• Home
  • /
  • Category Archives: Fantasy

Ami halott, eltűnhet

Messzi harang kongása vegyült a külváros éjszakai csendjébe. A fiú, a megboldogult Kovács gyerek szelleme régóta hallgatta a feszülő némaságot. Szótlanul nézte, ahogyan egy gebe kutya fellöki a lakóház bejárata mellé támasztott konténert, és éhesen beletúr a szemétbe. Az eb percekig kotorászott, majd elrágcsált valami maradékot, aztán a hideg elől bevackolta magát a felborított szemetes mélyére. Hűvös szelek sisteregve hozták a távoli utcák fegyverropogásait, de ebben a tömbben egyelőre csend honolt. Súlyos, ragacsos csend.

A Kovács fiú a harmadik emeleti ablak felé fordult. Odabent, ahol annak idején a családjával élt, még mindig pislákolt egy gyertya halovány fénye. A fiú tudta, hogy az apja megtiltaná, hogy ebben a vészterhes időben éjjel is világítsanak, de hiába: apa már vagy fél éve eltűnt a fronton. A Kovácsné meg a kislány még lefekvés előtt imádkozni szoktak, hogy apa épségben megkerüljön, de a fiú már tudta, hogy hiába. Az apja is meghalt, találkoztak odaát. A fiú nem is ezért tért vissza. Húga miatt jött, akivel egyszerre fogantak, és már túl régóta álltak a világ két külön pólusán. Annyira rég, hogy a lelkük közti kötelék már egyre erősebben húzta őket egymáshoz.

A fény pislákolni kezdett, majd az ablak sötétségbe borult. A fiú néhány pillanatig figyelte a csendet, megbizonyosodott róla, hogy a testvére még nem hunyt el. A gyenge holdfényben a saját kezét nézte: a halálakor elkékült körme mintha egyre halványodna. Talán csak képzelte, de a bőre is kezdett áttetszővé válni. Sietnie kellett, különben ő örökre eltűnik, ha a húga életben marad.

Határozott léptekkel a lakóház bejáratához tartott. A megbúvó kutya visszhangzó csaholása dörgött rá a szemetesből, de az állat nem támadt rá. Megriadt az ismeretlen látogatótól. A néhai Kovács fiú előtt kinyílt, majd mögötte becsukódott a kulcsra zárt bejárati ajtó. Ahogy a gyerek elindult felfelé a lépcsőn a harmadikra, egyre csak azon gondolkodott, mennyi minden megváltozott idebent, mióta ő meghalt. A lakásokból ásító, idegőrlő csend volt a legfeltűnőbb. Például az a kedves bácsi az első emeletről, aki mindig cukrot adott a ház előtti téren bolondozó kölyköknek, már nem lakott az épületben. Ő két héttel a háború kitörése előtt hunyt el, álmában. Aztán hiányzott még a másodikról az az egyedülálló nő is, aki állandóan helyre teremtette a zajosan játszó gyerekeket az utcán. Ő még élt valahol, azt beszélik, meglépett a szeretőjével a behívó elől.

Ott nyílt az ő ajtajuk, a harmadikon. Fehér, repedezett, a zsanérjain meglógó faajtó volt egykor cikornyás aranybetűkkel, amik már koptak, mióta apa elment. Csak ovác maradt belőlük, az is fénytelenül.

A fiú nesztelenül átlépett a küszöbön, az ajtó ezúttal is bezárult mögötte. Ketten éltek már csak a házban: a kis, beteges Kovács lány, akinek a lelkét erővel húzta a túlvilág, meg az özvegy, és mindketten aludtak épp. A fiú nem várhatott tovább — ha nincsenek együtt, ő és a lány, akivel egyszerre nőttek anyjuk méhében, a fiú elhalványul.

És ha túlságosan is elhalványul…

Megrázta a fejét, nem akart erre gondolni. Mélyet próbált sóhajtani, de a még életében megdagadt nyaka nem engedte. Krákogott, mint aznap éjjel, mikor megfulladt a betegágyon, és ez eszébe juttatta, hogy ő már nem szokott lélegezni. A halottaknak erre nincs szükségük. Már nem érezte a padlóból felszálló por állott szagát, mint régen, míg emlékezetből végighaladt a sötét folyosón, és befordult balra a konyhába, ahonnét az utcáról a fényt látta.

Ott voltak mindketten.

Először a húgát pillantotta meg. A lány a padlón, hevenyészve összedobált párnákon és paplanokon feküdt, szinte mozdulatlanul. A fiú sokáig figyelte őt a félhomályban, mire észrevette az enyhén fel-le mozgó mellkasát a takaró alatt. Aludt. Homlokán hideg verejték gyöngyözött, és a nyaka… A nyaka ugyanúgy kezdett megdagadni, mint a fiúé, mikor még életében megbetegedett.

A kis Kovács elfordította tekintetét. Anyja egy szék támlájára rogyva elszenderedett, kezében a ronggyal, amivel a lánya arcát törölgette. Nem is baj, hogy elaludt. Akkor legalább nem látja, ahogyan a lánya is elmegy. A fiú arra gondolt, éppen elég lehetett ott lenni, mikor ő megfulladt, nem kell még egyszer végignéznie. Csak remélte, hogy anya valamiképp megérti, hogy nem volt más választása: muszáj volt magával vinnie húgát, ha nem akarta, hogy ő maga végképp elhalványuljon.

A lányhoz lépett, mikor anya, mintha megérezte volna, hogy valami készülődik, magához tért. Keresztülnézett a konyha közepén álló, valamikori fián, akin nem fogott az idő, és a mosogatóhoz lépdelt, kicsavarta a rongyot. Az asztalon meggyújtott egy újabb gyertyát, aztán leguggolt, és lefelé görbülő szájjal gyengéden törölgetni kezdte a didergő lány arcát. Halkan motyogott magában, és a fiúnak közelebb kellett lépnie, hogy hallja a szavait. Riadtan arra gondolt, talán azért kezd megsüketülni, mert bármelyik pillanatban eltűnhet, ha nem viszi végre magával a húgát. Aztán meghallotta, hogy anya róla beszél. Halkan búgó hangon szólt eszméletlen lányához.

— Nem akarom, hogy a testvéred után menj…

A kis Kovács fiú megrettent. Anya talán tudta, hogy ő is ott van? Akkor miért nem hozzá beszélt?

Kiabált. Törékeny, sipákoló lélek-hangján üvöltött, de az előtte térdeplő nő mintha meg sem hallotta volna. Toporzékolt, talpa alatt élesen csattogott a csempe, de ezt csak ő hallotta, és ettől egészen elevennek érezte magát, majdnem annyira, mint a halála előtti utolsó éjjelen, mikor ébren tartotta őt a folyamatos köhögés. Odakintről a kóbor kutya riasztó csaholása is felhallatszott, a zajra az özvegy felpattant, és kitárta az ablakot. Közeledett a fegyverropogás. A nő a szája elé kapta kezét, lábujjhegyre állva próbált minél messzebbre ellátni a házak között, és a fiú tudta, hogy elérkezett az idő.

Letérdelt a húga mellé, és szelíden a nyakára tette hideg tenyerét. A kis Kovács lány tüsszögni kezdett, majd egyre csúnyábban köhögött. Anya háttal állt, még mindig az ablakból kihajolva, egyre szorosabban markolta a párkányt. Nem nézett hátra, mikor a száraz köhögés csatakos, mélyről szóló hörgéssé erősödött. Csak akkor fordult meg, mikor a lány hangja belesimult a feszülő éjjeli csendbe.

A két gyerek kézenfogva állt a konyha közepén. Többé nem látta őket senki, de együtt már nem halványodhattak el. A hajnali nap fényével búcsúztak el anyjuktól, nem sokkal azelőtt, hogy a katonák betörték volna a bejárati ajtót.

A tűz a jégben

Tartalom:
Kilian, az utolsó tűzsárkány rettegésben és álcázva élt az emberek világában mindaddig, míg a jégsárkányok el nem fogták őt. Fajtársuknak hiszik, ezért Kilian a jég birodalmába utazik, mert talán ő lehet a következő sárkánynemzedék atyja. Későn ébred rá, hogy követi őt az a személy, akit mindentől megvédene: a lány, aki gyermekkorától kezdve vigyázott rá.
Megírás ideje: 2016. november
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 4400 szó
M. Gin kritikáját a novelláról ITT olvashatod.

Ahogy észak felé haladtak, egyre csípősebb lett a levegő. A kátyús aszfalton rázkódó teherautó dohos rakterében nem működött a fűtés, de a sofőr nem tudta ezt. Ha tudta volna, biztosan megjavította volna, mielőtt elindul. A szállítmánya túl értékes volt ahhoz, hogy a hideg miatt veszni hagyja.

Kilian összekötött kézzel, a hátán feküdt a sötétben, és igyekezett mélyeket lélegezve nem gondolni a még nagyobb hidegre, ami rá várt a sárkánykirálynő jégből vésett szigetén. Az ő szervezete nem bírta elviselni az erős mínuszokat. A vére ehhez túl déli volt, túl forró, túl tüzes. És tiltott.

Fékcsikorgás kíséretében a teherautó leparkolt. Szinte billent egyet az utastér, amikor a testes férfi kiszállt a volán mögül, és elindult hátra. Minden lépésnél erősen zihált, Kilian ezt hallgatva jött rá, hogy a sofőr ismét hozzá indult. Eltelt újabb három óra, tehát következett az újabb etetés. Kinyílt a raktér ajtaja, éles északi fény tűzött az ifjú szemébe. Aztán egy pillanat múlva a belépő férfi teste eltakarta a napot.

– Kaja van.

Kilian nehezen, de feltornázta magát ülő helyzetbe. A csuklói órákkal azelőtt még sajogtak a szoros kötélcsomótól, de addigra már elérzéketlenedtek. A férfit figyelte, ahogyan a már jól ismert, sárga műanyagdoboz fedelét a földre hajította, két ujjával kiemelte az ételbe esett kanalat, majd főzeléket tolt az ifjú orra elé.

– Mázlid van, hogy deréktól felfelé embernek nézel ki – morogta közben a bajsza alatt. – Ez a hosszú, pikkelyes sárkányfarok a frászt hozza rám… Hozzád se nyúlnék, ha agyaraid lennének, meg csöpögne a nyál a pofádból… De majd a jeges kis haverjaidnál jó kezekben leszel…

Kilian összeszorította a fogait, de nem szólalt meg. Nem ordíthatta a férfi képébe, hogy a jégsárkányok neki nem a barátai. Nem mutathatta meg, hogy a hosszú, kékre festett haja valójában olyan vörös, mint a tűz ezernyi arca. És mindenekfelett nem gerjedhetett haragra, mert a tűzsárkány bőre izzani kezd az indulattól. Márpedig a tűzsárkányok mind meghaltak, mantrázta magában. Mint tankönyvből betanult szöveget, úgy fújta kívülről: a tűzsárkányokat elpusztította Brasa, a jégsárkányok királynéja, hogy megőrizze egyeduralmát a világon. Ma már csak az emberektől távol, az örök hó birodalmában élnek sárkányok, egytől egyig olyan kék hajjal, mint a tenger vize.

Kilian haja inkább az ég kékjére hasonlított, és csak reménykedni tudott benne, hogy a mondákkal ellentétben nem ugyanúgy néz ki minden jégsárkány. Ő csak egyet látott, még gyerekkorában, mikor az az anyját elrángatta a fészke mellől, és összetört minden tojást. Egyet kivéve.

