• Home
  • /
  • Category Archives: Fantasy

A tűz a jégben

Tartalom:
Kilian, az utolsó tűzsárkány rettegésben és álcázva élt az emberek világában mindaddig, míg a jégsárkányok el nem fogták őt. Fajtársuknak hiszik, ezért Kilian a jég birodalmába utazik, mert talán ő lehet a következő sárkánynemzedék atyja. Későn ébred rá, hogy követi őt az a személy, akit mindentől megvédene: a lány, aki gyermekkorától kezdve vigyázott rá.
Megírás ideje: 2016. november
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 4400 szó
M. Gin kritikáját a novelláról ITT olvashatod.

Ahogy észak felé haladtak, egyre csípősebb lett a levegő. A kátyús aszfalton rázkódó teherautó dohos rakterében nem működött a fűtés, de a sofőr nem tudta ezt. Ha tudta volna, biztosan megjavította volna, mielőtt elindul. A szállítmánya túl értékes volt ahhoz, hogy a hideg miatt veszni hagyja.

Kilian összekötött kézzel, a hátán feküdt a sötétben, és igyekezett mélyeket lélegezve nem gondolni a még nagyobb hidegre, ami rá várt a sárkánykirálynő jégből vésett szigetén. Az ő szervezete nem bírta elviselni az erős mínuszokat. A vére ehhez túl déli volt, túl forró, túl tüzes. És tiltott.

Fékcsikorgás kíséretében a teherautó leparkolt. Szinte billent egyet az utastér, amikor a testes férfi kiszállt a volán mögül, és elindult hátra. Minden lépésnél erősen zihált, Kilian ezt hallgatva jött rá, hogy a sofőr ismét hozzá indult. Eltelt újabb három óra, tehát következett az újabb etetés. Kinyílt a raktér ajtaja, éles északi fény tűzött az ifjú szemébe. Aztán egy pillanat múlva a belépő férfi teste eltakarta a napot.

– Kaja van.

Kilian nehezen, de feltornázta magát ülő helyzetbe. A csuklói órákkal azelőtt még sajogtak a szoros kötélcsomótól, de addigra már elérzéketlenedtek. A férfit figyelte, ahogyan a már jól ismert, sárga műanyagdoboz fedelét a földre hajította, két ujjával kiemelte az ételbe esett kanalat, majd főzeléket tolt az ifjú orra elé.

– Mázlid van, hogy deréktól felfelé embernek nézel ki – morogta közben a bajsza alatt. – Ez a hosszú, pikkelyes sárkányfarok a frászt hozza rám… Hozzád se nyúlnék, ha agyaraid lennének, meg csöpögne a nyál a pofádból… De majd a jeges kis haverjaidnál jó kezekben leszel…

Kilian összeszorította a fogait, de nem szólalt meg. Nem ordíthatta a férfi képébe, hogy a jégsárkányok neki nem a barátai. Nem mutathatta meg, hogy a hosszú, kékre festett haja valójában olyan vörös, mint a tűz ezernyi arca. És mindenekfelett nem gerjedhetett haragra, mert a tűzsárkány bőre izzani kezd az indulattól. Márpedig a tűzsárkányok mind meghaltak, mantrázta magában. Mint tankönyvből betanult szöveget, úgy fújta kívülről: a tűzsárkányokat elpusztította Brasa, a jégsárkányok királynéja, hogy megőrizze egyeduralmát a világon. Ma már csak az emberektől távol, az örök hó birodalmában élnek sárkányok, egytől egyig olyan kék hajjal, mint a tenger vize.

Kilian haja inkább az ég kékjére hasonlított, és csak reménykedni tudott benne, hogy a mondákkal ellentétben nem ugyanúgy néz ki minden jégsárkány. Ő csak egyet látott, még gyerekkorában, mikor az az anyját elrángatta a fészke mellől, és összetört minden tojást. Egyet kivéve.

– Hé! – szólt megint a férfi. – Nem kell félni. Délután már oda is érünk. Jobb helyed lesz a tieid között, mint egy ócska panelban bujkálva.

– Kötve hiszem – szaladt ki Kilianből, de rögtön le is sütötte a tekintetét. Miért félne egy jégsárkány a sajátjaitól? – Nekem… nekem nem volt családom… Sosem találkoztam a fajtámmal…

– Én is csak az őrökkel – ismerte be a sofőr. Nagyot nyögött, mikor odaült Kilian mellé. A kezében tartotta még a tálat, de az ifjú ezúttal már nem evett. – A testük olyan, mint a kígyóé, mind más színű, és hosszabb, mint a tiéd. Nem hordanak ruhát sem, nem fáznak. Hideg a vérük, ezt mondják. Nem szeretik a meleget. De gyönyörű jószágok!

Jószágok, visszhangzott az ifjú fejében. Ha tudná ez a férfi, hogy bármelyik sárkány egy pillanat alatt elbánhatna vele… Kivéve persze őt. Sosem volt egy vad teremtés, meg nem is tanult harcolni, mint ahogyan az a tűzsárkányok körében szokás volt. Bezzeg, ha egy kicsivel több ideje lett volna a szüleivel! Talán megtanulja kontrollálni az indulatait, és könnyűszerrel szénné égethette volna azokat az emberi katonákat, akik rátörtek Miriam lakásában.

Mélyet lélegzett. Igen, még mindig ott terjengett körülötte Miriam illata. A nő és a lakásának szaga olyan mélyen beleivódott a bőrébe, hogy még sok ezer kilométerrel odébb is magán hordta. Kicsi volt még, mikor egy kukában rejtőzve rátalált a leány, alig volt nagyobb egy tízéves emberi gyermeknél. De Miriam, aki világéletében egyedül lakott, magához vette, és együtt soha többé nem voltak már magányosak. A nő is elvesztette családját, még gyerekként, lakástűzben. Csak egyetlen tulajdona maradt meg abból az időből, amit mindig nála volt: egy fekete köves medál, amit mindig magával hordott a nyakában.

Miriam szerencsére nem volt otthon, mikor a támadók megrohamozták a lakást. Kilian tartott tőle, hogy nem tudta volna őt megvédeni. Az az apró szoba, amiben lakott, egyébként sem jelentett neki már évek óta nagy mozgásteret. Hosszú, kígyószerű sárkányteste az egyik sarokban tekeredett össze, emberéhez hasonlatos felsőtestét pedig egy foltos matracon pihentette. Miriam reggel és este, a munkából hazaérve adott neki enni és takarított nála. Közben pedig megszerették egymást, és végül Kilian akkor sem hagyta őt el, amikor már elég nagy volt ahhoz, hogy túléljen egyedül. Pedig Miriam sokszor mondta, hogy menjen el, hagyja el őt is és a várost is. Távol a településektől, a végtelen erdőkben szabadságra és békére lelt volna, ott sosem talált volna rá senki élő ember. De Kilian nem akarta egyedül hagyni Miriamet, ezért ott maradt.

És Miriam végül mégiscsak egyedül maradt. Kilian elképzelte, ahogyan a nő megfáradtan hazaérve a zsanérokról leszakadt ajtóval néz először szembe, a lakásban pedig a szörnyű dulakodás romjaival: a hosszúkás sárkánytest ide-oda rángatásával az ifjú megszökni nem tudott, de az egyszerű faasztalnak lábait szegte. A nő keresni kezdi majd őt, szólongatja, a kis szobába szalad, de nem lel odabent senkit sem.

A sofőr végül belefáradt abba, hogy beszélgetni próbáljon Kiliannel. Becsapta a raktér ajtaját, és megint éjsötét lett. Ahogy elhaladt a teherautó mellett, még annyit mondott:

– Nemsokára odaérünk az átkelőhez. Ha mázlid van, te leszel a következő sárkányapa.

Kilian elmosolyodott magában. Tudhatta volna. Minden sárkányfaj ugyanolyan társadalmi berendezkedésű: csak egyetlen nőstény van, csak ő szaporodik, és ha a gyermekei között idő előtt leány születik, azt megöli. Brasa tehát elkezdte összegyűjteni a birodalom mindeddig érintetlen, sárkányifjúnak nevezett alattvalóit, hogy kiválassza közülük a legrátermettebb hímet. Annak idején az ő anyja, Mor is így tett, a sárkányok között ősidők óta ez a bevett szokás.

A motor hangos bőgéssel beindult, és újra útnak indultak. Egy nagy rázkódás azt jelezhette, hogy letértek az aszfaltról a földesutakra. Kilian, hogy ne fázzon, hosszú sárkánytestét a mellkasa köré tekerte. Korgott a gyomra az éhségtől, de nem akart enni. Úgy érezte, megelégszik Miriam illatával is, ami még mindig erősen körbelengte őt.

Az ifjú elaludhatott, mert nem emlékezett az út további részére. Mikor magához tért, a motor már nem járt, és odakintről hangokat hallott. Nem csak a barátságos sofőrét, hanem egy egészen újat is: magas, reszelős torokhangon beszélgetett vele valaki. Kilian nem mozdult, csak fülelt.

– A fizetsége – hallotta a magas férfihangot. – De előbb hadd nézzem meg.

Lépteket hallott a hóban ropogni, meg mintha egy hatalmas testet vonszoltak volna. Sóhajtott egyet: a lehelete sűrű, fehér páraként távozott. Megérkeztek tehát az örök hó birodalmába. A következő pillanatban az őr benyitott a raktérbe, de az odakintről betűző éles fény miatt Kilian lehunyta rögtön a szemét. A sárkány végignézett az ifjún, a tekintete elidőzött a gúzsba kötött kezén és a szokatlan árnyalatú haján, aztán rámorgott a sofőrre:

– Ő nem rab, hanem vendég, maga idióta! Jöjjön, kifizetem, aztán átveszem.

Mikor Kilian kinyitotta a szemét, az őr már megfordult, de még megnézhette magának a hosszú, kék hajfonatát. Olyan kék volt, mint ahogyan arra emlékezett. Ahogy távolodni kezdett a teherautótól, meglátta hosszú, ezüstszürkében pompázó sárkányfarkát is. A hatalmas pikkelyek ékkövekként verték vissza a nap sugarait. Igaza volt a sofőrnek: sokkal nagyobb volt Kiliannél.

Ahogy eltávolodtak a járműtől, az ifjú fülét különös neszek ütötték meg. Kíváncsian felült a raktérben, hátha megpillant valamint kint, amit eddig nem láthatott. A sofőr és a sárkány eltűntek előle, csak a havas sziklát látta, amin leparkoltak, és alattuk a jeges, lassan kavargó, mélykék tengert. Messze, csaknem a láthatáron kívül, egész kicsinek tűnt a jégsárkányok szigete, de Kilian rögtön tudta, hogy az lesz az. A szigetnek furcsa, égnek meredő csúcsai voltak: a palota tornyai. A legtöbb tűzsárkány bármit megadott volna érte, hogy akár csak megpillanthassa a jégbe vájt birodalmat, de nem tudták elviselni a csontba maró hideget. Kilian érezte, hogy testének vége, a sárkányfarkát repüléskor az égben tartó kis szárnyak jegesre fagynak, s mikor rájuk nézett, azt látta, hogy a korábban üde zöld színük is mintha egyre fakóbb lenne. A szervezete elkezdett haldokolni.

Újra neszt hallott, de nem mert mozdulni. Nem tudta, hogyan bánnak a jégsárkányok a királynő megtermékenyítőjével, pláne, ha az szökni próbál. Csendben maradt. Egészen halkan, de a hó ropogását hallotta. Valaki még járkált körülötte. Egy újabb őr lehetett, aki egyre csak közeledett a nyitott ajtóhoz. Kilian megpróbálta minél kisebbre húzni magát.

Először csak az arcát látta meg. A nő óvatosan körbekémlelt a raktérben, azután kapkodva a háta mögé pillantott, és egy ugrással bent is termett. Csak egy vékony pulóvert viselt a ruhái felett.

– Miriam – suttogta Kilian. – Hogyan…

– Láttam, ahogy elvittek. Féltem, Kil. Nem maradhattam ott. Elbújtam – szipogta, és szorosan a sárkány mellkasához bújt. Kilian nem mondott már semmit, csak átölelte a reszkető nőt. Már tudta, miért érezte az ő illatát végig az út során. Szorosan fogta őt, arcát beletemette a szeretett nő seszínű hajába.

– Elaludtam útközben – rebegte Miriam az ifjú vállába. – Azt álmodtam, hogy tűz üt ki, és téged elemésztenek a lángok.

Kilian döbbenten hallgatta a lány szavait. Miriamnek sosem mesélt arról, mit képes kiváltani belőle a harag. Hogy az izzó bőre képes felgyújtani bármit, amihez hozzáér. De itt, a jég világában Kilian semmit sem tudott volna elégetni.

– Csak egy álom volt. Ne aggódj.

– Odaadom a medálomat! – Miriam a nyakához kapott, és leoldotta a nyakláncát. Ott fénylett rajta az éjfekete kő, az egyetlen, ami a szüleitől megmaradt. – Ez megvéd!

A sárkány nem ellenkezett, pedig nem volt biztos benne, melyiküknek volt nagyobb szüksége a védelemre. Miriam karjával átkulcsolta a nyakát, ráakasztotta a nyakláncot, és csak ölelte őt tovább. Néhány percig így ültek ott, egymásba gabalyodva, de aztán Kilian ismét meghallotta az őr reszelős hangját.

– Bújj a szárnyam alá! – utasította Miriamot. – Van ott egy kiálló tüske, abba bele tudsz kapaszkodni. Bármi is történjen, ne szólalj meg, és ne gyere ki onnan!

Miriam engedelmesen elbújt. Kilian érezte a nő testének melegét a bőrén, és mindkét szárnyát szorosan a hátához húzta, így eltakarva társát. Feszülten fülelt és várakozott. Most már nem csak a saját életéért felelt. Annál is inkább, mert emberi lény nem léphetett a sárkányok földjére, így ment ez, mióta világ a világ.

 Az őr szélesre tárta a raktér ajtaját, és bátorítóan intett Kilian felé.

– Gyere! Átrepülünk a szigetre.

Kilian kimászott a teherautóból. Ahogy sárkányteste hozzáért a fagyott hóhoz, úgy érezte, ezernyi tűvel szúrják át a pikkelyeit. Legszívesebben azonnal visszaugrott volna a kocsiba, de tudta, ha kimutatja, mennyire fázik, rögtön gyanút fognak a sárkányok. Körülnézett, és meglátta a sofőrt. A kezében vastag köteg papírpénzt tartott, annyit, amennyit Kilian még sosem látott Miriamnél a sötét kis lakásban.

– Sok sikert! – biccentett neki a férfi, és beült a volán mögé.

Kilian követte a szürke őrt a sziklaszirthez. Egészen a peremig kígyóztak sárkánytestükön, lefelé nézve pedig az ifjú hatalmas jégtáblákat látott rettenetes mélységben. Érezte, hogy Miriam egyre inkább reszket a szárnya alatt. Lázasan gondolkodott, hogyan szöktethetné meg legalább őt. Azt latolgatta, vajon legyengülve, vacogva le tudná-e győzni az őrt; esetleg elég lenne-e csak gyorsabban repülni nála, de vajon arra képes lenne? Ha felszálláskor Miriam elengedné őt, és egyszerűen csak hátra hagyná a szirten, talán az őr sem nézne vissza. De a nő vajon túlélne odakint? Nem tudhatta, mikor jár erre ember legközelebb, márpedig ezen a tájon Miriam nem bírna ki egy éjszakát. Vagy halálra fagyna, vagy megennék a farkasok.

– Ott jönnek a többiek! – mutatott a sziget felé az őr. Kilian résnyire szűkített szemekkel nézett abba az irányba, és valóban: a távolban, a levegőben újabb sárkányok közeledtek feléjük. Két újabb hím érkezett, hasonlóan fonott, és ugyanolyan kéken pompázó hajjal. Szinte hasították a levegőt, úgy repültek, és pár perc múlva landoltak a szirten.

– Izgulsz? – kérdezte köszönés nélkül az egyik, amelyiknek a sárkányteste is kék volt. – Libabőrös vagy.

Kilian furcsa mozdulatot tett, olyat, ami egy vállrándítás és egy bólintás keverékének tűnt. A kék őr vigyorgott.

– Majd bent kezelésbe veszik – szólt mogorván a másik, a fekete színű. – Meg a hajával is kezdenek valamit. Egészen tönkrement ott délen.

 – Induljunk!

A három őrsárkány kitárta hatalmas szárnyát, és elrugaszkodtak a szirtről. Kilian szíve heves kalapálásba kezdett. A sárkányok tettek pár kört a feje felett, majd alábuktak a sziklaszirtnek, hogy megérintsék a tenger jeges vizét.

– Csak maradj ott – sziszegte alig mozgó ajkakkal. – Ha magasan repülök, nem vesznek észre.

Kitárta ő is hatalmas, zöld bőrredő-szárnyait. Hosszú évek óta már, hogy erre nem volt alkalma. Először átmozgatta őket, hallotta a bejáratlan ízületek roppanását, aztán csapkodni kezdett velük, és elemelkedett a földről. A magasba szállt, aztán maga alá nézett a fogva tartóira. Az őrök sárkányteste sokkal hosszabbra nyúlt, mint az övé, és emberi részük is idősebbnek tűnt: mély ráncok szabdalták szakáll borította arcukat, karjuk jóval nagyobb izmoktól duzzadt. A szárnyuk mégis szemmel láthatóan kisebb volt, mint Kiliané: ez volt az egyetlen olyan tűzsárkány-tulajdonság, amit sehogyan sem rejthetett volna el. A három sárkány a közelébe repült, mire az ifjú egy kissé magasabbra emelkedett. Nem szóltak semmit, de Kilian látta rajtuk, hogy hűvösen a szárnyát méregetik. A legidősebbnek tűnő, a fekete testű sárkány unta meg legelőször a bámészkodást: intett a többieknek, és megindultak a sziget felé. Kilian követte őket. Ügyelt rá, hogy végig mögöttük és némileg felettük repüljön, de ne annyira, hogy úgy tűnjön, mintha szándékosan el akarna távolodni tőlük. Fütyült a fülében a szél, ami számára a szabadság felszabadító érzését jelentette, de tudta, hogy Miriam számára az utazás maga a pokol: a lány kezei jégcsappá fagyhattak már néhány perc alatt is.

– Tarts ki! – bíztatta, de hangját elnyelte a menetszél. Kicsivel később már az ő arca is égett a fagytól, összeszorított fogakkal, némán és tehetetlenül remélte, hogy a lány nem fog elájulni. Talán elkapni sem tudta volna, mielőtt a tengerbe vagy egy jégtáblára zuhan. Félt, de tudta, hogy erősnek kell látszania Miriam kedvéért.

A távolból kicsinek tűnő jéghegy egyre nagyobb méreteket öltött. A vízen úszó sziget a felszínen is hatalmas méretűnek tűnt, Kilian bele sem mert gondolni, mekkora része lehet a víz alatt. A palotát a hegyből faragták ki: legalább száz hófehér, csillogó tornya meredezett hegyesen az ég felé, ablakaiból pedig tucatnyi sárkány kísérte tekintetével a jövevényeket. Mikor elrepültek egy tér felett, az ott összegyűlt sokaság hangos, visszhangzó tapsviharba kezdett. Kilian nem értette a helyzetet. Miért ünneplik őt? Hiszen még nem is találkozott a királynővel, mégis őt választhatták ki az apának?

Sosem látott még ennyi sárkányt egyszerre. Kicsiként ő bújt ki először a tojásból, így éppen csak az anyját látta, mielőtt a jégsárkány meggyilkolta volna a tűzkirálynőt. A téren legalább száz hatalmas testű sárkány állt, mindannyian különböző színűek, és mind őt figyelték. Néhányan a levegőbe emelkedtek, hogy üdvözöljék a Kiliant kísérő őröket, mire az ifjú védekezően összehúzta szárnyait a teste mellett. A jégsárkányok ezen csak mosolyogtak, és Kilian rájött, hogy azt hiszik, egyszerűen csak fél tőlük. Biztosan híre ment, hogy őt az emberek közül mentették ki, márpedig egyetlen sárkány sem találkozik szívesen a kétlábúakkal. Még a tűzsárkányok is tőlük távol, lakatlan területen éltek.

– Erre! – utasította őt az ezüstszínű őr. Irányt váltott, és a tágas főtértől elzárt, kisebb sima terület felé irányította az őröket és Kiliant. Az ifjú, hogy landolás közben meg ne lássák utasát, már a magasban behúzta a szárnyát a hátára, emiatt nem tudott olyan puhán érkezni a jégre, mint az őrök. Éles csattanással esett le, és rögtön megcsúszott. Eldőlt, kezeivel az utolsó pillanatban támasztotta meg magát a jégen, mielőtt a teste is csapódott volna. A tenyerét elvágta egy jégszilánk, vére nyomban a hóra csorgott. Kilian rögtön az ajkához kapta a sebet, és lenyalta a vért. Meleg volt.

– Gyere, na! – segítette őt talpra az egyik őr. A vállánál fogta meg Kiliant, közel a szárnyához, és ő érezte, hogy Miriam testén remegés fut végig. Még mindig nem tudta, hogyan mentse meg a lányt.

A három sárkány közrefogta őt, és a térről nyíló jégépületbe vezették Kiliant. Kívülről úgy tűnt, mintha ez a palota egyik hozzátoldott mellékszárnya lenne csak. Odabent is minden jégből épült, Kiliant rögtön körbevette a hideg. Szorosabbra húzta Miriamen a szárnyát.

– Hova megyünk?

– Csatlakozol a többiekhez, amíg el nem kezdődik a mérkőzés. – Az ezüstös sárkány egy díszesen faragott, kétszárnyú jégajtónál állt meg. Kilianre nézett, értetlenkedését látva a tekintetét forgatta. – A kérők megküzdenek egymással, és a legerősebb a királynő új párja.

Ha valamire, harca aztán nem számított Kilian. Sosem küzdött, és mivel jobbára egy apró szobában nőtt fel, az izmai sem fejlődtek eléggé. Az egyetlen előnye a hatalmas szárnya volt, de annak szemtől szembeni küzdelemben nem veszi hasznát.

Az őrsárkány kettőt kopogott az ajtón, mire az hangtalanul kinyílt. Az őrök elálltak Kilian útjából, egyedül kellett bemennie.

A terem hatalmas volt, semmilyen berendezéssel sem rendelkezett. A jégfalak a magasba nyúltak, ahol gömbölyű kupolaként zárták le az épületet. Kilian négy jégsárkányt pillantott meg. Egy közülük, a piros meglehetősen kicsi volt a többihez képest, egy sarokban kuporodott össze. A másik három – egy méregzöld, egy sárbarna és egy sötétkék – életerős, fiatal hímek voltak, egy bandába verődve méregették a legkisebbet. Mikor Kilian belépett, mindannyian felé fordultak. Egyikük sem üdvözölte, csak a méregzöld színű mutatott flegmán a terem közepe felé.

– Ott a parittyád. A fegyvered. – És pimaszul vigyorgott. Kilian tekintetével követte az irányt, és megpillantott a földön egy furcsa tárgyat. Egy bőrdarab volt, amihez két vékony madzagot kötöttek, s mellette ott hevert öt darab akkora kő, mint a bőr. Kilian sejtette, hogyan használja, de nem hitte volna, hogy túl erős fegyver lenne. Végigmérte a többi sárkányt: a méregzöld, aki magasan tartotta az állát, egy drágakövekkel kirakott markolatú kardot szorongatott; a barna kezében buzogányt tartott; a kék egy kisebb tőrt kapott; és a piroshoz egy bot jutott, aminek az egyik végét hegyesre faragták. A kiosztás nyilván nem szabályszerűen történt.

Kilian az esélyeket fontolgatta. Harcolni a furcsa fegyverrel a kard, a buzogány és a tőr ellen nem tudott volna. A kis pirostól nem igazán félt, nem hitte volna, hogy benne van elég bátorság a támadáshoz. Repülni a nagyobb szárnya miatt biztosan jobban tudott, de akkor pedig kockáztatja, hogy a többi sárkány észreveszi Miriamet. A terembe lépés óta ekkor jutott először eszébe a hátán csimpaszkodó lány, és magában meglepődött, amiért ennyire bátran és nyugodtan tűri a helyzetet.

Közelebb lépett a többiekhez. A három erős sárkány, látva ezt, körbe állt háttal neki, úgyhogy a gyenge piroshoz ment oda. Közelítve meglátta a testén húzódó horzsolásokat: a többiek már puszta kézzel jól elbántak a kisebbel. Az egyik karját is furcsa szögben tartotta.

Észrevehette, hogy Kilian a karját nézi, mert nyomban kihúzta magát.

– Semmiség – nyögte, majd leeresztette felsőtestét a földre. – Csak meghúzódott.

Mégis, ahogy ránehezedett a karjára, az arca fájdalmas fintorba torzult. Kilian benyúlt a hóna alá, és a jégfalhoz bicegett a fiatal hímmel, ahol az megtámaszthatta a hátát.

– Riten vagyok.

– Kilian – biccentett. – Jól helyben hagytak.

Riten bólintott.

– Én nem akartam itt lenni… úgysem nyerek… De a bátyám volt az előző apa, mielőtt meghalt…

– Ki kell innen jutnunk – szólt közbe Kilian. Tekintetét fel-alá járatta a terem falai, a plafon és a díszes bejárat között. Egy gyengepontot keresett: lyukat a jégen, egy túl vékonyra faragott falszakaszt, egy másik kijáratot. Már nem érezte olyan forrónak Miriam testét a bőrén, és ez kapkodásra késztette.

A másik három sárkányra nézett. Erősek voltak mindannyian, emberi felsőtestük csupa izom. A fegyvereiket markolták, a zöld sárkány még kardforgató tehetségével is hetvenkedett társainak, azok pedig lenyűgözve hallgatták a penge suhogását és az ifjú morgását minden egyes levegőbe mért csapás alatt. Aztán egyszer csak összeakadt a tekintetük. A másik még magasabbra emelte az állát, és lenézett Kilianre.

– Bajod van, városi?

Kilian lesütötte a szemét, és közben önmagát átkozta. Kerülnie kellett volna a feltűnést. Befordult a fal felé, Riten pedig motyogni kezdett.

– Ishiga nagyon hirtelen haragú… De jól bánik a jéggel…

Kilian bólintott. Ha a tűzsárkány bőrét az indulat felhevíti, a jégsárkány nyilván jegessé válik. Vajon kettejük haragos csatájából ki kerülne ki győztesen? A tűz legyőzheti a jeget?

– Azt kérdeztem, bajod van velem, városi? – Ishiga megfeszülten állva nézett Kilianre. Jobbjában a kardot markolta, a pengét maga elé tartva. Kilian tudta, hogy ez fenyegetés, és nem sok kétsége fért hozzá, hogy a méreggel színezett jégsárkánynak nem csak a szája nagy. Gondolkodás nélkül megemelte a kezében tartott parittyát, de nem akart először támadni.

– Én nem akarom a királynőt. Nekem ez a nyeremény nem kell.

– Itt senki sem azt kérdezte, te mit akarsz! – rivallta Ishiga. – Brasával párosodni kötelességed! Ő rendelkezik a faj minden hímje felett! Egy alkalommal akár száz tojást is képes lerakni! Úgy hallottam, az a döglött tűzsárkánynő csak húszat tudott…

Kilianben felrémlett anyja emléke: hófehér, gyöngyházfényben úszó pikkelyek borították a farkát, a haja a naplemente vörösében játszott, és a teste mindig meleggel ölelte körbe fiait – és az ifjú támadott.

Egyetlen fegyverére támaszkodott, az öklömnyi kövekre, és hirtelen haragjában Ishiga arcába dobta mindet. A jégsárkány még csak meg sem tántorodott, a szemébe és homlokába vágódó kavicsok éles koppanással hulltak le mellé a jégpáncélra. Két csatlósa nyomban Kilian előtt termett, és míg ő ijedten hátrált, hallotta Miriam rémült zihálását. Legszívesebben megszorította volna a kezét, hogy bátorítsa a nőt.

A barna sárkány lendült először Kilian irányába. Közelről látszott csak, hogy a mellkasát mély árokként szabdalták a harci hegek, ahogyan felemelte buzogányát, és a tűzsárkány felé sújtott vele. Kilian a hátához feszítette szárnyait, és kitért a támadás elől. Azon gondolkodott, hogy hogyan szerezhetné meg ellenfele fegyverét, mikor a sebhelyes fájdalmas kiáltást hallatott.

– Mi a…

Megfordult, és szeme kitágult a döbbenettől: Riten állt mögötte, kezében a dárdájával. A barna sárkány a szárnyához kapott, amin a bőrredő egy hosszú sávban felszakadt, és bőszen folyt belőle a vér a hátára, onnan pedig a tükörsima jégre. Kilian csak ekkor vette észre, hogy a dárda hegye is véres. Pillanatok alatt körbelengte mindannyiukat a fémes szag. Szavak sem kellettek hozzá, hogy Kilian tudja, a sárkányok végezni fognak Ritennel.

Támadt.

A puszta kezével tépett bele a bajtársára vetődő tűzsárkány húsába. Az megtorpant, megint meglendítette a buzogányát, de az apró Riten rácsimpaszkodott a karjára. A barna tehetetlen mérgében üvölteni kezdett, izmos sárkánytestét a falnak ütögette, remegett felettük a jégmennyezet. A feldühödött sárkány Riten hajába markolva rángatni kezdte őt. Kilian belevágta az öklét ellenfele arcába, ugyanakkor rántást érzett a szárnyánál, és elvágódott a jégen.

– Nézzétek! Mit keres ez itt? – hallotta Ishiga hangját. Nyomban feltápászkodott, de már érezte, hogy elkésett: nem melegítette őt Miriam teste. Az egyik szárnya ernyedten lógott a vállára, megrándult, mikor a tűzsárkány belekapaszkodott.

Miriam ott állt közöttük mezítláb, és nem tudta, merre fusson. Szája sikolyra nyílt, de nem jött ki hang a torkán. Óvatosan hátrált Kilian felé, közben vékony karját védelmezőn átfonta remegő teste körül.

Vacogott.

Ishiga találta meg először a hangját:

– Ez egy…

– Ember!

Összerezzentek az új hang hallatán. Kilian a faragott ajtó felé fordult, és elakadt a lélegzete.

Egy hatalmas, aranyszínű sárkánynő állt előtte. A dulakodásban nem vehették észre, mikor belépett közéjük, így hangja és megjelenése a meglepetés erejével csapott le rájuk. Kilian még sosem látott ekkora sárkányt, a teste valahol bőven a termen kívül kígyózott. A kintről, a jégfalakon át beszűrődő napsugarakat megtörve szórták szerteszét a sárkány tenyérnyi nagyságú pikkelyei, kék haja pedig lelógott egészen a derekáig. Az ifjú a királynővel nézett szembe.

– Fogjátok el! – utasította Brasa a mögötte álló sárkányőröket, akik habozás nélkül megindultak a reszkető Miriam felé. Kilian ráugrott a hozzá közelebb állóra, öklével ütötte, és közben érezni kezdte a testét körülölelő forróságot.

– Éget! Éget! – ordította az arcát fogva a sárkányőr, és farkának egy erőteljes csapásával lesodorta magáról Kiliant. – Éget a bőre!

– Tűzsárkány – visszhangzott egyetlen szó a teremben, és a harcosok megtorpantak. Mindenki Brasára meredt. Ő egészen szűkre húzott, aranyszín szemével Kiliant méregette. – Hosszú évek óta te vagy az első, akit láttam.

Kilian mozgást látott a szeme sarkából. Már nem tudott kitérni: Ishiga kardja felszántotta az oldalát, és a tűzsárkány elvágódott.

– Vezessétek el az embert! A tűzsárkányt pedig hozzátok.

Néhány percre Kilian előtt elsötétült a világ. Pislogott, de nem látott, fülelt, de nem hallott. Csak annyit érzett, hogy a jég, amin végigvonszolják a testét, apró vágások tucatjait ejti a bőrén. Motyogott, szerette volna Miriamet szólongatni, de csak érdes hörgés hagyta el a száját. A gyomra liftezett, hányingere volt, és a hideg ádáz vadként mart a húsába.

Mire kitisztult előtte a köd, már nem abban a hatalmas teremben feküdt. Tömény, édes illatfelhő lengte körbe, és zenét hallott, halkan, mintha leánygyermekek dúdolnának kedves dalokat. Kinyitotta a szemét, pislogott, aranyszínű fényt látott.

Felpattant, és kábán a falhoz húzódott, minél messzebb Brasa hűvös testétől.

A sárkánykirálynő saját termében lehettek. Brasa otthonosan mozgott idebent, északi állatok bundájából készült párnákon pihentette hosszúkás testét. Bátorítóan mosolygott Kilianre.

– Nincs mitől félned. Senki sem fog már bántani, a párom vagy. Egyébként kitisztították a festéket a hajadból. Rémes volt az a kék.

Kilian egészen az ablakig hátrált. Kezébe vett egy tincset, és a szeme elé emelte. Gyermekkora óta nem látta az eredeti színét, ami a tűz minden árnyalatában pompázott.

– De hát én tűzsárkány vagyok.

– Gondolj bele – kuncogott Brasa –, milyen erősek lennénk, ha egyesítenénk a két fajt, a tűzsárkányok mindent elsöprő forrását és a jégsárkányok állhatatosságát!

– Egyetlen tűzsárkány sem szolgálná a fajuk kiirtóját!

– Kivéve – húzódott ravasz mosolyra Brasa égővörös ajka –, ha én vagyok az anyjuk. Ma délután pedig te válsz az apjukká.

Kilian hátán felkúszott a jeges rémület. Fogalma sem volt, van-e alapja Brasa tervének, hogy vajon a hibrid tűzsárkányok képesek-e sutba dobni a legerősebb ösztönüket, de egyenesen rettegett a sárkánykirálynő lángoló tekintetétől. Hátra fordult, és kilökte az ablakot. Megmarkolta a széleit, és egy ugrással a párkányon termett. Hihetetlen magasságban állt, eszmélt rá, a legmagasabb toronyban. Innen az egész szigetet belátta, a hatalmas teret az őt ünneplő néppel, a sziget csupasz peremét, és a távolban az emberek kopár földjét is.

– Egyenesen nézz, a tengerpartra.

Kilian tekintetével többször is végigpásztázta a sziget széleit, mire észrevette, amit kellett. Két jégsárkány vezetett megkötözve egy aprócska emberi lényt – Miriamet. A parthoz érve az egyik sárkány karjába vette a nőt, és elrugaszkodott vele a földről. Kilian szívéről leesett a legnagyobb kő. Az nem számított, mekkora válságba kerülhet a sárkányok között már eddig is felborított egyensúly, ha az ember, akit szeret, biztonságban van…

De a sárkányőr a tenger felett szállva elengedte a lányt, és ő a tengerbe zuhant.

– Engedd elszakadni a kötelékeidet az emberek világához, a tűzsárkányok világához. Annak vége.

Kilian vére forrni kezdett. Elkeseredetten kutatta a vízben kalimpáló leányt, még pár pillanatig mintha csobogást látott volna ott, ahol Miriam a vízbe zuhant – aztán kisimult a tenger vize.

– Ha égetni kezdesz – szólt fenyegetően Brasa – csak saját magadnak ártasz. Idebent nincs semmi, ami meggyulladna.

De Kilian már nem látta maga előtt Brasa aranyszínű pikkelyeit. Csak a tejfehér ködöt, ami az elméjére borult, a múltban az egymáson csattanó fehér pikkelyeket az anyja testén és a vakító havat, amin a vízbe fúlt és megfagyott Miriam utoljára lépdelt. És Kilian égni kezdett, füstölt és lángolt a bőre, napvörös haja lobogott, és rávetette magát a sárkánykirálynőre. Egymásnak feszült kettejük húsa, olvadni kezdett a jég, az égő hús bűze szárnyalta körbe kettejüket. Brasa sikoltozott, vergődött, de az egybesülő bőr nem engedte őt el. Kilian szerelme utolsó jóslatára gondolt, mielőtt az ifjú és a sárkánykirálynő lelkének lángja végleg kihunyt.

A macska, aki embert nevel

Csizmás K. Andúr a parkban sétáltatta fiatal, mindössze nyolcévesnek mondható emberét. Fiatal volt még az, folyton rángatta a pórázt, állandóan meg akarta kergetni a körülötte hancúrozó kutyákat és embereiket. Persze Andúr nem hagyta, elvégre ő volt a város legnevesebb embernevelője, hát értelmet kellett vernie az oktondi kölyök kicsiny fejébe.

– Jó napot, Vah úr! – köszönt oda a tőle nem messze az emberét sétáltató Vahnak, a vadászkopónak. – Hát a maga emberét mi lelte?

S csakugyan: az idős férfi, akinek egész testét ősz szőrszálak borították, megtörten szundított a pad alatt, amelyen Vah úr kevélyen üldögélt. Az ember néha meg-megremegett, mintha fájdalmai lennének.

– Öregszik ez már, Andúr! – legyintet Vah úr. – Kicsit reumás, kicsit bolhás, kicsit mocskos is, hát mit csináljak vele?

Andúr rosszallóan ráncolta szemöldökét, s emberét, a kis Danit leakasztotta a pórázról, hogy az kezet rázhasson Vah emberével. Aztán odasétált a padhoz, és leült rá.

– Ugye tudja, kedves Vah úr, hogy a mai modern emberorvoslás már korszerű gyógyszereivel enyhíteni tudja a reuma tüneteit, a bolhák ellen pedig már évtizedek óta felfegyverkeztünk?

Vah úr hátracsapta fejét, és hahotázni kezdett, a pad alatt az emberek összerezzentek éles hangja hallatán.

– Mit mond, Andúr? – kacagott. – Költsek vagyonokat erre az öreg dögre? Hát úgyis elviszi majd valami, aztán lesz másik… Hiszen ez csak egy háziállat.

Andúr a fejét csóválta, s többet nem mondott semmit.

***

A négy fal között, mikor Dani már apróra gömbölyödve szundított a kosarában, Andúr bekapcsolta számítógépét, hogy virtuális papírra vethesse aznapi gondolatait egy újság számára.

Az állatok nagyon elkanászodtak. Hát kik vagyunk mi, kérem, teremtők? Istenek? Feljebbvalók?
Tanúja voltam a minap, hogy szerencsétlen emberek milyen kevés tiszteletet kapnak tőlünk. Nem azt mondják, hogy az ember a legjobb barátunk? És mégis, hogyan neveljük őket? Mi értelme volt a háziasításuknak, ha egyszer képtelenek vagyunk a nekik járó tiszteletet és törődést megadni?

Andúrt érzékenyen érintette a téma, dühösen kapcsolta ki a számítógépet, anélkül, hogy befejezte volna az aznapi irományát.

***

Másnap azzal a sziklaszilárd elhatározással indult neki napi sétájának Danival, hogy minél több állatot igyekszik meggyőzni a felelős embertartás mibenlétéről. Célirányosan a parkba tartott, az emberbarátok fő gyülekezőhelyére.

Találkozott is Cecíliával, a perzsa macskával, s ha vonakodva is, de odasétált hozzá és annak emberéhez, Prüntyihez.

– Prüntyikém, Prüntyi-müntyim, gyere ide anyucihoz! – susogta mézesmázosan emberének, egy apró termetű lánynak, akit szemmel láthatóan nem sok öröm töltött el annak tudatában, hogy a nyári kánikula ellenére vastag kötött pulóverben kellett sétálnia.

– Nahát, Cecília kisasszony, nem gondolja, hogy barbárság azt a szegény embert ily körülmények között pulóverben járatni? – Csizmás K. Andúr mindig is a nyugalom macskája volt, néha azonban, amikor bajuszközelből lehetett szemtanúja szeretett embereinek ilyesfajta megkínzásának, sosem tudta türtőztetni magát.

– Parancsol… uram? – rebegtette szempilláit Cecília, miközben lenézően végigmérte Andúrt. – Nem tudom, hogy maga közönséges mezei kandúr mit érthet az emberneveléshez…

– Kérem szépen, kisasszony, nagyon is sokat! – húzta ki magát Andúr. – A 2011-es Világközi Összefogás az Embernevelés Nagyjai Között kongresszuson magaménak tudhattam az előadói posztot a Viselkedés az állattal és nélküle témá…

– Hogyne, persze! – kuncogott Cecília. Aztán karmait mutogatva azt lihegte: – Vésse az eszébe, maga mocskos bevándorló, hogy nem szólhat bele a nevelésembe! Prüntyikém boldog és trendi!

Andúr szőrgombócot köpni sem tudott a döbbenettől.

***

A következő nap Ham Hörivel találkozott, valamint annak emberével, a tisztán tartott, egészséges életű Andrissal.

– Drága barátom! – ölelte keblére őt Andúr. – Olyan boldog vagyok, hogy látlak titeket!

– Ne is mondd! – bólogatott Höri. – Hiányzott már nekünk Dani is.

– Látom, még mindig jó egészségben vagytok.

– Hogyne! Hiszen havonta járunk emberorvoshoz, tudod. Mindig is mondtam, abban mutatkozik meg egy állat értelmi szintje, hogy hogyan bánik az emberével!

– Magam sem mondhattam volna jobban! – Csizmás K. Andúr szeme könnybe lábadt, s sokáig csak szótlanul nézte, ahogy Dani és Andris a kert végében sakkoznak békességben.

***

Eltelt egy hét, majd kettő, s Andúr lelkében lassan alábbhagyott a vihar. Még ha az állatok nem is értenek vele egyet, minden bizonnyal szeretik az embereiket, még akkor is, ha nem tudják, hogyan kell őket nevelni. Hiszen a világ rendje nem bolygatható fel.

A szokásos sétán futott bele Vah úrba, aki ez alkalommal embere nélkül tűnt fel az utcán.

– Hát a kedves Bonifác? – érdeklődött udvariasan Andúr.

– Lelőttem – hangzott az egykedvű válasz.

– Mit csinált?

– Lelőttem – hangsúlyozta Vah úr. – Minek etessek egy vén dögöt, ha vehetek helyette egy újat? Tudja, van Kuf Irca, ott a főúton, rengeteg minőségi tenyésztőtől szerzi be a legújabb emberfajtákat: kínait, dél-amerikait, de még afrikait is…

– Hát nem is hiányzik magának a Bonifác?!

Vah úr meglepetten nézett Andúrra.

– Maga talán azt hiszi, hogy ezek a primitív lények érdemelnek annyit az életükben, mint mi, az állatok?

Valamikor, valaki

Tartalom:
Eltűnnek a hangok a világról, s lassacskán az élet utolsó gyertyalángjai is kihunynak. Csak egyetlen lány menetel elszántan a néma éjszakában, hóna alatt egy különös naplóval.
Megírás ideje: 2015. március
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1500 szó

Rengeteg hang veszi körül az embert egy átlagos napon is anélkül, hogy igazán tudatosulna benne: hallja a lépteket a szomszéd szobából, a dudaszót az utcáról, a madarak csivitelését az almafáról, a levelek zizegését, ahogy a szél egymáshoz súrolja őket. A hangok megszokottá válnak, az élet velejáróivá alacsonyulnak; és nem figyel fel rájuk soha senki.

Amikor a lány felébredt, a hangok emlékeztették őt a valóságra – a hangok hiánya. Mintha egy üvegbura alá szorult volna, a külvilág minden neszezése abbamaradt, csak a vér dübörgését hallotta a fülében, egyre gyorsulva és erősebben ütögetve a dobhártyáját. Felült, aztán fejét lelógatva az ágya alá nézett. Kezével hosszan nyújtózva megragadott valamit: egy rongyos szélű füzetet, a legegyszerűbbet, amit korábban még kapni lehetett. Az ölébe vette, másik kezével pedig maga mögé nyúlva, a párnája alól egy tollat húzott elő. A füzetbe néhány szót kapart sietve, aztán felpattant. A tollat és a naplóját az ágyon hagyta.

Végignézett magán, a szürke pizsamáján, aztán a ruhásszekrényére meredt néhány pillanatig. Annak ajtaja tárva-nyitva állt, és üres volt. A lány egykedvűen ismét az ágy alá nézett, előhalászott onnan egy koszos zoknit, és azt húzta fel. Ezután magához vette a füzetet, és az ablak alatt álló íróasztalhoz sietett. A fémdoboz, amit korábban készített ki, nyitva hevert az összegyűrt papírok és cukorkás zacskók szeméthegye mellett. A füzetet a ládába helyezte, aztán rákattintott egy lakatot. Kezében a fémdobozzal kilépett a szobából. Az asztalon egy világos téglalap jelezte a helyet, ahol a láda hevert, körülötte mindenen megült a por.

A tágas, most üres nappaliba ért. Ahol korábban egy hosszú asztal állt, helyszínéül a hétvégi családi ebédeknek, csupán egyetlen szék hevert felborítva. Az ablakokat sötétítőfüggöny takarta. Nem zúgott a hűtő, nem kattogott az óra sem, ahogy a másodperceket számolta volna. Csak a lány léptei döngtek tompán, ahogy a vastag porrétegen lépkedett.

Ahogy a bejárati ajtóhoz ért, hirtelen megtorpant. Lassan, nyakát behúzva megfordult, és egyenesen a szemközti, nyitott ajtón át bekémlelt az egyetlen szobába, ahol még patinás rend uralkodott. Sehol egy pókháló, az ágy bevetve, a takarón nem voltak gyűrődések, a polcon a könyvek nagyság szerinti sorrendbe rakva. Bár a lány mindezt nem látta onnan, ahol ő állt. Csak egy fotel állt vele szemben, de háttal neki. Valaki ült benne, éppen csak a feje búbja látszott ki.

Az illető már nagyon régóta nem mozdult meg.

A lány összeszorította könnyektől égő szemeit, és kilépett az ajtón át az udvarra. Odakint az éj sötétje honolt, az égen megszámlálhatatlan ragyogó csillaggal, de a Hold nem fénylett. A hangok még ide sem értek el: a szél nem rázta össze a faleveleket, a baglyok nem huhogtak rejtekhelyükről, a messzi főútról sem ért el idáig az autók motorjának halk búgása. A világ elnémult már.

A lány a kapu mellett álló fészerhez indult. A látszólag sebtében összetákolt faépület ajtaja hiányzott, mellette, a földön hevert. Az ásó, amiért ő jött, szerencsére nem hiányzott. Megragadta azt, most már mindkét keze tele volt, hiszen a fémládát, benne a naplójával, még mindig magánál tartotta, egyik karjával az oldalához szorítva. A kaput emiatt csak nehézkesen, a könyökével tudta kinyitni, de egy pillanatra sem vált volna meg nehéz terhétől.

Az utcára érve jobbra is, majd balra is elnézett – sehol senki. A szíve nagyot dobbant a felismeréstől: egyedül volt. Tudhatta volna, tudnia kellett volna, mégis meglepte. Sebes léptekkel elindult a járdán, s onnantól kezdve csak ritkán, az utcasarkokon nézett szét maga körül.

Kereste a hangokat és az életet maga körül, de nem lelte.

Egyetlen lámpa sem világított és minden ház ablakában lehúzták a redőnyöket. Amikor elhaladt a kocsma előtt, zenét és beszélgető embereket várt, de ott is csak a némaság fogadta, a régi ismerős. Sehol egy reszkető fénysugár… de, egy mégis. Az ablakon bepillantva egy ódivatú gyertyatartót látott meg, messze a helyiség túlsó felében, egy kopott faasztalon. Három hosszúkás, vékony csonk égett még, lángjuk rezzenéstelenül lobogott.

Egy férfi ült a gyertyák mellett, teste belesüppedt a párnázott karosszékbe, ami sehogy sem illett a kocsma szándékosan elhanyagolt képébe. Bal kezében egy már félig üres üveget tartott, néha a szájához emelte, nesztelenül kortyolt belőle egyet, aztán karja visszahanyatlott a teste mellé. Homályos tekintettel révedt a gyertyalángokba, s jobb keze néha meg-megrándult, mintha a tartót szerette volna megragadni. De aztán sosem nyúlt érte. Csak ivott, aztán a keze megrándult, mint egy véget nem érő sorozat.

Mintha egy szélfuvallat kószált volna be a kocsmába, s a gyertyalángok kialudtak egyszerre. A lány még sokáig állt ágaskodva az ablak előtt, de a férfi odabent nem mozdult meg többé. Álla a mellkasára bukott, keze pedig elengedte az addig szorongatott üveget. Az milliónyi darabra törött, de csilingelő hangja nem ért el az utcára.

A lány azt kívánta, bárcsak elfuthatna. Messzire a csendtől, a ragadós némaságtól, ami körbeölelte a falut és őt magát leginkább, ami megbetegítette őt és elhallgattatott mindenkit, akinek valaha hangja volt. De nem szaladt, csak lassan baktatott tovább, elszántan, mert meg kellett találnia azt az életlángot, ami túl erősen égett ahhoz, hogy kialudjon.

A főtéren mindig látni lehetett néhány embert, éjjel a fiatalok korántsem titkos találkahelyéül szolgált. De amikor a lány befordult a legközelebbi sarkon, egy pillanatra megtorpant – tényleg embereket látott. Hiszen ebben reménykedett, mégis meglepődött.

Két fiatal, nő és férfi teste fonódott össze, ahogy átkarolták egymást szorosan. Arcuk a másik felé fordult, tekintetük összegabalyodva, légzésük gyors, izgatott ritmus volt. Alakjukat az utcalámpa vonta homályos derengésbe.

Talán az ő hangjuk, talán a szerelem kiáltása a legerősebb, ami képes megvetni a lábát a sötétségben és kiszakadni a siketségből. Ennek kellett lennie. A lány arcán halvány mosoly suhant át, egészen addig, míg a lámpa fénye villódzni nem kezdett. Hát ők is elbuktak. Még kétszer villant fel a fény, azután már nem tért vissza. A férfi gyengéden előredőlt, kedvesét lábáról ledöntve elfeküdtek a nyirkos fűben.

Tekintetüket a csillagok felé fordították, a szerelem mosolya az arcukra fagyott.

Talán ez volt az utolsó. Gyűlik a sötétség és szökik a zaj, az édes zaj. Vajon ha mind eltűnt, visszajöhet még valaha?

Maga előtt látta, hogy az utolsó láng még nem hunyt ki. A közelben égett, de halványan pislogott már. Néhány háznyira egy ablakból meleg fény vetült a járdára. A lány megszaporázott léptekkel sietett oda. Vékony karja már nehezen bírta megtartani az ásót, s annak vége egyszer csak a földre ért. A vas, ahogy végighúzódott a betonon, éles csikorgást hallatott. A lány szinte eldobta magától a nyelet, mikor hirtelen a füléhez kapott. Bántotta őt az éles hang, hisz’ már hozzászokott az elmélyült csendhez. Az ásó hangos csattanással vágódott el a földön, aztán minden elnémult megint, csak a lány nyöszörgött, míg a fejét szorongatta.

Ott állt végre az ablak előtt, ahonnan a fény áradt. Már csak gyengéden pihentette kezét a fülén, de így maradt, mikor belesett a házba. Megint hallotta a vére izgatott dübörgését a dobhártyáján.

Odabent egy aprócska fiú ült a szőnyegen, hangtalanul játszott egy piros kisautóval. A kezében fogta azt, a szőnyegen tartotta, aztán jobbra gurította. Aztán balra. Mindvégig erősen szorította a kisautót. Jobbra gurította. Aztán balra. Újra és újra. Laposakat pislogott, de nem vette le tekintetét a játékról. A fényt tucatnyi gyertya lángja ontotta, amelyek egy hatalmas körben fogták közre a kisfiút.

Jobbra és balra, újra és újra.

De aztán történt valami.

A fiú mozgása lelassult, homloka sűrűn ráncosodott, de csak tolta ide-oda a játékautót egyhelyben ülve. Amikor ezután jobbra tolta az autót, egy gyertyaláng kialudt a körben. A gyermek észre sem vette, tovább játszott az autóval mélán. Aztán kialudt még egy gyertyaláng. És sorban az összes.

A kisfiú mozdulatlanná merevedett, abbahagyta az autó tologatását. Lassan előre dőlt, s arccal a földre borult. Csak ekkor aludt ki az utolsó gyertyaláng.

A lány odakint nagyot lépett hátra, el az ablaktól, ahonnan többé nem áradt ki fény. Hiszen kialudt az utolsó is. Csak ekkor vette le kezét a füleiről, pedig már rég nem bántotta őt semmilyen hang.  Arcán néhány könnycsepp csordult végig. Hátat fordított az ablaknak, és felemelte az ásót a betonról. A járdáról lelépett a fűre, maga mellé tette a fémdobozt, s a kimerültségtől sajgó tagjaival nem törődve ásni kezdett. Csupán az ő fáradt lihegését lehetett hallani, meg a puffanásokat, ahogy a már kiásott földet egy halomba dobálta a gödör mellé. Lassan haladt, jóval lassabban, mint várta. A teste sokkal kevésbé bírta a megterhelő munkát, mint hitte. Éppen emiatt egy hosszú, de nem túl mély gödröt ásott; azért egy megtermett, felnőtt ember akár kényelmesen bele is fekhetett volna. Az ásás befejeztével a lány a földre rogyott, s hosszú percekig csak lihegett hangosan, karja remegett a megerőltetéstől.

Egy végső pillantást vetett az ablakra, ahonnan az utolsó fény is kialudt. Aztán a fémdobozért nyúlt, ami a naplót rejtette magában. A gödör mellé állt, s óvatosan beletette az apró ládát.

Túl kicsi volt a doboz. Legalábbis a gödörhöz képest. A lány egy darabig eltűnődve állt a lyuk mellett, érezte, hogy valami hiányzik. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a gödörbe ereszkedett. Egyik karjával magához szorította a fémdobozt, a másikban az ásót tartva megpróbálta magára húzni a földet.

Valamikor valaki majd mindent megért…

Éles, metsző hang szaggatta fel dobhártyáját, aztán az ő fénye is kihunyt.

Vérvörös illatok

Tartalom:
Elvont elmélkedés arról, vajon mi történik a lélekkel a halál után.
Megírás ideje: 2012. május
Figyelmeztetések: halál
Terjedelem: 600 szó

Abban a pillanatban, amikor az utolsó lélegzet megakadt bennem valahol mélyen, én már repültem valahová messze, fénygömbökön, színpalettákon és illatfelhőkön át a végtelenségbe, mígnem megéreztem magam körül a valóságnak tetsző halált. A lelkem fénypálcika-lábai megvetődtek egy sápadt domborulaton, a talpam alatt halkan koppant a képlékeny föld. Aztán felmordult a csend és a világ imbolyogni kezdett, mint a hajónk a vízen, s kis fénytüdőmbe ezernyi vörösség megható illatáradata tódult: a bódító rózsáé, a zamatos almáé, aztán a véré, csakis a véré, s végül lelkem apróra húzta magát a csónak aljában, s arcát nem mutatta a világnak. De csak haladtam előre, folyton haladt, körülölelt a valóság minden búbánata és szenvedése. Vérszag szorongatta cérnavékony torkomat, a hangok, amelyek hazakérlelték volna elgyötört lelkemet, nem találták útjukat a nyelvemig.

Révészem, a halál fekete csuklyása kárörvendően villogtatta színtelen szemeit a csónak végéből, kezében hosszú fadarabot tartva vonta előre hajónkat játszi könnyedséggel. Tekintetét mindvégig rajtam tartotta, mintha azt várta volna gyenge fényességemtől, hogy erejét meghaladva a körülöttünk terpeszkedő vértóba vetem magam, hogy megmosakodjak a saját halálom bűzétől. Hiszen ott éreztem minden porcikámon: foltokban hulló hajamon, lepattogzott körmeimen, kifakult bőrömön. De ott volt még valami: pehelykönnyű illat áradt a közelből, éppoly tömény, mint gyöngéd, szerény, de követelődző, felejthetetlen és magával ragadó. Kerestem őt, a gazdáját, magamévá akartam tenni az illatot, hogy többé ne a férgektől rothadó hús szagát érezzem magamon, el kellett felejtenem a halál ígéretét, arra vágytam csak, hogy végre megleljem, de sehol sem találtam. A közelből szólt hozzám, kicsiny, törékeny karját nyújtotta felém, de én alig tudtam benne megkapaszkodni. Húztam őt magamhoz, egyre több és több maradt meg belőle, de ahogy még inkább birtokoltam, erősebben kellett megragadnom, hogy tovább érezzem mindenütt.

Hamisítatlanul, valódiként megleltem őt: belőlem jött, a testemből, a sejtjeimből és szöveteimből, de nem tudtam igazán birtokolni, míg nem éreztem forrását a két kezem között. Erőtlen, gyenge körmeimmel estem mellkasomnak, vájtam magamból a bőrt, a húst, cafatokban tépődött magamból az én, ami csakis az enyém, azt eldobtam, hogy mást szerezzek helyette. A vérem lefröccsent a csónak aljára, keveredett a vízzel, s szaga még erősebben csapott meg, gyorsabban kellett hát kiirtanom a bűzlő, mocskos ént önmagamból, míg nem késő, míg el nem nyel a gyomorforgató szag. Téptem, karmoltam és haraptam a gyűlölt lényt, ami elválasztott a csodás illattól, de ahogy egyre több véres cafat esett halk cuppanással ki a csónakból, már sokkal közelebb éreztem őt magamhoz. Már tudtam, éreztem, hogy nem kell sok, s magamévá tehetem őt, eggyé olvadhatok vele a vértengerben hajókázva.

A csontok zörögtek fásultan, de nem törtek el, ráztam őket, mert szenvedést okoztak, ott volt mögöttük a reményt ígérő illat a vörösségbe burkolózva, de számomra elérhetetlenül. Ordítottam, elgyötört hangom betöltötte a haláli csendet, vágytam boldogságra, de a céltól néhány lépésre megtorpantam, s nem tudtam áttörni az utolsó akadályon. Lelkemnek gyenge fénykarjai nem voltak elég erősek a végső küzdelemhez.

A csónak megállt hirtelen. Felpillantottam szétkaszabolt testemről, fekete csuklyás révészemet láttam magam előtt, ahogy hosszú botját a magasba tartva, lesújtásra készen állt előttem. Elhúztam vékony karjaimat vércsutakos mellkasomról, a hátamra feküdtem, s fejemet hátrahajtva vártam a mindent elsöprő fájdalomra, amelyet ő okoz majd nekem.

Egy halk suhintás, aztán reccsenés. Ordítás. Suhintás, reccsenés, ordítás. És megint. Recsegő sikoltás, vakító fájdalom – de ott volt ő is! Halványan, de a pokol lángjaitól megmenekülve ült bennem, de már kiszabadult, vad madárként repdesett körbe. Belekaptam a szárnyába, s ujjaim között vörös virággá szelídült. Magamhoz szorítottam, s közben egyre több lett belőle, lassan ellepte a csónakot, de az illata ott lebegett körülöttem, elbódított, nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak szívtam magamba a forróságot, mígnem annyira elteltem tőle, hogy fuldokolni kezdtem a szorongatásában.

Én és a révészem tovább csónakáztunk az alvilágban, míg én minden egyes evezőmozdulatnál kihajítottam egy piros virágot a sötétlő tóba. Lassan eltűntek az illatok, a színek és az érzések, már csak én maradtam és az üres, otromba Halál a vérvörös pöttyökkel tarkított mező végtelenjében.