• Home
  • /
  • Category Archives: Novellák

Visszahúz

Megjelent a Kalocsai szó és kép 5. című antológiában.

Tartalom:
Mindenki életében van egy olyan szerelem, amit sosem lehet teljesen elfelejteni, bárhogyan is végződött. Aliz számára talán Simon jelentette ezt, bár erről ő maga sem tudott, míg szilveszter éjjel véletlenül össze nem találkoztak egy szórakozóhelyen.
Megírás ideje: 2017. április
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1500 szó

 

– Már vagy egy éve láttalak utoljára.

Hiába lüktetett a fejemben a temperamentumos diszkózene, mintha egy pillanatra minden elnémult volna, mikor Simon a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett, hogy meghalljam a szavait. Bizsergett a bőr a nyakamon, ahogy szinte hozzám csapódott a lehelete. Úgy éreztem legalábbis, mintha szabályosan megütött volna az ismerős érzés. Csak korábban, mikor még együtt voltunk, inkább cirógatott a lélegzetvételeivel. A távolság és az idő megkeményítette a közénk álló teret.

Bólogattam, és közben mintha ismét dübörögni kezdett volna a zene. Néhány pillanat után jöttem rá, hogy csak a DJ kezdett bele egy új számba. Elfordítottam a fejem a mellettem ülő Simontól, kikémleltem a boxból az asztalunk felett, egyenesen az előttünk táncoló tömegre. Rita velem szemben állt a párja mellett, Ricsi még mindig ugyanúgy rázta a fejét a zene ritmusára, mint a többiek. De a barátnőm meg engem nézett. Rosszallóan vonta össze vastagon kihúzott szemöldökét, mindeközben a csípőjének ide-oda hullámzása egy pillanatra sem esett ki a lendületből. Rita egy kicsit felrántotta az orrát, kérdőn és haragosan egyszerre.

Míg a kezembe vettem az asztalon álló poharat, alig láthatóan megrántottam a vállamat. Aztán lehúztam a tiszta vodkát. Megborzongtam, elkaptam a tekintetemet a barátnőmről, és Simon felé fordultam.

Ő észrevette a néma beszélgetésünket Ritával, ő is a lányt nézte. Ismét a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett.

– Együtt jöttetek?

Megint csak bólintottam. Kiszáradt a szám, úgy éreztem, mintha porrá aszalódott volna a nyelvem. Ránéztem Simonra, nem szóltam semmit, csak az ujjammal a bárpult felé mutattam. Ő intett nekem, hogy maradjak, és elindult újabb italt hozni. Néhány percre egyedül maradtam: egy hatalmas, az újévet ünneplő tömeg közepén, ordító zenével a fejemben, és mégis egyedül, mintha egy fal választott volna el a többiek őrjöngésétől.

Míg Simon sorban állt a pultnál, én megint Rita felé fordultam. Ricsivel egymást átölelve, lassan andalogva forogtak a táncparketten, fittyet hánytak az éppen játszott dal pörgésére. Rita egyik kezével beletúrt a fiú tüsire nyírt hajába, közben a mutatóujjával olyan mozdulatokat tett, mintha rosszallná a viselkedésemet.

– Aliz! – tátogta a nevemet, de inkább csak a szájáról olvastam le, minthogy igazából hallottam volna. A zene egyre hangosabban szólt, együtt ütött a szívemmel minden egyes ritmust.

Simon visszatért, kezében két pohárral. Az egyiket, a vodkát felém nyújtotta, és én ezt is hezitálás nélkül kiittam. Futkosott a hideg a hátamon, közben pedig éreztem, hogy a fejemben egyre nagyobb a forróság.

Simon megérintette a blúzom ujja alatt a karomat.

– Aliz, ne idd olyan gyorsan, tudod, hogy nem bírod…

Kirántottam a karom a kezéből, és felpattantam az asztaltól. Elsiettem tőle, és ekkor áldottam a hangos zenét és a zsúfolt tömeget: a szilveszteri szórakozóhely tömött táncparkettjén egy-kettőre eltávolodtam a férfitől. Mint egy évvel korábban, a kocsmában is – ez a gondolat futott át rajtam, miközben a lábamat szedtem a mellékhelyiségek eldugott folyosója felé.

Odakint már nem dübörgött annyira a zene. Egy nyitott ablakon át vágtatott be a széllel a jeges, néhány percig még decemberi levegő. Belekapaszkodtam a párkányba, és kidugtam a fejem az udvarra. Mélyeket lélegeztem, és éreztem, ahogyan kezd a fejemben tomboló tűz is kihűlni.

– Legalább hozzám szólhatnál – hallottam meg kristálytisztán Simon érces hangját. Közelebb lépett hozzám, megállt a szomszédos ablaknál. – Mindig csak bólogatsz vagy rázod a fejed.

