• Home
  • /
  • Category Archives: Novellák

Visszahúz

Megjelent a Kalocsai szó és kép 5. című antológiában.

Tartalom:
Mindenki életében van egy olyan szerelem, amit sosem lehet teljesen elfelejteni, bárhogyan is végződött. Aliz számára talán Simon jelentette ezt, bár erről ő maga sem tudott, míg szilveszter éjjel véletlenül össze nem találkoztak egy szórakozóhelyen.
Megírás ideje: 2017. április
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1500 szó

 

– Már vagy egy éve láttalak utoljára.

Hiába lüktetett a fejemben a temperamentumos diszkózene, mintha egy pillanatra minden elnémult volna, mikor Simon a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett, hogy meghalljam a szavait. Bizsergett a bőr a nyakamon, ahogy szinte hozzám csapódott a lehelete. Úgy éreztem legalábbis, mintha szabályosan megütött volna az ismerős érzés. Csak korábban, mikor még együtt voltunk, inkább cirógatott a lélegzetvételeivel. A távolság és az idő megkeményítette a közénk álló teret.

Bólogattam, és közben mintha ismét dübörögni kezdett volna a zene. Néhány pillanat után jöttem rá, hogy csak a DJ kezdett bele egy új számba. Elfordítottam a fejem a mellettem ülő Simontól, kikémleltem a boxból az asztalunk felett, egyenesen az előttünk táncoló tömegre. Rita velem szemben állt a párja mellett, Ricsi még mindig ugyanúgy rázta a fejét a zene ritmusára, mint a többiek. De a barátnőm meg engem nézett. Rosszallóan vonta össze vastagon kihúzott szemöldökét, mindeközben a csípőjének ide-oda hullámzása egy pillanatra sem esett ki a lendületből. Rita egy kicsit felrántotta az orrát, kérdőn és haragosan egyszerre.

Míg a kezembe vettem az asztalon álló poharat, alig láthatóan megrántottam a vállamat. Aztán lehúztam a tiszta vodkát. Megborzongtam, elkaptam a tekintetemet a barátnőmről, és Simon felé fordultam.

Ő észrevette a néma beszélgetésünket Ritával, ő is a lányt nézte. Ismét a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett.

– Együtt jöttetek?

Megint csak bólintottam. Kiszáradt a szám, úgy éreztem, mintha porrá aszalódott volna a nyelvem. Ránéztem Simonra, nem szóltam semmit, csak az ujjammal a bárpult felé mutattam. Ő intett nekem, hogy maradjak, és elindult újabb italt hozni. Néhány percre egyedül maradtam: egy hatalmas, az újévet ünneplő tömeg közepén, ordító zenével a fejemben, és mégis egyedül, mintha egy fal választott volna el a többiek őrjöngésétől.

Míg Simon sorban állt a pultnál, én megint Rita felé fordultam. Ricsivel egymást átölelve, lassan andalogva forogtak a táncparketten, fittyet hánytak az éppen játszott dal pörgésére. Rita egyik kezével beletúrt a fiú tüsire nyírt hajába, közben a mutatóujjával olyan mozdulatokat tett, mintha rosszallná a viselkedésemet.

– Aliz! – tátogta a nevemet, de inkább csak a szájáról olvastam le, minthogy igazából hallottam volna. A zene egyre hangosabban szólt, együtt ütött a szívemmel minden egyes ritmust.

Simon visszatért, kezében két pohárral. Az egyiket, a vodkát felém nyújtotta, és én ezt is hezitálás nélkül kiittam. Futkosott a hideg a hátamon, közben pedig éreztem, hogy a fejemben egyre nagyobb a forróság.

Simon megérintette a blúzom ujja alatt a karomat.

– Aliz, ne idd olyan gyorsan, tudod, hogy nem bírod…

Kirántottam a karom a kezéből, és felpattantam az asztaltól. Elsiettem tőle, és ekkor áldottam a hangos zenét és a zsúfolt tömeget: a szilveszteri szórakozóhely tömött táncparkettjén egy-kettőre eltávolodtam a férfitől. Mint egy évvel korábban, a kocsmában is – ez a gondolat futott át rajtam, miközben a lábamat szedtem a mellékhelyiségek eldugott folyosója felé.

Odakint már nem dübörgött annyira a zene. Egy nyitott ablakon át vágtatott be a széllel a jeges, néhány percig még decemberi levegő. Belekapaszkodtam a párkányba, és kidugtam a fejem az udvarra. Mélyeket lélegeztem, és éreztem, ahogyan kezd a fejemben tomboló tűz is kihűlni.

– Legalább hozzám szólhatnál – hallottam meg kristálytisztán Simon érces hangját. Közelebb lépett hozzám, megállt a szomszédos ablaknál. – Mindig csak bólogatsz vagy rázod a fejed.

Görcsösen szorongattam a párkányt, és nem fordultam Simon felé. Szükségem volt a kapaszkodóra, mert éreztem, hogy lassan a fejembe száll az alkohol. Nem akartam elismerni, de a férfi, akit régen szerettem, nagyon is jól ismert, tudott rólam mindent, még azt is, hogyan hat rám a vodka. Egyre tompábban érzékeltem: a zene már messzebbről szólt, az udvar képe odakint kissé elhomályosodott, és úgy tűnt, mintha kesztyűt húztam volna, alig éreztem a kezemben a fagyos párkány tapintását. Az alkohol, jutott eszembe, és a gondolatra mosolyognom kellett.

– Min nevetsz? – próbálkozott kitartóan Simon.

Megrántottam a vállamat, ő pedig morogni kezdett magában. Egyszerre élvezni kezdtem, hogy kínozhatom őt a hallgatásommal.

– Ne csináld már, Aliz…

Közelebb jött. Két lépéssel mellettem termett. Ugyanannál az ablaknál álltunk, vacogtunk. Odabentről üdvrivalgás zaja hallatszott ki, és egy buta kis hang a fejemben azon szórakozott, hogy a szél, ami megfagyaszt mindkettőnket, mostantól már januári szél.

Simonon a fekete, sárga csíkos szegélyű kabátja volt. Csak a ruha ujját láttam magam előtt, meg a munkától kérges tenyerét, ahogy a párkányon pihentette a kézfejét. Régen mindig azzal az ostoba viccel piszkáltam, hogy egy nap majd véletlenül levágja a műhelyben az egyik ujját. Megszámoltam: a jobb kezén még megvolt mint az öt. Azon gondolkodtam, hogy vajon a bal is rendben van-e, mire észbe kaptam, hogy nem szabadna aggódnom érte. Nem szabadna érdekelnie.

Mégis óvatosan oldalra sandítottam, a balját lazán a teste mellett tartotta. Ott is megvolt mind az öt.

Megköszörültem a torkomat. A hangom halkan, rekedten szólt.

– Örülök, hogy jól vagy.

Felemeltem a fejemet, egyenesen Simon arcába néztem. Mosolygott.

– Én meg örülök, hogy velem töltötted el az éjfélt is.

Vagy húsz percbe telt elbotorkálni a házukig. Én végig hangosan nevettem arra gondolva, hogy Rita tudta nélkül osontam ki a diszkóból Simonnal. Ő belém karolt, úgy botorkáltunk el néhány utcán át, míg be nem fordultunk a kapunál.

– Halkabban, a szüleim alszanak!

Csendesen, de tovább vihogtam. A bejárati ajtóban megpróbáltam levenni a cipőmet, de nem sikerült kikötnöm a fűzőjét, Simon segített benne. Aztán egymásra néztünk, és csak vigyorogtunk.

– Mutasd meg az új gitárodat! – suttogtam szinte hangtalanul. Simon kézen fogott, a mutatóujját az ajka elé tartva utasított, hogy maradjak csendben, míg a szobájába nem érünk. Utánoztam a mozdulatát, majd színpadiasan, feleslegesen nagy mozdulatokkal osontam el a szülei szobájának ajtaja előtt. Lopakodni jó. Tilosban járni is jó.

Simonnal és a vodkával minden olyan jó.

Az ágyon hevert a gitár, amit azután szerzett, hogy különváltunk. A kezébe vette, de a szülei miatt nem játszott le egyetlen hangot sem. Inkább csak nézte a hangszert.

– Berúgtam – motyogta.

– Én is.

– Tavaly szilveszterkor is együtt rúgtunk be.

– Emlékszem.

A száját néztem. Előző szilveszterkor le sem tudtam szakadni az ajkáról. Neki is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert ekkor lerakta maga mellé a gitárt, és rám nézett.

A fenébe is Ritával, ő mindvégig tudta, hogy ez lesz.

Az ágymatrac fájdalmasan nyikordult Simon alatt, ahogy egy hirtelen mozdulattal belém karolt, és közel rántott magához. Megint forrónak éreztem a bőrömet, de ezúttal csak ott, ahol ő hozzám ért: a számon, a nyakamon, a derekamon, a hasamon.

Mintha halk zenét hallgattam volna közben. Lágy, melengető dallamokat, erős lüktetéseket, szisszenéseket és sóhajokat, elmormolt imákat, a gitárhúrok csilingelő hangját és Simon duruzsolását, ahogy újra és újra a nevemet súgta. Aliz, Aliz, Aliz…

Összefonódtunk egymásban. A bennünk feloldódott alkoholban. Szilveszter éjjel, az ő szobájában, megint.

Hajnalodott, mire felriadtam. Az ablakon át a nap első sugarait láttam, el kellett telnie néhány másodpercnek, mire egyáltalán bele tudtam gondolni, hol vagyok. És hogy hogyan kerültem oda.

Simon mellettem feküdt. A pólója valahol a földön hevert, ő meg kibújt felsőtestével a takaró alól. Lefogyott, mióta legutoljára láttam majdnem egy évvel ezelőtt. Nem tett jót neki a változás.

Hosszú ideig magamban tartottam a levegőt. Mikor kifújtam, azzal a lendülettel fel is ültem az ágyban. Kissé már fájt a fejem, és tudtam, hogy reggelre ez csak rosszabb lesz.

Addig kellett lelépnem, míg Simon nem ébredt fel.

Óvatosan másztam le az ágyról, nehogy megnyikorduljon. Az én ruháim is szanaszét hevertek a földön, gyorsan összeszedtem és magamra kaptam őket. Aztán megálltam a szoba közepén, és körbenéztem.

Csak apróságok változtak, mióta nem jártam itt. A faliújságról eltűntek a közös fényképeink meg az én ballagási meghívóm. Lett egy új lámpája, egy egészen aprócska, az éjjeliszekrényen. Korábban mindig panaszkodott, hogy szüksége van egyre, de sosem vett. A szekrény polcán egy új persely állt, abba gyűjtötte az aprópénzt. Már nem abba a zöld műanyag dobozba, amit még tőlem kapott.

Észre sem vettem, csak mikor már kellemetlenné vált, hogy megint magamban tartottam a levegőt. Egy olyan szobában álltam, ami egykor szinte az enyém volt, aminek minden pontját úgy ismertem, mint a tenyeremet, és mégis idegenként álltam a közepén.

Még Simon is más ember volt, mint egy évvel azelőtt.

Idegesen néztem ismét körbe. Egy árulkodó jelet kerestem, egy fényképet egy lányról, egy ott felejtett női ruhadarabot, bármit, ami arról mesélt volna, hogy Simon továbblépett. Nem találtam semmit, és ez megnyugtatott: Simon tehát nem tette ugyanazt, mint amit velem művelt egy évvel korábban, alig néhány héttel szilveszter után. Most nem lesz olyan lány, aki zokog amiatt, hogy a párja az alkohol gőzében más karjába bújt.

A kabátomért nyúltam, amit korábban az ágy végébe gyűrtem. Tudtam, hogy ami történt, annak sosem szabad megismétlődnie. Csendesen nyitottam és csuktam be magam mögött Simon szobájának ajtaját. Mint ahogyan reméltem is, a család még mindig nem szokott rá, hogy éjszakára bezárják a kaput, és most az egyszer ennek igazán örültem.

Befújt a kabátom alá a fagyos, januári szél. Lökdösött előre, ahogy szaporán szedtem a lábamat hazafelé. Mintha azt mantrázta volna, hogy nem vagyok elég gyors. Hamarabb kellene hazaérnem. Még azelőtt, hogy Rita odatelefonál a Tomival közös lakásunkba, hogy felriassza az igazak álmából a páromat, és kérdőre vonja, vajon tudja-e, hol is töltötte a barátnője a szilveszter éjszakát.

– Ali, Aliz, Aliz… – susogta a szél a kihalt utcákon, és én védekezve szorosabbra húztam magamon a kabátot.

 

Egy év és nyolc hónap

Tartalom: Kata számtalan tönkrement párkapcsolat után rájött: őt pontosan egy évig és nyolc hónapig képesek szeretni a férfiak.
Megírás ideje: 2017. augusztus
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1100 szó

 

Egy év és nyolc hónap – néhány nap különbséggel ugyan, de ennyi ideig bírta ki Katával az összes férfi. A legelső kapcsolata végén, tizenhét évesen még nem gyanakodott, csak óceánnyi könnye hullajtásával gyászolta tinédzserkori szerelmét, amiről még gyermetegen azt hitte, örökké fog tartani. Második alkalommal már körültekintően választotta meg társát, egy érett, biztos anyagi háttérrel bíró férfivel élt együtt. Mikor egy év és nyolc hónap után zajos ajtócsapkodások kíséretében Kata az utcán találta magát, csupán a sors gúnyos fintorának tudta be, hogy ez a kapcsolata is ugyanannyi ideig tartott, mint az előző.

Harmadik alkalommal már nem bízta a véletlenre a párválasztást, a gyermekkora óta hű barátként mellette álló férfi karjába hullott. A kapcsolat legvégén kezdett el gyanakodni, és mikor már a negyedik férfi is egy év és nyolc hónap után kérte vissza tőle az eljegyzési gyűrűt, már egyáltalán nem kételkedett.

Kata bölcsen levonta a következtetést: őt pontosan egy évig és nyolc hónapig lehet szeretni. Ebben teljesen biztos volt huszonnyolc éves korára, ő ugyanis még egyik kapcsolatában sem vette magára a szakító szerepét. Csak hagyta, hogy megtörténjen, aminek történnie kellett, és az ötödik párkapcsolatát már tudatosan szervezte át másfél év után. Addigra már a férfinál lakott: Andris jól szituált, szorgos, anyagilag stabilan álló, harminc éves férfi volt egy kényelmes lakótelepi lakással.

És másfél év után bejelentette, hogy gyereket akar.

Éppen egy flancos étteremben ültek a belváros szívében, a folyóparton. A teraszon foglaltak helyet, éppen csak kihozta a pincér az ételeiket, és Kata bizony megivott már pár kortyot még korgó gyomorral az édes zamatú borból. Akkor történt, hogy Andris, aki egész nap furcsán lelkes volt, még ágyba is vitte szerelmének a reggelit, fontoskodva előre hajolt a székében, és egyenesen Katára nézve mondani kezdte:

– Gyereket akarok. Tőled. Csináljunk kisbabát.

Kata éppen a szájához emelte a borospoharat, de erre csak kuncogva beleprüszkölt az italba.

– Gyereket? – kérdezett vissza, miközben próbálta uralni a szája sarkában megbúvó mosolyt.

– Igen, persze – bólogatott Andris. – Együtt lakunk már egy ideje, téged visszavárnának a munkahelyeden is, én meg keresek annyit, hogy amíg a kölyök óvodába nem megy, eltartsalak titeket… – És Andris csak mondta és mondta, mint aki már hetek óta arra készült, hogy felsorolja ezernyi érvét a gyermekvállalás időszerűsége mellett. Kata lopva félrepillantott. A vizet nézte, a lassan hömpölygő hullámokat, a parton kikötve ringatózó, magányos csónakot. Elképzelte, milyen lenne elevezni messze, de ahogy a távolba pillantott, a folyó vize felett messziről jövő, sűrű, sötét fellegeket pillantott meg. Közeledik a vihar. Kata mélyet lélegzett a folyópart felől szálló, algás szagú levegőből, és visszafordult Andrishoz. A férfi befejezte terjengős beszédét, és most várakozva, izgatottságtól csillogó tekintettel nézett Katára.

– Aha, gyerek… Persze… Majd megy oviba…

A gondolatai azonban már sebesen cikáztak. Még körülbelül két hónapig tart majd a kapcsolatuk. Addig nem szabad teherbe esnie.

Idegesen dobolt ujjaival a fehér abroszon, és ezt Andris is észrevette.

– Te… Nem akarod?

Kata a fejét rázta. Még két hónapig úgyis együtt lesznek, miért kellene már most elrontania a hangulatot?

– De. Persze, akarok. Csak meglepődtem – vágta ki magát. Hátradőlt a székében, ismét kezébe vette a borospoharát, és felszegett állal nagyokat kortyolt belőle.

– Hogyhogy meglepődtél? – hallotta Andrist. – Figyeltem, ma sem vetted be a gyógyszeredet…

Kata éles koppanással tette le a talpaspoharat az asztalra. Andris a kezére és az üvegre meredt, néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg, közben Kata fejében lázasan cikáztak a gondolatok.

Nem hitte volna, hogy Andris észreveszi, hogy abbahagyja a fogamzásgátló tabletta szedését. A férfi korábban sosem ellenőrizte, csak feltétel nélkül megbízott benne.

Kata állta a férfi fürkésző tekintetét. Mégis hogyan mondhatná meg, hogy azért tervezett leállni a gyógyszerrel, mert úgyis szakítanak pár hét múlva? A szakítás előtt pedig törvényszerűen kevesebb lesz a szex. Felesleges belekezdeni a drága gyógyszer még egy havi szedésébe.

– Azt hittem – szólalt meg tétován Andris –, hogy meg akarsz lepni.

Kata türelmetlenül csettintett egyet a nyelvével, és megint a vizet bámulta. Egyre közelebb értek a viharfelhők: lehűlt a levegő, és egyre kevésbé látszódott a vízen hánykolódó csónak. A szél fagyos ujjaival belekapott Kata bortól forrongó nyakába. Ő pedig ez egyszer nem tudott megálljt parancsolni a nyelvének.

– Ilyen felelőtlennek tartasz?

– Tessék?

Kata visszafordult Andris felé, aki éppen a szájához emelte a villáját. Lassan rágta a tésztát, és csámcsogott is. Kata az ütemesen mozgó állkapcsot nézte, nem tudta levenni róla a tekintetét, pedig máris kezdett émelyegni a hangtól.

– Azt gondolod, hogy olyan felelőtlen vagyok, hogy a megkérdezésed nélkül megpróbálok teherbe esni?

Andris nagyot nyögve nyelte le a falatot.

– Azt gondoltam, hogy már te is érzed, hogy itt az ideje. És milyen jó meglepetés lett volna… De aztán azt is gondoltam, hogy mégiscsak szólok, hogy támogatlak ebben…

Kata felpattant, és udvarias mosolyt erőltetve az arcára elnézést kért, hogy kimenjen a mosdóba. Útközben majdnem fellökte a pezsgőt és poharakat cipelő pincért, de nem szólt hozzá. A mellékhelyiségbe érve megállt, hátát az ajtónak támasztotta, és mélyeket lélegzett.

Amióta néhány héttel korábban a naptárát nézegetve tudatosult benne, hogy nemsokára elérkezik a határ – az egy év és nyolc hónap –, egyre kevésbé tudta komolyan venni Andrist. Az ölelését. A csókjait. A kedvességét. A jövőt illető lelkesedését.

Kata remegő lábakkal azon gondolkodott, mi értelme van bármelyik párkapcsolatnak, ha meghatározott időn belül úgyis vége lesz. Egy év és nyolc hónap, átlagban: néha pár nappal rövidebb, máskor pár héttel hosszabb. De ennyi, nem több. Hamis illúziók tömkelege, amiket ő maga épített fel gondosan a partnereiben.

Főleg Andrisban. Szándékosan.

A tükör előtt rendbe szedte tincseit és az izzadságtól megfolyt sminkjét, majd elindult vissza az asztalukhoz. Andris már várta. Meg a pincér a pezsgővel.

Andris viharban is csillogó tekintetét látva Kata magában elkáromkodta magát. A férfi nem szólt, csak felkelt az asztaltól, a zsebébe nyúlt, és rogyasztani kezdte a térdét.

– Nem! – szakította félbe Kata. Andris megdermedt a mozdulat közepén, és kis híján elesett. Dülöngélve visszanyerte az egyensúlyát, felegyenesedett, és a kezében tartott, bársonnyal bevont dobozkát lóbálva gesztikulálni kezdett.

– Zavar a nyilvánosság? Én azt hittem, romantikusnak találod… Mindenki előtt kimutatni…

– Nem!

– Mit nem? Akkor?

– Nem!

Kata fújtatott, és Andris felé csörtetett. Szinte fellökte őt, ahogy a döbbent férfi mellett elhaladva beleütközött annak a vállába. Andris a keze után kapott, de ő kirántotta magát a szorításból.

– Viszlát – motyogta Kata szemlesütve, és elviharzott. Andris nem jött utána még akkor sem, amikor kilépett az étteremből, és a folyópartot maga mögött hagyva gyalog indult el a belvárosban.

Végigfolyt az arcán néhány könnycsepp. Letörölte őket a ruhájának ujjával, és összevicsorította a fogsorát. Megkedvelte Andrist egy év és nyolc hónap alatt. De mit számít mindez, ha pár nap, és vége? Nem akarta még egyszer átélni, milyen az, amikor a párja visszakéri tőle az eljegyzési gyűrűt.

Kata mélyet sóhajtott, és a mennydörgéseket hallgatva mantrázni kezdte magában, hogy ez így a legjobb.

De azért még venni fog egy terhességi tesztet, mielőtt végleg lezártnak tekinti az ötödik párkapcsolatát is.

Majd legközelebb

Tartalom:
Blanka, a vidéki könyvtároslány menthetetlenül beleesik a legújabb rendszeresen érkező látogatóba, a helyes mosolyú Dénesbe.
Megírás ideje: 2017. március
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 450 szó

A korábban szoros kontyú könyvtároslány, Blanka azóta hordta kiengedve a haját, hogy az a csibészes mosolyú munkáslegény minden héten megjelent egy újabb regényért. Mindig másik napon, ezért az ötödik látogatás után már a lány sem bízta a véletlenre, és többé nem fogta össze a haját.

Hamar megjegyezte, hogy a fiatal férfi rendszerint az ebédszünete alatt, dél és egy óra között érkezett. Blanka az első látogatás alkalmával rásandított az olvasójegyre, s azóta mindig úgy köszönt neki:

– Jó napot, Dénes!

Kedvesebben köszönni, netán tegezni nem merte őt. Egyébként is mindig elpirult a füle hegyéig, mikor lepecsételte neki a papírokat – erre Blanka éppen látogatóba érkező barátnője hívta fel a figyelmét. Onnantól kezdve már a hangja is remegett, mikor köszönt a férfinak.

Dénes az indiános könyveket szerette. A falusi könyvtárban nem sokat tartottak, és Blanka a nyolcadik hét után félni kezdett, hogy ha elfogynak, akkor a férfi nem jön többet. Amikor pár nappal később le kellett adnia a rendelést az új kötetekre, a főnöke tudta nélkül bepipált néhány olyat, amiről remélte, Dénes is szívesen olvasná.

Mikor a könyvek megérkeztek, Blanka jól látható helyre, a bejárattal szemközti asztalra támasztotta ki őket álló helyzetben, borítójukkal az ajtó felé nézve. Négy napig várt, mire a borostás férfi ismét megjelent. Mosolyogva lerakta az asztalra a legutóbb kivett könyvet, és az újakra pillantott.

– Ezeket még nem láttam – dörmögte.

– Most érkeztek – csicseregte Blanka. – Olvassa el a fülszövegeket…

– Tudja mit? Lepjen meg, válasszon nekem egyet maga! Addig körbenézek.

Blanka csak megilletődötten pislogott, ahogy Dénes pár pillanattal később eltűnt a szomszédos könyvespolc mögött. Nem értette, miért hagyta rá a döntést a férfi, hiszen korábban sosem beszéltek a kötelező udvariassági körökön kívül. Blanka érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Nem tudta, mit csináljon, és kínjában forgolódni kezdett.

Dénest látta meg, jobban mondva csak az árnyékát, ahogyan a polc mögött állt, vele egy vonalban. Talán őt figyelte? Blanka szíve hevesen vert. Lehet, hogy a férfi egy jelre vár, és most adta meg neki a lehetőséget, hogy kifejezze érdeklődését. Blanka egy apró, négyzet alakú papírcetlit szakított le az íróasztalon heverő tömbből, és remegő kézzel ráfirkantotta:

Találkozhatnánk a könyvtáron kívül is.

Alá meg odaírta a telefonszámát. Ezután gondolkodás nélkül elvette a western könyvkupacból a legelső kötetet, azzal a szándékkal, hogy mire Dénes befejezi a nézelődést, becsúsztatja a cetlit a lapok közé.

Reszketett.

Dénes pár perc múlva tért vissza. Mosolyogva megköszönte a kiválasztott könyvet, de épp csak egy pillantást vetett a borítóra. Bólintott, majd a könyvtároslányra nézett:

–  Szia! – köszönt szélesen vigyorogva.

Elcsoszogott a bejárat felé, és csakhamar az ajtó halkan kattant a helyén.

Blanka pedig ott maradt az asztal mögött, kezében a cetlivel, amit nem mert a könyvbe tenni. Megrázta a fejét, és becsúsztatta a lapot az egyik fiókba. Azzal nyugtatta magát, hogy még számtalan alkalma lesz majd ezt megtenni.

De Dénes többé nem jött el. Még a legutoljára kikölcsönzött könyvet sem hozta vissza.

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás