• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

5 módszer, amivel NE reklámozd magad íróként a Facebookon

A Facebook mára már kinőtte magát annyira, hogy az egyik legegyszerűbb, legkézenfekvőbb, és kétségkívül az egyik leghasznosabb felülete legyen a reklámnak. Amatőr és kezdő íróként pedig még igencsak meg kell küzdenünk az olvasókért: tudod, hiába csinálod jól, amit csinálsz, ha az oldalad vagy a könyved linkje elveszik az éterben az ezernyi más blogger és friss megjelenésű könyves írók erdejében. Eleinte mindent meg kell tenni, hogy kitűnj a tömegből, és felhívd a figyelmet a munkádra. Ezután nyilván már csak azon múlik a népszerűséged, hogy a kezedből kiadott munka milyen minőségű, de hangsúlyozom: előbb el kell juttatni az olvasóhoz a művedet, hogy egyáltalán értékelni tudja azt.

Vannak azonban olyan módszerek, amikkel nemhogy bizalmat gerjesztesz magad iránt az olvasóidban, hanem egyenesen eltántorítod őket a műveidtől. Figyelem, a következő pontokat a saját és néhány olvasóm véleménye alapján jegyeztem fel! Éppen ezért lehet, hogy te másként gondolod, máshogy tapasztaltad. Természetesen a véleményedet megosztani így is éri, szeretném megismerni a témámat olyan oldalról is, ami eddig elkerülhette a figyelmemet. Viszont tény, hogy az általam felsorolt módszereket nem egy ember ítélte idegesítőnek, így ha magadra ismersz bennük, próbálj meg te is elgondolkodni, hogy vajon nem kellene-e változtatnod, mielőtt nekem esel. 🙂 Köszönöm!

1. Ne tukmáld magad túlzottan!

Kismillió bloggerkedéssel, könyvolvasással és más, amatőr írók munkásságával foglalkozó csoport fellelhető a Facebookon. Gondolj abba bele, hogy ha te magad tagja vagy legalább száznak, akkor jó esély van arra, hogy más amatőr írók, illetve a te olvasóid sem csak egy-egy csoportba léptek be.

Egyszerűen idegesítő, ha az ember délelőtt kap 30 értesítőt, mert valaki minden egyes csoportba beillesztette ugyanazt a linket — majd délután még harmincat, ugyanarról a linkről, ugyanazokba a csoportokba. Nyilván nem veszed el senkitől sem a helyet, de ha ezt mindennap így megismétled, az emberek nem erős kísértést fognak érezni, hogy beleolvassanak a munkáidba, hanem fellángol bennük egy ellenszenv, hogy „na, ez már megint itt van? Meg itt is, és ott is, és MINDENHOL?”. A kevesebb néha több, próbáld meg két-háromnaponta berakni a linkedet a nagyobb csoportokba, meg a kisebb, családias hangulatúakba is, de ne egyszerre hetvenbe.

Ne hagyj viszont túl nagy szüneteket sem a hirdetések között, ne teljenek el hetek, amíg a potenciális olvasóid nem találkoznak a neveddel. A reklámok már csak azért is jók, mert általa az emberek megismerkednek a személyeddel, márkanévvé válhatsz, és a későbbiekben egy érdekesen hangzó hirdetésre sokkal szívesebben kattintanak, mert már találkoztak a neveddel. De fontos megtartani az egyensúlyt, mert ha úgy égsz bele az emberek memóriájába, mint „az az illető, aki kényszeresen mindenhol ott akar lenni”, akkor eleve fenntartásokkal kezdhetik el olvasni a munkáidat. Márpedig aki hibát akar keresni, az találni is fog.

2. Ne szidd saját magadat!

Ezt a témát egyszer már említettem a 10 idegesítő bloggerszokás I.-ben, de úgy tűnik, nem volt elég: amikor hirdetsz, akkor pozitív benyomást kell keltened az olvasókban. El kell hitetned velük, hogy a te történeted az, amit megéri olvasni/megvenni a sokezer közül, el kell érned, hogy ők akarják elolvasni az írásodat, ne érezzék, hogy te tukmálod rájuk.

Ez viszont nem fog menni, ha még te magad sem hiszed el, hogy a műved megérett a publikálásra. Önbizalomhiány ide vagy oda, ha már eljutottál oda, hogy kitedd a netre az írásodat (és nem azért keresel olvasót, mert bétára van szükséged az általad is felismert hibák kijavításához), akkor minden bizonnyal arra vársz, hogy az olvasók kedves szavai megmelengessék némileg a lelkedet. Ezt azonban nem várhatod el, ha már a hirdetésed szövegében te is azt a nézetet erőlteted rájuk, hogy az írás hibás, összecsapott, nem életed legjobbja (higgye csak azt az olvasó, hogy minden újabb írásod életed legújabb legjobbja!), hogy neked sem tetszik, csak kiteszed, mert miért ne.

Felejtsd el tehát azokat a megjegyzéseket, hogy:

„Tudom, hogy nem lett valami jó, de…”

„Ebben a fejezetben nem történik semmi érdekes…”

„Tudom, hogy tele van hibákkal, de nem volt még időm kijavítani…”

„Írtam már jobbat is…”

„Azért megmutatom, hátha valakinek így is tetszik…”

„Nagyon siettem a megírásával, látszik is rajta…”

…és az összes hasonló szöveget, amivel saját magadat szidod! Neked nem részvétet kell keltened az olvasódban! Ne azért olvassa el az írásodat, mert megsajnál téged, mert így nem fog rákattintani a linkre! Higgye azt, hogy fantasztikus élmény vár rá, amiért megéri öt perccel tovább innia a reggeli kávét, add el neki magad és az írásodat! Bármilyen csúnyán is hangzik elsőre, ha tényleg olvasókat akarsz gyűjteni, előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy a titok nyitja az, hogy jó színben tűnj fel az olvasójelöltek előtt.

3. Ne jelölgess random embereket, hogy rájuk tukmáld a művedet!

Főleg elsőkönyves szerzőknél látom terjedni a módszert: körbenéznek az írós és a blogos csoportokban, és válogatás nélkül bejelölnek mindenkit, akinek akár csak egy kicsit is hasonlíthat az érdeklődési köre az övékéhez. És mikor a gyanútlan blogger visszajelöl, mert megörül, hogy az ő társaságát keresi egy másik író, jön a képen törlés: tíz másodperccel azután, hogy a visszajelölés megtörtént, érkezik a felkérés, hogy legyél már szíves kedvelni a kedves író Facebook-oldalát, vagy egy üzenet, hogy itt és itt tudod megvenni a könyvet. Velem olyan is előfordult már, hogy valaki magyarázni kezdte nekem a bloggerkedés mibenlétét, és igencsak meglepődött, mikor közöltem vele, hogy nemcsak, hogy tudom, miről van szó, hanem jómagam is aktív tagja vagyok a bloggerközösségnek, és ráadásul még amatőr írónak is vallom magam.

Tehát ne gyűjtögess eszement módjára követőket! Mi hasznod lesz abból, hogy lesz 200 olyan kedvelőd, akiket magad köré erőszakoltál, de fogalmuk sincs a munkásságodról, és nem azért követnek, mert arra érdemlegesnek találnak téged? Jól fog kinézni a statisztikád, annyi szent, de azon kívül önmagadat is becsapod, mert ezek a követők nem fognak rád kattintani, nem fogják a könyvedet megvásárolni, nem fognak érdeklődni irántad. Ez nem reklám, hanem gusztustalan tukmálás!

Más kérdés, ha elküldöd az oldalad ajánlását olyan íróknak vagy bloggereknek, akikkel esetleg tartod a kapcsolatot, vagy tudsz róla, hogy olvassák az írásaidat, de még nem értesültek róla, hogy a Facebookon is elérhető vagy. Ha kicsit ravaszul csinálod, és beszélgetni kezdesz a másikkal, hogy megemlítsd neki, hogy te is írsz, és megmutatod neki, hogy hol talál meg, az már sokkal kevésbé zavaró — de nyilván sokkal több munka, így nem lehet könnyedén összeszedni 200 követőt, értem én. 🙂 De gondolkodj el: jobb 200 semmit sem érő kedvelő, vagy legyen 50, akik minden munkádat lelkesedéssel fogják várni?

4. Ne hamisan reklámozd magad!

Mint már korábban is írtam, mikor saját magadat reklámozod, igyekezz az írásodat minél jobb színben feltüntetni. Ha van már valamilyen elért eredményed, azt is említsd meg nyugodtan, elvégre az emberek nagyobb bizalommal fordulnak olyan dolog iránt, ami mellé már nagyobb márkanevek is odaálltak.
De semmiképp se hazudj vagy ferdítsd el durván a valóságot, hogy előnyösebb helyzethez juss!

Például ne próbáld meg sikerként feltüntetni, hogy beküldted egy pályázatra az írásodat, ha egyáltalán nem értékelték a művedet. Beküldeni bárki be tudta volna a sajátját, ahhoz nem kell különösebb tehetség, csak egy kis bátorság, ami önmagában végül is becsülendő, de az írói minősítésedhez nem tesz hozzá. Ha nemhogy helyezést nem érték el, de még említés szintjén sem szerepel sehol sem az írásod, akkor ne írd hozzá a reklámszöveghez, hogy a pályázaton szerepelt a műved, mert ez önmagában nem dicsőség.

Ha egy híresebb író pozitív véleményt mondott az írásodról, akkor annak legyen valamilyen nyoma, mielőtt nekiállsz ezzel promózni magad. Ha ennek bizonyítását sehol sem leli fel az ember, akkor könnyen hiheti azt, hogy ez a bizonyos vélemény légből kapott — és van is példa ilyesmire. Legalább készíts az illetőről egy képet, amint a könyvedet fogja, vagy próbáld meg rávenni, hogy erről ő is írjon az interneten, de a lényeg, hogy ne hagyd bizonyíték nélkül! És persze az, hogy beszélgettél az illetővel három mondatot az írásodról, és a tisztelt író megjegyezte, hogy érdekesen hangzik, még nem jelenti azt, hogy ezentúl mindenhol fel kell tüntetned, hogy ő mennyire imádta a történeted ötletét.

A marketingnek is van pofátlan része, ne lépjük át, ne csapjuk be az olvasót, mert aki egyszer rajtakapott, annak később már nem fogod tudni visszaszerezni a bizalmát.

5. Ne jelenj meg oda nem illő helyeken!

Vannak bloggerek, akik puszta szívjóságból szoktak a saját oldalukon ajánlókat, interjúkat megjelentetni más bloggerekről, beszéltetni őket a munkásságukról. Jó dolog, ha az írók összefognak, és megmutatják a saját olvasóiknak, hogy kiket tartanak még tehetségesnek. De a lényeg az, hogy ez akkor hatásos, ha nagyjából azonos témakörben íródó blogon jelensz meg, aminek az olvasóközönségét érdekelni fogja a te munkád is.

Ez nem azt jelenti, hogy novellás ne írjon regényről, vagy sci-fi és a romantikus történet határolódjon el egymástól. De teljesen eltérő témájú blogban megjelenni szerintem butaság.

Ha egy életmóddal, szépségápolással, konyhai trükkökkel foglalkozó blogra kattintasz, mit vársz el? Életmóddal, szépségápolással vagy konyhai trükkökkel foglalkozó írásokat. A többi olvasó is azért követi azt az adott blogot, mert ez a téma érdekli, mert úgy ítélte meg, hogy az írója hitelesen tud nyilatkozni az általa választott témakörről. Így valószínű, hogy ha meglátnak egy cikket, ami ezúttal, a szokásostól eltérően egy teljesen oda nem illő témával foglalkozik (nevezetesen a te írói pályáddal), akkor esélyes, hogy nem fogja érdekelni, mert nem ezért jött, mikor fellépett a kedvenc blogjára. Nyilván van rá esély, hogy megtetszik neki az írásod, de sokkal nagyobb arányban érsz el embereket, ha egy eleve írással foglalkozó oldalon jelenik meg rólad a cikk, ahol a konkrétan írással foglalkozó olvasók fordulnak meg.

A reklámozás lényege tehát az, hogy okosan csináld, ne akarj mindenhol megjelenni, és véletlenül se legyél erőszakos. Olvasókat akarsz gyűjteni, nem fintorgásokat, és a legegyszerűbben akkor tudod felmérni, mit jó tenni és mit nem, ha belegondolsz, hogy te magad melyik viselkedésformát találnád idegesítőnek, ha mástól látnád.

Ti milyen módszerrel hirdetitek a blogotokat? Van talán a felsoroltak között, amit ti is alkalmaztok? Megváltozott most a véleményetek, vagy úgy érzitek, nem látom jól az adott jelenséget? Meséljétek el nekem!

Scrivener, a regényíró szoftver

Több hónapja már, hogy használom a Scrivener nevű íróprogramot, ezért úgy érzem, itt az ideje, hogy hitelesen be tudjak számolni nektek arról, mire és hogyan tudom használni. Látom az előnyeit, a hátrányait, kialakult, hogy mit és hogyan vezetek benne, és összességében azt kell mondanom, hogy hiányosságai ellenére is napi szinten használom már. Igyekszem minél több képet beszúrni a programról, hogy el tudjátok képzelni, hogyan működik, de ha valakit bővebben érdekel, akkor Youtube-on is keressen rá nyugodtan, én ugyanis onnan tanultam meg a használatát és az ezerféle kiegészítő lehetőségét is.

De mi is pontosan a Scrivener?

Íróprogram. Mint a Word, amit legtöbben használunk, de annál több. Nagy előnye, hogy egyetlen fájlon belül rendszerezheted az összes fejezetedet, feljegyzésedet, vázlatodat, képedet, háttérinformációdat, karakterkérdőívedet, amit csak akarsz. Létrehozhatsz mappákat, azokban almappákat vagy jegyzettömböket, a jegyzettömböknek aljegyzettömböket. Felcímkézheted a dokumentumokat, színezheted őket a kategóriájuk szerint, feljegyzéseket fűzhetsz hozzájuk, megnézheted az írásod terjedelmét, egyedi címkéket is ragaszthatsz rájuk (pl. regényeknél felírod, hogy az adott fejezet hol játszódik, ki szerepel benne, stb.)

A Scrivener tulajdonképpen azért jobb, mint a Word, mert egyetlen fájlban érhetsz el mindent. Nem kell ezernyi ablakot megnyitni, ide-oda kattintgatni közöttük, könnyen elérhetsz bármit. Például ha nem jut eszedbe, hogy milyen napszakban végződött az előző fejezet, csak az oldalsó listában rákattintasz a dokumentumra, és már meg is nézheted, anélkül, hogy megvárnád, míg betölt a Word. Tulajdonképpen a történetedhez kapcsolódó összes fájlt egy helyen tudhatod, szépen elrendezve.

Maga a program nemcsak regényírásra, de forgatókönyvek készítésére is alkalmas, de még drámát is írhatsz benne, bár bevallom, én ezek közül csak regényekhez használtam eddig. Többféle sablon közül kiválaszthatod azt, amelyik felépítésében leginkább illeszkedik az írásod műfajához, vagy egy teljesen üres szerkesztőt is indíthatsz, esetleg te magad is létrehozhatsz személyre szabott sablont.

(Előre is elnézést kérek, a képek minőségét a rendszer csak azért is lerontja, a feliratok kissé homályosak, de a lényeg szerintem azért mindegyiken látszik.)

A program saját sablonján látszik, hogy ez bizony angol nyelvű. Alapból a Novel (azaz regény) elrendezése tartalmazza a történeted tényleges szövegét (ez a Manuscript, amit Chapterekre [fejezet] és azon belül Scene-ekre [jelenet] szeretnek bontani angol anyanyelvű barátaink — én a jelenetekre való bontást személy szerint butaságnak tartom, és első dolgom ezt mindig kitörölni), amihez természetesen te magad is hozzáadhatod a további részeket, és át is nevezheted őket. A Characters tulajdonképpen a szereplők adatlapját, kérdőíveit tartalmazza, a Places pedig ugyanez a helyszínekre értve. A Front Matter című részt én szintén sosem használtam, ahogyan én értelmeztem, ez arra való, hogy tényleges könyv vagy ekönyv formába öntsük a történetet, címlappal, ajánlással, szerzői jogok felsorolásával. A Research rész egyszerűen a kutatómunkák, háttérinformációk rendszerezésére használható.

Egy érdekes és hasznos dolog a Template Sheets. Mint már említettem, használhatsz pl. karakterkérdőíveket, amiket innen tudsz a dokumentumokba importálni. Tulajdonképpen bármilyen dokumentum, amit oda beillesztesz, pár kattintással sokszorosítható bármelyik mappába, ez tényleg kérdőíveknél hasznos, és természetesen célszerűbb, ha hozzáadsz a saját anyanyelveden egy sajátot.

Szóval ez az a minta, amit én tulajdonképpen egyszer sem használtam. Sokkal egyszerűbb, ha az ember egyszer megír (ennek a mintájára) egyet magyarul, minthogy minden egyes alkalommal átírja az angol nyelvű címeket, és hozzáadja azokat a pluszokat, amikre még szüksége van.

A saját sablonom azon túl, hogy magyar nyelvű, tartalmaz pár extra dolgot az alaphoz képest. Például beleírom a történet zsánerét, és hogy ez hogyan mutatkozik majd meg pontosan a műben, rittyentek neki tartalomleírást, beillesztem az általam szerkesztett borítóképet. Van külön vázlatos mappám, de megtartottam a szereplős, a helyszínes és a kutatómunkás részt is. Saját kérdőíveket adtam hozzá, némelyiket én írtam, néhányat a neten találtam vagy magamnak fordítottam le.

Regényt írni a teljes kijelzős mód miatt szeretek igazán. Beállíthatom, milyen szélességű legyen a szöveg sávja, és — a legjobb — az azon kívül eső részhez saját hátteret állíthatok be, amire igyekszem mindig egy szép, kifejező tájképet választani, ami illik a történethez.

Amire viszont legtöbbet használom a Scrivenert, az a blogbejegyzések írása. Mikor elkezdtem használni a programot, elsőként minden egyes bejegyzést bevittem külön dokumentumokba, kategóriánként külön mappába. Létrehoztam saját címkéket, amik a bejegyzés állapotára utalnak (ötlet, félkész, vázlat, megírt, publikált, még hiányos sorozat), és mindegyikhez hozzárendeltem egy színt. Ezután beállítottam, hogy ez a szín jelenjen meg oldalt, a dokumentumok címeinél is, tehát nem kell keresgélnem, ha ki akarom szűrni, hogy pl. melyik bejegyzést fejeztem már be, de még nem tettem közzé a blogon, vagy melyiket kezdtem már el megírni, melyik dokumentum teljesen üres még. A lenti képen egyébként csak a még ki nem került bejegyzések címeit satíroztam ki, de így is látszik, hogy milyen sokszínű a palettám. 🙂

Azért szeretem így vezetni a blogbejegyzésemet, mert tényleg sokkal hamarabb átlátom, mintha külön Word dokumentumokban lennének az egyes cikkek. Egyébként a kategóriákat maximum külön mappákkal tudnám szemléltetni, akkor pedig, ha kifejezetten egyet meg akarnék találni, végig kéne kattintgatnom mindet, míg így elég csak legörgetnem az oldalsávon, és azt is tudom, milyen színt keressek a tekintetemmel.

Amire viszont nem használom a Scrivenert, az a novellaírás. Nem tartom praktikusnak, pedig eleinte sokat gondolkodtam rajta, hogyan kellene az egyrészes történeteimet is megfelelően átvinni ebbe a programba. Legtöbbször ugye olyanokat írok, amikhez nem kell túl sok kutatómunka, szeretem a való élet egyszerű, szimpla történéseit megmutatni, egyszerű emberekről, tehát nem szükséges külön jegyzeteket vezetnem a hátterükről (néhány kivétellel, persze, de egy-egy miatt nem éri meg felvinni Scrivenerbe). Kevés szereplővel dolgozom rövid időintervallumban, tehát ezekről sem feltétlenül kell feljegyzéseket írnom. Ráadásul a novelláimat általában kevés idő alatt, maximum 2-3 nap alatt szoktam megírni, tehát nincs szükségem arra, hogy hetek múlva eszembe jusson olyan apró információ, ami tizen-oldalakkal korábban került megemlítésre. Ugyanúgy bevinni a novellákat, mint egy regény különálló jegyzeteit, butaságnak tartom, még akkor is, ha zsáner szerint csoportosítanám őket. Felesleges lenne.

Hátrányok

Van néhány hiányossága a programnak, amivel viszont nem árt számolni, mielőtt az ember beleveti magát a használatába.

1. Az egyedi formátum

Ha egy olyan barátodnak szeretnéd megmutatni a készülő történetedet, akinek szintén telepítve van a gépén a Scrivener, akkor gond nélkül átküldheted neki — bár nem mindenki szeretné egy fejezet véleményezéséhez az összes karakterkérdőívét és kutatómunkáját megmutatni valaki másnak, ez is igaz. De ha olyannak küldenéd, akinek nincs meg a program, akkor becsődölt a tudás, mert ezeket a fájlokat az illető nem fogja tudni megnyitni. Ahogyan pl. a telefonodra sem tudod ilyen könnyen átrakni a dokumentumokat. Van ugyan a Scrivenernek egy beépített funkciója, amivel az általad megadott dokumentumokat a beállított formátumnak megfelelően átkonvertálja Wordbe, de egy-egy résznél gyorsabb és egyszerűbb, ha az ember pár kattintással átmásolja a szöveget Wordbe. Máshogy viszont nem megy sajnos.

2. Nem elérhető a magyar nyelv

Éppen ezért nincs beépített helyesírás-ellenőrzője sem. Ha biztosra akarod venni, hogy minden elütést észrevettél-e, akkor (a sok-sok átolvasás mellett) célszerű beilleszteni a szöveget Wordbe egy gyors ellenőrzésre.

Emellett pedig természetesen minden funkció és beállítás angol nyelvű. Nagyon sok kis lehetőség, beállítás rejlik még a Scrivenerben, amiket oldalakon át lehetne sorolni, én mindet angol nyelvű Youtube-videókból tanultam meg. Szóval ha ki akarod használni teljes mértékben a Scrivenert, akkor bizony jól jön minimális nyelvtudás is.

3. Apple mindenek felett…

Az almás gépekre írt verziónak van néhány extrája, amit mi, Windows-felhasználók még nem kaptunk meg. Két olyan funkciót emelnék ki, amiért nekem személy szerint fáj a lelkem. Az egyik az ún. Revision Mode, ami tulajdonképpen javítási módnak fordítható jelen helyzetben. A lényege, hogy két-három fázisa is van, ha az elsőt bekapcsolod, akkor amit azzal beleírsz/belejavítasz a szövegbe, azt az első revision mode beállított színével fogja jelezni, a második javítási körben egy másik színnel, és így tovább. Magyarán láthatod, milyen volt az eredeti szöveged, mit javítottál bele mondjuk egy héttel később, mit egy hónap múlva, mit a legvégső alkalommal. Nem egy életbevágó funkció, de nekem nagyon megtetszett, mikor Youtube-on videókat keresgéltem, aztán csalódottan keresgéltem a funkciót, de hiába.

A másik, amit hiányolok, a Project Targets bővebb beállításai. A Project Targets részben beállíthatod, hogy a teljes regényedet minimum milyen terjedelműre akarod írni (pl. pályázatoknál ez nagyon hasznos, szóban és karakterszámban is megadható), és hogy egy alkalommal/nappal mennyit szeretnél írni (kis célokból kell építkezni, én azt vallom). Windowson ennyi, amit megtehetsz, almás gépen viszont egy sor további beállítás is megnyílik. Például beállíthatsz magadnak egy határidőt, ameddig el akarsz jutni ahhoz a bizonyos terjedelemhez, megadhatod, hogy melyik napokon fogsz tudni írni (például előre tudod, hogy munka vagy iskola miatt csak hétvégén lesz rá időd), így fogja kiszámolni neked a program, hogy mennyit kellene írnod naponta, hogy elérd a célodat.

A program fejlesztőinek Facebook oldalán olvastam, hogy már dolgoznak Windows-verzió frissítésén, de egyelőre fogalmuk sincs, mikor fog kijönni nekünk is ez a sok kellemes funkció.

Egyéb előnyök

A hiányosságai ellenére azért számos hasznos funkciója is van még a programnak. A teljesség igénye nélkül néhány a kedvenceim közül:

Beállítható egy minimum karakter- vagy szószám külön az egyes dokumentumokhoz is. Ezután a dokumentum alján egy pirosból zöldre változó, szép lassan a fehér részt kitöltő csík jelzi nekünk, hogy elértük a kitűzött célunkat.

Semmit sem töröl ki azonnal. Ha egy dokumentumtól megválsz, az automatikusan a Trash mappába kerül. Amíg külön onnan nem törlöd, addig mindent visszahozhatsz később. Ha a Trasht pedig lecsukod, akkor egyáltalán nem zavaró az sem, ha kétszáz kitörölt dokumentumod van.

Akár több dokumentum szövegét is nézheted egyszerre, megosztott képernyővel.

Egy parafatábla-szerű nézetben úgy is gyorsan áttekintheted az egyes dokumentumokat vagy fejezeteket egy mappán belül, mintha post itekként lennének felszúrva.

Beállíthatsz automatikus betűtípust és betűstílust, alapszinten tudod formázni a szöveget. Nálam például Times New Roman 12-es betűmérettel, sorkizártan, a bekezdések között némi üres térrel jelenik meg a szöveg.

Minden mappának és dokumentumnak van egy kis ikonja a bal oldali listában. Ezeket az ikonokat módosíthatod, sajátokat hozzáadva személyre is szabhatod.

Mindent összevetve, a hiányosságai ellenére én nagyon megszerettem a Scrivenert, blogíráshoz napi szinten előveszem, és a készülő kisregényemet is ebbe írom. Bátran ajánlom mindenkinek, aki nem ijed meg az árától (kalózkodást nem támogatjuk). Biztosan van olyan funkciója még, amiről nem írtam, mert nem használom, vagy az is könnyen lehet, hogy fontos dolgokat még én sem ismerek. Nagyon sok lehetőség rejlik a Scrivenerben, éppen ezért ajánlom megint csak a Youtube-ot mindenkinek, aki ki akarja próbálni, ugyanis szerintem az a leghasznosabb, ha az ember más írók bevett szokásait lesi le, hogy aztán azokat beépítse a saját módszerei közé.

Ha érdekel a dolog, a Literature and Latte oldalán le tudod tölteni a próbaverziót, vagy meg is tudod venni a programot. Ha nem sikerül beszerezned, vagy bővebb információra, segítségre van szükséged, a Kapcsolat menüpontban tudsz nekem írni, én pedig szívesen segítek bármiben. 🙂

A történetes blogger nem blogger

Ellentétek bloggerek és bloggercsoportok között mindig vannak és lesznek. De néha úgy érzem, hogy félreértésen, meg nem értettségen vagy az ismeretek hiányán alapul a konfliktus vagy a másik lekicsinylése.

Az utóbbi időben több, különböző témában író blogger véleményébe is belefutottam arra vonatkozóan, hogy a történetes blogok — mondjuk ki csúnyán — hulladékok. Butuska szappanoperák ezernyi részen át elhúzva, mint a rétestészta, lelkes, de nem sok ésszel bíró tizenévesek által lepötyögve. Úgy érzem, hogy ez mellett nem mehetek el szó nélkül, és nyilván nem csak azért, mert én már kiléptem a tizenéves korszakból, és mégis körmölöm a kis történeteimet.

Madarat tolláról, embert a… blogjának témájáról?

Én ugyan ritkán olvasok olyan blogokat, mint amiken általában az ilyesfajta véleményekbe szoktam botlani. Szépségápolás, életmód, gasztronómia, bulvár — mint blogtémák, engem alapvetően nem vonzanak, de ha szembejön egy érdekes című cikk, rá szoktam kattintani. Így jutok el azokhoz a véleményekhez (nemcsak bejegyzésben, hanem beszélgetés során is), amik arról szólnak, hogy történetet írni, és ezáltal bloggernek hívnia magát az embernek nem helyes, gáz dolog. Mert a neten közzétett szappanoperák igénytelen minőségűek (különben könyvben lennének már, nem?), és attól, hogy valaki fiktív sztorikat agyal ki, még ne nevezze már magát bloggernek.

Persze nem mindenhol ilyen radikális a helyzet. Van, aki csak megjegyzi, hogy nem olvasna ilyen történetes blogokat, mert biztosan nem olyan színvonalasak, mint egy kiadott könyv. Valahol ez a hozzáállás még jogos, ha az illető nem ásta bele magát mélyebben a történetes blogok világába. Nekem viszont van 7 érvem, ami megdönti az övéiket.

1. Kezdők mindig, mindenhol vannak

Nem is értem, miért kell ezt ragozni, miért nem egyértelmű. Például az ember nem születik gasztrobloggernek, nem úgy kezdi a konyhában, hogy a saját receptjeit próbálgatja ki már azelőtt, hogy megtanulna tojásrántottát készíteni. Vagy mondhatnám azt is, hogy egyetlen lány sem tud elsőre egyenes tusvonalat húzni — és akkor most csak két nagyon népszerű témát emeltem ki abból a rengetegből, amin kívül esik a történetes blog.

Ugyanígy logikusan feltételezhető(nek kellene, hogy legyen), hogy történetet írni sem úgy kezd az ember, hogy nyolcévesen lerak az asztalra egy hatkötetes bestseller sorozatot, amiből aztán hollywoodi sikerprodukció lesz filmek formájában. Miért kell azon meglepődni, hogy a főleg tizenévesekből álló amatőr írói bloggerréteg művei nem kiadható színvonalúak még? Ne gondolja bárki is azt, hogy a ma világszerte kötetek millióit eladó szerzőknek nem voltak kezdeti próbálkozásaik, szárnybontogató, de aztán a fiókban maradó regényeik, amiket ma már semmi pénzért nem vállalnának fel.

Az írásban is, mint mindenben, fejlődni lehet. Attól, hogy a mi nem kézzel fogható termékekkel foglalkozunk, esetleg nem a mindennapi közéleti eseményekkel foglalkozunk (vagy nem nyíltan), a mi munkánkban is vannak kezdők, amatőrök, gyakorlottabb amatőrök és profik is. Sok olyan, mára már kiadott könyves író van az országban, aki annak idején internetes publikálással kezdte, akár saját blogon, akár amatőr írós közösségi oldalon (pl. a Merengőn). Sokunk csak itt bontogatja a szárnyait, gyakorlóterepnek használjuk a blogot, hogy később komolyabban tudjunk foglalkozni a szenvedélyünkkel. Nincsen abban semmi szégyen, ha valaki nem profin kezdi, de tisztában van a hibáival, hiányosságaival, gyengeségeivel, és alázatosan tanulni, fejlődni akar!

2. A bloggerközösség építő, segítő ereje

Hogy továbbvigyem az előző gondolatot: nyilván többet segít egy amatőr írónak, ha felteszi az írásait a netre, mintha csak a fióknak írogatna. Sokunknak komoly tervei vannak az írással, bár természetesen nem fog minden történetes bloggerből kiadótt író válni. Vannak, akiknek ez egy átmenet, pár évig írogatnak, aztán végül más hobbinál állapodnak meg.

De addig is, amíg szeretnénk egyre jobban és jobban írni, addig segítőleg hat ránk a közösség. Talán a többi blogger nem látja azokat a beszélgetéseket, amik az amatőr írók között zajlanak a blogos csoportokban: támogatjuk egymást, véleményt írunk, felhívjuk a figyelmet a hibákra és segítünk is kijavítani azokat. Ha valaki elakadt, tucatnyian próbálnak segíteni neki. Blogbejegyzésekkel próbálunk segíteni azoknak, akik nálunk kevesebbet tudnak. Versenyeket hirdetünk, hogy motiváljuk a társainkat. A bloggerek ma már találkozókat is szerveznek, ahol nyugodtan, félelem nélkül beszélhetnek a legnagyobb hobbijukról. Barátságok épülnek, amelyeknek ez az alapja.

Jó dolog azt érezni, hogy tartozol valahová. Ha az ember csak az asztalfióknak írogat, akkor sosem fogja megtapasztalni, hogy milyen az, amikor elmesélheti egy írós problémáját valakinek, aki nem csak úgy bólogat, hanem pontosan érti, hogy mi a baj, és segíteni is tud. Éppen ezért nem hagyjuk meg a kezdeti próbálkozásainkat a számítógépünk egy eldugott mappájában, hanem kilépünk a nyilvánosság elé, és vállaljuk: ezt írtam, kezdő vagyok, de szeretnék fejlődni, szeretném, ha segítenétek.

Számtalan embertől hallottam, hogy mennyire megváltoztatta az életét, hogy blogolni kezdett. Addig nem ismertek másokat ugyanilyen hobbival, és emiatt kicsit egyedül is érezték magukat. De egy ilyen egyedi, közös hobbi képes összehozni az embereket, akik ezáltal nyitni mertek idegenek felé, és máris sokkal kevésbé magányosak.

Szóval nekünk miért is lenne kisebb létjogosultságunk az interneten? Kevesebben sem vagyunk, és legalább olyan összetartóak, mint más bloggerek.

3. Egy író blogger nem csak tizenéves lehet

És ezt nyilván nem csak arra alapozom, hogy én magam is 21 vagyok. 😀 Tény, hogy nagyon sok a tizenéves blogger, és Wattpaden is többségében vannak a fiatalabbak. De nem lenne elég a két kezem, hogy hirtelen megszámoljam azokat az amatőr írókat, akikkel többet beszélgettem két szónál, és betöltötték már a tizennyolcat. Annak idején egy nagykorúak számára fenntartott bloggeres Facebook-csoportot is üzemeltettem, aminek fénykorában, emlékeim szerint, nagyjából 100 tagja volt — és még hányan vannak rajtuk kívül is!

Az írás nem egy gyerekszakma. Sokan egészen fiatalon kezdjük, én általános iskola második osztályában pötyögtem le az első mesémet még füzetbe, harmadikban már a számítógépre, és körülbelül tizenkettő voltam, mikor megfűztem apukámat, hogy egy SMS áráért fizesse ki nekem a G-Portálos oldalamat, hogy a fanfictionjeimet feltehessem. Korán kezdjük, de hatalmas utat járunk be, mire ez kifizetődik: én például mindig úgy érzem, hogy el vagyok késve. Butaság, tudom, de valamiért bennem van, hogy minél hamarabb „meg kell váltanom a világot”. Néha pedig megállok, és belegondolok, hogy szinte nem is ismerek olyan írót, aki 25 éves kora előtt karoltak volna fel. De ők is voltak még kezdőbbek: van, aki blogokon bontakozott ki, valaki írós oldalakon, valaki meg a fióknak írt, ilyen is van, olyan is. Viszont mindenki, aki eljutott a könyvkiadásig, rengeteget dolgozott azért, hogy ott tartson, ahol; és sokan közülük blogon kezdték.

4. Ez csak egy megjelenítési forma, mi az ördögért kell cicaharcot vívni felette?

Kivétel nélkül csak felnőttektől, 25 éven felüliektől olvastam, hogy a történetes bloggerek nem nevezhetők bloggernek. Azt várnád, hogy érettek, erre úgy viselkednek, mint az oviban! Mi legalábbis akkor űztünk olyan baromságokat, minthogy „ez az én klubom, és te nem tartozhatsz bele”!

Kortól függetlenül miért foglalkozik bárki azzal, hogy ki nevezheti magát bloggernek és ki nem? Blogot bárki létre tud hozni mindenféle szaktudás nélkül, így én nem is tudok erre úgy tekinteni, mint pl. a könyvkiadásra, ahol (szerintem) csak annak van helye, aki megütött egy bizonyos szintet. A blog egy egyszerű megosztási forma, bárkié, bármilyen témában. A blog akkor is blog, ha valaki arról ír mindennap, hogy mit evett a kiskacsája reggelire — azaz, aki létrehozott egy blogot a neten, és rendszeresen vezeti is azt, az blogger, teljesen függetlenül a témájától, megkérdőjelezhetetlenül. Nőjünk már fel, és hagyjuk abba, hogy megnevezéseken vitatkozzunk, és ne csináljunk úgy, mintha a csúnya, igénytelen történetes blogok elvennék az internetet a többi témától! A net még mindig egy korlátlan hely, és az olvasók még mindig nincsenek lekorlátozva megadott számú blog elolvasására — ahányszor ezt már leírtam, lassan a homlokomra is tetováltathatnám.

Nekünk ez nem munka, pénzt nem kapunk érte (legalábbis én egyetlen amatőr író bloggert sem ismerek), hobbiból csináljuk. De mivel nem is fizetünk érte, ezért nem is értem, miért számítana ettől a mi munkánk kevesebbnek. Ez csak blogolás, emberek! Sokak számára szabadidős tevékenység. Nem értem, miért kell egyeseknek ezt ilyen véresen komolyan venniük.

5. Tehetségesnek lenni önmagában semmit sem ér

Azok az emberek, akik nincsenek benne ebben a világban, ezt egyáltalán nem látják át. Ők azt hiszik, hogy írónak lenni valami mágikus dolog, ha az együtt születik az emberrel, akkor már a legelső történetei is kiadott bestsellerek lesznek, és ha ez nincs így, akkor szerencsétlen, bénázó kis bloggernek teljesen felesleges erőlködnie.

Nincs így.

Bármilyen fájó is, de fel kell libbentenem a fátylat: a tehetség tényleg egy elég megfoghatatlan dolog, amit nehéz definiálni, de önmagában senkit sem tesz íróvá. Ez talán csak annyit tesz, hogy valakinek (az átlagtól eltérő módon) különféle történetek szövődnek a fejében, és megvan az illetőben egy hajlam, egy erős belső késztetés, hogy ezeket papírra vesse, és minél több emberhez eljuttassa. De ez senkit sem tesz kiadott íróvá.

Egy átlag olvasó nem lát be abba a hosszú tanulási- és munkafolyamatba, ami a kedvenc íróinak a könyvét eljuttatja a rajongóihoz. Nem tudják, hogy mindenki ugyanolyan kezdő, béna szintről indított, és hogy milyen utat járt be, hogy sikeressé váljon.

Először is: az írást lehet tanulni. Mert nagyon sok gyakorlatias, szabályszerű fogása, módszere van, amit meg lehet tanulni kínkeservesen, lassan, egyedül is, meg akár egy kis rásegítéssel: bétáztatással (mások általi javítással, amit ugye a bloggerek egymásnak csinálnak), tanfolyamokkal, írástechnikai cikkek/könyvek olvasásával, és persze sok-sok gyakorlással. Ez nem jelenti azt, hogy írni csak egyféleképpen lehet, vagy hogy nem lehet szándékosan, művészi jelleggel megszegni bizonyos szabályokat. De ismernünk kell azokat a fortélyokat, amiket alkalmazva az írásunk a lehető legjobban tudja átadni az olvasónak azt, ami a mi fejünkben is él. Ezt legkönnyebben gyakorlással sajátítjuk el, szóval igenis van létjogosultsága a kezdetleges blogjainknak is!

Másodszor: egyetlen világhírű író sem úgy adja le a kiadónak a művét, hogy az azonnal mehet a nyomdába. Nem, még azok sem, akiknek a műveikből már filmet forgatnak. A kiadónál dolgozik egy úgynevezett szerkesztő, akinek az a feladata, hogy az író segítségével gatyába rázza a nyers kéziratot tartalmilag és nyelvileg is. Természetesen minél többet írt már valaki, annál kevesebbet kell majd javítani, de olyan nincs, hogy nem kell. Tehát attól, hogy a mi műveink nem kifogástalanok, még nem következik logikusan, hogy egyikünk munkái sem ütik meg a kiadható színvonalat. És most nem magamra mutogatok, hanem rengeteg olyan bloggertársamra, akiknek helye van a szakmában, többnek közülük már vannak megjelenései.

Az írás tehát nem csak misztikus esemény, ami úgy zajlik, hogy a transzba esett író két hét alatt lepötyög egy világirodalmi szinten is meghatározó művet, aztán hátradől, és élvezkedik a sikerben. Nem, ezért megdolgoznak a profik is, és mind ugyanonnan kezdik, mint mi. Mi leszünk a jövő nagy írói.

6. A munka, amit belefektetünk

Egy komplett világot, cselekményt kidolgozni nem csak annyi, hogy én akkor most gondolok egyet, és leülök lepötyögni egy Trónok harca vagy A Gyűrűk Ura kidolgozottságú világot, ami egyik pillanatról a másikra pattant ki az agytekervényeimből. Ráadásul egyetemet sem muszáj elvégeznem ahhoz, hogy bemutassak egy idegen szakmájú karaktert, mert elég unalmas is lenne a repertoárom, ha csak arról írhatnék, amit szigorúan véve én magam is megtapasztaltam.

Az író először is kutat. Eszébe jut egy olyan téma, amiről szívesen írna, de esetleg nem jártas benne. Ilyenkor nem azt csinálja, hogy félredobja a zseniális ötletét, és keres egy egyszerűbb módszert, hanem elmegy a könyvtárba, felmegy az internetre, és utánaolvas. Ha van olyan ismerőse, aki megélt már olyat, amiről írni szeretne, akkor megy, és kérdez. Meg kell ismernünk azt, amit hitelesen akarunk bemutatni, és ebbe többheti, -havi munka is belefér. Például egy történelmi regényhez nem elég azt ismerni, amit a középszintű érettségin elvárnak: ha butaságot írunk, és erre az olvasó rájön, akkor becsapva érzi majd magát, és soha többé nem veszi a kezébe a történetünket. Igenis meg kell tanulni, hogyan élt az adott történelmi korban egy átlagember, hogyan beszélt, milyen ruhákat hordott, mit evett, milyen foglalkozást űzhetett; lehet, hogy az olvasó ennek a kutatásnak csak a 10%-át fogja viszontlátni a történetben, de az író csak akkor tudja ezt a keveset is hitelesen bemutatni, ha ezer százalékig biztos abban, hogy nem hiányos a háttértudása.

Aztán az író tervez. Nemcsak akkor, ha egy komplett új világot akar bemutatni, hanem minden történetnél. A tervezési, vázlatolási módszerek elég eltérők: van, aki szereti csak fejben tartani a rengeteg információt, van, aki mindent lekörmöl fogalmazásszerűen, és van, aki még folyamatábrákat is rajzol. Egy regénynél ezt a folyamatot sem egy-két órában kell mérni. Megtervezzük a szereplők jellemét, hogy az olvasó ne tépje ki a haját az életképtelenségüktől, összerakjuk a cselekmény fő vázát, hogy minden logikusan következzen egymás után, összekapcsoljuk a mellékszálakat a sztori fő vonalával, megkomponáljuk a lezárást.

Legvégül pedig az író javít. Még az az író is, akinek nincs saját szerkesztője, mert csak a blogjának ír. Átnézzük és kijavítjuk a helyesírási és fogalmazásbeli hibákat, kihúzzuk a jelentéktelen párbeszédeket, betömjük a cselekményben hagyott lyukakat. Akár komplett fejezeteket is átírunk, ha úgy hozza szükség. És ezt megcsináljuk többször, a saját szájízünk alapján, aztán béták véleménye alapján, és ha már sok-sok rostán átment az alkotás, akkor kerül ki az internetre.

Ne mondja nekem senki, hogy regényt vagy novellát írni nem munka.

7. És fogadjátok el, hogy mindig vannak, akik csak hobbiból írnak

Igen, tényleg vannak olyanok, akik naponta kiraknak egy-egy kétszáz szavas, helyesírási hibáktól hemzsegő, logikátlan, bugyuta szöveget a csilli-villi, szinte olvashatatlan blogjukra. Aztán ha szólsz nekik, hogy ez így nagyon nem kóser, akkor meglepetten veszed tudomásul, hogy annyi a válaszuk, hogy nem érdekli őket.

Vannak, akik úgy tekintenek az írásra, mint egy rémesen egyszerű hobbira. Csak leírják mindenféle átgondolás nélkül, ami a fejükben van, és kiteszik a netre, mert másoknál látták, hogy ez jó, és netán nekik is lesz pár olvasójuk, akik lelkesedve várják majd az új fejezeteket.

Ez nem jelenti azt, hogy ők sosem fejlődhetnek. Lehet, hogy ami ma olcsó, céltalan szórakozás, az majd egy másik blogger vagy egy kiadott könyv hatására életcél lesz. Nem kezdi mindenki hatalmas ambíciókkal a blogolást, de ez nem jelenti azt, hogy törvényszerűen meg fog rekedni az illető azon a szinten, ahol éppen tart.

Akit tényleg nem érdekel különösebben az írás, az — szerintem — hamar abba fogja hagyni. Addig pedig senki elől nem veszi el az internetet (erről írtam már pl. A kezdő írók bátorításának hiányáról c. cikkemben is). Nincs értelme fújni valakire azért, mert kipróbál egy hobbit, amiről időközben majd megállapítja, hogy mégsem neki való. Míg fiatal az ember, hadd keresse a maga útját, sőt, hányan vannak, akik idősebb korukban ébrednek rá, hogy nyomja a lelküket egy történet, amit mindenképpen meg akarnak mutatni a világnak! (:

És végül csak arra szeretném kérni a kedves „komoly bloggereket”, hogy ne általánosítsanak. Ha bele is futnak egy olyan történetes blogba, amiről messziről lerí, hogy nem fektet bele túlzottan sok energiát az alkotója, esetleg bénácska még, ne gondolják azt, hogy ez egy általános állapot, vagy hogy ezen a szinten csak megrekedni lehet. A blog számunkra egy eszköz, amivel eljuttathatjuk a műveinket azokhoz az emberekhez, akik szívesen olvassák őket, akik tűkön ülve várják az újabb fejezeteinket, és ez igenis sokkal többet jelent, mint az asztalfióknak írni. Nekünk, történetes bloggereknek is ugyanolyan létjogosultságunk van itt lenni, mert legalább annyi munkát fektetünk egy-egy alkotásba, mint más bloggerek a saját bejegyzéseik megírásába. Fogadják el, hogy ez a munka egyszerűen más természetű, mint amit ők végeznek, de attól még nem kisebb az értéke.

Mi azért vagyunk itt, mert meg akarunk dolgozni az olvasókért. Igen, mi, az amatőr író, történetes bloggerek.

Írós tervek 2017 nyarára

Már a blog Facebook-oldalán is célozgattam rá, hogy szeretnék listát összeállítani arról, hogy mit szeretnék írással/blogolással kapcsolatban elérni, véghezvinni a nyáron. Június 21-én, az utolsó vizsgámmal végre nekem is elkezdődött a nyári szünet, úgyhogy azt hiszem, itt az idő eltervezni, mit szeretnék csinálni, és ezáltal titeket is beavatni azokba a terveimbe, amikről eddig nem sokat meséltem.

1. Blog költöztetése

Nagyon régóta gondolkodom azon, hogy a Blogspot talán nem a megfelelő felület az írásaimnak. Olvasóként ti ezt nem veszitek észre, de főleg a bejegyzések írásakor a kezelőfelület már többször is megtréfált engem, ami miatt nagyon haragszom. Legtöbben a WordPresst ajánlják, mint a legjobb helyet egy blognak, úgyhogy én is ezt néztem ki magamnak — viszont nem elégednék meg egy daremo.wordpress.com vagy hasonló című bloggal. Akkor már úgy döntöttem, veszek saját tárhelyet és domaint is a blognak, így a nyáron mindenképp szeretném átköltöztetni a teljes tartalmat egy új oldalra. Eleinte nagyon bizonytalan voltam ezzel kapcsolatban, főleg azért, mert ez már fizetős szolgáltatás (még ha nem is akkora összeg, hogy az ember egyetemista lánya éhen vesszen miatta), de mindenképp egy nagy lépésként tekintek erre. Végül a Blogspot legutóbbi „szórakozása” döntötte el végleg bennem a vitát: lesz új blog. Komolyan gondolom a blogolást, az írást, tehát igenis jár egy komolyabb felület is az írásaimnak.

Megmutatom nektek itt is, min akadtam ki: ez itt a Blogspot kezelőfelülete. A középső, fehér részt én színeztem át (egyébként az általam olvasott blogok legfrissebb bejegyzései voltak ott), a két szélén viszont (eredetileg) szintén fehér hátterű menünek kellene lennie. Ezt a fehér színt egyébként lassan egy éve nem láttam, ugyanis egy ideje csúnya, szürke színre váltott, tegnap pedig egy ideig, mint a kép is mutatja, annyira elfeketedett, hogy a menüpontokat sem láttam kétoldalt. Ebből már remélem ti is megértitek, hogy egy ilyen instabil rendszerre miért nem bízom szívesen a munkáimat.

2. Három darab novella

Ez tulajdonképpen az éves „havi 1 novella” fogadalmam nyári része. Ezt eddig május kivételével mindig sikerült tartanom, de erre is van (sajnos) egy olyan kifogásom, hogy az egyhetes sulis mérőtábor és a maradék tárgyaim beadandóinak, ZH-inak kijavítása mellett sokkal kevesebb időm és energiám volt írni. Ez meglátszott a bejegyzések számában is: májusban kettő darab blogposzt került ki. Még a június is egy kicsit mélyrepülés (bár van még pár napom), de már most látom az eredményét annak, hogy sokkal kevesebb dolgom van iskola nélkül. Egy áprilisi novella egyébként szintén nem került fel a blogra, de ennek nagyon egyszerű oka van: pályázatra írtam, ami miatt nem kerülhetett ki az internetre sem. Még nem érkezett eredmény, ha lesz, természetesen jelentkezem.

3. Pályázat

On Sai fanfictioníró pályázatot hirdetett a blogján — én pedig hihetetlenül bezsongtam! Nem szoktam a neten nyilvánosan áradozni más írókról, de most itt az ideje színt vallanom: On Saira amolyan írói példaképként tekintek. Nagyon szeretnék vele emiatt egyszer találkozni is, szinte minden megjelent könyvét elolvastam már, és — a legjobb — a fanfictionverseny nyertese beszélhet vele egy egyórás hanghíváson, amikor ő megpróbál írós problémákkal kapcsolatos kérdésekre válaszolni. Addig majd gyakorlom az idegenekkel telefonálást, de nem iszom előre a medve bőrére. Mindenesetre én mindent bele fogok adni.

4. Légüres — a kisregény

Igen, rávettem magam: hosszú évek óta először megint egy többrészes íráson dolgozom. Nem akarok sok poént lelőni, de annyit elárulok, hogy ez tulajdonképpen egy könnyed kis sci-finek indul (aztán majd meglátjuk), nagyon régóta tervezgetem, és végre írni is elkezdtem. A vizsgára való készülődés miatt kicsit megtorpantam az írásában, de az első fejezet már készen van. A teljes írást csak akkor fogom közzétenni, ha teljesen készen lesz, de ne feledjétek: a Daremo olvasói nevű Facebook-csoportban bármi érdekes dolog napvilágot láthat, csak úgy megsúgom.

5. Tíz darab blogposzt

Vagy remélhetőleg több is: ennyi hét van hátra a nyárból (mikor ezt a listát írom), a heti egyet pedig igencsak illene túlteljesíteni. Bár ha emellett több novellát is írok, valamint haladok a regényemmel, akkor szerintem anélkül is egy tartalmas nyarat zárhatok majd, hogy elárasztalak titeket a töméntelen mennyiségű bölcsességemmel.

6. Öt könyv elolvasása

Nyáron remélhetőleg több időm lesz olvasni, úgyhogy itt az ideje kicsit belehúzni. 🙂 2017-re megfogadtam, hogy legalább 10 könyvet elolvasok, eddig hatnál tartok. Ha sikerülne nyáron elolvasni még ötöt, akkor nemcsak, hogy ezt a fogadalmat kipipálhatom, de valószínűleg még túl is teljesítem majd év végére.

Ezek a konkrétan írással (és egy kis olvasással) kapcsolatos tervek. Emellett (egy kis diákmunkán kívül) szeretnék minél több írós programra is eljutni. Ebben a tekintetben kissé nehéz helyzetben vagyok, mivel nagyon messze élek Budapesttől, ahol a legtöbb ilyen esemény zajlik, de elhatároztam, hogy egy-két alkalommal igenis megéri elmenni ilyenekre. Már van olyan program, amit kinéztem magamnak, de természetesen még bármi becsúszhat ráadásnak.

Ti mivel fogtok foglalkozni ezen a hol forró, hol viharos nyáron? 

Ask.fm válogatás V.

Rég volt már ilyen, de ostanában ritkábban is használom az Ask.fm-et. De azért így is összejött néhány érdekesebb kérdésből egy kupac, úgyhogy lássuk. Ha úgy érzed, valamit feltétlenül meg akarsz te is kérdezni tőlem, akkor itt megtalálsz: DaremoOfficial.

Papírra, vagy digitálisan szeretsz írni jobban, illetve melyik módon írsz többet? Szépen írsz tollal?

Digitálisan írok ténylegesen, papírra maximum jegyzetelek, ábrákat rajzolok. Kb. 13-14 éves koromban váltottam át arra, hogy a történeteim szövegét már csak gépre viszem fel. Akkor kaptam az első saját számítógépemet (akkor még asztalit, azóta laptopon élek már), és rájöttem, hogy mennyivel könnyebb gépre írni, gyorsabb is, könnyebben meg lehet mutatni másoknak (nem kell ugyanazt a macskakaparásos füzetet körbeadni, megvárni, míg elolvassák, és addig sem írni akár napokig), utána meg ugye jött a felismerés, hogy netre feltenni a novelláimat elég jó buli, és mennyivel egyszerűbb, ha rögtön gépre ír az ember, nem muszáj kétszer átnyálazni ugyanazt (utálok papírra írt anyagot begépelni, egyenesen gyűlölök).

Azért vannak csodaszép füzetjeim, gyűjtöm őket, és ha elmegyek otthonról (pl. suliba), akkor mindig van nálam egy, hogy lekörmöljem az ötleteimet, nehogy elfelejtsem őket. Az írásom viszont szerintem nem szép, de azért olvasható. Inkább csak olyan kesze-kusza.

Ha most, ebben a pillanatban megkeresne egy kiadó, hogy egy kötetet megjentetne tőled, melyik története(i)det választanád? Egy regény lenne, vagy novellás/verses kötet? Milyen lenne a borító? Milyen néven adatnád ki?

Szerintem egy novelláskötetnek ismeretlen szerzőtől nem lenne nagy érdekeltsége, nem lenne rá kereslet (márpedig az írást az ember önmagáért csinálja, a publikálást pedig az olvasókért; ergo igenis fontos szempont, hogy mekkora réteghez jut el a kötet). Egyelőre viszont nincs olyan regényem, ami teljesen készen lenne, és azt mondanám rá, hogy ezt már szeretném mások előtt felvállalni (még blogon sem), viszont csak azért, hogy legyen valamim kiadva, nem kapkodnám el a dolgot. Inkább időt kérnék a kiadótól, hogy be tudjak fejezni egy olyan regényt, amire tényleg büszke vagyok, és oda merem tenni mellé a nevem.

Daremoként adatnám ki, ez tulajdonképpen a művésznevem (annak ellenére, hogy lassan már csak az nem tudja, hogy a valódi nevem Horváth Kamilla [és fordítva], aki nagyon nem akarja), ez nőtt hozzám az évek során, és most már egyre többen ismernek így. Rám ragadt.

A borítókkal én nem szöszölnék, nem vagyok elég ügyes a képszerkesztésben, biztosan a kiadóra bíznám. Szoktam egyszerűbb képeket szerkesztgetni a saját történeteimhez (pl. hogy legyen mivel feltenni Wattpadre, meg újabban a blogon is fent vannak), de ezek rémegyszerűek, nem érnek fel egy valódi könyvborítóhoz.

Mit írogatsz mostanság/írogatsz valamit mostanság?

– Sci-fi kisregényt (most már tényleg megírom, na) – alakul
– Romantikus novellát pályázatra (amikor egy hétig keresed az inspirációt, és végül csak úgy jön a semmiből, aztmeghogy) – azóta kész
– blogbejegyzést a kritikák fogadásáról – Hogyan fogadd a kritikát?
– jegyzetet a kb. 8 ZH-mhoz a következő két hétre – minden meglett
– jegyzetet a 2 db vizsgámhoz – az egyik tárgy végül megajánlott jegyes lett, a másik vizsga pedig négyes
Megírási sorrend valószínűleg lentről felfelé, köszönöm a figyelmet, majd jelentkezem íróként, ha túléltem az egyetemet.

Honnan jött az ötlet, hogy blogolj?

12-13 évesen elkezdtem feltenni a netre a gagyi romantikus Tokio Hotel-fantictionjeimet, utána pedig online naplót írtam néhány évig, mert döcögősen ment a beilleszkedés az új suliba, és kellett egy hely, ahol következmények nélkül kibeszélhetek bármit. Mára mondjuk már csak a művészetemet osztom meg a neten, a személyes dolgok jobb, ha a fejemben maradnak meg.

Honnan jött a Daremo név?

Kb. 15 voltam, iszonyatosan odavoltam a japán kultúráért, állandóan animéket néztem, Japánnal kapcsolatos filmeket néztem és cikkeket olvastam, jpopot és jrockot hallgattam, megszállottan kutattam mindent, ami Japánnal kapcsolatos. Akkoriban még úgy blogoltam, hogy nagyon kevesen tudták a személyes ismerőseim közül, és éppen kellett egy új név, úgyhogy válogatás nélkül teleírtam egy A/4-es lapot olyan japán szavakkal, amik tetszettek vagy a hangzásuk, vagy a jelentésük alapján. A “daremo” jelentése senki, amit különös ellentmondásnak tartottam, mármint valakit senkinek nevezni, így végül ez lett. Jó pár évig használtam, megismertem személyesen is olyan embereket, akik Daremoként ismertek meg a neten, és rám ragadt. Mikor elkezdtem aktívabban foglalkozni a blogolással, egyrészt azért tartottam meg a nevet, mert hozzám nőtt (bár már mindenki tudja a közvetlen környezetemben, ki Daremo), ráadásul nincs annyira tipikusan japán hangzása a szónak, hogy bárki is arra asszociáljon, másrészt pedig a valódi nevemet még mindig nem kedvelem annyira.

12345