Görcsösen szorongattam a párkányt, és nem fordultam Simon felé. Szükségem volt a kapaszkodóra, mert éreztem, hogy lassan a fejembe száll az alkohol. Nem akartam elismerni, de a férfi, akit régen szerettem, nagyon is jól ismert, tudott rólam mindent, még azt is, hogyan hat rám a vodka. Egyre tompábban érzékeltem: a zene már messzebbről szólt, az udvar képe odakint kissé elhomályosodott, és úgy tűnt, mintha kesztyűt húztam volna, alig éreztem a kezemben a fagyos párkány tapintását. Az alkohol, jutott eszembe, és a gondolatra mosolyognom kellett.

– Min nevetsz? – próbálkozott kitartóan Simon.

Megrántottam a vállamat, ő pedig morogni kezdett magában. Egyszerre élvezni kezdtem, hogy kínozhatom őt a hallgatásommal.

– Ne csináld már, Aliz…

Közelebb jött. Két lépéssel mellettem termett. Ugyanannál az ablaknál álltunk, vacogtunk. Odabentről üdvrivalgás zaja hallatszott ki, és egy buta kis hang a fejemben azon szórakozott, hogy a szél, ami megfagyaszt mindkettőnket, mostantól már januári szél.

Simonon a fekete, sárga csíkos szegélyű kabátja volt. Csak a ruha ujját láttam magam előtt, meg a munkától kérges tenyerét, ahogy a párkányon pihentette a kézfejét. Régen mindig azzal az ostoba viccel piszkáltam, hogy egy nap majd véletlenül levágja a műhelyben az egyik ujját. Megszámoltam: a jobb kezén még megvolt mint az öt. Azon gondolkodtam, hogy vajon a bal is rendben van-e, mire észbe kaptam, hogy nem szabadna aggódnom érte. Nem szabadna érdekelnie.

Mégis óvatosan oldalra sandítottam, a balját lazán a teste mellett tartotta. Ott is megvolt mind az öt.

Megköszörültem a torkomat. A hangom halkan, rekedten szólt.

– Örülök, hogy jól vagy.

Felemeltem a fejemet, egyenesen Simon arcába néztem. Mosolygott.

– Én meg örülök, hogy velem töltötted el az éjfélt is.

Vagy húsz percbe telt elbotorkálni a házukig. Én végig hangosan nevettem arra gondolva, hogy Rita tudta nélkül osontam ki a diszkóból Simonnal. Ő belém karolt, úgy botorkáltunk el néhány utcán át, míg be nem fordultunk a kapunál.

– Halkabban, a szüleim alszanak!

Csendesen, de tovább vihogtam. A bejárati ajtóban megpróbáltam levenni a cipőmet, de nem sikerült kikötnöm a fűzőjét, Simon segített benne. Aztán egymásra néztünk, és csak vigyorogtunk.

– Mutasd meg az új gitárodat! – suttogtam szinte hangtalanul. Simon kézen fogott, a mutatóujját az ajka elé tartva utasított, hogy maradjak csendben, míg a szobájába nem érünk. Utánoztam a mozdulatát, majd színpadiasan, feleslegesen nagy mozdulatokkal osontam el a szülei szobájának ajtaja előtt. Lopakodni jó. Tilosban járni is jó.

Simonnal és a vodkával minden olyan jó.

Az ágyon hevert a gitár, amit azután szerzett, hogy különváltunk. A kezébe vette, de a szülei miatt nem játszott le egyetlen hangot sem. Inkább csak nézte a hangszert.

– Berúgtam – motyogta.

– Én is.

– Tavaly szilveszterkor is együtt rúgtunk be.

– Emlékszem.

A száját néztem. Előző szilveszterkor le sem tudtam szakadni az ajkáról. Neki is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert ekkor lerakta maga mellé a gitárt, és rám nézett.

A fenébe is Ritával, ő mindvégig tudta, hogy ez lesz.

Az ágymatrac fájdalmasan nyikordult Simon alatt, ahogy egy hirtelen mozdulattal belém karolt, és közel rántott magához. Megint forrónak éreztem a bőrömet, de ezúttal csak ott, ahol ő hozzám ért: a számon, a nyakamon, a derekamon, a hasamon.

Mintha halk zenét hallgattam volna közben. Lágy, melengető dallamokat, erős lüktetéseket, szisszenéseket és sóhajokat, elmormolt imákat, a gitárhúrok csilingelő hangját és Simon duruzsolását, ahogy újra és újra a nevemet súgta. Aliz, Aliz, Aliz…

Összefonódtunk egymásban. A bennünk feloldódott alkoholban. Szilveszter éjjel, az ő szobájában, megint.

Hajnalodott, mire felriadtam. Az ablakon át a nap első sugarait láttam, el kellett telnie néhány másodpercnek, mire egyáltalán bele tudtam gondolni, hol vagyok. És hogy hogyan kerültem oda.

Simon mellettem feküdt. A pólója valahol a földön hevert, ő meg kibújt felsőtestével a takaró alól. Lefogyott, mióta legutoljára láttam majdnem egy évvel ezelőtt. Nem tett jót neki a változás.

Hosszú ideig magamban tartottam a levegőt. Mikor kifújtam, azzal a lendülettel fel is ültem az ágyban. Kissé már fájt a fejem, és tudtam, hogy reggelre ez csak rosszabb lesz.

Addig kellett lelépnem, míg Simon nem ébredt fel.

