• Home
  • /
  • Category Archives: Novellák

A tiszta öröm

A novella On Sai fanfictioníró versenyére született az írónő Az emlékkufár című novellája alapján.

Az eredeti mű ismerete azonban nem szükséges ennek az írásnak a megértéséhez, így mindenkinek ajánlom az elolvasását.

Tartalom:
A jövőben isten szolgái egy zárda falain belül, a megapolisz minden modern eszközétől elzárva gyakorolják haldokló híveken a gyógyítást. Egy apácának, aki sosem volt biztos benne, hogy jól döntött-e, a síkálomnak nevezett technológia segítségével lehetősége adódik belelátni egy párhuzamos világbeli énjének emlékeibe, és végre megtudhatja, mi lett volna, ha
Megírás ideje: 2017. augusztus
Figyelmeztetések: említés szintjén szex, mindez egy apáca jelenlétében
Terjedelem: 3500 szó

 

Nőnek lenni fáj. De az érzelmektől karcos női szívet megvédi a további sebhelyektől a zárda vastag kőfala.

Az orvosi szoba magas, keskeny ablakán néztem ki az alant elterülő völgyre. Odalent, a város negyvenemeletes felhőkarcolói között mintha besűrűsödött volna a szmog. A tornyok mögött megpróbáltam meglátni a ködben a szegényebbek egyszerű, téglaépítésű házait, ahol egykor apámmal éltem. Vajon él még az öreg? Sikerült bejutnia a felhőkarcolók gazdagságának zárt világába?

– Aggaszt tán valami? – szakított ki gondolataimból Clara nővér hangja. Elfordultam az ablaktól, és egyenesen vele találtam szembe magam. Kíváncsi, már-már fürkésző tekintettel méregetett.

– Nem igazán, nővérem – feleltem szemlesütve. – Holnap én indulok a városba, a gyógyszerekért.

– Értem – bólintott, és mint aki tudja, mi jár a fejemben, azt kérdezte: – Mikor jártál utoljára odakint?

– Tizennégy éve, nővérem.

Clara egy pillantást sem vetett az ablakon kívüli világra. Sántikálva megfordult, és mikor már azt hittem, szótlanul magamra hagy, még a fekete, bő ruhájának válla fölött hátraszólt:

– Ne tégy felesleges kitérőket odakint.

Bólintottam, bár tudtam, hogy nem látja már. Mikor becsukódott mögötte az orvosi szoba nehéz, nyikorgó fémajtaja, még utoljára sóvárogva tekintettem az odakintről beszűrődő fényre.

Vajon Noah, aki szerelmét adta volna nekem, még mindig ebben a megapoliszban élt?

Sóhajtottam, és kicseréltem a nedves borogatást a lázálomban nyöszörgő, napok óta tudattalanul forgolódó hívő homlokán.

***

Kora hajnalban indultam. Felöltöttem a tisztára mosott, fekete ruhámat, fityulát borítottam rövidre nyírt hajamra. Ezúttal cipőt húztam, eleinte furcsának is éreztem a lábfejemet körbeölelő, puha vászonanyagot. A zárdában nem hordtunk lábbelit. Idebent Istent szolgáljuk, és meggyógyítjuk azon híveit, akiken a külvilágbeli orvostudomány már nem segíthet.

Vagy legalábbis megszépítjük utolsó napjaikat.

A kápolnába siettem. Az ódon kőlépcsőkön lefele lépkedve idegennek hatott a cipő kemény talpának ütemes kopogása. Emlékszem, korábban irigykedve néztem azokat a nővéreimet, akik évente egyszer a városba mehettek, díszes, tiszta ruhát ölthettek, és cipőt kaptak. Még ha kicsit nyomta is a lábujjamat az orra, akkor is igazán előkelőnek éreztem magam.

A kápolnában már összegyűltek a rangidős nővéreim. Clara előtt, egy fémvázas kerekesszékben ült Nora, aki a legidősebb volt mindannyiuk közül. A modern szerkezet, ami őt szállította, kirívó volt idebent, ahol Isten szolgáiként megtagadtuk a modern világ legtöbb haszontalan masináját.

De azt a széket egy Dante nevű férfitől kapta még fiatal korában. Nora gyógyította meg őt, mikor a férfit a hegyekben kirándulva megmarta egy mérgeskígyó. Dante évekig nem tért vissza, s az idő alatt Norát súlyos baleset érte: beleesett az aszályos időszakban kiszáradt kútba. Attól kezdve nem tudta mozgatni a lábát, és az ágyhoz szegezve hosszú hónapokkal később már csaknem eszét vesztette. Akkor látogatta meg őt Dante. Norát meglátva egyetlen napig sem maradt a zárdában, de néhány héttel később visszatért a poliszból, egy kerekesszékkel. És azóta, már őszülő aggastyánként, minden évben meglátogatta Norát.

– Isten segéljen téged utadon! – Nora motyogva beszélt csak, ezért nővéreim mind csendben állva hallgatták szavait. – Hozz mihamarabb fájdalomcsillapítókat, hogy betegeink békés álomra hajthassák fejüket!

– Sietni fogok, ahogy csak tudok, nővérem!

– De vigyázz! Ne hagyd, hogy a kinti rút világ elhomályosítsa előtted hitedet! Ne hagyd a sátánnak, hogy kísértésbe vigyen!

A földre ereszkedtem Nora előtt, homlokom a térdével egymagasságban volt.

– Kérlek, istenem, adj nekem erőt, hogy hitem mindig a jó irányba vezessen!

– Ámen. – Nora előrenyújtotta aszott kezét, és száraz ujjaival apró keresztet rajzolt a homlokomra. – Most menj isten hírével.

***

Kétnapi járásba telt, hogy a hegytetőről leérjek a megapoliszba. Már messziről hallani véltem a város sürgés-forgásának ezernyi zaját: a szmogfelhőt köpő autók motorbúgását, a felhőkarcolók hőségben üzemelő klímáinak kattogását, az egyszerűbb, embereket szolgáló robotok csipogását, és a milliónyi szájakból folyamatosan áramló szavak neszét. A polisz egy merő hangorkán volt, és csak az tudta megkülönböztetni a morajlás minden zaját, aki már legalább éveket leélt a falak között.

Furcsa érzés volt tizennégy év után kilépni a zárdából, és belemerülni a városi forgatagba. Míg a hegytetőn egészen közel éreztem magamhoz az égboltot és isten mennyországát, addig a gigászi épületek között csak akkor láttam meg a napot, ha teljesen kitekertem a nyakamat felfelé. Maszkot kellett húznom az arcom elé, hogy ne prüszköljek a füstös levegőtől, és az utcán hömpölygő tömegből többen is megbámultak. Talán nem is emiatt, hanem a fekete apácaruha vagy a fityula lepte meg őket. Akármerre néztem, fedetlen combú nőket láttam, akiknek a felsőjük nem takarta még a hasukat sem.

Jobbra-balra kapkodtam a tekintetemet, hátha meglátok egy ismerős épületet. Egy éttermet, egy régi barátom házát, egy emlékezetes utcasarkot. Az emberek arcának felidézésével nem is próbálkoztam. Majd’ másfél évtized túl hosszú idő ahhoz, hogy ne változzanak meg az ismerőseim.

Nora utasításai szerint nem lézengtem a városban. Abba az irányba mentem, amit ő leírt nekem még a zárdában: egyenesen végig a főutcán, a városházáig, ott balra, és a jobb oldalon áll egy kicsike, múlt századi stílusú fogadó, ahol mindig szívesen látják az apácákat. Nem emlékeztem rá, hogy fiatalabb koromban ilyen sokáig tartott volna, míg átsétálok a poliszon, bár tudtam, hogy több épület, többek között a hatvanemeletes városháza is azután épült, hogy én kiköltöztem innen. Két és fél órát gyalogoltam még a városkaputól, sokszor kocsisorok között, mire elértem a fogadót.

Ingyen kaptam szállást, és az ősz hajú, rózsafüzért szorongató kocsmáros asszony megkért rá, hogy miután elfoglaltam a szobámat, fáradjak vissza vacsorázni. Korgó gyomorral, sietősen pakoltam le a hátizsákomat a megvetett ágyon. Nem volt mit kipakolnom, csak egyetlen váltásruhám volt, egy erszényem pénzzel tele, és a több napja magammal hurcolt étel, amit a szoba szemetesébe dobtam. A vendéglőből frissen sült hús illata terjengett a folyosókon.

A zárdában szinte sosem ettünk húst, csak ha egy meggyógyított vendégünk hozott nekünk ajándékba. Anna nővér ugyan tartott csirkéket, de csak a tojásukat használta fel. Miután is előző évben ő látogatott el a poliszba a gyógyszerkészleteink feltöltéséért, indulásom előtt jó tanácsokkal látott el.

– A kocsmárosné a legfinomabb oldalast készíti a világon, kóstold meg! Nem isten ellen való, ha a fárasztó utad után tiszta energiával töltődsz fel!

Így hát elfogadtam a húst. Evés közben el kellett ismernem magamban, hogy a zárdában sosem ettem ilyen jót.

– Elnézést, hölgyem. Éppen magát keresem.

Letettem a kést és a villát, és megfordultam a hang irányába. Isten egyik hívére számítottam, aki áldást kérhet tőlem életére. Egy öltönyös, kopaszodó férfi ült le mellém az asztalhoz, mielőtt még egy szót is szólhattam volna hozzá.

– Üdvözlöm. Miben segíthet önnek isten szolgája?

A férfi mosolygott, olyanformán, mint amikor egy gyermek kedves kis ostobaságát mosolyogják meg a tapasztaltabb felnőttek. Hátradőltem a székemben, és összefont karral vártam, mit mond.

– Hallott már a maga istene a síkálomról?

Aprót bólintottam. Hát persze, hogy én hallottam, mindenféle népek eljártak a zárdába, ezerféle történettel. Bármennyire is szerette volna Nora nővér száműzni a modern világ minden vívmányát a falak közül, és minél inkább visszatérni a Jézus urunk korabeli önmegtartóztatásra, főleg a fiatalabb apácák csillogó tekintettel hallgatták a messzi földről érkező, ifjú kalandorok meséit.

Egy ilyen modern dolog volt a síkálom. Egyszer én is meghallgattam egy férfit, aki erről mesélt. Azt állította, hogy nem csak a mi világunk létezik, és nem is a mennyekre vagy a pokolra célzott. Fantasztikumról beszélt, párhuzamos világokról, amelyekben mindannyian ott élünk, csak mindegyikben másként alakult az életfonalunk. Elmesélte, hogy ő több énjének is bepillantott az életébe, az egyikben elvégezte az orvosi egyetemet, a másikban az utcákat seperte.

