• Home
  • /
  • Category Archives: Személyes

Egy év az egyetemen

Bizony, ez is eltelt már: Daremo már nem elsőéves egyetemista lesz a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, hanem másodéves. Hogy repül az idő! Szinte már a legelejétől érlelődött bennem egy bejegyzés az egyetemista létről (ahogyan annak idején az érettségiről is írtam), de annyi dolog történt tavaly szeptember óta, hogy nem igazán tudtam eldönteni, mikor van az a pont, amikor már hitelesen tudok nyilatkozni róla. Talán majd most, de lehet, egy év múlva is írok egy áttekintőt. (:

Ezzel a bejegyzéssel nem csak az a célom, hogy elmeséljem, mi hogyan zajlott nálunk, hanem szeretnék egy kis bátorító bemutatót tartani azoknak is, akik még csak most készülnek főiskolára/egyetemre, hogy tudják, nagyjából hogyan zajlik ez, miben más, mint egy középiskola. Persze fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy minden felsőoktatási intézmény egy kicsit más, lehetnek eltérések abban, amit leírok, de igyekszem kiemelni, ha nagyon egyedi dologról van szó.

Áttekintés az iskolámról

Fontosnak tartom leszegezni, hogy a tanulmányaimat egy kis főiskolán, Baján kezdtem, építőmérnöki szakon. Az első félévemet itt húztam le, a második félévtől azonban a szak átkerült a Nemzeti Közszolgálati Egyetem új, Víztudományi Karnak keresztelt karára. A képzés helye sem változott, de természetesen lettek eltérések, például már nem főiskolásnak, hanem egyetemistának hívhatom magam. (:

A hozzáállás

Én megfogadtam, mielőtt elkezdődött az egyetem, hogy igenis kipróbálok mindenféle új dolgot, amitől eddig esetleg féltem, amit nem ismertem, korábban nem érdekelt. Egyszóval nem zárkózok el elvből semmilyen lehetőségtől, kipróbálok új dolgokat, megtapasztalok érdekes helyzeteket, nem fogok ugyanúgy elzárkózni mindentől, mint például középiskolában.

Mindenek előtt: a gólyatábor

Hiszen a gólyatábor ugye megelőzi a félév kezdését, és nekem is nagy dilemma volt, hogy vegyek-e részt rajta, hiszen — bevallom felnőttesen — mindig is utáltam a táborokat. Utoljára általános iskolában vettem részt ilyesmin, és már akkor is a harmadik napon masszívan hisztiztem, hogy elegem van. Egyszerűen ilyen alkat vagyok, kényelmetlenül érzem magam, ha máshol alszom. De ugye megfogadtam, hogy márpedig elmegyek ide, hogy szeptemberben már ismerjek legalább néhány arcot, tudjam, kik közé kell odaülnöm évnyitón, kivel érdemes nekem barátkoznom.

Mi egy kis főiskola voltunk (illetve most már még kisebb egyetemi kar), szerintem maximum ötvenen vettünk részt a gólyatáborban, ez nyilván nagyságrendekkel kevesebb, mint ahányan egy nagyobb egyetemen vannak elsőévben. (Összehasonlításuk: az NKE-n az idei gólyatáborra összesen kb. 600 főt várnak.) Itt helyben volt a gólyatáborunk, ami azt jelenti, hogy én tulajdonképpen itthon voltam, ismerős környéken, ez is hozzásegített az elhatározáshoz, hogy elmenjek a gólyatáborba.

Hogy megbántam-e? Egyáltalán nem! Egyrészt azért nem, amit kicsit fentebb írtam: sok olyan embert megismertem, akikkel most együtt tanulok, és így sokkal kellemesebb volt besétálni az évnyitóra és az első órákra. Más dolog, ami sokakat aggaszthat: a gólyatáborokról ugye az a kép él az emberek fejében, hogy masszív ivászat napokon keresztül, megállás nélkül, amikor szegény gólya azt sem tudja, hol fekszik éppen, és ha nem vigyáz, meg is erőszakolják. Kicsit én is féltem, hogy ki leszek nézve a tömegből, ha nem vedelek majd, márpedig én nem igazán szeretek. A jó hír az, hogy nem is kötelező: nincs eszement tukmálás (és ez nemcsak nálunk van így, hanem más egyetemek gólyatáborairól is ezt olvastam), persze kedves kínálgatás van, de nem voltam egyedül olyan, aki nem akart berúgni. Egy nagyon jó trükköt osztok most meg veletek, kedves lerészegedni nem akaró gólyák: mindig legyen valami a poharatokban! Akkor is, ha nem isszátok, vagy félóránként csak belekortyoltok. Én mindig egy sörrel a kezemben mászkáltam, és ha valaki meg is kérdezte, kérek-e inni abból, ami éppen nála van, csak meglötyögtettem a kezemben a dobozt/poharat, hogy jelezzem, még van nálam innivaló — és békén is hagytak. Ha üres a poharad, akkor egy ittasabb társad már csak azért is meg fog hívni valamire (vagy kezedbe nyom egy újabb üveget), így viszont simán elhitetheted bárkivel, hogy aktív részese vagy a bulinak, mégsem fogsz lerészegedni.

