• Home
  • /
  • Category Archives: Novellák

Vigaszdíj

Tartalom:
Egy alak, akiről nem tudod meg, kicsoda. Egy csecsemő, aki tudatlanul gügyög, és nem érti, miért sugárzik felé a gyűlölet. És egy napló, ami némán meghallgatja, hogyan alszik el egy élet gyertyalángja.
Megírás ideje: 2012. április
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 800 szó

A napló az ölemben hever, véres folt közepette, csupaszon és megtépetten, mintha valami öreg, szárnyaszegett madarat tartanék. A kezemben a toll sebesen siklik a lapon, de mik ezek a szavak? Mint a haldokló madár utolsó artikulátlan rikácsolása, szánalmas és otromba.

De most hadd meséljek neked, kedves naplóm, ha már oly szerényen meghallgatsz engem mindig, ha arra kérlek, hiszen engem szolgálsz, csakúgy, mint az összes többi tárgy a világon. Én vagyok a ti uratok, életeteknek egyetlen hitvány értelme.

Folyton csak ordított. Panaszkodott, zokogott és maga alá piszkított. Undorodtam tőle, s valahányszor meg kellett volna érintenem ványadt kis testét, inkább fintorogva elrohantam. Hogy jön ő a maga szánalmas gügyögésével ahhoz, hogy rám kényszerítse akaratát? Kettőnk közül mindig is én voltam a jobb, a hatalmasabb, az erősebb – nekem kellett hát győztesként végeznem a harcunkat!

A csend a négy fal között úgy hatott rám, mintha a magány fojtogató bűze lengené be a szobát, a tüdőm üres maradt, hiába lélegeztem, a karom a testem mellett lógott, bárhogy is akartam megmozdítani. Úgy éreztem, nincs tovább, nincs már mit tennem; az üresség, ami bennem honol, megöl engem, még mielőtt igazán élhettem volna.

Aztán egy gondolat hasította át a haldokló gondolatok idegtépő kavalkádját: ő tette. Ő akart megölni, az ő gyűlölete szorította lánccal a szívemet, úgy, hogy annak szüntelen dobogása csaknem alábbhagyott. A véremet akarta, a szenvedést az arcomon, látni a testemet kicsavarodva, de én nem hagytam! Életben kellett maradnom, de ezt csak úgy tehettem, ha urává válok az ő létezésének – s ha akarom, végleg kioltom a lelkében halványan pislákoló gyertyalángot.

Átszakítottam a korlátaimat, amelyek eddig védték őt, a mosolyt az arcán, rúgkapáló lábait a levegőben, védték vékony nyakát ujjaim szorításától, szemét megvető tekintetemtől, testét haragosan eltaposó lábamtól. De aztán már nem létezett semmi, ami megálljt parancsolhatott volna nekem, s tudtam: a háború perceken belül eldől, s én a nyertes oldalon fogok állni, diadalittasan és véresőben ázva.

Kiemeltem őt aprócska ágyából, szinte élettelenül hevert a karomban, aztán óvatosan hozzám simult, mintha az anyja lennék, mintha a bőröm melege megnyugvást ígérne számára. Akkor, egy pillanat töredékéig úgy éreztem, kettőnk közül én vagyok az, akit az ördög gonoszsággal megfertőzött: mégis hogy árthatnék egy ilyen védtelen gyermeknek?

Aztán az álomképet szétszaggatta a valóság: a karomban tartott lény egy elfajzott korcs, aki az életemre tört, szende mosolya álca csupán, amely megvédi őt a többi ember dühétől. De engem nem verhetett át többé! Én voltam az egyetlen, aki átlátott rajta, aki többé nem hagyta magát becsapni – az egyetlen, aki megmentheti mások világát mindattól a gyötrelemtől, amelyet ez a gyenge test magában hordozott.

Míg lassú léptekkel elszakítottam őt fekhelyétől, magához tért. Tekintetét sebesen kapkodta az arcom és a mellettünk elsuhanó táj között. Zavartnak tűnt, hiszen megleptem őt, mikor képtelen volt védekezni.
Ahogy az ajtó egy hangos robajjal becsukódott mögöttünk, aprócska szájából halk sóhaj szállt fel. Kegyelemért könyörgött. Irgalmat ígért számomra, ha még időben lemondok a szándékaimról. De én akkor már tudtam, nincs visszaút. A háború már eldőlt.

Botladoztam a járdán, majd’ elestem a saját lábamban is. A megfelelő hely után kutattam, ami méltó arra, hogy bevégezzem a küldetésemet. Ahol elpusztíthatom a kölyköt, a sátán ivadékát.

Egy kiálló, hegyes végű betondarab előtt álltam meg. Mélyeket lélegeztem, s eltartottam magamtól a szüntelenül gügyögő, ijedt ördögöt. Apró karjaival sután kapkodott értem, az életéért könyörgött, cserébe bármit megígért volna, amiről úgy hitte, hasznomra válhat. Pedig ő is tudta már, hogy az egyetlen, ami háborgó lelkemnek megnyugvást hozhatott, ha láthatom az ő arcán az élet kihunyását. Végeznem kellett hát vele.

Megfeszítettem az izmokat a karomban. A magasba emeltem őt, a fejem felé, s lecsúszott róla a rongydarab, amibe puha testét bugyolálta a nő, aki életet adott neki – minden szenvedésem tárgyának. Bőre csupasz volt és rózsaszín, mint a nyers hús, áradt belőle a hamis tisztaság szaga – nem tudtam többé ránézni. Undorodtam tőle, minden porcikájától, minden lélegzetvételétől, minden belőle áradó illatfelhőtől, minden sóhajtól, amely elhagyta ajkát.

Aztán a lábam elé hajítottam őt erővel. A kiálló, hegyes betondarabra.

Egy halk reccsenés száguldott végig bennem. Az a hang, amely kioltotta az ellenségem életét. Lenéztem rá a porba, láttam a lágyan teste mellé omló karját, az egyre terjedő vörösességet a feje alatt – de az, ami a leginkább magához ragadta a tekintetem, az a kék szempár volt, amely már céltalanul meredt az arcomra, s többé nem mozdult. Elrabolta őt a halál, s a láng, amely benne égett, végleg kihunyt. Én oltottam ki.

Nevettem. Azt hitte, legyőzhet engem! Azt hitte, ő fog diadalmaskodni! És mégis elbukott, hiszen ott feküdt előttem a sárban, a tekintete üveges volt, karjai többé nem mozdultak.

És akkor már láttam: ez az én jövőm. Az én feladatom, hogy megtisztítsam a világot azoktól a söpredékektől, akik óvatos gyilkosként járnak-kelnek közöttünk, s várnak arra a pillanatra, amikor lecsaphatnak ránk. A hátunk mögé lopakodnak, aztán a tarkónkra vágnak apró, csontos öklükkel, s kiverik belőlünk az életet. Hálásak lesznek mind, akiket megmentek majd a biztos végtől, mert elpusztítom ezeket az aljas, szánalmas dögöket.

Nem hiába mondják: a remény hal meg utoljára. Hiszen én vagyok az az isten, akiben az ostobák az utolsó lélegzetük vigaszát látják. Ha én elpusztulok, a nappalt felváltja az éjszaka, a telihold csendjében halálsikolyok vergődnek, a folyók vértengerré torzulnak – és eltűnik a világ. Szükségük van rám, mint utolsó szalmaszálra, bennem látják a megmentőt. De én megvetem őket is.

Úgyhogy most meghalok veled együtt, kedves naplóm.

A gyermekvásár

Tartalom:
Elisának egy gyermekkori betegség következtében nem születhetett gyermeke. Idősödő asszonyként a városi bíróság épületébe jár, ahol az elszegényedett családok élelemért adják el gyermekeiket. Elisa azt reméli, kevéske vagyonából örökbe fogadhat egy rossz sorsú fiatalt, akinek végre anyja lehet. Ebben a miénkhez hasonló, mégis eltávolodott világban ugyanis bárki vehet magának egy gyereket a bíróság intézményében, és bármit megtehet vele.
Megírás ideje: 2016. augusztus
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 2000 szó

Sűrű füst kavargott a bíróság domborművekkel szegélyezett emeleti ablakából. A tüzet már eloltották, majd egy öblös kiáltás kíséretében a védelmező kőoroszlánok mellett kirepült az utcára néhány elszenesedett tésztadarab. Palacsinta, a gyerekeknek. Sercegve siklott az aszfalton, aztán áthajtott rajta egy autó széles kereke. A kőoroszlánok között megjelent két erős férfikéz, és az ablakot becsukták.

Folytatódott az árverés.

Odabent, a tárgyalóterem távolabbi végében egy emelvényen állt a hosszúkás asztal, ami mögött csupa öltönyös, szenvtelen képű férfi ült. Kezükben okiratok tucatjai fordultak meg percenként: egy alacsony, hajlott hátú öregúr hozta be őket az asztal mellett nyíló szomszédos helyiségből. Odaadta a hozzá legközelebb álló öltönyösnek, aki fontoskodva átpörgette a papírokat az ujjai között, majd továbbadta a mellette ülőnek; és így tovább.

A hosszú asztal közepénél, a többiekénél magasabb széken ült az ítészek közül a legidősebb. Az agg férfi szakálla lelógott az előtte heverő, kinyomtatott névsorra. Homloka szüntelenül ráncokban állt, hosszú, horgas orra majdnem a lapot súrolta, mikor a férfi a szeméhez közel emelte a listát. Amikor azonban megszólalt, hangja erőteljesen dörrent a vele szemben, a padsorokban ülő népekre.

– A következő: Denis a Sárvárosi útról!

A negyedik padsorban egy beesett arcú, törékeny asszony furcsa csuklásfélét hallatott. Az ajtó kinyílt, a hajlott hátú férfi csoszogott be, kézen fogva egy kisfiút. Lassú léptekkel és remegő kézzel vezette a gyermeket a bírák asztala elé. Szembefordította a hat hosszú, tömött padsorral. Lassú mozdulatokkal megperdítette a portékát a vásárlók előtt, miközben a főítész recsegve felolvasta a leírását.

– Öt esztendős, a Sárvárosi út fogadójában született. A fogadót a szülei vezették, de tavaly, a nagy forróság idején leégett. Denis lelkesen végez házimunkát – Szavai hallatán a fiú kihúzta magát, majd megerősítést várva a padsorok között az anyjára pillantott. – Tudja használni a háztartási gépeket. Írni és olvasni még nem tud, de az esze jó. Fizikai állapota a korához képest kielégítő, nincs betegsége.

Az agg felpillantott, letette maga elé a lapot. Kezébe vette fakalapácsát, mire izgatott morajlás futott végig a tömegen. Leghátul, a szülők között Denis anyja belevájta körmét a tenyerébe, és élesen felszisszent. A mellette ülő apa rácsapott a nő meztelen vállára. Az ítészekhez közelebb ülő kosztümös hölgyek és ingbe bújtatott urak egyszerre fordultak hátra, hogy aztán rosszalló fejrázás után ismét a fiúra szegezzék éhes tekintetüket. A főítész kalapácsával az asztalra csapott.

– Kezdjük háromhavi ellátással a szülők javára! – Körbenézett a vásárlók között. Egy idősödő hölgy, akiről tudta, hogy a belváros szélén lakott és sosem született gyermeke, félénken felemelte ráncos kezét.

– Rendben! Ki adna érte többet? Négyhavi ellátás?

Elisa leengedte a kezét. Látta, hogyan tekintett le rá a főítész. Látta a szemében a sajnálatot, amit mindenki érzett, ha ő került szóba. Ő és a hosszúra nyúlt élete, amit mindvégig elkerült a gyermekáldás.

Az Elisa mellett ülők is lesajnálóan néztek le rá; alacsonyabb volt mindannyiuknál. Egészen azóta nem nőtt, hogy gyermekkorában egy télen a bátyjával feltörték a folyó jegét, és megfürödtek a vizében. Emlékezett rá, hogyan szúrta a bőrét ezernyi tűként a csontjaiba maró hideg, és arra is, hogyan izzadt paplanba csavart teste ezután hetekig a fullasztó láztól. Azóta apró maradt és vékony testű, és soha egyetlen gyermek sem fogant meg a méhében.

A magasba lendült egy másik kéz is. Elisa felismerte benne Cormickot, azt a férfit, aki minden hónapban megjelent az árveréseken, akárcsak ő. Sosem távozott üres kézzel, és már nem egyszer licitált rá Elisa kevéske ajánlatára.

– Rendben van, uram! – zengte a főítész. – Ki ad érte többet? Hathavi ellátás az elszegényedett szülőknek?