A kopasz férfi szemeibe bámulva egy pillanatra ismét elgondolkodtam, vajon él-e még a családom a poliszban.

– Van itt magának valami különlegesség. – A férfi előre dőlt, és úgy mesélt tovább. – Látta itt nem messze a városházát? A polisz legmagasabb épülete. Ugye, hogy milyen lenyűgöző?

Elhallgatott, megvárta, míg válaszolok.

– Valóban impozáns látvány.

– Képzelje el! – sugallta hihetetlen lelkesedéssel a hangjában. – Azt az épületet egy másik világban maga tervezte!

Leengedtem magam mellé a karomat. Hogy én, építész? A polisz legnagyobb felhőkarcolójában? Nem hittem el. Nem lehet, hogy ennyire másképp is végződhetett volna.

– Az úr minden bizonnyal hiteget. Kérem, ne akarja megtéveszteni isten szolgáját.

Kuncogott, kezével végigsimított kopasz fejbőrén, és mire megint az asztalon volt a keze, már egy sárga, kör alakú lemezdarabot szorongatott.

– Nézze meg a saját szemével, ha nem hiszi. Itt van a mikrochip, csak most, csak magának odaadom ingyen. Nézze meg, hogyan élnek a férjével együtt a poliszban.

Noah.

Forrósodni kezdett a nyakam. Egyszerre szörnyen szűknek éreztem a fejemet körbefogó fityulát.

– Miért adná nekem ezt ingyen? – kérdeztem a fejemet forgatva, mintha arra várnék, hogy kiderüljön az átverés. De a tenyerem izzadása tudatosította bennem, hogy éppen az ellenkezőjét reméltem valójában.

A férfi megrántotta a vállát, és elém ejtette a kerek chipet.

– Ki így szolgálja istent, ki úgy. Nézze, a fogadóval szemben áll egy szalon, nem tudja eltéveszteni, hatalmas, sárgán villogó betűkkel írták ki a hely nevét. Ott kell kikérnie egy szobát, ott vannak olyan számítógép vezérelte ágyak, amelyek képesek a mikrochipet beolvasni, és lejátszani önnek a másik életét.

Szaporán vert a szívem. Kézbe vettem a kis sárga kört.

– És ha… ha végeztem, mit csináljak vele? Törjem össze? Vagy adjam vissza?

– Dehogyis, kedvesem! – A férfi nevetve hátradőlt, két tenyerét felmutatva kacarászott. – Minden ember agyhullámai másképpen folynak, de a maga másvilági énjét csak maga tudja dekódolni. Senki más.

Bólintottam.

– Megyek, megnézem magamnak azt a szalont.

Felálltam, és a kijárathoz indultam. A síkálom nem vét isten ellen, bizonygattam magamnak, míg a fotocellás ajtóhoz nem értem. Ha tényleg léteznek párhuzamos világok, akkor azokat is ő teremtette. Biztosan Jézus is ellátogatott mindegyikbe, morfondíroztam, talán olyan hely is akadt, ahol imádattal fogadták isten egyszülött fiát.

Az utcára kiérve megtorpantam.

Szemben a fogadóval, aranysárgán villogó felirattal egy szexszalon állt. A kirakatában szépre mázolt, hiányos öltözetű, női szexrobotok. Az egyikük, egy telt ajkú, fedetlen keblű szőke éppen egy előtte elhaladó férfivel incselkedett. Csak abból tudtam, hogy nem egy igazi nő, hogy láttam a karjára kötött vörös szalagot. Erről is egy vendégünk mesélt, mikor csak a legfiatalabb apácák maradtak már az orvosi szobában. Az idősek előtt nem mert volna kérkedni kétes hódításaival, nehogy istenkáromlásra hivatkozva kitegyék a szűrét a zárdából.

A férfi megállt a kirakat előtt, hosszan nézte a vonagló szexjátékszert, majd néhány másodperccel később bement a bejáraton.

Futkározni kezdett a hátamon az iszony, de mire visszaértem a fogadóba, a kopasz férfi eltűnt.

***

Hajnalodott már, mire beismertem magamnak, hogy nem fogok tudni a sárga körrel a zsebemben elaludni. Hiába fúrtam a párnámba a fejemet, minduntalan felrémlett előttem a szőke szexbaba arca. Aztán meg Noahé. Majd egy kisfiúé, aki Noahra hasonlított még egészen fiatalon, legalábbis amennyire fel tudtam még idézni az arcát.

Szexszalonba belépni már bűn lett volna isten szemében, ebben teljesen biztos voltam. Még akkor is, ha nem azért tértem volna be, hogy kielégítsem a testi szükségleteimet. Apácaként ezzel sosem volt problémám – de arra gondolva, hogy egy másik életben tényleg férjem is volt, akiről tudtam, hogy senki más nem lehetett, csakis Noah, remegni kezdett a lábam és a gyomrom.

Tudnom kellett. És hiába rémlett fel előttem Nora arca, amint figyelmeztetett, hogy ne engedjek a kísértésnek, míg magamra öltöttem a tartalékba elhozott, hétköznapi ruhámat, istenhez fohászkodtam, hogy bocsásson meg bűnömért. Szerettem őt szolgálni, örömmel töltött el látni, ahogyan a hosszasan ápolt betegeim jobban lesznek, vagy épp ellenkezőleg, az utolsó pillanataikban is tudni, hogy mennyivel megszépítettem a haláltusájukat. Szerettem az apácát, aki vált belőlem, de tudnom kellett, hogy mi minden történhetett volna még. Elég, ha egyszer látom.

Számítottam rá, hogy a szexszalon éjjel is nyitva tart. Átlagos öltözékben nem keltettem feltűnést. Remegve, mélyeket lélegezve sétáltam be a szalon ajtaján. A recepciónál már egy robot állt. Akadozó hangon mondtam el neki, hogy egy olyan ágyas szobát szeretnék aznap éjjelre, ahová bedughatok egy mikrochipet.

– Rendben van – bólintott érzelemmentes mosollyal, és egy újságlap méretű táblagépet adott a kezembe. – Kérem, válassza ki, melyik film chipjét szeretné bérelni.

A kijelző felvillant, én pedig szorosan lehunytam a szemem. Testüket mutogató, egymásba gabalyodó embereket és robotokat láttam.

– Ne-nem lehetne úgy, hogy nem választok filmet?

– Sajnálom, kisasszony, a szobáink csak filmmel együtt bérelhetők.

Kinyitottam a szemem. A recepciós robot várakozva, de változatlanul bárgyú mosollyal nézett rám. Sóhajtottam egyet, lenéztem a táblagépre, és ráböktem az ujjammal az egyik olyan mozgóképre, amelyiken éppen nem láttam egyetlen nemiszervet sem.

– Jó döntés! Önnek kiváló ízlése van, hölgyem! – csiripelte a robot, majd a pult alatt matatott, és kezembe nyomott egy vörös színű, kerek mikrochipet. Megnyugtatott, hogy ugyanakkora méretű volt, mint az, amelyiket a zsebemben rejtegettem. – Albert fogja önnek megmutatni a szobát.

A pult mögötti csukott ajtó kitárult, és egy ugyancsak alulöltözött, kidolgozott felsőtestű férfirobot sétált ki elém. Azon gondolkodtam, hogy nem ő szerepelt-e abban a filmben, amit többé-kevésbé találomra választottam ki. Albert mellém állt, majd utasított, hogy karoljak belé. Néhány hosszúra nyúlt másodpercig néztem rá, az ő arcáról nem fagyott le a mosoly, de végül kapcsolt, és elindult egy gyéren megvilágított folyosón, én pedig követtem.

Jobbról és balról is ajtók sokasága nyílt. Egy-kettőt kivéve mindegyik zárva volt, de neszek sehonnan sem szűrődtek ki. Albert felvezetett egy lépcsőn, ahonnan egy újabb folyosóra értünk. Idebent a haloványan világító lámpák vörös fényt bocsátottak ránk. A robot megállt egy csukott ajtó előtt, és kitárta nekem. Beoldalaztam mellette, ő nem jött be. Mikor elhaladtam mellette, finom tenyerét végighúzta a fenekemen.

– Szeretem a rövid hajú nőket – búgta sejtelmesen, és becsukta mögöttem az ajtót.

Legalább fél órán keresztül térdeltem a hatalmas, barackszínbe burkolt ágy mellett, és csak imádkoztam istenem bocsánatáért. Elmondtam neki, hogy bánom bűnömet, de szükségem van a tudásra, amit a sárga kör adhat nekem. Azért, hogy utána nyugodt szívvel mehessek vissza őt szolgálni a zárdába, csak tudjam, hogy a másik világbeli énem is jó utat választott.

Még gondolatban sem mertem kimondani, hogy miért akarom ezt igazán, mert féltem, hogy az istenem látni fogja az elmémet.

Az ágy mellett, egy fémasztalkán kis, szabályos kör alakú mélyedést találtam. Mellette a lapba vésve a használati utasítás: nem kellett mást tennem, csak a mélyedésbe helyezni a mikrochipet, majd elfeküdni az ágyon, és a szoba falába épített adóvevők a filmbe repítik a tudatomat.

Nem volt már mire várnom. Nem tudtam már meghátrálni sem. Isten látta bűnömet, és tartózkodó hallgatásba burkolózott.

A helyére raktam a kis sárga kört, és belesüppedtem a selyemtakaróba. Villódzni kezdett előttem egy idegen élet lenyomata:

Káprázatos gazdagság a felhőkarcolók legfelső emeletén… Megszámlálhatatlanul sok tervrajz, amelyek többsége alapján házak épültek… De az apját már évek óta nem látta, a férfi nem hagyta el a szegénynegyedet…

Egy férfi, aki évek óta vele él… De érdes tenyere nem Noahé… És már évek óta nem ért hozzá szeretettel asszonyához. Közös, mégis kihűlt ágyukban sokszor egyikük sem aludt hetekig…

Egy fogadást látott, a városháza épületében… Ott volt Noah is, de egy pillantás után szégyentől vöröslő nyakkal hátat fordított… Csak egy pincér volt, irigy és megbántott… Nincs szerelem, nincs gyermekkacagás, és hiába a gazdagság…

A kopasz férfi sárga köröket ad neki… A gondolatai cikáznak. Ez a férfi képes utazni a párhuzamos világok között… Egyetlen szót ragad csak ki a saját kavargó gondolataiból: sátán…

Zihálva szakadtam ki a síkálomból. Remegő kézzel kapartam ki a helyéből a sárga kört, szinte szaladtam kifelé, a recepcióhoz. Most nem imádkoztam. Nincs olyan erős ima, ami által megbocsáttatik, hogy magával az ördöggel kötöttem üzletet. Éreztem isten tomboló haragját a tarkómnál motozni. Nem mertem hátranézni, míg vissza nem értem a vendéglőbe, mert féltem, hogy a hátam mögött egy vörösen villogó szempárba botlok. Ismét az ördögbe, vagy magába istenbe, pillanatnyilag nem számított.

A kocsmárosné nem értette, miért jelentkezem ki máris a vendéglőből. Azt hajtogatta, hogy maradjak még egy napig, hiszen az apácák minden évben legalább két napot töltenek el nála. De én nem bírtam többé egyhelyben állni, látni az aranysárga szalonfeliratot, a járókelőkkel incselkedő kirakati robotot. Úgy éreztem, mintha a bőrömbe itta volna magát a bűnös városi emberek kéjvágya és sóhajai, mocskos voltam a csontjaimig, ahová már nem ért el sem az ima gyógyító ereje, sem a rothadó húst kivágó kés pengéje.

A korábban a városban járó nővéreim ódákat zengtek nekem a legmodernebb gépekkel felszerelt patikáról, én viszont észre sem vettem ezeket az eszközöket. Szemlesütve vettem át az összeállított gyógyszercsomagot, és további nézelődés nélkül elindultam kifelé a városból, vissza a hegyekbe. Feleannyi időbe sem telt elérni a városkaput, mint idefelé megtenni ugyanezt a távot.

Mire elkezdtem felfelé kaptatni a hegyoldalon, már magasan járt a fejem felett a nap. Korgott a gyomrom, és az izzadság patakokban folyt a homlokomról és a nyakamról a súlyos apácaruha alatt. Menet közben ettem pár falatot a kihűlt cipóból, amit még a kocsmárosné csomagolt, de úgy éreztem, mintha papírlapot rágnék, és inkább eltettem. Szenvedésemmel akartam elnyerni tajtékzó istenem bocsánatát, de süket fülekre találtam.

***

A zárdába visszaérve a nővérek arca halálsápadtra vált. Nem tudták, mi a bajom, azt hitték, súlyos napszúrást kaptam az utamon. Feszített belülről a vágy, hogy elmeséljem nekik, amit a síkálomban láttam, de tudtam, hogy Nora rögvest száműzne. El sem tudtam képzelni annál nagyobb bűnt, minthogy az ördöggel kössek üzletet.

A nővérek az orvosi szobába akartak engem vinni, de nem hagytam nekik. Azt bizonygattam, hogy semmi egyéb bajom nincs, csak rátelepedett a lelkemre megannyi városlakó szörnyű bűne, akiket meghallgattam utam során, és most tisztulnom kell, bocsánatot kell kérnem őhelyettük a vétkeikért istentől. Egyik hazugság a másik után, újabb bűnök a listámon, és isten egyre inkább megvetett.

Két hétig nem hagytam el a kápolnát. A nővérek hoztak nekem ételt, amiből alig vettem magamhoz, ők ürítették az éjjeliedényemet is. Láttam a szemükben egy addig idegen sötétséget, mikor rám néztek, amit nem tudtam mire vélni.

Rettegtem, hogy megtudták, mit tettem, ezért egy hajnalban elhagytam a zárdát.

Mire felkelt a nap, én már messze jártam, és tudtam, hogy a nővérek már észrevették a hiányomat. Már nem mehettem vissza. Mezítláb másztam a hegyoldalon egyre magasabbra, vérző talppal kúsztam fel a hegygerincre. Amikor a tüskés bokrok cafatokká szaggatták a bő ruhámat, alsóneműben folytattam a zarándoklatomat.

Ételt nem vittem magammal, csak egy palack vizet. Próbáltam takarékoskodni vele, de mire besötétedett, minden cseppje elfogyott. Még nagyon messze voltam a hegytetőtől, ahová azért tartottam, hogy a lehető legközelebb legyek istenhez, hátha a mennyország alatt állva majd meghallgatja bocsánatkérésemet.

Száraz leveleket gyűjtöttem egy kupacba, és megpróbáltam kövekkel szikrát pattintani, mint ahogyan azt egy régi elbeszélésben olvastam. Aznap éjjel a hold is felhők mögé bújt, én pedig hiába ütögettem egymásnak a kavicsokat, nem sikerült lángra gyújtanom a leveleket. Koromsötét volt, mire feladtam a próbálkozást, és a földön összegömbölyödve próbáltam elaludni.

Vadállatok neszeit hallottam egész éjjel magam körül. Szinte vágyni kezdtem rá, hogy arra járjon egy fenevad, és megtámadjon. Talán isten a halálomat elég nagy áldozatnak tekinti, hogy megbocsásson.
Vagy élve fogok elégni a pokolban.

A paták és mancsok lépteinek nesze lassacskán átalakult. A sziklákon idegennek ható, keménytalpú cipő koppanását hallottam egyre közeledni felém. Nem kellett látnom, hogy tudjam, ki jár arra.

– Éppen magát keresem.

– Távozzon – szóltam anélkül, hogy megmozdultam volna. Tudhattam volna, hogy a sátán fizetség nélkül nem ad ajándékot – már amennyire azt ajándéknak lehetett nevezni.

– Még tartozik nekem.

Felpattantam. Kis híján megbotlottam egy kőben, és azt sem láttam, merre áll a sátán, de kitartóan meresztettem a tekintetemet a sötétségbe. Sokkal sűrűbbnek hatott az éjjel, mint korábban bármikor.

– A lelkem kell? A pokolba akar vinni?

Harsány kacagást hallottam valahonnan a hátam mögül. Megfordultam, de nem láttam semmit.

– Ne beszéljen ostobaságokat. Nekem csak az emlékei kellenek, hogy az építésznő is meglássa a maga életét.

Megdermedtem. Nem engedhettem, hogy lássa! Nem nézheti végig, ahogyan kizártam saját magam a zárdából. Kiabálni kezdtem, istent kérleltem, hogy segítsen elkergetni a sátánt, de nem érkezett válasz. A mindenható cserbenhagyott engem, mikor a leginkább szükségem volt rá.

A földre rogytam. A sátán közelebb lépett hozzám, éreztem, hogy hideg fémet nyom a homlokomhoz. Néhány pillanatig emlékek tódultak az elmémbe: a saját életemet láttam, a gyerekkoromat Noahval, a zárdába vonulásomat, a hitem elvesztését. Aztán egy szemvillanás alatt vége lett, és megint az éjszakai sötétség vont magába.

– Majd elhozom az építésznő válaszát.

***

A sátán két nappal később tért vissza. Addig egy tapodtat sem mozdultam el a táborhelyem mellől. Bogyókat ettem, de nem elégítették ki teljesen az étvágyamat. Találtam egy közeli forrást, ahonnét vizet is szerezhettem. Második éjjel már sikerült tüzet csiholnom, amire onnantól kezdve állandóan figyelnem kellett. Féltem, hogy ha egyszer kialszik, akkor másodszor nem sikerül meggyújtanom az ágakat.

Szinte vártam már a sátánt, ha már a saját istenem kitagadott engem egyházából. Tudtam, hogy így történt: többé nem éreztem az ő gyengéd szeretetét a szívemben. Egyértelműen hátat fordított nekem, nem volt már mitől félnem.

A kopasz férfi ezúttal napközben érkezett.

– Nem megyek vissza a városba, a szalonba – szóltam hozzá, mielőtt köszönhetett volna.

– Nem is kell – vigyorgott, és ezúttal ebben a vigyorban szemernyi kedvességet sem láttam. Nagyot dobbant a szívem: vajon mi történhetett az építésznővel, aminek a sátán ennyire örülni tudott?

A férfi leült mellém egy kőre, és egy ismeretlen szerkezetet érintett a homlokomhoz. Mielőtt berántott volna a síkálom, éreztem az ismerős, fémes tapintást a bőrömön.

Az építésznő egy felhőkarcoló tetején áll… Lefelé néz, hatvanemeletnyi magasból… A csuklójára szerelt számítógépbe búcsúüzenetet pötyög… Nekem ír, nekünk… De akkor megjelenik a sátán, visszarántja őt a peremről, és elveszi azt, ami jár neki…

Levegőért kapkodva, fuldokolva szakadtam ki a síkálomból. Körülnéztem, és nem leltem a sátánt. Azt hihette, elég, ha megmutatja nekem az építésznő bukását, és legközelebb már az én elesésemet viheti tovább egy másik énemnek.

Azzal nem számolt, hogy egyik életemben sem voltam ostoba.

Felálltam, leporoltam a csupasz combomat, és a palackomból vizet locsoltam a tűzre. Elindultam lefelé a hegyről, de nem a zárdába, hanem a megapolisz felé.

***

Nőnek lenni jó. Az embert mindenki alábecsüli. Vajon hány énemnek viszi el a sátán az üzenetet, mire rájön, hogy átverték? Vajon hányan meséljük el addigra az embereknek, ki is ő valójában?

Elmosolyodtam. Az építésznő csapdája a lehető legjobban működött. Most elérkezett a rám eső rész: mennem kellett a városba, hogy terjesszem az új igét.

Majd legközelebb

Tartalom:
Blanka, a vidéki könyvtároslány menthetetlenül beleesik a legújabb rendszeresen érkező látogatóba, a helyes mosolyú Dénesbe.
Megírás ideje: 2017. március
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 450 szó

A korábban szoros kontyú könyvtároslány, Blanka azóta hordta kiengedve a haját, hogy az a csibészes mosolyú munkáslegény minden héten megjelent egy újabb regényért. Mindig másik napon, ezért az ötödik látogatás után már a lány sem bízta a véletlenre, és többé nem fogta össze a haját.

Hamar megjegyezte, hogy a fiatal férfi rendszerint az ebédszünete alatt, dél és egy óra között érkezett. Blanka az első látogatás alkalmával rásandított az olvasójegyre, s azóta mindig úgy köszönt neki:

– Jó napot, Dénes!