Jó ötlet még (nem csak a bulik szempontjából), ha már a legelején találsz valakit, akivel egy hullámhosszon vagytok, akivel ugyanolyan mértékben szeretnétek bulizni. Így vigyázhattok is egymásra, akár lányosan együtt mehettek mosdóba is, de legalábbis mindig tudtok egymásra támaszkodni. Én egy este buliztam kicsit aktívabban, akkor hárman lányok egy asztalnál ülve iszogattunk, aztán együtt sétáltunk vissza éjjel a szállásra. Nem kellett egyedül bandukolni, mert hiába ismertem az utcákat úgy, mint a tenyeremet, azért az ember lánya nem szívesen csatangol egyedül az utcákon az éjszaka közepén.

Legyél kollégista!

Komolyan. És ezt én mondom, aki nem kollégista (főleg azért, mert 10 kilométerre élek az iskolámtól), és, mint most már tudjuk, aki utál nem otthon aludni.

A kolinak rengeteg előnye van. Egyrészt, ott mindig találsz bulit. Olyan nincs, hogy muszáj unalmas estének lennie (ha nem akarod, nyilván). Mindig van kihez átmenni, meginni valamit, beszélgetni, ismerkedni. Ez nálunk főleg azért egyszerű, mert (mint mondtam) kevesen vagyunk, nagyon családias a hangulat, szinte mindenki ismer mindenkit. Nagyobb létszámú kollégiummal nyilván így nincs tapasztalatom (a miénkbe is csak látogatóként szoktam bemenni, de azért valljuk be, elég gyakran), de logikusnak tartom, hogy ott is találsz valakit, akihez átkopoghatsz, ha unatkozol, vagy változatosabb társaságra vágysz, mint a szobatársaid (néha kell egy kis levegőváltozás).

A másik az, hogy a kollégiumban ott van mindenki, és bizony megéri a többiekkel jóban lenni. Ha nap végén (vagy hétvégén) otthon vagy a lakásodban ülsz egy beadandó felett, és elakadsz, maximum annyit tudsz csinálni, hogy nekiállsz telefonálgatni vagy Facebookon zaklatni a csoporttársaidat, hogy valaki segítsen már. Na de a koliban! Felemeled a formás kis hátsódat, és átkopogsz egy csoporttársadhoz vagy egy tapasztaltabb felsőéveshez, aki majd segít neked. Mert mindig lehet olyat találni, aki erre hajlandó.

A kolisok sokszor tartanak közös tanulást, beadandókészítést is. Persze külsősként is csatlakozhatsz, de sokszor elfelejtik a bejárósokat értesíteni ezekről az eseményekről. Egyszerűen csak azért, mert a kollégista közösség egy hangyányit zártabb, családias a hangulat.

Szóval ha választhatsz, menjél kollégiumba.

Szorgalmi- és vizsgaidősuck

Ott kezdjük, hogy ugye az egyetemen féléveket tartunk számon. Egy félév pedig két részre oszlik: szorgalmi- és vizsgaidőszakra.

A szorgalmi időszak tulajdonképpen olyasmi, mint amit középiskolában megszoktunk: bejársz órákra, alkalomadtán zárthelyi dolgozatokat írsz, beadandókat adsz le. Vannak olyan tárgyak, amelyeket ennyivel le is lehet tudni, ezek az évközi jegyes tárgyak: a ZH-idra meg a beadandóidra kapsz jegyet, és ebből kijön a féléved, ennyi. Ez kb. 12-14 hetes időszak.

Ez után jön a mumus: a vizsgaidőszak, minden egyetemista rémálma. A vizsgás tantárgyaidból tulajdonképpen be kell seggelned, amit egész félév alatt tanultál, és elő kell adnod (többnyire szóban) a vizsga napján. És igen, van olyan, hogy nehezebb vizsgaidőszakod van, mint amilyennek az érettségire való felkészülést élted meg. De higgyétek el nekem, sok tárgyra egy hét alatt be lehet magolni egy négyest, bár én természetesen mindig szorgalmasan végigtanultam a szorgalmi időszakot (muszáj volt, mindkét félévemben többségében volt az évközi jegyes tárgyam, vizsgaidőszakra meg egy-egy tárgyam jutott csak — utáltak is érte más egyetemek hallgatói).

Ha valami nem sikerül, a világ azért nem áll meg: olyankor azt a tárgyat a következő félévre (vagy évre) csúsztatod, akkor megint megpróbálhatod. Az egyetlen hátránya ennek, hogy a tantárgyakhoz vannak bizonyos előkövetelmények: például a Matematika 3. felvételéhez neked előbb meg kell szerezned a legalább elégségest Matematika 2.-ből. Minél tovább szórakozol a Matematika 2.-vel, annál tovább csúszik a harmadik is, és az azután arra épülő tárgyak is. Nálunk a főiskolánál még volt úgynevezett keresztfélév is, ami azt jelentette, hogy ha nem sikerült a Matek 1., akkor következő félévben felvehetted a soron következő Matek 2.-t, és vele párhuzamosan a Matek 1.-et. Ha ügyes vagy, megcsináltad párhuzamosan mindkettőt, és csúszás nélkül mehettél tovább; de ha meg is tudnád csinálni a Matek 2.-t, de a Matek 1.-et nem, akkor az egész elúszik. Az előkövetelménynek meg kellett lennie. Na, az NKE-nél nincs keresztfélév. Ezentúl, ha az ember bukik, akkor csúszik. Én lekopogom, eddig minden tárgyam megvan.

Egyetemi bulik és programok

Én egy dolgot nem szeretek az egyetemi bulikban: mindig hétköznap vannak! Persze, megértem, a kollégisták hétvégén haza akarnának menni — de próbáljon meg valaki beülni reggel másfél óra tesire, aztán öt órán keresztüli matekra úgy, hogy előtte fél éjjel fent volt! Nem is kell inni, nem is kell reggelig mulatni, ez a nap önmagában fárasztó, pláne még akkor, ha az ember mondjuk hajnali egykor vágódik be az ágyba. Kínzás, de próbáld csak meg kihagyni azt a matekot! (Azt hiszem, elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor egyértelművé vált mindenki számára, hogy a matek egy nagy mumus.)

Viszont tényleg el kell menni néha ezekre a bulikra. Igenis be kell áldozni egy kis lelkierőt, és néha ki kell ereszteni a fáradt gőzt. Vannak kocsmázások, társasjáték estek, van gólyabál, farsang, közös jégkorizás, szimpla kollégiumi összeröffenés — meg még ami szem-szájnak ingere. Menj el néha ilyen alkalmakra, még akár meg is ismerhetsz olyan személyeket is, akikkel később kölcsönösen segíteni tudtuk egymásnak. Ezek az események a legalkalmasabbak arra, hogy kapcsolatokat építhess, ez pedig egy alapvető „követelménye” az egyetemi életnek.

Ismerni kell az embereket, itt ugyanis nincs osztályfőnök. Itt senki sem fog azzal törődni, hogy személy szerint a te dolgaidat elintézze, a problémáidat megoldja. Mindenért magadnak kell utánajárnod, de ez nem jelenti azt, hogy nem kérhetsz segítséget. Nálunk tényleg nagyon támogató a közösség, tulajdonképpen bárkihez odamehetsz segítséget kérni, olyan még nekem sem volt sosem, hogy egy számomra teljesen ismeretlen felsőbb éves elhajtott volna, hogy nincs kedve velem foglalkozni. És remélem, szeptembertől majd én is segíthetek az új gólyáinknak. (:

Szóval az egyetem nagyon jót fog tenni!

Én észrevettem magamon, mennyit változtam az elmúlt egy évben, mióta egyetemre járok. Sokkal többet jártam el otthonról társaságba, mint korábban bármikor. Megtanultam utánajárni a saját dolgaimnak. Nyitottabb lettem új dolgokra: a Hallgatói Önkormányzat dolgaiba is besegítek, illetve nyáron dolgozom a sulinál. Néhányan azt mondják, hogy az egyetemre járás csak elodázása annak, hogy az ember felnőjön, de szerintem épp ellenkezőleg: ha nem azért választod a felsőoktatást, hogy ellébecolj, a szüleiddel fizettesd a kollégiumot és átevezz kettesekkel, akkor inkább egy segítő lökést ad a felnőtté váláshoz. Ha jó szakot választottál magadnak, akkor mindenképp egy meghatározó élmény lesz az életedben!

 

Többekhez is van most kérdésem: akik már járnak/jártak egyetemre: hogyan emlékeztek vissza az első évre?

És akinek még csak most kezdődik: ugye elmentek gólyatáborba? Milyen szakra jelentkeztetek? Ismertek már valakit a csoporttársaitok közül? Ugye várjátok már? (:

Aranymosás írótalálkozón jártam

Július 29-én utaztam fel Budapestre, a Margit-szigetre, hogy részt vegyek az Aranymosás írótalálkozón. A három órás buszozás ugyan nem volt a szívem csücske, és egyébként is szinte az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy tényleg elmenjek-e. Sajnos egyetlen ismerősöm, barátom sem ért rá vagy akart elmenni (bár végül találtam ott is ismerőst), így egy kicsit megijedtem, hogy nem fogom jól érezni magam, vagy eltévedek majd a fővárosban, ahol egyébként nagyon ritkán járok.

Szerencsére egy kedves írótársam, aki szintén busszal érkezett Budapestre, felajánlotta, hogy elkalauzol engem a Margit-szigetre, így mindjárt nagyobb lelkesedéssel indultam el szombat reggel 7 óra előtt a buszmegállóba.

Születtek képek ugyan az eseményről, de sajnos nem ismerek név szerint mindenkit, aki szerepel rajtuk, nem kértem a hozzájárulásukat a blogomon való megjelenéshez, így be kell érnetek a Margit-sziget szökőkútjával, illetve az egyik fotóról kivágtam saját magamat. (:

 

(Ez meg nem lett olyan éles kép, de hát… ami van, abból gazdálkodunk, és legközelebb tényleg nem felejtek el fényképezni, ígérem.)

11 órakor kezdődött a találkozó, mi értünk oda először a megbeszélt helyre, a szökőkúthoz. Aztán szép lassan megérkezett mindenki, például Tóth Eszter, akit már ismertem, és aki jelenleg a Rakéta projekt keretében dolgozik egy szerkesztővel a regényén. Őt kifaggattam arról, hogyan is zajlik a valóságban egy szerkesztés, hiszen erre én, mint nagyon amatőr író, csak úgy tekintek még, mint valamiféle misztikus, ismeretlen varázslatra, ami során a kéziratból felvállalható alkotás lesz.

Nagyon nagy élmény volt számomra olyan emberekkel találkozni, akikre felnézek, például On Saijal, akit az írói példaképemnek tartok, illetve ott volt a legutóbbi Aranymosás nyertese, V. K. Bellone is, bár vele személyesen sajnos nem sikerült szót váltanom. Beszélgettem szerkesztőkkel, könyves bloggerekkel, több kötetes szerzőkkel, kicsit bepillantást nyerhettem a kiadó világába, megtudtam egyet s mást a működéséről, néhány jövőbeli tervről.

Végig kétféle érzés, vágy kavargott bennem: az egyik természetesen az volt, hogy bárcsak ne érne olyan hamar véget a nap, mert nagyon jólesett olyan emberekkel beszélgetni, akik teljesen megértik a hobbimat, támogatnak, tanácsokat osztanak, akikkel beszélhetek az írói lét apróságairól. Nekem itt, Baján ebből a szempontból nagyon nehéz helyzetem van: elég kevés amatőr írót ismerek, és a legtöbbjükkel nem tartozom egy korosztályba sem. Biztosan vannak még mások is, írók, bloggerek, még ha nyilván kevesebben is, mint a nagyobb városokban, de ez a találkozó megerősített abban az elképzelésemben, hogy itthon is ideje lesz megkeresnem a hozzám hasonlókat. Ehhez kötődik a másik vágy is, amit éreztem: minél hamarabb haza akartam érni, hogy a saját regényemet is folytathassam. Mert ez a közeg, ez a lelkesedés, ami mindenkit jellemzett, annyira motiválóan hatott rám, hogy teljesen új ötletek jutottak eszembe, és lehetőleg azonnal mindet papírra akartam vetni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire felvillanyoz, feltölt majd engem ez a találkozó, még így is, hogy alig pár embert ismertem csak onnan (és a legtöbbeket csak névről, bár jól feltaláltam magam), és úgy érzem, ilyesmire minden amatőr és már kiadott könyves írónak szüksége lenne. Néha összeülni, meginni valamit együtt, beszélgetni az írásról, ötletekkel ellátni egymást, segíteni. Nem, egyáltalán nem fogható ez a netes világhoz, a Facebook-csoportokhoz, a chateléshez, élőben teljesen más, és nekem ez volt az első ilyen alkalmam.

Viszont biztosan nem az utolsó. Olyan löketet adott, hogy azóta szinte másra sem tudok gondolni, csak a cél lebeg előttem: egyszer majd bekerülni ide. Nem most, nem idén, de akár már pár éven belül, legalább megpróbálni. Nagyon szimpatikus, támogató és elfogadó közösségnek tűnt, amibe belecsöppentem, és ez megerősített abban, hogy ide szeretnék tartozni majd, ide szeretném benyújtani a kéziratomat, ha elérkezett az ideje.

Addig meg írok és tanulok, folyamatosan, töretlen lelkesedéssel. Ha egyszer ez kell ahhoz, hogy elérjem a céljaimat, akkor mindent meg fogok azért tenni, hogy sikerüljön.

Hogyan lettem Daremo

Üdvözöllek titeket a megújult blogon!

Igen, én vagyok az, Daremo, és ez itt A papírfecnis fiók utódja. Az összes eddigi bejegyzés fellelhető és olvasható a blogon már, tartalmukban nem változtak, néhány bejegyzésnél kicseréltem a képeket jogtisztákra, ennyi. Egyébként pedig teljesen onnan folytatom a blogolást és az írást, ahonnan abbahagytam Blogspoton. Remélem, nektek is tetszik a változás, és ugyanolyan izgatottan fogtok feljárni az új oldalra, mint én. (:

Kezdésként szerettem volna a kezdetekhez visszatérni. Ünnepélyes megnyitót tartani a Daremo.hu-n. Ezért elmesélném nektek, hogy kerültem ide, ahol most vagyok, mennyi felesleges kört lefutottam, mire eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni, és hogyan jöttem végre rá, hogy az írásaim igenis megérdemlik, hogy fizessek nekik egy tárhelyet.

Sokszor és sok helyen említettem már, hogy az első mesémet általános iskola harmadik osztályában írtam egy kiskutyáról, fogalmazás órára. Tavaszi szünetre kaptuk házi feladatként a meseírást, én pedig akkorra már rengeteget olvastam — és valahogyan egyértelmű volt, hogy ezt a feladatot nekem találták ki. Ez a gondolat, ez az érzés nagyon megmaradt bennem. Megnyitottam a Wordöt a család közös számítógépén, és nekiálltam írni, mert tudtam, hogy menni fog.

Utólag rájöttem, hogy korábbról is volt már egy-két mesém. Írtam egy hajóskapitány kalandjairól, meg más állatmeséket még másodikban, de egyik sem maradt meg bennem annyira, mint Buksi kalandjai. Mert ott volt az első tudatosulása annak, hogy nekem ezt kell csinálnom.

Utána a barátnőimmel karöltve nagyjából hatodikig folyamatosan csak fanfictionöket írtunk. Ezek azon részei a repertoáromnak, amiket sosem mutogatnék senkinek… Persze, egy fontos állomásként kell rájuk tekintenem, mert ebben az időben kezdtem el hosszabbakat írni, afféle regényeket, képes voltam hetekig görnyedni a füzetjeim felett ugyanazt a sztorit körmölve. Fontosak, de nem, nem fogok velük senkit sem sokkolni. (:

Emlékszem, hetedikben meg már körbejárt az osztályban az a zöld füzetem, amibe egy romantikus, párhuzamos világban játszódó fantasy-regényt írtam, a Szellemvilágot. Főleg a lányok olvasták, aztán mindig összeültünk beszélgetni a történetről, és tényleg láttam rajtuk, hogy tetszett nekik.

Akkoriban már blogoltam, de nem szívesen mutogattam senkinek. Az az én kis privát kuckóm volt, és pár év alatt rengeteg címen és névvel szövegeltem a nagyérdeműnek.

Aztán egyszer lett Daremo. És ez a név valahogyan nem hagyta magát levakarni. Egy ideig, míg G-Portálon blogoltam, megint kipróbáltam többfélét, de egyik sem volt az igazi. Mindig visszakanyarodtam Daremo-hoz, és egy idő után tudtam is, hogy ez én vagyok. Meg arra is rájöttem, hogy nem kell ezt túlcifrázni, nem az a lényeg, hogy milyen extra neve legyen egy írónak, hanem az, hogy azt a sajátjának érezze. És ha ez valakinek a sajátja, az is jó, ha álnevet választ magának, az is. (Persze ettől még kitartok amellett, hogy hiába van az embernek álneve, jó dolog az, ha a körülötte lévők tudnak a művészetéről.)
Amikor megnyitottam A papírfecnis fiókot, ugye még a Blogspoton, akkor tudtam, hogy ez most már valami más lett. Hogy felnőtt vagyok, érett vagyok, komolyan gondolom az írást, és szeretnék vele jelentős eredményeket elérni. És hogy ehhez az is hozzátartozik, hogy nem szégyellem, ki vagyok, kiírom a nevemet, kiteszem az arcomat, és elmesélem boldog-boldogtalannak, családnak, barátnak, iskolatársnak, hogy én igenis írok. És megmutatom bárkinek, hogy az alkotásaimat hol tudja elolvasni: ezentúl itt, a Daremo.hu-n.

Ennek a felvállalása nagyon sok lehetőséghez juttatott. Az első antológiás megjelenéshez a pályázatot még a középiskolás drámatanárom mutatta, és mindkét megjelent novellám bemutatójánál ott volt velem a családom. Idén még a helyi művelődési házban fel is olvashattam két novellámat. Ha írtam volna továbbra is a fióknak, esetleg egy szűkebb bloggerközösségnek, akkor ezek közül melyiket értem volna el? Tudom, egyik itt felsorolt esemény sem nagy dolog, ettől még nem leszek nagy író — írónak sem nevezném még magamat. De kis lépésekben lehet csak elindulni, és azt hiszem, nem mindegy, hogy ezeket a lépéseket egyedül tesszük-e meg, vagy vannak mögöttünk, akik támogatnak.

Mögöttem, úgy érzem, elég sokan állnak már. Nem is csak a családra gondolok, hanem az olvasóimra: sokan közülük nem is bloggerek, vagy nem úgy keveredtek ide, hogy kölcsönösen elkezdtük egymás blogját olvasni és beszélgetni. Többen is vannak, akik ténylegesen csak azért vannak itt, mert tetszik nekik, amit írok, és ilyen olvasókat szerezni sokkal nagyobb kihívás, mint ismerősöknek megmutatni az alkotásaimat. Haladok, azt hiszem, lassan még, de biztosan haladok a kitűzött célom felé: hogy egy nap igazi íróvá válhassak.

Addig is, az utam minden további állomását itt fogom nektek elmesélni, a Daremo.hu-n.

Köszönöm, hogy velem tartotok ezután is!

Második novellám megjelenése — „Élni nélküle” könyvbemutató

Idén az a megtiszteltetés ért, hogy a második novellám is megjelenhetett nyomtatásban, egy antológia részeként. Az Élő irodalom — Élő könyv oldalon bukkantam rá az Élni nélküle c. pályázatra. A kiírás szerint szeretteink elvesztéséről vártak pályamunkákat, én pedig (némi hezitálás után) megírtam, hogyan emlékszem vissza az elhunyt osztálytársam elvesztésére, és beküldtem az írást. Nem kellett sokat várni, és kiderült: méltónak találták rá a megemlékezésemet, hogy helyet kapjon a pályázatról elnevezett kötetben való megjelenésre.

Június 10-én utaztam fel a családommal Budapestre, az Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtér épületébe, ahol megrendezésre került a kétkötetes antológia bemutatója. Habár az én novellámat nem választották ki felolvasásra, én élvezettel hallgattam a többiek munkáit. Néhány írás annyira megragadta az emberek szívét, hogy többen is sírtak, és bevallom, pár írást én is megkönnyeztem.

Mindent összevetve nagy hatással volt rám az a nap, és tulajdonképpen (a szomorú témától eltekintve) élveztem, hogy ismét megismertem más szerzők műveit is. És természetesen boldoggá tett, hogy ismét nyomtatásban láthatom a nevemet. Ráadásul ez az első olyan írásom (az eddig megjelent kettőből), ami már az írói álnevemen, Daremoként jelent meg.

Kevés képem van erről a napról, és szinte mindet feltöltöttem már a Facebookra, de azért megmutatom magam itt is, illetve pár fotót magáról a könyvről:

A tanulság az, hogy a következő alkalommal (mert remélem, lesz még ilyen) ne felejtsek el fotózni (és ne az utolsó pillanatban érkezzek, amikor csak leghátul van már hely). Egyébként pedig ez a megtisztelő megjelenés is csak megerősített abban, hogy jó úton haladok a céljaim felé.

Összegezzük: itt találod meg Daremot a neten

Úgy vettem észre, hogy nincs minden olvasóm tisztában azzal, hogy engem pontosan milyen netes oldalakon lehet elérni, és hogy egyáltalán melyiket mire használom, érdemes-e engem követni. Ezért most ezeknek a bemutatására kerül sor, később pedig erre a bejegyzésre bármikor rá lehet majd találni a menüből, a bemutatkozásomon keresztül is. Később pedig még bővülhet is a lista, ha úgy alakul.

1. Facebook írói oldal

A legegyértelműbb és a legegyszerűbb, ha elsőként szeretnél értesülni az új bejegyzésekről, egy esetleges szünet okáról, illetve azokról a fontosabb dolgokról, amik a (remélem) felfelé ívelő írói karrieremet érintik. Üzenetet is írhatsz, válaszolok mindenre, ha kell, segítek, ha szeretnéd, szívesen barátkozom. Tehát elsősorban itt érhetsz el, ha sürgősen kell valami – hiszen a telefonomon az éjjeli órákon kívül bármikor megkapok mindenféle Facebook-jelzést.

2. E-mail cím: pingvinfann@gmail.com

Ha valami olyan jellegűt szeretnél írni, amihez úgy érzed, hogy ez a formátum a legmegfelelőbb.

3. Facebook olvasói csoport

Tulajdonképpen itt is a friss infók megosztása történik, de kicsit inkább barátibb hangvételben szeretnék ide írni. Előfordul, hogy egy-két érdekes dolog ide előbb kerül ki, mint az oldalra, illetve még közzé nem tett írásokból is néha megosztok egy-egy részletet, illetve olyan is előfordult már, hogy a tervezett blogbejegyzéseim listáját is közzétettem.

4. Facebook személyes profil – nincs link

Nem titok a nevem, nagyon könnyen elő tudjátok bányászni, hogy Horváth Kamillának hívnak, de szépen kérlek titeket, hogy a személyes profilomon csak akkor keressetek, ha valami tényleg fontos. Én szeretek barátkozni olvasókkal, más bloggerekkel és írópalántákkal, de csak úgy idegeneknek már több rossz tapasztalatból tanulva nem fogok visszajelölni. Ha mégis itt szeretnél valamit, akkor a jelölés mellé érkezzen egy levél is, hogy ki vagy, mi vagy, mit szeretnél, kérlek.

5. Wattpad-profil

Az oldalon olvasható az összes novellám, ami a blogom is, valamint az írással kapcsolatos cikkeimet is felteszem ide. A kihívások és személyesebb hangvételű bejegyzések viszont ide nem kerülnek fel.

6. Ask.fm-profil

Többnyire aktív vagyok itt is, úgyhogy ha véletlenül ellenállhatatlan vágyat érzel rá, hogy olvasgasd a válaszaimat, vagy névtelenül kérdezz tőlem valamit, akkor itt megteheted. Időről időre az érdekesebb, kifejtős, írást érintő kérdésekből szoktam válogatást csinálni a blogra (ami egyébként Wattpaden szintén nem elérhető).

7. Instagram

Nem éppen napi rendszerességgel, de talán egyre gyakrabban foglalkozom az Instagram-fiókommal is. Írás közben elkapott képek, cuki háziállatok és a gyakorlati óráim lenyomatának gyűjtőhelye.

Kövess nyugodtan bármelyik közösségi oldalon, így biztosan az elsők között fogsz értesülni az új tartalmakról!

1234