Óvatosan másztam le az ágyról, nehogy megnyikorduljon. Az én ruháim is szanaszét hevertek a földön, gyorsan összeszedtem és magamra kaptam őket. Aztán megálltam a szoba közepén, és körbenéztem.

Csak apróságok változtak, mióta nem jártam itt. A faliújságról eltűntek a közös fényképeink meg az én ballagási meghívóm. Lett egy új lámpája, egy egészen aprócska, az éjjeliszekrényen. Korábban mindig panaszkodott, hogy szüksége van egyre, de sosem vett. A szekrény polcán egy új persely állt, abba gyűjtötte az aprópénzt. Már nem abba a zöld műanyag dobozba, amit még tőlem kapott.

Észre sem vettem, csak mikor már kellemetlenné vált, hogy megint magamban tartottam a levegőt. Egy olyan szobában álltam, ami egykor szinte az enyém volt, aminek minden pontját úgy ismertem, mint a tenyeremet, és mégis idegenként álltam a közepén.

Még Simon is más ember volt, mint egy évvel azelőtt.

Idegesen néztem ismét körbe. Egy árulkodó jelet kerestem, egy fényképet egy lányról, egy ott felejtett női ruhadarabot, bármit, ami arról mesélt volna, hogy Simon továbblépett. Nem találtam semmit, és ez megnyugtatott: Simon tehát nem tette ugyanazt, mint amit velem művelt egy évvel korábban, alig néhány héttel szilveszter után. Most nem lesz olyan lány, aki zokog amiatt, hogy a párja az alkohol gőzében más karjába bújt.

A kabátomért nyúltam, amit korábban az ágy végébe gyűrtem. Tudtam, hogy ami történt, annak sosem szabad megismétlődnie. Csendesen nyitottam és csuktam be magam mögött Simon szobájának ajtaját. Mint ahogyan reméltem is, a család még mindig nem szokott rá, hogy éjszakára bezárják a kaput, és most az egyszer ennek igazán örültem.

Befújt a kabátom alá a fagyos, januári szél. Lökdösött előre, ahogy szaporán szedtem a lábamat hazafelé. Mintha azt mantrázta volna, hogy nem vagyok elég gyors. Hamarabb kellene hazaérnem. Még azelőtt, hogy Rita odatelefonál a Tomival közös lakásunkba, hogy felriassza az igazak álmából a páromat, és kérdőre vonja, vajon tudja-e, hol is töltötte a barátnője a szilveszter éjszakát.

– Ali, Aliz, Aliz… – susogta a szél a kihalt utcákon, és én védekezve szorosabbra húztam magamon a kabátot.

 

Egy év és nyolc hónap

Tartalom: Kata számtalan tönkrement párkapcsolat után rájött: őt pontosan egy évig és nyolc hónapig képesek szeretni a férfiak.
Megírás ideje: 2017. augusztus
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1100 szó

 

Egy év és nyolc hónap – néhány nap különbséggel ugyan, de ennyi ideig bírta ki Katával az összes férfi. A legelső kapcsolata végén, tizenhét évesen még nem gyanakodott, csak óceánnyi könnye hullajtásával gyászolta tinédzserkori szerelmét, amiről még gyermetegen azt hitte, örökké fog tartani. Második alkalommal már körültekintően választotta meg társát, egy érett, biztos anyagi háttérrel bíró férfivel élt együtt. Mikor egy év és nyolc hónap után zajos ajtócsapkodások kíséretében Kata az utcán találta magát, csupán a sors gúnyos fintorának tudta be, hogy ez a kapcsolata is ugyanannyi ideig tartott, mint az előző.

Harmadik alkalommal már nem bízta a véletlenre a párválasztást, a gyermekkora óta hű barátként mellette álló férfi karjába hullott. A kapcsolat legvégén kezdett el gyanakodni, és mikor már a negyedik férfi is egy év és nyolc hónap után kérte vissza tőle az eljegyzési gyűrűt, már egyáltalán nem kételkedett.

Kata bölcsen levonta a következtetést: őt pontosan egy évig és nyolc hónapig lehet szeretni. Ebben teljesen biztos volt huszonnyolc éves korára, ő ugyanis még egyik kapcsolatában sem vette magára a szakító szerepét. Csak hagyta, hogy megtörténjen, aminek történnie kellett, és az ötödik párkapcsolatát már tudatosan szervezte át másfél év után. Addigra már a férfinál lakott: Andris jól szituált, szorgos, anyagilag stabilan álló, harminc éves férfi volt egy kényelmes lakótelepi lakással.

És másfél év után bejelentette, hogy gyereket akar.

Éppen egy flancos étteremben ültek a belváros szívében, a folyóparton. A teraszon foglaltak helyet, éppen csak kihozta a pincér az ételeiket, és Kata bizony megivott már pár kortyot még korgó gyomorral az édes zamatú borból. Akkor történt, hogy Andris, aki egész nap furcsán lelkes volt, még ágyba is vitte szerelmének a reggelit, fontoskodva előre hajolt a székében, és egyenesen Katára nézve mondani kezdte:

– Gyereket akarok. Tőled. Csináljunk kisbabát.

Kata éppen a szájához emelte a borospoharat, de erre csak kuncogva beleprüszkölt az italba.

– Gyereket? – kérdezett vissza, miközben próbálta uralni a szája sarkában megbúvó mosolyt.

– Igen, persze – bólogatott Andris. – Együtt lakunk már egy ideje, téged visszavárnának a munkahelyeden is, én meg keresek annyit, hogy amíg a kölyök óvodába nem megy, eltartsalak titeket… – És Andris csak mondta és mondta, mint aki már hetek óta arra készült, hogy felsorolja ezernyi érvét a gyermekvállalás időszerűsége mellett. Kata lopva félrepillantott. A vizet nézte, a lassan hömpölygő hullámokat, a parton kikötve ringatózó, magányos csónakot. Elképzelte, milyen lenne elevezni messze, de ahogy a távolba pillantott, a folyó vize felett messziről jövő, sűrű, sötét fellegeket pillantott meg. Közeledik a vihar. Kata mélyet lélegzett a folyópart felől szálló, algás szagú levegőből, és visszafordult Andrishoz. A férfi befejezte terjengős beszédét, és most várakozva, izgatottságtól csillogó tekintettel nézett Katára.

– Aha, gyerek… Persze… Majd megy oviba…

A gondolatai azonban már sebesen cikáztak. Még körülbelül két hónapig tart majd a kapcsolatuk. Addig nem szabad teherbe esnie.

Idegesen dobolt ujjaival a fehér abroszon, és ezt Andris is észrevette.

– Te… Nem akarod?

Kata a fejét rázta. Még két hónapig úgyis együtt lesznek, miért kellene már most elrontania a hangulatot?

– De. Persze, akarok. Csak meglepődtem – vágta ki magát. Hátradőlt a székében, ismét kezébe vette a borospoharát, és felszegett állal nagyokat kortyolt belőle.

– Hogyhogy meglepődtél? – hallotta Andrist. – Figyeltem, ma sem vetted be a gyógyszeredet…

Kata éles koppanással tette le a talpaspoharat az asztalra. Andris a kezére és az üvegre meredt, néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg, közben Kata fejében lázasan cikáztak a gondolatok.

Nem hitte volna, hogy Andris észreveszi, hogy abbahagyja a fogamzásgátló tabletta szedését. A férfi korábban sosem ellenőrizte, csak feltétel nélkül megbízott benne.

Kata állta a férfi fürkésző tekintetét. Mégis hogyan mondhatná meg, hogy azért tervezett leállni a gyógyszerrel, mert úgyis szakítanak pár hét múlva? A szakítás előtt pedig törvényszerűen kevesebb lesz a szex. Felesleges belekezdeni a drága gyógyszer még egy havi szedésébe.

– Azt hittem – szólalt meg tétován Andris –, hogy meg akarsz lepni.

Kata türelmetlenül csettintett egyet a nyelvével, és megint a vizet bámulta. Egyre közelebb értek a viharfelhők: lehűlt a levegő, és egyre kevésbé látszódott a vízen hánykolódó csónak. A szél fagyos ujjaival belekapott Kata bortól forrongó nyakába. Ő pedig ez egyszer nem tudott megálljt parancsolni a nyelvének.

– Ilyen felelőtlennek tartasz?

– Tessék?

Kata visszafordult Andris felé, aki éppen a szájához emelte a villáját. Lassan rágta a tésztát, és csámcsogott is. Kata az ütemesen mozgó állkapcsot nézte, nem tudta levenni róla a tekintetét, pedig máris kezdett émelyegni a hangtól.

– Azt gondolod, hogy olyan felelőtlen vagyok, hogy a megkérdezésed nélkül megpróbálok teherbe esni?

Andris nagyot nyögve nyelte le a falatot.

– Azt gondoltam, hogy már te is érzed, hogy itt az ideje. És milyen jó meglepetés lett volna… De aztán azt is gondoltam, hogy mégiscsak szólok, hogy támogatlak ebben…

Kata felpattant, és udvarias mosolyt erőltetve az arcára elnézést kért, hogy kimenjen a mosdóba. Útközben majdnem fellökte a pezsgőt és poharakat cipelő pincért, de nem szólt hozzá. A mellékhelyiségbe érve megállt, hátát az ajtónak támasztotta, és mélyeket lélegzett.

Amióta néhány héttel korábban a naptárát nézegetve tudatosult benne, hogy nemsokára elérkezik a határ – az egy év és nyolc hónap –, egyre kevésbé tudta komolyan venni Andrist. Az ölelését. A csókjait. A kedvességét. A jövőt illető lelkesedését.

Kata remegő lábakkal azon gondolkodott, mi értelme van bármelyik párkapcsolatnak, ha meghatározott időn belül úgyis vége lesz. Egy év és nyolc hónap, átlagban: néha pár nappal rövidebb, máskor pár héttel hosszabb. De ennyi, nem több. Hamis illúziók tömkelege, amiket ő maga épített fel gondosan a partnereiben.

Főleg Andrisban. Szándékosan.

A tükör előtt rendbe szedte tincseit és az izzadságtól megfolyt sminkjét, majd elindult vissza az asztalukhoz. Andris már várta. Meg a pincér a pezsgővel.

Andris viharban is csillogó tekintetét látva Kata magában elkáromkodta magát. A férfi nem szólt, csak felkelt az asztaltól, a zsebébe nyúlt, és rogyasztani kezdte a térdét.

– Nem! – szakította félbe Kata. Andris megdermedt a mozdulat közepén, és kis híján elesett. Dülöngélve visszanyerte az egyensúlyát, felegyenesedett, és a kezében tartott, bársonnyal bevont dobozkát lóbálva gesztikulálni kezdett.

– Zavar a nyilvánosság? Én azt hittem, romantikusnak találod… Mindenki előtt kimutatni…

– Nem!

– Mit nem? Akkor?

– Nem!

Kata fújtatott, és Andris felé csörtetett. Szinte fellökte őt, ahogy a döbbent férfi mellett elhaladva beleütközött annak a vállába. Andris a keze után kapott, de ő kirántotta magát a szorításból.

– Viszlát – motyogta Kata szemlesütve, és elviharzott. Andris nem jött utána még akkor sem, amikor kilépett az étteremből, és a folyópartot maga mögött hagyva gyalog indult el a belvárosban.

Végigfolyt az arcán néhány könnycsepp. Letörölte őket a ruhájának ujjával, és összevicsorította a fogsorát. Megkedvelte Andrist egy év és nyolc hónap alatt. De mit számít mindez, ha pár nap, és vége? Nem akarta még egyszer átélni, milyen az, amikor a párja visszakéri tőle az eljegyzési gyűrűt.

Kata mélyet sóhajtott, és a mennydörgéseket hallgatva mantrázni kezdte magában, hogy ez így a legjobb.

De azért még venni fog egy terhességi tesztet, mielőtt végleg lezártnak tekinti az ötödik párkapcsolatát is.

Majd legközelebb

Tartalom:
Blanka, a vidéki könyvtároslány menthetetlenül beleesik a legújabb rendszeresen érkező látogatóba, a helyes mosolyú Dénesbe.
Megírás ideje: 2017. március
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 450 szó

A korábban szoros kontyú könyvtároslány, Blanka azóta hordta kiengedve a haját, hogy az a csibészes mosolyú munkáslegény minden héten megjelent egy újabb regényért. Mindig másik napon, ezért az ötödik látogatás után már a lány sem bízta a véletlenre, és többé nem fogta össze a haját.

Hamar megjegyezte, hogy a fiatal férfi rendszerint az ebédszünete alatt, dél és egy óra között érkezett. Blanka az első látogatás alkalmával rásandított az olvasójegyre, s azóta mindig úgy köszönt neki:

– Jó napot, Dénes!

Kedvesebben köszönni, netán tegezni nem merte őt. Egyébként is mindig elpirult a füle hegyéig, mikor lepecsételte neki a papírokat – erre Blanka éppen látogatóba érkező barátnője hívta fel a figyelmét. Onnantól kezdve már a hangja is remegett, mikor köszönt a férfinak.

Dénes az indiános könyveket szerette. A falusi könyvtárban nem sokat tartottak, és Blanka a nyolcadik hét után félni kezdett, hogy ha elfogynak, akkor a férfi nem jön többet. Amikor pár nappal később le kellett adnia a rendelést az új kötetekre, a főnöke tudta nélkül bepipált néhány olyat, amiről remélte, Dénes is szívesen olvasná.

Mikor a könyvek megérkeztek, Blanka jól látható helyre, a bejárattal szemközti asztalra támasztotta ki őket álló helyzetben, borítójukkal az ajtó felé nézve. Négy napig várt, mire a borostás férfi ismét megjelent. Mosolyogva lerakta az asztalra a legutóbb kivett könyvet, és az újakra pillantott.

– Ezeket még nem láttam – dörmögte.

– Most érkeztek – csicseregte Blanka. – Olvassa el a fülszövegeket…

– Tudja mit? Lepjen meg, válasszon nekem egyet maga! Addig körbenézek.

Blanka csak megilletődötten pislogott, ahogy Dénes pár pillanattal később eltűnt a szomszédos könyvespolc mögött. Nem értette, miért hagyta rá a döntést a férfi, hiszen korábban sosem beszéltek a kötelező udvariassági körökön kívül. Blanka érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Nem tudta, mit csináljon, és kínjában forgolódni kezdett.

Dénest látta meg, jobban mondva csak az árnyékát, ahogyan a polc mögött állt, vele egy vonalban. Talán őt figyelte? Blanka szíve hevesen vert. Lehet, hogy a férfi egy jelre vár, és most adta meg neki a lehetőséget, hogy kifejezze érdeklődését. Blanka egy apró, négyzet alakú papírcetlit szakított le az íróasztalon heverő tömbből, és remegő kézzel ráfirkantotta:

Találkozhatnánk a könyvtáron kívül is.

Alá meg odaírta a telefonszámát. Ezután gondolkodás nélkül elvette a western könyvkupacból a legelső kötetet, azzal a szándékkal, hogy mire Dénes befejezi a nézelődést, becsúsztatja a cetlit a lapok közé.

Reszketett.

Dénes pár perc múlva tért vissza. Mosolyogva megköszönte a kiválasztott könyvet, de épp csak egy pillantást vetett a borítóra. Bólintott, majd a könyvtároslányra nézett:

–  Szia! – köszönt szélesen vigyorogva.

Elcsoszogott a bejárat felé, és csakhamar az ajtó halkan kattant a helyén.

Blanka pedig ott maradt az asztal mögött, kezében a cetlivel, amit nem mert a könyvbe tenni. Megrázta a fejét, és becsúsztatta a lapot az egyik fiókba. Azzal nyugtatta magát, hogy még számtalan alkalma lesz majd ezt megtenni.

De Dénes többé nem jött el. Még a legutoljára kikölcsönzött könyvet sem hozta vissza.

Homokzátony

Tartalom:
Nem az számít, mi a célod, sem az, mikor éred el. Nem kell siettetni az apróságokat sem. Csak tudd, merre haladsz, és sose torpanj meg.
Megírásának ideje: 2012. január
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 400 szó

A járda szép sorjában rakott kövein pihentettem a csupasz lábamat. Tekintetem az előttem terpeszkedő homok dombocskákat pásztázta, amelyek oldala meg-megcsillant a rájuk vetülő déli napfénytől. Aztán leléptem rá.

Nyomban visszakaptam a lábam a hűvös kőre, fájdalmasan sajgott a talpam, mintha ezernyi gombostű szúrná át a bőrömet.

– Mi bajod? – csendült fel mellettem egy affektáló hang.

– Éget – feleltem egykedvűen, s tovább néztem a nagy kupacban álló, fénylő homokszemcséket.

– Akkor ne lépj rá.

– De hát nekem arra kell mennem.

– Kerüld meg, a járdán menj.

Ránéztem, de a napfénytől hunyorognom kellett, s arcának csak egy kis szegletét, értetlenül megcsillanó szemeit láttam.

– Nem tudtad, hogy köztem és a célom között a legrövidebb út az egyenes?

Hitetlenkedve szisszent fel.

– Nem kell játszanod a hőst.

Lehunytam a szemem, de még így is égette az arcomat a tűző napfény, a hátamról patakokban csorgott lefelé a víz. Nem tudtam őt megérteni.

– Nem játszom én semmit sem. Miért siessek annyira?

Olybá tűnt, mintha lesajnálóan sóhajtott volna – és mikor már azt hittem, gőgős fintorral az arcán odébb áll, ismét megszólalt:

– Ha el akarod érni a céljaidat, ne állj meg sosem. Ne hezitálj.

Értetlenkedve emeltem a tekintetemet egyik homokbuckáról a másikra, és csak azután mondtam meg ismét a magamét, hogy megszámoltam a púpokat.

– Én nem hezitálok. Várok a megfelelő pillanatra.

Valami nem tetszett. Túl soknak tűnt a homokbuckák száma – talán némelyiküket többször számoltam bele?

Megint felszisszent, ez már igazán zavaró volt. Miért védi oly tüzesen a maga igazát?

És megint csak soknak tűnt a homokbuckák száma, így aztán ismét nekiveselkedtem a számolásnak.

– Mit nézel rajtuk? – kérdezte, talán látta, milyen erőteljesen figyelem a kis dombocskákat.

– Számolom őket.

– Ugyan miért?

– Hogy gyorsabban teljen az idő.

– Nem szalad az senki kedvéért sem.

– De ha nem figyelsz rá, hamarabb letelik.

Játékosan borzolta fel kezével a hajamat, míg én újra megszámoltam őket.

– Tudod te egyáltalán, mit akarsz?

– Egész biztosan.

– És mi lenne az? – Először árulkodott igazi érdeklődésről a hangja.

– Majd elválik, mi lesz belőle.

Felkacagott. Kezét a vállamra tette, sietve végigsimított rajta, majd továbbindult. Nem nézett hátra.
Aztán egy hatalmas bárányfelhő kúszott be a harsányan tűző nap elé, és végre félhomályba vonta a földet hosszú perceken át.

Megemeltem a lábamat, és – hopp! – néhány pillanat múlva már mezítláb ugrándoztam a homokbuckákon, lépésenként számolva őket, ügyelve rá, hogy egyiküket se érintsem kétszer.

A túloldali járdára érve mosolyogva néztem végig a hátam mögött húzódó, összetaposott dombocskák sorozatán. Pontosan harminckettő darab, ahányat legelőször számoltam.

S én akkor már harminckét lépéssel közelebb álltam a kitűzött célomhoz.

Elhagyott

Tartalom:
Egy fiatal lány megrengető érzései, akit elhagyott a szerelme egy másik nőért. Talán minden elveszett, amiért ők ketten valaha is küzdöttek.
Megírás ideje: 2012. január
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1200 szó

Egy ajtócsapódás, s ő már el is tűnt a szemem elől – elment, ahhoz a másik lányhoz, akiről az állította, nem szereti. Azt mondta, engem kedvel, a mosolyomat, a fel-feltörő harciasságomat, és azt, hogy a reménytelennek látszó helyzetekben is képes vagyok talpra állni. Engem szeretett, nem azt a lányt, akihez sértődöttségében menekült, mikor számon kértem, melyikünk a fontosabb számára.

Végig azt hittem, én jelentem neki az egész világot, sőt még annál is többet: a jelent, a jövőt, az élet értelmét. Aki miatt a férfinek is megéri sírni, aki borongós napokon is mosolyt csal arcára. Azt hittem, engem fog szeretni örökkön örökké.

A közös szobánkban feküdtem, a mi ágyunkon, egyedül. Ahogy a fejemben kavarogtak a gondolatok, s néha felszínre tört egy-egy közös, boldog emlék, sírni támadt kedvem, de a könnyek nem vágtak utat maguknak. Összeszorult szívvel feküdtem a sötétben, arra várva, hogy darabokra törjek, s felszakadjon belőlem a magasztos zokogás, ám mégis képtelen voltam elhagyni magam. Megedzett az együtt töltött idő, a kalandok, a szenvedések, a harcok és a győzelmek. A közös bujkálás, titkolózás, az érzelmeink elrejtése heteken, hónapokon át még az én szívemet is megacélozta, többé nem éreztem magam gyengének. Nem hátráltam meg a legnagyobb ellenség láttán sem, de nem is tudtam már őszintén, reményvesztetten sírni.

Ahogy eltelt az első óra nélküle, megérett bennem az elhatározás, hogy felkeressem őt és beszéljek vele. Hiszen senki másra nem hallgathattam, mindenki elfordult tőlem: csak ő maradt nekem, az iránta érzett szerelmem. Csak mi voltunk egymásnak, jóban és rosszban, kiolthatatlan, vad érzelmekkel, melyek olykor a legváratlanabb pillanatokban mutatkoztak meg. Nem engedhettem, hogy a közös jövőnket tönkretegye valaki mással, egy olyan lánnyal, akit talán nem is szeretett sohasem.

Felkeltem az ágyról, amibe beleitta magát az ő illata; fájó szívvel hagytam ott, hiszen tudtam, talán ez volt az utolsó, hogy érezhettem, többé nem lesz alkalmam átölelni őt.

Ahogy végighaladtam a hosszú, sötét folyosón, melynek falát néhány meggyújtatlan fáklya szegélyezte, lépésről lépésre nőtt bennem a félelem. Igyekeztem megnyugtatni magam, hiszen nem késhettem el. Tudtam, biztos voltam benne, hogy megvárt ő is engem, s nem cselekedett visszafordíthatatlanul.
A kanyarban megpillantottam a dísztelen, fekete ajtót, melyen csak egy név foglalt helyet, egy név, amelynek láttán összeszorult a szívem.

Mi változott meg hirtelen? Korábban, néhány nappal ezelőtt még elképzelni sem tudtam volna, hogy egyszer, akár csak egy éjszakára is, magamra hagyna. Pedig megtette, s esélyt sem hagyott, hogy marasztaljam.

Ahogy a bejáratba értem, a légzésem felgyorsult a félelemtől. Vajon megengedi nekem, hogy rendbe hozzam, amit elrontottam? Vajon együtt, közösen, felidézhetjük még a régi idők szép emlékeit? Vagy a múltbéli kacagások emléke már csak kísérteni fog minket a jövőben?

Megráztam a fejem, nem gondolhattam a legrosszabbra. Aztán az ajtóhoz léptem, és a fülemet a fának fordítottam.

Bentről egy lágy női kacaj hallatszott.

– Szóval mit mondasz? – tette fel ezután nyomban a kérdést.

– Mégis miről? – Ahogy az ő hangját is meghallottam, összeszorult a torkom. Nem voltam biztos lenne, hogy képes lennék benyitni, aztán elmondani neki, mit érzek iránta.

A másik, a nő, lehalkította a hangját, én mégis tisztán értettem, amit ezután mondott:

– Itt maradsz velem. – Hangja csábosan csengett, szinte láttam magam előtt, ahogy az én szerelmem elmosolyodott, és gyengéden magához húzta a lányt. – Csak te és én. Örökre együtt.

– Nagyon jó ötletnek tartom – kuncogott, és én akkor úgy éreztem, eleget hallottam. Sírni, zokogni akartam, kitépni magamból azt a darabot, ami képtelen volt nélküle élni. Nemcsak megbántott és átvert, hiszen cserbenhagyott, tudta, hogy már csak rá számíthatok, hogy hittem benne, sosem fog engem elhagyni.

Szaladtam. Az sem számított már, ha a ház minden lakóját felverem, ha ők is megtudják, hallgatóztam – csak rohanni tudtam, át a sötét folyosón, be a szobánkba, s rávetettem magam az ágyunkra, amelyből lassanként eltünedezett az ő illata. Akkor már tudtam, soha többé nem fogom ezt érezni. Magamhoz szorítottam a párnáját, mélyeket szívtam belőle, mint az éltető oxigénből. Elbódultam tőle, sűrű, sötét köd ereszkedett rám, s aztán, egy váratlan pillanatban, elnyomott az álom.

***

Az üresnek tűnő ágyban találtak rám a Nap első sugarai – hiszen míg ketten feküdtünk benne, oly kicsinek tűnt, mindig egymás karjai között borult ránk az éjszaka. De akkor, mikor már nem szuszogott mellettem senki, elhagyatottnak, eldobottnak éreztem magam egy hatalmas ágy hideg párnái között, megtörten és elveszetten vettem tudomásul, hogy többé nincs senkim és semmim, ami fényt hozhat sivár életembe.

A gyomrom korgása kergetett ki dél tájékában a takaró alól, fésületlenül, pizsamában indultam a konyhába valami harapnivaló után kajtatva. Ahogy elhaladtam a ház lakói mellett, olybá tűnt számomra, mintha mindannyian tudnák – tudnák, hogy eldobtak, többé nem kellek senkinek, s hogy ez csakis az én hibám. Megvetően néztek rám és lesajnálóan, valahol mélyen azonban mégiscsak reménykedtem benne, hogy képzelem gonosz pillantásaikat, és számukra ez a nap is ugyanolyan, mint az összes többi: üres és egyhangú.

Nem akartam velük találkozni, sem a barátaimmal, akikre nem számíthattam, sem a szerelmemmel és annak új kedvesével. Képtelen lettem volna látni az arcukat, hallani a szavukat, érezni a jelenlétüket.

A konyhába lépve megcsapott a friss sült hal illata – abban a pillanatban rám szakadt az emlék, amikor én és ő, ketten a tábortűznél sütöttük a halat, mellettünk ott hevert a háló, és mi egymás karjaiban fekve vártuk a vacsoránkat. Egy távolinak tűnő, mégis csak néhány hetes emlék – pedig már sosem lesz az enyém, sosem tehetem jóvá, amit elkövettem, sosem lesz többé részem az igazi boldogságban.

– Tegyek neked néhány halat a tányérodra? – kérdezte tőlem egy fiú, akinek valaha a nevét is tudtam, akkor azonban már nem számított, melyik archoz milyen megszólítás kötődött. Megráztam a fejem, eés menekülve hagytam ott őt is, a konyhát is, a sült halat is.

Vágytam az egyedüllétre, vágytam a társaságra is, és mégsem éreztem jól magam senkivel sem – úgy éreztem, mintha valami kihalt volna belőlem az elmúlt éjszakán.

S akkor, amikor már nem számítottam rá, hogy a dolgok fordulhatnak rosszabbra is, megpillantottam őt a közös szobánk ajtaja előtt, éppen bekopogott. Sietve akartam megfordulni és elszaladni a másik irányba, de ő meghallotta neszeimet, rám nézett, elmosolyodott, és így szólt:

– Beszélni szeretnék veled.

Nem akartam meghallgatni. Nem akartam hallani, hogy ő már nem szeret, hogy megtalálta a másik lány mellett a boldogságot, amit én nem tudtam megadni neki, és hogy ő ezentúl valaki más karjaiban fog elaludni. Nem akartam.

A fejemet ráztam szelíden, de ő nem figyelt rám, gyengéden megfogta a kezem, és behúzott maga után a szobába. Leültetett az ágyra, amiből már nem áradt az ő lágy illata, a szürke párnák hidegsége borzongásra késztetett.

– Menj el.

Arca meglepettséget tükrözött. Aggódva fordította felém arcát, s halkan szólt hozzám:

– Nem aludtam nála…

– Tudom, amit tudok – hajtogattam a magam igazát. Ő leült mellém, arcom köré simította két tenyerét, szelíd erőszakkal rábírt, hogy szemébe nézzek.

– Visszajöttem hozzád. Itt aludtam melletted.

– Hazudsz! – Kitéptem magam szorításából, és felpattantam. Az ajtóhoz szaladtam, ő nem állított meg. A kilincshez nyúltam, ám még szinte hozzá sem értem, amikor a bejárat kivágódott, és én ijedtemben hátratántorodtam. Két erős kar kapott el hátulról és tartott meg szorosan, védve az eleséstől, a fájdalomtól minden porcikámat.

A lány, aki beviharzott közénk, csaknem csapzottabban nézett ki, mint én magam: haja égnek állt, körmei letöredeztek, ruháiból férfiparfümök és alkohol szaga áradt.

– Akkor mi lesz?! – Sugárzott belőle a harag, a gyűlölet – de nemcsak irányomba, hanem a szerelmem felé is, aki még mindig engem tartott a karjában.

– Megmondtam neked – szólt ő szelíden, s végigsimított az arcomon. – Ő az, akivel le akarom élni az életem hátralevő részét.

A lány, aki kis híján elmarta mellőlem azt az embert, akit szeretek, dühösen csapta be maga után az ajtómat, csakúgy, mint egy nappal korábban a szerelmem tette. Én pedig végre kettesben maradtam azzal a férfivel, aki számomra a világot jelentette, s aki soha többé nem kérdőjelezte meg az irántam érzett kötődését.

12