Kedvesebben köszönni, netán tegezni nem merte őt. Egyébként is mindig elpirult a füle hegyéig, mikor lepecsételte neki a papírokat – erre Blanka éppen látogatóba érkező barátnője hívta fel a figyelmét. Onnantól kezdve már a hangja is remegett, mikor köszönt a férfinak.

Dénes az indiános könyveket szerette. A falusi könyvtárban nem sokat tartottak, és Blanka a nyolcadik hét után félni kezdett, hogy ha elfogynak, akkor a férfi nem jön többet. Amikor pár nappal később le kellett adnia a rendelést az új kötetekre, a főnöke tudta nélkül bepipált néhány olyat, amiről remélte, Dénes is szívesen olvasná.

Mikor a könyvek megérkeztek, Blanka jól látható helyre, a bejárattal szemközti asztalra támasztotta ki őket álló helyzetben, borítójukkal az ajtó felé nézve. Négy napig várt, mire a borostás férfi ismét megjelent. Mosolyogva lerakta az asztalra a legutóbb kivett könyvet, és az újakra pillantott.

– Ezeket még nem láttam – dörmögte.

– Most érkeztek – csicseregte Blanka. – Olvassa el a fülszövegeket…

– Tudja mit? Lepjen meg, válasszon nekem egyet maga! Addig körbenézek.

Blanka csak megilletődötten pislogott, ahogy Dénes pár pillanattal később eltűnt a szomszédos könyvespolc mögött. Nem értette, miért hagyta rá a döntést a férfi, hiszen korábban sosem beszéltek a kötelező udvariassági körökön kívül. Blanka érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Nem tudta, mit csináljon, és kínjában forgolódni kezdett.

Dénest látta meg, jobban mondva csak az árnyékát, ahogyan a polc mögött állt, vele egy vonalban. Talán őt figyelte? Blanka szíve hevesen vert. Lehet, hogy a férfi egy jelre vár, és most adta meg neki a lehetőséget, hogy kifejezze érdeklődését. Blanka egy apró, négyzet alakú papírcetlit szakított le az íróasztalon heverő tömbből, és remegő kézzel ráfirkantotta:

Találkozhatnánk a könyvtáron kívül is.

Alá meg odaírta a telefonszámát. Ezután gondolkodás nélkül elvette a western könyvkupacból a legelső kötetet, azzal a szándékkal, hogy mire Dénes befejezi a nézelődést, becsúsztatja a cetlit a lapok közé.

Reszketett.

Dénes pár perc múlva tért vissza. Mosolyogva megköszönte a kiválasztott könyvet, de épp csak egy pillantást vetett a borítóra. Bólintott, majd a könyvtároslányra nézett:

–  Szia! – köszönt szélesen vigyorogva.

Elcsoszogott a bejárat felé, és csakhamar az ajtó halkan kattant a helyén.

Blanka pedig ott maradt az asztal mögött, kezében a cetlivel, amit nem mert a könyvbe tenni. Megrázta a fejét, és becsúsztatta a lapot az egyik fiókba. Azzal nyugtatta magát, hogy még számtalan alkalma lesz majd ezt megtenni.

De Dénes többé nem jött el. Még a legutoljára kikölcsönzött könyvet sem hozta vissza.

Vigyázzunk rá

Nem sokkal ezelőtt találtam rá az Élő irodalom – Élő könyv oldalon az Élni nélküle c. pályázatra, amire (megmondom őszintén), először nem akartam írni, ugyanis itt nem fikciót, hanem saját tapasztalatból, élményből eredő írásokat vártak. Valahogy kicsit visszakoztam az ötlettől, hogy egy ilyet papírra vessek, és tulajdonképpen versenyeztessek. Aztán eltelt pár nap, és azt vettem észre, hogy nem hagy nyugodni egy bizonyos emlék: az, hogy elvesztettem egy osztálytársamat néhány évvel ezelőtt. Korábban is volt még rokonom is, aki elhunyt, de az igazat megvallva ez a pár évvel ezelőtti viselt meg a legjobban, úgy érzem, tényleg rajtam hagyta a nyomát a tragédia. Szóval annyira maga alá gyűrt ismét a gyász érzése, hogy nem tudtam megállni, muszáj volt papírra vetnem. Elküldtem a pályázatra, égnek kellett kiáltanom, mennyire haragszom a világra az igazságtalansága miatt.

Azóta megjelent az Élni nélküle c. kötetben.

 

Az a hétfő nekünk teljesen más volt, mint a többi osztálynak a karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási napon. Egy évvel az érettségi előtt még mi is mind olyanok voltunk: egy csapatnyi felelőtlen kamasz, akik sóvárgó tekintettel lesték a falióra csigalassan vánszorgó mutatóit, majd a csengőszóval egyidőben pattantunk fel és rohantunk haza. Akkor még nem is tudtuk, milyen érzés igazán hiányolni valakit.

Az volt az az év, amikor a szünetről sírva tértünk vissza az osztályterembe, és az azt követő évben várt ránk az érettségi. Addigra az iskola legtöbb diákja elfeledte már a tragédiát, de mi még nem. Hogy is tehettük volna, ha egyszer azóta is üresen állt az egyik szék az osztályteremben, a padon ott hevert egy mécses és egy szomorkásan mosolygó papírangyalka. A néhai osztálytársnőnk padtársa egészen érettségiig megmaradt a helyén, noha többször is felajánlottuk neki, hogy átülhet egy kevésbé baljós ómenű helyre; de ő maradt. Nem akarta elhagyni a padtársát még akkor sem. Talán csak nem tudta kimutatni előttünk a fájdalmát.

Majdnem egy évvel a tragédia után, a karácsonyi szünet előtti időszakra már a mi gyászunk ereje is legyengült. Már elmúlt a sírás, nem gyújtottunk több gyertyát, és az iskola bejárata fölül is rég lekerült már a fekete zászló. De a díszek mindvégig ottmaradtak, és a székre sosem ült le senki, pedig ezeket egyáltalán nem beszéltük meg egymás között.

Ahogy a falióra az utolsó tanóra végső perceit számolta, riadtan néztem körbe a teremben, mert egyszerre olyanok voltunk, mint bármelyik középiskolai osztály. Feszülten figyeltük az idő múlását, gondolatban már mindenki az épület falain kívül járt. Szinte láttam és éreztem, amire a többiek is vágytak: a lomhán hulló hópelyhek fagyos tapintását, a néhány napon belül elérkező szentestét, az ezzel járó ajándékozást, és legfőképpen a hosszú tanítási szünetet. Két hét, ami alatt még a közelébe sem kell jönnünk az iskolának, és a legtöbb osztálytársunkat csak szilveszter után látjuk viszont.

Tikk-takk, kattogta az utolsókat az óra, én pedig körbefordultam a székemen, hogy a többiek arcát figyeljem. Tudni akartam, vajon csak nekem jutott-e eszembe abban a pillanatban az egy évvel korábbi baleset. De úgy láttam, egyikük sem pillantott az üres szék felé az angyalkával és a mécsessel.

Pedig annak idején mindannyiunkat megviselt, hogy még az esti híradóból is a tizenhét éves lány fának csapódott, totálkárosra tört autója bámult vissza ránk. Akkor voltam életemben először temetésen, de még így is rácsodálkoztam, milyen sok ember kísérte el őt az utolsó útjára. Nem csoda, jutott eszembe, hiszen ez a lány csupa mosoly és természetes báj volt, valaki, akit mindenki szeretni tudott.

És akkor, egy évvel a halála után mintha mégse jutott volna eszébe a többieknek, hogy sokan közülünk pont a karácsonyi szünet előtt látták őt utoljára. Köztük én is, de később már nem tudtam magamban felidézni az utolsó találkozás emlékét. Hiszen akkor még olyan voltam én is, mint bármelyik diák, nem törődtem mással, csak hogy minél előbb a hátam mögött hagyjam az iskolát, és kipihenjem végre a tizenegyedik osztály minden fáradalmát. Mikor megszólalt a csengő, talán a többiekre rá sem nézve elmormoltam egy köszönésfélét, és már rohantam is haza. Eszembe sem jutott végignézni rajtuk, és arra gondolni, milyen szerencsések is vagyunk, amiért nem történt velünk semmilyen szörnyűség.

Épp ezért érintett engem olyan rosszul, amikor aztán mégis így lett. De hogy értékeljem végre a saját életemet, ahhoz az kellett, hogy egy hozzám közel álló személyt elveszítsek.

Megborzongtam a gondolatra, és a tanárnő egy pillanatra elhallgatott. Pár másodpercig engem nézett, egyenesen az arcomat, és én éreztem, hogy marják a szememet az előbuggyanni akaró könnycseppek. Majd elkaptam a tekintetemet, és a tanárnő folytatta az előadását. A tábla felett lógó órára meredtem: talán csak egy perc maradt hátra a szünet kezdetéig. Éreztem, ahogyan a hideg futkározik a hátamon fel és alá a kételyektől.

Ugye januárban mind visszatérünk? Bele sem mertem gondolni, képes lennék-e elviselni egy újabb személy elvesztését.

Ugye nem ér minket több csapás? Remegni kezdett a lábam a pad alatt.

Ugye egyetlen ismerősömmel sem történik semmilyen borzalom? Egy újabb temetés, egy újabb díszes koporsó…

Ugye… velem nem? Ezután mindig félni fogok egy túl gyorsan hajtó autóban…

Korábban eszembe sem jutott, hogy higgyek istenben, de akkor egyszerre rémisztőnek és elfogadhatatlannak tűnt a gondolat, hogy az emberre a halála után az elképzelhetetlen semmi várjon. Akartam hinni benne, hogy elhunyt szeretteink valahol máshol vannak. Valahol, ahol igenis várta őket valami.

Akkor csengettek. Izgatott mozgolódás támadt a tanteremben, és a tanárnő is azonnal elpakolta a jegyzeteit. A táskámba süllyesztettem a könyveimet, és a többiekkel együtt felálltam a tanár kivonulásáig.

Még utoljára rá akartam nézni az angyalkára, de akkor észrevettem a többieket is.

Az elárvult padtárs az üres székre meredt, még nem pakolta el a füzeteit. Körülötte többen is álltak, az egyik lány éppen az öngyújtójával babrált a mécses körül. Felgyulladt a parányi lángnyelv, földöntúli fény–árnyék játékba vonta a társaim arcát. Néhány pillanat alatt mind a pad köré gyűltünk, néma csendben tisztelegtünk az elhunyt emléke felett, iskolai létének utolsó tárgyi bizonyítéka felett: ez az ő helye volt, ahová soha senki más nem ülhetett, míg mi abba az intézménybe jártunk.