Elisa az ölébe hullajtott kezének ujjain számolgatta megmaradt pénzét. Ha belenyúlna néhai férjének hagyatékába, akár a háromszorosát is meg tudná adni. De akkor miből futná a gyermek nevelésére? A ruháztatásra, a taníttatásra, a könyvekre, a játékokra, az élelemre? Elisa felnézett, a főítész éppen őt figyelte. Állta a férfi erős tekintetét, de nem emelte fel többé a kezét. Az öreg fakalapács élesen csattant az asztalon.

– Eladva! Kérem, uram, vegye magához a gyermek ingóságait, amelyek az épület udvarán találhatók.

Cormick felállt, ráérősen odasétált Denishez, és megragadta őt a vállánál. A fiú tágra nyílt szemekkel meredt a magas férfi arca felé. Cormick lehajolt, és súgott valamit Denis fülébe, aki kisvártatva tétován bólintott. A férfi elmosolyodott, és a gyermeket maga után húzva köszönés nélkül elhagyta a tárgyalótermet. Nyomában az eladott fiú szülei haladtak: az anya könnyeit törölgette, míg az apa nyugtatóan duruzsolta neki, milyen jól fognak élni a következő négy hónapban.

Hogy aztán mi lesz, senki sem tudta. Elisa csak abban volt biztos, hogy a szorgos kisgyerek része lesz Cormick kiskorúakból álló takarítócsapatának.

A gyermekeket bekísérő öreg ismét eltűnt a teremből, a főítész pedig újfent kezébe vette a névsort.

– A következő: Annabelle a Végítélet Napjainak lezárt temetőjéből!

Kinyílt az ajtó, és a hajlott hátú férfi nyomában becsoszogott egy piszkos kislány. Seszínű haja fésületlenül, gubancokban lobogott, és csak egy szürke rongyot viselt, amit sáros föld borított az elején. A gyermek ujjai feketék voltak a kosztól, körme alatt lerakódott a homok. Egy palacsintát szorongatott, mohón tömte a szájába és hangosan csámcsogott.

A főítész fintorgott, míg a gyermekre rászóltak, hogy a hosszú padsorokkal szembeállva forduljon körbe, és mutassa meg magát a szemlélődőknek.

– Annabelle tíz éves. Az apja a temető szélére épített faházban él, ő a sírásó. Az anyja a születésekor elhunyt. Mióta a Végítélet Napjainak papja szentségtelen területnek minősítette a temető földjét, senki sem akar odatemetkezni. Annabelle nem járt iskolába, apjának segített az ásásban. Írni, olvasni nem tud, szókincse szegényes. A nehéz fizikai munkát jól bírja.

Elisa vacillált. Számba vette a gyerek rossz tulajdonságait: koszos, műveletlen és rossz életkörülményekhez szokott. Nyilván nem fognak érte versengeni sem a gyermektelenek, sem a fiatalokat munkáltatók. Az ára alacsony marad, talán a felét sem haladja meg annak, amit korábban Denisért fizettek, Elisa ezt biztosan ki tudná fizetni. Csak az a kérdés, akar-e vesződni vele, akar-e a házába egy olyan embert, akit talán még az evőeszközök használatára sem tanítottak meg. De akar-e anyja lenni egy anyátlan gyermeknek?

Annabelle szólalt meg:

– Mehetek már apához?

Zúgolódásként futott végig a felháborodott sutyorgás az előrébb álló padsorokon. Elisa már hallotta is valahonnan a legelejéről: ez a gyermek annyira ostoba, hogy nem tudja befogni a száját még akkor sem, mikor épp eladja őt az apja. Gyengeelméjű. Fogyatékos. Semmirekellő. Amúgy is furcsán dülledtek a szemei, mint valami beteges varangynak.

A főítész most nem mutatta ki ellenszenvét, ellenben a többi bírával, akik hangosan kacagtak, egyikük még meg is tapsolta a kínos bemutatót. A gyerek, félreértve a gesztust, felé fordult és szélesen vigyorgott. Két foga hiányzott.

– Kapálni talán jó lesz a kertbe – szólt gúnyosan a sorok legelejéről egy férfi, és mielőtt még a licitküszöb elhangzott volna, árat ajánlott: – Kétheti ellátás annak a koszos sírásónak. Többet nem ér.

Szinte nyomban koppant a kalapács az ítészek asztalán.

– Eladva! Ne vesződjön a gyerek holmijának keresgélésével.

A férfi felpattant, ruganyos léptekkel a gyerek mellett termett, és a kivezető ajtóra mutatott.

– Arra! Megmutatom a szerszámaidat, meg a fészert, ahol lakni fogsz.

Az apa nem ment utánuk, nem volt a teremben. Elisa sejtette, hogy nem engedték be őt, ha túl koszosnak találták a ruháit.

A főítész megköszörülte a torkát, és felolvasta a következő nevet.

– Cecily az Aranydombokról!

Izgatott morajlás futott végig az egybegyűlteken. Néhányan leplezetlenül mutogattak előre, az ítészek asztalának legszélén ülő úrra. Nehéz ráncok szabdalták az arcát, idegesen tépkedte nyakkendőjének végét. Elisa ekkor értette meg, mi az oka a szokatlanul nagy tömegnek az árverésen: a lóversenyekről ismert férfi fogadást veszthetett. A tét pedig, szürkült el a gondolatra a nő arca, a saját gyereke lehetett.

A szomszédos teremből égőpiros, aranyozott szegélyű nagyestélyi ruhában libbent be a finom vonású leány; nem kísérőjének kezét fogta, hanem elegánsan megemelte szoknyáját kétoldalt, hogy a selymes anyag ne érjen a földhöz. Fitos kis orrát a magasba emelve lépdelt az ítészek asztala elé, megpördült, aztán a vásárlók felé fordulva megdermedt. Ajkait vékonyra préselve nyomta egymáshoz. Szemét már-már eltakarta hosszú hajának csokoládébarna frufruja. Úgy állt ott a gyermek, mint törékeny porcelánbaba.

– Cecily tizenhárom éves. Apja a városi ítészek csoportjának tagja, aki vagyonát vesztette fogadásai következtében. A gyermek írni és olvasni tud, három nyelven beszél, kiváló az énekhangja. Szófogadó, illedelmes. Négy éve tanul zongorázni. Még szűz.

Elisa nem hitt a fülének. Mióta az árverésekre járt, még sosem hallott efféle tényt közölni a gyermekekről. A főítész mégis jelentőségteljes pillantást vetett az egybegyűltek szeme láttára az első padsorban ülő párra, akik a főúti bordélyházat finanszírozták. Ez az ajánlat nekik szólt. Cecily hangos szipogással vett levegőt, de nem szólalt meg.

Az apa a hátsó sorok felé nézett. Találkozott a tekintete Elisáéval. Felismerte a nőt, idegesen húzogatta össze szemöldökét. Elisa érezte, hogy magas nyakú blúzába beszökik a forróság és felkúszik az arcába. Bólintott, mély levegőt vett.

– A licit egyévi ellátástól kezdődik.

A bordélytulajdonos pár női tagja illetlenül szemrevételezni kezdte a leányt. Megállapításait rekedtes hangján közölte a vásárlókkal és a szülőkkel.

– Szép, szép, kellemes teremtés, könnyen lehetne betanítani… Az ártatlanságáért sokan fizetnének. Kár, hogy ez a hosszú, mindent eltakaró ruha van rajta, nem lehetne megnézni nélküle is?

Elisa egy ugrással talpra állt és szaladni kezdett. Fellökte a padsorában terpeszkedő férfiakat és nőket, az ítészek asztalához futva karon ragadta a selyembe bújtatott leányt. A hajlott hátú öregúr belekapott a vöröslő ruhába, de mikor a gyermek is meglódult az ajtó felé, az anyag elszakadt. A kiáltásokat maguk mögött hagyva Elisa és Cecily elfutottak a még eladásra váró négy gyermek mellett, és a sötéten ásító lépcsőház felé vették az irányt.

Senki sem állt az útjukba – nem tudták, miért szalad a nő és a gyerek. Cecily futás közben lerúgta magáról magas sarkú cipőjét, közben egyre szorosabban feszültek ujjai Elisa törékeny kezére. Az asszony tüdeje szúrt, ahogy futottak, de nem akart megállni, míg az egyik lépcsőfordulóban meg nem bicsaklott a bokája.

Elhasalt a hideg csempén, sajgó lábához kapott, és hagyta, hogy Cecily talpra állítsa őt.

– Menjél – nyögte, és kezével továbbtaszigálta a lányt. – Menj már.

Cecily hezitálás nélkül rohant tovább. A hátuk mögött megjelentek üldözőik, a fiatalabb ítészek és a nyomukban totyogó, hajlott hátú öregúr. Meg sem álltak Elisa mellett, futottak tovább a leány után. Csak a legutolsó férfi, a gyerek apja maradt ott. Megragadta és megcsókolta az asszony kezét.

– Köszönöm – lehelte.

Messziről jövő kiáltások zaja szűrődött a kivilágítatlan lépcsőházba. Cecily apja a keskeny ablakhoz lépett, kinyitotta, és kinézett a bíróság épületének tágas udvarára. Elisa odabicegett hozzá, a férfi hóna alatt éppen kilátott a szörnyűséges toronyra, amit az eladott gyermekek hátrahagyott ingóságaiból állítottak. Embermagasságú emelvénnyé nőtte ki magát az évek alatt, a képeskönyvek, játék mackók, zenélő plüssállatok csontszárazra aszalódtak a tűző napon. Mellette ott állt Cecily: Elisa nem látta az arcát, de felismerte piros ruháját, ami most lehullt a porba.

– A kapuhoz, drágám, a kapuhoz… – suttogta maga elé a lány apja. Kiabálni felesleges volt, a magasból Cecily nem hallhatta volna meg a hangjukat. Némán fohászkodtak, hogy eljusson a kijáratig, mielőtt kiérnek az udvarra az üldözők is.

Cecily azonban nem a kapuhoz igyekezett, hanem odaszaladt egy árnyékban hűsölő, cigarettázó férfihez; Elisa felismerni vélte benne Denis apját. Résnyire szűkítette szemét, hogy jobban lássa, mit csinál Cecily. Néhány szót váltott csak a férfivel, aki ezután a lány kezébe nyomott valamit, ami annyira apró volt, hogy az ablaknál kémlelők nem láthatták. A gyerek ezután a játékokból épített toronyhoz sietett. Leguggolt a szélénél, de nem látták, mit csinál. Néhány másodperc múlva vékony füstcsík szállt fel mellőle.

– Ne törődj a játékokkal! – kiáltotta az apa. – Fuss már!

De Cecily nem hallotta, és nem is mozdult a kupac mellől. Odakint megjelentek már az üldözők is. Míg lassan közelítettek, a tűző napon lángra kaptak a megsárgult könyvlapok és a megszáradt szőrpamacsok. Nem volt hová menekülni: az ítészek az égő tornyot körbeállva bekerítették Cecilyt, így már csak a háta mögött az egyre magasabbra kapó lángok börtöne hívogatta.

Vége, sóhajtott magában Elisa, hát nem tudta megmenteni a lányt. Belőle lesz a bordélyház legifjabb dolgozója. Az apa halkan szitkozódott.

Cecily hátat fordított az ítészeknek, és egyenesen belebámult a tűzbe. A lángok ugyanúgy vöröslöttek, mint ruhájának fodrai.

– Mit csinál? – kérdezte Elisa, de az apa nem felelt. Csendben figyelték, ahogyan a lány tesz egy lépést a tűz felé.

– Nem! – kezdett el ordítozni a férfi. Artikulátlan bömbölés hagyta el a torkát, és felmászott az ablakba. Elisa remegve belekapott az öltönybe, de a férfi kitépte magát a szorításból, és mikor a lánya belépett a tűzbe, elrugaszkodott az ablaktól.

Olyan hangosan ordított, hogy Elisa nem is hallotta a kislány sikoltását.

Út a mennybe

Tartalom:
Kevin és Noah egy háború sújtotta országban próbálnak életben maradni. Noah egy barlangba vezeti öccsét, hogy elbújjanak az ellenség, a kékek csapatai elől. Lassan fény derül arra is, hogyan vesztette el a családját az idősebbik testvér, de Kevin nem tudja eldönteni, megbomlott-e a bátyja elméje az őt ért veszteségek miatt.
Megírás ideje: 2016. március
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 1300 szó

Állott, párás levegő lengte körbe az ősi barlangrendszert. Szűk kőfolyosókon haladtunk végig, néhol a fejem búbját súrolta az alacsony mennyezet. Az egyetlen fényforrás az előttem csörtető Noah zseblámpája volt.

– Vigyázz jobbra, az ilyen lyukakban csörgőkígyók élnek! – mutatott lefelé, ahol a falból egy térdmagasságig érő odú sötétlett. Megszaporáztam a lépteimet. Csak a cipőink koppanása hallatszott a száraz sziklákon, de én hallani véltem a halk, sercegős csörgést a hátam mögött. Megfordultam, de addigra az odú bejárata beleveszett a sötétségbe. Noah a válla mögött hátraszólt, hogy ne maradjak le, mert még a végén megmar egy skorpió. Fogalmam sem volt, élnek-e ilyen állatok ezen a területen, de onnantól kezdve szorosan a bátyám nyomában maradtam.

– Én miért nem kapok zseblámpát?

– Mert folyton megállnál nézelődni.

– Ha tudnám, hogy hol vagyok, biztosan nem.

– Aha – felelte nemtörődömséggel a hangjában, és ugyanúgy menetelt tovább. Ezután már nem szólt, ha akadályba ütközött, de amíg ő a lámpa fényében könnyedén át tudott lépni egy nagyobb szikladarabot, én egyenesen keresztülestem rajta. Míg feltápászkodtam, megállt mellettem, rám világított, de csípőre tett keze mintha unalmáról árulkodott volna. A falba támaszkodtam, de rögtön visszarántottam a kezem.

– Ez vizes!

Noah bólintott, és továbbindult.

– Gyere, Kevin, közel vagyunk már.

Szinte a tarkójába lihegtem, annyira igyekeztem mögötte haladni. A felszínen egy keskeny folyó csörgedezett, idelent pedig nemcsak, hogy nedvesedtek a falak, de ahogy egyre beljebb haladtunk a kanyargós labirintusban, tócsákba gyűlt a víz, a mennyezetről pedig cseppenként hullott alá. A halotti csendben mintha csak úgy döngött volna az egész barlang.

Noah hátát néztem, ahogy fel-le emelkedve haladt előttem a hepehupás járatban. Még mindig nem értettem, miért kanyarodott le a sivatagban az első szűk nyíláshoz, ami a forró homokkal borított sziklán nyílt. A terepjárót odakint hagyta, aztán lepréseltük magunkat a barlangba, ő ment végig elöl, a lámpával a kezében. Ha arról kérdeztem, hová megyünk, nem válaszolt. Azóta viselkedett furcsán, mióta elvitték a feleségét.

– Van valami hír Lisáról?

– Elvitték a kékek – felelte.

– Tudom. Mármint azóta.

Szinte be sem fejeztem, már tovább mondta a magáét.

– Anára a menedékben vigyáznak.

– Helyes – bólintottam. – Ott biztonságban lesz. Mióta be kellett szolgáltatni a fegyvereinket, képtelenség a nőket megvédeni.

– Pont ezért jöttünk ide.

– Elbújunk, míg vége a háborúnak?

Noah megtorpant, én nekisétáltam a hátának. Megtántorodtam, de nem estem el, mert ő elkapta a karom. A mellkasomra világított, így láttuk egymás arcát. A félhomályban vettem csak észre igazán, milyen nyúzott a képe: a haját talán már hónapok óta nem vágta le, csimbókokban hullott bele az arcába, a szeme alatt mély árokként húzódtak a karikák, a bőre is sárgásra színeződött. Szinte rosszabbul nézett ki, mint aznap, mikor a kékek a legelső harc alkalmával betörtek a házukba és magukkal vitték Lisát. A tekintete szinte fénytelen, sötét gombként meredt rám.

– Elvesztettük a háborút. Már nincs remény. A kékek szétverték az utolsó ellenálló csapatokat is.

Nem törődtem a szavaival. Félrebeszél.

– Miért hívjuk őket kékeknek?

– Felnéztél az égre itt a sivatagban? Állítólag itt lehet a legszebben látni, milyen kék. Azt tartják, hogy az istenük maga az égbolt, egy végtelenül nagy, éjjelente tündöklő teremtő.

– Akkor ezért állította le az űrprogramot az első kék elnök, nem? Hogy ne érintsük odafent az istenüket…

– Odafent a mennyország van, Kevin. – Azzal Noah sarkon fordult, és továbbment. A léptei ismét halkan koppantak a sziklán, már nem voltak vizesek a falak. A fejem felett elszállt egy sötét folt, talán egy denevér, ijedten húztam be a nyakam.

– Szóval te ebben hiszel? – kérdezgettem tovább. Megnyugtató volt a hangunk, kevésbé nyomasztó, mint a folyamatos, néma menetelés. Lassacskán a lábam is sajogni kezdett a hosszú gyaloglástól.

– Majd amikor vége ennek az egésznek, és meghalunk, a mennyben leszünk… Anával.

– Anával? Mi van a lányoddal?

Noah ismét megállt, egy másik zseblámpát nyújtott nekem. Szótlanul elvettem, és bekapcsoltam. Villódzni kezdett, majd néhány másodperc után erős fénysugár vetült a falba vájt lyukakra.

Noah sóhajtott, mint aki mázsás súlyt emel le a válláról.

– A múlt héten csaptak le a menedékre. Két nap múlva elküldték Ana… kezét.

Remegni kezdtek a térdeim, a lábaim pillanatokon belül felmondták a szolgálatot, és én a földre rogytam. Próbáltam megszólalni, de a hangomat elnyomta a döbbent nyögések sorozata. Anára gondoltam. Megpróbáltam elképzelni, ahogyan az a kicsi lány, az az alig totyogó gyermek karjának véres csonkját szorongatja a kis testéhez… Lehetetlen, hogy ezt túlélte volna.

Sercegést hallottam.

– Kígyó! – ordított fel Noah, és a karomba kapaszkodva rántott egyet rajtam. Felordítottam, ahogy perzselő fájdalom futott végig a vállamon, a földre estem, lehorzsoltam az államat a sziklán. Azonnal felpattantam és a hátam mögé világítottam. A földet pásztáztam a lámpa fényével, de a közelünkben nem leltem a hang forrását. Aztán a plafont néztem, de egy-két denevér kivételével semmit nem láttam.

– Ott, nézd! – szólt Noah. A lámpájának fénycsóváját követve az egyik lyukra néztünk a falon. Szinte a derekam magasságában egy kicsiny, talán csak tíz centiméter átmérőjű, kerek odú tátongott. A lakója csak az orra hegyét dugta ki, villás nyelvével a levegőt szaglászta a betolakodók után kutatva.

Elmorzsoltam egy könnycseppet, és Noah elé vágtam.

A fény most valami kerek tárgyra vetült, néhány méterrel előttem. Természetellenesen kerek szikladarab volt, láttam rajta, hogy emberi kéz alkotta. Odasiettem, leraktam mellé a lámpát, és felemeltem. A vállam, amit Noah megrántott, éles, szúró fájdalommal tiltakozott. A tárgynak hideg, sima tapintása volt, mintha kőből lett volna. Forgatni kezdtem, aztán, mikor megláttam, hogy egy összetört emberi koponyát tartok a kezemben, ordítva elhajítottam. A sziklára csapódó csont éles zaja még sokáig visszhangzott a fülemben.

– Hol a pokolban vagyunk? – szegeztem Noahnak a kérdést, és beálltam elé. Egy lépést sem terveztem tenni, míg el nem mondja végre, mit keresünk egy istenverte, életveszélyes barlangban, ahol éppen egy halott emberhez nyúltam hozzá.

– Egy ókori temető van idelent – felelte, majd átfurakodott mellettem a szűk járatban, és folytatta a vezetést. – Amikor kitört a háború, a bank ide rejtette el a széfjeit.

– Ide? De hát itt nincs semmi…

– Mindjárt lesz egy jobbra kanyar. Akkor egy nagy terembe érünk. Lesz ott még néhány csontváz, ne ijedj meg. Oda rejtettük el őket.

Ekkor futott át először rajtam a gondolat, hogy mi van, ha Noahnak eszét vette a gyász. Talán terv nélkül hajtott be engem egy sötét, rémisztő barlangba, a biztos halálba, én ugyanis már biztosan nem találtam volna meg a kiutat. Letöröltem a könnyeimet; egy férfi nem sír. Még akkor sem, ha retteg.

A lámpám fénye ide-oda cikázott a falak, a mennyezet és a föld között, mindenhol kígyók után leselkedtem. Már nem is néztem Noah hátát, csak a cipőjét, ahogy előttem lépked a porban.

Tényleg következett egy jobbra kanyar. Ott hirtelen kitágult a tér, egy akkora terembe értünk, amiben akár az egész házam elfért volna. A mennyezetet néhány rés tarkította, amelyeken keresztül beszökött némi napfény. Sosem hittem volna, hogy megnyugvással fog eltölteni egy olyan mindennapi látvány, mint a Nap. Kifújtam a hosszú ideje bent rekedt levegőt, és végre bizalommal néztem a bátyámra. Ő a terem falát kémlelte: több száz beépített széf sorakozott ott. Befedte őket a por, mintha ezer éve nem ért volna hozzájuk senki, pedig a harcok csak néhány hónapja bontakoztak ki. A széfek sem lehettek tehát régebb óta odalent.

– Tényleg itt van…

– Kételkedtél talán? – mosolyodott el Noah. A beesett, papírszerű arcát egy pillanatra megélénkítette a boldogság. – A 243-as az enyém.

Rozsdaette, nehéz vasszéfek voltak ezek. Mindegyik zárva. Noah a zsebébe nyúlt, és egy ormótlan, régi kulcsot húzott elő.

Míg ő az ósdi zárral bíbelődött, én körbejártam a termet. A széfekkel szemben a falba vésték az ókori sírokat: egy-egy koporsónyi helyet vájtak, abba helyezték halottaikat, összesen több tucatot. Elborzadva figyeltem azt a tetemet, amelyiknek a koponyája nem a nyakán, hanem az ölében helyezkedett el. Láttam egy egészen apró gyermek csontjait is, ekkor Anára gondolva összeszorult a szívem.

Arra gondoltam, hogy ha a kislány halott is, Noah mosolygott. Van még remény, hogy egy nap vége lesz a háborúnak, és a kékek kivonulnak az országból. Akkor majd visszamegyek a házamba, újjáépítem, és feleségül veszem Edithet. Ő is egy menedékben húzta meg magát, szerencsére az még biztonságban volt.
A hullákat néztem és mégis mosolyogtam a szebb jövőre gondolva, amikor majd Edith és én a közös gyermekeinket neveljük.

Kattanást hallottam a hátam mögött.

Megfordultam. Noah kinyitotta a széfet. Velem szemben állt, és egy pisztolyt fogott egyenesen rám.

– Kevin… Akkor én most megöllek, aztán végzek magammal is, rendben?

Ott állt Anya

Megjelent 2016 decemberében a Kalocsai szó és kép c. antológiában.

Tartalom:
Egy fiú, akinek olyan terhet kell cipelnie a vállán, amilyet kevesen tapasztalnak meg. Vajon kinek a hibája, ha darabokra hullik a család? A betegen született kisfiúé? Az anyáé, aki idegenkedik ettől a gyermektől? Az apáé, aki meglép a felelősség elől? Vagy azé a tinédzseré, aki minden igyekezete ellenére sem tudja összetartani ezeket az embereket? És mégsem ez a fiú volt az, aki először vesztette el a reményt.
Megírás ideje: 2016. január
Figyelmeztetések: öngyilkosság, szellemileg visszamaradott szereplő
Terjedelem: 1700 szó

Vonatfütty.

A peronon álltam hosszú ideje már, magam elé bámulva nem is a síneket, hanem az egyre elevenebben égő emlékeimet néztem, a szemeimet csípte a késő őszi szél és az elfojtott sikoltás. Mellettem a bőröndjüket cipelő utasok szálltak fel a vonatra, a cipőjük koppanása a betonon csak tompán érte el a tudatomat.

– Hé, kölyök! – csattant rám egy éles hang. Felkaptam a fejem, előttem a jegypénztárt kezelő öregúr állt. Egyenruhát viselt, a fején kalapot, hogy elfedje kihulló haját.

Nem szóltam semmit.

– Menj már hátrébb, fiam! Megy a vonat mindjárt, azt’ lesodor.

Bólintottam, és lassan hátráltam néhány lépést. A férfi biccentett, és visszacsoszogott az állomás épületébe. A vonat füttyentett még egy utolsót, a levegőt megtöltötte a szúrós szagú füst, aztán a szerelvény lassan elrobogott. Csend lett.

Körülnéztem, már senki sem állt kint a peronon, a váróterembe zsúfolódott be a tömeg a csípős hideg elől. Engem is csak a szürke sálam védett. A magasba néztem, az állomás felett átívelő, kékre mázolt vashídra. A gyalogosok számára kötötte össze a város két részét, amit szétválasztott a vasút. Reggelente én is ezen keresztül mentem iskolába ahelyett, hogy egy nagyobb kört megtéve a főúton kerültem volna meg az állomást. A tekintetemmel végigkövettem a híd vékony vonalát, majd megállapodtam a közepén.

Ott állt Anya. Még tegnap, mielőtt leugrott.

Nagy lendülettel fordultam el a híd irányából. Most a feljáróval néztem farkasszemet: sárga szalaggal keresztben átkötötték. Senki sem mehetett fel a hídra.

Lehunytam a szemem, és otthon voltam.

Odakint már sötétség honolt, de a redőnyöket nem húzta le senki. Csak a konyhában égett a villany, ahol Anya az asztalnál ült. Megálltam a küszöbön. A pulton halomban álltak a koszos edények, pedig előző nap én mosogattam el. Az asztalon néhány szelet megszáradt kenyér hevert.

Nyöszörgést hallottam, és megfordultam. A folyosón a kisöcsém állt, engem nézett nagy, távol álló szemeivel. Kancsal is volt. Hunyorítottam, hogy a félhomályban jobban lássam az arcát borító, sötét foltokat.

– Miért nem fürdeted meg? – szegeztem Anyának a kérdést anélkül, hogy levettem volna a tekintetemet az öcsémről.

– Fürdesd meg.

– Mióta maszatos?

Hallottam, ahogy a szék lába megnyikordul a csempén. A konyha felé fordultam megint: Anya mellkasával rádőlt a morzsás asztalra és lehunyta a szemét. A nyakában lógó arany lánc az arca mellett hevert, még apától kapta, és sosem vette le.

Egyre inkább kezdett szétterjedni a mellkasomban a tompa fájdalom.

– Holnap jönnek ellenőrizni.

– Kik? – Még a szemét sem nyitotta ki.

– El fogják őt vinni. És talán engem is.

– Nem fognak!

Felpattant, a szék a háta mögött felborult. Egyenesen felém csörtetett, én pedig riadtan behúztam a nyakam. De mikor odaért az ajtóhoz, rám se nézve, csak a vállamat meglökve elsétált. Amikor észrevette a folyosón álló kicsit, megtorpant.

– Menj aludni.

Ő nem felelt, még csak nem is bólintott, talán nem hallotta Anya halk szavait. Mindig így beszélt hozzá, mintha elfelejtené, hogy milyen rossz a kicsi hallása. De így is felfogta, mit parancsolt Anya, szigorú tekintetét látva megérthette, hogy mennie kell. Hátat fordított, és lassú, ügyetlen léptekkel elindult a szobája felé. Az arca még mindig maszatos volt.

– Fürdesd már meg! És rakj rendet!

Anya rám se nézett.

– Majd apád megcsinálja.

Ökölbe szorult a kezem, alig tudtam néhány szót kipréselni az összeszorított fogaim között.

– Apa azért ment el, mert nem törődtél vele…

Ő végre megfordult, gyenge tenyereit megfeszítve megpróbált taszítani egyet rajtam, de csak egy lépést hátráltam. Szikrákat szórtak a szemei. Olyan alacsony volt, az államig sem ért fel, de ilyenkor én éreztem magam egészen picinek.

– Apád azért lépett le, mert ő megszületett…

Egy tompa puffanás hallatszott, mindketten felkaptuk a fejünket. Az öcsém elesett néhány méterrel a szobájának ajtaja előtt. Riadtan nézett ránk, és akkor gondoltam bele, hogy az emelt hangú vitánkat már meghallotta. De vajon mennyit fogott fel belőle?

– Látod, nem tud járni se – gúnyolódott Anya. – Egy villát sem tud rendesen megfogni a kezében. Meg nem is beszél. Pedig az ő korában már…

– Megmondta az orvos! – kiabáltam, és megragadtam Anya karját. – Fejlesztésre kellene vinni!

A hangja egyre hangosabban és magasabban szólt, már-már sikítozott.

– Én nem fogok egy agyalágyult gyerekkel mutatkozni!

A kicsi artikulátlanul bömbölni kezdett. Ordítozott, gyenge karjaival végre feltornázta magát, és négykézláb bemászott a szobába. Bevágta maga mögött az ajtót, és egy hangos csattanással nekivetette a hátát a fának. Csak zokogott, és hallottam, hogy fröcsög közben a nyála, el tudtam képzelni, mert láttam már így, folyt le az állán, tócsába gyűlt a könnyeivel együtt a mellkasán. Mindig így viselkedett, ha Anya agyalágyultnak nevezte őt.

A konyhában pislákolni kezdett a lámpa.

– El fogják őt venni tőled. Holnap jönnek, meglátják, hogy bánsz vele, és elviszik. Nem kapsz több esélyt.

Csak megrázta a fejét, közben a zsebében kezdett el kutakodni. Egy doboz cigarettát meg egy öngyújtót vett elő. Kisöpörte a szeméből sötét, zsírosan lelapuló haját, és rágyújtott.

– Ha majd nem kapsz utána segélyt, miből fogod venni a cigit?

Gúnyosan, halkan nevetgélt. Felém nyújtotta a dobozt.

– Kérsz? Nekiálltál már bagózni?

Türelmetlenül arrébb toltam a kezét, és visszamentem a konyhába. Az egyre inkább érezhető, kellemetlen morgás a hasamban ételt követelt már órák óta. Az öcsém még mindig zokogott, az ételmaradék a mosatlan tányérokban pedig kellemetlen szagot árasztott, legszívesebben elmenekültem volna a lakásból.

De a hűtő, egy doboz tejet és Anya gyógyszereit leszámítva teljesen üresen állt. Sóhajtva csuktam be az ajtaját, úgy éreztem, már ahhoz sincs erőm, hogy szemrehányást tegyek. Inkább úgy döntöttem, kimegyek a városba, és az egyik haverommal kifizettetek egy szendvicset. Majd ha megjön a segély, visszaadom neki.

Elsétáltam Anya mellett, aki a folyosó falának dőlve békésen cigarettázott, és felhúztam a cipőmet. Éppen a kabátom ujján húztam át a karom, mikor megszólalt.

– Őt elvihetik. De te maradsz.

A kicsi panaszos nyöszörgése még mindig bejárta a folyosót.

– Ez nem kívánságműsor. – Most én eresztettem meg egy rövid, kárörvendő kacajt.

– Téged nem foglak hagyni – hajtogatta tovább a magáét, figyelmen kívül hagyva az észérveket. – Te már tizennégy vagy, el tudod látni magad. Kell valaki, aki majd dolgozik.

– Téged miért rúgtak ki? Hiszen csak takarítanod kellett – köptem a szavakat gúnyosan. – És már három hónapja tizenöt vagyok.

– Nagyon tetszettem a főnöknek – magyarázta fontoskodva, és kezével megint hátradobta ápolatlan haját. – A felesége félt, hogy elcsábítom tőle. Ezért elküldött.

– Pénzt loptál tőlük.

– Nem, nem – rázta a fejét. – Az a cafka rakta a kabátom zsebébe, hogy kirúghasson.

– Mázlid van, hogy nem jelentett fel, pedig megérdemelted volna.

Halkan hümmögött, de nem szólt semmit, hátat fordítva végigsietett a folyosón. Menet közben a falon elnyomta a cigarettát, a csikket a földre dobta. Először azt hittem, az öcsém szobájába tart, végre észhez tér, talán megijedt, hogy elveszik tőle a kisfiát. De nem állt meg az ő ajtajánál, továbbment a saját hálószobájába. Lemondóan sóhajtottam, és folytattam az öltözködést.

Zaj szűrődött ki a résnyire nyitva hagyott ajtón át. Mintha üvegek koccantak volna össze. Remegni kezdtek a tagjaim, esetlenül próbáltam levenni magamról a kabátot, de a cipzárt sem tudtam rendesen megfogni, folyton kicsúszott az egyre jobban izzadó ujjaim között. Végül egy mozdulattal letéptem magamról a vékony anyagot, és szaladni kezdtem Anya szobája felé.

Hónapok óta nem tettem be abba a helyiségbe a lábam, mióta apa elment, képtelen lettem volna ránézni az itt hagyott tárgyakra. Néha Anya kihozott onnan valamit, ami az övé volt, egy inget, amit gyakran viselt, egy gyűrött újságot, amit aznap reggel olvasott, mikor elhagyott minket. Olyankor mindig marta a torkomat az elfojtott sírás. Egyszer engedtem utat a könnyeknek Anya előtt, mert még nem értettem, hová tűnt apa, de vissza akartam őt kapni. Egész nap sajgott az állam, olyan erővel vágta belém a csontos öklét. Akkor megtanultam, Anya előtt nem szabad sírni.

Arra számítottam, hogy azt a szobát is a káosz uralja, nem is tévedtem akkorát. Mikor benéztem az ajtón, először a földön szanaszét heverő ruhakupacokat vettem észre. Aztán a szakadtan lógó függönyöket. Az ágyra néztem, ahol Anya ült: azt a felét, ahol apa szokott aludni, bevetette, tisztán tartotta. Átfutott rajtam a gondolat, hogy talán azóta nem is nyúlt hozzá, mióta apa faképnél hagyta.

De aztán megláttam, hogy Anya egy félig teli, átlátszó folyadékkal megtöltött üveget tart a kezében.

– Mi a jó isten… – Kezdett felszínre törni a haragom. Kirántottam a kezéből az üveget, és megnéztem a címkéjét. Vodka.

– Hogy mered? – pattant fel Anya, megpróbálta visszavenni tőlem az üveget, de eltaszítottam magamtól. Nekiesett az ágy szélének, de nem tudott megtámaszkodni rajta, egy huppanással a földre csúszott.

– Nem ihatsz ilyet a gyógyszereidre. – Remegett a hangom, égett a torkom, vörössé vált előttem a szoba képe és Anya ijedt arca.

– Nem vettem be! Add vissza!

Hozzám nyomta törékeny testét, az ujjaimat feszegette le az üvegről. Belevájtam a körmömet a kézfejébe, és ő felsikoltott.

– Az anyád vagyok, ne szemtelenkedj!

– Nekem nincs anyám! – Ekkor törtek utat maguknak a könnyeim. Hüppögtem, ziháltam, az ajtóhoz hátráltam. Anya szája féloldalas mosolyra húzódott.

– Nem hát. Egy bőgőmasina nem lehet az én fiam.

Felordítottam, és előre lendítettem az öklöm. A mellkasán találtam el Anyát, felnyögött, ahogy benne rekedt a levegő. Hörögni kezdett, elfordult, és a szőnyegre hányt. Hallottam, ahogy a kicsi odakint sikolt.
Anyát néztem, ahogy kiegyenesedett, bedagadt szemeit felém fordította, elködösült tekintettel kezdett el beszélni, közben egyre közelebb lépett hozzám.

– Sosem ártottam neked, eltartottalak, szerettelek…

Ott állt előttem, krokodilkönnyeket hullajtott, de az én haragom elmosott minden más érzést. Taszítottam egyet rajta, aztán felszisszentem, mert éles fájdalom hasított a kézfejembe. Anya újra nekiesett az ágy szélének, de már nem sírt hangosan. Odakint a kicsi is elhallgatott. Egymással néztünk farkasszemet hosszú ideig, aztán Anya felállt, és elment. Hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó: egyedül maradtam. Lenéztem a kézfejemre, és megláttam az ujjaim közé gabalyodott, elszakadt aranyláncot. Beszűrődött a szomszédos vasútállomásról a hangosbemondó zaja: nemsokára érkezik a városon csak keresztülszáguldó pesti gyors. Arra gondoltam, bárcsak felülhetnék rá, és magam mögött hagyhatnám az egész életemet.

Kinyitottam a szemem, és megint az állomáson álltam. Még mindig a feljáró irányába fordultam, lassú léptekkel el is indultam felé. Átbújtam a sárga szalag alatt, és felsétáltam egészen a híd közepéig. A korlát felé fordultam, elképzeltem, ahogy Anya ott áll, és megpillantja a távolból érkező gyorsvonatot, ahogy sebesen pöfög az állomás irányába, de nem lassít, nem áll meg.

A zsebembe nyúltam, a hosszú láncot húztam elő. Lépteket hallottam a hátam mögül, sietve körbetekertem a korláton az aranyat, és megszorítottam.

– Kölyök! Ide nem szabad feljönni! – Karon ragadott egy férfi, a hangjáról felismertem, hogy a jegypénztárban szobrozó ember az. Megint ő jött, hogy helyre tegyen. – Meghalt itt tegnap valaki.

Az aranyláncot néztem még mindig, ahogy távolodtam tőle.

– Nem is tudtam róla.