• Home
  • /
  • Category Archives: Alternatív valóság

A gyermekvásár

Tartalom:
Elisának egy gyermekkori betegség következtében nem születhetett gyermeke. Idősödő asszonyként a városi bíróság épületébe jár, ahol az elszegényedett családok élelemért adják el gyermekeiket. Elisa azt reméli, kevéske vagyonából örökbe fogadhat egy rossz sorsú fiatalt, akinek végre anyja lehet. Ebben a miénkhez hasonló, mégis eltávolodott világban ugyanis bárki vehet magának egy gyereket a bíróság intézményében, és bármit megtehet vele.
Megírás ideje: 2016. augusztus
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 2000 szó

Sűrű füst kavargott a bíróság domborművekkel szegélyezett emeleti ablakából. A tüzet már eloltották, majd egy öblös kiáltás kíséretében a védelmező kőoroszlánok mellett kirepült az utcára néhány elszenesedett tésztadarab. Palacsinta, a gyerekeknek. Sercegve siklott az aszfalton, aztán áthajtott rajta egy autó széles kereke. A kőoroszlánok között megjelent két erős férfikéz, és az ablakot becsukták.

Folytatódott az árverés.

Odabent, a tárgyalóterem távolabbi végében egy emelvényen állt a hosszúkás asztal, ami mögött csupa öltönyös, szenvtelen képű férfi ült. Kezükben okiratok tucatjai fordultak meg percenként: egy alacsony, hajlott hátú öregúr hozta be őket az asztal mellett nyíló szomszédos helyiségből. Odaadta a hozzá legközelebb álló öltönyösnek, aki fontoskodva átpörgette a papírokat az ujjai között, majd továbbadta a mellette ülőnek; és így tovább.

A hosszú asztal közepénél, a többiekénél magasabb széken ült az ítészek közül a legidősebb. Az agg férfi szakálla lelógott az előtte heverő, kinyomtatott névsorra. Homloka szüntelenül ráncokban állt, hosszú, horgas orra majdnem a lapot súrolta, mikor a férfi a szeméhez közel emelte a listát. Amikor azonban megszólalt, hangja erőteljesen dörrent a vele szemben, a padsorokban ülő népekre.

– A következő: Denis a Sárvárosi útról!

A negyedik padsorban egy beesett arcú, törékeny asszony furcsa csuklásfélét hallatott. Az ajtó kinyílt, a hajlott hátú férfi csoszogott be, kézen fogva egy kisfiút. Lassú léptekkel és remegő kézzel vezette a gyermeket a bírák asztala elé. Szembefordította a hat hosszú, tömött padsorral. Lassú mozdulatokkal megperdítette a portékát a vásárlók előtt, miközben a főítész recsegve felolvasta a leírását.

– Öt esztendős, a Sárvárosi út fogadójában született. A fogadót a szülei vezették, de tavaly, a nagy forróság idején leégett. Denis lelkesen végez házimunkát – Szavai hallatán a fiú kihúzta magát, majd megerősítést várva a padsorok között az anyjára pillantott. – Tudja használni a háztartási gépeket. Írni és olvasni még nem tud, de az esze jó. Fizikai állapota a korához képest kielégítő, nincs betegsége.

Az agg felpillantott, letette maga elé a lapot. Kezébe vette fakalapácsát, mire izgatott morajlás futott végig a tömegen. Leghátul, a szülők között Denis anyja belevájta körmét a tenyerébe, és élesen felszisszent. A mellette ülő apa rácsapott a nő meztelen vállára. Az ítészekhez közelebb ülő kosztümös hölgyek és ingbe bújtatott urak egyszerre fordultak hátra, hogy aztán rosszalló fejrázás után ismét a fiúra szegezzék éhes tekintetüket. A főítész kalapácsával az asztalra csapott.

– Kezdjük háromhavi ellátással a szülők javára! – Körbenézett a vásárlók között. Egy idősödő hölgy, akiről tudta, hogy a belváros szélén lakott és sosem született gyermeke, félénken felemelte ráncos kezét.

– Rendben! Ki adna érte többet? Négyhavi ellátás?

Elisa leengedte a kezét. Látta, hogyan tekintett le rá a főítész. Látta a szemében a sajnálatot, amit mindenki érzett, ha ő került szóba. Ő és a hosszúra nyúlt élete, amit mindvégig elkerült a gyermekáldás.

Az Elisa mellett ülők is lesajnálóan néztek le rá; alacsonyabb volt mindannyiuknál. Egészen azóta nem nőtt, hogy gyermekkorában egy télen a bátyjával feltörték a folyó jegét, és megfürödtek a vizében. Emlékezett rá, hogyan szúrta a bőrét ezernyi tűként a csontjaiba maró hideg, és arra is, hogyan izzadt paplanba csavart teste ezután hetekig a fullasztó láztól. Azóta apró maradt és vékony testű, és soha egyetlen gyermek sem fogant meg a méhében.

A magasba lendült egy másik kéz is. Elisa felismerte benne Cormickot, azt a férfit, aki minden hónapban megjelent az árveréseken, akárcsak ő. Sosem távozott üres kézzel, és már nem egyszer licitált rá Elisa kevéske ajánlatára.

– Rendben van, uram! – zengte a főítész. – Ki ad érte többet? Hathavi ellátás az elszegényedett szülőknek?

Elisa az ölébe hullajtott kezének ujjain számolgatta megmaradt pénzét. Ha belenyúlna néhai férjének hagyatékába, akár a háromszorosát is meg tudná adni. De akkor miből futná a gyermek nevelésére? A ruháztatásra, a taníttatásra, a könyvekre, a játékokra, az élelemre? Elisa felnézett, a főítész éppen őt figyelte. Állta a férfi erős tekintetét, de nem emelte fel többé a kezét. Az öreg fakalapács élesen csattant az asztalon.

– Eladva! Kérem, uram, vegye magához a gyermek ingóságait, amelyek az épület udvarán találhatók.

Cormick felállt, ráérősen odasétált Denishez, és megragadta őt a vállánál. A fiú tágra nyílt szemekkel meredt a magas férfi arca felé. Cormick lehajolt, és súgott valamit Denis fülébe, aki kisvártatva tétován bólintott. A férfi elmosolyodott, és a gyermeket maga után húzva köszönés nélkül elhagyta a tárgyalótermet. Nyomában az eladott fiú szülei haladtak: az anya könnyeit törölgette, míg az apa nyugtatóan duruzsolta neki, milyen jól fognak élni a következő négy hónapban.

Hogy aztán mi lesz, senki sem tudta. Elisa csak abban volt biztos, hogy a szorgos kisgyerek része lesz Cormick kiskorúakból álló takarítócsapatának.

A gyermekeket bekísérő öreg ismét eltűnt a teremből, a főítész pedig újfent kezébe vette a névsort.

– A következő: Annabelle a Végítélet Napjainak lezárt temetőjéből!

Kinyílt az ajtó, és a hajlott hátú férfi nyomában becsoszogott egy piszkos kislány. Seszínű haja fésületlenül, gubancokban lobogott, és csak egy szürke rongyot viselt, amit sáros föld borított az elején. A gyermek ujjai feketék voltak a kosztól, körme alatt lerakódott a homok. Egy palacsintát szorongatott, mohón tömte a szájába és hangosan csámcsogott.

A főítész fintorgott, míg a gyermekre rászóltak, hogy a hosszú padsorokkal szembeállva forduljon körbe, és mutassa meg magát a szemlélődőknek.

– Annabelle tíz éves. Az apja a temető szélére épített faházban él, ő a sírásó. Az anyja a születésekor elhunyt. Mióta a Végítélet Napjainak papja szentségtelen területnek minősítette a temető földjét, senki sem akar odatemetkezni. Annabelle nem járt iskolába, apjának segített az ásásban. Írni, olvasni nem tud, szókincse szegényes. A nehéz fizikai munkát jól bírja.

Elisa vacillált. Számba vette a gyerek rossz tulajdonságait: koszos, műveletlen és rossz életkörülményekhez szokott. Nyilván nem fognak érte versengeni sem a gyermektelenek, sem a fiatalokat munkáltatók. Az ára alacsony marad, talán a felét sem haladja meg annak, amit korábban Denisért fizettek, Elisa ezt biztosan ki tudná fizetni. Csak az a kérdés, akar-e vesződni vele, akar-e a házába egy olyan embert, akit talán még az evőeszközök használatára sem tanítottak meg. De akar-e anyja lenni egy anyátlan gyermeknek?

Annabelle szólalt meg:

– Mehetek már apához?

Zúgolódásként futott végig a felháborodott sutyorgás az előrébb álló padsorokon. Elisa már hallotta is valahonnan a legelejéről: ez a gyermek annyira ostoba, hogy nem tudja befogni a száját még akkor sem, mikor épp eladja őt az apja. Gyengeelméjű. Fogyatékos. Semmirekellő. Amúgy is furcsán dülledtek a szemei, mint valami beteges varangynak.

A főítész most nem mutatta ki ellenszenvét, ellenben a többi bírával, akik hangosan kacagtak, egyikük még meg is tapsolta a kínos bemutatót. A gyerek, félreértve a gesztust, felé fordult és szélesen vigyorgott. Két foga hiányzott.

– Kapálni talán jó lesz a kertbe – szólt gúnyosan a sorok legelejéről egy férfi, és mielőtt még a licitküszöb elhangzott volna, árat ajánlott: – Kétheti ellátás annak a koszos sírásónak. Többet nem ér.

Szinte nyomban koppant a kalapács az ítészek asztalán.

– Eladva! Ne vesződjön a gyerek holmijának keresgélésével.

A férfi felpattant, ruganyos léptekkel a gyerek mellett termett, és a kivezető ajtóra mutatott.

– Arra! Megmutatom a szerszámaidat, meg a fészert, ahol lakni fogsz.

Az apa nem ment utánuk, nem volt a teremben. Elisa sejtette, hogy nem engedték be őt, ha túl koszosnak találták a ruháit.

A főítész megköszörülte a torkát, és felolvasta a következő nevet.

– Cecily az Aranydombokról!

Izgatott morajlás futott végig az egybegyűlteken. Néhányan leplezetlenül mutogattak előre, az ítészek asztalának legszélén ülő úrra. Nehéz ráncok szabdalták az arcát, idegesen tépkedte nyakkendőjének végét. Elisa ekkor értette meg, mi az oka a szokatlanul nagy tömegnek az árverésen: a lóversenyekről ismert férfi fogadást veszthetett. A tét pedig, szürkült el a gondolatra a nő arca, a saját gyereke lehetett.

A szomszédos teremből égőpiros, aranyozott szegélyű nagyestélyi ruhában libbent be a finom vonású leány; nem kísérőjének kezét fogta, hanem elegánsan megemelte szoknyáját kétoldalt, hogy a selymes anyag ne érjen a földhöz. Fitos kis orrát a magasba emelve lépdelt az ítészek asztala elé, megpördült, aztán a vásárlók felé fordulva megdermedt. Ajkait vékonyra préselve nyomta egymáshoz. Szemét már-már eltakarta hosszú hajának csokoládébarna frufruja. Úgy állt ott a gyermek, mint törékeny porcelánbaba.

– Cecily tizenhárom éves. Apja a városi ítészek csoportjának tagja, aki vagyonát vesztette fogadásai következtében. A gyermek írni és olvasni tud, három nyelven beszél, kiváló az énekhangja. Szófogadó, illedelmes. Négy éve tanul zongorázni. Még szűz.

Elisa nem hitt a fülének. Mióta az árverésekre járt, még sosem hallott efféle tényt közölni a gyermekekről. A főítész mégis jelentőségteljes pillantást vetett az egybegyűltek szeme láttára az első padsorban ülő párra, akik a főúti bordélyházat finanszírozták. Ez az ajánlat nekik szólt. Cecily hangos szipogással vett levegőt, de nem szólalt meg.

Az apa a hátsó sorok felé nézett. Találkozott a tekintete Elisáéval. Felismerte a nőt, idegesen húzogatta össze szemöldökét. Elisa érezte, hogy magas nyakú blúzába beszökik a forróság és felkúszik az arcába. Bólintott, mély levegőt vett.

– A licit egyévi ellátástól kezdődik.

A bordélytulajdonos pár női tagja illetlenül szemrevételezni kezdte a leányt. Megállapításait rekedtes hangján közölte a vásárlókkal és a szülőkkel.

– Szép, szép, kellemes teremtés, könnyen lehetne betanítani… Az ártatlanságáért sokan fizetnének. Kár, hogy ez a hosszú, mindent eltakaró ruha van rajta, nem lehetne megnézni nélküle is?

Elisa egy ugrással talpra állt és szaladni kezdett. Fellökte a padsorában terpeszkedő férfiakat és nőket, az ítészek asztalához futva karon ragadta a selyembe bújtatott leányt. A hajlott hátú öregúr belekapott a vöröslő ruhába, de mikor a gyermek is meglódult az ajtó felé, az anyag elszakadt. A kiáltásokat maguk mögött hagyva Elisa és Cecily elfutottak a még eladásra váró négy gyermek mellett, és a sötéten ásító lépcsőház felé vették az irányt.

Senki sem állt az útjukba – nem tudták, miért szalad a nő és a gyerek. Cecily futás közben lerúgta magáról magas sarkú cipőjét, közben egyre szorosabban feszültek ujjai Elisa törékeny kezére. Az asszony tüdeje szúrt, ahogy futottak, de nem akart megállni, míg az egyik lépcsőfordulóban meg nem bicsaklott a bokája.

Elhasalt a hideg csempén, sajgó lábához kapott, és hagyta, hogy Cecily talpra állítsa őt.

– Menjél – nyögte, és kezével továbbtaszigálta a lányt. – Menj már.

Cecily hezitálás nélkül rohant tovább. A hátuk mögött megjelentek üldözőik, a fiatalabb ítészek és a nyomukban totyogó, hajlott hátú öregúr. Meg sem álltak Elisa mellett, futottak tovább a leány után. Csak a legutolsó férfi, a gyerek apja maradt ott. Megragadta és megcsókolta az asszony kezét.

– Köszönöm – lehelte.

Messziről jövő kiáltások zaja szűrődött a kivilágítatlan lépcsőházba. Cecily apja a keskeny ablakhoz lépett, kinyitotta, és kinézett a bíróság épületének tágas udvarára. Elisa odabicegett hozzá, a férfi hóna alatt éppen kilátott a szörnyűséges toronyra, amit az eladott gyermekek hátrahagyott ingóságaiból állítottak. Embermagasságú emelvénnyé nőtte ki magát az évek alatt, a képeskönyvek, játék mackók, zenélő plüssállatok csontszárazra aszalódtak a tűző napon. Mellette ott állt Cecily: Elisa nem látta az arcát, de felismerte piros ruháját, ami most lehullt a porba.

– A kapuhoz, drágám, a kapuhoz… – suttogta maga elé a lány apja. Kiabálni felesleges volt, a magasból Cecily nem hallhatta volna meg a hangjukat. Némán fohászkodtak, hogy eljusson a kijáratig, mielőtt kiérnek az udvarra az üldözők is.

Cecily azonban nem a kapuhoz igyekezett, hanem odaszaladt egy árnyékban hűsölő, cigarettázó férfihez; Elisa felismerni vélte benne Denis apját. Résnyire szűkítette szemét, hogy jobban lássa, mit csinál Cecily. Néhány szót váltott csak a férfivel, aki ezután a lány kezébe nyomott valamit, ami annyira apró volt, hogy az ablaknál kémlelők nem láthatták. A gyerek ezután a játékokból épített toronyhoz sietett. Leguggolt a szélénél, de nem látták, mit csinál. Néhány másodperc múlva vékony füstcsík szállt fel mellőle.

– Ne törődj a játékokkal! – kiáltotta az apa. – Fuss már!

De Cecily nem hallotta, és nem is mozdult a kupac mellől. Odakint megjelentek már az üldözők is. Míg lassan közelítettek, a tűző napon lángra kaptak a megsárgult könyvlapok és a megszáradt szőrpamacsok. Nem volt hová menekülni: az ítészek az égő tornyot körbeállva bekerítették Cecilyt, így már csak a háta mögött az egyre magasabbra kapó lángok börtöne hívogatta.

Vége, sóhajtott magában Elisa, hát nem tudta megmenteni a lányt. Belőle lesz a bordélyház legifjabb dolgozója. Az apa halkan szitkozódott.

Cecily hátat fordított az ítészeknek, és egyenesen belebámult a tűzbe. A lángok ugyanúgy vöröslöttek, mint ruhájának fodrai.

– Mit csinál? – kérdezte Elisa, de az apa nem felelt. Csendben figyelték, ahogyan a lány tesz egy lépést a tűz felé.

– Nem! – kezdett el ordítozni a férfi. Artikulátlan bömbölés hagyta el a torkát, és felmászott az ablakba. Elisa remegve belekapott az öltönybe, de a férfi kitépte magát a szorításból, és mikor a lánya belépett a tűzbe, elrugaszkodott az ablaktól.

Olyan hangosan ordított, hogy Elisa nem is hallotta a kislány sikoltását.

Út a mennybe

Tartalom:
Kevin és Noah egy háború sújtotta országban próbálnak életben maradni. Noah egy barlangba vezeti öccsét, hogy elbújjanak az ellenség, a kékek csapatai elől. Lassan fény derül arra is, hogyan vesztette el a családját az idősebbik testvér, de Kevin nem tudja eldönteni, megbomlott-e a bátyja elméje az őt ért veszteségek miatt.
Megírás ideje: 2016. március
Figyelmeztetések: szereplő halála
Terjedelem: 1300 szó

Állott, párás levegő lengte körbe az ősi barlangrendszert. Szűk kőfolyosókon haladtunk végig, néhol a fejem búbját súrolta az alacsony mennyezet. Az egyetlen fényforrás az előttem csörtető Noah zseblámpája volt.

– Vigyázz jobbra, az ilyen lyukakban csörgőkígyók élnek! – mutatott lefelé, ahol a falból egy térdmagasságig érő odú sötétlett. Megszaporáztam a lépteimet. Csak a cipőink koppanása hallatszott a száraz sziklákon, de én hallani véltem a halk, sercegős csörgést a hátam mögött. Megfordultam, de addigra az odú bejárata beleveszett a sötétségbe. Noah a válla mögött hátraszólt, hogy ne maradjak le, mert még a végén megmar egy skorpió. Fogalmam sem volt, élnek-e ilyen állatok ezen a területen, de onnantól kezdve szorosan a bátyám nyomában maradtam.

– Én miért nem kapok zseblámpát?

– Mert folyton megállnál nézelődni.

– Ha tudnám, hogy hol vagyok, biztosan nem.

– Aha – felelte nemtörődömséggel a hangjában, és ugyanúgy menetelt tovább. Ezután már nem szólt, ha akadályba ütközött, de amíg ő a lámpa fényében könnyedén át tudott lépni egy nagyobb szikladarabot, én egyenesen keresztülestem rajta. Míg feltápászkodtam, megállt mellettem, rám világított, de csípőre tett keze mintha unalmáról árulkodott volna. A falba támaszkodtam, de rögtön visszarántottam a kezem.

– Ez vizes!

Noah bólintott, és továbbindult.

– Gyere, Kevin, közel vagyunk már.

Szinte a tarkójába lihegtem, annyira igyekeztem mögötte haladni. A felszínen egy keskeny folyó csörgedezett, idelent pedig nemcsak, hogy nedvesedtek a falak, de ahogy egyre beljebb haladtunk a kanyargós labirintusban, tócsákba gyűlt a víz, a mennyezetről pedig cseppenként hullott alá. A halotti csendben mintha csak úgy döngött volna az egész barlang.

Noah hátát néztem, ahogy fel-le emelkedve haladt előttem a hepehupás járatban. Még mindig nem értettem, miért kanyarodott le a sivatagban az első szűk nyíláshoz, ami a forró homokkal borított sziklán nyílt. A terepjárót odakint hagyta, aztán lepréseltük magunkat a barlangba, ő ment végig elöl, a lámpával a kezében. Ha arról kérdeztem, hová megyünk, nem válaszolt. Azóta viselkedett furcsán, mióta elvitték a feleségét.

– Van valami hír Lisáról?

– Elvitték a kékek – felelte.

– Tudom. Mármint azóta.

Szinte be sem fejeztem, már tovább mondta a magáét.

– Anára a menedékben vigyáznak.

– Helyes – bólintottam. – Ott biztonságban lesz. Mióta be kellett szolgáltatni a fegyvereinket, képtelenség a nőket megvédeni.

– Pont ezért jöttünk ide.

– Elbújunk, míg vége a háborúnak?

Noah megtorpant, én nekisétáltam a hátának. Megtántorodtam, de nem estem el, mert ő elkapta a karom. A mellkasomra világított, így láttuk egymás arcát. A félhomályban vettem csak észre igazán, milyen nyúzott a képe: a haját talán már hónapok óta nem vágta le, csimbókokban hullott bele az arcába, a szeme alatt mély árokként húzódtak a karikák, a bőre is sárgásra színeződött. Szinte rosszabbul nézett ki, mint aznap, mikor a kékek a legelső harc alkalmával betörtek a házukba és magukkal vitték Lisát. A tekintete szinte fénytelen, sötét gombként meredt rám.

– Elvesztettük a háborút. Már nincs remény. A kékek szétverték az utolsó ellenálló csapatokat is.

Nem törődtem a szavaival. Félrebeszél.

– Miért hívjuk őket kékeknek?

– Felnéztél az égre itt a sivatagban? Állítólag itt lehet a legszebben látni, milyen kék. Azt tartják, hogy az istenük maga az égbolt, egy végtelenül nagy, éjjelente tündöklő teremtő.

– Akkor ezért állította le az űrprogramot az első kék elnök, nem? Hogy ne érintsük odafent az istenüket…

– Odafent a mennyország van, Kevin. – Azzal Noah sarkon fordult, és továbbment. A léptei ismét halkan koppantak a sziklán, már nem voltak vizesek a falak. A fejem felett elszállt egy sötét folt, talán egy denevér, ijedten húztam be a nyakam.

– Szóval te ebben hiszel? – kérdezgettem tovább. Megnyugtató volt a hangunk, kevésbé nyomasztó, mint a folyamatos, néma menetelés. Lassacskán a lábam is sajogni kezdett a hosszú gyaloglástól.

– Majd amikor vége ennek az egésznek, és meghalunk, a mennyben leszünk… Anával.

– Anával? Mi van a lányoddal?

Noah ismét megállt, egy másik zseblámpát nyújtott nekem. Szótlanul elvettem, és bekapcsoltam. Villódzni kezdett, majd néhány másodperc után erős fénysugár vetült a falba vájt lyukakra.

Noah sóhajtott, mint aki mázsás súlyt emel le a válláról.

– A múlt héten csaptak le a menedékre. Két nap múlva elküldték Ana… kezét.

Remegni kezdtek a térdeim, a lábaim pillanatokon belül felmondták a szolgálatot, és én a földre rogytam. Próbáltam megszólalni, de a hangomat elnyomta a döbbent nyögések sorozata. Anára gondoltam. Megpróbáltam elképzelni, ahogyan az a kicsi lány, az az alig totyogó gyermek karjának véres csonkját szorongatja a kis testéhez… Lehetetlen, hogy ezt túlélte volna.

Sercegést hallottam.

– Kígyó! – ordított fel Noah, és a karomba kapaszkodva rántott egyet rajtam. Felordítottam, ahogy perzselő fájdalom futott végig a vállamon, a földre estem, lehorzsoltam az államat a sziklán. Azonnal felpattantam és a hátam mögé világítottam. A földet pásztáztam a lámpa fényével, de a közelünkben nem leltem a hang forrását. Aztán a plafont néztem, de egy-két denevér kivételével semmit nem láttam.

– Ott, nézd! – szólt Noah. A lámpájának fénycsóváját követve az egyik lyukra néztünk a falon. Szinte a derekam magasságában egy kicsiny, talán csak tíz centiméter átmérőjű, kerek odú tátongott. A lakója csak az orra hegyét dugta ki, villás nyelvével a levegőt szaglászta a betolakodók után kutatva.

Elmorzsoltam egy könnycseppet, és Noah elé vágtam.

A fény most valami kerek tárgyra vetült, néhány méterrel előttem. Természetellenesen kerek szikladarab volt, láttam rajta, hogy emberi kéz alkotta. Odasiettem, leraktam mellé a lámpát, és felemeltem. A vállam, amit Noah megrántott, éles, szúró fájdalommal tiltakozott. A tárgynak hideg, sima tapintása volt, mintha kőből lett volna. Forgatni kezdtem, aztán, mikor megláttam, hogy egy összetört emberi koponyát tartok a kezemben, ordítva elhajítottam. A sziklára csapódó csont éles zaja még sokáig visszhangzott a fülemben.

– Hol a pokolban vagyunk? – szegeztem Noahnak a kérdést, és beálltam elé. Egy lépést sem terveztem tenni, míg el nem mondja végre, mit keresünk egy istenverte, életveszélyes barlangban, ahol éppen egy halott emberhez nyúltam hozzá.

– Egy ókori temető van idelent – felelte, majd átfurakodott mellettem a szűk járatban, és folytatta a vezetést. – Amikor kitört a háború, a bank ide rejtette el a széfjeit.

– Ide? De hát itt nincs semmi…

– Mindjárt lesz egy jobbra kanyar. Akkor egy nagy terembe érünk. Lesz ott még néhány csontváz, ne ijedj meg. Oda rejtettük el őket.

Ekkor futott át először rajtam a gondolat, hogy mi van, ha Noahnak eszét vette a gyász. Talán terv nélkül hajtott be engem egy sötét, rémisztő barlangba, a biztos halálba, én ugyanis már biztosan nem találtam volna meg a kiutat. Letöröltem a könnyeimet; egy férfi nem sír. Még akkor sem, ha retteg.

A lámpám fénye ide-oda cikázott a falak, a mennyezet és a föld között, mindenhol kígyók után leselkedtem. Már nem is néztem Noah hátát, csak a cipőjét, ahogy előttem lépked a porban.

Tényleg következett egy jobbra kanyar. Ott hirtelen kitágult a tér, egy akkora terembe értünk, amiben akár az egész házam elfért volna. A mennyezetet néhány rés tarkította, amelyeken keresztül beszökött némi napfény. Sosem hittem volna, hogy megnyugvással fog eltölteni egy olyan mindennapi látvány, mint a Nap. Kifújtam a hosszú ideje bent rekedt levegőt, és végre bizalommal néztem a bátyámra. Ő a terem falát kémlelte: több száz beépített széf sorakozott ott. Befedte őket a por, mintha ezer éve nem ért volna hozzájuk senki, pedig a harcok csak néhány hónapja bontakoztak ki. A széfek sem lehettek tehát régebb óta odalent.

– Tényleg itt van…

– Kételkedtél talán? – mosolyodott el Noah. A beesett, papírszerű arcát egy pillanatra megélénkítette a boldogság. – A 243-as az enyém.

Rozsdaette, nehéz vasszéfek voltak ezek. Mindegyik zárva. Noah a zsebébe nyúlt, és egy ormótlan, régi kulcsot húzott elő.

Míg ő az ósdi zárral bíbelődött, én körbejártam a termet. A széfekkel szemben a falba vésték az ókori sírokat: egy-egy koporsónyi helyet vájtak, abba helyezték halottaikat, összesen több tucatot. Elborzadva figyeltem azt a tetemet, amelyiknek a koponyája nem a nyakán, hanem az ölében helyezkedett el. Láttam egy egészen apró gyermek csontjait is, ekkor Anára gondolva összeszorult a szívem.

Arra gondoltam, hogy ha a kislány halott is, Noah mosolygott. Van még remény, hogy egy nap vége lesz a háborúnak, és a kékek kivonulnak az országból. Akkor majd visszamegyek a házamba, újjáépítem, és feleségül veszem Edithet. Ő is egy menedékben húzta meg magát, szerencsére az még biztonságban volt.
A hullákat néztem és mégis mosolyogtam a szebb jövőre gondolva, amikor majd Edith és én a közös gyermekeinket neveljük.

Kattanást hallottam a hátam mögött.

Megfordultam. Noah kinyitotta a széfet. Velem szemben állt, és egy pisztolyt fogott egyenesen rám.

– Kevin… Akkor én most megöllek, aztán végzek magammal is, rendben?