Pár percig álltunk csak ott, aztán egyesével szállingózni kezdtünk az ajtó felé. A legtöbben nem néztek hátra, de ekkor már nem hittem, hogy megfeledkeztek volna a lányról. Sokkal inkább úgy éreztem, nem vagyunk képesek mindannyian ugyanolyan nyíltan megélni a veszteségünk fájdalmát. Néhányan az álarcuk mögé rejtették zaklatottságukat, de tudtam, hogy legbelül mi mindörökre összekapcsolódtunk a gyászunk kötelékében, még ha néhányan nem is találkozunk többé az érettségi után.

Én az elsők között hagytam el a termet. Azt akartam, hogy utoljára a legjobb barátok köre maradhasson a mécses körül. Bár a gyászunk közös volt, vannak, akik ezt mélyebben élték meg a többieknél, és meg szerettem volna hagyni nekik a lehetőséget az egyedüllétre.

Mégis megtorpantam az ajtóban. Végignéztem a többieken, elmélázva figyeltem a kedves, ám akkor bús arcokat. Néhányakkal ugyan keveset beszéltem az alatt a négy év alatt, amit együtt töltöttünk, de abban a pillanatban mindannyiukat ugyanúgy féltettem.

– Vigyázzatok magatokra – motyogtam halkan, hogy senki se hallja, és hazaindultam.

A tűz a jégben

Tartalom:
Kilian, az utolsó tűzsárkány rettegésben és álcázva élt az emberek világában mindaddig, míg a jégsárkányok el nem fogták őt. Fajtársuknak hiszik, ezért Kilian a jég birodalmába utazik, mert talán ő lehet a következő sárkánynemzedék atyja. Későn ébred rá, hogy követi őt az a személy, akit mindentől megvédene: a lány, aki gyermekkorától kezdve vigyázott rá.
Megírás ideje: 2016. november
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 4400 szó
M. Gin kritikáját a novelláról ITT olvashatod.

Ahogy észak felé haladtak, egyre csípősebb lett a levegő. A kátyús aszfalton rázkódó teherautó dohos rakterében nem működött a fűtés, de a sofőr nem tudta ezt. Ha tudta volna, biztosan megjavította volna, mielőtt elindul. A szállítmánya túl értékes volt ahhoz, hogy a hideg miatt veszni hagyja.

Kilian összekötött kézzel, a hátán feküdt a sötétben, és igyekezett mélyeket lélegezve nem gondolni a még nagyobb hidegre, ami rá várt a sárkánykirálynő jégből vésett szigetén. Az ő szervezete nem bírta elviselni az erős mínuszokat. A vére ehhez túl déli volt, túl forró, túl tüzes. És tiltott.

Fékcsikorgás kíséretében a teherautó leparkolt. Szinte billent egyet az utastér, amikor a testes férfi kiszállt a volán mögül, és elindult hátra. Minden lépésnél erősen zihált, Kilian ezt hallgatva jött rá, hogy a sofőr ismét hozzá indult. Eltelt újabb három óra, tehát következett az újabb etetés. Kinyílt a raktér ajtaja, éles északi fény tűzött az ifjú szemébe. Aztán egy pillanat múlva a belépő férfi teste eltakarta a napot.

– Kaja van.

Kilian nehezen, de feltornázta magát ülő helyzetbe. A csuklói órákkal azelőtt még sajogtak a szoros kötélcsomótól, de addigra már elérzéketlenedtek. A férfit figyelte, ahogyan a már jól ismert, sárga műanyagdoboz fedelét a földre hajította, két ujjával kiemelte az ételbe esett kanalat, majd főzeléket tolt az ifjú orra elé.

– Mázlid van, hogy deréktól felfelé embernek nézel ki – morogta közben a bajsza alatt. – Ez a hosszú, pikkelyes sárkányfarok a frászt hozza rám… Hozzád se nyúlnék, ha agyaraid lennének, meg csöpögne a nyál a pofádból… De majd a jeges kis haverjaidnál jó kezekben leszel…

Kilian összeszorította a fogait, de nem szólalt meg. Nem ordíthatta a férfi képébe, hogy a jégsárkányok neki nem a barátai. Nem mutathatta meg, hogy a hosszú, kékre festett haja valójában olyan vörös, mint a tűz ezernyi arca. És mindenekfelett nem gerjedhetett haragra, mert a tűzsárkány bőre izzani kezd az indulattól. Márpedig a tűzsárkányok mind meghaltak, mantrázta magában. Mint tankönyvből betanult szöveget, úgy fújta kívülről: a tűzsárkányokat elpusztította Brasa, a jégsárkányok királynéja, hogy megőrizze egyeduralmát a világon. Ma már csak az emberektől távol, az örök hó birodalmában élnek sárkányok, egytől egyig olyan kék hajjal, mint a tenger vize.

Kilian haja inkább az ég kékjére hasonlított, és csak reménykedni tudott benne, hogy a mondákkal ellentétben nem ugyanúgy néz ki minden jégsárkány. Ő csak egyet látott, még gyerekkorában, mikor az az anyját elrángatta a fészke mellől, és összetört minden tojást. Egyet kivéve.

– Hé! – szólt megint a férfi. – Nem kell félni. Délután már oda is érünk. Jobb helyed lesz a tieid között, mint egy ócska panelban bujkálva.

– Kötve hiszem – szaladt ki Kilianből, de rögtön le is sütötte a tekintetét. Miért félne egy jégsárkány a sajátjaitól? – Nekem… nekem nem volt családom… Sosem találkoztam a fajtámmal…

– Én is csak az őrökkel – ismerte be a sofőr. Nagyot nyögött, mikor odaült Kilian mellé. A kezében tartotta még a tálat, de az ifjú ezúttal már nem evett. – A testük olyan, mint a kígyóé, mind más színű, és hosszabb, mint a tiéd. Nem hordanak ruhát sem, nem fáznak. Hideg a vérük, ezt mondják. Nem szeretik a meleget. De gyönyörű jószágok!

Jószágok, visszhangzott az ifjú fejében. Ha tudná ez a férfi, hogy bármelyik sárkány egy pillanat alatt elbánhatna vele… Kivéve persze őt. Sosem volt egy vad teremtés, meg nem is tanult harcolni, mint ahogyan az a tűzsárkányok körében szokás volt. Bezzeg, ha egy kicsivel több ideje lett volna a szüleivel! Talán megtanulja kontrollálni az indulatait, és könnyűszerrel szénné égethette volna azokat az emberi katonákat, akik rátörtek Miriam lakásában.

Mélyet lélegzett. Igen, még mindig ott terjengett körülötte Miriam illata. A nő és a lakásának szaga olyan mélyen beleivódott a bőrébe, hogy még sok ezer kilométerrel odébb is magán hordta. Kicsi volt még, mikor egy kukában rejtőzve rátalált a leány, alig volt nagyobb egy tízéves emberi gyermeknél. De Miriam, aki világéletében egyedül lakott, magához vette, és együtt soha többé nem voltak már magányosak. A nő is elvesztette családját, még gyerekként, lakástűzben. Csak egyetlen tulajdona maradt meg abból az időből, amit mindig nála volt: egy fekete köves medál, amit mindig magával hordott a nyakában.

Miriam szerencsére nem volt otthon, mikor a támadók megrohamozták a lakást. Kilian tartott tőle, hogy nem tudta volna őt megvédeni. Az az apró szoba, amiben lakott, egyébként sem jelentett neki már évek óta nagy mozgásteret. Hosszú, kígyószerű sárkányteste az egyik sarokban tekeredett össze, emberéhez hasonlatos felsőtestét pedig egy foltos matracon pihentette. Miriam reggel és este, a munkából hazaérve adott neki enni és takarított nála. Közben pedig megszerették egymást, és végül Kilian akkor sem hagyta őt el, amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy túléljen egyedül. Pedig Miriam sokszor mondta, hogy menjen el, hagyja el őt is és a várost is. Távol a településektől, a végtelen erdőkben szabadságra és békére lelt volna, ott sosem talált volna rá senki élő ember. De Kilian nem akarta egyedül hagyni Miriamet, ezért ott maradt.

És Miriam végül mégiscsak egyedül maradt. Kilian elképzelte, ahogyan a nő megfáradtan hazaérve a zsanérokról leszakadt ajtóval néz először szembe, a lakásban pedig a szörnyű dulakodás romjaival: a hosszúkás sárkánytest ide-oda rángatásával az ifjú megszökni nem tudott, de az egyszerű faasztalnak lábait szegte. A nő keresni kezdi majd őt, szólongatja, a kis szobába szalad, de nem lel odabent senkit sem.

A sofőr végül belefáradt abba, hogy beszélgetni próbáljon Kiliannel. Becsapta a raktér ajtaját, és megint éjsötét lett. Ahogy elhaladt a teherautó mellett, még annyit mondott:

– Nemsokára odaérünk az átkelőhez. Ha mázlid van, te leszel a következő sárkányapa.

Kilian elmosolyodott magában. Tudhatta volna. Minden sárkányfaj ugyanolyan társadalmi berendezkedésű: csak egyetlen nőstény van, csak ő szaporodik, és ha a gyermekei között idő előtt leány születik, azt megöli. Brasa tehát elkezdte összegyűjteni a birodalom mindeddig érintetlen, sárkányifjúnak nevezett alattvalóit, hogy kiválassza közülük a legrátermettebb hímet. Annak idején az ő anyja, Mor is így tett, a sárkányok között ősidők óta ez a bevett szokás.

A motor hangos bőgéssel beindult, és újra útnak indultak. Egy nagy rázkódás azt jelezhette, hogy letértek az aszfaltról a földesutakra. Kilian, hogy ne fázzon, hosszú sárkánytestét a mellkasa köré tekerte. Korgott a gyomra az éhségtől, de nem akart enni. Úgy érezte, megelégszik Miriam illatával is, ami még mindig erősen körbelengte őt.

Az ifjú elaludhatott, mert nem emlékezett az út további részére. Mikor magához tért, a motor már nem járt, és odakintről hangokat hallott. Nem csak a barátságos sofőrét, hanem egy egészen újat is: magas, reszelős torokhangon beszélgetett vele valaki. Kilian nem mozdult, csak fülelt.

– A fizetsége – hallotta a magas férfihangot. – De előbb hadd nézzem meg.

Lépteket hallott a hóban ropogni, meg mintha egy hatalmas testet vonszoltak volna. Sóhajtott egyet: a lehelete sűrű, fehér páraként távozott. Megérkeztek tehát az örök hó birodalmába. A következő pillanatban az őr benyitott a raktérbe, de az odakintről betűző éles fény miatt Kilian lehunyta rögtön a szemét. A sárkány végignézett az ifjún, a tekintete elidőzött a gúzsba kötött kezén és a szokatlan árnyalatú haján, aztán rámorgott a sofőrre:

– Ő nem rab, hanem vendég, maga idióta! Jöjjön, kifizetem, aztán átveszem.

Mikor Kilian kinyitotta a szemét, az őr már megfordult, de még megnézhette magának a hosszú, kék hajfonatát. Olyan kék volt, mint ahogyan arra emlékezett. Ahogy távolodni kezdett a teherautótól, meglátta hosszú, ezüstszürkében pompázó sárkányfarkát is. A hatalmas pikkelyek ékkövekként verték vissza a nap sugarait. Igaza volt a sofőrnek: sokkal nagyobb volt Kiliannél.

Ahogy eltávolodtak a járműtől, az ifjú fülét különös neszek ütötték meg. Kíváncsian felült a raktérben, hátha megpillant valamint kint, amit eddig nem láthatott. A sofőr és a sárkány eltűntek előle, csak a havas sziklát látta, amin leparkoltak, és alattuk a jeges, lassan kavargó, mélykék tengert. Messze, csaknem a láthatáron kívül, egész kicsinek tűnt a jégsárkányok szigete, de Kilian rögtön tudta, hogy az lesz az. A szigetnek furcsa, égnek meredő csúcsai voltak: a palota tornyai. A legtöbb tűzsárkány bármit megadott volna érte, hogy akár csak megpillanthassa a jégbe vájt birodalmat, de nem tudták elviselni a csontba maró hideget. Kilian érezte, hogy testének vége, a sárkányfarkát repüléskor az égben tartó kis szárnyak jegesre fagynak, s mikor rájuk nézett, azt látta, hogy a korábban üde zöld színük is mintha egyre fakóbb lenne. A szervezete elkezdett haldokolni.

Újra neszt hallott, de nem mert mozdulni. Nem tudta, hogyan bánnak a jégsárkányok a királynő megtermékenyítőjével, pláne, ha az szökni próbál. Csendben maradt. Egészen halkan, de a hó ropogását hallotta. Valaki még járkált körülötte. Egy újabb őr lehetett, aki egyre csak közeledett a nyitott ajtóhoz. Kilian megpróbálta minél kisebbre húzni magát.

Először csak az arcát látta meg. A nő óvatosan körbekémlelt a raktérben, azután kapkodva a háta mögé pillantott, és egy ugrással bent is termett. Csak egy vékony pulóvert viselt a ruhái felett.

– Miriam – suttogta Kilian. – Hogyan…

– Láttam, ahogy elvittek. Féltem, Kil. Nem maradhattam ott. Elbújtam – szipogta, és szorosan a sárkány mellkasához bújt. Kilian nem mondott már semmit, csak átölelte a reszkető nőt. Már tudta, miért érezte az ő illatát végig az út során. Szorosan fogta őt, arcát beletemette a szeretett nő seszínű hajába.

– Elaludtam útközben – rebegte Miriam az ifjú vállába. – Azt álmodtam, hogy tűz üt ki, és téged elemésztenek a lángok.

Kilian döbbenten hallgatta a lány szavait. Miriamnek sosem mesélt arról, mit képes kiváltani belőle a harag. Hogy az izzó bőre képes felgyújtani bármit, amihez hozzáér. De itt, a jég világában Kilian semmit sem tudott volna elégetni.

– Csak egy álom volt. Ne aggódj.

– Odaadom a medálomat! – Miriam a nyakához kapott, és leoldotta a nyakláncát. Ott fénylett rajta az éjfekete kő, az egyetlen, ami a szüleitől megmaradt. – Ez megvéd!

A sárkány nem ellenkezett, pedig nem volt biztos benne, melyiküknek volt nagyobb szüksége a védelemre. Miriam karjával átkulcsolta a nyakát, ráakasztotta a nyakláncot, és csak ölelte őt tovább. Néhány percig így ültek ott, egymásba gabalyodva, de aztán Kilian ismét meghallotta az őr reszelős hangját.

– Bújj a szárnyam alá! – utasította Miriamot. – Van ott egy kiálló tüske, abba bele tudsz kapaszkodni. Bármi is történjen, ne szólalj meg, és ne gyere ki onnan!

Miriam engedelmesen elbújt. Kilian érezte a nő testének melegét a bőrén, és mindkét szárnyát szorosan a hátához húzta, így eltakarva társát. Feszülten fülelt és várakozott. Most már nem csak a saját életéért felelt. Annál is inkább, mert emberi lény nem léphetett a sárkányok földjére, így ment ez, mióta világ a világ.

 Az őr szélesre tárta a raktér ajtaját, és bátorítóan intett Kilian felé.

– Gyere! Átrepülünk a szigetre.

Kilian kimászott a teherautóból. Ahogy sárkányteste hozzáért a fagyott hóhoz, úgy érezte, ezernyi tűvel szúrják át a pikkelyeit. Legszívesebben azonnal visszaugrott volna a kocsiba, de tudta, ha kimutatja, mennyire fázik, rögtön gyanút fognak a sárkányok. Körülnézett, és meglátta a sofőrt. A kezében vastag köteg papírpénzt tartott, annyit, amennyit Kilian még sosem látott Miriamnél a sötét kis lakásban.

– Sok sikert! – biccentett neki a férfi, és beült a volán mögé.

Kilian követte a szürke őrt a sziklaszirthez. Egészen a peremig kígyóztak sárkánytestükön, lefelé nézve pedig az ifjú hatalmas jégtáblákat látott rettenetes mélységben. Érezte, hogy Miriam egyre inkább reszket a szárnya alatt. Lázasan gondolkodott, hogyan szöktethetné meg legalább őt. Azt latolgatta, vajon legyengülve, vacogva le tudná-e győzni az őrt; esetleg elég lenne-e csak gyorsabban repülni nála, de vajon arra képes lenne? Ha felszálláskor Miriam elengedné őt, és egyszerűen csak hátra hagyná a szirten, talán az őr sem nézne vissza. De a nő vajon túlélne odakint? Nem tudhatta, mikor jár erre ember legközelebb, márpedig ezen a tájon Miriam nem bírna ki egy éjszakát. Vagy halálra fagyna, vagy megennék a farkasok.

– Ott jönnek a többiek! – mutatott a sziget felé az őr. Kilian résnyire szűkített szemekkel nézett abba az irányba, és valóban: a távolban, a levegőben újabb sárkányok közeledtek feléjük. Két újabb hím érkezett, hasonlóan fonott, és ugyanolyan kéken pompázó hajjal. Szinte hasították a levegőt, úgy repültek, és pár perc múlva landoltak a szirten.

– Izgulsz? – kérdezte köszönés nélkül az egyik, amelyiknek a sárkányteste is kék volt. – Libabőrös vagy.

Kilian furcsa mozdulatot tett, olyat, ami egy vállrándítás és egy bólintás keverékének tűnt. A kék őr vigyorgott.

– Majd bent kezelésbe veszik – szólt mogorván a másik, a fekete színű. – Meg a hajával is kezdenek valamit. Egészen tönkrement ott délen.

 – Induljunk!

A három őrsárkány kitárta hatalmas szárnyát, és elrugaszkodtak a szirtről. Kilian szíve heves kalapálásba kezdett. A sárkányok tettek pár kört a feje felett, majd alábuktak a sziklaszirtnek, hogy megérintsék a tenger jeges vizét.

– Csak maradj ott – sziszegte alig mozgó ajkakkal. – Ha magasan repülök, nem vesznek észre.

Kitárta ő is hatalmas, zöld bőrredő-szárnyait. Hosszú évek óta már, hogy erre nem volt alkalma. Először átmozgatta őket, hallotta a bejáratlan ízületek roppanását, aztán csapkodni kezdett velük, és elemelkedett a földről. A magasba szállt, aztán maga alá nézett a fogva tartóira. Az őrök sárkányteste sokkal hosszabbra nyúlt, mint az övé, és emberi részük is idősebbnek tűnt: mély ráncok szabdalták szakáll borította arcukat, karjuk jóval nagyobb izmoktól duzzadt. A szárnyuk mégis szemmel láthatóan kisebb volt, mint Kiliané: ez volt az egyetlen olyan tűzsárkány-tulajdonság, amit sehogyan sem rejthetett volna el. A három sárkány a közelébe repült, mire az ifjú egy kissé magasabbra emelkedett. Nem szóltak semmit, de Kilian látta rajtuk, hogy hűvösen a szárnyát méregetik. A legidősebbnek tűnő, a fekete testű sárkány unta meg legelőször a bámészkodást: intett a többieknek, és megindultak a sziget felé. Kilian követte őket. Ügyelt rá, hogy végig mögöttük és némileg felettük repüljön, de ne annyira, hogy úgy tűnjön, mintha szándékosan el akarna távolodni tőlük. Fütyült a fülében a szél, ami számára a szabadság felszabadító érzését jelentette, de tudta, hogy Miriam számára az utazás maga a pokol: a lány kezei jégcsappá fagyhattak már néhány perc alatt is.

– Tarts ki! – bíztatta, de hangját elnyelte a menetszél. Kicsivel később már az ő arca is égett a fagytól, összeszorított fogakkal, némán és tehetetlenül remélte, hogy a lány nem fog elájulni. Talán elkapni sem tudta volna, mielőtt a tengerbe vagy egy jégtáblára zuhan. Félt, de tudta, hogy erősnek kell látszania Miriam kedvéért.

A távolból kicsinek tűnő jéghegy egyre nagyobb méreteket öltött. A vízen úszó sziget a felszínen is hatalmas méretűnek tűnt, Kilian bele sem mert gondolni, mekkora része lehet a víz alatt. A palotát a hegyből faragták ki: legalább száz hófehér, csillogó tornya meredezett hegyesen az ég felé, ablakaiból pedig tucatnyi sárkány kísérte tekintetével a jövevényeket. Mikor elrepültek egy tér felett, az ott összegyűlt sokaság hangos, visszhangzó tapsviharba kezdett. Kilian nem értette a helyzetet. Miért ünneplik őt? Hiszen még nem is találkozott a királynővel, mégis őt választhatták ki az apának?

Sosem látott még ennyi sárkányt egyszerre. Kicsiként ő bújt ki először a tojásból, így éppen csak az anyját látta, mielőtt a jégsárkány meggyilkolta volna a tűzkirálynőt. A téren legalább száz hatalmas testű sárkány állt, mindannyian különböző színűek, és mind őt figyelték. Néhányan a levegőbe emelkedtek, hogy üdvözöljék a Kiliant kísérő őröket, mire az ifjú védekezően összehúzta szárnyait a teste mellett. A jégsárkányok ezen csak mosolyogtak, és Kilian rájött, hogy azt hiszik, egyszerűen csak fél tőlük. Biztosan híre ment, hogy őt az emberek közül mentették ki, márpedig egyetlen sárkány sem találkozik szívesen a kétlábúakkal. Még a tűzsárkányok is tőlük távol, lakatlan területen éltek.

– Erre! – utasította őt az ezüstszínű őr. Irányt váltott, és a tágas főtértől elzárt, kisebb sima terület felé irányította az őröket és Kiliant. Az ifjú, hogy landolás közben meg ne lássák utasát, már a magasban behúzta a szárnyát a hátára, emiatt nem tudott olyan puhán érkezni a jégre, mint az őrök. Éles csattanással esett le, és rögtön megcsúszott. Eldőlt, kezeivel az utolsó pillanatban támasztotta meg magát a jégen, mielőtt a teste is csapódott volna. A tenyerét elvágta egy jégszilánk, vére nyomban a hóra csorgott. Kilian rögtön az ajkához kapta a sebet, és lenyalta a vért. Meleg volt.

– Gyere, na! – segítette őt talpra az egyik őr. A vállánál fogta meg Kiliant, közel a szárnyához, és ő érezte, hogy Miriam testén remegés fut végig. Még mindig nem tudta, hogyan mentse meg a lányt.

A három sárkány közrefogta őt, és a térről nyíló jégépületbe vezették Kiliant. Kívülről úgy tűnt, mintha ez a palota egyik hozzátoldott mellékszárnya lenne csak. Odabent is minden jégből épült, Kiliant rögtön körbevette a hideg. Szorosabbra húzta Miriamen a szárnyát.

– Hova megyünk?

– Csatlakozol a többiekhez, amíg el nem kezdődik a mérkőzés. – Az ezüstös sárkány egy díszesen faragott, kétszárnyú jégajtónál állt meg. Kilianre nézett, értetlenkedését látva a tekintetét forgatta. – A kérők megküzdenek egymással, és a legerősebb a királynő új párja.

Ha valamire, harca aztán nem számított Kilian. Sosem küzdött, és mivel jobbára egy apró szobában nőtt fel, az izmai sem fejlődtek eléggé. Az egyetlen előnye a hatalmas szárnya volt, de annak szemtől szembeni küzdelemben nem veszi hasznát.

Az őrsárkány kettőt kopogott az ajtón, mire az hangtalanul kinyílt. Az őrök elálltak Kilian útjából, egyedül kellett bemennie.

A terem hatalmas volt, semmilyen berendezéssel sem rendelkezett. A jégfalak a magasba nyúltak, ahol gömbölyű kupolaként zárták le az épületet. Kilian négy jégsárkányt pillantott meg. Egy közülük, a piros meglehetősen kicsi volt a többihez képest, egy sarokban kuporodott össze. A másik három – egy méregzöld, egy sárbarna és egy sötétkék – életerős, fiatal hímek voltak, egy bandába verődve méregették a legkisebbet. Mikor Kilian belépett, mindannyian felé fordultak. Egyikük sem üdvözölte, csak a méregzöld színű mutatott flegmán a terem közepe felé.

– Ott a parittyád. A fegyvered. – És pimaszul vigyorgott. Kilian tekintetével követte az irányt, és megpillantott a földön egy furcsa tárgyat. Egy bőrdarab volt, amihez két vékony madzagot kötöttek, s mellette ott hevert öt darab akkora kő, mint a bőr. Kilian sejtette, hogyan használja, de nem hitte volna, hogy túl erős fegyver lenne. Végigmérte a többi sárkányt: a méregzöld, aki magasan tartotta az állát, egy drágakövekkel kirakott markolatú kardot szorongatott; a barna kezében buzogányt tartott; a kék egy kisebb tőrt kapott; és a piroshoz egy bot jutott, aminek az egyik végét hegyesre faragták. A kiosztás nyilván nem szabályszerűen történt.

Kilian az esélyeket fontolgatta. Harcolni a furcsa fegyverrel a kard, a buzogány és a tőr ellen nem tudott volna. A kis pirostól nem igazán félt, nem hitte volna, hogy benne van elég bátorság a támadáshoz. Repülni a nagyobb szárnya miatt biztosan jobban tudott, de akkor pedig kockáztatja, hogy a többi sárkány észreveszi Miriamet. A terembe lépés óta ekkor jutott először eszébe a hátán csimpaszkodó lány, és magában meglepődött, amiért ennyire bátran és nyugodtan tűri a helyzetet.

Közelebb lépett a többiekhez. A három erős sárkány, látva ezt, körbe állt háttal neki, úgyhogy a gyenge piroshoz ment oda. Közelítve meglátta a testén húzódó horzsolásokat: a többiek már puszta kézzel jól elbántak a kisebbel. Az egyik karját is furcsa szögben tartotta.

Észrevehette, hogy Kilian a karját nézi, mert nyomban kihúzta magát.

– Semmiség – nyögte, majd leeresztette felsőtestét a földre. – Csak meghúzódott.

Mégis, ahogy ránehezedett a karjára, az arca fájdalmas fintorba torzult. Kilian benyúlt a hóna alá, és a jégfalhoz bicegett a fiatal hímmel, ahol az megtámaszthatta a hátát.

– Riten vagyok.

– Kilian – biccentett. – Jól helyben hagytak.

Riten bólintott.

– Én nem akartam itt lenni… úgysem nyerek… De a bátyám volt az előző apa, mielőtt meghalt…

– Ki kell innen jutnunk – szólt közbe Kilian. Tekintetét fel-alá járatta a terem falai, a plafon és a díszes bejárat között. Egy gyengepontot keresett: lyukat a jégen, egy túl vékonyra faragott falszakaszt, egy másik kijáratot. Már nem érezte olyan forrónak Miriam testét a bőrén, és ez kapkodásra késztette.

A másik három sárkányra nézett. Erősek voltak mindannyian, emberi felsőtestük csupa izom. A fegyvereiket markolták, a zöld sárkány még kardforgató tehetségével is hetvenkedett társainak, azok pedig lenyűgözve hallgatták a penge suhogását és az ifjú morgását minden egyes levegőbe mért csapás alatt. Aztán egyszer csak összeakadt a tekintetük. A másik még magasabbra emelte az állát, és lenézett Kilianre.

– Bajod van, városi?

Kilian lesütötte a szemét, és közben önmagát átkozta. Kerülnie kellett volna a feltűnést. Befordult a fal felé, Riten pedig motyogni kezdett.

– Ishiga nagyon hirtelen haragú… De jól bánik a jéggel…

Kilian bólintott. Ha a tűzsárkány bőrét az indulat felhevíti, a jégsárkány nyilván jegessé válik. Vajon kettejük haragos csatájából ki kerülne ki győztesen? A tűz legyőzheti a jeget?

– Azt kérdeztem, bajod van velem, városi? – Ishiga megfeszülten állva nézett Kilianre. Jobbjában a kardot markolta, a pengét maga elé tartva. Kilian tudta, hogy ez fenyegetés, és nem sok kétsége fért hozzá, hogy a méreggel színezett jégsárkánynak nem csak a szája nagy. Gondolkodás nélkül megemelte a kezében tartott parittyát, de nem akart először támadni.

– Én nem akarom a királynőt. Nekem ez a nyeremény nem kell.

– Itt senki sem azt kérdezte, te mit akarsz! – rivallta Ishiga. – Brasával párosodni kötelességed! Ő rendelkezik a faj minden hímje felett! Egy alkalommal akár száz tojást is képes lerakni! Úgy hallottam, az a döglött tűzsárkánynő csak húszat tudott…

Kilianben felrémlett anyja emléke: hófehér, gyöngyházfényben úszó pikkelyek borították a farkát, a haja a naplemente vörösében játszott, és a teste mindig meleggel ölelte körbe fiait – és az ifjú támadott.

Egyetlen fegyverére támaszkodott, az öklömnyi kövekre, és hirtelen haragjában Ishiga arcába dobta mindet. A jégsárkány még csak meg sem tántorodott, a szemébe és homlokába vágódó kavicsok éles koppanással hulltak le mellé a jégpáncélra. Két csatlósa nyomban Kilian előtt termett, és míg ő ijedten hátrált, hallotta Miriam rémült zihálását. Legszívesebben megszorította volna a kezét, hogy bátorítsa a nőt.

A barna sárkány lendült először Kilian irányába. Közelről látszott csak, hogy a mellkasát mély árokként szabdalták a harci hegek, ahogyan felemelte buzogányát, és a tűzsárkány felé sújtott vele. Kilian a hátához feszítette szárnyait, és kitért a támadás elől. Azon gondolkodott, hogy hogyan szerezhetné meg ellenfele fegyverét, mikor a sebhelyes fájdalmas kiáltást hallatott.

– Mi a…

Megfordult, és szeme kitágult a döbbenettől: Riten állt mögötte, kezében a dárdájával. A barna sárkány a szárnyához kapott, amin a bőrredő egy hosszú sávban felszakadt, és bőszen folyt belőle a vér a hátára, onnan pedig a tükörsima jégre. Kilian csak ekkor vette észre, hogy a dárda hegye is véres. Pillanatok alatt körbelengte mindannyiukat a fémes szag. Szavak sem kellettek hozzá, hogy Kilian tudja, a sárkányok végezni fognak Ritennel.

Támadt.

A puszta kezével tépett bele a bajtársára vetődő tűzsárkány húsába. Az megtorpant, megint meglendítette a buzogányát, de az apró Riten rácsimpaszkodott a karjára. A barna tehetetlen mérgében üvölteni kezdett, izmos sárkánytestét a falnak ütögette, remegett felettük a jégmennyezet. A feldühödött sárkány Riten hajába markolva rángatni kezdte őt. Kilian belevágta az öklét ellenfele arcába, ugyanakkor rántást érzett a szárnyánál, és elvágódott a jégen.

– Nézzétek! Mit keres ez itt? – hallotta Ishiga hangját. Nyomban feltápászkodott, de már érezte, hogy elkésett: nem melegítette őt Miriam teste. Az egyik szárnya ernyedten lógott a vállára, megrándult, mikor a tűzsárkány belekapaszkodott.

Miriam ott állt közöttük mezítláb, és nem tudta, merre fusson. Szája sikolyra nyílt, de nem jött ki hang a torkán. Óvatosan hátrált Kilian felé, közben vékony karját védelmezőn átfonta remegő teste körül.

Vacogott.

Ishiga találta meg először a hangját:

– Ez egy…

– Ember!

Összerezzentek az új hang hallatán. Kilian a faragott ajtó felé fordult, és elakadt a lélegzete.

Egy hatalmas, aranyszínű sárkánynő állt előtte. A dulakodásban nem vehették észre, mikor belépett közéjük, így hangja és megjelenése a meglepetés erejével csapott le rájuk. Kilian még sosem látott ekkora sárkányt, a teste valahol bőven a termen kívül kígyózott. A kintről, a jégfalakon át beszűrődő napsugarakat megtörve szórták szerteszét a sárkány tenyérnyi nagyságú pikkelyei, kék haja pedig lelógott egészen a derekáig. Az ifjú a királynővel nézett szembe.

– Fogjátok el! – utasította Brasa a mögötte álló sárkányőröket, akik habozás nélkül megindultak a reszkető Miriam felé. Kilian ráugrott a hozzá közelebb állóra, öklével ütötte, és közben érezni kezdte a testét körülölelő forróságot.

– Éget! Éget! – ordította az arcát fogva a sárkányőr, és farkának egy erőteljes csapásával lesodorta magáról Kiliant. – Éget a bőre!

– Tűzsárkány – visszhangzott egyetlen szó a teremben, és a harcosok megtorpantak. Mindenki Brasára meredt. Ő egészen szűkre húzott, aranyszín szemével Kiliant méregette. – Hosszú évek óta te vagy az első, akit láttam.

Kilian mozgást látott a szeme sarkából. Már nem tudott kitérni: Ishiga kardja felszántotta az oldalát, és a tűzsárkány elvágódott.

– Vezessétek el az embert! A tűzsárkányt pedig hozzátok.

Néhány percre Kilian előtt elsötétült a világ. Pislogott, de nem látott, fülelt, de nem hallott. Csak annyit érzett, hogy a jég, amin végigvonszolják a testét, apró vágások tucatjait ejti a bőrén. Motyogott, szerette volna Miriamet szólongatni, de csak érdes hörgés hagyta el a száját. A gyomra liftezett, hányingere volt, és a hideg ádáz vadként mart a húsába.

Mire kitisztult előtte a köd, már nem abban a hatalmas teremben feküdt. Tömény, édes illatfelhő lengte körbe, és zenét hallott, halkan, mintha leánygyermekek dúdolnának kedves dalokat. Kinyitotta a szemét, pislogott, aranyszínű fényt látott.

Felpattant, és kábán a falhoz húzódott, minél messzebb Brasa hűvös testétől.

A sárkánykirálynő saját termében lehettek. Brasa otthonosan mozgott idebent, északi állatok bundájából készült párnákon pihentette hosszúkás testét. Bátorítóan mosolygott Kilianre.

– Nincs mitől félned. Senki sem fog már bántani, a párom vagy. Egyébként kitisztították a festéket a hajadból. Rémes volt az a kék.

Kilian egészen az ablakig hátrált. Kezébe vett egy tincset, és a szeme elé emelte. Gyermekkora óta nem látta az eredeti színét, ami a tűz minden árnyalatában pompázott.

– De hát én tűzsárkány vagyok.

– Gondolj bele – kuncogott Brasa –, milyen erősek lennénk, ha egyesítenénk a két fajt, a tűzsárkányok mindent elsöprő forrását és a jégsárkányok állhatatosságát!

– Egyetlen tűzsárkány sem szolgálná a fajuk kiirtóját!

– Kivéve – húzódott ravasz mosolyra Brasa égővörös ajka –, ha én vagyok az anyjuk. Ma délután pedig te válsz az apjukká.

Kilian hátán felkúszott a jeges rémület. Fogalma sem volt, van-e alapja Brasa tervének, hogy vajon a hibrid tűzsárkányok képesek-e sutba dobni a legerősebb ösztönüket, de egyenesen rettegett a sárkánykirálynő lángoló tekintetétől. Hátra fordult, és kilökte az ablakot. Megmarkolta a széleit, és egy ugrással a párkányon termett. Hihetetlen magasságban állt, eszmélt rá, a legmagasabb toronyban. Innen az egész szigetet belátta, a hatalmas teret az őt ünneplő néppel, a sziget csupasz peremét, és a távolban az emberek kopár földjét is.

– Egyenesen nézz, a tengerpartra.

Kilian tekintetével többször is végigpásztázta a sziget széleit, mire észrevette, amit kellett. Két jégsárkány vezetett megkötözve egy aprócska emberi lényt – Miriamet. A parthoz érve az egyik sárkány karjába vette a nőt, és elrugaszkodott vele a földről. Kilian szívéről leesett a legnagyobb kő. Az nem számított, mekkora válságba kerülhet a sárkányok között már eddig is felborított egyensúly, ha az ember, akit szeret, biztonságban van…

De a sárkányőr a tenger felett szállva elengedte a lányt, és ő a tengerbe zuhant.

– Engedd elszakadni a kötelékeidet az emberek világához, a tűzsárkányok világához. Annak vége.

Kilian vére forrni kezdett. Elkeseredetten kutatta a vízben kalimpáló leányt, még pár pillanatig mintha csobogást látott volna ott, ahol Miriam a vízbe zuhant – aztán kisimult a tenger vize.

– Ha égetni kezdesz – szólt fenyegetően Brasa – csak saját magadnak ártasz. Idebent nincs semmi, ami meggyulladna.

De Kilian már nem látta maga előtt Brasa aranyszínű pikkelyeit. Csak a tejfehér ködöt, ami az elméjére borult, a múltban az egymáson csattanó fehér pikkelyeket az anyja testén és a vakító havat, amin a vízbe fúlt és megfagyott Miriam utoljára lépdelt. És Kilian égni kezdett, füstölt és lángolt a bőre, napvörös haja lobogott, és rávetette magát a sárkánykirálynőre. Egymásnak feszült kettejük húsa, olvadni kezdett a jég, az égő hús bűze szárnyalta körbe kettejüket. Brasa sikoltozott, vergődött, de az egybesülő bőr nem engedte őt el. Kilian szerelme utolsó jóslatára gondolt, mielőtt az ifjú és a sárkánykirálynő lelkének lángja végleg kihunyt.

Homokzátony

Tartalom:
Nem az számít, mi a célod, sem az, mikor éred el. Nem kell siettetni az apróságokat sem. Csak tudd, merre haladsz, és sose torpanj meg.
Megírásának ideje: 2012. január
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 400 szó

A járda szép sorjában rakott kövein pihentettem a csupasz lábamat. Tekintetem az előttem terpeszkedő homok dombocskákat pásztázta, amelyek oldala meg-megcsillant a rájuk vetülő déli napfénytől. Aztán leléptem rá.

Nyomban visszakaptam a lábam a hűvös kőre, fájdalmasan sajgott a talpam, mintha ezernyi gombostű szúrná át a bőrömet.

– Mi bajod? – csendült fel mellettem egy affektáló hang.

– Éget – feleltem egykedvűen, s tovább néztem a nagy kupacban álló, fénylő homokszemcséket.

– Akkor ne lépj rá.

– De hát nekem arra kell mennem.

– Kerüld meg, a járdán menj.

Ránéztem, de a napfénytől hunyorognom kellett, s arcának csak egy kis szegletét, értetlenül megcsillanó szemeit láttam.

– Nem tudtad, hogy köztem és a célom között a legrövidebb út az egyenes?

Hitetlenkedve szisszent fel.

– Nem kell játszanod a hőst.

Lehunytam a szemem, de még így is égette az arcomat a tűző napfény, a hátamról patakokban csorgott lefelé a víz. Nem tudtam őt megérteni.

– Nem játszom én semmit sem. Miért siessek annyira?

Olybá tűnt, mintha lesajnálóan sóhajtott volna – és mikor már azt hittem, gőgős fintorral az arcán odébb áll, ismét megszólalt:

– Ha el akarod érni a céljaidat, ne állj meg sosem. Ne hezitálj.

Értetlenkedve emeltem a tekintetemet egyik homokbuckáról a másikra, és csak azután mondtam meg ismét a magamét, hogy megszámoltam a púpokat.

– Én nem hezitálok. Várok a megfelelő pillanatra.

Valami nem tetszett. Túl soknak tűnt a homokbuckák száma – talán némelyiküket többször számoltam bele?

Megint felszisszent, ez már igazán zavaró volt. Miért védi oly tüzesen a maga igazát?

És megint csak soknak tűnt a homokbuckák száma, így aztán ismét nekiveselkedtem a számolásnak.

– Mit nézel rajtuk? – kérdezte, talán látta, milyen erőteljesen figyelem a kis dombocskákat.

– Számolom őket.

– Ugyan miért?

– Hogy gyorsabban teljen az idő.

– Nem szalad az senki kedvéért sem.

– De ha nem figyelsz rá, hamarabb letelik.

Játékosan borzolta fel kezével a hajamat, míg én újra megszámoltam őket.

– Tudod te egyáltalán, mit akarsz?

– Egész biztosan.

– És mi lenne az? – Először árulkodott igazi érdeklődésről a hangja.

– Majd elválik, mi lesz belőle.

Felkacagott. Kezét a vállamra tette, sietve végigsimított rajta, majd továbbindult. Nem nézett hátra.
Aztán egy hatalmas bárányfelhő kúszott be a harsányan tűző nap elé, és végre félhomályba vonta a földet hosszú perceken át.

Megemeltem a lábamat, és – hopp! – néhány pillanat múlva már mezítláb ugrándoztam a homokbuckákon, lépésenként számolva őket, ügyelve rá, hogy egyiküket se érintsem kétszer.

A túloldali járdára érve mosolyogva néztem végig a hátam mögött húzódó, összetaposott dombocskák sorozatán. Pontosan harminckettő darab, ahányat legelőször számoltam.

S én akkor már harminckét lépéssel közelebb álltam a kitűzött célomhoz.

12345

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás