• Home
  • /
  • Category Archives: Fantasy

Ami halott, eltűnhet

Messzi harang kongása vegyült a külváros éjszakai csendjébe. A fiú, a megboldogult Kovács gyerek szelleme régóta hallgatta a feszülő némaságot. Szótlanul nézte, ahogyan egy gebe kutya fellöki a lakóház bejárata mellé támasztott konténert, és éhesen beletúr a szemétbe. Az eb percekig kotorászott, majd elrágcsált valami maradékot, aztán a hideg elől bevackolta magát a felborított szemetes mélyére. Hűvös szelek sisteregve hozták a távoli utcák fegyverropogásait, de ebben a tömbben egyelőre csend honolt. Súlyos, ragacsos csend.

A Kovács fiú a harmadik emeleti ablak felé fordult. Odabent, ahol annak idején a családjával élt, még mindig pislákolt egy gyertya halovány fénye. A fiú tudta, hogy az apja megtiltaná, hogy ebben a vészterhes időben éjjel is világítsanak, de hiába: apa már vagy fél éve eltűnt a fronton. A Kovácsné meg a kislány még lefekvés előtt imádkozni szoktak, hogy apa épségben megkerüljön, de a fiú már tudta, hogy hiába. Az apja is meghalt, találkoztak odaát. A fiú nem is ezért tért vissza. Húga miatt jött, akivel egyszerre fogantak, és már túl régóta álltak a világ két külön pólusán. Annyira rég, hogy a lelkük közti kötelék már egyre erősebben húzta őket egymáshoz.

A fény pislákolni kezdett, majd az ablak sötétségbe borult. A fiú néhány pillanatig figyelte a csendet, megbizonyosodott róla, hogy a testvére még nem hunyt el. A gyenge holdfényben a saját kezét nézte: a halálakor elkékült körme mintha egyre halványodna. Talán csak képzelte, de a bőre is kezdett áttetszővé válni. Sietnie kellett, különben ő örökre eltűnik, ha a húga életben marad.

Határozott léptekkel a lakóház bejáratához tartott. A megbúvó kutya visszhangzó csaholása dörgött rá a szemetesből, de az állat nem támadt rá. Megriadt az ismeretlen látogatótól. A néhai Kovács fiú előtt kinyílt, majd mögötte becsukódott a kulcsra zárt bejárati ajtó. Ahogy a gyerek elindult felfelé a lépcsőn a harmadikra, egyre csak azon gondolkodott, mennyi minden megváltozott idebent, mióta ő meghalt. A lakásokból ásító, idegőrlő csend volt a legfeltűnőbb. Például az a kedves bácsi az első emeletről, aki mindig cukrot adott a ház előtti téren bolondozó kölyköknek, már nem lakott az épületben. Ő két héttel a háború kitörése előtt hunyt el, álmában. Aztán hiányzott még a másodikról az az egyedülálló nő is, aki állandóan helyre teremtette a zajosan játszó gyerekeket az utcán. Ő még élt valahol, azt beszélik, meglépett a szeretőjével a behívó elől.

Ott nyílt az ő ajtajuk, a harmadikon. Fehér, repedezett, a zsanérjain meglógó faajtó volt egykor cikornyás aranybetűkkel, amik már koptak, mióta apa elment. Csak ovác maradt belőlük, az is fénytelenül.

A fiú nesztelenül átlépett a küszöbön, az ajtó ezúttal is bezárult mögötte. Ketten éltek már csak a házban: a kis, beteges Kovács lány, akinek a lelkét erővel húzta a túlvilág, meg az özvegy, és mindketten aludtak épp. A fiú nem várhatott tovább — ha nincsenek együtt, ő és a lány, akivel egyszerre nőttek anyjuk méhében, a fiú elhalványul.

És ha túlságosan is elhalványul…

Megrázta a fejét, nem akart erre gondolni. Mélyet próbált sóhajtani, de a még életében megdagadt nyaka nem engedte. Krákogott, mint aznap éjjel, mikor megfulladt a betegágyon, és ez eszébe juttatta, hogy ő már nem szokott lélegezni. A halottaknak erre nincs szükségük. Már nem érezte a padlóból felszálló por állott szagát, mint régen, míg emlékezetből végighaladt a sötét folyosón, és befordult balra a konyhába, ahonnét az utcáról a fényt látta.

Ott voltak mindketten.

Először a húgát pillantotta meg. A lány a padlón, hevenyészve összedobált párnákon és paplanokon feküdt, szinte mozdulatlanul. A fiú sokáig figyelte őt a félhomályban, mire észrevette az enyhén fel-le mozgó mellkasát a takaró alatt. Aludt. Homlokán hideg verejték gyöngyözött, és a nyaka… A nyaka ugyanúgy kezdett megdagadni, mint a fiúé, mikor még életében megbetegedett.

A kis Kovács elfordította tekintetét. Anyja egy szék támlájára rogyva elszenderedett, kezében a ronggyal, amivel a lánya arcát törölgette. Nem is baj, hogy elaludt. Akkor legalább nem látja, ahogyan a lánya is elmegy. A fiú arra gondolt, éppen elég lehetett ott lenni, mikor ő megfulladt, nem kell még egyszer végignéznie. Csak remélte, hogy anya valamiképp megérti, hogy nem volt más választása: muszáj volt magával vinnie húgát, ha nem akarta, hogy ő maga végképp elhalványuljon.

A lányhoz lépett, mikor anya, mintha megérezte volna, hogy valami készülődik, magához tért. Keresztülnézett a konyha közepén álló, valamikori fián, akin nem fogott az idő, és a mosogatóhoz lépdelt, kicsavarta a rongyot. Az asztalon meggyújtott egy újabb gyertyát, aztán leguggolt, és lefelé görbülő szájjal gyengéden törölgetni kezdte a didergő lány arcát. Halkan motyogott magában, és a fiúnak közelebb kellett lépnie, hogy hallja a szavait. Riadtan arra gondolt, talán azért kezd megsüketülni, mert bármelyik pillanatban eltűnhet, ha nem viszi végre magával a húgát. Aztán meghallotta, hogy anya róla beszél. Halkan búgó hangon szólt eszméletlen lányához.

— Nem akarom, hogy a testvéred után menj…

A kis Kovács fiú megrettent. Anya talán tudta, hogy ő is ott van? Akkor miért nem hozzá beszélt?

Kiabált. Törékeny, sipákoló lélek-hangján üvöltött, de az előtte térdeplő nő mintha meg sem hallotta volna. Toporzékolt, talpa alatt élesen csattogott a csempe, de ezt csak ő hallotta, és ettől egészen elevennek érezte magát, majdnem annyira, mint a halála előtti utolsó éjjelen, mikor ébren tartotta őt a folyamatos köhögés. Odakintről a kóbor kutya riasztó csaholása is felhallatszott, a zajra az özvegy felpattant, és kitárta az ablakot. Közeledett a fegyverropogás. A nő a szája elé kapta kezét, lábujjhegyre állva próbált minél messzebbre ellátni a házak között, és a fiú tudta, hogy elérkezett az idő.

Letérdelt a húga mellé, és szelíden a nyakára tette hideg tenyerét. A kis Kovács lány tüsszögni kezdett, majd egyre csúnyábban köhögött. Anya háttal állt, még mindig az ablakból kihajolva, egyre szorosabban markolta a párkányt. Nem nézett hátra, mikor a száraz köhögés csatakos, mélyről szóló hörgéssé erősödött. Csak akkor fordult meg, mikor a lány hangja belesimult a feszülő éjjeli csendbe.

A két gyerek kézenfogva állt a konyha közepén. Többé nem látta őket senki, de együtt már nem halványodhattak el. A hajnali nap fényével búcsúztak el anyjuktól, nem sokkal azelőtt, hogy a katonák betörték volna a bejárati ajtót.

Verset karácsonyra

Ezúton is szeretnék boldog karácsonyt kívánni minden kedves olvasómnak és írótársamnak!

Most, hogy már mindenki legalább kétszer degeszre ette magát, pihentető olvasást javaslok. Például ezt a rövidke kis karácsonyi mesét, ami korábban Miklóssy Niki blogján volt olvasható, de most felteszem ide is, ezzel kívánok mindenkinek kellemes ünnepeket. 🙂

Tartalom:
Még kiskoromban karácsonyra verset akartam írni a családom minden tagjának. Viszont nem úgy sikerült az ajándékozás, mint vártam.
Megírás ideje: 2017. december
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 700 szó

Verset karácsonyra

 

Mikor még kislány voltam, karácsonyra mindig verset akartam írni a családomnak. Egyet apának, hogy karácsonykor ne foglalkozzon annyit a munkájával. Egyet anyának, hogy legalább ilyenkor lassítson egy kicsit, és pihenjen. Egyet pedig a kisöcsinek, aki még totyogott, hogy nőjön nagyra.

Emlékszem, a szobámban, a szőnyegen hasalva kanyarítottam girbegurba betűkkel az én kis költeményeimet egy golyóstollal, amit a konyhából emeltem el, mert akkoriban nekem még csak ceruzával szabadott írnom az iskolában. Lenyűgözött, hogy mennyivel más, ha tintával vetem papírra a szavaimat: olyan komoly és felnőttes, minden egyes szó végleges, ennélfogva körültekintő átgondolást igényel. Így születtek az én karácsonyi verseim is: elgondolkodva rágcsáltam a toll végét minden leírt gondolat előtt, azután megpróbáltam a tőlem telhető legszebb betűkkel leírni a soraimat.

Akármilyen nagy munkát is fektettem a versírásba, az eredmény nekem még gyerekfejjel sem tetszett. Az egyik sor kétszer olyan hosszú lett, mint a másik, és sokszor elfelejtettem, hogy rímeket is kellene faragni. Amikor meg kényelmetlenné vált a szőnyegen való hasalás, és izgágán forgolódni kezdtem, a kezemmel elmaszatoltam a tintát a papíron. Apa és anya versét mérgesen összegyűrtem, és a sarokba hajítottam.

Az öcsiére már jobban odafigyeltem. Csak négy sort írtam a versbe, hogy ne felejtsem el a rímeket, de az utolsó így is kimaradt. Mindegy, hiszen a tesó még kicsi ahhoz, hogy észrevegye, gondoltam, és büszkén vittem az elkészült művemet anyukámhoz, hogy megmutassam neki, mit fog tőlem az öcsi ajándékba kapni.

– Szép, szép – mondta anyu –, de az öcsi még nem tud olvasni. Majd karácsonykor felolvashatod neki a fa alatt.

Addigra én már hallani sem akartam erről. Miért nem gondoltam arra, hogy az öcsi még nem tudja elolvasni? Hiszen akkor neki a versem csak egy darab papír, amire furcsa jeleket firkáltak! Elszomorodtam, és mindhárom versemet az íróasztalom fiókjába rejtettem, ahol senki sem találhatta meg. Abban az évben én nem ajándékoztam meg senkit karácsonykor, dacosan ültem a feldíszített fa alatt, és egy szót sem szóltam sem abban az évben, sem később a kihajított versekről.

Később felnőttem, és már a zsebpénzemből vettem ajándékot a családomnak. Apának általában könyveket, amikből fontos dolgokat tanulhatott a sikeres élethez vezető útról, anyának mindig konyhai eszközöket, hogy könnyebb legyen neki a sütés-főzés, az öcsit meg rendre új kütyükkel leptem meg a számítógépéhez. Apróságok, amikkel nem lehetett mellényúlni. Mégis minden karácsonykor kicsit azt éreztem, hogy ez az egész ajándékozás egy nyűg, és essünk már túl rajta.

Egészen addig ment ez így, míg egyik évben az én nevemmel csak egy vaskos borítékot találtam a fa alatt. Kérdőn néztem a szüleimre: ez mi? Kicsit igazságtalannak is éreztem, mert eközben az öcsém egy hatalmas dobozról rángatta le a csomagolást – én meg papírokat kaptam. Papírt, karácsonyra, nem akartam elhinni. Ez nem így szokott működni. Sőt, abban a percben azon gondolkodtam, adjak-e hangot annak a javaslatomnak, hogy tiltsuk be a karácsonyi papírfecni-adományozást egyszer és mindenkorra. Ennek nem szabadna így történnie. Próbáltam nem kimutatni, mennyire szívemre vettem a dolgot, és tüntetően elfordultam, mikor az öcsém végre letépte az utolsó ragasztást is a saját ajándékáról, és szinte könnyekben kitörve borult a szüleim nyakába. Meg se néztem, mit kapott a kisöcsi, sértődötten tépkedtem fel a borítékot, és magamban azért rimánkodtam, hogy legyen megtömve vásárlási utalványokkal.

Összehajtott papírlapok voltak benne. Sárgás, gyűrött, régi papírdarabok, amiket keresztül-kasul átszőttek a kék tintával írt sorok. Girbegurba betűkkel firkált, hol hosszabb, hol rövidebb gondolatok.

Négy darab lapot rejtett a boríték. Egyet apának, hogy ne dolgozzon annyit, egyet anyának, hogy pihenjen is néha, és egyet a kisöcsinek, hogy nőjön nagyra. És egyet nekem, anyu gyöngybetűivel, hogy sose féljek megmutatni azt, amit büszkén és szeretettel készítettem a családom tagjai számára.

Később kiderült, hogy a szüleim más ajándékot is elrejtettek nekem a fa mögé. Legalább akkora volt a doboz, mint amit a testvérem is kapott, de aznap este nem bontottam ki. Mindenki a saját kis versének szavait ízlelgette szenteste: és aznap este apu nem beszélt a munkáról, anyu végre megpihent a kanapén, az öcsi pedig nem kapcsolta be a számítógépet.

Milyen jó, hogy anya megtalálta az asztalom fiókjában a verseimet.

Visszahúz

Megjelent a Kalocsai szó és kép 5. című antológiában.

Tartalom:
Mindenki életében van egy olyan szerelem, amit sosem lehet teljesen elfelejteni, bárhogyan is végződött. Aliz számára talán Simon jelentette ezt, bár erről ő maga sem tudott, míg szilveszter éjjel véletlenül össze nem találkoztak egy szórakozóhelyen.
Megírás ideje: 2017. április
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1500 szó

 

– Már vagy egy éve láttalak utoljára.

Hiába lüktetett a fejemben a temperamentumos diszkózene, mintha egy pillanatra minden elnémult volna, mikor Simon a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett, hogy meghalljam a szavait. Bizsergett a bőr a nyakamon, ahogy szinte hozzám csapódott a lehelete. Úgy éreztem legalábbis, mintha szabályosan megütött volna az ismerős érzés. Csak korábban, mikor még együtt voltunk, inkább cirógatott a lélegzetvételeivel. A távolság és az idő megkeményítette a közénk álló teret.

Bólogattam, és közben mintha ismét dübörögni kezdett volna a zene. Néhány pillanat után jöttem rá, hogy csak a DJ kezdett bele egy új számba. Elfordítottam a fejem a mellettem ülő Simontól, kikémleltem a boxból az asztalunk felett, egyenesen az előttünk táncoló tömegre. Rita velem szemben állt a párja mellett, Ricsi még mindig ugyanúgy rázta a fejét a zene ritmusára, mint a többiek. De a barátnőm meg engem nézett. Rosszallóan vonta össze vastagon kihúzott szemöldökét, mindeközben a csípőjének ide-oda hullámzása egy pillanatra sem esett ki a lendületből. Rita egy kicsit felrántotta az orrát, kérdőn és haragosan egyszerre.

Míg a kezembe vettem az asztalon álló poharat, alig láthatóan megrántottam a vállamat. Aztán lehúztam a tiszta vodkát. Megborzongtam, elkaptam a tekintetemet a barátnőmről, és Simon felé fordultam.

Ő észrevette a néma beszélgetésünket Ritával, ő is a lányt nézte. Ismét a fülemhez hajolt, és kiabálni kezdett.

– Együtt jöttetek?

Megint csak bólintottam. Kiszáradt a szám, úgy éreztem, mintha porrá aszalódott volna a nyelvem. Ránéztem Simonra, nem szóltam semmit, csak az ujjammal a bárpult felé mutattam. Ő intett nekem, hogy maradjak, és elindult újabb italt hozni. Néhány percre egyedül maradtam: egy hatalmas, az újévet ünneplő tömeg közepén, ordító zenével a fejemben, és mégis egyedül, mintha egy fal választott volna el a többiek őrjöngésétől.

Míg Simon sorban állt a pultnál, én megint Rita felé fordultam. Ricsivel egymást átölelve, lassan andalogva forogtak a táncparketten, fittyet hánytak az éppen játszott dal pörgésére. Rita egyik kezével beletúrt a fiú tüsire nyírt hajába, közben a mutatóujjával olyan mozdulatokat tett, mintha rosszallná a viselkedésemet.

– Aliz! – tátogta a nevemet, de inkább csak a szájáról olvastam le, minthogy igazából hallottam volna. A zene egyre hangosabban szólt, együtt ütött a szívemmel minden egyes ritmust.

Simon visszatért, kezében két pohárral. Az egyiket, a vodkát felém nyújtotta, és én ezt is hezitálás nélkül kiittam. Futkosott a hideg a hátamon, közben pedig éreztem, hogy a fejemben egyre nagyobb a forróság.

Simon megérintette a blúzom ujja alatt a karomat.

– Aliz, ne idd olyan gyorsan, tudod, hogy nem bírod…

Kirántottam a karom a kezéből, és felpattantam az asztaltól. Elsiettem tőle, és ekkor áldottam a hangos zenét és a zsúfolt tömeget: a szilveszteri szórakozóhely tömött táncparkettjén egy-kettőre eltávolodtam a férfitől. Mint egy évvel korábban, a kocsmában is – ez a gondolat futott át rajtam, miközben a lábamat szedtem a mellékhelyiségek eldugott folyosója felé.

Odakint már nem dübörgött annyira a zene. Egy nyitott ablakon át vágtatott be a széllel a jeges, néhány percig még decemberi levegő. Belekapaszkodtam a párkányba, és kidugtam a fejem az udvarra. Mélyeket lélegeztem, és éreztem, ahogyan kezd a fejemben tomboló tűz is kihűlni.

– Legalább hozzám szólhatnál – hallottam meg kristálytisztán Simon érces hangját. Közelebb lépett hozzám, megállt a szomszédos ablaknál. – Mindig csak bólogatsz vagy rázod a fejed.

Görcsösen szorongattam a párkányt, és nem fordultam Simon felé. Szükségem volt a kapaszkodóra, mert éreztem, hogy lassan a fejembe száll az alkohol. Nem akartam elismerni, de a férfi, akit régen szerettem, nagyon is jól ismert, tudott rólam mindent, még azt is, hogyan hat rám a vodka. Egyre tompábban érzékeltem: a zene már messzebbről szólt, az udvar képe odakint kissé elhomályosodott, és úgy tűnt, mintha kesztyűt húztam volna, alig éreztem a kezemben a fagyos párkány tapintását. Az alkohol, jutott eszembe, és a gondolatra mosolyognom kellett.

– Min nevetsz? – próbálkozott kitartóan Simon.

Megrántottam a vállamat, ő pedig morogni kezdett magában. Egyszerre élvezni kezdtem, hogy kínozhatom őt a hallgatásommal.

– Ne csináld már, Aliz…

Közelebb jött. Két lépéssel mellettem termett. Ugyanannál az ablaknál álltunk, vacogtunk. Odabentről üdvrivalgás zaja hallatszott ki, és egy buta kis hang a fejemben azon szórakozott, hogy a szél, ami megfagyaszt mindkettőnket, mostantól már januári szél.

Simonon a fekete, sárga csíkos szegélyű kabátja volt. Csak a ruha ujját láttam magam előtt, meg a munkától kérges tenyerét, ahogy a párkányon pihentette a kézfejét. Régen mindig azzal az ostoba viccel piszkáltam, hogy egy nap majd véletlenül levágja a műhelyben az egyik ujját. Megszámoltam: a jobb kezén még megvolt mint az öt. Azon gondolkodtam, hogy vajon a bal is rendben van-e, mire észbe kaptam, hogy nem szabadna aggódnom érte. Nem szabadna érdekelnie.

Mégis óvatosan oldalra sandítottam, a balját lazán a teste mellett tartotta. Ott is megvolt mind az öt.

Megköszörültem a torkomat. A hangom halkan, rekedten szólt.

– Örülök, hogy jól vagy.

Felemeltem a fejemet, egyenesen Simon arcába néztem. Mosolygott.

– Én meg örülök, hogy velem töltötted el az éjfélt is.

Vagy húsz percbe telt elbotorkálni a házukig. Én végig hangosan nevettem arra gondolva, hogy Rita tudta nélkül osontam ki a diszkóból Simonnal. Ő belém karolt, úgy botorkáltunk el néhány utcán át, míg be nem fordultunk a kapunál.

– Halkabban, a szüleim alszanak!

Csendesen, de tovább vihogtam. A bejárati ajtóban megpróbáltam levenni a cipőmet, de nem sikerült kikötnöm a fűzőjét, Simon segített benne. Aztán egymásra néztünk, és csak vigyorogtunk.

– Mutasd meg az új gitárodat! – suttogtam szinte hangtalanul. Simon kézen fogott, a mutatóujját az ajka elé tartva utasított, hogy maradjak csendben, míg a szobájába nem érünk. Utánoztam a mozdulatát, majd színpadiasan, feleslegesen nagy mozdulatokkal osontam el a szülei szobájának ajtaja előtt. Lopakodni jó. Tilosban járni is jó.

Simonnal és a vodkával minden olyan jó.

Az ágyon hevert a gitár, amit azután szerzett, hogy különváltunk. A kezébe vette, de a szülei miatt nem játszott le egyetlen hangot sem. Inkább csak nézte a hangszert.

– Berúgtam – motyogta.

– Én is.

– Tavaly szilveszterkor is együtt rúgtunk be.

– Emlékszem.

A száját néztem. Előző szilveszterkor le sem tudtam szakadni az ajkáról. Neki is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mert ekkor lerakta maga mellé a gitárt, és rám nézett.

A fenébe is Ritával, ő mindvégig tudta, hogy ez lesz.

Az ágymatrac fájdalmasan nyikordult Simon alatt, ahogy egy hirtelen mozdulattal belém karolt, és közel rántott magához. Megint forrónak éreztem a bőrömet, de ezúttal csak ott, ahol ő hozzám ért: a számon, a nyakamon, a derekamon, a hasamon.

Mintha halk zenét hallgattam volna közben. Lágy, melengető dallamokat, erős lüktetéseket, szisszenéseket és sóhajokat, elmormolt imákat, a gitárhúrok csilingelő hangját és Simon duruzsolását, ahogy újra és újra a nevemet súgta. Aliz, Aliz, Aliz…

Összefonódtunk egymásban. A bennünk feloldódott alkoholban. Szilveszter éjjel, az ő szobájában, megint.

Hajnalodott, mire felriadtam. Az ablakon át a nap első sugarait láttam, el kellett telnie néhány másodpercnek, mire egyáltalán bele tudtam gondolni, hol vagyok. És hogy hogyan kerültem oda.

Simon mellettem feküdt. A pólója valahol a földön hevert, ő meg kibújt felsőtestével a takaró alól. Lefogyott, mióta legutoljára láttam majdnem egy évvel ezelőtt. Nem tett jót neki a változás.

Hosszú ideig magamban tartottam a levegőt. Mikor kifújtam, azzal a lendülettel fel is ültem az ágyban. Kissé már fájt a fejem, és tudtam, hogy reggelre ez csak rosszabb lesz.

Addig kellett lelépnem, míg Simon nem ébredt fel.

Óvatosan másztam le az ágyról, nehogy megnyikorduljon. Az én ruháim is szanaszét hevertek a földön, gyorsan összeszedtem és magamra kaptam őket. Aztán megálltam a szoba közepén, és körbenéztem.

Csak apróságok változtak, mióta nem jártam itt. A faliújságról eltűntek a közös fényképeink meg az én ballagási meghívóm. Lett egy új lámpája, egy egészen aprócska, az éjjeliszekrényen. Korábban mindig panaszkodott, hogy szüksége van egyre, de sosem vett. A szekrény polcán egy új persely állt, abba gyűjtötte az aprópénzt. Már nem abba a zöld műanyag dobozba, amit még tőlem kapott.

Észre sem vettem, csak mikor már kellemetlenné vált, hogy megint magamban tartottam a levegőt. Egy olyan szobában álltam, ami egykor szinte az enyém volt, aminek minden pontját úgy ismertem, mint a tenyeremet, és mégis idegenként álltam a közepén.

Még Simon is más ember volt, mint egy évvel azelőtt.

Idegesen néztem ismét körbe. Egy árulkodó jelet kerestem, egy fényképet egy lányról, egy ott felejtett női ruhadarabot, bármit, ami arról mesélt volna, hogy Simon továbblépett. Nem találtam semmit, és ez megnyugtatott: Simon tehát nem tette ugyanazt, mint amit velem művelt egy évvel korábban, alig néhány héttel szilveszter után. Most nem lesz olyan lány, aki zokog amiatt, hogy a párja az alkohol gőzében más karjába bújt.

A kabátomért nyúltam, amit korábban az ágy végébe gyűrtem. Tudtam, hogy ami történt, annak sosem szabad megismétlődnie. Csendesen nyitottam és csuktam be magam mögött Simon szobájának ajtaját. Mint ahogyan reméltem is, a család még mindig nem szokott rá, hogy éjszakára bezárják a kaput, és most az egyszer ennek igazán örültem.

Befújt a kabátom alá a fagyos, januári szél. Lökdösött előre, ahogy szaporán szedtem a lábamat hazafelé. Mintha azt mantrázta volna, hogy nem vagyok elég gyors. Hamarabb kellene hazaérnem. Még azelőtt, hogy Rita odatelefonál a Tomival közös lakásunkba, hogy felriassza az igazak álmából a páromat, és kérdőre vonja, vajon tudja-e, hol is töltötte a barátnője a szilveszter éjszakát.

– Ali, Aliz, Aliz… – susogta a szél a kihalt utcákon, és én védekezve szorosabbra húztam magamon a kabátot.

 

Egy év és nyolc hónap

Tartalom: Kata számtalan tönkrement párkapcsolat után rájött: őt pontosan egy évig és nyolc hónapig képesek szeretni a férfiak.
Megírás ideje: 2017. augusztus
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1100 szó

 

Egy év és nyolc hónap – néhány nap különbséggel ugyan, de ennyi ideig bírta ki Katával az összes férfi. A legelső kapcsolata végén, tizenhét évesen még nem gyanakodott, csak óceánnyi könnye hullajtásával gyászolta tinédzserkori szerelmét, amiről még gyermetegen azt hitte, örökké fog tartani. Második alkalommal már körültekintően választotta meg társát, egy érett, biztos anyagi háttérrel bíró férfivel élt együtt. Mikor egy év és nyolc hónap után zajos ajtócsapkodások kíséretében Kata az utcán találta magát, csupán a sors gúnyos fintorának tudta be, hogy ez a kapcsolata is ugyanannyi ideig tartott, mint az előző.

Harmadik alkalommal már nem bízta a véletlenre a párválasztást, a gyermekkora óta hű barátként mellette álló férfi karjába hullott. A kapcsolat legvégén kezdett el gyanakodni, és mikor már a negyedik férfi is egy év és nyolc hónap után kérte vissza tőle az eljegyzési gyűrűt, már egyáltalán nem kételkedett.

Kata bölcsen levonta a következtetést: őt pontosan egy évig és nyolc hónapig lehet szeretni. Ebben teljesen biztos volt huszonnyolc éves korára, ő ugyanis még egyik kapcsolatában sem vette magára a szakító szerepét. Csak hagyta, hogy megtörténjen, aminek történnie kellett, és az ötödik párkapcsolatát már tudatosan szervezte át másfél év után. Addigra már a férfinál lakott: Andris jól szituált, szorgos, anyagilag stabilan álló, harminc éves férfi volt egy kényelmes lakótelepi lakással.

És másfél év után bejelentette, hogy gyereket akar.

Éppen egy flancos étteremben ültek a belváros szívében, a folyóparton. A teraszon foglaltak helyet, éppen csak kihozta a pincér az ételeiket, és Kata bizony megivott már pár kortyot még korgó gyomorral az édes zamatú borból. Akkor történt, hogy Andris, aki egész nap furcsán lelkes volt, még ágyba is vitte szerelmének a reggelit, fontoskodva előre hajolt a székében, és egyenesen Katára nézve mondani kezdte:

– Gyereket akarok. Tőled. Csináljunk kisbabát.

Kata éppen a szájához emelte a borospoharat, de erre csak kuncogva beleprüszkölt az italba.

– Gyereket? – kérdezett vissza, miközben próbálta uralni a szája sarkában megbúvó mosolyt.

– Igen, persze – bólogatott Andris. – Együtt lakunk már egy ideje, téged visszavárnának a munkahelyeden is, én meg keresek annyit, hogy amíg a kölyök óvodába nem megy, eltartsalak titeket… – És Andris csak mondta és mondta, mint aki már hetek óta arra készült, hogy felsorolja ezernyi érvét a gyermekvállalás időszerűsége mellett. Kata lopva félrepillantott. A vizet nézte, a lassan hömpölygő hullámokat, a parton kikötve ringatózó, magányos csónakot. Elképzelte, milyen lenne elevezni messze, de ahogy a távolba pillantott, a folyó vize felett messziről jövő, sűrű, sötét fellegeket pillantott meg. Közeledik a vihar. Kata mélyet lélegzett a folyópart felől szálló, algás szagú levegőből, és visszafordult Andrishoz. A férfi befejezte terjengős beszédét, és most várakozva, izgatottságtól csillogó tekintettel nézett Katára.

– Aha, gyerek… Persze… Majd megy oviba…

A gondolatai azonban már sebesen cikáztak. Még körülbelül két hónapig tart majd a kapcsolatuk. Addig nem szabad teherbe esnie.

Idegesen dobolt ujjaival a fehér abroszon, és ezt Andris is észrevette.

– Te… Nem akarod?

Kata a fejét rázta. Még két hónapig úgyis együtt lesznek, miért kellene már most elrontania a hangulatot?

– De. Persze, akarok. Csak meglepődtem – vágta ki magát. Hátradőlt a székében, ismét kezébe vette a borospoharát, és felszegett állal nagyokat kortyolt belőle.

– Hogyhogy meglepődtél? – hallotta Andrist. – Figyeltem, ma sem vetted be a gyógyszeredet…

Kata éles koppanással tette le a talpaspoharat az asztalra. Andris a kezére és az üvegre meredt, néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg, közben Kata fejében lázasan cikáztak a gondolatok.

Nem hitte volna, hogy Andris észreveszi, hogy abbahagyja a fogamzásgátló tabletta szedését. A férfi korábban sosem ellenőrizte, csak feltétel nélkül megbízott benne.

Kata állta a férfi fürkésző tekintetét. Mégis hogyan mondhatná meg, hogy azért tervezett leállni a gyógyszerrel, mert úgyis szakítanak pár hét múlva? A szakítás előtt pedig törvényszerűen kevesebb lesz a szex. Felesleges belekezdeni a drága gyógyszer még egy havi szedésébe.

– Azt hittem – szólalt meg tétován Andris –, hogy meg akarsz lepni.

Kata türelmetlenül csettintett egyet a nyelvével, és megint a vizet bámulta. Egyre közelebb értek a viharfelhők: lehűlt a levegő, és egyre kevésbé látszódott a vízen hánykolódó csónak. A szél fagyos ujjaival belekapott Kata bortól forrongó nyakába. Ő pedig ez egyszer nem tudott megálljt parancsolni a nyelvének.

– Ilyen felelőtlennek tartasz?

– Tessék?

Kata visszafordult Andris felé, aki éppen a szájához emelte a villáját. Lassan rágta a tésztát, és csámcsogott is. Kata az ütemesen mozgó állkapcsot nézte, nem tudta levenni róla a tekintetét, pedig máris kezdett émelyegni a hangtól.

– Azt gondolod, hogy olyan felelőtlen vagyok, hogy a megkérdezésed nélkül megpróbálok teherbe esni?

Andris nagyot nyögve nyelte le a falatot.

– Azt gondoltam, hogy már te is érzed, hogy itt az ideje. És milyen jó meglepetés lett volna… De aztán azt is gondoltam, hogy mégiscsak szólok, hogy támogatlak ebben…

Kata felpattant, és udvarias mosolyt erőltetve az arcára elnézést kért, hogy kimenjen a mosdóba. Útközben majdnem fellökte a pezsgőt és poharakat cipelő pincért, de nem szólt hozzá. A mellékhelyiségbe érve megállt, hátát az ajtónak támasztotta, és mélyeket lélegzett.

Amióta néhány héttel korábban a naptárát nézegetve tudatosult benne, hogy nemsokára elérkezik a határ – az egy év és nyolc hónap –, egyre kevésbé tudta komolyan venni Andrist. Az ölelését. A csókjait. A kedvességét. A jövőt illető lelkesedését.

Kata remegő lábakkal azon gondolkodott, mi értelme van bármelyik párkapcsolatnak, ha meghatározott időn belül úgyis vége lesz. Egy év és nyolc hónap, átlagban: néha pár nappal rövidebb, máskor pár héttel hosszabb. De ennyi, nem több. Hamis illúziók tömkelege, amiket ő maga épített fel gondosan a partnereiben.

Főleg Andrisban. Szándékosan.

A tükör előtt rendbe szedte tincseit és az izzadságtól megfolyt sminkjét, majd elindult vissza az asztalukhoz. Andris már várta. Meg a pincér a pezsgővel.

Andris viharban is csillogó tekintetét látva Kata magában elkáromkodta magát. A férfi nem szólt, csak felkelt az asztaltól, a zsebébe nyúlt, és rogyasztani kezdte a térdét.

– Nem! – szakította félbe Kata. Andris megdermedt a mozdulat közepén, és kis híján elesett. Dülöngélve visszanyerte az egyensúlyát, felegyenesedett, és a kezében tartott, bársonnyal bevont dobozkát lóbálva gesztikulálni kezdett.

– Zavar a nyilvánosság? Én azt hittem, romantikusnak találod… Mindenki előtt kimutatni…

– Nem!

– Mit nem? Akkor?

– Nem!

Kata fújtatott, és Andris felé csörtetett. Szinte fellökte őt, ahogy a döbbent férfi mellett elhaladva beleütközött annak a vállába. Andris a keze után kapott, de ő kirántotta magát a szorításból.

– Viszlát – motyogta Kata szemlesütve, és elviharzott. Andris nem jött utána még akkor sem, amikor kilépett az étteremből, és a folyópartot maga mögött hagyva gyalog indult el a belvárosban.

Végigfolyt az arcán néhány könnycsepp. Letörölte őket a ruhájának ujjával, és összevicsorította a fogsorát. Megkedvelte Andrist egy év és nyolc hónap alatt. De mit számít mindez, ha pár nap, és vége? Nem akarta még egyszer átélni, milyen az, amikor a párja visszakéri tőle az eljegyzési gyűrűt.

Kata mélyet sóhajtott, és a mennydörgéseket hallgatva mantrázni kezdte magában, hogy ez így a legjobb.

De azért még venni fog egy terhességi tesztet, mielőtt végleg lezártnak tekinti az ötödik párkapcsolatát is.

A tiszta öröm

A novella On Sai fanfictioníró versenyére született az írónő Az emlékkufár című novellája alapján.

Az eredeti mű ismerete azonban nem szükséges ennek az írásnak a megértéséhez, így mindenkinek ajánlom az elolvasását.

Tartalom:
A jövőben isten szolgái egy zárda falain belül, a megapolisz minden modern eszközétől elzárva gyakorolják haldokló híveken a gyógyítást. Egy apácának, aki sosem volt biztos benne, hogy jól döntött-e, a síkálomnak nevezett technológia segítségével lehetősége adódik belelátni egy párhuzamos világbeli énjének emlékeibe, és végre megtudhatja, mi lett volna, ha
Megírás ideje: 2017. augusztus
Figyelmeztetések: említés szintjén szex, mindez egy apáca jelenlétében
Terjedelem: 3500 szó

 

Nőnek lenni fáj. De az érzelmektől karcos női szívet megvédi a további sebhelyektől a zárda vastag kőfala.

Az orvosi szoba magas, keskeny ablakán néztem ki az alant elterülő völgyre. Odalent, a város negyvenemeletes felhőkarcolói között mintha besűrűsödött volna a szmog. A tornyok mögött megpróbáltam meglátni a ködben a szegényebbek egyszerű, téglaépítésű házait, ahol egykor apámmal éltem. Vajon él még az öreg? Sikerült bejutnia a felhőkarcolók gazdagságának zárt világába?

– Aggaszt tán valami? – szakított ki gondolataimból Clara nővér hangja. Elfordultam az ablaktól, és egyenesen vele találtam szembe magam. Kíváncsi, már-már fürkésző tekintettel méregetett.

– Nem igazán, nővérem – feleltem szemlesütve. – Holnap én indulok a városba, a gyógyszerekért.

– Értem – bólintott, és mint aki tudja, mi jár a fejemben, azt kérdezte: – Mikor jártál utoljára odakint?

– Tizennégy éve, nővérem.

Clara egy pillantást sem vetett az ablakon kívüli világra. Sántikálva megfordult, és mikor már azt hittem, szótlanul magamra hagy, még a fekete, bő ruhájának válla fölött hátraszólt:

– Ne tégy felesleges kitérőket odakint.

Bólintottam, bár tudtam, hogy nem látja már. Mikor becsukódott mögötte az orvosi szoba nehéz, nyikorgó fémajtaja, még utoljára sóvárogva tekintettem az odakintről beszűrődő fényre.

Vajon Noah, aki szerelmét adta volna nekem, még mindig ebben a megapoliszban élt?

Sóhajtottam, és kicseréltem a nedves borogatást a lázálomban nyöszörgő, napok óta tudattalanul forgolódó hívő homlokán.

***

Kora hajnalban indultam. Felöltöttem a tisztára mosott, fekete ruhámat, fityulát borítottam rövidre nyírt hajamra. Ezúttal cipőt húztam, eleinte furcsának is éreztem a lábfejemet körbeölelő, puha vászonanyagot. A zárdában nem hordtunk lábbelit. Idebent Istent szolgáljuk, és meggyógyítjuk azon híveit, akiken a külvilágbeli orvostudomány már nem segíthet.

Vagy legalábbis megszépítjük utolsó napjaikat.

A kápolnába siettem. Az ódon kőlépcsőkön lefele lépkedve idegennek hatott a cipő kemény talpának ütemes kopogása. Emlékszem, korábban irigykedve néztem azokat a nővéreimet, akik évente egyszer a városba mehettek, díszes, tiszta ruhát ölthettek, és cipőt kaptak. Még ha kicsit nyomta is a lábujjamat az orra, akkor is igazán előkelőnek éreztem magam.

A kápolnában már összegyűltek a rangidős nővéreim. Clara előtt, egy fémvázas kerekesszékben ült Nora, aki a legidősebb volt mindannyiuk közül. A modern szerkezet, ami őt szállította, kirívó volt idebent, ahol Isten szolgáiként megtagadtuk a modern világ legtöbb haszontalan masináját.

De azt a széket egy Dante nevű férfitől kapta még fiatal korában. Nora gyógyította meg őt, mikor a férfit a hegyekben kirándulva megmarta egy mérgeskígyó. Dante évekig nem tért vissza, s az idő alatt Norát súlyos baleset érte: beleesett az aszályos időszakban kiszáradt kútba. Attól kezdve nem tudta mozgatni a lábát, és az ágyhoz szegezve hosszú hónapokkal később már csaknem eszét vesztette. Akkor látogatta meg őt Dante. Norát meglátva egyetlen napig sem maradt a zárdában, de néhány héttel később visszatért a poliszból, egy kerekesszékkel. És azóta, már őszülő aggastyánként, minden évben meglátogatta Norát.

– Isten segéljen téged utadon! – Nora motyogva beszélt csak, ezért nővéreim mind csendben állva hallgatták szavait. – Hozz mihamarabb fájdalomcsillapítókat, hogy betegeink békés álomra hajthassák fejüket!

– Sietni fogok, ahogy csak tudok, nővérem!

– De vigyázz! Ne hagyd, hogy a kinti rút világ elhomályosítsa előtted hitedet! Ne hagyd a sátánnak, hogy kísértésbe vigyen!

A földre ereszkedtem Nora előtt, homlokom a térdével egymagasságban volt.

– Kérlek, istenem, adj nekem erőt, hogy hitem mindig a jó irányba vezessen!

– Ámen. – Nora előrenyújtotta aszott kezét, és száraz ujjaival apró keresztet rajzolt a homlokomra. – Most menj isten hírével.

***

Kétnapi járásba telt, hogy a hegytetőről leérjek a megapoliszba. Már messziről hallani véltem a város sürgés-forgásának ezernyi zaját: a szmogfelhőt köpő autók motorbúgását, a felhőkarcolók hőségben üzemelő klímáinak kattogását, az egyszerűbb, embereket szolgáló robotok csipogását, és a milliónyi szájakból folyamatosan áramló szavak neszét. A polisz egy merő hangorkán volt, és csak az tudta megkülönböztetni a morajlás minden zaját, aki már legalább éveket leélt a falak között.

Furcsa érzés volt tizennégy év után kilépni a zárdából, és belemerülni a városi forgatagba. Míg a hegytetőn egészen közel éreztem magamhoz az égboltot és isten mennyországát, addig a gigászi épületek között csak akkor láttam meg a napot, ha teljesen kitekertem a nyakamat felfelé. Maszkot kellett húznom az arcom elé, hogy ne prüszköljek a füstös levegőtől, és az utcán hömpölygő tömegből többen is megbámultak. Talán nem is emiatt, hanem a fekete apácaruha vagy a fityula lepte meg őket. Akármerre néztem, fedetlen combú nőket láttam, akiknek a felsőjük nem takarta még a hasukat sem.

Jobbra-balra kapkodtam a tekintetemet, hátha meglátok egy ismerős épületet. Egy éttermet, egy régi barátom házát, egy emlékezetes utcasarkot. Az emberek arcának felidézésével nem is próbálkoztam. Majd’ másfél évtized túl hosszú idő ahhoz, hogy ne változzanak meg az ismerőseim.

Nora utasításai szerint nem lézengtem a városban. Abba az irányba mentem, amit ő leírt nekem még a zárdában: egyenesen végig a főutcán, a városházáig, ott balra, és a jobb oldalon áll egy kicsike, múlt századi stílusú fogadó, ahol mindig szívesen látják az apácákat. Nem emlékeztem rá, hogy fiatalabb koromban ilyen sokáig tartott volna, míg átsétálok a poliszon, bár tudtam, hogy több épület, többek között a hatvanemeletes városháza is azután épült, hogy én kiköltöztem innen. Két és fél órát gyalogoltam még a városkaputól, sokszor kocsisorok között, mire elértem a fogadót.

Ingyen kaptam szállást, és az ősz hajú, rózsafüzért szorongató kocsmáros asszony megkért rá, hogy miután elfoglaltam a szobámat, fáradjak vissza vacsorázni. Korgó gyomorral, sietősen pakoltam le a hátizsákomat a megvetett ágyon. Nem volt mit kipakolnom, csak egyetlen váltásruhám volt, egy erszényem pénzzel tele, és a több napja magammal hurcolt étel, amit a szoba szemetesébe dobtam. A vendéglőből frissen sült hús illata terjengett a folyosókon.

A zárdában szinte sosem ettünk húst, csak ha egy meggyógyított vendégünk hozott nekünk ajándékba. Anna nővér ugyan tartott csirkéket, de csak a tojásukat használta fel. Miután is előző évben ő látogatott el a poliszba a gyógyszerkészleteink feltöltéséért, indulásom előtt jó tanácsokkal látott el.

– A kocsmárosné a legfinomabb oldalast készíti a világon, kóstold meg! Nem isten ellen való, ha a fárasztó utad után tiszta energiával töltődsz fel!

Így hát elfogadtam a húst. Evés közben el kellett ismernem magamban, hogy a zárdában sosem ettem ilyen jót.

– Elnézést, hölgyem. Éppen magát keresem.

Letettem a kést és a villát, és megfordultam a hang irányába. Isten egyik hívére számítottam, aki áldást kérhet tőlem életére. Egy öltönyös, kopaszodó férfi ült le mellém az asztalhoz, mielőtt még egy szót is szólhattam volna hozzá.

– Üdvözlöm. Miben segíthet önnek isten szolgája?

A férfi mosolygott, olyanformán, mint amikor egy gyermek kedves kis ostobaságát mosolyogják meg a tapasztaltabb felnőttek. Hátradőltem a székemben, és összefont karral vártam, mit mond.

– Hallott már a maga istene a síkálomról?

Aprót bólintottam. Hát persze, hogy én hallottam, mindenféle népek eljártak a zárdába, ezerféle történettel. Bármennyire is szerette volna Nora nővér száműzni a modern világ minden vívmányát a falak közül, és minél inkább visszatérni a Jézus urunk korabeli önmegtartóztatásra, főleg a fiatalabb apácák csillogó tekintettel hallgatták a messzi földről érkező, ifjú kalandorok meséit.

Egy ilyen modern dolog volt a síkálom. Egyszer én is meghallgattam egy férfit, aki erről mesélt. Azt állította, hogy nem csak a mi világunk létezik, és nem is a mennyekre vagy a pokolra célzott. Fantasztikumról beszélt, párhuzamos világokról, amelyekben mindannyian ott élünk, csak mindegyikben másként alakult az életfonalunk. Elmesélte, hogy ő több énjének is bepillantott az életébe, az egyikben elvégezte az orvosi egyetemet, a másikban az utcákat seperte.

A kopasz férfi szemeibe bámulva egy pillanatra ismét elgondolkodtam, vajon él-e még a családom a poliszban.

– Van itt magának valami különlegesség. – A férfi előre dőlt, és úgy mesélt tovább. – Látta itt nem messze a városházát? A polisz legmagasabb épülete. Ugye, hogy milyen lenyűgöző?

Elhallgatott, megvárta, míg válaszolok.

– Valóban impozáns látvány.

– Képzelje el! – sugallta hihetetlen lelkesedéssel a hangjában. – Azt az épületet egy másik világban maga tervezte!

Leengedtem magam mellé a karomat. Hogy én, építész? A polisz legnagyobb felhőkarcolójában? Nem hittem el. Nem lehet, hogy ennyire másképp is végződhetett volna.

– Az úr minden bizonnyal hiteget. Kérem, ne akarja megtéveszteni isten szolgáját.

Kuncogott, kezével végigsimított kopasz fejbőrén, és mire megint az asztalon volt a keze, már egy sárga, kör alakú lemezdarabot szorongatott.

– Nézze meg a saját szemével, ha nem hiszi. Itt van a mikrochip, csak most, csak magának odaadom ingyen. Nézze meg, hogyan élnek a férjével együtt a poliszban.

Noah.

Forrósodni kezdett a nyakam. Egyszerre szörnyen szűknek éreztem a fejemet körbefogó fityulát.

– Miért adná nekem ezt ingyen? – kérdeztem a fejemet forgatva, mintha arra várnék, hogy kiderüljön az átverés. De a tenyerem izzadása tudatosította bennem, hogy éppen az ellenkezőjét reméltem valójában.

A férfi megrántotta a vállát, és elém ejtette a kerek chipet.

– Ki így szolgálja istent, ki úgy. Nézze, a fogadóval szemben áll egy szalon, nem tudja eltéveszteni, hatalmas, sárgán villogó betűkkel írták ki a hely nevét. Ott kell kikérnie egy szobát, ott vannak olyan számítógép vezérelte ágyak, amelyek képesek a mikrochipet beolvasni, és lejátszani önnek a másik életét.

Szaporán vert a szívem. Kézbe vettem a kis sárga kört.

– És ha… ha végeztem, mit csináljak vele? Törjem össze? Vagy adjam vissza?

– Dehogyis, kedvesem! – A férfi nevetve hátradőlt, két tenyerét felmutatva kacarászott. – Minden ember agyhullámai másképpen folynak, de a maga másvilági énjét csak maga tudja dekódolni. Senki más.

Bólintottam.

– Megyek, megnézem magamnak azt a szalont.

Felálltam, és a kijárathoz indultam. A síkálom nem vét isten ellen, bizonygattam magamnak, míg a fotocellás ajtóhoz nem értem. Ha tényleg léteznek párhuzamos világok, akkor azokat is ő teremtette. Biztosan Jézus is ellátogatott mindegyikbe, morfondíroztam, talán olyan hely is akadt, ahol imádattal fogadták isten egyszülött fiát.

Az utcára kiérve megtorpantam.

Szemben a fogadóval, aranysárgán villogó felirattal egy szexszalon állt. A kirakatában szépre mázolt, hiányos öltözetű, női szexrobotok. Az egyikük, egy telt ajkú, fedetlen keblű szőke éppen egy előtte elhaladó férfivel incselkedett. Csak abból tudtam, hogy nem egy igazi nő, hogy láttam a karjára kötött vörös szalagot. Erről is egy vendégünk mesélt, mikor csak a legfiatalabb apácák maradtak már az orvosi szobában. Az idősek előtt nem mert volna kérkedni kétes hódításaival, nehogy istenkáromlásra hivatkozva kitegyék a szűrét a zárdából.

A férfi megállt a kirakat előtt, hosszan nézte a vonagló szexjátékszert, majd néhány másodperccel később bement a bejáraton.

Futkározni kezdett a hátamon az iszony, de mire visszaértem a fogadóba, a kopasz férfi eltűnt.

***

Hajnalodott már, mire beismertem magamnak, hogy nem fogok tudni a sárga körrel a zsebemben elaludni. Hiába fúrtam a párnámba a fejemet, minduntalan felrémlett előttem a szőke szexbaba arca. Aztán meg Noahé. Majd egy kisfiúé, aki Noahra hasonlított még egészen fiatalon, legalábbis amennyire fel tudtam még idézni az arcát.

Szexszalonba belépni már bűn lett volna isten szemében, ebben teljesen biztos voltam. Még akkor is, ha nem azért tértem volna be, hogy kielégítsem a testi szükségleteimet. Apácaként ezzel sosem volt problémám – de arra gondolva, hogy egy másik életben tényleg férjem is volt, akiről tudtam, hogy senki más nem lehetett, csakis Noah, remegni kezdett a lábam és a gyomrom.

Tudnom kellett. És hiába rémlett fel előttem Nora arca, amint figyelmeztetett, hogy ne engedjek a kísértésnek, míg magamra öltöttem a tartalékba elhozott, hétköznapi ruhámat, istenhez fohászkodtam, hogy bocsásson meg bűnömért. Szerettem őt szolgálni, örömmel töltött el látni, ahogyan a hosszasan ápolt betegeim jobban lesznek, vagy épp ellenkezőleg, az utolsó pillanataikban is tudni, hogy mennyivel megszépítettem a haláltusájukat. Szerettem az apácát, aki vált belőlem, de tudnom kellett, hogy mi minden történhetett volna még. Elég, ha egyszer látom.

Számítottam rá, hogy a szexszalon éjjel is nyitva tart. Átlagos öltözékben nem keltettem feltűnést. Remegve, mélyeket lélegezve sétáltam be a szalon ajtaján. A recepciónál már egy robot állt. Akadozó hangon mondtam el neki, hogy egy olyan ágyas szobát szeretnék aznap éjjelre, ahová bedughatok egy mikrochipet.

– Rendben van – bólintott érzelemmentes mosollyal, és egy újságlap méretű táblagépet adott a kezembe. – Kérem, válassza ki, melyik film chipjét szeretné bérelni.

A kijelző felvillant, én pedig szorosan lehunytam a szemem. Testüket mutogató, egymásba gabalyodó embereket és robotokat láttam.

– Ne-nem lehetne úgy, hogy nem választok filmet?

– Sajnálom, kisasszony, a szobáink csak filmmel együtt bérelhetők.

Kinyitottam a szemem. A recepciós robot várakozva, de változatlanul bárgyú mosollyal nézett rám. Sóhajtottam egyet, lenéztem a táblagépre, és ráböktem az ujjammal az egyik olyan mozgóképre, amelyiken éppen nem láttam egyetlen nemiszervet sem.

– Jó döntés! Önnek kiváló ízlése van, hölgyem! – csiripelte a robot, majd a pult alatt matatott, és kezembe nyomott egy vörös színű, kerek mikrochipet. Megnyugtatott, hogy ugyanakkora méretű volt, mint az, amelyiket a zsebemben rejtegettem. – Albert fogja önnek megmutatni a szobát.

A pult mögötti csukott ajtó kitárult, és egy ugyancsak alulöltözött, kidolgozott felsőtestű férfirobot sétált ki elém. Azon gondolkodtam, hogy nem ő szerepelt-e abban a filmben, amit többé-kevésbé találomra választottam ki. Albert mellém állt, majd utasított, hogy karoljak belé. Néhány hosszúra nyúlt másodpercig néztem rá, az ő arcáról nem fagyott le a mosoly, de végül kapcsolt, és elindult egy gyéren megvilágított folyosón, én pedig követtem.

Jobbról és balról is ajtók sokasága nyílt. Egy-kettőt kivéve mindegyik zárva volt, de neszek sehonnan sem szűrődtek ki. Albert felvezetett egy lépcsőn, ahonnan egy újabb folyosóra értünk. Idebent a haloványan világító lámpák vörös fényt bocsátottak ránk. A robot megállt egy csukott ajtó előtt, és kitárta nekem. Beoldalaztam mellette, ő nem jött be. Mikor elhaladtam mellette, finom tenyerét végighúzta a fenekemen.

– Szeretem a rövid hajú nőket – búgta sejtelmesen, és becsukta mögöttem az ajtót.

Legalább fél órán keresztül térdeltem a hatalmas, barackszínbe burkolt ágy mellett, és csak imádkoztam istenem bocsánatáért. Elmondtam neki, hogy bánom bűnömet, de szükségem van a tudásra, amit a sárga kör adhat nekem. Azért, hogy utána nyugodt szívvel mehessek vissza őt szolgálni a zárdába, csak tudjam, hogy a másik világbeli énem is jó utat választott.

Még gondolatban sem mertem kimondani, hogy miért akarom ezt igazán, mert féltem, hogy az istenem látni fogja az elmémet.

Az ágy mellett, egy fémasztalkán kis, szabályos kör alakú mélyedést találtam. Mellette a lapba vésve a használati utasítás: nem kellett mást tennem, csak a mélyedésbe helyezni a mikrochipet, majd elfeküdni az ágyon, és a szoba falába épített adóvevők a filmbe repítik a tudatomat.

Nem volt már mire várnom. Nem tudtam már meghátrálni sem. Isten látta bűnömet, és tartózkodó hallgatásba burkolózott.

A helyére raktam a kis sárga kört, és belesüppedtem a selyemtakaróba. Villódzni kezdett előttem egy idegen élet lenyomata:

Káprázatos gazdagság a felhőkarcolók legfelső emeletén… Megszámlálhatatlanul sok tervrajz, amelyek többsége alapján házak épültek… De az apját már évek óta nem látta, a férfi nem hagyta el a szegénynegyedet…

Egy férfi, aki évek óta vele él… De érdes tenyere nem Noahé… És már évek óta nem ért hozzá szeretettel asszonyához. Közös, mégis kihűlt ágyukban sokszor egyikük sem aludt hetekig…

Egy fogadást látott, a városháza épületében… Ott volt Noah is, de egy pillantás után szégyentől vöröslő nyakkal hátat fordított… Csak egy pincér volt, irigy és megbántott… Nincs szerelem, nincs gyermekkacagás, és hiába a gazdagság…

A kopasz férfi sárga köröket ad neki… A gondolatai cikáznak. Ez a férfi képes utazni a párhuzamos világok között… Egyetlen szót ragad csak ki a saját kavargó gondolataiból: sátán…

Zihálva szakadtam ki a síkálomból. Remegő kézzel kapartam ki a helyéből a sárga kört, szinte szaladtam kifelé, a recepcióhoz. Most nem imádkoztam. Nincs olyan erős ima, ami által megbocsáttatik, hogy magával az ördöggel kötöttem üzletet. Éreztem isten tomboló haragját a tarkómnál motozni. Nem mertem hátranézni, míg vissza nem értem a vendéglőbe, mert féltem, hogy a hátam mögött egy vörösen villogó szempárba botlok. Ismét az ördögbe, vagy magába istenbe, pillanatnyilag nem számított.

A kocsmárosné nem értette, miért jelentkezem ki máris a vendéglőből. Azt hajtogatta, hogy maradjak még egy napig, hiszen az apácák minden évben legalább két napot töltenek el nála. De én nem bírtam többé egyhelyben állni, látni az aranysárga szalonfeliratot, a járókelőkkel incselkedő kirakati robotot. Úgy éreztem, mintha a bőrömbe itta volna magát a bűnös városi emberek kéjvágya és sóhajai, mocskos voltam a csontjaimig, ahová már nem ért el sem az ima gyógyító ereje, sem a rothadó húst kivágó kés pengéje.

A korábban a városban járó nővéreim ódákat zengtek nekem a legmodernebb gépekkel felszerelt patikáról, én viszont észre sem vettem ezeket az eszközöket. Szemlesütve vettem át az összeállított gyógyszercsomagot, és további nézelődés nélkül elindultam kifelé a városból, vissza a hegyekbe. Feleannyi időbe sem telt elérni a városkaput, mint idefelé megtenni ugyanezt a távot.

Mire elkezdtem felfelé kaptatni a hegyoldalon, már magasan járt a fejem felett a nap. Korgott a gyomrom, és az izzadság patakokban folyt a homlokomról és a nyakamról a súlyos apácaruha alatt. Menet közben ettem pár falatot a kihűlt cipóból, amit még a kocsmárosné csomagolt, de úgy éreztem, mintha papírlapot rágnék, és inkább eltettem. Szenvedésemmel akartam elnyerni tajtékzó istenem bocsánatát, de süket fülekre találtam.

***

A zárdába visszaérve a nővérek arca halálsápadtra vált. Nem tudták, mi a bajom, azt hitték, súlyos napszúrást kaptam az utamon. Feszített belülről a vágy, hogy elmeséljem nekik, amit a síkálomban láttam, de tudtam, hogy Nora rögvest száműzne. El sem tudtam képzelni annál nagyobb bűnt, minthogy az ördöggel kössek üzletet.

A nővérek az orvosi szobába akartak engem vinni, de nem hagytam nekik. Azt bizonygattam, hogy semmi egyéb bajom nincs, csak rátelepedett a lelkemre megannyi városlakó szörnyű bűne, akiket meghallgattam utam során, és most tisztulnom kell, bocsánatot kell kérnem őhelyettük a vétkeikért istentől. Egyik hazugság a másik után, újabb bűnök a listámon, és isten egyre inkább megvetett.

Két hétig nem hagytam el a kápolnát. A nővérek hoztak nekem ételt, amiből alig vettem magamhoz, ők ürítették az éjjeliedényemet is. Láttam a szemükben egy addig idegen sötétséget, mikor rám néztek, amit nem tudtam mire vélni.

Rettegtem, hogy megtudták, mit tettem, ezért egy hajnalban elhagytam a zárdát.

Mire felkelt a nap, én már messze jártam, és tudtam, hogy a nővérek már észrevették a hiányomat. Már nem mehettem vissza. Mezítláb másztam a hegyoldalon egyre magasabbra, vérző talppal kúsztam fel a hegygerincre. Amikor a tüskés bokrok cafatokká szaggatták a bő ruhámat, alsóneműben folytattam a zarándoklatomat.

Ételt nem vittem magammal, csak egy palack vizet. Próbáltam takarékoskodni vele, de mire besötétedett, minden cseppje elfogyott. Még nagyon messze voltam a hegytetőtől, ahová azért tartottam, hogy a lehető legközelebb legyek istenhez, hátha a mennyország alatt állva majd meghallgatja bocsánatkérésemet.

Száraz leveleket gyűjtöttem egy kupacba, és megpróbáltam kövekkel szikrát pattintani, mint ahogyan azt egy régi elbeszélésben olvastam. Aznap éjjel a hold is felhők mögé bújt, én pedig hiába ütögettem egymásnak a kavicsokat, nem sikerült lángra gyújtanom a leveleket. Koromsötét volt, mire feladtam a próbálkozást, és a földön összegömbölyödve próbáltam elaludni.

Vadállatok neszeit hallottam egész éjjel magam körül. Szinte vágyni kezdtem rá, hogy arra járjon egy fenevad, és megtámadjon. Talán isten a halálomat elég nagy áldozatnak tekinti, hogy megbocsásson.
Vagy élve fogok elégni a pokolban.

A paták és mancsok lépteinek nesze lassacskán átalakult. A sziklákon idegennek ható, keménytalpú cipő koppanását hallottam egyre közeledni felém. Nem kellett látnom, hogy tudjam, ki jár arra.

– Éppen magát keresem.

– Távozzon – szóltam anélkül, hogy megmozdultam volna. Tudhattam volna, hogy a sátán fizetség nélkül nem ad ajándékot – már amennyire azt ajándéknak lehetett nevezni.

– Még tartozik nekem.

Felpattantam. Kis híján megbotlottam egy kőben, és azt sem láttam, merre áll a sátán, de kitartóan meresztettem a tekintetemet a sötétségbe. Sokkal sűrűbbnek hatott az éjjel, mint korábban bármikor.

– A lelkem kell? A pokolba akar vinni?

Harsány kacagást hallottam valahonnan a hátam mögül. Megfordultam, de nem láttam semmit.

– Ne beszéljen ostobaságokat. Nekem csak az emlékei kellenek, hogy az építésznő is meglássa a maga életét.

Megdermedtem. Nem engedhettem, hogy lássa! Nem nézheti végig, ahogyan kizártam saját magam a zárdából. Kiabálni kezdtem, istent kérleltem, hogy segítsen elkergetni a sátánt, de nem érkezett válasz. A mindenható cserbenhagyott engem, mikor a leginkább szükségem volt rá.

A földre rogytam. A sátán közelebb lépett hozzám, éreztem, hogy hideg fémet nyom a homlokomhoz. Néhány pillanatig emlékek tódultak az elmémbe: a saját életemet láttam, a gyerekkoromat Noahval, a zárdába vonulásomat, a hitem elvesztését. Aztán egy szemvillanás alatt vége lett, és megint az éjszakai sötétség vont magába.

– Majd elhozom az építésznő válaszát.

***

A sátán két nappal később tért vissza. Addig egy tapodtat sem mozdultam el a táborhelyem mellől. Bogyókat ettem, de nem elégítették ki teljesen az étvágyamat. Találtam egy közeli forrást, ahonnét vizet is szerezhettem. Második éjjel már sikerült tüzet csiholnom, amire onnantól kezdve állandóan figyelnem kellett. Féltem, hogy ha egyszer kialszik, akkor másodszor nem sikerül meggyújtanom az ágakat.

Szinte vártam már a sátánt, ha már a saját istenem kitagadott engem egyházából. Tudtam, hogy így történt: többé nem éreztem az ő gyengéd szeretetét a szívemben. Egyértelműen hátat fordított nekem, nem volt már mitől félnem.

A kopasz férfi ezúttal napközben érkezett.

– Nem megyek vissza a városba, a szalonba – szóltam hozzá, mielőtt köszönhetett volna.

– Nem is kell – vigyorgott, és ezúttal ebben a vigyorban szemernyi kedvességet sem láttam. Nagyot dobbant a szívem: vajon mi történhetett az építésznővel, aminek a sátán ennyire örülni tudott?

A férfi leült mellém egy kőre, és egy ismeretlen szerkezetet érintett a homlokomhoz. Mielőtt berántott volna a síkálom, éreztem az ismerős, fémes tapintást a bőrömön.

Az építésznő egy felhőkarcoló tetején áll… Lefelé néz, hatvanemeletnyi magasból… A csuklójára szerelt számítógépbe búcsúüzenetet pötyög… Nekem ír, nekünk… De akkor megjelenik a sátán, visszarántja őt a peremről, és elveszi azt, ami jár neki…

Levegőért kapkodva, fuldokolva szakadtam ki a síkálomból. Körülnéztem, és nem leltem a sátánt. Azt hihette, elég, ha megmutatja nekem az építésznő bukását, és legközelebb már az én elesésemet viheti tovább egy másik énemnek.

Azzal nem számolt, hogy egyik életemben sem voltam ostoba.

Felálltam, leporoltam a csupasz combomat, és a palackomból vizet locsoltam a tűzre. Elindultam lefelé a hegyről, de nem a zárdába, hanem a megapolisz felé.

***

Nőnek lenni jó. Az embert mindenki alábecsüli. Vajon hány énemnek viszi el a sátán az üzenetet, mire rájön, hogy átverték? Vajon hányan meséljük el addigra az embereknek, ki is ő valójában?

Elmosolyodtam. Az építésznő csapdája a lehető legjobban működött. Most elérkezett a rám eső rész: mennem kellett a városba, hogy terjesszem az új igét.

1234