• Home
  • /
  • Category Archives: Mese

Homokzátony

Tartalom:
Nem az számít, mi a célod, sem az, mikor éred el. Nem kell siettetni az apróságokat sem. Csak tudd, merre haladsz, és sose torpanj meg.
Megírásának ideje: 2012. január
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 400 szó

A járda szép sorjában rakott kövein pihentettem a csupasz lábamat. Tekintetem az előttem terpeszkedő homok dombocskákat pásztázta, amelyek oldala meg-megcsillant a rájuk vetülő déli napfénytől. Aztán leléptem rá.

Nyomban visszakaptam a lábam a hűvös kőre, fájdalmasan sajgott a talpam, mintha ezernyi gombostű szúrná át a bőrömet.

– Mi bajod? – csendült fel mellettem egy affektáló hang.

– Éget – feleltem egykedvűen, s tovább néztem a nagy kupacban álló, fénylő homokszemcséket.

– Akkor ne lépj rá.

– De hát nekem arra kell mennem.

– Kerüld meg, a járdán menj.

Ránéztem, de a napfénytől hunyorognom kellett, s arcának csak egy kis szegletét, értetlenül megcsillanó szemeit láttam.

– Nem tudtad, hogy köztem és a célom között a legrövidebb út az egyenes?

Hitetlenkedve szisszent fel.

– Nem kell játszanod a hőst.

Lehunytam a szemem, de még így is égette az arcomat a tűző napfény, a hátamról patakokban csorgott lefelé a víz. Nem tudtam őt megérteni.

– Nem játszom én semmit sem. Miért siessek annyira?

Olybá tűnt, mintha lesajnálóan sóhajtott volna – és mikor már azt hittem, gőgős fintorral az arcán odébb áll, ismét megszólalt:

– Ha el akarod érni a céljaidat, ne állj meg sosem. Ne hezitálj.

Értetlenkedve emeltem a tekintetemet egyik homokbuckáról a másikra, és csak azután mondtam meg ismét a magamét, hogy megszámoltam a púpokat.

– Én nem hezitálok. Várok a megfelelő pillanatra.

Valami nem tetszett. Túl soknak tűnt a homokbuckák száma – talán némelyiküket többször számoltam bele?

Megint felszisszent, ez már igazán zavaró volt. Miért védi oly tüzesen a maga igazát?

És megint csak soknak tűnt a homokbuckák száma, így aztán ismét nekiveselkedtem a számolásnak.

– Mit nézel rajtuk? – kérdezte, talán látta, milyen erőteljesen figyelem a kis dombocskákat.

– Számolom őket.

– Ugyan miért?

– Hogy gyorsabban teljen az idő.

– Nem szalad az senki kedvéért sem.

– De ha nem figyelsz rá, hamarabb letelik.

Játékosan borzolta fel kezével a hajamat, míg én újra megszámoltam őket.

– Tudod te egyáltalán, mit akarsz?

– Egész biztosan.

– És mi lenne az? – Először árulkodott igazi érdeklődésről a hangja.

– Majd elválik, mi lesz belőle.

Felkacagott. Kezét a vállamra tette, sietve végigsimított rajta, majd továbbindult. Nem nézett hátra.
Aztán egy hatalmas bárányfelhő kúszott be a harsányan tűző nap elé, és végre félhomályba vonta a földet hosszú perceken át.

Megemeltem a lábamat, és – hopp! – néhány pillanat múlva már mezítláb ugrándoztam a homokbuckákon, lépésenként számolva őket, ügyelve rá, hogy egyiküket se érintsem kétszer.

A túloldali járdára érve mosolyogva néztem végig a hátam mögött húzódó, összetaposott dombocskák sorozatán. Pontosan harminckettő darab, ahányat legelőször számoltam.

S én akkor már harminckét lépéssel közelebb álltam a kitűzött célomhoz.

Elhagyott

Tartalom:
Egy fiatal lány megrengető érzései, akit elhagyott a szerelme egy másik nőért. Talán minden elveszett, amiért ők ketten valaha is küzdöttek.
Megírás ideje: 2012. január
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1200 szó

Egy ajtócsapódás, s ő már el is tűnt a szemem elől – elment, ahhoz a másik lányhoz, akiről az állította, nem szereti. Azt mondta, engem kedvel, a mosolyomat, a fel-feltörő harciasságomat, és azt, hogy a reménytelennek látszó helyzetekben is képes vagyok talpra állni. Engem szeretett, nem azt a lányt, akihez sértődöttségében menekült, mikor számon kértem, melyikünk a fontosabb számára.

