• Home
  • /
  • Category Archives: Mese

Verset karácsonyra

Ezúton is szeretnék boldog karácsonyt kívánni minden kedves olvasómnak és írótársamnak!

Most, hogy már mindenki legalább kétszer degeszre ette magát, pihentető olvasást javaslok. Például ezt a rövidke kis karácsonyi mesét, ami korábban Miklóssy Niki blogján volt olvasható, de most felteszem ide is, ezzel kívánok mindenkinek kellemes ünnepeket. 🙂

Tartalom:
Még kiskoromban karácsonyra verset akartam írni a családom minden tagjának. Viszont nem úgy sikerült az ajándékozás, mint vártam.
Megírás ideje: 2017. december
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 700 szó

Verset karácsonyra

 

Mikor még kislány voltam, karácsonyra mindig verset akartam írni a családomnak. Egyet apának, hogy karácsonykor ne foglalkozzon annyit a munkájával. Egyet anyának, hogy legalább ilyenkor lassítson egy kicsit, és pihenjen. Egyet pedig a kisöcsinek, aki még totyogott, hogy nőjön nagyra.

Emlékszem, a szobámban, a szőnyegen hasalva kanyarítottam girbegurba betűkkel az én kis költeményeimet egy golyóstollal, amit a konyhából emeltem el, mert akkoriban nekem még csak ceruzával szabadott írnom az iskolában. Lenyűgözött, hogy mennyivel más, ha tintával vetem papírra a szavaimat: olyan komoly és felnőttes, minden egyes szó végleges, ennélfogva körültekintő átgondolást igényel. Így születtek az én karácsonyi verseim is: elgondolkodva rágcsáltam a toll végét minden leírt gondolat előtt, azután megpróbáltam a tőlem telhető legszebb betűkkel leírni a soraimat.

Akármilyen nagy munkát is fektettem a versírásba, az eredmény nekem még gyerekfejjel sem tetszett. Az egyik sor kétszer olyan hosszú lett, mint a másik, és sokszor elfelejtettem, hogy rímeket is kellene faragni. Amikor meg kényelmetlenné vált a szőnyegen való hasalás, és izgágán forgolódni kezdtem, a kezemmel elmaszatoltam a tintát a papíron. Apa és anya versét mérgesen összegyűrtem, és a sarokba hajítottam.

Az öcsiére már jobban odafigyeltem. Csak négy sort írtam a versbe, hogy ne felejtsem el a rímeket, de az utolsó így is kimaradt. Mindegy, hiszen a tesó még kicsi ahhoz, hogy észrevegye, gondoltam, és büszkén vittem az elkészült művemet anyukámhoz, hogy megmutassam neki, mit fog tőlem az öcsi ajándékba kapni.

– Szép, szép – mondta anyu –, de az öcsi még nem tud olvasni. Majd karácsonykor felolvashatod neki a fa alatt.

Addigra én már hallani sem akartam erről. Miért nem gondoltam arra, hogy az öcsi még nem tudja elolvasni? Hiszen akkor neki a versem csak egy darab papír, amire furcsa jeleket firkáltak! Elszomorodtam, és mindhárom versemet az íróasztalom fiókjába rejtettem, ahol senki sem találhatta meg. Abban az évben én nem ajándékoztam meg senkit karácsonykor, dacosan ültem a feldíszített fa alatt, és egy szót sem szóltam sem abban az évben, sem később a kihajított versekről.

Később felnőttem, és már a zsebpénzemből vettem ajándékot a családomnak. Apának általában könyveket, amikből fontos dolgokat tanulhatott a sikeres élethez vezető útról, anyának mindig konyhai eszközöket, hogy könnyebb legyen neki a sütés-főzés, az öcsit meg rendre új kütyükkel leptem meg a számítógépéhez. Apróságok, amikkel nem lehetett mellényúlni. Mégis minden karácsonykor kicsit azt éreztem, hogy ez az egész ajándékozás egy nyűg, és essünk már túl rajta.

Egészen addig ment ez így, míg egyik évben az én nevemmel csak egy vaskos borítékot találtam a fa alatt. Kérdőn néztem a szüleimre: ez mi? Kicsit igazságtalannak is éreztem, mert eközben az öcsém egy hatalmas dobozról rángatta le a csomagolást – én meg papírokat kaptam. Papírt, karácsonyra, nem akartam elhinni. Ez nem így szokott működni. Sőt, abban a percben azon gondolkodtam, adjak-e hangot annak a javaslatomnak, hogy tiltsuk be a karácsonyi papírfecni-adományozást egyszer és mindenkorra. Ennek nem szabadna így történnie. Próbáltam nem kimutatni, mennyire szívemre vettem a dolgot, és tüntetően elfordultam, mikor az öcsém végre letépte az utolsó ragasztást is a saját ajándékáról, és szinte könnyekben kitörve borult a szüleim nyakába. Meg se néztem, mit kapott a kisöcsi, sértődötten tépkedtem fel a borítékot, és magamban azért rimánkodtam, hogy legyen megtömve vásárlási utalványokkal.

Összehajtott papírlapok voltak benne. Sárgás, gyűrött, régi papírdarabok, amiket keresztül-kasul átszőttek a kék tintával írt sorok. Girbegurba betűkkel firkált, hol hosszabb, hol rövidebb gondolatok.

Négy darab lapot rejtett a boríték. Egyet apának, hogy ne dolgozzon annyit, egyet anyának, hogy pihenjen is néha, és egyet a kisöcsinek, hogy nőjön nagyra. És egyet nekem, anyu gyöngybetűivel, hogy sose féljek megmutatni azt, amit büszkén és szeretettel készítettem a családom tagjai számára.

Később kiderült, hogy a szüleim más ajándékot is elrejtettek nekem a fa mögé. Legalább akkora volt a doboz, mint amit a testvérem is kapott, de aznap este nem bontottam ki. Mindenki a saját kis versének szavait ízlelgette szenteste: és aznap este apu nem beszélt a munkáról, anyu végre megpihent a kanapén, az öcsi pedig nem kapcsolta be a számítógépet.

Milyen jó, hogy anya megtalálta az asztalom fiókjában a verseimet.

Homokzátony

Tartalom:
Nem az számít, mi a célod, sem az, mikor éred el. Nem kell siettetni az apróságokat sem. Csak tudd, merre haladsz, és sose torpanj meg.
Megírásának ideje: 2012. január
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 400 szó

A járda szép sorjában rakott kövein pihentettem a csupasz lábamat. Tekintetem az előttem terpeszkedő homok dombocskákat pásztázta, amelyek oldala meg-megcsillant a rájuk vetülő déli napfénytől. Aztán leléptem rá.

Nyomban visszakaptam a lábam a hűvös kőre, fájdalmasan sajgott a talpam, mintha ezernyi gombostű szúrná át a bőrömet.

– Mi bajod? – csendült fel mellettem egy affektáló hang.

– Éget – feleltem egykedvűen, s tovább néztem a nagy kupacban álló, fénylő homokszemcséket.

– Akkor ne lépj rá.

– De hát nekem arra kell mennem.

– Kerüld meg, a járdán menj.

Ránéztem, de a napfénytől hunyorognom kellett, s arcának csak egy kis szegletét, értetlenül megcsillanó szemeit láttam.

– Nem tudtad, hogy köztem és a célom között a legrövidebb út az egyenes?

Hitetlenkedve szisszent fel.

– Nem kell játszanod a hőst.

Lehunytam a szemem, de még így is égette az arcomat a tűző napfény, a hátamról patakokban csorgott lefelé a víz. Nem tudtam őt megérteni.

– Nem játszom én semmit sem. Miért siessek annyira?

Olybá tűnt, mintha lesajnálóan sóhajtott volna – és mikor már azt hittem, gőgős fintorral az arcán odébb áll, ismét megszólalt:

– Ha el akarod érni a céljaidat, ne állj meg sosem. Ne hezitálj.

Értetlenkedve emeltem a tekintetemet egyik homokbuckáról a másikra, és csak azután mondtam meg ismét a magamét, hogy megszámoltam a púpokat.

– Én nem hezitálok. Várok a megfelelő pillanatra.

Valami nem tetszett. Túl soknak tűnt a homokbuckák száma – talán némelyiküket többször számoltam bele?

Megint felszisszent, ez már igazán zavaró volt. Miért védi oly tüzesen a maga igazát?

És megint csak soknak tűnt a homokbuckák száma, így aztán ismét nekiveselkedtem a számolásnak.

– Mit nézel rajtuk? – kérdezte, talán látta, milyen erőteljesen figyelem a kis dombocskákat.

– Számolom őket.

– Ugyan miért?

– Hogy gyorsabban teljen az idő.

– Nem szalad az senki kedvéért sem.

– De ha nem figyelsz rá, hamarabb letelik.

Játékosan borzolta fel kezével a hajamat, míg én újra megszámoltam őket.

– Tudod te egyáltalán, mit akarsz?

– Egész biztosan.

– És mi lenne az? – Először árulkodott igazi érdeklődésről a hangja.

– Majd elválik, mi lesz belőle.

Felkacagott. Kezét a vállamra tette, sietve végigsimított rajta, majd továbbindult. Nem nézett hátra.
Aztán egy hatalmas bárányfelhő kúszott be a harsányan tűző nap elé, és végre félhomályba vonta a földet hosszú perceken át.

Megemeltem a lábamat, és – hopp! – néhány pillanat múlva már mezítláb ugrándoztam a homokbuckákon, lépésenként számolva őket, ügyelve rá, hogy egyiküket se érintsem kétszer.

A túloldali járdára érve mosolyogva néztem végig a hátam mögött húzódó, összetaposott dombocskák sorozatán. Pontosan harminckettő darab, ahányat legelőször számoltam.

S én akkor már harminckét lépéssel közelebb álltam a kitűzött célomhoz.