– Hé! – szólt megint a férfi. – Nem kell félni. Délután már oda is érünk. Jobb helyed lesz a tieid között, mint egy ócska panelban bujkálva.

– Kötve hiszem – szaladt ki Kilianből, de rögtön le is sütötte a tekintetét. Miért félne egy jégsárkány a sajátjaitól? – Nekem… nekem nem volt családom… Sosem találkoztam a fajtámmal…

– Én is csak az őrökkel – ismerte be a sofőr. Nagyot nyögött, mikor odaült Kilian mellé. A kezében tartotta még a tálat, de az ifjú ezúttal már nem evett. – A testük olyan, mint a kígyóé, mind más színű, és hosszabb, mint a tiéd. Nem hordanak ruhát sem, nem fáznak. Hideg a vérük, ezt mondják. Nem szeretik a meleget. De gyönyörű jószágok!

Jószágok, visszhangzott az ifjú fejében. Ha tudná ez a férfi, hogy bármelyik sárkány egy pillanat alatt elbánhatna vele… Kivéve persze őt. Sosem volt egy vad teremtés, meg nem is tanult harcolni, mint ahogyan az a tűzsárkányok körében szokás volt. Bezzeg, ha egy kicsivel több ideje lett volna a szüleivel! Talán megtanulja kontrollálni az indulatait, és könnyűszerrel szénné égethette volna azokat az emberi katonákat, akik rátörtek Miriam lakásában.

Mélyet lélegzett. Igen, még mindig ott terjengett körülötte Miriam illata. A nő és a lakásának szaga olyan mélyen beleivódott a bőrébe, hogy még sok ezer kilométerrel odébb is magán hordta. Kicsi volt még, mikor egy kukában rejtőzve rátalált a leány, alig volt nagyobb egy tízéves emberi gyermeknél. De Miriam, aki világéletében egyedül lakott, magához vette, és együtt soha többé nem voltak már magányosak. A nő is elvesztette családját, még gyerekként, lakástűzben. Csak egyetlen tulajdona maradt meg abból az időből, amit mindig nála volt: egy fekete köves medál, amit mindig magával hordott a nyakában.

Miriam szerencsére nem volt otthon, mikor a támadók megrohamozták a lakást. Kilian tartott tőle, hogy nem tudta volna őt megvédeni. Az az apró szoba, amiben lakott, egyébként sem jelentett neki már évek óta nagy mozgásteret. Hosszú, kígyószerű sárkányteste az egyik sarokban tekeredett össze, emberéhez hasonlatos felsőtestét pedig egy foltos matracon pihentette. Miriam reggel és este, a munkából hazaérve adott neki enni és takarított nála. Közben pedig megszerették egymást, és végül Kilian akkor sem hagyta őt el, amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy túléljen egyedül. Pedig Miriam sokszor mondta, hogy menjen el, hagyja el őt is és a várost is. Távol a településektől, a végtelen erdőkben szabadságra és békére lelt volna, ott sosem talált volna rá senki élő ember. De Kilian nem akarta egyedül hagyni Miriamet, ezért ott maradt.

És Miriam végül mégiscsak egyedül maradt. Kilian elképzelte, ahogyan a nő megfáradtan hazaérve a zsanérokról leszakadt ajtóval néz először szembe, a lakásban pedig a szörnyű dulakodás romjaival: a hosszúkás sárkánytest ide-oda rángatásával az ifjú megszökni nem tudott, de az egyszerű faasztalnak lábait szegte. A nő keresni kezdi majd őt, szólongatja, a kis szobába szalad, de nem lel odabent senkit sem.

A sofőr végül belefáradt abba, hogy beszélgetni próbáljon Kiliannel. Becsapta a raktér ajtaját, és megint éjsötét lett. Ahogy elhaladt a teherautó mellett, még annyit mondott:

– Nemsokára odaérünk az átkelőhez. Ha mázlid van, te leszel a következő sárkányapa.

Kilian elmosolyodott magában. Tudhatta volna. Minden sárkányfaj ugyanolyan társadalmi berendezkedésű: csak egyetlen nőstény van, csak ő szaporodik, és ha a gyermekei között idő előtt leány születik, azt megöli. Brasa tehát elkezdte összegyűjteni a birodalom mindeddig érintetlen, sárkányifjúnak nevezett alattvalóit, hogy kiválassza közülük a legrátermettebb hímet. Annak idején az ő anyja, Mor is így tett, a sárkányok között ősidők óta ez a bevett szokás.

A motor hangos bőgéssel beindult, és újra útnak indultak. Egy nagy rázkódás azt jelezhette, hogy letértek az aszfaltról a földesutakra. Kilian, hogy ne fázzon, hosszú sárkánytestét a mellkasa köré tekerte. Korgott a gyomra az éhségtől, de nem akart enni. Úgy érezte, megelégszik Miriam illatával is, ami még mindig erősen körbelengte őt.

Az ifjú elaludhatott, mert nem emlékezett az út további részére. Mikor magához tért, a motor már nem járt, és odakintről hangokat hallott. Nem csak a barátságos sofőrét, hanem egy egészen újat is: magas, reszelős torokhangon beszélgetett vele valaki. Kilian nem mozdult, csak fülelt.

– A fizetsége – hallotta a magas férfihangot. – De előbb hadd nézzem meg.

Lépteket hallott a hóban ropogni, meg mintha egy hatalmas testet vonszoltak volna. Sóhajtott egyet: a lehelete sűrű, fehér páraként távozott. Megérkeztek tehát az örök hó birodalmába. A következő pillanatban az őr benyitott a raktérbe, de az odakintről betűző éles fény miatt Kilian lehunyta rögtön a szemét. A sárkány végignézett az ifjún, a tekintete elidőzött a gúzsba kötött kezén és a szokatlan árnyalatú haján, aztán rámorgott a sofőrre:

– Ő nem rab, hanem vendég, maga idióta! Jöjjön, kifizetem, aztán átveszem.

Mikor Kilian kinyitotta a szemét, az őr már megfordult, de még megnézhette magának a hosszú, kék hajfonatát. Olyan kék volt, mint ahogyan arra emlékezett. Ahogy távolodni kezdett a teherautótól, meglátta hosszú, ezüstszürkében pompázó sárkányfarkát is. A hatalmas pikkelyek ékkövekként verték vissza a nap sugarait. Igaza volt a sofőrnek: sokkal nagyobb volt Kiliannél.

Ahogy eltávolodtak a járműtől, az ifjú fülét különös neszek ütötték meg. Kíváncsian felült a raktérben, hátha megpillant valamint kint, amit eddig nem láthatott. A sofőr és a sárkány eltűntek előle, csak a havas sziklát látta, amin leparkoltak, és alattuk a jeges, lassan kavargó, mélykék tengert. Messze, csaknem a láthatáron kívül, egész kicsinek tűnt a jégsárkányok szigete, de Kilian rögtön tudta, hogy az lesz az. A szigetnek furcsa, égnek meredő csúcsai voltak: a palota tornyai. A legtöbb tűzsárkány bármit megadott volna érte, hogy akár csak megpillanthassa a jégbe vájt birodalmat, de nem tudták elviselni a csontba maró hideget. Kilian érezte, hogy testének vége, a sárkányfarkát repüléskor az égben tartó kis szárnyak jegesre fagynak, s mikor rájuk nézett, azt látta, hogy a korábban üde zöld színük is mintha egyre fakóbb lenne. A szervezete elkezdett haldokolni.

Újra neszt hallott, de nem mert mozdulni. Nem tudta, hogyan bánnak a jégsárkányok a királynő megtermékenyítőjével, pláne, ha az szökni próbál. Csendben maradt. Egészen halkan, de a hó ropogását hallotta. Valaki még járkált körülötte. Egy újabb őr lehetett, aki egyre csak közeledett a nyitott ajtóhoz. Kilian megpróbálta minél kisebbre húzni magát.

Először csak az arcát látta meg. A nő óvatosan körbekémlelt a raktérben, azután kapkodva a háta mögé pillantott, és egy ugrással bent is termett. Csak egy vékony pulóvert viselt a ruhái felett.

– Miriam – suttogta Kilian. – Hogyan…

– Láttam, ahogy elvittek. Féltem, Kil. Nem maradhattam ott. Elbújtam – szipogta, és szorosan a sárkány mellkasához bújt. Kilian nem mondott már semmit, csak átölelte a reszkető nőt. Már tudta, miért érezte az ő illatát végig az út során. Szorosan fogta őt, arcát beletemette a szeretett nő seszínű hajába.

– Elaludtam útközben – rebegte Miriam az ifjú vállába. – Azt álmodtam, hogy tűz üt ki, és téged elemésztenek a lángok.

Kilian döbbenten hallgatta a lány szavait. Miriamnek sosem mesélt arról, mit képes kiváltani belőle a harag. Hogy az izzó bőre képes felgyújtani bármit, amihez hozzáér. De itt, a jég világában Kilian semmit sem tudott volna elégetni.

– Csak egy álom volt. Ne aggódj.

– Odaadom a medálomat! – Miriam a nyakához kapott, és leoldotta a nyakláncát. Ott fénylett rajta az éjfekete kő, az egyetlen, ami a szüleitől megmaradt. – Ez megvéd!

A sárkány nem ellenkezett, pedig nem volt biztos benne, melyiküknek volt nagyobb szüksége a védelemre. Miriam karjával átkulcsolta a nyakát, ráakasztotta a nyakláncot, és csak ölelte őt tovább. Néhány percig így ültek ott, egymásba gabalyodva, de aztán Kilian ismét meghallotta az őr reszelős hangját.

– Bújj a szárnyam alá! – utasította Miriamot. – Van ott egy kiálló tüske, abba bele tudsz kapaszkodni. Bármi is történjen, ne szólalj meg, és ne gyere ki onnan!

Miriam engedelmesen elbújt. Kilian érezte a nő testének melegét a bőrén, és mindkét szárnyát szorosan a hátához húzta, így eltakarva társát. Feszülten fülelt és várakozott. Most már nem csak a saját életéért felelt. Annál is inkább, mert emberi lény nem léphetett a sárkányok földjére, így ment ez, mióta világ a világ.

 Az őr szélesre tárta a raktér ajtaját, és bátorítóan intett Kilian felé.

– Gyere! Átrepülünk a szigetre.

Kilian kimászott a teherautóból. Ahogy sárkányteste hozzáért a fagyott hóhoz, úgy érezte, ezernyi tűvel szúrják át a pikkelyeit. Legszívesebben azonnal visszaugrott volna a kocsiba, de tudta, ha kimutatja, mennyire fázik, rögtön gyanút fognak a sárkányok. Körülnézett, és meglátta a sofőrt. A kezében vastag köteg papírpénzt tartott, annyit, amennyit Kilian még sosem látott Miriamnél a sötét kis lakásban.

– Sok sikert! – biccentett neki a férfi, és beült a volán mögé.

Kilian követte a szürke őrt a sziklaszirthez. Egészen a peremig kígyóztak sárkánytestükön, lefelé nézve pedig az ifjú hatalmas jégtáblákat látott rettenetes mélységben. Érezte, hogy Miriam egyre inkább reszket a szárnya alatt. Lázasan gondolkodott, hogyan szöktethetné meg legalább őt. Azt latolgatta, vajon legyengülve, vacogva le tudná-e győzni az őrt; esetleg elég lenne-e csak gyorsabban repülni nála, de vajon arra képes lenne? Ha felszálláskor Miriam elengedné őt, és egyszerűen csak hátra hagyná a szirten, talán az őr sem nézne vissza. De a nő vajon túlélne odakint? Nem tudhatta, mikor jár erre ember legközelebb, márpedig ezen a tájon Miriam nem bírna ki egy éjszakát. Vagy halálra fagyna, vagy megennék a farkasok.

– Ott jönnek a többiek! – mutatott a sziget felé az őr. Kilian résnyire szűkített szemekkel nézett abba az irányba, és valóban: a távolban, a levegőben újabb sárkányok közeledtek feléjük. Két újabb hím érkezett, hasonlóan fonott, és ugyanolyan kéken pompázó hajjal. Szinte hasították a levegőt, úgy repültek, és pár perc múlva landoltak a szirten.

– Izgulsz? – kérdezte köszönés nélkül az egyik, amelyiknek a sárkányteste is kék volt. – Libabőrös vagy.

Kilian furcsa mozdulatot tett, olyat, ami egy vállrándítás és egy bólintás keverékének tűnt. A kék őr vigyorgott.

– Majd bent kezelésbe veszik – szólt mogorván a másik, a fekete színű. – Meg a hajával is kezdenek valamit. Egészen tönkrement ott délen.

 – Induljunk!

A három őrsárkány kitárta hatalmas szárnyát, és elrugaszkodtak a szirtről. Kilian szíve heves kalapálásba kezdett. A sárkányok tettek pár kört a feje felett, majd alábuktak a sziklaszirtnek, hogy megérintsék a tenger jeges vizét.

– Csak maradj ott – sziszegte alig mozgó ajkakkal. – Ha magasan repülök, nem vesznek észre.

Kitárta ő is hatalmas, zöld bőrredő-szárnyait. Hosszú évek óta már, hogy erre nem volt alkalma. Először átmozgatta őket, hallotta a bejáratlan ízületek roppanását, aztán csapkodni kezdett velük, és elemelkedett a földről. A magasba szállt, aztán maga alá nézett a fogva tartóira. Az őrök sárkányteste sokkal hosszabbra nyúlt, mint az övé, és emberi részük is idősebbnek tűnt: mély ráncok szabdalták szakáll borította arcukat, karjuk jóval nagyobb izmoktól duzzadt. A szárnyuk mégis szemmel láthatóan kisebb volt, mint Kiliané: ez volt az egyetlen olyan tűzsárkány-tulajdonság, amit sehogyan sem rejthetett volna el. A három sárkány a közelébe repült, mire az ifjú egy kissé magasabbra emelkedett. Nem szóltak semmit, de Kilian látta rajtuk, hogy hűvösen a szárnyát méregetik. A legidősebbnek tűnő, a fekete testű sárkány unta meg legelőször a bámészkodást: intett a többieknek, és megindultak a sziget felé. Kilian követte őket. Ügyelt rá, hogy végig mögöttük és némileg felettük repüljön, de ne annyira, hogy úgy tűnjön, mintha szándékosan el akarna távolodni tőlük. Fütyült a fülében a szél, ami számára a szabadság felszabadító érzését jelentette, de tudta, hogy Miriam számára az utazás maga a pokol: a lány kezei jégcsappá fagyhattak már néhány perc alatt is.

– Tarts ki! – bíztatta, de hangját elnyelte a menetszél. Kicsivel később már az ő arca is égett a fagytól, összeszorított fogakkal, némán és tehetetlenül remélte, hogy a lány nem fog elájulni. Talán elkapni sem tudta volna, mielőtt a tengerbe vagy egy jégtáblára zuhan. Félt, de tudta, hogy erősnek kell látszania Miriam kedvéért.

A távolból kicsinek tűnő jéghegy egyre nagyobb méreteket öltött. A vízen úszó sziget a felszínen is hatalmas méretűnek tűnt, Kilian bele sem mert gondolni, mekkora része lehet a víz alatt. A palotát a hegyből faragták ki: legalább száz hófehér, csillogó tornya meredezett hegyesen az ég felé, ablakaiból pedig tucatnyi sárkány kísérte tekintetével a jövevényeket. Mikor elrepültek egy tér felett, az ott összegyűlt sokaság hangos, visszhangzó tapsviharba kezdett. Kilian nem értette a helyzetet. Miért ünneplik őt? Hiszen még nem is találkozott a királynővel, mégis őt választhatták ki az apának?

Sosem látott még ennyi sárkányt egyszerre. Kicsiként ő bújt ki először a tojásból, így éppen csak az anyját látta, mielőtt a jégsárkány meggyilkolta volna a tűzkirálynőt. A téren legalább száz hatalmas testű sárkány állt, mindannyian különböző színűek, és mind őt figyelték. Néhányan a levegőbe emelkedtek, hogy üdvözöljék a Kiliant kísérő őröket, mire az ifjú védekezően összehúzta szárnyait a teste mellett. A jégsárkányok ezen csak mosolyogtak, és Kilian rájött, hogy azt hiszik, egyszerűen csak fél tőlük. Biztosan híre ment, hogy őt az emberek közül mentették ki, márpedig egyetlen sárkány sem találkozik szívesen a kétlábúakkal. Még a tűzsárkányok is tőlük távol, lakatlan területen éltek.

– Erre! – utasította őt az ezüstszínű őr. Irányt váltott, és a tágas főtértől elzárt, kisebb sima terület felé irányította az őröket és Kiliant. Az ifjú, hogy landolás közben meg ne lássák utasát, már a magasban behúzta a szárnyát a hátára, emiatt nem tudott olyan puhán érkezni a jégre, mint az őrök. Éles csattanással esett le, és rögtön megcsúszott. Eldőlt, kezeivel az utolsó pillanatban támasztotta meg magát a jégen, mielőtt a teste is csapódott volna. A tenyerét elvágta egy jégszilánk, vére nyomban a hóra csorgott. Kilian rögtön az ajkához kapta a sebet, és lenyalta a vért. Meleg volt.

– Gyere, na! – segítette őt talpra az egyik őr. A vállánál fogta meg Kiliant, közel a szárnyához, és ő érezte, hogy Miriam testén remegés fut végig. Még mindig nem tudta, hogyan mentse meg a lányt.

A három sárkány közrefogta őt, és a térről nyíló jégépületbe vezették Kiliant. Kívülről úgy tűnt, mintha ez a palota egyik hozzátoldott mellékszárnya lenne csak. Odabent is minden jégből épült, Kiliant rögtön körbevette a hideg. Szorosabbra húzta Miriamen a szárnyát.

– Hova megyünk?

– Csatlakozol a többiekhez, amíg el nem kezdődik a mérkőzés. – Az ezüstös sárkány egy díszesen faragott, kétszárnyú jégajtónál állt meg. Kilianre nézett, értetlenkedését látva a tekintetét forgatta. – A kérők megküzdenek egymással, és a legerősebb a királynő új párja.

Ha valamire, harca aztán nem számított Kilian. Sosem küzdött, és mivel jobbára egy apró szobában nőtt fel, az izmai sem fejlődtek eléggé. Az egyetlen előnye a hatalmas szárnya volt, de annak szemtől szembeni küzdelemben nem veszi hasznát.

Az őrsárkány kettőt kopogott az ajtón, mire az hangtalanul kinyílt. Az őrök elálltak Kilian útjából, egyedül kellett bemennie.

A terem hatalmas volt, semmilyen berendezéssel sem rendelkezett. A jégfalak a magasba nyúltak, ahol gömbölyű kupolaként zárták le az épületet. Kilian négy jégsárkányt pillantott meg. Egy közülük, a piros meglehetősen kicsi volt a többihez képest, egy sarokban kuporodott össze. A másik három – egy méregzöld, egy sárbarna és egy sötétkék – életerős, fiatal hímek voltak, egy bandába verődve méregették a legkisebbet. Mikor Kilian belépett, mindannyian felé fordultak. Egyikük sem üdvözölte, csak a méregzöld színű mutatott flegmán a terem közepe felé.

– Ott a parittyád. A fegyvered. – És pimaszul vigyorgott. Kilian tekintetével követte az irányt, és megpillantott a földön egy furcsa tárgyat. Egy bőrdarab volt, amihez két vékony madzagot kötöttek, s mellette ott hevert öt darab akkora kő, mint a bőr. Kilian sejtette, hogyan használja, de nem hitte volna, hogy túl erős fegyver lenne. Végigmérte a többi sárkányt: a méregzöld, aki magasan tartotta az állát, egy drágakövekkel kirakott markolatú kardot szorongatott; a barna kezében buzogányt tartott; a kék egy kisebb tőrt kapott; és a piroshoz egy bot jutott, aminek az egyik végét hegyesre faragták. A kiosztás nyilván nem szabályszerűen történt.

Kilian az esélyeket fontolgatta. Harcolni a furcsa fegyverrel a kard, a buzogány és a tőr ellen nem tudott volna. A kis pirostól nem igazán félt, nem hitte volna, hogy benne van elég bátorság a támadáshoz. Repülni a nagyobb szárnya miatt biztosan jobban tudott, de akkor pedig kockáztatja, hogy a többi sárkány észreveszi Miriamet. A terembe lépés óta ekkor jutott először eszébe a hátán csimpaszkodó lány, és magában meglepődött, amiért ennyire bátran és nyugodtan tűri a helyzetet.

Közelebb lépett a többiekhez. A három erős sárkány, látva ezt, körbe állt háttal neki, úgyhogy a gyenge piroshoz ment oda. Közelítve meglátta a testén húzódó horzsolásokat: a többiek már puszta kézzel jól elbántak a kisebbel. Az egyik karját is furcsa szögben tartotta.

Észrevehette, hogy Kilian a karját nézi, mert nyomban kihúzta magát.

– Semmiség – nyögte, majd leeresztette felsőtestét a földre. – Csak meghúzódott.

Mégis, ahogy ránehezedett a karjára, az arca fájdalmas fintorba torzult. Kilian benyúlt a hóna alá, és a jégfalhoz bicegett a fiatal hímmel, ahol az megtámaszthatta a hátát.

– Riten vagyok.

– Kilian – biccentett. – Jól helyben hagytak.

Riten bólintott.

– Én nem akartam itt lenni… úgysem nyerek… De a bátyám volt az előző apa, mielőtt meghalt…

– Ki kell innen jutnunk – szólt közbe Kilian. Tekintetét fel-alá járatta a terem falai, a plafon és a díszes bejárat között. Egy gyengepontot keresett: lyukat a jégen, egy túl vékonyra faragott falszakaszt, egy másik kijáratot. Már nem érezte olyan forrónak Miriam testét a bőrén, és ez kapkodásra késztette.

A másik három sárkányra nézett. Erősek voltak mindannyian, emberi felsőtestük csupa izom. A fegyvereiket markolták, a zöld sárkány még kardforgató tehetségével is hetvenkedett társainak, azok pedig lenyűgözve hallgatták a penge suhogását és az ifjú morgását minden egyes levegőbe mért csapás alatt. Aztán egyszer csak összeakadt a tekintetük. A másik még magasabbra emelte az állát, és lenézett Kilianre.

– Bajod van, városi?

Kilian lesütötte a szemét, és közben önmagát átkozta. Kerülnie kellett volna a feltűnést. Befordult a fal felé, Riten pedig motyogni kezdett.

– Ishiga nagyon hirtelen haragú… De jól bánik a jéggel…

Kilian bólintott. Ha a tűzsárkány bőrét az indulat felhevíti, a jégsárkány nyilván jegessé válik. Vajon kettejük haragos csatájából ki kerülne ki győztesen? A tűz legyőzheti a jeget?

– Azt kérdeztem, bajod van velem, városi? – Ishiga megfeszülten állva nézett Kilianre. Jobbjában a kardot markolta, a pengét maga elé tartva. Kilian tudta, hogy ez fenyegetés, és nem sok kétsége fért hozzá, hogy a méreggel színezett jégsárkánynak nem csak a szája nagy. Gondolkodás nélkül megemelte a kezében tartott parittyát, de nem akart először támadni.

– Én nem akarom a királynőt. Nekem ez a nyeremény nem kell.

– Itt senki sem azt kérdezte, te mit akarsz! – rivallta Ishiga. – Brasával párosodni kötelességed! Ő rendelkezik a faj minden hímje felett! Egy alkalommal akár száz tojást is képes lerakni! Úgy hallottam, az a döglött tűzsárkánynő csak húszat tudott…

Kilianben felrémlett anyja emléke: hófehér, gyöngyházfényben úszó pikkelyek borították a farkát, a haja a naplemente vörösében játszott, és a teste mindig meleggel ölelte körbe fiait – és az ifjú támadott.

Egyetlen fegyverére támaszkodott, az öklömnyi kövekre, és hirtelen haragjában Ishiga arcába dobta mindet. A jégsárkány még csak meg sem tántorodott, a szemébe és homlokába vágódó kavicsok éles koppanással hulltak le mellé a jégpáncélra. Két csatlósa nyomban Kilian előtt termett, és míg ő ijedten hátrált, hallotta Miriam rémült zihálását. Legszívesebben megszorította volna a kezét, hogy bátorítsa a nőt.

A barna sárkány lendült először Kilian irányába. Közelről látszott csak, hogy a mellkasát mély árokként szabdalták a harci hegek, ahogyan felemelte buzogányát, és a tűzsárkány felé sújtott vele. Kilian a hátához feszítette szárnyait, és kitért a támadás elől. Azon gondolkodott, hogy hogyan szerezhetné meg ellenfele fegyverét, mikor a sebhelyes fájdalmas kiáltást hallatott.

– Mi a…

Megfordult, és szeme kitágult a döbbenettől: Riten állt mögötte, kezében a dárdájával. A barna sárkány a szárnyához kapott, amin a bőrredő egy hosszú sávban felszakadt, és bőszen folyt belőle a vér a hátára, onnan pedig a tükörsima jégre. Kilian csak ekkor vette észre, hogy a dárda hegye is véres. Pillanatok alatt körbelengte mindannyiukat a fémes szag. Szavak sem kellettek hozzá, hogy Kilian tudja, a sárkányok végezni fognak Ritennel.

Támadt.

A puszta kezével tépett bele a bajtársára vetődő tűzsárkány húsába. Az megtorpant, megint meglendítette a buzogányát, de az apró Riten rácsimpaszkodott a karjára. A barna tehetetlen mérgében üvölteni kezdett, izmos sárkánytestét a falnak ütögette, remegett felettük a jégmennyezet. A feldühödött sárkány Riten hajába markolva rángatni kezdte őt. Kilian belevágta az öklét ellenfele arcába, ugyanakkor rántást érzett a szárnyánál, és elvágódott a jégen.

– Nézzétek! Mit keres ez itt? – hallotta Ishiga hangját. Nyomban feltápászkodott, de már érezte, hogy elkésett: nem melegítette őt Miriam teste. Az egyik szárnya ernyedten lógott a vállára, megrándult, mikor a tűzsárkány belekapaszkodott.

Miriam ott állt közöttük mezítláb, és nem tudta, merre fusson. Szája sikolyra nyílt, de nem jött ki hang a torkán. Óvatosan hátrált Kilian felé, közben vékony karját védelmezőn átfonta remegő teste körül.

Vacogott.

Ishiga találta meg először a hangját:

– Ez egy…

– Ember!

Összerezzentek az új hang hallatán. Kilian a faragott ajtó felé fordult, és elakadt a lélegzete.

Egy hatalmas, aranyszínű sárkánynő állt előtte. A dulakodásban nem vehették észre, mikor belépett közéjük, így hangja és megjelenése a meglepetés erejével csapott le rájuk. Kilian még sosem látott ekkora sárkányt, a teste valahol bőven a termen kívül kígyózott. A kintről, a jégfalakon át beszűrődő napsugarakat megtörve szórták szerteszét a sárkány tenyérnyi nagyságú pikkelyei, kék haja pedig lelógott egészen a derekáig. Az ifjú a királynővel nézett szembe.

– Fogjátok el! – utasította Brasa a mögötte álló sárkányőröket, akik habozás nélkül megindultak a reszkető Miriam felé. Kilian ráugrott a hozzá közelebb állóra, öklével ütötte, és közben érezni kezdte a testét körülölelő forróságot.

– Éget! Éget! – ordította az arcát fogva a sárkányőr, és farkának egy erőteljes csapásával lesodorta magáról Kiliant. – Éget a bőre!

– Tűzsárkány – visszhangzott egyetlen szó a teremben, és a harcosok megtorpantak. Mindenki Brasára meredt. Ő egészen szűkre húzott, aranyszín szemével Kiliant méregette. – Hosszú évek óta te vagy az első, akit láttam.

Kilian mozgást látott a szeme sarkából. Már nem tudott kitérni: Ishiga kardja felszántotta az oldalát, és a tűzsárkány elvágódott.

– Vezessétek el az embert! A tűzsárkányt pedig hozzátok.

Néhány percre Kilian előtt elsötétült a világ. Pislogott, de nem látott, fülelt, de nem hallott. Csak annyit érzett, hogy a jég, amin végigvonszolják a testét, apró vágások tucatjait ejti a bőrén. Motyogott, szerette volna Miriamet szólongatni, de csak érdes hörgés hagyta el a száját. A gyomra liftezett, hányingere volt, és a hideg ádáz vadként mart a húsába.

Mire kitisztult előtte a köd, már nem abban a hatalmas teremben feküdt. Tömény, édes illatfelhő lengte körbe, és zenét hallott, halkan, mintha leánygyermekek dúdolnának kedves dalokat. Kinyitotta a szemét, pislogott, aranyszínű fényt látott.

Felpattant, és kábán a falhoz húzódott, minél messzebb Brasa hűvös testétől.

A sárkánykirálynő saját termében lehettek. Brasa otthonosan mozgott idebent, északi állatok bundájából készült párnákon pihentette hosszúkás testét. Bátorítóan mosolygott Kilianre.

– Nincs mitől félned. Senki sem fog már bántani, a párom vagy. Egyébként kitisztították a festéket a hajadból. Rémes volt az a kék.

Kilian egészen az ablakig hátrált. Kezébe vett egy tincset, és a szeme elé emelte. Gyermekkora óta nem látta az eredeti színét, ami a tűz minden árnyalatában pompázott.

– De hát én tűzsárkány vagyok.

– Gondolj bele – kuncogott Brasa –, milyen erősek lennénk, ha egyesítenénk a két fajt, a tűzsárkányok mindent elsöprő forrását és a jégsárkányok állhatatosságát!

– Egyetlen tűzsárkány sem szolgálná a fajuk kiirtóját!

– Kivéve – húzódott ravasz mosolyra Brasa égővörös ajka –, ha én vagyok az anyjuk. Ma délután pedig te válsz az apjukká.

Kilian hátán felkúszott a jeges rémület. Fogalma sem volt, van-e alapja Brasa tervének, hogy vajon a hibrid tűzsárkányok képesek-e sutba dobni a legerősebb ösztönüket, de egyenesen rettegett a sárkánykirálynő lángoló tekintetétől. Hátra fordult, és kilökte az ablakot. Megmarkolta a széleit, és egy ugrással a párkányon termett. Hihetetlen magasságban állt, eszmélt rá, a legmagasabb toronyban. Innen az egész szigetet belátta, a hatalmas teret az őt ünneplő néppel, a sziget csupasz peremét, és a távolban az emberek kopár földjét is.

– Egyenesen nézz, a tengerpartra.

Kilian tekintetével többször is végigpásztázta a sziget széleit, mire észrevette, amit kellett. Két jégsárkány vezetett megkötözve egy aprócska emberi lényt – Miriamet. A parthoz érve az egyik sárkány karjába vette a nőt, és elrugaszkodott vele a földről. Kilian szívéről leesett a legnagyobb kő. Az nem számított, mekkora válságba kerülhet a sárkányok között már eddig is felborított egyensúly, ha az ember, akit szeret, biztonságban van…

De a sárkányőr a tenger felett szállva elengedte a lányt, és ő a tengerbe zuhant.

– Engedd elszakadni a kötelékeidet az emberek világához, a tűzsárkányok világához. Annak vége.

Kilian vére forrni kezdett. Elkeseredetten kutatta a vízben kalimpáló leányt, még pár pillanatig mintha csobogást látott volna ott, ahol Miriam a vízbe zuhant – aztán kisimult a tenger vize.

– Ha égetni kezdesz – szólt fenyegetően Brasa – csak saját magadnak ártasz. Idebent nincs semmi, ami meggyulladna.

De Kilian már nem látta maga előtt Brasa aranyszínű pikkelyeit. Csak a tejfehér ködöt, ami az elméjére borult, a múltban az egymáson csattanó fehér pikkelyeket az anyja testén és a vakító havat, amin a vízbe fúlt és megfagyott Miriam utoljára lépdelt. És Kilian égni kezdett, füstölt és lángolt a bőre, napvörös haja lobogott, és rávetette magát a sárkánykirálynőre. Egymásnak feszült kettejük húsa, olvadni kezdett a jég, az égő hús bűze szárnyalta körbe kettejüket. Brasa sikoltozott, vergődött, de az egybesülő bőr nem engedte őt el. Kilian szerelme utolsó jóslatára gondolt, mielőtt az ifjú és a sárkánykirálynő lelkének lángja végleg kihunyt.

Kereszttűzben

Tartalom:
Briana a romantikus történetek tipikus főszereplője: egy csetlő-botló tinilány, akit sosem venne észre Liam, az iskola legnépszerűbb fiúja. A lány úgy dönt, a csodákra bízza a dolgot, és elás egy fémpénzt az erdőben. Ezután tényleg megadatik neki a lehetőség, de biztosan erre van szüksége a boldogsághoz?
Megírás ideje: 2013. augusztus
Figyelmeztetések: fantasy
Terjedelem: 3400 szó

Aznap még az eső is elkapott, mielőtt beértem volna az iskola épületébe. A hajamból lassan csepegett a víz, a cipőm olyan volt, mint egy elsüllyedt csónak; a ruháimat pedig legszívesebben kiakasztottam volna száradni az ablakba. Mindent összegezve, úgy néztem ki, mint aki az utcán aludt.

Nem számított volna, dehogy is! Az érzés, hogy a bőrömhöz tapadt a nedves textil, kellemetlen, hogyne, de hát nem is én voltam az egyetlen, aki aznap pórul járt. Nem éreztem kellemetlennek…

…egészen addig, amíg be nem fordult a folyosó végén Ő. A nagy Ő. A fiú, akiért nem csak én, de az iskola lányainak döntő többsége bármit megadott volna. Rövid, szőke haja volt, ami a forgójánál mindig úgy meredezett az égnek, mintha éppen egy vad vágtáról jönne. Bal kezével folyton beletúrt hátulról, mintha még inkább azt az érzést akarná kelteni csodálóiban, hogy ő egy igazi hős, aki sosem áll le, aki folyton csak pörög, mindenkit megment, a szél pedig csak úgy borzolja a haját!

Meg aztán, volt a jobb vállán egy heg. Az volt a kedvencem. Habár hallottam pletykákat, hogy milyen sérüléseket szenvedhetett el kiskorában – egyesek szerint egyszerűen beleszaladt egy tüskés bokorba –, én nem hittem nekik. Tudtam, szentül hittem, hogy az a heg valami sokkal magasztosabb, sokkal inkább hozzá illő balesetben szerezte meg dicső helyét: talán megkarcolta egy fa ága, miközben bajba jutott kishúgát mentette meg, vagy megtámadta őt egy ittas alak, mikor ő a barátnőjét védelmezte.

Merthogy volt neki barátnője is.

Az a lány pedig mindent megtestesített, ami én nem voltam: magas volt, hosszú combokkal, íves lábfejjel. Hullámos, szőke tincsek keretezték az arcát, szemei úgy villogtak, mint a macskáé, és a rúzs az ajkain! Az ő arcával kellett volna hirdetni a szépséget. És ha nem lett volna elég, hogy a látványa több mint mámorító, észnek sem volt híján: gyönyörűen szavalt, értett a matematikához, hetente többször versenytáncra járt.

Olyanok voltak ők ketten, mint egy igazi álompár, olyasféle, ami csak a mesékben létezik.

Aznap, amikor bőrig áztam és még a hajam is tincsenként ragadt a koponyám különböző részeire, ők ketten, a csodálatos fiú és a csodálatos lány, felém tartottak a folyosón. Rettegtem. Remegni kezdett a lábam és a karom, szédítő gyorsasággal kezdtem kotorászni a kezemben tartott hátizsákban egy sálért, de hiába, minduntalan kicsúsztak a dolgok a kezemből: egy tolltartó, néhány füzet, aztán a legrosszabb – egy tisztasági betét!

Szóval ott álltam, olyan vörös arccal, ami egy igazi paradicsomnak is nehéz feladat lett volna, a lábam előtt pedig ott hevert az összetéveszthetetlenül hozzám tartozó betét. A gyönyörű pár pedig, kéz a kézben, egyre csak közeledett felém.

Hirtelen felindulásból – hiszen már nem tagadhattam volna le, hogy én vagyok az a szerencsétlen ott előttük, és nem volt időm összegyűjteni a földről az ingóságaimat – a fejemre húztam a hátizsákomat.

Igen, a fejemre.

Próbáltam olyan kicsire összehúzni magam a fal mellett, amennyire csak tudtam. A léptek zaja és a halk kuncogások neszei egyre csak közeledtek. Aztán egyszer csak elnémultak, de ahelyett, hogy ez megnyugtatott volna, csak jobban kétségbeestem. Ott álltak meg előttem.

Lágy, csilingelő kacagás hallatszott.

– Az ilyen pancsert mutogatni kéne! – trillázta, mire egy érdes, erőteljesebb hang is felhangzott. Nevettek. Rajtam.

Tudtam, magamtól sosem érhetem el azt sem, hogy egyáltalán szeretetteljesen, bizalommal nézzenek rám, és ne úgy, mint a világ legszerencsétlenebb kis csitrijére.

***

Késő délutánra elállt az eső, habár a föld még mindig latyakos volt és felpuhult. Addigra már megérett bennem az elhatározás: tennem kell valamit. Ez nem mehet így tovább.

A házunk mögötti erdőbe vetettem magam. Egy fának támaszkodtam, nehéz sóhaj szakadt fel belőlem.
Még ha… még ha Liam, az a csodálatos ember, azzal a lehengerlő mosolyával, az édes kis heggel a vállán, sosem fog rám úgy nézni, ahogyan én szeretném… akkor is itt volt az ideje tenni valamit. Valamit, ami kiemel végre a balszerencse ragadós hálójából. Még ha Liam nem is lesz sosem az enyém.

Halk, görcsös sírás tört fel belőlem, s ahogy az első könnyek végigszántották az arcomat, reményvesztetten térdre rogytam, bele a sárba. Halkan szipogtam, képtelen voltam beletörődni, hogy az, amire egész életemben legjobban vágytam – az általam tökéletesnek hitt fiú szerelme –, sosem lehet az enyém. Nem lehet. Az élet, a sors igazságtalan volt velem. Talán csak rossz döntéseket hoztam valamikor a múltban, s ez vezetett el engem oda, hogy sosem leltem meg a boldogságot. Talán csak sosem tudtam, melyik a jó út… De hát egyedül hogyan is tudnám ezt megítélni?

Valami hűvös, kemény dolog ért a térdemhez, ahogy belesüppedtem a sárba. Kíváncsian kotorászni kezdtem, s végül meglepetten emeltem ki a földből egy apró érmét.

– Valaki eláshatta? – morfondíroztam hangosan. Eléggé nevetséges ötletnek tűnt, hogy valaki a föld mélyébe rejtette az aprópénzt, pláne, hogy szinte semmit sem ért. Inkább… inkább babonából tehette. Talán ezzel akart magának szerencsét kovácsolni…

Villámcsapásként ért a felismerés. Én is megpróbálom! Elvégre, mit veszíthettem volna? Egyedül voltam az erdő mélyén, nem kellett attól félnem, hogy logikátlan tetteimmel gúnyos vigyorgást váltok ki az emberekből. Végre önmagam lehettem, a saját belátásaim szerint cselekedhettem.

Őszinte mosollyal az arcomon csúsztattam a zsebembe az érmét.

Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy szaladtam vissza a házunkhoz. A hirtelen jött energia, amit az akkor a lehető legokosabbnak tűnő ötletem pumpált belém, felpezsdítette a véremet. A fészerhez rohantam, szinte agresszíven téptem fel az ajtaját, és a sarokban heverő ásóért kaptam. Aztán jöhetett a futás vissza, az erdő mélyére.

Nem is figyeltem, merre szaladok, csak mentem, néha meg-megállva a nehéz ásó terhe alatt. Utamat apró lyukak jelezték: ezeken a helyeken torpantam meg és támaszkodtam meg a nyélben.

Azt hittem, már ismerem az egész erdőt, éppen ezért lepett meg, amikor egy addig sosem látott, apró tisztásra értem. Olyan békésnek tűnt… Kedvem lett volna leheveredni egy fa tövébe, a sáros föld ellenére, és aludni egyet. Elhatároztam, hogy máskor még felkeresem a helyet.

A tisztás közepére siettem, erélyesen megragadtam az ásó nyelét, eszeveszetten ásni kezdtem a nedves homokban. Eleinte olyan könnyűnek tűnt, azonban mélyebben, ahová nem ért el olyan sok víz, a föld kemény volt, gyenge karjaim alig bírtak lefelé haladni. Elhatároztam azonban, hogy legalább fél méter mély gödröt fogok ásni.

A homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek, a karom remegett az erőfeszítéstől. De nem álltam meg. Egy erélyes mozdulat, és az ásó vége néhány centiméterre beleállt a földbe. Aztán apró nyögéssel ráemeltem a súlyomat a nyélre, s így fordítottam ki azt a kevéske homokot. Majd újra. Megállás nélkül. Úgy éreztem, ha megtorpanok, elveszik a hirtelen támadt energiám, s soha többé nem tudok majd kitérni az engem övező szerencsétlenségből. Nem szabadott megállnom, míg aztán a gödör elérte a kívánt mélységet. A tenyerem fájt, letöröltem vele a verejtéket a bőrömről. Aztán az égre emeltem a tekintetemet: a nap egy apró sugara megtörte a vastag felhőréteget, s úgy tűnt, mintha éppen felém, a kis tisztásra hullajtaná fényét. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, jó időben.

A zsebembe nyúltam az apró fémpénzért. Érdeklődve forgattam az ujjaim között, kicsit hitetlen voltam. Miért pont egy régi, semmit érő, kopott fémdarab változtatná meg az életemet?

Megráztam a fejem. Kételkedésnek nem volt helye, csakis a tiszta szív kívánságának. A gödörbe ejtettem az érmét.

Mikor az ásóval már a földet dobáltam vissza, halkan motyogtam a kívánságomat:

– Csak legyen rá mód, hogy dönteni tudjak jó és rossz között. Más nem számít.

***

Este korán feküdtem le aludni, de sokáig nem jött álom a szememre. Minduntalan az életemre, a balszerencsémre, Liamre és a kívánságomra gondoltam.

Vajon megváltoztathat mindent egy pénzérme eltemetése? Vagy csak a gyermeki ostobaságom késztetett minderre? Tehetetlennek éreztem magam. Teltek a percek, majd az órák, de nem éreztem úgy, mintha a sejtjeimbe valamiféle túlvilági erő költözne, ami más emberré változtat.

Megdörzsöltem a szemeimet, és lustán a fal felé fordultam. Ostobának hittem magam, amiért egy babona vezérelt…

Ám ekkor egy halk nesz ütötte meg a fülem a szoba másik feléből.

Tudván, hogy az egyetlen vicces kedvű egyed a házban, a húgom az emeleten már rég békés álmaiba merült, rögtön megfeszítettem az izmaimat. Valami – vagy valaki – volt bent a szobámban.

– Mit akarsz? – próbáltam kipréselni magamból a szavakat, hátha csak a testvérem szórakozik velem, de a hangom valahol mélyen elakadt bennem, s csak artikulátlan nyögés hagyta el a számat.

Szinte éreztem, ahogy valami közeledik felém. Sietve a fejemre kaptam a takarómat, hátha megment az a gyermekkori csacska tévhit, hogy alatta nem árthatnak nekem a sötét árnylények.

Egy kéz puha érintését éreztem meg a takarómon, a hátamon. Óvatosan, lassan simogatni kezdett, mintha nyugtatgatna.

– Anya? – súgtam halkan, de választ nem kaptam.

Hirtelen rám szakadt az érzés, hogy nevetségesnek tűnök. Megijedtem egy árnyéktól, ami talán majd napsugarakat hoz nekem.

Bátorkodva rántottam le a fejemről a takarómat. Azonban, akit megláttam, nem hasonlított egyik családtagomra sem.

Alacsonyabb volt nálam, mégis olyan vékony volt, szinte ijesztően törékeny. A haja lágy, fekete fürtökben omlott vállára. Szemei sötéten csillogtak, ajkai vérvörösek. A ruhái, na, azok voltak csak igazán érdekesek! Térdig érő, csatos bőrcsizmát viselt, fekete nadrágjából hegyes tüskék álltak ki, ugyanilyen felsője viszont egyszerű volt és sötét, akár a csillagtalan éjszaka. Egyik fülében – csak az egyikben! – hosszú, lelógó, láncos fülbevaló.

Hirtelen szólni sem tudtam, csak egy elhaló nyögés szakadt ki belőlem.

Az előttem álló, baljós megjelenésű lány csibészes mosolyt villantott rám.

– Öltözz, aztán bevágódunk annál a srácnál!

Néhány perccel később már az utcákat róttam az idegen lány nyomában.

– Állj! – torpantam meg. Ő is megállt, meglepetten nézett rám.

– Parancsolsz?

– Ki a fene vagy te? – kérdeztem, szinte szavanként tagolva.

Olyan nemes egyszerűséggel válaszolt, hogy kis híján kinevettem.

– Az angyalod.

– A micsodám?

Türelmetlenül forgatta a szemeit, mintha nem tudná felfogni, miért értetlenkedtem.

– Az angyalod, aki irányítja a sorsodat. – Halkan kuncogott. – Vagy legalábbis megpróbálja.

Hirtelen mintha világosság támadt volna az elmémben.

– A kívánságom! – kiáltottam fel. – Hát eljöttél, hogy segíts rendbe tenni az életemet?

Egykedvűen vonta meg a vállát.

– Így is mondhatjuk. És persze, mielőtt elfelejteném – hirtelen megállt, hogy szembefordulhasson velem –, a nevem Celerina. Mit is mondtál, téged hogy hívnak?

– Még nem mondtam – ráztam a fejem. – Briana vagyok.

– Rendben, akkor most már minden fontos infót tudunk! – Azzal hátat fordított nekem, és mintha minden a lehető legtermészetesebb mederben folyna, folytatta a sétát a kihalt utcán. Azon rágódva, hogy vajon mindezt csak álmodom-e, követtem őt.

– Hová viszel? – próbáltam szóval tartani. – Ha a szüleim észreveszik, hogy nem az ágyamban vagyok…

– Ne aggódj feleslegesen! – rivallt rám hirtelen, én pedig összerezzentem. – Nem vagy te már pólyás, hogy anyád minden éjjel belessen a szobádba, leestél-e az ágyacskádról…

Lehetett volna kicsit kedvesebb is.

– Nincsenek szárnyaid – mondtam ki azt, ami hirtelen szeget ütött a fejemben.

– De, vannak. Csak nem használom őket, amíg nem muszáj.

Némán bólintottam, igyekeztem egyszerre feldolgozni a hallottakat és kigondolni, milyen kérdéssel álljak még elé.

– Hová megyünk?

– Liamhez.

Megtorpantam.

– É-én oda nem mehetek… – A hangom remegett, akárcsak a tagjaim, de nem a hidegtől. – Azt s-sem tudja, ki vagyok. Mit fog szólni, ha é-éjnek idején beállít k-két ismeretlen a h-házába?

– Észre sem fogja venni – rángatta a vállát Celerina. – Nem tudom, hogy nem hallod már innen, mekkora házibulit tart éppen…

És valóban: a távolból, alig hallhatóan szólt a zene, a szívem pedig beleremegett a gondolatba, hogy nemsokára ott leszek, nála, az ő házában, az ő buliján…

– Nem hiszem el… – suttogtam magam elé, s hallottam, ahogy Celerina is magában kuncogott ezen.

Akkor kezdtem el fényesebbnek látni a jövőt.

***

Már majdnem ott voltunk. Már láttam a házat, a bentről kiszűrődő fényeket, hallottam a zene vad ritmusát, éreztem, hogy ez most mind a valóság – a balszerencse kezdett kimosódni a szervezetemből.
Hirtelen, szinte a semmiből, fagyos szél támadt fel, s pillanatok alatt lehűtötte felhevült vérű testemet. Nem tulajdonítottam volna neki figyelmet, ha ekkor Celerina nem torpan meg előttem.

– Mi az? – kérdeztem. – Mi tört…

– Várhattál volna kicsit tovább is, Amira – szólt bele a sötétségbe Celerina. Riadtan néztem körül, de az utcán rajtunk kívül senki sem állt. A lányra pillantottam: ő pedig felfelé emelte tekintetét. Hasonlóan tettem.

Az égből egy lány szállt alá. Nem hasonlított Celerinára, sőt, jobbára az ellentéte volt: hosszú, ezüstszőke haja a vállát verdeste, fehér és arany ruhái fenségesen hatottak rajta. És a hátából… a hátából szárnyak emelkedtek ki!

Egy angyal közeledett felénk.

Halkan, sőt nesztelenül ért földet néhány lépésnyire tőlünk. Arca jóságos volt, mégis úgy éreztem, tömény haragot sugároz felénk.

– Nem szabadott volna nélkülem eljönnöd. – Nem értettem, miről beszélt. Zavartan kapkodtam a tekintetemet, mire rájöttem, Celerinához beszél. Néhány pillanatig kettejük néma párbeszédét figyeltem, aztán bátorkodtam hallatni a hangomat.

– Celerina… mi folyik itt?

A lány lehunyta szemeit, mintha magában átkozódna, majd halkan megszólalt:

– Amira a másik angyalod.

Ekkor zavarodtam össze teljesen. Nem elég, hogy egy angyalt kaptam a sorsom kialakításának segítésére, kettőt is? Hát mivel érdemeltem ki ezt az isteni kitűntetést?

Amirára néztem, mintegy megerősítést várva, ő pedig magabiztosan bólintott.

– Együtt kell mennünk Liamhez. Mindketten, én és Celerina, egy-egy oldalt képviselünk. Mindkettőnket meg kell hallgatnod, mielőtt döntesz.

Nem értettem. Egy-egy oldalt? Milyen oldalt? Hát nem azért vannak velem, hogy terelgessék az életemet?

Amira azonban folytatta.

– Celerina a bátorságot képviseli. Ő az, aki mindig arra fog buzdítani, hogy vágj bele bármibe, ne hátrálj meg, addig fog sarkallni a harcra, amíg meg nem nyered a csatát – vagy el nem buksz. Éppen ezért kell óvatosan bánnod vele, meg kell fontolnod gondosan, melyik tanácsát fogadhatod meg. Félelem nélkül akar majd olyan dolgokra rávenni, amelyekről te is tudhatod, hogy nem vagy rá képes.

Bólintottam, s továbbra is figyeltem Amirát.

– Az én dolgom, hogy ellensúlyozzam Celerina megfékezhetetlenségét. El kell érnem, hogy néha a szívedre hallgass, és meghátrálj, ha az a helyes. A te dolgod csak az, hogy eldöntsd, melyikünk oldalán állsz.

Azzal Amira, és a nyomában Celerina, ráérősen Liam házának bejárata felé indultak.

A zene fülsiketítően szólt, a basszus a szívemet rázta, a dob a fülemet ütötte. Mégis, hárman, töretlen lelkesedéssel haladtunk előre a megszámlálhatatlanul sok fiatal tánctól verejtékező teste között, tekintetünkkel Liamet kerestük.

Én láttam meg legelőször, és abban a pillanatban szertefoszlott minden reményem. Hát persze, hogy is feledkezhettem meg a barátnőjéről? A tökéletes pár, akikből mindig árad a boldogság, hogy gondoltam, hogy közéjük állhatok? A harc eldőlni látszott már akkor, és én a vesztesek oldalán álltam.

– Fel ne add máris! – ripakodott rám Celerina, karon ragadott, és visszavezetett az utcára. Amira mögöttünk lépkedett, rosszallóan nézte tevékenykedésünket.

A ház előtti tölgyfa törzsének takarásában álltunk csak meg.

– Ez nem fog menni, lányok – ráztam meg a fejemet, s ezzel egyidejűleg éreztem, ahogy az első, forró könnycseppek lesiklanak az arcomon. – Ott a barátnője…

– Majd nem lesz! – legyintett Celerina. – Csak kell neked egy kis csinosítás… Megtennéd, Amira?

Celerina félreállt, utat adva a másik lánynak. Ő elém lépett, kezét az arcom elé tartva, mutatóujjával a homlokomhoz ért. Földöntúli erőt éreztem magamban, a bőröm felforrósodott, majd kihűlt, a hangulatom hullámzott, a testem rázkódott. Egyszer zokogtam, egyszer kacagtam, néha felsikoltottam, úgy éreztem, menten darabokra szakadok.

Aztán, amilyen hirtelen jött, ugyanúgy múlt el minden. A testem, a hangulatom megnyugodott, ismét jól éreztem magam a bőrömben.

Celerina elismerően bólogatott, ahogy rám nézett Amira válla felett.

– Kicsit túlzásba is vitted – nevetett. – Azt akarjuk, hogy Liam szeressen belé, ne az összes férfi, aki csak meglátja!

Nem értettem, miről beszél, és már éppen kérdezősködni kezdtem volna, amikor ismét belém karoltak, hogy szelíd erőszakkal visszavigyenek a házba.

Belépve egy tükörrel találtam szembe magam – még lélegezni is elfelejtettem hirtelen.

Nem ismertem meg a lányt, akit láttam! Hiszen nekem egyszerű, vékony szálú, sehogy sem álló, fakóbarna hajam volt, mintha sosem látott volna fésűt, a fülem sosem találkozott fülbevalóval, a testem pedig hírből sem ismerte a tapadós, dekoltázst kivillantó miniruhát. Egész egyszerűen nem én voltam az a lány, akinek a haja göndörré változott és csokoládébarna színben tündökölt, fülében pedig gyémánt csillogott. És az a falevélzöld ruha!

– M-mit… mit tettetek velem?! – suttogtam magam elé.

– Egy kis angyalvarázslat – nevetett Amira, majd közelebb hajolt hozzám, és a fülembe súgta: – Azt hiszem, a herceged már észre is vett téged. Legyél ügyes!

Mire odafordultam volna hozzá, már eltűnt, akárcsak Celerina.

Aztán egy kéz meleg érintését éreztem a vállamon.

Liam volt az.

Meleg mosollyal üdvözölt, kivillantva hibátlan, fehér fogsorát. Úgy éreztem, mintha minden kiüresedett volna, csak ketten álltunk a szobában, a zene is elhallgatott, mikor ő csak annyit mondott nekem:

– Szia. Nem láttalak még erre. Hogy hívnak?

A szívem a torkomban kezdett el dobogni, alig tudtam hebegve-habogva megmondani neki a nevemet.

– Briana… – ízlelgette. – Gyönyörű. Akárcsak te.

A kezemért nyúlt, közelebb húzott magához.

– Gyere, igyál meg velem valamit!

Szinte sokkhatás alá kerültem, nem tudtam elhinni, hogy mindez velem történik – bólintottam, és követtem őt.

A fejemben ekkor megszólalt egy hang.

Amira hangja.

– Azért ne ess túlzásokba, az első éjszaka elég, ha csak a kezedet fogja meg…

Hirtelen egy másik hang – Celerináé – letromfolta.

– Még mit nem! Ne hátrálj meg, itt a nagy lehetőség! Bele kell adnod mindent, hogy megszerezd őt!

Ott voltak velem, bennem. Még ha nem is látta őket senki, a gondolataimban élve segítettek terelgetni engem a sorsom ösvényén.

Szelíden mosolyogtam, ahogy Liam a konyhába vezetett, ami afféle bárpultként működött aznap este.

– Mit iszol, te szépség?

Zavartam köszörültem meg a torkomat.

– Én… kólát…

Liam felnevetett, azt hitte, vicceltem. Aztán, amikor látta, hogy arcom komoly maradt, az ő mosolya is lehervadt.

– Szóval igazi jó kislány vagy – kuncogott. Végül töltött nekem egy kólát.

A poharammal a kezemben tértem vissza a szobába, ahonnét a vadító dallamok áradtak. Liam a derekamra tette kezét, s intett egy barátjának. Néhány pillanat múlva az eszeveszett dübörgés abbamaradt, s egy lassú, békés dal ölelt minket körbe.

A lágy ütemre lépkedni kezdtünk, karjaimat Liam nyaka köré fontam. A szívem hevesen vert, a fiú mindvégig a szemembe nézett, néha elmosolyodott, ilyenkor éreztem, hogy elpirulok.

Minden tökéletesnek tűnt.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, s mire kinyitottam, Liam arca sokkal közelebb került az enyémhez. A távolság pedig – a szívem egy hatalmasat dobbant a gondolatra – egyre csak fogyott közöttünk.

Számtalanszor elképzeltem már, milyen lehet az első csók, amit Liamtől kapok majd. Az ajkaink először csak óvatosan ízlelgetik egymást, aztán vad, erőszakos játszmába kezdenek, falják egymást, kettejük között a levegő felforrósodik, szinte éget, a testem többet akar majd, a kezeim a mellkasára csúsznak, ő szorosan átölel, és tudjuk, mindketten tudjuk egyetlen csókból, hogy kettőnk sorsa megpecsételődött, végleg összefonódott.

Aztán Liam ajkai valóban elérték az enyéimet.

Nem teketóriázott cseppet sem: ajkaival agresszívan lecsapott az enyéimre, nyelvét a számba erőszakolta. Próbáltam viszonozni, de túl akaratos volt, nem éreztem a perzselést sem kettőnk között. Aztán halkan felnyögött, bele a csókba, hirtelen beleharapott az ajkamba, és én felszisszentem.

Elhúzódtam tőle.

Liam magabiztosan elmosolyodott.

– Talán túl jó volt?

Éreztem, ahogy az egész arcom vörösbe csap át. Hogy lehetséges, hogy a korábban tökéletesnek hitt csók nemcsak otrombán erőszakos, de hideg és élvezhetetlen is volt számomra?

Alig láthatóan megráztam a fejem. Celerina szavait ismételgettem magamban.

– Bele kell adnom mindent, hogy megszerezzem őt, nem hátrálhatok meg…

Bátorságot gyűjtöttem, s ezúttal én hajoltam Liam szája felé. Próbáltam az ő stílusát átvenni: aprókat haraptam, a nyelvemet előre toltam, halkan dünnyögtem közben.

Ekkor ő tolt el magától. Zavartan pislogott felém.

– Ne ilyen erőszakosan – nevetgélt zavartan. Aztán ajkai széles mosolyra húzódtak, egy apró csókot lehet az arcomra, magához húzott, és tovább lejtettük táncunkat a lassú dallamra.

De a boldogságom, mint egy törékeny üveggolyó, egyik pillanat alatt darabokra törött.

Liam válla felett egy varázslatos szépséget pillantottam meg: magát a megtestesült tökélyt. Arca még úgy, gyűlöletbe mártva is több volt, mint gyönyörű.

– Liam! – rikoltotta kétségbeesetten. – Mi folyik itt?!

Szerelmem felé fordult, arca döbbenetről tanúskodott.

– Drágám, én… én… – hebegte. – Én csak táncoltam egyet…

A lány szemébe könnyek gyűltek.

– Láttam, ahogy megcsókoltad!

Liam karjai elengedték a testemet. Hidegnek éreztem magam körül a levegőt, nem értettem, mi történik. Hiszen ő… ő már az enyém.

Liam azonban mégis azt a másik lányt ölelte néhány pillanattal később. Fejét a saját mellkasához húzta, nyugtatóan simított végig a hátán újra és újra.

– Nem foglak elhagyni, édesem – duruzsolta a lány fülébe. – Ő csak… csak egy senki.

Úgy éreztem, összementem, egy aprócska porszem vagyok a lábuk előtt. A tüdőm összeszorult, nem kaptam levegőt. Fulladoztam. Azt hittem, meghalok, ha menten nem kerülök a lehető legmesszebb az ölelkező párostól.

Nem is emlékeztem rá utólag, hogyan jutottam ki a zsúfolt házból az utcára. A tölgyfa mögött Amira és

Celerina vártak rám.

– Be kellett volna bizonyítanod, hogy jobb vagy annál a lánynál… Elbuktál. – Celerina lenézően legyintett.

Szörnyen éreztem magam, hiszen igaza volt. Elbuktam! Előttem volt a lehetőség, Liam már félig az enyém volt, mégis hagytam őt kicsúszni a kezem közül.

– Megvesztél?! – kelt ki magából Amira. – Még így is túl messzire ment…

– Hallgass! – némította el őt Celerina, aztán felém fordult. – Jól figyelj, Briana. Csak te, és senki más nem dönthet. Te olyan vagy, mint egy… egy fal. Két oldala van, az egyiket én képviselem, a másikat Amira. De… de nem dönthetünk helyetted. El kell döntened, hogy a lelked a fal melyik oldalán áll. De tudnod kell: most még visszamehetsz, hogy megszerezd Liamet. Ha most meghátrálsz, ő már nem lehet a tiéd sosem.

– Te a fal melyik oldalán állsz, Briana? – sürgetett Amira.

 Akkor már tudtam, mit kell tennem. A kezeimet óvatosan a ruhám zsebébe csúsztattam, és a lányoknak hátat fordítva elindultam hazafelé.

– Hová mész? – értetlenkedett Celerine. – Liam bulija nem arra van…

– Tudom – vágtam a szavába. – De végre tudom, melyik oldalon állok.

A két angyal kíváncsian nézett rám. Szélesen elmosolyodtam.

– Ha Liam egyszer ezt megtette, máskor is megtenné… Többé nem kergetek olyan szerelmet, ami nem valódi. Majd egyszer… egyszer jön valaki, aki csak engem fog szeretni. Addig egyedül járom végig a sorsom útját, bármit is tartogat számomra.

A macska, aki embert nevel

Csizmás K. Andúr a parkban sétáltatta fiatal, mindössze nyolcévesnek mondható emberét. Fiatal volt még az, folyton rángatta a pórázt, állandóan meg akarta kergetni a körülötte hancúrozó kutyákat és embereiket. Persze Andúr nem hagyta, elvégre ő volt a város legnevesebb embernevelője, hát értelmet kellett vernie az oktondi kölyök kicsiny fejébe.

– Jó napot, Vah úr! – köszönt oda a tőle nem messze az emberét sétáltató Vahnak, a vadászkopónak. – Hát a maga emberét mi lelte?

S csakugyan: az idős férfi, akinek egész testét ősz szőrszálak borították, megtörten szundított a pad alatt, amelyen Vah úr kevélyen üldögélt. Az ember néha meg-megremegett, mintha fájdalmai lennének.

– Öregszik ez már, Andúr! – legyintet Vah úr. – Kicsit reumás, kicsit bolhás, kicsit mocskos is, hát mit csináljak vele?

Andúr rosszallóan ráncolta szemöldökét, s emberét, a kis Danit leakasztotta a pórázról, hogy az kezet rázhasson Vah emberével. Aztán odasétált a padhoz, és leült rá.

– Ugye tudja, kedves Vah úr, hogy a mai modern emberorvoslás már korszerű gyógyszereivel enyhíteni tudja a reuma tüneteit, a bolhák ellen pedig már évtizedek óta felfegyverkeztünk?

Vah úr hátracsapta fejét, és hahotázni kezdett, a pad alatt az emberek összerezzentek éles hangja hallatán.

– Mit mond, Andúr? – kacagott. – Költsek vagyonokat erre az öreg dögre? Hát úgyis elviszi majd valami, aztán lesz másik… Hiszen ez csak egy háziállat.

Andúr a fejét csóválta, s többet nem mondott semmit.

***

A négy fal között, mikor Dani már apróra gömbölyödve szundított a kosarában, Andúr bekapcsolta számítógépét, hogy virtuális papírra vethesse aznapi gondolatait egy újság számára.

Az állatok nagyon elkanászodtak. Hát kik vagyunk mi, kérem, teremtők? Istenek? Feljebbvalók?
Tanúja voltam a minap, hogy szerencsétlen emberek milyen kevés tiszteletet kapnak tőlünk. Nem azt mondják, hogy az ember a legjobb barátunk? És mégis, hogyan neveljük őket? Mi értelme volt a háziasításuknak, ha egyszer képtelenek vagyunk a nekik járó tiszteletet és törődést megadni?

Andúrt érzékenyen érintette a téma, dühösen kapcsolta ki a számítógépet, anélkül, hogy befejezte volna az aznapi irományát.

***

Másnap azzal a sziklaszilárd elhatározással indult neki napi sétájának Danival, hogy minél több állatot igyekszik meggyőzni a felelős embertartás mibenlétéről. Célirányosan a parkba tartott, az emberbarátok fő gyülekezőhelyére.

Találkozott is Cecíliával, a perzsa macskával, s ha vonakodva is, de odasétált hozzá és annak emberéhez, Prüntyihez.

– Prüntyikém, Prüntyi-müntyim, gyere ide anyucihoz! – susogta mézesmázosan emberének, egy apró termetű lánynak, akit szemmel láthatóan nem sok öröm töltött el annak tudatában, hogy a nyári kánikula ellenére vastag kötött pulóverben kellett sétálnia.

– Nahát, Cecília kisasszony, nem gondolja, hogy barbárság azt a szegény embert ily körülmények között pulóverben járatni? – Csizmás K. Andúr mindig is a nyugalom macskája volt, néha azonban, amikor bajuszközelből lehetett szemtanúja szeretett embereinek ilyesfajta megkínzásának, sosem tudta türtőztetni magát.

– Parancsol… uram? – rebegtette szempilláit Cecília, miközben lenézően végigmérte Andúrt. – Nem tudom, hogy maga közönséges mezei kandúr mit érthet az emberneveléshez…

– Kérem szépen, kisasszony, nagyon is sokat! – húzta ki magát Andúr. – A 2011-es Világközi Összefogás az Embernevelés Nagyjai Között kongresszuson magaménak tudhattam az előadói posztot a Viselkedés az állattal és nélküle témá…

– Hogyne, persze! – kuncogott Cecília. Aztán karmait mutogatva azt lihegte: – Vésse az eszébe, maga mocskos bevándorló, hogy nem szólhat bele a nevelésembe! Prüntyikém boldog és trendi!

Andúr szőrgombócot köpni sem tudott a döbbenettől.

***

A következő nap Ham Hörivel találkozott, valamint annak emberével, a tisztán tartott, egészséges életű Andrissal.

– Drága barátom! – ölelte keblére őt Andúr. – Olyan boldog vagyok, hogy látlak titeket!

– Ne is mondd! – bólogatott Höri. – Hiányzott már nekünk Dani is.

– Látom, még mindig jó egészségben vagytok.

– Hogyne! Hiszen havonta járunk emberorvoshoz, tudod. Mindig is mondtam, abban mutatkozik meg egy állat értelmi szintje, hogy hogyan bánik az emberével!

– Magam sem mondhattam volna jobban! – Csizmás K. Andúr szeme könnybe lábadt, s sokáig csak szótlanul nézte, ahogy Dani és Andris a kert végében sakkoznak békességben.

***

Eltelt egy hét, majd kettő, s Andúr lelkében lassan alábbhagyott a vihar. Még ha az állatok nem is értenek vele egyet, minden bizonnyal szeretik az embereiket, még akkor is, ha nem tudják, hogyan kell őket nevelni. Hiszen a világ rendje nem bolygatható fel.

A szokásos sétán futott bele Vah úrba, aki ez alkalommal embere nélkül tűnt fel az utcán.

– Hát a kedves Bonifác? – érdeklődött udvariasan Andúr.

– Lelőttem – hangzott az egykedvű válasz.

– Mit csinált?

– Lelőttem – hangsúlyozta Vah úr. – Minek etessek egy vén dögöt, ha vehetek helyette egy újat? Tudja, van Kuf Irca, ott a főúton, rengeteg minőségi tenyésztőtől szerzi be a legújabb emberfajtákat: kínait, dél-amerikait, de még afrikait is…

– Hát nem is hiányzik magának a Bonifác?!

Vah úr meglepetten nézett Andúrra.

– Maga talán azt hiszi, hogy ezek a primitív lények érdemelnek annyit az életükben, mint mi, az állatok?

Valamikor, valaki

Tartalom:
Eltűnnek a hangok a világról, s lassacskán az élet utolsó gyertyalángjai is kihunynak. Csak egyetlen lány menetel elszántan a néma éjszakában, hóna alatt egy különös naplóval.
Megírás ideje: 2015. március
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1500 szó

Rengeteg hang veszi körül az embert egy átlagos napon is anélkül, hogy igazán tudatosulna benne: hallja a lépteket a szomszéd szobából, a dudaszót az utcáról, a madarak csivitelését az almafáról, a levelek zizegését, ahogy a szél egymáshoz súrolja őket. A hangok megszokottá válnak, az élet velejáróivá alacsonyulnak; és nem figyel fel rájuk soha senki.

Amikor a lány felébredt, a hangok emlékeztették őt a valóságra – a hangok hiánya. Mintha egy üvegbura alá szorult volna, a külvilág minden neszezése abbamaradt, csak a vér dübörgését hallotta a fülében, egyre gyorsulva és erősebben ütögetve a dobhártyáját. Felült, aztán fejét lelógatva az ágya alá nézett. Kezével hosszan nyújtózva megragadott valamit: egy rongyos szélű füzetet, a legegyszerűbbet, amit korábban még kapni lehetett. Az ölébe vette, másik kezével pedig maga mögé nyúlva, a párnája alól egy tollat húzott elő. A füzetbe néhány szót kapart sietve, aztán felpattant. A tollat és a naplóját az ágyon hagyta.

Végignézett magán, a szürke pizsamáján, aztán a ruhásszekrényére meredt néhány pillanatig. Annak ajtaja tárva-nyitva állt, és üres volt. A lány egykedvűen ismét az ágy alá nézett, előhalászott onnan egy koszos zoknit, és azt húzta fel. Ezután magához vette a füzetet, és az ablak alatt álló íróasztalhoz sietett. A fémdoboz, amit korábban készített ki, nyitva hevert az összegyűrt papírok és cukorkás zacskók szeméthegye mellett. A füzetet a ládába helyezte, aztán rákattintott egy lakatot. Kezében a fémdobozzal kilépett a szobából. Az asztalon egy világos téglalap jelezte a helyet, ahol a láda hevert, körülötte mindenen megült a por.

A tágas, most üres nappaliba ért. Ahol korábban egy hosszú asztal állt, helyszínéül a hétvégi családi ebédeknek, csupán egyetlen szék hevert felborítva. Az ablakokat sötétítőfüggöny takarta. Nem zúgott a hűtő, nem kattogott az óra sem, ahogy a másodperceket számolta volna. Csak a lány léptei döngtek tompán, ahogy a vastag porrétegen lépkedett.

Ahogy a bejárati ajtóhoz ért, hirtelen megtorpant. Lassan, nyakát behúzva megfordult, és egyenesen a szemközti, nyitott ajtón át bekémlelt az egyetlen szobába, ahol még patinás rend uralkodott. Sehol egy pókháló, az ágy bevetve, a takarón nem voltak gyűrődések, a polcon a könyvek nagyság szerinti sorrendbe rakva. Bár a lány mindezt nem látta onnan, ahol ő állt. Csak egy fotel állt vele szemben, de háttal neki. Valaki ült benne, éppen csak a feje búbja látszott ki.

Az illető már nagyon régóta nem mozdult meg.

A lány összeszorította könnyektől égő szemeit, és kilépett az ajtón át az udvarra. Odakint az éj sötétje honolt, az égen megszámlálhatatlan ragyogó csillaggal, de a Hold nem fénylett. A hangok még ide sem értek el: a szél nem rázta össze a faleveleket, a baglyok nem huhogtak rejtekhelyükről, a messzi főútról sem ért el idáig az autók motorjának halk búgása. A világ elnémult már.

A lány a kapu mellett álló fészerhez indult. A látszólag sebtében összetákolt faépület ajtaja hiányzott, mellette, a földön hevert. Az ásó, amiért ő jött, szerencsére nem hiányzott. Megragadta azt, most már mindkét keze tele volt, hiszen a fémládát, benne a naplójával, még mindig magánál tartotta, egyik karjával az oldalához szorítva. A kaput emiatt csak nehézkesen, a könyökével tudta kinyitni, de egy pillanatra sem vált volna meg nehéz terhétől.

Az utcára érve jobbra is, majd balra is elnézett – sehol senki. A szíve nagyot dobbant a felismeréstől: egyedül volt. Tudhatta volna, tudnia kellett volna, mégis meglepte. Sebes léptekkel elindult a járdán, s onnantól kezdve csak ritkán, az utcasarkokon nézett szét maga körül.

Kereste a hangokat és az életet maga körül, de nem lelte.

Egyetlen lámpa sem világított és minden ház ablakában lehúzták a redőnyöket. Amikor elhaladt a kocsma előtt, zenét és beszélgető embereket várt, de ott is csak a némaság fogadta, a régi ismerős. Sehol egy reszkető fénysugár… de, egy mégis. Az ablakon bepillantva egy ódivatú gyertyatartót látott meg, messze a helyiség túlsó felében, egy kopott faasztalon. Három hosszúkás, vékony csonk égett még, lángjuk rezzenéstelenül lobogott.

Egy férfi ült a gyertyák mellett, teste belesüppedt a párnázott karosszékbe, ami sehogy sem illett a kocsma szándékosan elhanyagolt képébe. Bal kezében egy már félig üres üveget tartott, néha a szájához emelte, nesztelenül kortyolt belőle egyet, aztán karja visszahanyatlott a teste mellé. Homályos tekintettel révedt a gyertyalángokba, s jobb keze néha meg-megrándult, mintha a tartót szerette volna megragadni. De aztán sosem nyúlt érte. Csak ivott, aztán a keze megrándult, mint egy véget nem érő sorozat.

Mintha egy szélfuvallat kószált volna be a kocsmába, s a gyertyalángok kialudtak egyszerre. A lány még sokáig állt ágaskodva az ablak előtt, de a férfi odabent nem mozdult meg többé. Álla a mellkasára bukott, keze pedig elengedte az addig szorongatott üveget. Az milliónyi darabra törött, de csilingelő hangja nem ért el az utcára.

A lány azt kívánta, bárcsak elfuthatna. Messzire a csendtől, a ragadós némaságtól, ami körbeölelte a falut és őt magát leginkább, ami megbetegítette őt és elhallgattatott mindenkit, akinek valaha hangja volt. De nem szaladt, csak lassan baktatott tovább, elszántan, mert meg kellett találnia azt az életlángot, ami túl erősen égett ahhoz, hogy kialudjon.

A főtéren mindig látni lehetett néhány embert, éjjel a fiatalok korántsem titkos találkahelyéül szolgált. De amikor a lány befordult a legközelebbi sarkon, egy pillanatra megtorpant – tényleg embereket látott. Hiszen ebben reménykedett, mégis meglepődött.

Két fiatal, nő és férfi teste fonódott össze, ahogy átkarolták egymást szorosan. Arcuk a másik felé fordult, tekintetük összegabalyodva, légzésük gyors, izgatott ritmus volt. Alakjukat az utcalámpa vonta homályos derengésbe.

Talán az ő hangjuk, talán a szerelem kiáltása a legerősebb, ami képes megvetni a lábát a sötétségben és kiszakadni a siketségből. Ennek kellett lennie. A lány arcán halvány mosoly suhant át, egészen addig, míg a lámpa fénye villódzni nem kezdett. Hát ők is elbuktak. Még kétszer villant fel a fény, azután már nem tért vissza. A férfi gyengéden előredőlt, kedvesét lábáról ledöntve elfeküdtek a nyirkos fűben.

Tekintetüket a csillagok felé fordították, a szerelem mosolya az arcukra fagyott.

Talán ez volt az utolsó. Gyűlik a sötétség és szökik a zaj, az édes zaj. Vajon ha mind eltűnt, visszajöhet még valaha?

Maga előtt látta, hogy az utolsó láng még nem hunyt ki. A közelben égett, de halványan pislogott már. Néhány háznyira egy ablakból meleg fény vetült a járdára. A lány megszaporázott léptekkel sietett oda. Vékony karja már nehezen bírta megtartani az ásót, s annak vége egyszer csak a földre ért. A vas, ahogy végighúzódott a betonon, éles csikorgást hallatott. A lány szinte eldobta magától a nyelet, mikor hirtelen a füléhez kapott. Bántotta őt az éles hang, hisz’ már hozzászokott az elmélyült csendhez. Az ásó hangos csattanással vágódott el a földön, aztán minden elnémult megint, csak a lány nyöszörgött, míg a fejét szorongatta.

Ott állt végre az ablak előtt, ahonnan a fény áradt. Már csak gyengéden pihentette kezét a fülén, de így maradt, mikor belesett a házba. Megint hallotta a vére izgatott dübörgését a dobhártyáján.

Odabent egy aprócska fiú ült a szőnyegen, hangtalanul játszott egy piros kisautóval. A kezében fogta azt, a szőnyegen tartotta, aztán jobbra gurította. Aztán balra. Mindvégig erősen szorította a kisautót. Jobbra gurította. Aztán balra. Újra és újra. Laposakat pislogott, de nem vette le tekintetét a játékról. A fényt tucatnyi gyertya lángja ontotta, amelyek egy hatalmas körben fogták közre a kisfiút.

Jobbra és balra, újra és újra.

De aztán történt valami.

A fiú mozgása lelassult, homloka sűrűn ráncosodott, de csak tolta ide-oda a játékautót egyhelyben ülve. Amikor ezután jobbra tolta az autót, egy gyertyaláng kialudt a körben. A gyermek észre sem vette, tovább játszott az autóval mélán. Aztán kialudt még egy gyertyaláng. És sorban az összes.

A kisfiú mozdulatlanná merevedett, abbahagyta az autó tologatását. Lassan előre dőlt, s arccal a földre borult. Csak ekkor aludt ki az utolsó gyertyaláng.

A lány odakint nagyot lépett hátra, el az ablaktól, ahonnan többé nem áradt ki fény. Hiszen kialudt az utolsó is. Csak ekkor vette le kezét a füleiről, pedig már rég nem bántotta őt semmilyen hang.  Arcán néhány könnycsepp csordult végig. Hátat fordított az ablaknak, és felemelte az ásót a betonról. A járdáról lelépett a fűre, maga mellé tette a fémdobozt, s a kimerültségtől sajgó tagjaival nem törődve ásni kezdett. Csupán az ő fáradt lihegését lehetett hallani, meg a puffanásokat, ahogy a már kiásott földet egy halomba dobálta a gödör mellé. Lassan haladt, jóval lassabban, mint várta. A teste sokkal kevésbé bírta a megterhelő munkát, mint hitte. Éppen emiatt egy hosszú, de nem túl mély gödröt ásott; azért egy megtermett, felnőtt ember akár kényelmesen bele is fekhetett volna. Az ásás befejeztével a lány a földre rogyott, s hosszú percekig csak lihegett hangosan, karja remegett a megerőltetéstől.

Egy végső pillantást vetett az ablakra, ahonnan az utolsó fény is kialudt. Aztán a fémdobozért nyúlt, ami a naplót rejtette magában. A gödör mellé állt, s óvatosan beletette az apró ládát.

Túl kicsi volt a doboz. Legalábbis a gödörhöz képest. A lány egy darabig eltűnődve állt a lyuk mellett, érezte, hogy valami hiányzik. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a gödörbe ereszkedett. Egyik karjával magához szorította a fémdobozt, a másikban az ásót tartva megpróbálta magára húzni a földet.

Valamikor valaki majd mindent megért…

Éles, metsző hang szaggatta fel dobhártyáját, aztán az ő fénye is kihunyt.

12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás