem szállok belőle.

Egyszerre szigorúan csak egy könyvet olvasol, vagy több is jöhet egyidejűleg?
Egyet, nálam ez a szabály. Nagyon ritkán fordul elő, hogy kettőbe is belekezdek, akkor annak van valamilyen oka is, például az egyik kötelező irodalomórára.

Melyik a kedvenc műfajod?
Nincs ilyenem, szinte mindent elolvasok, néha még a nem kedvelt romantikusok közül is becsúszik egy-egy.

Van olyan műfaj, amit a világért sem olvasnál?
Nincs. 🙂

Van kedvenc könyved?
Rengeteg van, de a következőket szoktam felsorolni:
Vladimir Nabokov – Lolita
J. K. Rowling – Harry Potter-sorozat
George Orwell – 1984
Takami Koushun – Battle Royale
Daniel Keyes – Virágot Algernonnak
Patrick Süskind – A parfüm
Timur Vermes – Nézd, ki van itt

Melyik a leghosszabb könyv, amit valaha olvastál?
Az az ember, aki erre tud válaszolni, nem olvasott még eleget életében. 🙂 Nem emlékszem rá, rengeteg könyv megfordult már a fejemben, nem tartom őket számon, ahogyan az oldalszámukat sem.

A könyvtári vagy a saját (vásárolt) könyveket szereted jobban?
Régebben jártam könyvtárba, de aztán annyi olvasatlan könyv halmozódott fel itthon, hogy abbahagytam. Alapvetően nincs bajom a könyvtárral, szeretek oda járni, de van egy olyan rossz szokásom, hogy ha egy könyv nagyon tetszett, akkor kell szereznem egy saját példányt belőle.

Jelenleg mit olvasol?
Semmit, mert egy szemorvosi vizsgálat miatt ki lett tágítva a pupillám, ezért elég rosszul látok már egy hete, és csak remélhetem, hogy hétvégére elmúlik a hatása. Napfényben nagyon szenvedek, de egyébként is elég homályos előttem a világ. Írni és netezni próbálok, bár elég nehézkes, de az olvasást inkább hanyagolom. Egyébként On Sai Lucy és Szürke szobák c. könyvei fognak következni.

Hol veszed a könyveidet?
Változó. Sokszor netről rendelek, általában ott, ahol az adott könyvet legolcsóbban be tudom szerezni. De idén vettem például a helyi könyvtár kiselejtezettjei közül is vagy harminc példányt, ha jól emlékszem, ötven forintért adták darabját. 🙂

Előrendeltél már valaha könyvet?
Talán kétszer. Még annak idején a Harry Potter utolsó részét, illetve nemrég On Sai-tól a Szürke szobákat. Pont a megjelenés előtti héten olvastam el a Scart, és úgy éreztem, azonnal meg kell vennem a folytatást, a Lucyt is. És mivel a Könyvmolyképző két könyvtől ingyen szállít, és talán csak három nap volt hátha a megjelenéséig a kettő és feledik résznek, ezért lecsaptam rájuk.

Hány könyvet veszel havonta?
Van, hogy egyet se, de olyan is volt már, hogy harmincat (a fentebb említett könyvtári selejtezéskor).

Mit gondolsz az antikvár könyvekről?
Rengeteget jártam régen antikváriumban, és neten is rendeltem már ilyen könyveket. Nem csak a kortárs írók ma megjelenő regényeit kell olvasni.

Egymás mellett tartod a már elolvasott és a még olvasásra váró könyveidet?
Igen. Van két hatalmas könyvespolcom, meg egy nagy kupac könyvem még mellettük, a földön, ami nem fért el, nem az alapján rendezem őket, hogy olvastam-e már, hanem inkább téma szerint.

Az összes könyvet el akarod olvasni, ami a magánkönyvtáradban van?
Jó lenne, de sajnos van néhány, amiről tudom, hogy nem fogom.

Mit csinálsz azokkal a könyvekkel, amik a polcodon sorakoznak, de tudod, soha az életben nem olvasod el őket még egyszer?
Próbálom magam szoktatni a gondolathoz, hogy meg kellene válni tőlük.

Adományoztál már könyvet?
Talán barátnők szülinapjára.

Volt már könyvstopod?
Igen, érettségi előtt és alatt, mert tudtam, hogy ha belekezdek valamibe, akkor inkább azzal foglalkozom napi 12 órában, csak tanulni ne kelljen. 🙂

Mit gondolsz, szerinted túl sok könyved van?
Hát, ha úgy nézzük, hogy a könyveim harmada a földön van, mert nincs hely nekik a polcon, akkor igen. Bár nézőpont kérdése, az is lehet, hogy nem könyvből van túl sok, hanem polcból kevés.

Liebster Award Papp Dórától

Kaptam egy díjat Dora Craibantől / Papp Dórától (a blogját az előbbi névvel vezeti, a legutóbbi regénye viszont az utóbbival jelent meg, így nem tudom, hogyan is nevezzem), ez tehát a Liebster Award. Mivel nagyon kevés blogot olvasok rendszeresen, a legtöbbet csak hébe-hóba, ezért továbbküldeni nem fogom, de írok magamról 10 dolgot és válaszolok Dóra kérdéseire is.

Tehát először is 10 dolog rólam, ami nem köztudott (magyarán nem játszik az, hogy macskabolond vagyok, pedig minden ilyesmit ezzel szoktam kezdeni).

1. Laktózérzékeny vagyok már több mint egy éve. Csak a nagyon alacsony tejtartalmú dolgokat fogadja be a szervezetem (a határ a hagymás-tejfölös chips), ennek felfedezéséhez pedig egy hosszú és gyötrelmes út vezetett. Többször előfordult, hogy haza kellett mennem az iskolából is, mert véletlenül megettem valamit, amit nem kellett volna. Igaz, ez egyre ritkább, mert megtanultam odafigyelni rá, hogy ha ételt raknak elém, akkor előbb megijedjek tőle, és csak ha biztossá vált, hogy nincs veszély, akkor harapjak bele.

2. Gyűjtöm a plüssállatokat egészen kölökkorom óta. Igaz, manapság már ritka, hogy beszerzek egy újabb darabot, de a régiektől nem tudok megválni. Még a legelsőnek kapott plüsseim is megvannak, körülbelül kétszáz darab. Egyszer elgondoltam, hogy elajándékozom őket, de amikor cselekedni kellett volna, kihátráltam. Egyetlen darabról sem vagyok hajlandó lemondani. Mikor nyár elején az emeletre költöztem, szereztem egy hálós járókát (tudjátok, amibe a kisgyerekeket teszik, szépen eljátszanak benne és nem tudnak elcsatangolni), abban tartom őket, így nem szanaszét hevernek az új szobában.

3. Körülbelül tizenöt évesen akadt egy furcsa kattanás az agytekervényeimben, hogy én márpedig goth leszek, ami az öltözködést illeti. Vettem is több ruhadarabot, a zsebpénzemhez mérten egész vagyonokat költöttem például fűzőkre, de valahogy sosem éreztem komfortosan magam, ha ilyen szerkóban léptem ki a házból, ezért nagyon keveset hordtam őket. De nem vagyok hajlandó megválni tőlük, mert hátha egyszer megint megjelenik az a kattanás az agyamban.

4. Négyéves korom óta hordok szemüveget. Sokat jártam speciális szemészekhez is, annyira rossz volt a látásom, de az utóbbi években normalizálódott a helyzet valamelyest, és most már egy helyi szemész is képes nekem megfelelő szemüveget felírni. Viszont kontaktlencsét sosem hordhatok, mert valahogy nem áll teljesen jól az egyik szemgolyóm (nem feltűnő), emiatt megműttetni sem tudom, tehát életem végéig szemüveges maradok. Ez engem nem igazán zavar, nagyon hozzám nőtt már a szemüveg, ráadásul jótékony hatása van a szemem alatti sötét karikákra nézve (takarja őket).

5. Biztosan írtam már róla, de talán nem közismert tény: a kedvenc mesém az Oroszlánkirály. De nemcsak szeretem, hanem egyenesen rajongok is érte. Már több mint egy éve, hogy egy Oroszlánkirály ihlette tetoválásom is van, ami számomra azt jelenti, hogy bármilyen rossz, esetleg borzalmas élményben is volt részed, nem szaladhatsz el gyáván, nem fordíthatsz hátat, hanem szembe kell nézned a fájó múlttal, és ha fel tudtad dolgozni az átélteket, egy sokkal erősebb jellemmé válhatsz. Nyilván ennek van egy sokkal személyesebb része is, de azt nem szívesen teregetem ki.

6. Sorozatfüggő vagyok. Mindig muszáj néznem valamit, szinte minden áldott nap. Most jutottam el arra a szintre, hogy felismertem a problémát, eldöntöttem, hogy a mostani sorozat befejezése után kevesebbet fogok nézni. Az Így jártam anyátokkalnak a végére is értem tegnap, eddig erősen tartom magam az elhatározáshoz, de már érzem magamon az elvonási tüneteket is.

7. A név, amit a publikáláshoz használok, japán eredetű, azt jelenti, senki. Eredetileg a jelentése miatt választottam, akkoriban nem is szívesen fedtem fel a valódi nevemet. Mára eljutottam odáig, hogy nem titkolom, ki vagyok, nem rejtegetem a személyes ismerőseim elől az írásaimat, mégsem visz rá a lélek, hogy a valódi nevemmel jelentessem meg a műveimet a neten. Ennek csupán annyi az oka, hogy az évek alatt hozzám nőtt a Daremo név, nem szívesen válok meg tőle. Régen nem önmagában állt, hanem Daichi Daremo-ként, mára azonban az első tag lekopott, és egy sokkal kevésbé keleties hangzású Daremo maradt csak. Ennek is pusztán annyi a története, hogy nem szerettem volna egy nyilvánvalóan japán névvel összekapcsolható lenni, hogy ne ébresszek előítéletet az olvasókban.

8. Már több éve festetem a hajamat. Legelőször tizennégy-tizenöt lehettem, amikor több kék csík is került az egyébként szőke sörényembe, de nagyjából fél év után ezekről lemondtam, mert sok bántás ért a konzervatívabb korombeliektől. Tizenhattól tizennyolc éves koromig vörös voltam, illetve annak sokféle árnyalata. Most már lassan egy kerek éve sötétbarna hajjal büszkélkedem, és úgy érzem, végre megtaláltam a hozzám illőt. Bár éppen a napokban gondoltam rá, hogy beújítok egyetlen kék tincset, de a párom leszavazta (mondván, hogy a kék szín egyáltalán nem hajba illő, és ha megcsináltatom, akkor ő pedig melltartót fog hordani, csak hogy valami hasonló természetellenes dolgot műveljen. Egyem a humorát.).

9. Néhány évvel ezelőtt kipróbáltam a NaNoWriMo-t (dióhéjban: novemberben meg kell írni egy minimum ötvenezer szavas regényt), és az első két hétben nagyszerűen is teljesítettem, tudtam tartani a szószámot. De annyira csapnivalónak éreztem a készülő regényt, hogy a tizennegyedik nap után végleg abbahagytam, és azóta sem nyúltam hozzá ahhoz a történethez. Nekem a feszített munkatempó, a “muszáj-írni” érzés annyira frusztráló volt, hogy amikor visszaolvastam a regényt, úgy éreztem, mintha nem is én írtam volna. A kapkodás miatt annyira más volt a stílus, döcögős, kezdőszerű, hogy úgy éreztem, becsapom magam ezzel. Azóta sem akarok a NaNoWriMo közelébe menni, rájöttem, hogy az én írásstílusomtól nem is állhatna távolabb. (Persze tudom: a NaNo alatt született regény csak egy első verzió, amit később újra kell írni, hogy felvállalható legyen, na de hogy ennyire fertelmesen sikerüljön?!)

10. Szerintem lassan három hete ezt a tíz pontot írom, mert sosem vagyok itthon, nincs időm, amikor otthon vagyok, egyedül, kipihenten, ráadásul mindenféle kötelezettségtől mentesen. Persze egy része ennek az én hibám, mert az estéim többségét a párommal töltöm, de tény, hogy lefoglal az érettségire való felkészülés, a heti két-három edzés leszívja az energiáimat, és ha nagy nehezen összegyűjtök annyi agysejtet, amennyi az értelmesen fogalmazáshoz kell, inkább a regényemhez nyúlok.

És most következzenek Dóra kérdései:

1. Melyik volt a kedvenc kötelező olvasmányod?

Azt hiszem, a Vuk. Emlékszem, második osztályban a tanító nénink közölte, hogy a lányok kötelezője A két Lotti, a fiúké a Vuk lesz. Én akkoriban nagyon lázadtam az ellen, hogy cuki kislány legyek, ezért a Vukot olvastam el, és nagyon büszke voltam ezért magamra.

2. Történt már valamilyen komolyabb baleset valamelyik könyveddel? (Elázott, eltépődött, összefirkálták, stb…)

Nem akartam bevallani, tényleg nem. Amikor egy könyv magával ragad, mindenhová magammal viszem, ebédhez, a fürdőkádba, a buszra… Néhány hónappal ezelőtt egy nyereményjátéknak hála megszereztem Vivien Holloway Moira c. regényét. Elég hamar, már néhány oldal után úgy éreztem, ez egy letehetetlen olvasmány lesz számomra, hát vittem is magammal mindenhová. Ez egészen addig tartott, amíg rá nem borítottam egy bögre forrócsokit… Elmondhatatlanul szégyellem magam, de annyi szóljon mentségemre, hogy ez csak azért történt, mert annyira fantasztikus ez a könyv. 😀

3. Szoktál idegen nyelven olvasni?

Szoktam bizony! Legtöbbször igaz, csak cikkeket a neten, meg a feliratokat a sorozatokon (bár sokszor már csak szimplán az eredeti hanggal nézem), de van itthon több angol nyelvű regényem is, többek között a teljes Harry Potter-sorozat, A parfüm, valamint egy helyi kirakodós vásáron rám sóztak két-három kicsit megviselt állapotú könyvet is.

4. Volt már rá példa, hogy megszerettetted valakivel az olvasást? Mesélj róla!

Nem vagyok ebben olyan biztos. Tény, hogy a volt barátom abban az időben kezdett el gyakrabban olvasni, mikor együtt voltunk. Biztosan hatással volt rá az is, hogy engem rengeteget látott könyvvel a kezemben, de hogy pontosan emiatt kezdett-e el olvasni, azt inkább tőle kellene megkérdezni.

5. Milyen hobbid van még az olvasáson kívül?

Nyilván az írás, de ezt ezen a blogon felesleges lenne fejtegetni. 🙂

6. Hogy reagál a környezeted (ismerősök, rokonok, munkatársak) arra, hogy sokat olvasol?

A kortársaim szerint ez furcsa, hiszen ők a kötelezőket sem veszik kézbe. Az értelmesebb réteg szerint ez becsülendő dolog, szóval általában pozitívan jövök ki a dologból.

7. Mikor kezdted el vezetni a blogodat?

Ezt a blogot március óta vezetem, de tény, hogy nagyon ritkán írok ide bármit is. Pont tegnap fogadtam meg, hogy ezután legalább heti egy bejegyzést írok, így valószínűleg kicsit még személyesebb téma fog előkerülni, kevesebbszer fogok csak az írásról szövegelni.

8. Hány könyvet olvastál el eddig 2015-ben?

Meglepően keveset, ugyanis mióta elkezdődött a tanév, időm és energiám sincs sok, amit ennek a hobbinak szentelhetnék. Körülbelül harmincnál járok.

9. Van kedvenc kiadód?

Megmondom őszintén, sosem szoktam figyelni, milyen kiadású a könyv, amit olvasok. 😀 De többet is követek Facebookon, tehát kezdek már képben lenni velük kapcsolatban, például az Európa Könyvkiadót vagy a Könyvmolyképző Kiadót.

10. Könyvesboltban vagy inkább online szeretsz könyveket vásárolni?

Imádok bemenni egy könyvesboltba és nézelődni, tapogatni a szebbnél szebb könyveket, de gyakrabban vásárolok online az akciók miatt. Bár tény, hogy már hónapok óta nem vettem egyetlen könyvet sem, egyszerűen nincs miből. ^^’

123