Végig azt hittem, én jelentem neki az egész világot, sőt még annál is többet: a jelent, a jövőt, az élet értelmét. Aki miatt a férfinek is megéri sírni, aki borongós napokon is mosolyt csal arcára. Azt hittem, engem fog szeretni örökkön örökké.

A közös szobánkban feküdtem, a mi ágyunkon, egyedül. Ahogy a fejemben kavarogtak a gondolatok, s néha felszínre tört egy-egy közös, boldog emlék, sírni támadt kedvem, de a könnyek nem vágtak utat maguknak. Összeszorult szívvel feküdtem a sötétben, arra várva, hogy darabokra törjek, s felszakadjon belőlem a magasztos zokogás, ám mégis képtelen voltam elhagyni magam. Megedzett az együtt töltött idő, a kalandok, a szenvedések, a harcok és a győzelmek. A közös bujkálás, titkolózás, az érzelmeink elrejtése heteken, hónapokon át még az én szívemet is megacélozta, többé nem éreztem magam gyengének. Nem hátráltam meg a legnagyobb ellenség láttán sem, de nem is tudtam már őszintén, reményvesztetten sírni.

Ahogy eltelt az első óra nélküle, megérett bennem az elhatározás, hogy felkeressem őt és beszéljek vele. Hiszen senki másra nem hallgathattam, mindenki elfordult tőlem: csak ő maradt nekem, az iránta érzett szerelmem. Csak mi voltunk egymásnak, jóban és rosszban, kiolthatatlan, vad érzelmekkel, melyek olykor a legváratlanabb pillanatokban mutatkoztak meg. Nem engedhettem, hogy a közös jövőnket tönkretegye valaki mással, egy olyan lánnyal, akit talán nem is szeretett sohasem.

Felkeltem az ágyról, amibe beleitta magát az ő illata; fájó szívvel hagytam ott, hiszen tudtam, talán ez volt az utolsó, hogy érezhettem, többé nem lesz alkalmam átölelni őt.

Ahogy végighaladtam a hosszú, sötét folyosón, melynek falát néhány meggyújtatlan fáklya szegélyezte, lépésről lépésre nőtt bennem a félelem. Igyekeztem megnyugtatni magam, hiszen nem késhettem el. Tudtam, biztos voltam benne, hogy megvárt ő is engem, s nem cselekedett visszafordíthatatlanul.
A kanyarban megpillantottam a dísztelen, fekete ajtót, melyen csak egy név foglalt helyet, egy név, amelynek láttán összeszorult a szívem.

Mi változott meg hirtelen? Korábban, néhány nappal ezelőtt még elképzelni sem tudtam volna, hogy egyszer, akár csak egy éjszakára is, magamra hagyna. Pedig megtette, s esélyt sem hagyott, hogy marasztaljam.

Ahogy a bejáratba értem, a légzésem felgyorsult a félelemtől. Vajon megengedi nekem, hogy rendbe hozzam, amit elrontottam? Vajon együtt, közösen, felidézhetjük még a régi idők szép emlékeit? Vagy a múltbéli kacagások emléke már csak kísérteni fog minket a jövőben?

Megráztam a fejem, nem gondolhattam a legrosszabbra. Aztán az ajtóhoz léptem, és a fülemet a fának fordítottam.

Bentről egy lágy női kacaj hallatszott.

– Szóval mit mondasz? – tette fel ezután nyomban a kérdést.

– Mégis miről? – Ahogy az ő hangját is meghallottam, összeszorult a torkom. Nem voltam biztos lenne, hogy képes lennék benyitni, aztán elmondani neki, mit érzek iránta.

A másik, a nő, lehalkította a hangját, én mégis tisztán értettem, amit ezután mondott:

– Itt maradsz velem. – Hangja csábosan csengett, szinte láttam magam előtt, ahogy az én szerelmem elmosolyodott, és gyengéden magához húzta a lányt. – Csak te és én. Örökre együtt.

– Nagyon jó ötletnek tartom – kuncogott, és én akkor úgy éreztem, eleget hallottam. Sírni, zokogni akartam, kitépni magamból azt a darabot, ami képtelen volt nélküle élni. Nemcsak megbántott és átvert, hiszen cserbenhagyott, tudta, hogy már csak rá számíthatok, hogy hittem benne, sosem fog engem elhagyni.

Szaladtam. Az sem számított már, ha a ház minden lakóját felverem, ha ők is megtudják, hallgatóztam – csak rohanni tudtam, át a sötét folyosón, be a szobánkba, s rávetettem magam az ágyunkra, amelyből lassanként eltünedezett az ő illata. Akkor már tudtam, soha többé nem fogom ezt érezni. Magamhoz szorítottam a párnáját, mélyeket szívtam belőle, mint az éltető oxigénből. Elbódultam tőle, sűrű, sötét köd ereszkedett rám, s aztán, egy váratlan pillanatban, elnyomott az álom.

***

Az üresnek tűnő ágyban találtak rám a Nap első sugarai – hiszen míg ketten feküdtünk benne, oly kicsinek tűnt, mindig egymás karjai között borult ránk az éjszaka. De akkor, mikor már nem szuszogott mellettem senki, elhagyatottnak, eldobottnak éreztem magam egy hatalmas ágy hideg párnái között, megtörten és elveszetten vettem tudomásul, hogy többé nincs senkim és semmim, ami fényt hozhat sivár életembe.

A gyomrom korgása kergetett ki dél tájékában a takaró alól, fésületlenül, pizsamában indultam a konyhába valami harapnivaló után kajtatva. Ahogy elhaladtam a ház lakói mellett, olybá tűnt számomra, mintha mindannyian tudnák – tudnák, hogy eldobtak, többé nem kellek senkinek, s hogy ez csakis az én hibám. Megvetően néztek rám és lesajnálóan, valahol mélyen azonban mégiscsak reménykedtem benne, hogy képzelem gonosz pillantásaikat, és számukra ez a nap is ugyanolyan, mint az összes többi: üres és egyhangú.

Nem akartam velük találkozni, sem a barátaimmal, akikre nem számíthattam, sem a szerelmemmel és annak új kedvesével. Képtelen lettem volna látni az arcukat, hallani a szavukat, érezni a jelenlétüket.

A konyhába lépve megcsapott a friss sült hal illata – abban a pillanatban rám szakadt az emlék, amikor én és ő, ketten a tábortűznél sütöttük a halat, mellettünk ott hevert a háló, és mi egymás karjaiban fekve vártuk a vacsoránkat. Egy távolinak tűnő, mégis csak néhány hetes emlék – pedig már sosem lesz az enyém, sosem tehetem jóvá, amit elkövettem, sosem lesz többé részem az igazi boldogságban.

– Tegyek neked néhány halat a tányérodra? – kérdezte tőlem egy fiú, akinek valaha a nevét is tudtam, akkor azonban már nem számított, melyik archoz milyen megszólítás kötődött. Megráztam a fejem, eés menekülve hagytam ott őt is, a konyhát is, a sült halat is.

Vágytam az egyedüllétre, vágytam a társaságra is, és mégsem éreztem jól magam senkivel sem – úgy éreztem, mintha valami kihalt volna belőlem az elmúlt éjszakán.

S akkor, amikor már nem számítottam rá, hogy a dolgok fordulhatnak rosszabbra is, megpillantottam őt a közös szobánk ajtaja előtt, éppen bekopogott. Sietve akartam megfordulni és elszaladni a másik irányba, de ő meghallotta neszeimet, rám nézett, elmosolyodott, és így szólt:

– Beszélni szeretnék veled.

Nem akartam meghallgatni. Nem akartam hallani, hogy ő már nem szeret, hogy megtalálta a másik lány mellett a boldogságot, amit én nem tudtam megadni neki, és hogy ő ezentúl valaki más karjaiban fog elaludni. Nem akartam.

A fejemet ráztam szelíden, de ő nem figyelt rám, gyengéden megfogta a kezem, és behúzott maga után a szobába. Leültetett az ágyra, amiből már nem áradt az ő lágy illata, a szürke párnák hidegsége borzongásra késztetett.

– Menj el.

Arca meglepettséget tükrözött. Aggódva fordította felém arcát, s halkan szólt hozzám:

– Nem aludtam nála…

– Tudom, amit tudok – hajtogattam a magam igazát. Ő leült mellém, arcom köré simította két tenyerét, szelíd erőszakkal rábírt, hogy szemébe nézzek.

– Visszajöttem hozzád. Itt aludtam melletted.

– Hazudsz! – Kitéptem magam szorításából, és felpattantam. Az ajtóhoz szaladtam, ő nem állított meg. A kilincshez nyúltam, ám még szinte hozzá sem értem, amikor a bejárat kivágódott, és én ijedtemben hátratántorodtam. Két erős kar kapott el hátulról és tartott meg szorosan, védve az eleséstől, a fájdalomtól minden porcikámat.

A lány, aki beviharzott közénk, csaknem csapzottabban nézett ki, mint én magam: haja égnek állt, körmei letöredeztek, ruháiból férfiparfümök és alkohol szaga áradt.

– Akkor mi lesz?! – Sugárzott belőle a harag, a gyűlölet – de nemcsak irányomba, hanem a szerelmem felé is, aki még mindig engem tartott a karjában.

– Megmondtam neked – szólt ő szelíden, s végigsimított az arcomon. – Ő az, akivel le akarom élni az életem hátralevő részét.

A lány, aki kis híján elmarta mellőlem azt az embert, akit szeretek, dühösen csapta be maga után az ajtómat, csakúgy, mint egy nappal korábban a szerelmem tette. Én pedig végre kettesben maradtam azzal a férfivel, aki számomra a világot jelentette, s aki soha többé nem kérdőjelezte meg az irántam érzett kötődését.

Vigaszdíj

Tartalom:
Egy alak, akiről nem tudod meg, kicsoda. Egy csecsemő, aki tudatlanul gügyög, és nem érti, miért sugárzik felé a gyűlölet. És egy napló, ami némán meghallgatja, hogyan alszik el egy élet gyertyalángja.
Megírás ideje: 2012. április
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 800 szó

A napló az ölemben hever, véres folt közepette, csupaszon és megtépetten, mintha valami öreg, szárnyaszegett madarat tartanék. A kezemben a toll sebesen siklik a lapon, de mik ezek a szavak? Mint a haldokló madár utolsó artikulátlan rikácsolása, szánalmas és otromba.

De most hadd meséljek neked, kedves naplóm, ha már oly szerényen meghallgatsz engem mindig, ha arra kérlek, hiszen engem szolgálsz, csakúgy, mint az összes többi tárgy a világon. Én vagyok a ti uratok, életeteknek egyetlen hitvány értelme.

Folyton csak ordított. Panaszkodott, zokogott és maga alá piszkított. Undorodtam tőle, s valahányszor meg kellett volna érintenem ványadt kis testét, inkább fintorogva elrohantam. Hogy jön ő a maga szánalmas gügyögésével ahhoz, hogy rám kényszerítse akaratát? Kettőnk közül mindig is én voltam a jobb, a hatalmasabb, az erősebb – nekem kellett hát győztesként végeznem a harcunkat!

A csend a négy fal között úgy hatott rám, mintha a magány fojtogató bűze lengené be a szobát, a tüdőm üres maradt, hiába lélegeztem, a karom a testem mellett lógott, bárhogy is akartam megmozdítani. Úgy éreztem, nincs tovább, nincs már mit tennem; az üresség, ami bennem honol, megöl engem, még mielőtt igazán élhettem volna.

Aztán egy gondolat hasította át a haldokló gondolatok idegtépő kavalkádját: ő tette. Ő akart megölni, az ő gyűlölete szorította lánccal a szívemet, úgy, hogy annak szüntelen dobogása csaknem alábbhagyott. A véremet akarta, a szenvedést az arcomon, látni a testemet kicsavarodva, de én nem hagytam! Életben kellett maradnom, de ezt csak úgy tehettem, ha urává válok az ő létezésének – s ha akarom, végleg kioltom a lelkében halványan pislákoló gyertyalángot.

Átszakítottam a korlátaimat, amelyek eddig védték őt, a mosolyt az arcán, rúgkapáló lábait a levegőben, védték vékony nyakát ujjaim szorításától, szemét megvető tekintetemtől, testét haragosan eltaposó lábamtól. De aztán már nem létezett semmi, ami megálljt parancsolhatott volna nekem, s tudtam: a háború perceken belül eldől, s én a nyertes oldalon fogok állni, diadalittasan és véresőben ázva.

Kiemeltem őt aprócska ágyából, szinte élettelenül hevert a karomban, aztán óvatosan hozzám simult, mintha az anyja lennék, mintha a bőröm melege megnyugvást ígérne számára. Akkor, egy pillanat töredékéig úgy éreztem, kettőnk közül én vagyok az, akit az ördög gonoszsággal megfertőzött: mégis hogy árthatnék egy ilyen védtelen gyermeknek?

Aztán az álomképet szétszaggatta a valóság: a karomban tartott lény egy elfajzott korcs, aki az életemre tört, szende mosolya álca csupán, amely megvédi őt a többi ember dühétől. De engem nem verhetett át többé! Én voltam az egyetlen, aki átlátott rajta, aki többé nem hagyta magát becsapni – az egyetlen, aki megmentheti mások világát mindattól a gyötrelemtől, amelyet ez a gyenge test magában hordozott.

Míg lassú léptekkel elszakítottam őt fekhelyétől, magához tért. Tekintetét sebesen kapkodta az arcom és a mellettünk elsuhanó táj között. Zavartnak tűnt, hiszen megleptem őt, mikor képtelen volt védekezni.
Ahogy az ajtó egy hangos robajjal becsukódott mögöttünk, aprócska szájából halk sóhaj szállt fel. Kegyelemért könyörgött. Irgalmat ígért számomra, ha még időben lemondok a szándékaimról. De én akkor már tudtam, nincs visszaút. A háború már eldőlt.

Botladoztam a járdán, majd’ elestem a saját lábamban is. A megfelelő hely után kutattam, ami méltó arra, hogy bevégezzem a küldetésemet. Ahol elpusztíthatom a kölyköt, a sátán ivadékát.

Egy kiálló, hegyes végű betondarab előtt álltam meg. Mélyeket lélegeztem, s eltartottam magamtól a szüntelenül gügyögő, ijedt ördögöt. Apró karjaival sután kapkodott értem, az életéért könyörgött, cserébe bármit megígért volna, amiről úgy hitte, hasznomra válhat. Pedig ő is tudta már, hogy az egyetlen, ami háborgó lelkemnek megnyugvást hozhatott, ha láthatom az ő arcán az élet kihunyását. Végeznem kellett hát vele.

Megfeszítettem az izmokat a karomban. A magasba emeltem őt, a fejem felé, s lecsúszott róla a rongydarab, amibe puha testét bugyolálta a nő, aki életet adott neki – minden szenvedésem tárgyának. Bőre csupasz volt és rózsaszín, mint a nyers hús, áradt belőle a hamis tisztaság szaga – nem tudtam többé ránézni. Undorodtam tőle, minden porcikájától, minden lélegzetvételétől, minden belőle áradó illatfelhőtől, minden sóhajtól, amely elhagyta ajkát.

Aztán a lábam elé hajítottam őt erővel. A kiálló, hegyes betondarabra.

Egy halk reccsenés száguldott végig bennem. Az a hang, amely kioltotta az ellenségem életét. Lenéztem rá a porba, láttam a lágyan teste mellé omló karját, az egyre terjedő vörösességet a feje alatt – de az, ami a leginkább magához ragadta a tekintetem, az a kék szempár volt, amely már céltalanul meredt az arcomra, s többé nem mozdult. Elrabolta őt a halál, s a láng, amely benne égett, végleg kihunyt. Én oltottam ki.

Nevettem. Azt hitte, legyőzhet engem! Azt hitte, ő fog diadalmaskodni! És mégis elbukott, hiszen ott feküdt előttem a sárban, a tekintete üveges volt, karjai többé nem mozdultak.

És akkor már láttam: ez az én jövőm. Az én feladatom, hogy megtisztítsam a világot azoktól a söpredékektől, akik óvatos gyilkosként járnak-kelnek közöttünk, s várnak arra a pillanatra, amikor lecsaphatnak ránk. A hátunk mögé lopakodnak, aztán a tarkónkra vágnak apró, csontos öklükkel, s kiverik belőlünk az életet. Hálásak lesznek mind, akiket megmentek majd a biztos végtől, mert elpusztítom ezeket az aljas, szánalmas dögöket.

Nem hiába mondják: a remény hal meg utoljára. Hiszen én vagyok az az isten, akiben az ostobák az utolsó lélegzetük vigaszát látják. Ha én elpusztulok, a nappalt felváltja az éjszaka, a telihold csendjében halálsikolyok vergődnek, a folyók vértengerré torzulnak – és eltűnik a világ. Szükségük van rám, mint utolsó szalmaszálra, bennem látják a megmentőt. De én megvetem őket is.

Úgyhogy most meghalok veled együtt, kedves naplóm.

23456

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás