• Home
  • /
  • Category Archives: Novellák

Vigaszdíj

Tartalom:
Egy alak, akiről nem tudod meg, kicsoda. Egy csecsemő, aki tudatlanul gügyög, és nem érti, miért sugárzik felé a gyűlölet. És egy napló, ami némán meghallgatja, hogyan alszik el egy élet gyertyalángja.
Megírás ideje: 2012. április
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 800 szó

A napló az ölemben hever, véres folt közepette, csupaszon és megtépetten, mintha valami öreg, szárnyaszegett madarat tartanék. A kezemben a toll sebesen siklik a lapon, de mik ezek a szavak? Mint a haldokló madár utolsó artikulátlan rikácsolása, szánalmas és otromba.

De most hadd meséljek neked, kedves naplóm, ha már oly szerényen meghallgatsz engem mindig, ha arra kérlek, hiszen engem szolgálsz, csakúgy, mint az összes többi tárgy a világon. Én vagyok a ti uratok, életeteknek egyetlen hitvány értelme.

Folyton csak ordított. Panaszkodott, zokogott és maga alá piszkított. Undorodtam tőle, s valahányszor meg kellett volna érintenem ványadt kis testét, inkább fintorogva elrohantam. Hogy jön ő a maga szánalmas gügyögésével ahhoz, hogy rám kényszerítse akaratát? Kettőnk közül mindig is én voltam a jobb, a hatalmasabb, az erősebb – nekem kellett hát győztesként végeznem a harcunkat!

A csend a négy fal között úgy hatott rám, mintha a magány fojtogató bűze lengené be a szobát, a tüdőm üres maradt, hiába lélegeztem, a karom a testem mellett lógott, bárhogy is akartam megmozdítani. Úgy éreztem, nincs tovább, nincs már mit tennem; az üresség, ami bennem honol, megöl engem, még mielőtt igazán élhettem volna.

Aztán egy gondolat hasította át a haldokló gondolatok idegtépő kavalkádját: ő tette. Ő akart megölni, az ő gyűlölete szorította lánccal a szívemet, úgy, hogy annak szüntelen dobogása csaknem alábbhagyott. A véremet akarta, a szenvedést az arcomon, látni a testemet kicsavarodva, de én nem hagytam! Életben kellett maradnom, de ezt csak úgy tehettem, ha urává válok az ő létezésének – s ha akarom, végleg kioltom a lelkében halványan pislákoló gyertyalángot.

Átszakítottam a korlátaimat, amelyek eddig védték őt, a mosolyt az arcán, rúgkapáló lábait a levegőben, védték vékony nyakát ujjaim szorításától, szemét megvető tekintetemtől, testét haragosan eltaposó lábamtól. De aztán már nem létezett semmi, ami megálljt parancsolhatott volna nekem, s tudtam: a háború perceken belül eldől, s én a nyertes oldalon fogok állni, diadalittasan és véresőben ázva.

Kiemeltem őt aprócska ágyából, szinte élettelenül hevert a karomban, aztán óvatosan hozzám simult, mintha az anyja lennék, mintha a bőröm melege megnyugvást ígérne számára. Akkor, egy pillanat töredékéig úgy éreztem, kettőnk közül én vagyok az, akit az ördög gonoszsággal megfertőzött: mégis hogy árthatnék egy ilyen védtelen gyermeknek?

Aztán az álomképet szétszaggatta a valóság: a karomban tartott lény egy elfajzott korcs, aki az életemre tört, szende mosolya álca csupán, amely megvédi őt a többi ember dühétől. De engem nem verhetett át többé! Én voltam az egyetlen, aki átlátott rajta, aki többé nem hagyta magát becsapni – az egyetlen, aki megmentheti mások világát mindattól a gyötrelemtől, amelyet ez a gyenge test magában hordozott.

Míg lassú léptekkel elszakítottam őt fekhelyétől, magához tért. Tekintetét sebesen kapkodta az arcom és a mellettünk elsuhanó táj között. Zavartnak tűnt, hiszen megleptem őt, mikor képtelen volt védekezni.
Ahogy az ajtó egy hangos robajjal becsukódott mögöttünk, aprócska szájából halk sóhaj szállt fel. Kegyelemért könyörgött. Irgalmat ígért számomra, ha még időben lemondok a szándékaimról. De én akkor már tudtam, nincs visszaút. A háború már eldőlt.

Botladoztam a járdán, majd’ elestem a saját lábamban is. A megfelelő hely után kutattam, ami méltó arra, hogy bevégezzem a küldetésemet. Ahol elpusztíthatom a kölyköt, a sátán ivadékát.

Egy kiálló, hegyes végű betondarab előtt álltam meg. Mélyeket lélegeztem, s eltartottam magamtól a szüntelenül gügyögő, ijedt ördögöt. Apró karjaival sután kapkodott értem, az életéért könyörgött, cserébe bármit megígért volna, amiről úgy hitte, hasznomra válhat. Pedig ő is tudta már, hogy az egyetlen, ami háborgó lelkemnek megnyugvást hozhatott, ha láthatom az ő arcán az élet kihunyását. Végeznem kellett hát vele.

Megfeszítettem az izmokat a karomban. A magasba emeltem őt, a fejem felé, s lecsúszott róla a rongydarab, amibe puha testét bugyolálta a nő, aki életet adott neki – minden szenvedésem tárgyának. Bőre csupasz volt és rózsaszín, mint a nyers hús, áradt belőle a hamis tisztaság szaga – nem tudtam többé ránézni. Undorodtam tőle, minden porcikájától, minden lélegzetvételétől, minden belőle áradó illatfelhőtől, minden sóhajtól, amely elhagyta ajkát.

Aztán a lábam elé hajítottam őt erővel. A kiálló, hegyes betondarabra.

Egy halk reccsenés száguldott végig bennem. Az a hang, amely kioltotta az ellenségem életét. Lenéztem rá a porba, láttam a lágyan teste mellé omló karját, az egyre terjedő vörösességet a feje alatt – de az, ami a leginkább magához ragadta a tekintetem, az a kék szempár volt, amely már céltalanul meredt az arcomra, s többé nem mozdult. Elrabolta őt a halál, s a láng, amely benne égett, végleg kihunyt. Én oltottam ki.

Nevettem. Azt hitte, legyőzhet engem! Azt hitte, ő fog diadalmaskodni! És mégis elbukott, hiszen ott feküdt előttem a sárban, a tekintete üveges volt, karjai többé nem mozdultak.

És akkor már láttam: ez az én jövőm. Az én feladatom, hogy megtisztítsam a világot azoktól a söpredékektől, akik óvatos gyilkosként járnak-kelnek közöttünk, s várnak arra a pillanatra, amikor lecsaphatnak ránk. A hátunk mögé lopakodnak, aztán a tarkónkra vágnak apró, csontos öklükkel, s kiverik belőlünk az életet. Hálásak lesznek mind, akiket megmentek majd a biztos végtől, mert elpusztítom ezeket az aljas, szánalmas dögöket.

Nem hiába mondják: a remény hal meg utoljára. Hiszen én vagyok az az isten, akiben az ostobák az utolsó lélegzetük vigaszát látják. Ha én elpusztulok, a nappalt felváltja az éjszaka, a telihold csendjében halálsikolyok vergődnek, a folyók vértengerré torzulnak – és eltűnik a világ. Szükségük van rám, mint utolsó szalmaszálra, bennem látják a megmentőt. De én megvetem őket is.

Úgyhogy most meghalok veled együtt, kedves naplóm.

Lenyellek, hogy érezzelek belülről

Csontsoványság. Kínzó éhség azon a helyen, ahol egykor a gyomrom lehetett – most már csak szemgyönyörködtető besüppedés. Elhidegült karok, bennük csak csont, rajtuk csak bőr, s a kettő szorosan, izzadtan csapódik egymáshoz: nincs közöttük semmi. Remegő lábak, kiugró térdkalács és szakadó ízületek, reccsen és arrébb csusszan.

Leszakadt függönyökön át süvít be szikrázva a napfény, a szoba egy sarkába gyűlik, és nem mozdul tovább. Talpam alatt feltöredezett padló sikolt, fejem felett a falakról lepattogzott vakolat zúdít rám kínzón áriát. Ordítanak mind, ahogy a torkukon kifér.

Pálcikaujjak, mint egy-egy apró csont a sírból, nyúlnak reszketve a messzeségbe. Néhányuk megbicsaklik útja során, s szégyenteljes pózba csuklanak, hogy aztán rángatózva tovább csússzanak a fémes tárgyak felé.

Gyengeség. Mindent betölt a gyengeség szaga. A hányadékban fetrengve a vézna combjaim is bemocskolódtak. Az orromat facsarja a bűz, a gyengeség és a halál bűze. Az egyik belőlem árad, míg a másik valahonnan távolról, de egyre hangosabban súg nekem vad nótát, eljön értem, bizony, s együtt fogunk hemperegni a szoba mocskos padlóján. Együtt.

Sosem éreztem magamhoz olyan közel senkit, mint most. De itt van, érzem: csont és bőr ujjaim lassan ráomlanak a kis tasakra, benne a lében apró buborék száll fel. Érzem, hogy az enyém, velem van – de nem eléggé.

Érezni akarlak, ahogy eggyé válunk, de hogy is tehetném?

Felállok, testem minden porcikája remeg, a csontok, amelyek még egyben tartanak, már nem viszik előre testemet. Orra bukom, a tasak kicsusszan ujjaim gyengéd szorításából, s a földön felszakadva ontani kezdi varázslatos nedvét.

Érzem már az illatod, látom már folydogálásodat. Csak most, csak egyszer, mi is váljunk eggyé.

Csontból épült pálcikák, nyúlok az egyre nagyobb folttá fejlődő lé felé. Vörösen sötétlik előttem, szaga betölti az apró szobát, s mikor ujjaim megérkeznek, érintése nyomán a bőröm skarlátosra színeződik. Magam elé emelem őket, s csak nézem, ahogy folyik le rajtuk az éltető nedű.

Ha ez az ára annak, hogy te és én egyek legyünk, hát nem hátrálok meg. Érezni akarlak.

Kiszáradt ajkamhoz emelem az egyik ujjamat. Nyelvem hegyét nyújtom csak előre, megízlelve az ismeretlent, aztán felbátorodva előregörnyedek. Mohón belenyalok a mocsokban folyó gyönyörbe, az ízek torokfojtó arzenálja végigszánt rajtam.

Elfordulok, öklendezni kezdek, s épp, mikor már megnyugodnék, minden, ami a gyomromban ült, kimarja magát belőlem – kisuhannak belőlem éles hanggal, loccsanással, nyomukban a gyengeség szagának újabb felhőjével.

Ismét a tócsára nézek, lassan, mértékletesen nyújtom ismét a nyelvemet. Az első korty a vörösségből összerázza zörgő csontjaimat, a második elbódítja tudatomat, a harmadik kéjes rángással jutalmazza meg satnya testemet.

Lenyellek.

Végigszánt rajtam a hideg íz, kimarja a torkomat, de csak nyalogatom a földről, míg el nem fogy. Érzem már jeges szorítását, annyira magáévá tesz, hogy az éhség érzete is teljesen megszűnik. Nincs szükségem több táplálékra, míg élek. Csak a vörös folyadék kell nekem, hogy éljek.

Eggyé válunk. Te és én. Most és mindörökké.

Hirtelen megállok, s egy új gondolat szökik elmémbe. Mintha erő költözne vézna karjaimba, letépkedem magamról a ruháimat. Szakadó cérna hangja tölti be a csendet, mindent abba a sarokba dobok, ahol a napfény összegyűlt.

Meztelen testemet belemerítem a földön elterülő folyadékba, a kiálló csontok, amelyek majd’ kiszúrják bőrömet, megszívják magukat az éltető lével, s én nyomban életrevalóbbnak érzem magam. Forgolódok, ragadjon a hajamba is, mindenhová, hadd váljunk igazán eggyé.

Egy újabb tasakért nyúlok a hátam mögé. Sarkát a fogaim közé kapom, egy rántással felszakítom. Kitátom a számat, mint éhező madárfióka, s míg azt érzem, a valóság kezd képlékeny sötétséggé válni, öntöm magamba a vörösséget.

Sosem leszek már magányos.

Lenyellek, hogy érezzelek belülről.

Ott állt Anya

Megjelent 2016 decemberében a Kalocsai szó és kép c. antológiában.

Tartalom:
Egy fiú, akinek olyan terhet kell cipelnie a vállán, amilyet kevesen tapasztalnak meg. Vajon kinek a hibája, ha darabokra hullik a család? A betegen született kisfiúé? Az anyáé, aki idegenkedik ettől a gyermektől? Az apáé, aki meglép a felelősség elől? Vagy azé a tinédzseré, aki minden igyekezete ellenére sem tudja összetartani ezeket az embereket? És mégsem ez a fiú volt az, aki először vesztette el a reményt.
Megírás ideje: 2016. január
Figyelmeztetések: öngyilkosság, szellemileg visszamaradott szereplő
Terjedelem: 1700 szó

Vonatfütty.

A peronon álltam hosszú ideje már, magam elé bámulva nem is a síneket, hanem az egyre elevenebben égő emlékeimet néztem, a szemeimet csípte a késő őszi szél és az elfojtott sikoltás. Mellettem a bőröndjüket cipelő utasok szálltak fel a vonatra, a cipőjük koppanása a betonon csak tompán érte el a tudatomat.

– Hé, kölyök! – csattant rám egy éles hang. Felkaptam a fejem, előttem a jegypénztárt kezelő öregúr állt. Egyenruhát viselt, a fején kalapot, hogy elfedje kihulló haját.

Nem szóltam semmit.

– Menj már hátrébb, fiam! Megy a vonat mindjárt, azt’ lesodor.

Bólintottam, és lassan hátráltam néhány lépést. A férfi biccentett, és visszacsoszogott az állomás épületébe. A vonat füttyentett még egy utolsót, a levegőt megtöltötte a szúrós szagú füst, aztán a szerelvény lassan elrobogott. Csend lett.

Körülnéztem, már senki sem állt kint a peronon, a váróterembe zsúfolódott be a tömeg a csípős hideg elől. Engem is csak a szürke sálam védett. A magasba néztem, az állomás felett átívelő, kékre mázolt vashídra. A gyalogosok számára kötötte össze a város két részét, amit szétválasztott a vasút. Reggelente én is ezen keresztül mentem iskolába ahelyett, hogy egy nagyobb kört megtéve a főúton kerültem volna meg az állomást. A tekintetemmel végigkövettem a híd vékony vonalát, majd megállapodtam a közepén.

Ott állt Anya. Még tegnap, mielőtt leugrott.

Nagy lendülettel fordultam el a híd irányából. Most a feljáróval néztem farkasszemet: sárga szalaggal keresztben átkötötték. Senki sem mehetett fel a hídra.

Lehunytam a szemem, és otthon voltam.

Odakint már sötétség honolt, de a redőnyöket nem húzta le senki. Csak a konyhában égett a villany, ahol Anya az asztalnál ült. Megálltam a küszöbön. A pulton halomban álltak a koszos edények, pedig előző nap én mosogattam el. Az asztalon néhány szelet megszáradt kenyér hevert.

Nyöszörgést hallottam, és megfordultam. A folyosón a kisöcsém állt, engem nézett nagy, távol álló szemeivel. Kancsal is volt. Hunyorítottam, hogy a félhomályban jobban lássam az arcát borító, sötét foltokat.

– Miért nem fürdeted meg? – szegeztem Anyának a kérdést anélkül, hogy levettem volna a tekintetemet az öcsémről.

– Fürdesd meg.

– Mióta maszatos?

Hallottam, ahogy a szék lába megnyikordul a csempén. A konyha felé fordultam megint: Anya mellkasával rádőlt a morzsás asztalra és lehunyta a szemét. A nyakában lógó arany lánc az arca mellett hevert, még apától kapta, és sosem vette le.

Egyre inkább kezdett szétterjedni a mellkasomban a tompa fájdalom.

– Holnap jönnek ellenőrizni.

– Kik? – Még a szemét sem nyitotta ki.

– El fogják őt vinni. És talán engem is.

– Nem fognak!

Felpattant, a szék a háta mögött felborult. Egyenesen felém csörtetett, én pedig riadtan behúztam a nyakam. De mikor odaért az ajtóhoz, rám se nézve, csak a vállamat meglökve elsétált. Amikor észrevette a folyosón álló kicsit, megtorpant.

– Menj aludni.

Ő nem felelt, még csak nem is bólintott, talán nem hallotta Anya halk szavait. Mindig így beszélt hozzá, mintha elfelejtené, hogy milyen rossz a kicsi hallása. De így is felfogta, mit parancsolt Anya, szigorú tekintetét látva megérthette, hogy mennie kell. Hátat fordított, és lassú, ügyetlen léptekkel elindult a szobája felé. Az arca még mindig maszatos volt.

– Fürdesd már meg! És rakj rendet!

Anya rám se nézett.

– Majd apád megcsinálja.

Ökölbe szorult a kezem, alig tudtam néhány szót kipréselni az összeszorított fogaim között.

– Apa azért ment el, mert nem törődtél vele…

Ő végre megfordult, gyenge tenyereit megfeszítve megpróbált taszítani egyet rajtam, de csak egy lépést hátráltam. Szikrákat szórtak a szemei. Olyan alacsony volt, az államig sem ért fel, de ilyenkor én éreztem magam egészen picinek.

– Apád azért lépett le, mert ő megszületett…

Egy tompa puffanás hallatszott, mindketten felkaptuk a fejünket. Az öcsém elesett néhány méterrel a szobájának ajtaja előtt. Riadtan nézett ránk, és akkor gondoltam bele, hogy az emelt hangú vitánkat már meghallotta. De vajon mennyit fogott fel belőle?

– Látod, nem tud járni se – gúnyolódott Anya. – Egy villát sem tud rendesen megfogni a kezében. Meg nem is beszél. Pedig az ő korában már…

– Megmondta az orvos! – kiabáltam, és megragadtam Anya karját. – Fejlesztésre kellene vinni!

A hangja egyre hangosabban és magasabban szólt, már-már sikítozott.

– Én nem fogok egy agyalágyult gyerekkel mutatkozni!

A kicsi artikulátlanul bömbölni kezdett. Ordítozott, gyenge karjaival végre feltornázta magát, és négykézláb bemászott a szobába. Bevágta maga mögött az ajtót, és egy hangos csattanással nekivetette a hátát a fának. Csak zokogott, és hallottam, hogy fröcsög közben a nyála, el tudtam képzelni, mert láttam már így, folyt le az állán, tócsába gyűlt a könnyeivel együtt a mellkasán. Mindig így viselkedett, ha Anya agyalágyultnak nevezte őt.

A konyhában pislákolni kezdett a lámpa.

– El fogják őt venni tőled. Holnap jönnek, meglátják, hogy bánsz vele, és elviszik. Nem kapsz több esélyt.

Csak megrázta a fejét, közben a zsebében kezdett el kutakodni. Egy doboz cigarettát meg egy öngyújtót vett elő. Kisöpörte a szeméből sötét, zsírosan lelapuló haját, és rágyújtott.

– Ha majd nem kapsz utána segélyt, miből fogod venni a cigit?

Gúnyosan, halkan nevetgélt. Felém nyújtotta a dobozt.

– Kérsz? Nekiálltál már bagózni?

Türelmetlenül arrébb toltam a kezét, és visszamentem a konyhába. Az egyre inkább érezhető, kellemetlen morgás a hasamban ételt követelt már órák óta. Az öcsém még mindig zokogott, az ételmaradék a mosatlan tányérokban pedig kellemetlen szagot árasztott, legszívesebben elmenekültem volna a lakásból.

De a hűtő, egy doboz tejet és Anya gyógyszereit leszámítva teljesen üresen állt. Sóhajtva csuktam be az ajtaját, úgy éreztem, már ahhoz sincs erőm, hogy szemrehányást tegyek. Inkább úgy döntöttem, kimegyek a városba, és az egyik haverommal kifizettetek egy szendvicset. Majd ha megjön a segély, visszaadom neki.

Elsétáltam Anya mellett, aki a folyosó falának dőlve békésen cigarettázott, és felhúztam a cipőmet. Éppen a kabátom ujján húztam át a karom, mikor megszólalt.

– Őt elvihetik. De te maradsz.

A kicsi panaszos nyöszörgése még mindig bejárta a folyosót.

– Ez nem kívánságműsor. – Most én eresztettem meg egy rövid, kárörvendő kacajt.

– Téged nem foglak hagyni – hajtogatta tovább a magáét, figyelmen kívül hagyva az észérveket. – Te már tizennégy vagy, el tudod látni magad. Kell valaki, aki majd dolgozik.

– Téged miért rúgtak ki? Hiszen csak takarítanod kellett – köptem a szavakat gúnyosan. – És már három hónapja tizenöt vagyok.

– Nagyon tetszettem a főnöknek – magyarázta fontoskodva, és kezével megint hátradobta ápolatlan haját. – A felesége félt, hogy elcsábítom tőle. Ezért elküldött.

– Pénzt loptál tőlük.

– Nem, nem – rázta a fejét. – Az a cafka rakta a kabátom zsebébe, hogy kirúghasson.

– Mázlid van, hogy nem jelentett fel, pedig megérdemelted volna.

Halkan hümmögött, de nem szólt semmit, hátat fordítva végigsietett a folyosón. Menet közben a falon elnyomta a cigarettát, a csikket a földre dobta. Először azt hittem, az öcsém szobájába tart, végre észhez tér, talán megijedt, hogy elveszik tőle a kisfiát. De nem állt meg az ő ajtajánál, továbbment a saját hálószobájába. Lemondóan sóhajtottam, és folytattam az öltözködést.

Zaj szűrődött ki a résnyire nyitva hagyott ajtón át. Mintha üvegek koccantak volna össze. Remegni kezdtek a tagjaim, esetlenül próbáltam levenni magamról a kabátot, de a cipzárt sem tudtam rendesen megfogni, folyton kicsúszott az egyre jobban izzadó ujjaim között. Végül egy mozdulattal letéptem magamról a vékony anyagot, és szaladni kezdtem Anya szobája felé.

Hónapok óta nem tettem be abba a helyiségbe a lábam, mióta apa elment, képtelen lettem volna ránézni az itt hagyott tárgyakra. Néha Anya kihozott onnan valamit, ami az övé volt, egy inget, amit gyakran viselt, egy gyűrött újságot, amit aznap reggel olvasott, mikor elhagyott minket. Olyankor mindig marta a torkomat az elfojtott sírás. Egyszer engedtem utat a könnyeknek Anya előtt, mert még nem értettem, hová tűnt apa, de vissza akartam őt kapni. Egész nap sajgott az állam, olyan erővel vágta belém a csontos öklét. Akkor megtanultam, Anya előtt nem szabad sírni.

Arra számítottam, hogy azt a szobát is a káosz uralja, nem is tévedtem akkorát. Mikor benéztem az ajtón, először a földön szanaszét heverő ruhakupacokat vettem észre. Aztán a szakadtan lógó függönyöket. Az ágyra néztem, ahol Anya ült: azt a felét, ahol apa szokott aludni, bevetette, tisztán tartotta. Átfutott rajtam a gondolat, hogy talán azóta nem is nyúlt hozzá, mióta apa faképnél hagyta.

De aztán megláttam, hogy Anya egy félig teli, átlátszó folyadékkal megtöltött üveget tart a kezében.

– Mi a jó isten… – Kezdett felszínre törni a haragom. Kirántottam a kezéből az üveget, és megnéztem a címkéjét. Vodka.

– Hogy mered? – pattant fel Anya, megpróbálta visszavenni tőlem az üveget, de eltaszítottam magamtól. Nekiesett az ágy szélének, de nem tudott megtámaszkodni rajta, egy huppanással a földre csúszott.

– Nem ihatsz ilyet a gyógyszereidre. – Remegett a hangom, égett a torkom, vörössé vált előttem a szoba képe és Anya ijedt arca.

– Nem vettem be! Add vissza!

Hozzám nyomta törékeny testét, az ujjaimat feszegette le az üvegről. Belevájtam a körmömet a kézfejébe, és ő felsikoltott.

– Az anyád vagyok, ne szemtelenkedj!

– Nekem nincs anyám! – Ekkor törtek utat maguknak a könnyeim. Hüppögtem, ziháltam, az ajtóhoz hátráltam. Anya szája féloldalas mosolyra húzódott.

– Nem hát. Egy bőgőmasina nem lehet az én fiam.

Felordítottam, és előre lendítettem az öklöm. A mellkasán találtam el Anyát, felnyögött, ahogy benne rekedt a levegő. Hörögni kezdett, elfordult, és a szőnyegre hányt. Hallottam, ahogy a kicsi odakint sikolt.
Anyát néztem, ahogy kiegyenesedett, bedagadt szemeit felém fordította, elködösült tekintettel kezdett el beszélni, közben egyre közelebb lépett hozzám.

– Sosem ártottam neked, eltartottalak, szerettelek…

Ott állt előttem, krokodilkönnyeket hullajtott, de az én haragom elmosott minden más érzést. Taszítottam egyet rajta, aztán felszisszentem, mert éles fájdalom hasított a kézfejembe. Anya újra nekiesett az ágy szélének, de már nem sírt hangosan. Odakint a kicsi is elhallgatott. Egymással néztünk farkasszemet hosszú ideig, aztán Anya felállt, és elment. Hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó: egyedül maradtam. Lenéztem a kézfejemre, és megláttam az ujjaim közé gabalyodott, elszakadt aranyláncot. Beszűrődött a szomszédos vasútállomásról a hangosbemondó zaja: nemsokára érkezik a városon csak keresztülszáguldó pesti gyors. Arra gondoltam, bárcsak felülhetnék rá, és magam mögött hagyhatnám az egész életemet.

Kinyitottam a szemem, és megint az állomáson álltam. Még mindig a feljáró irányába fordultam, lassú léptekkel el is indultam felé. Átbújtam a sárga szalag alatt, és felsétáltam egészen a híd közepéig. A korlát felé fordultam, elképzeltem, ahogy Anya ott áll, és megpillantja a távolból érkező gyorsvonatot, ahogy sebesen pöfög az állomás irányába, de nem lassít, nem áll meg.

A zsebembe nyúltam, a hosszú láncot húztam elő. Lépteket hallottam a hátam mögül, sietve körbetekertem a korláton az aranyat, és megszorítottam.

– Kölyök! Ide nem szabad feljönni! – Karon ragadott egy férfi, a hangjáról felismertem, hogy a jegypénztárban szobrozó ember az. Megint ő jött, hogy helyre tegyen. – Meghalt itt tegnap valaki.

Az aranyláncot néztem még mindig, ahogy távolodtam tőle.

– Nem is tudtam róla.

A magány

Tartalom:
Egy hosszú, sötét éjszaka, villogó kislámpa az asztalon, néma csend, az óra halk kattogása – és szavakba öntöttem, mit is jelent számomra a magány.
Megírás ideje: 2012. január
Figyelmeztetések: vér, szereplő halála
Terjedelem: 1000 szó

A magány a véremmel lüktetve szárnyal szét bennem, s visz az öntudatlanság képe felé, mint holmi drog az italomban szombat este. Csak egy szó: ajkaim között átfolyik, végigperzseli az egész belsőmet, hörögve fuldoklom az égető, szánalmas érzéstől; a körülöttem állók visszhangzó nevetése tölti be a halotti csendet. Sikoltoznék, hogy álljon meg a világ, csak egy percre, csak egy végtelen másodpercre, míg erőt veszek magamon a lélegzéshez, míg átdobom magam a korlátaimon. Csak egy örökké tartó pillanatra, míg a bennem élő szavak hangja szét nem szakít, csak addig, míg erőt gyűjtök a halálhoz.

Aztán nevetek, krákogva és fuldokolva nevetek, míg könnyeim ki nem csordulnak a belsőmet égető magánytól, amely megfertőzi hangomat is: színtelen lesz és viszolyogtató. Hátranézek, és látom a megszürkült téglafalat, amely elválaszt a valóság hűvös mennyboltjától, mégis hiányoznak az ablakok, mégis érezni akarom a hideget a csontjaimban. Fuldoklom, füstszag terjeng a levegőben, s könnybe lábadnak a szemeim, átsüvít rajtam, bántja orromat, bántja lelkemet, bántja szívemet.

Elfordulok, s vért köhögök, de ne lássa senki, az én keresztemet magam hordom. Ne lássák elgyötört lelkemet, ne lássák szorongatott szívemet, ne lássák homályba vesző tekintetemet. Csak azt lássák, amit látni akarnak, a felszínt, azt az ürességtől hemzsegő felszínt, amely megnevettet, amely fáradtan feszít arcomon. Azt, amiről érzem, menten megöl.

Haldoklom, a földre esek négykézláb, ajkaim között folyik ki a magány, összekeveredik a nyállal és a vérrel, tocsog a földön, apró tócsákba gyűlve. Az én magányomban taposnak, az én véremmel mosakodnak, az én nyálammal szólnak. Megölnek.

De ha látnák azt, amit csak én látok, s előlük eltakarózott, felsegítenének a földről, nem hagynának fuldokolni a ragacsos, sikamlós magányban, amely nem enged talpra állni. Bekúszom az asztal alá, s apróra húzom össze magam, a lábak között elveszek, ott rúgnak belém, ahol érnek.

De én nem ezt érdemlem! Én tudom, mire volnék hivatott, de a szennyes, kiüresedett valóság nem adja meg nekem a lehetőséget, folyton azt suttogja, ha az én keresztem, hordjam magam. Ha nem tudom megtartani, fulladjak meg a saját véremben, a saját nyálamban. Nem segít. Sosem segít. Önző módon maga elé néz, szemellenzővel lát, vaksötéten mered a világba. Ha a kezem nyújtom felé, megfogja azt, de nem emel a magasba, hagyja, hogy egyedül ússzak az árral, a saját, sötéten fénylő magányomban.

Látom a fényt a túloldalon, látom a Hold vígan hívó szavát, hallom a Nap lágy sugarait, érzem a vér hánytató, méregszerű ízét a számban, haldoklom már, tudom jól.

Csak nézz egyszer rám, kérlek, s halld meg ki nem mondott szavaimat. Csak nyújtsd a kezed, de hagyd, hogy egyedül kapaszkodjak fel rajta. Hagyd meg nekem az önérzetemet, segíts, hogy önmagam lehessek újra. Hiszen tudod, ki vagyok, hiszen tudod, ki lettem, hiszen tudod, mit akarsz te is, én is. Ez a kettőnk keresztje kell, hogy legyen, s ha te eldobod, én elsüllyedek a mocsárban.

Csak halld meg szívemnek dallamát, halld meg a szél szárnyán suhanó gondolataimat, hiszen tudod, mindet neked szánom. Érted nevetek önfeledten, ha kell, érted sírok, ha kell, érted várom csak a felkelő Nap sugarait: hogy megint láthassalak. Hogy azt hihessem, eljön majd a nap, amikor felém nyújtod a karod, s én végre megláthatom, mi van a sötétségen túl.

Fájdalom. Ó, micsoda fájdalom! Felszakítja mellkasom, s egy suta kéz kiemeli leszakított bordáim közül a szívemet, kitépi az őt fogva tartó erek szorításából, elválasztja tőlem, elvágja az érzéseim gyökerét. Nevetek. A szemeim vérben forognak, a szívem helyére egy sáros kődarab kerül, de a vérzés nem akar elállni, hisz nincs semmi, ami pótolná a veszteséget. Megszűnnek az érzések, s nevetésem hangja elhal a távolban. Már nincs semmim, egy érzéketlen, mocskos kődarab hever a szívem helyén, s nekem megfelel, hiszen nincs már, ami hozzád kötne. A még mindig dobogó szerv a földön hever, hányadék közepette, s mégis tiszta. Megtisztítják az érzések, melyeket egykor belé tömtem. Nevetések, sírások emlékei, ölelések, egy kéz a derékon, egy csók az ajkakon, halkan elmormolt vallomások, egymást kerülő pillantások.

Vér. A lábaid előtt heverek a saját véremben. A karomat nyújtom feléd, kérlek, kapj el, s szoríts magadhoz, míg nem késő. De te nem nézel rám. Valahová a távolba meredsz, s a hátam mögül egy kedélyes kacaj zendül fel. Ő az, tudom, meséltél róla: őt szereted. Válaszút előtt állsz, s én már ekkor tudom, elvesztem, bizonytalant bizonyosért senki fel nem ad soha.

Átlépsz felettem, s megfogod az ő kezét, magadhoz öleled, mintha ő lenne az egyetlen, aki valaha megértett volna.

Nyüszítek, a torkom összeforrt, a szavak nem találják útjukat. Mellettem voltál, melletted voltam. Nevettél, nevettem. Megfogtad a kezem, s én is megfogtam a kezed. Néztük őt, te is és én is, de sosem hittem volna, hogy egyszer a lábad előtt kell fetrengenem, s mégis az ő karjaiba szaladsz.

Elkorcsosult lélek vagyok a magamnak való szeretetével, tudom jól, és te is. De szeretem a mosolyod. Szeretem a kezed fogni. Szeretem a mosolyod látni. És tudom jól, hogy mindezek emlékétől sosem foszt meg senki.

A halál már suhan felém, érzem, olyan békés minden. Már nem vérzem. A szívem a vérben egyre lustábban ver, bemocskolódott. Lehunyom a szemem, s hallom a szavaid, amelyeket sosem mondtál nekem, mégis ott élnek bennem, s azután is fognak, hogy az én létezésem megszűnik. Elér a Hold vígan hívó szava, együtt fogjuk átszelni az égboltot, s megállapodunk egy csillagnál, amelyet rólad fogok elnevezni.

Ölelj meg, még egyszer, utoljára, míg érzem a vállaimban is tested melegét. Hagyd őt ott egy pillanatra, kérlek, s nézz rám, még ha szánalmas látvány is vagyok a saját elmém mocsarában, elsüllyedve a hiányodban, elveszve a végtelenben. Nézz rám, kérlek, hadd lássam a szemeid, de ne sírj sosem: nem érdemlem meg.

Ha lettem volna olyan erős, hogy kiállok magamért, ha képes lettem volna én is a szemedbe nézni, ahogyan te tetted velem, még ha hátat is fordítasz, megérte volna. Hiszen őszinte voltam veled is, magammal is. Remélem, tudod, hogy te vagy a mindenem, a levegő a víz alatt, a hang a némaságban, a fény a sötétségben, a víz a tűzben, te vagy az, aki azzá tett, aki most vagyok… teljessé.

S a magány, az italomba kevert drog elszakít mindentől. A valóságtól, a hangodtól, a kezed meleg szorításától, az arcomra hulló könnyeidtől. Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem voltam elég erős önmagamhoz.

A szívem pedig megáll. És én már nem tudom, hogy piszkos kaviccsal a mellkasomban tudok-e élni, tudlak-e szeretni úgy, mint régen, egyetlenem.

12