• Home
  • /
  • Category Archives: Fantasy

A macska, aki embert nevel

Csizmás K. Andúr a parkban sétáltatta fiatal, mindössze nyolcévesnek mondható emberét. Fiatal volt még az, folyton rángatta a pórázt, állandóan meg akarta kergetni a körülötte hancúrozó kutyákat és embereiket. Persze Andúr nem hagyta, elvégre ő volt a város legnevesebb embernevelője, hát értelmet kellett vernie az oktondi kölyök kicsiny fejébe.

– Jó napot, Vah úr! – köszönt oda a tőle nem messze az emberét sétáltató Vahnak, a vadászkopónak. – Hát a maga emberét mi lelte?

S csakugyan: az idős férfi, akinek egész testét ősz szőrszálak borították, megtörten szundított a pad alatt, amelyen Vah úr kevélyen üldögélt. Az ember néha meg-megremegett, mintha fájdalmai lennének.

– Öregszik ez már, Andúr! – legyintet Vah úr. – Kicsit reumás, kicsit bolhás, kicsit mocskos is, hát mit csináljak vele?

Andúr rosszallóan ráncolta szemöldökét, s emberét, a kis Danit leakasztotta a pórázról, hogy az kezet rázhasson Vah emberével. Aztán odasétált a padhoz, és leült rá.

– Ugye tudja, kedves Vah úr, hogy a mai modern emberorvoslás már korszerű gyógyszereivel enyhíteni tudja a reuma tüneteit, a bolhák ellen pedig már évtizedek óta felfegyverkeztünk?

Vah úr hátracsapta fejét, és hahotázni kezdett, a pad alatt az emberek összerezzentek éles hangja hallatán.

– Mit mond, Andúr? – kacagott. – Költsek vagyonokat erre az öreg dögre? Hát úgyis elviszi majd valami, aztán lesz másik… Hiszen ez csak egy háziállat.

Andúr a fejét csóválta, s többet nem mondott semmit.

***

A négy fal között, mikor Dani már apróra gömbölyödve szundított a kosarában, Andúr bekapcsolta számítógépét, hogy virtuális papírra vethesse aznapi gondolatait egy újság számára.

Az állatok nagyon elkanászodtak. Hát kik vagyunk mi, kérem, teremtők? Istenek? Feljebbvalók?
Tanúja voltam a minap, hogy szerencsétlen emberek milyen kevés tiszteletet kapnak tőlünk. Nem azt mondják, hogy az ember a legjobb barátunk? És mégis, hogyan neveljük őket? Mi értelme volt a háziasításuknak, ha egyszer képtelenek vagyunk a nekik járó tiszteletet és törődést megadni?

Andúrt érzékenyen érintette a téma, dühösen kapcsolta ki a számítógépet, anélkül, hogy befejezte volna az aznapi irományát.

***

Másnap azzal a sziklaszilárd elhatározással indult neki napi sétájának Danival, hogy minél több állatot igyekszik meggyőzni a felelős embertartás mibenlétéről. Célirányosan a parkba tartott, az emberbarátok fő gyülekezőhelyére.

Találkozott is Cecíliával, a perzsa macskával, s ha vonakodva is, de odasétált hozzá és annak emberéhez, Prüntyihez.

– Prüntyikém, Prüntyi-müntyim, gyere ide anyucihoz! – susogta mézesmázosan emberének, egy apró termetű lánynak, akit szemmel láthatóan nem sok öröm töltött el annak tudatában, hogy a nyári kánikula ellenére vastag kötött pulóverben kellett sétálnia.

– Nahát, Cecília kisasszony, nem gondolja, hogy barbárság azt a szegény embert ily körülmények között pulóverben járatni? – Csizmás K. Andúr mindig is a nyugalom macskája volt, néha azonban, amikor bajuszközelből lehetett szemtanúja szeretett embereinek ilyesfajta megkínzásának, sosem tudta türtőztetni magát.

– Parancsol… uram? – rebegtette szempilláit Cecília, miközben lenézően végigmérte Andúrt. – Nem tudom, hogy maga közönséges mezei kandúr mit érthet az emberneveléshez…

– Kérem szépen, kisasszony, nagyon is sokat! – húzta ki magát Andúr. – A 2011-es Világközi Összefogás az Embernevelés Nagyjai Között kongresszuson magaménak tudhattam az előadói posztot a Viselkedés az állattal és nélküle témá…

– Hogyne, persze! – kuncogott Cecília. Aztán karmait mutogatva azt lihegte: – Vésse az eszébe, maga mocskos bevándorló, hogy nem szólhat bele a nevelésembe! Prüntyikém boldog és trendi!

Andúr szőrgombócot köpni sem tudott a döbbenettől.

***

A következő nap Ham Hörivel találkozott, valamint annak emberével, a tisztán tartott, egészséges életű Andrissal.

– Drága barátom! – ölelte keblére őt Andúr. – Olyan boldog vagyok, hogy látlak titeket!

– Ne is mondd! – bólogatott Höri. – Hiányzott már nekünk Dani is.

– Látom, még mindig jó egészségben vagytok.

– Hogyne! Hiszen havonta járunk emberorvoshoz, tudod. Mindig is mondtam, abban mutatkozik meg egy állat értelmi szintje, hogy hogyan bánik az emberével!

– Magam sem mondhattam volna jobban! – Csizmás K. Andúr szeme könnybe lábadt, s sokáig csak szótlanul nézte, ahogy Dani és Andris a kert végében sakkoznak békességben.

***

Eltelt egy hét, majd kettő, s Andúr lelkében lassan alábbhagyott a vihar. Még ha az állatok nem is értenek vele egyet, minden bizonnyal szeretik az embereiket, még akkor is, ha nem tudják, hogyan kell őket nevelni. Hiszen a világ rendje nem bolygatható fel.

A szokásos sétán futott bele Vah úrba, aki ez alkalommal embere nélkül tűnt fel az utcán.

– Hát a kedves Bonifác? – érdeklődött udvariasan Andúr.

– Lelőttem – hangzott az egykedvű válasz.

– Mit csinált?

– Lelőttem – hangsúlyozta Vah úr. – Minek etessek egy vén dögöt, ha vehetek helyette egy újat? Tudja, van Kuf Irca, ott a főúton, rengeteg minőségi tenyésztőtől szerzi be a legújabb emberfajtákat: kínait, dél-amerikait, de még afrikait is…

– Hát nem is hiányzik magának a Bonifác?!

Vah úr meglepetten nézett Andúrra.

– Maga talán azt hiszi, hogy ezek a primitív lények érdemelnek annyit az életükben, mint mi, az állatok?

Valamikor, valaki

Tartalom:
Eltűnnek a hangok a világról, s lassacskán az élet utolsó gyertyalángjai is kihunynak. Csak egyetlen lány menetel elszántan a néma éjszakában, hóna alatt egy különös naplóval.
Megírás ideje: 2015. március
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1500 szó

Rengeteg hang veszi körül az embert egy átlagos napon is anélkül, hogy igazán tudatosulna benne: hallja a lépteket a szomszéd szobából, a dudaszót az utcáról, a madarak csivitelését az almafáról, a levelek zizegését, ahogy a szél egymáshoz súrolja őket. A hangok megszokottá válnak, az élet velejáróivá alacsonyulnak; és nem figyel fel rájuk soha senki.

Amikor a lány felébredt, a hangok emlékeztették őt a valóságra – a hangok hiánya. Mintha egy üvegbura alá szorult volna, a külvilág minden neszezése abbamaradt, csak a vér dübörgését hallotta a fülében, egyre gyorsulva és erősebben ütögetve a dobhártyáját. Felült, aztán fejét lelógatva az ágya alá nézett. Kezével hosszan nyújtózva megragadott valamit: egy rongyos szélű füzetet, a legegyszerűbbet, amit korábban még kapni lehetett. Az ölébe vette, másik kezével pedig maga mögé nyúlva, a párnája alól egy tollat húzott elő. A füzetbe néhány szót kapart sietve, aztán felpattant. A tollat és a naplóját az ágyon hagyta.

Végignézett magán, a szürke pizsamáján, aztán a ruhásszekrényére meredt néhány pillanatig. Annak ajtaja tárva-nyitva állt, és üres volt. A lány egykedvűen ismét az ágy alá nézett, előhalászott onnan egy koszos zoknit, és azt húzta fel. Ezután magához vette a füzetet, és az ablak alatt álló íróasztalhoz sietett. A fémdoboz, amit korábban készített ki, nyitva hevert az összegyűrt papírok és cukorkás zacskók szeméthegye mellett. A füzetet a ládába helyezte, aztán rákattintott egy lakatot. Kezében a fémdobozzal kilépett a szobából. Az asztalon egy világos téglalap jelezte a helyet, ahol a láda hevert, körülötte mindenen megült a por.

A tágas, most üres nappaliba ért. Ahol korábban egy hosszú asztal állt, helyszínéül a hétvégi családi ebédeknek, csupán egyetlen szék hevert felborítva. Az ablakokat sötétítőfüggöny takarta. Nem zúgott a hűtő, nem kattogott az óra sem, ahogy a másodperceket számolta volna. Csak a lány léptei döngtek tompán, ahogy a vastag porrétegen lépkedett.

Ahogy a bejárati ajtóhoz ért, hirtelen megtorpant. Lassan, nyakát behúzva megfordult, és egyenesen a szemközti, nyitott ajtón át bekémlelt az egyetlen szobába, ahol még patinás rend uralkodott. Sehol egy pókháló, az ágy bevetve, a takarón nem voltak gyűrődések, a polcon a könyvek nagyság szerinti sorrendbe rakva. Bár a lány mindezt nem látta onnan, ahol ő állt. Csak egy fotel állt vele szemben, de háttal neki. Valaki ült benne, éppen csak a feje búbja látszott ki.

Az illető már nagyon régóta nem mozdult meg.

A lány összeszorította könnyektől égő szemeit, és kilépett az ajtón át az udvarra. Odakint az éj sötétje honolt, az égen megszámlálhatatlan ragyogó csillaggal, de a Hold nem fénylett. A hangok még ide sem értek el: a szél nem rázta össze a faleveleket, a baglyok nem huhogtak rejtekhelyükről, a messzi főútról sem ért el idáig az autók motorjának halk búgása. A világ elnémult már.

A lány a kapu mellett álló fészerhez indult. A látszólag sebtében összetákolt faépület ajtaja hiányzott, mellette, a földön hevert. Az ásó, amiért ő jött, szerencsére nem hiányzott. Megragadta azt, most már mindkét keze tele volt, hiszen a fémládát, benne a naplójával, még mindig magánál tartotta, egyik karjával az oldalához szorítva. A kaput emiatt csak nehézkesen, a könyökével tudta kinyitni, de egy pillanatra sem vált volna meg nehéz terhétől.

Az utcára érve jobbra is, majd balra is elnézett – sehol senki. A szíve nagyot dobbant a felismeréstől: egyedül volt. Tudhatta volna, tudnia kellett volna, mégis meglepte. Sebes léptekkel elindult a járdán, s onnantól kezdve csak ritkán, az utcasarkokon nézett szét maga körül.

Kereste a hangokat és az életet maga körül, de nem lelte.

Egyetlen lámpa sem világított és minden ház ablakában lehúzták a redőnyöket. Amikor elhaladt a kocsma előtt, zenét és beszélgető embereket várt, de ott is csak a némaság fogadta, a régi ismerős. Sehol egy reszkető fénysugár… de, egy mégis. Az ablakon bepillantva egy ódivatú gyertyatartót látott meg, messze a helyiség túlsó felében, egy kopott faasztalon. Három hosszúkás, vékony csonk égett még, lángjuk rezzenéstelenül lobogott.

Egy férfi ült a gyertyák mellett, teste belesüppedt a párnázott karosszékbe, ami sehogy sem illett a kocsma szándékosan elhanyagolt képébe. Bal kezében egy már félig üres üveget tartott, néha a szájához emelte, nesztelenül kortyolt belőle egyet, aztán karja visszahanyatlott a teste mellé. Homályos tekintettel révedt a gyertyalángokba, s jobb keze néha meg-megrándult, mintha a tartót szerette volna megragadni. De aztán sosem nyúlt érte. Csak ivott, aztán a keze megrándult, mint egy véget nem érő sorozat.

Mintha egy szélfuvallat kószált volna be a kocsmába, s a gyertyalángok kialudtak egyszerre. A lány még sokáig állt ágaskodva az ablak előtt, de a férfi odabent nem mozdult meg többé. Álla a mellkasára bukott, keze pedig elengedte az addig szorongatott üveget. Az milliónyi darabra törött, de csilingelő hangja nem ért el az utcára.

A lány azt kívánta, bárcsak elfuthatna. Messzire a csendtől, a ragadós némaságtól, ami körbeölelte a falut és őt magát leginkább, ami megbetegítette őt és elhallgattatott mindenkit, akinek valaha hangja volt. De nem szaladt, csak lassan baktatott tovább, elszántan, mert meg kellett találnia azt az életlángot, ami túl erősen égett ahhoz, hogy kialudjon.

A főtéren mindig látni lehetett néhány embert, éjjel a fiatalok korántsem titkos találkahelyéül szolgált. De amikor a lány befordult a legközelebbi sarkon, egy pillanatra megtorpant – tényleg embereket látott. Hiszen ebben reménykedett, mégis meglepődött.

Két fiatal, nő és férfi teste fonódott össze, ahogy átkarolták egymást szorosan. Arcuk a másik felé fordult, tekintetük összegabalyodva, légzésük gyors, izgatott ritmus volt. Alakjukat az utcalámpa vonta homályos derengésbe.

Talán az ő hangjuk, talán a szerelem kiáltása a legerősebb, ami képes megvetni a lábát a sötétségben és kiszakadni a siketségből. Ennek kellett lennie. A lány arcán halvány mosoly suhant át, egészen addig, míg a lámpa fénye villódzni nem kezdett. Hát ők is elbuktak. Még kétszer villant fel a fény, azután már nem tért vissza. A férfi gyengéden előredőlt, kedvesét lábáról ledöntve elfeküdtek a nyirkos fűben.

Tekintetüket a csillagok felé fordították, a szerelem mosolya az arcukra fagyott.

Talán ez volt az utolsó. Gyűlik a sötétség és szökik a zaj, az édes zaj. Vajon ha mind eltűnt, visszajöhet még valaha?

Maga előtt látta, hogy az utolsó láng még nem hunyt ki. A közelben égett, de halványan pislogott már. Néhány háznyira egy ablakból meleg fény vetült a járdára. A lány megszaporázott léptekkel sietett oda. Vékony karja már nehezen bírta megtartani az ásót, s annak vége egyszer csak a földre ért. A vas, ahogy végighúzódott a betonon, éles csikorgást hallatott. A lány szinte eldobta magától a nyelet, mikor hirtelen a füléhez kapott. Bántotta őt az éles hang, hisz’ már hozzászokott az elmélyült csendhez. Az ásó hangos csattanással vágódott el a földön, aztán minden elnémult megint, csak a lány nyöszörgött, míg a fejét szorongatta.

Ott állt végre az ablak előtt, ahonnan a fény áradt. Már csak gyengéden pihentette kezét a fülén, de így maradt, mikor belesett a házba. Megint hallotta a vére izgatott dübörgését a dobhártyáján.

Odabent egy aprócska fiú ült a szőnyegen, hangtalanul játszott egy piros kisautóval. A kezében fogta azt, a szőnyegen tartotta, aztán jobbra gurította. Aztán balra. Mindvégig erősen szorította a kisautót. Jobbra gurította. Aztán balra. Újra és újra. Laposakat pislogott, de nem vette le tekintetét a játékról. A fényt tucatnyi gyertya lángja ontotta, amelyek egy hatalmas körben fogták közre a kisfiút.

Jobbra és balra, újra és újra.

De aztán történt valami.

A fiú mozgása lelassult, homloka sűrűn ráncosodott, de csak tolta ide-oda a játékautót egyhelyben ülve. Amikor ezután jobbra tolta az autót, egy gyertyaláng kialudt a körben. A gyermek észre sem vette, tovább játszott az autóval mélán. Aztán kialudt még egy gyertyaláng. És sorban az összes.

A kisfiú mozdulatlanná merevedett, abbahagyta az autó tologatását. Lassan előre dőlt, s arccal a földre borult. Csak ekkor aludt ki az utolsó gyertyaláng.

A lány odakint nagyot lépett hátra, el az ablaktól, ahonnan többé nem áradt ki fény. Hiszen kialudt az utolsó is. Csak ekkor vette le kezét a füleiről, pedig már rég nem bántotta őt semmilyen hang.  Arcán néhány könnycsepp csordult végig. Hátat fordított az ablaknak, és felemelte az ásót a betonról. A járdáról lelépett a fűre, maga mellé tette a fémdobozt, s a kimerültségtől sajgó tagjaival nem törődve ásni kezdett. Csupán az ő fáradt lihegését lehetett hallani, meg a puffanásokat, ahogy a már kiásott földet egy halomba dobálta a gödör mellé. Lassan haladt, jóval lassabban, mint várta. A teste sokkal kevésbé bírta a megterhelő munkát, mint hitte. Éppen emiatt egy hosszú, de nem túl mély gödröt ásott; azért egy megtermett, felnőtt ember akár kényelmesen bele is fekhetett volna. Az ásás befejeztével a lány a földre rogyott, s hosszú percekig csak lihegett hangosan, karja remegett a megerőltetéstől.

Egy végső pillantást vetett az ablakra, ahonnan az utolsó fény is kialudt. Aztán a fémdobozért nyúlt, ami a naplót rejtette magában. A gödör mellé állt, s óvatosan beletette az apró ládát.

Túl kicsi volt a doboz. Legalábbis a gödörhöz képest. A lány egy darabig eltűnődve állt a lyuk mellett, érezte, hogy valami hiányzik. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a gödörbe ereszkedett. Egyik karjával magához szorította a fémdobozt, a másikban az ásót tartva megpróbálta magára húzni a földet.

Valamikor valaki majd mindent megért…

Éles, metsző hang szaggatta fel dobhártyáját, aztán az ő fénye is kihunyt.

Vérvörös illatok

Tartalom:
Elvont elmélkedés arról, vajon mi történik a lélekkel a halál után.
Megírás ideje: 2012. május
Figyelmeztetések: halál
Terjedelem: 600 szó

Abban a pillanatban, amikor az utolsó lélegzet megakadt bennem valahol mélyen, én már repültem valahová messze, fénygömbökön, színpalettákon és illatfelhőkön át a végtelenségbe, mígnem megéreztem magam körül a valóságnak tetsző halált. A lelkem fénypálcika-lábai megvetődtek egy sápadt domborulaton, a talpam alatt halkan koppant a képlékeny föld. Aztán felmordult a csend és a világ imbolyogni kezdett, mint a hajónk a vízen, s kis fénytüdőmbe ezernyi vörösség megható illatáradata tódult: a bódító rózsáé, a zamatos almáé, aztán a véré, csakis a véré, s végül lelkem apróra húzta magát a csónak aljában, s arcát nem mutatta a világnak. De csak haladtam előre, folyton haladt, körülölelt a valóság minden búbánata és szenvedése. Vérszag szorongatta cérnavékony torkomat, a hangok, amelyek hazakérlelték volna elgyötört lelkemet, nem találták útjukat a nyelvemig.

Révészem, a halál fekete csuklyása kárörvendően villogtatta színtelen szemeit a csónak végéből, kezében hosszú fadarabot tartva vonta előre hajónkat játszi könnyedséggel. Tekintetét mindvégig rajtam tartotta, mintha azt várta volna gyenge fényességemtől, hogy erejét meghaladva a körülöttünk terpeszkedő vértóba vetem magam, hogy megmosakodjak a saját halálom bűzétől. Hiszen ott éreztem minden porcikámon: foltokban hulló hajamon, lepattogzott körmeimen, kifakult bőrömön. De ott volt még valami: pehelykönnyű illat áradt a közelből, éppoly tömény, mint gyöngéd, szerény, de követelődző, felejthetetlen és magával ragadó. Kerestem őt, a gazdáját, magamévá akartam tenni az illatot, hogy többé ne a férgektől rothadó hús szagát érezzem magamon, el kellett felejtenem a halál ígéretét, arra vágytam csak, hogy végre megleljem, de sehol sem találtam. A közelből szólt hozzám, kicsiny, törékeny karját nyújtotta felém, de én alig tudtam benne megkapaszkodni. Húztam őt magamhoz, egyre több és több maradt meg belőle, de ahogy még inkább birtokoltam, erősebben kellett megragadnom, hogy tovább érezzem mindenütt.

Hamisítatlanul, valódiként megleltem őt: belőlem jött, a testemből, a sejtjeimből és szöveteimből, de nem tudtam igazán birtokolni, míg nem éreztem forrását a két kezem között. Erőtlen, gyenge körmeimmel estem mellkasomnak, vájtam magamból a bőrt, a húst, cafatokban tépődött magamból az én, ami csakis az enyém, azt eldobtam, hogy mást szerezzek helyette. A vérem lefröccsent a csónak aljára, keveredett a vízzel, s szaga még erősebben csapott meg, gyorsabban kellett hát kiirtanom a bűzlő, mocskos ént önmagamból, míg nem késő, míg el nem nyel a gyomorforgató szag. Téptem, karmoltam és haraptam a gyűlölt lényt, ami elválasztott a csodás illattól, de ahogy egyre több véres cafat esett halk cuppanással ki a csónakból, már sokkal közelebb éreztem őt magamhoz. Már tudtam, éreztem, hogy nem kell sok, s magamévá tehetem őt, eggyé olvadhatok vele a vértengerben hajókázva.

A csontok zörögtek fásultan, de nem törtek el, ráztam őket, mert szenvedést okoztak, ott volt mögöttük a reményt ígérő illat a vörösségbe burkolózva, de számomra elérhetetlenül. Ordítottam, elgyötört hangom betöltötte a haláli csendet, vágytam boldogságra, de a céltól néhány lépésre megtorpantam, s nem tudtam áttörni az utolsó akadályon. Lelkemnek gyenge fénykarjai nem voltak elég erősek a végső küzdelemhez.

A csónak megállt hirtelen. Felpillantottam szétkaszabolt testemről, fekete csuklyás révészemet láttam magam előtt, ahogy hosszú botját a magasba tartva, lesújtásra készen állt előttem. Elhúztam vékony karjaimat vércsutakos mellkasomról, a hátamra feküdtem, s fejemet hátrahajtva vártam a mindent elsöprő fájdalomra, amelyet ő okoz majd nekem.

Egy halk suhintás, aztán reccsenés. Ordítás. Suhintás, reccsenés, ordítás. És megint. Recsegő sikoltás, vakító fájdalom – de ott volt ő is! Halványan, de a pokol lángjaitól megmenekülve ült bennem, de már kiszabadult, vad madárként repdesett körbe. Belekaptam a szárnyába, s ujjaim között vörös virággá szelídült. Magamhoz szorítottam, s közben egyre több lett belőle, lassan ellepte a csónakot, de az illata ott lebegett körülöttem, elbódított, nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak szívtam magamba a forróságot, mígnem annyira elteltem tőle, hogy fuldokolni kezdtem a szorongatásában.

Én és a révészem tovább csónakáztunk az alvilágban, míg én minden egyes evezőmozdulatnál kihajítottam egy piros virágot a sötétlő tóba. Lassan eltűntek az illatok, a színek és az érzések, már csak én maradtam és az üres, otromba Halál a vérvörös pöttyökkel tarkított mező végtelenjében.

12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás