• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Kifakadások a Wattpad romló színvonaláról

Az utóbbi időben eléggé elterjedt szokássá vált a Wattpad romló színvonalának felemlegetése. Ezt a témát szeretném most körbejárni, főleg a saját véleményemet leírni. Ez természetesen nem szentírás, így előfordulhat, hogy netán egyeseknek rosszul fog esni néhány sor (bár igyekszem a tőlem megszokott pártatlan megfogalmazást hozni), de tudjuk: akinek nem inge… Akinek pedig igen, az vegye is fel.

Először is: mi az a Wattpad?

Szeretném azoknak az olvasóimnak is érthetően felvázolni a helyzetet, akik nem használják vagy nem ismerik a Wattpad rendszerét (főleg, mert amiről írok, az nem csak a Wattpadre jellemző, hanem érdekes lehet minden írópalántának). Tulajdonképpen ez egy írós közösségi oldal: megoszthatod a saját írásaidat másokkal, az olvasóid kommentelhetnek, csillagozással kifejezhetik tetszésüket az egyes fejezeteket illetően, követhetik a munkásságodat. Írhattok egymásnak leveleket, üzenhetsz egyszerre az összes követődnek, ezáltal kialakulhatnak beszélgetések írók és olvasók között, éppen ezért neveztem inkább közösségi oldalnak a Wattpad rendszerét, hiszen így kicsit több, mint egy szimpla írásmegosztó oldal. Nálunk az utóbbi években vált egyre népszerűbbé, de nem csak magyarul lehet rajta olvasni, sőt, szerintem a magyar nyelvű történetek csak egy nagyon kis szegletét teszik ki a Wattpad írásainak. Tulajdonképpen egy jó hely az amatőr íróknak gyakorlásra, ismerkedésre, az első komolyabb visszajelzések begyűjtésére.

Ez így nagyon jól hangzik, de akkor mi a probléma?

Az utóbbi időben egyre több kritika éri a Wattpad magyar részének színvonalát, elsősorban azok az írópalánták miatt, akik vagy helyesírási hibáktól hemzsegő, szinte értelmetlenül megfogalmazott, maximum 200 szavas fejezeteket ontanak magukból, vagy fiatal koruk és tapasztalatlanságuk ellenére tabukat döntögető erotikus témákat próbálnak feszegetni. Erre csak tetézik, hogy az ilyen történetek alá sokszor teljesen felesleges építő jellegű kritikát írni kedvesen és segítő szándékkal, mert az esetek többségében nem érkezik rá reakció, vagy a kedves írópalánta jobb esetben lesöpri a véleményt a válláról azt hajtogatva, hogy neki márpedig ez így jó. Rosszabb esetben elküld melegebb éghajlatra, amiért kötekedsz, akkor is, ha valójában nem kötekedsz.

Ennél kicsit konkrétabban?

A probléma szerintem mindkét félben gyökerezik: egyrészről vannak olyan kezdők, akik nem veszik jó néven, ha megkapják életük első kritikáját, és szembesülnek vele, hogy nem tökéletes, amiről írnak; másrészt azok között, akik hosszabb ideje írnak, sokan mintha elfelejtették volna a saját kezdeti próbálkozásaikat. Hangsúlyozni igyekeztem, de ki is emelném: nincs baj minden kezdővel vagy minden haladóval (hívjuk őket ezentúl így, de persze mindenki tulajdonképpen csak amatőr írópalánta).

Korábban már többször foglalkoztam a témával, például A kezdő írók bátorításának hiányáról című írásomban is. Most csak röviden megyek bele, de a probléma alapja ugyanaz: néhányan mintha attól félnének, hogy a hirtelen megjelenő újak, akik még abszolút nem látnak bele a megszokott rendszerbe, és tényleg fogalmuk sincs, hogyan kell írni, majd jól kitúrják a régieket a helyükről. Csak ezek a „veteránok” elfelejtik, hogy mindenkinek alulról kell kezdenie, és aki még sosem írt semmit, az honnan is tudhatná, hogyan kell csinálni? Egyáltalán honnan veszik, hogy ezek a kezdők sosem fejlődhetnek, csak azért, mert gyengén kezdenek?

Nem akarok álszent lenni: nem mondom, hogy a kezdő írók történeteit isteníteni kellene, sem azt, hogy óvjuk a lelküket a csalódástól, és ne szembesítsük őket azzal a ténnyel, hogy van még min javítaniuk. Sőt, továbbmegyek, és kijelentem, hogy nekem is bántja az ízlésemet, mikor helyesírási hibáktól hemzsegő, fél oldalt sem elérő fejezetekben ír valaki olyan témákról, mint pl. egy (mostoha)apa és lánya vérfertőző kapcsolata, és megpróbálja ezt úgy beállítani, mintha romantikus lenne, vagy legalábbis nem lenne vele probléma, nem bántja a szereplőket a saját erkölcsük. Természetesen ezeket a történeteket én sem tartom sokra, mert bár úgy vélem, hogy az irodalom arra is való, hogy ezeket a komoly tabutémákat is elővegyük, ezekkel mindenképp körültekintően kell bánni, amit néhányan (főleg Wattpaden, és főleg az utóbbi időben igazán fiatalok) abszolút elmulasztanak.

Hogyan tudok én ezen mégis felülkerekedni?

Nagyon egyszerű: ha valami ellen nem tudok tenni, akkor azon nem idegeskedem (ki mondta, hogy az Oroszlánkirályból nem lehet jó dolgokat tanulni? Hakuna matata!). Igazából ennél azért kicsit összetettebb a dolog, ezt is bontsuk két részre: van, ami ellen nem tudok tenni, és van, ami ellen igen.

Mit nem tudok megváltoztatni?

A Wattpad a rendszeréből adódóan mindig is nyitva állt és ezután is nyitva lesz a teljesen amatőr írók előtt, hiszen nincs előzetes moderálás, és ez egyszerre az előnye és a hátránya is az oldalnak. Jó dolog, mert tényleg mindenki egyenlő esélyekkel indul, egy teljesen kezdő is feltöltheti az írását, másrészt pedig ugye emiatt sokszor olyan írások is felkerülnek, amik igencsak borzolják a közösség kedélyét. A moderálás hiányából adódóan mindig lesz egy gyengébb réteg, ezt el kell fogadni, akinek nem tetszik, hogy a története más, neki nem tetsző írások között olvasható, az keressen előmoderált oldalt, vagy készítsen magának saját blogot.

Mit tudok, illetve tudunk tenni?

Egyértelmű: javítjuk a színvonalat. Nyilván nem lehet mindenkire hatni, mert igenis vannak olyanok (kezdők és haladók között egyaránt), akinek hiába írsz segítő szándékkal, hogy felhívd a figyelmét a hibájára, akad olyan írópalánta, aki még akkor is kiborul a hibák kiemelésétől, ha kifejezetten ő kért kritikát. Ők az előző pontba esnek, akiken csúnyán szólva nem lehet segíteni: ha az ember nem hallgat senkire, akkor is fejlődhet, csak lassabban és kínkeservesebben, mintha meghallgatná mások tanácsait (persze nem mindegy, hogy milyen tanácsokat, mert erről is írtam korábban, mikor konkrétan Wattpadről ollóztam össze mindenféle sületlenséget, amit az ottani felhasználók írós szabályokként próbáltak ráerőszakolni a népre, meg írtam azokról az amatőr kritikusfajtákról, akikre nem szabad hallgatni, mert pár vonásukkal elárulják, hogy igazából fogalmuk sincs, miről hadoválnak).

Vannak viszont olyanok, akik egyenesen megtisztelőnek érzik, ha felkarolják őket a haladók, szeretnének és hajlandóak is fejlődni. Velük igenis kell törődni, miattuk nem szabad egy kalap alá venni minden kezdőt. Én is azért írom ezeket a cikkeket, hogy azokat segítsem, akik még nálam is kezdőbb szinten állnak, és mindig jólesik hallani/olvasni, amikor azt mondják, hogy igenis hasznos volt leírnom a gondolataimat és a tapasztalataimat. Szóval az egyik megoldás: terjeszd a valós tudást!

A másik módszer, az az, hogy példát mutatunk, tehát a saját történeteink színvonalat igyekszünk egyre magasabb szintre emelni. Magyarul gyakorolj, tanulj, építsd be a megszerzett tudást a műveidbe, és tedd magad is jobbá a Wattpadet! Igazából ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert nemrég már szó volt arról is, hogy egyre szaporodnak azok az írások, amiket direkt rosszul írtak meg az egyébként jó írók — szimplán azért, hogy egy nagyon elfuserált görbe tükröt mutassanak a világnak. Őszintén szólva én nem látom logikusnak, hogy a romló színvonalat azzal próbáljuk meg megváltoztatni, hogy szándékosan még rosszabbat írunk, de erről is kifejtettem a véleményemet az erről szóló bejegyzésemben bővebben.

Összességében tehát szerintem felül kellene kerekedni azon, hogy mindenki csak sír a Wattpad romló színvonaláról, ne adj’ isten abban látja a legjobb szórakozását, hogy közröhej tárgyává teszi mások kezdő írásait (és most megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem: idiótaságokon vihorászni más, mint kezdőkön). Mi sem mutatja jobban a helyzetet, mint hogy van már olyan Wattpades FB csoport, ahonnét ki lettek tiltva a Wattpad romlását hosszasan fejtegető megnyilvánulások és azok a bejegyzések, amik a kezdők hibáktól hemzsegő történeteinek képernyőfotóit tartalmazzák. Megsúgom, hogy ha csak azért teszel ki valamit, hogy kinyilvánítsd, hogy mennyire rosszat találtál, azzal csak azt sugallod, hogy mekkora ásznak érzed magad, és hogy lenézed a kezdőket. Nem, nem ettől leszel f@szagyerek. Hanem ha teszel ellene. Ha jobban tudsz csinálni valamit, akkor segíts azoknak, akik még ügyetlenebbek, a lényeg, hogy le kell szállni a magas lóról.

Tényleg ne legyünk álszentek

De komolyan, semmilyen értelemben sem.

Az, hogy szállj le a magas lóról, nem azt jelenti, hogy nem lehetsz tisztában azzal, hogy igenis vannak, akiknél jobban írsz, és nem jelent beképzeltséget, ha ezt elismered. Nem kell mindenkinek álszent módon hangoztatni, hogy „de hát én nem is vagyok olyan jó”, ha dicsérik, nem ezt mondom. Szerintem a fejlődéshez az is hozzátartozik, hogy legyünk tisztában a képességeinkkel, de ne higgyük azt, hogy ez bármire is feljogosít minket azokkal szemben, akik nem ugyanott tartanak.

Sőt, azt is nyugodtan beismerhetjük, hogy szeretnénk a lehető legtöbb emberhez eljuttatni az írásainkat. Benne van ez a pakliban onnantól kezdve, hogy az ember felteszi az írásait a netre, nincs ezen mit szépíteni, nem ördögtől való dolog. Aki nem akarja, hogy olvassák, az ír a fióknak.

Akkor egy kicsit a visszajelzésekről

Mint már az előbb is írtam, egyáltalán nem kell félni beismerni, hogy ha az ember már kitette a netre az írásait, akkor szeretné azokat minél nagyobb tömegekhez eljuttatni, véleményeket bezsebelni másoktól, és az is teljesen normális, ha szeretnénk, hogy a visszajelzések többsége pozitív hangvételű legyen. Ennek ellenére néha úgy érzem, hogy egyesek nincsenek tisztában a véleményezés nagy kérdéseivel.

Például mikor kikerültek a Facebook-csoportokba a korábban említett megszégyenítések (mármint a gyengébb sztorik képernyőfotói), mindig akadt a bejegyzések alatt legalább két-három ember, akinek sehonnét sem volt ismerős számomra a neve (pedig figyelni szoktam az írós csoportokat), és mégis rosszul esett nekik, hogy bezzeg ők véleményt sem kapnak. Pedig ez sajnos ma már nem így megy, én úgy látom, hogy egyszerűen a minőség önmagában nem elég arra, hogy az olvasók rátaláljanak a történetre — és a kulcsszó itt az volt, hogy rátaláljanak, ugyanis gondoljatok bele, valószínűleg több száz (ha nem több ezer) történetet olvashatnak az emberek ingyen a neten. Egyszerűen fel kell ismerni azt, hogy minimális reklám nélkül az ember nem tud eljutni a közönségéhez: nem kell nagy dolgokra gondolni, de ha pl. az említettek valaha közzétették volna az írásaikat a direkt emiatt fenntartott Wattpad csoportban, akkor nem lennének azon kiborulva, hogy bezzeg azok a bizonyos kezdők több visszajelzést kapnak.

Ellentmondásos viszont, hogy az emberek véleményre szomjaznak, de mégsem mindegy nekik, hogy milyen kommentek érkeznek. Korábban arról is írtam már, hogy milyen általános lenézés övezi azokat, akik csak pár szóban fejezik ki a tetszésüket (”Folytit hamar légyszi!!”), de amikor az emberek azért morognak, mert az igazán kezdő történetek alatt sok a komment, akkor tulajdonképpen ezeket irigylik. Ezzel szerintem igazából akkora baj nincs, mert mint kifejtettem a másik cikkben, szerintem ezek a vélemények is sokat érnek (hiszen aki rövidebben írt, az ugyanúgy elolvasta az egész írást, és ugyanúgy tetszett neki — mi mást várhatnánk el ezen felül? A többi már csak ráadás szerintem). Az önellentmondás viszont már igenis nagy baj szerintem.

Irigykedés?

Mert komolyan, mi más állhat annak a hátterében, hogy valakit zavar, hogy egy kezdő, ügyetlenkedő író több figyelmet, visszajelzést és követőt kap? Nem hiszem, hogy a világ felborult rendje miatt zavarna ez bárkit is, inkább az motoszkálhat az emberek fejében, hogy „miért követik ezt a szemetet, ha egyszer én / a haverom / XY akire én is felnézek” sokkal jobban ír?

Én már ezt a fajta idegeskedést, úgy érzem, rég elengedtem. Főleg azért, amit már írtam, hogy ami ellen nem tehetek, azért nem idegeskedek, viszont azt hiszem, tiszta a lelkiismeretem azáltal, hogy a blogomon megpróbálok minél többet átadni abból, amit én már megtapasztaltam és megtanultam, és ezen felül is szoktam segíteni az írótársaimnak (és nemcsak, hogy tiszta ettől a lelkiismeretem, de jól is érzem magam tőle).

Szerintem ez a titok nyitja: el kell engedni. Ha ezer ember megelégszik azokkal a történetekkel, amik számomra szinte olvashatatlanok, akkor én nem vágyom arra az ezer olvasóra — viszont azt is tudni kell, hogy az az ezer ember nem csak egy történetet olvas, elvégre mind ingyen tesszük közzé az írásainkat, annyira azért nem kell versenyeznünk, mint a kiadott könyveknek.

A másik nyitja a dolognak pedig az, amit már korábban is leírtam: nem megyünk sokra a panaszkodással, de fejleszthetjük magunkat és a társainkat, és ezáltal hozzájárulhatunk nemcsak a Wattpad, hanem általánosságban véve az amatőr írók munkáinak javulásához. Viszont ne legyünk telhetetlenek, mert mindig lesznek kezdők, mindig lesznek rossz divathullámok, de ezeken szerintem nem szabadna túlzottan fennakadni. Hiszen akinek az a cél lebeg a szeme előtt, hogy ő maga minél jobb íróvá váljon, az ne hátrafelé tekintgessen, hogy mit csinálnak a többiek, ne mérgelődjön ennyire amatőr dolgokon, hanem tényleg előre figyeljen, a fejlődésre, az útra, amit még meg akar tenni.

 

Szerintetek mit tehetnénk még a kezdő írók felkarolásaként? Vagy mindenki haladjon, fejlődjön a maga tempójában, törődjünk a saját dolgunkkal? Várom a véleményeteket a cikk bármelyik részét illetően!

Írós tervek 2018-ra

Elérkezett az idő, hogy megtegyem 2018-ra az írós fogadalmaimat. A múltkor összegeztem, hogy az előző évieket hogy sikerült teljesíteni, ez pedig a második olyan év, hogy ilyen elhatározásaim vannak. Tanultam valamennyit a tavalyiból, illetve látom azt is, hogy mi az, amiben fejlődhetnék, szóval azt hiszem, némileg reálisabbak az idei céljaim, mint tavaly.

 

1. Tíz könyv elolvasása

Az utóbbi években az egyetem miatt sokkal kevesebbet olvasok, mint szeretnék, úgyhogy igyekszem majd 2018-ban kicsit tudatosabban összeállítani az olvasmánylistámat.

2. 300 ezer karakter a blogon

2017-ben bőven sikerült megugranom ugyanezt a terjedelmet, de nem szeretném emelni a tétet. Ez kellemesen, könnyen teljesíthető, szóval marad. Továbbá szeretnék többféle új bejegyzéstípust is bevezetni, ezek többsége ahhoz kötődik, hogy szeretnék fejlődni az írásban is (és ennek módszereit megosztani veletek), szeretnék új írós eszközöket kipróbálni, és több személyes jellegű, elmélkedős, mesélős bejegyzést is írni.

3. Egy többrészes történet — most már tényleg

Mondjuk ki: problémáim vannak a regényírással. Mondhatnám, hogy hát rendben van, nem kell mindenkinek regényt írnia, miért erőltetem, de ez nem változtatna azon, hogy rengeteg nagyobb terjedelmet igénylő történet ötlete születik a fejemben folyamatosan. Van bennem ezzel kapcsolatban egy erős írói blokk, aminek a megtöréséhez igencsak erősen kell munkálkodnom, de folyamatosan keresem és próbálgatom a módszereket, hogy túllépjek a problémán. Egy önismereti úton is el kell indulnom szerintem, mert tudom jól, hogy ennek a blokknak a túl erős megfelelési kényszer az oka, hogy én elsőre tökéletest akarok alkotni, és hiszem, hogy a baj ismeretében már könnyebb lesz ezen túllépni. Mondjuk azt, hogy ha egyszer sikerül befejeznem egy regényt, akkor az biztos jó lesz, ha már ennyit küzdök érte. 😀

4. Heti egy blogbejegyzés (ha esik, ha fúj)

Nem akarom többé, hogy hetek teljenek el blogbejegyzés nélkül, mert nekem épp túl sok elfoglaltságom van, például az egyetem miatt. Terveim szerint előre bekészítve fogok tartani mindig pár olyan bejegyzést, aminek a kikerülése nem időponthoz kötött (tehát nem túlzottan aktuális témát boncolgat, hanem általánosabban érvényest), és ezeket fogom közzétenni akkor, ha tényleg nincs időm írni. Korábban is előfordult, hogy hasonló céllal megírtam egyszerre több bejegyzést, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem közzé őket minél hamarabb. Mostanra úgy gondolom, heti két bejegyzés bőven elég, de legalább egy mindig legyen.

5. Tíz novella — bármikor

Nem akarom már magam ahhoz kötni, hogy havi egy mindenképp meglegyen, mert sajnos tényleg előfordul, hogy nincs rá időm, hogy ilyesmivel foglalkozzak (sajnos az embernek néha a hobbija kerül a legutolsó helyre). Sokszor viszont inkább az fordult elő, hogy hiába akadt egy nagyon jó ötletem, félresöpörtem a novellaírást, mert más alkotásokat fontosabbnak ítéltem. Jövőre szeretnék több novellát megírni, mivel a legtöbb ötletemet, ha feljegyeztem a tartalmukat, később is érdekesnek találtam. Készítettem magamnak egy 17 pontból álló listát, ami nagyjából a 2017-ben kitalált és félrerakott novelláimat tartalmazza, ezeket szeretném minél hamarabb megírni. Jó lenne mindet befejezni 2018-ban, de mivel 2017-ben 8 novellát írtam meg, ezért nem akarok hirtelen túl nagy dolgot megfogadni, másrészt valamennyire azért hiszek benne, hogy meg tudnám írni ezeket egy év alatt. Igazából egy már nagyjából készen van, kis kiegészítések hiányoznak, és az ötletek közül többről is érzem, hogy rövidebbek, illetve van egy-kettő, ami már félig készen van. Viszont inkább kevesebbet tűzök ki célul, és túlteljesítek, akkor lesz minek örülni. 😀

6. Három pályázat

2017-ben is három pályázaton vettem részt, viszont többet is azért szalasztottam el, mert rosszul osztottam be az időmet. 2018-ban ezen is szeretnék változtatni, időben felkészülni a megmérettetésekre, és lehetőleg minél több helyen szeretnék majd megjelenni az írásaimmal.

 

Ezek lennének a 2018-ra kitűzött céljaim. Többször is megjelent mostanában az időbeosztás kérdése, hát azt hiszem, ezen kell a legjobban dolgoznom. Korábban erre nem figyeltem kifejezetten, de nemcsak írás tekintetében, hanem az egyetemen, a ZH-kra való felkészülés és a beadandók elkészítése közben is érezhetően halogató típus vagyok, ami miatt végül mindent az utolsó pillanatban próbálok meg befejezni. Így, a felnőttlét küszöbén meg rájöttem, hogy ezt így nem lehet, így jövőre mindenképpen szeretném megtanulni jól beosztani az időmet. Remélem, így még produktívabbá tudok válni.

 

Mit szóltok a céljaimhoz? Ti is szoktatok újévi fogadalmakat tenni (netán pont írós dolgokat)? Be szoktátok tartani őket? Mit fogadtok meg 2018-ra?

2017 – írós évösszegzés

Elég hihetetlen, de bizony ez a második alkalom, hogy évösszegzést írok erre a blogra (a tavalyit is elolvashatod, ha nem emlékeznél rá, és leküzdhetetlen vágy támadna benned, hogy megtudd, mi minden történt 2016-ban). Összességében elmondhatom már most, mielőtt rendszerezném a gondolataimat, hogy rendkívül eseménydús év áll a hátam mögött írás tekintetében.

 

Fogadalmak

Először is: voltak újévi fogadalmaim 2017-re. Bevallom felnőttesen: ugyan több mint felét teljesítettem ezeknek, de azért nem állítanám teljes mértékben, hogy elégedett vagyok. Illetve, pontosítok: látom magamon a fejlődést, ami büszkeséggel tölt el, de azt is nagyon jól látom, hogy van még mit finomítani a munkamódszeremen, a hozzáállásomon, de ezt próbálom úgy felfogni, hogy legalább hagytam valami izgalmas kihívást jövőre is.

Konkrétan ezekről a fogadalmakról:
Nem írtam meg havi egy novellát, talán összesen nyolcat, eléggé rendszertelenül.
Nincs befejezett többrészes történetem még mindig.
DE.
Bőven több mint 300 ezer karakternyi szöveg került fel a blogra.
Több mint tíz könyvet elolvastam idén (még akkor is, ha nem számolom bele a komplett blogger-, Wattpad- és amatőr írói regényeket és az angol olvasmányokat).
És pontosan három írói pályázatra jelentkeztem, bár nem nem értem el mindegyiken eredményt.

Igazából a fogadalmak (nem) teljesítéséből teljesen kivehető az, hogy miben akarok fejlődni 2018-ban. Igenis szeretnék legalább havi egy novellát megírni, mert nem azért írtam kevesebbet, mert nincsenek ötleteim. A valóság az, hogy az időbeosztásommal van probléma, egyrészt olyan, amit nekem kell rendbe tenni, másrészt rajtam kívül álló tényezők is nehezítették a dolgomat. Rengeteg ötletem van, amit novellaként szeretnék megírni, de sokszor ezeket elhessegettem más tennivalókra hivatkozva, és végül nem lett belőlük semmi. Nemrég összeállítottam egy 17 pontból álló listát, ami a megírásra érdemes novellaötleteimet tartalmazza, ezeken szeretnék majd még dolgozni.

A regényemről mindenkinek mindenhol annyit meséltem már, hogy szerintem az emberek már unják. Viszont már sokadszorra dobom ki a meglévő részeket, mert egyszerűen érzem, hogy valami hibádzik, valami nem jó, valami miatt nem tudom elkapni a fonalat. A napokban megint kihajítottam, ami eddig megvolt, és egy új munkamódszerrel fogok nekiállni, ami egyelőre jobb eredményekkel kecsegtet. Igazából erről a témáról, a regényeket illető írói blokkomról szeretnék majd még külön is írni, úgyhogy nem ragoznám a végtelenségig. A lényeg: ez most nem sikerült, de elég aktívan dolgozom rajta, és végre kezdem látni, hogy lelkileg is mélyre kell ásnom ehhez. De hát az ember élete (ahogy az okosok mondják) egy véget nem érő tanulás, meg a siker kulcsa az, hogy megismerjük önmagunkat (tudom, hagyjam abba végre a bölcselkedést), és ezekben szerintem van valami, úgyhogy ezen az úton próbálok meg elindulni.

 

Statisztika

Idén elkezdtem egy Excel-táblázatba vezetni, hogy pontosan miket írtam milyen terjedelemben, hogy ne év végén kelljen több órát eltöltenem ezek kigyűjtésével. Rémes, de saját magamat leginkább számokkal tudom motiválni, de azokkal elképesztően, szóval kitűztem magam elé a célt 2017-re, hogy novellákat és blogbejegyzéseket is összeszámolva legalább 300 ezer karakternyi szöveget írjak a blogra. Örömmel jelentem be, hogy (az évösszegzést és a csak ezután kikerülő 2018-as terveket is beleszámolva) 400 ezer karakternyi szöveg volt a blogon (egy-két elmentett, még ki nem került bejegyzéssel együtt). Ez másfélszer annyi, mint 2016-ban (mert utólag azokat is összeszámoltam idén). Az is a fogadalmam része volt, hogy ez a 300 ezer legalább nagyjából ugyanolyan időközönként kerüljön fel, úgyhogy kimondatlanul, de a havi 25 ezer karakterhez tartottam magam. Március, május és július kivételével ez mindig sikerült. Májusra és júliusra indokom is van, előbbi a szorgalmi időszak vége (tele ZH-kal, beadandókkal, meg akkor kezdtem dolgozni, ha jól emlékszem), júliusban pedig sikerült egyszerre kétféle munkát is elvállalnom, és egyszerűen nem maradt elég időm és energiám az írásra. A legtermékenyebb hónap augusztus volt, 90 ezerrel.

Nyáron, a blog költöztetésekor nagyon sok régebbi blogbejegyzést kitöröltem, mármint a pársoros, semmitmondó apróságokat. Most 96 bejegyzést számol nekem a WordPress, amiből körülbelül a fele idén született novella vagy cikk. Nagyjából heti egy bejegyzéses átlaggal számolok, de a valóságban ez nem volt ilyen egyenletes: volt, hogy heti kettőt publikáltam, meg olyan is volt, hogy pár hétig semmit, ha nem volt rá időm. Ezen is javítanom kell jövőre, szeretnék hetente minimum egyszer jelentkezni itt.

Az olvasóim körében a legnépszerűbb bejegyzéseim általában a cikkek. Idén háromnál vettem észre kiemelt lelkesedést: A kezdő írók bátorításának hiányáról, a A történetes blogger nem blogger és a Kedves írópalánta, olvastál már valaha könyvet? címűeknél.

A pontos jövő évi írós fogadalmaimat majd külön bejegyzésben szeretném összeszedni pár nap múlva, így most ezekbe sem mennék jobban bele.

 

Események

A blog történetében és a nettől elszakadt, valódi világban is történt elég sok jelentős esemény, ezeket szeretném most többé-kevésbé időrendben szerepeltetni.
Elkezdtem tudatosan keresni az írástechnikával foglalkozó könyveket, mert hiszem, hogy ezekből sokat tanulhatok, és már pár könyv után is érzem, hogy fejlődtem.
Megjelent a második novellám nyomtatásban. A Vigyázzunk rá című, sajnos valós események ihlette írásom bekerült az Élni nélküle antológiába. Az eredmény márciusban érkezett, a könyvbemutató június 10-én zajlott.
Közben került ki a blogra az Írók kérdőíve, ami határtalan meglepődésemre elég népszerű lett kiadott és amatőr írók körében is.
A költészet napjának alkalmából április 11-én a helyi művelődési házban felolvashattam két novellámat. Ez volt a legelső alkalom, hogy direkt felkerestek és felkértek egy ilyen eseményre, és hogy egyáltalán közönség előtt felolvashattam bármelyik írásomat.
Június végén költözött a blog a mostani címére. Nagy lépés volt ez annak tekintetében, hogy szeretnék komolyabban foglalkozni a blogolással, felülemelkedni a sok sallangon, ami az állítólagos „bloggertársadalom” zömét érinti, mármint azon részét, amelyikben én elkezdtem a blogolást.
Július 29-én Budapestre utaztam, és részt vettem az Aranymosás pikniken. Találkoztam már korábban, netről ismert amatőr írókkal, a Könyvmolyképző kiadó korábbi és új íróival, munkatársaival, és azt kell, hogy mondjam, nagyon pozitívan és motiválóan hatott rám az a nap. Azt hiszem, akkor döntöttem el végleg, hogy milyen úton szeretnék haladni íróként, és azóta is igyekszem előre, bár még csak kis lépésekben.
Nem írós dolog, de szeptemberben elkezdtem a harmadik egyetemi félévemet. Nagyon sok időmet elveszi a tanulás, ez tény, de úgy érzem, meg is kell tanulnom jobban beosztani az időmet, hogy az iskola és az írás békésen megférjenek egymás mellett.
Idén ismét meghirdették Kalocsán az irodalmi és képzőművészeti pályázatot, és ismét beválogatták az egyik írásomat az antológiába, pontosabban a Visszahúz címűt. A bemutató december 16-án zajlott.
Advent harmadik vasárnapján ismét felkértek a faluban, hogy felolvassak. Karácsonyi köszöntőként hangzott el a Polgármesteri Hivatal udvarán a Verset karácsonyra című kis mesém. Innen is nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam (az eseményről a kalocsai könyvbemutatóról is szóló bejegyzésben olvashatsz).

Rengeteg dolgot csináltam idén, és azt hiszem, ez látszik ebből a felsorolásból is. Nagyon szeretnék jövőre még többet kihozni mindenből, a blogból, a novellákból és a tervezett regényekből, még ennél is több pályázaton részt venni (sokról azért csúsztam le, mert nem maradt időm írni rá, vagy [szerintem] azért nem sikerült, mert más elfoglaltságok mellett kevesebbet foglalkoztam a pályaművemmel, mint kellett volna). Úgy állok hozzá, hogy ami idén nem sikerült, azt majd megvalósítom jövőre, szóval igazából nem ítélem meg sikertelennek az évet, hiszen (mint az összefoglalóból is látszik) tartalmas, és amatőr íróhoz mérten szerintem sikeres évet tudhatok magam mögött.

 

Nemsokára érkezem a jövő évre szóló céljaim összefoglalásával!

 

Ti szoktatok újévi fogadalmakat tenni? Ha igen, idén mit fogadtatok meg? Sikerült mindent elérni?

Könyvvélemény: Varga Bea – A siker tintája

Nagyon vártam már Varga Bea, azaz On Sai írástechnikai könyvét. Szerintem már évekkel ezelőtt hallottam róla először, hogy tervben van egy ilyen, én pedig az idő múlásával csak csendben reménykedtem, hogy tényleg lesz egy ilyen kötet.

Sokan tudják rólam, hogy mennyire szeretem On Sai könyveit, és ugyanakkor mennyire tisztelem őt íróként, pontosan azért, mert számomra (még, reméljük) felfoghatatlan mennyiségű szakmai tudás húzódik amögött, hogy az ő történetei olyan jók, amilyenek. Én olyanfajta írópalánta vagyok, aki szeret tervezni, kitalálni, tudatosan próbálom eldönteni, hogy mit hogyan írjak meg, és hogy mindent megértsek, ahhoz szükségem van erre a szakmai tudásra. Még elég keveset tudok, úgy érzem, ezért minden lehetőséget megragadok, hogy fejlődhessek. Ha már itt tartunk, terveim között szerepel a KMK-hoz tartozó Írástudó Íróiskolán való részvétel, az egyetlen probléma, hogy a szövegboncnok (alapozó) kurzus mindig az egyetemi szorgalmi időszakomra esik. Másokkal ellentétben én ilyenkor (főleg az utolsó 3-4 hétben) eléggé megszakadok a beadandók és a zárthelyik súlya alatt, nem mernék melléjük egy komolyabb kurzust is bevállalni. De előbb-utóbb csak megoldom valahogyan.

Amíg nem tanulok tanfolyamon írni, addig áldom a világot, hogy ilyen írástechnikai könyvek is megszületnek. Nosza, essünk neki Varga Bea könyvének!

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 280
Formátum: nyomtatott könyv
Moly-link
A szerző Facebook-oldala: ITT

Bevallom őszintén: körülbelül öt óra alatt végigszaladtam rajta. Tudom, hogy egyrészt ez egy lapozgatós könyv, másrészt a tanulást nem így kell, de szerettem volna minél hamarabb egy átfogó képet kapni a kötetről, hogy véleményt alkothassak róla.

Amit a gyorsolvasás alatt már leszűrtem, az az, hogy ezt a könyvet még számtalanszor elő fogom venni. Rövidek a fejezetek, hamar elolvashatóak, de így is azt éreztem, hogy elég alaposan érinti a témákat, megérné egyesével megrágni minden egyes részt. Nagyon sok gondolat kibontakozott (volna) bennem olvasás közben, amikben egyelőre nem akartam elmerülni, hanem szeretném ezután még egyszer elővenni a kötetet, és kihasználni a fejezetek végi gondolatébresztő kérdéseket.

Ugyanis minden rész végén találunk egy kis helyet a gondolataink leírásának, és néhány kérdés segít is az elmélkedésben, illetve valahol megoldandó, megírandó feladatok is találhatók. Ide kötődik az egyetlen negatív élményem a könyvvel: a gondolatébresztő kérdések betűtípusa nekem nem tetszik, kicsit nehezebben olvasható számomra — de ez nem olyasmi, ami miatt akár egy fél csillagot is levonnék az értékeléséből Molyon. A témák és a kérdések tehát elérik, hogy a kötet több legyen, mint magolós tankönyv, és tényleg gondolkodásra késztetik az olvasót. Én a magam részéről nem lennék hajlandó belefirkálni a könyvbe, úgyhogy majd kinevezek kifejezetten ehhez egy kis füzetet, amibe a gondolataimat jegyzem. Több olyan téma is akad a könyvben, amivel kapcsolatban már én is régóta terveztem bejegyzést írni, ezek főleg véleménykifejtések, úgyhogy abban is reménykedem, hogy a kérdések majd ezeknek a megírását is előre lendítik.

A tananyag nagyon sokrétű, szerintem tényleg az írás alapjaiból építkezik egyre magasabb szintekre, foglalkozik többek között a nyelvi szinttel, a világteremtéssel, a szerkesztéssel, hangsúlyozza a novellaírás fontosságát, egyesével átveszi a főbb zsánereket (és hiába ír keveset róluk, Varga Bea a rövid szövegbe is csak töményen a lényeget, a fontos dolgokat sűríti bele), és a vége felé egy hosszabb blokkban lélektani kérdéseket is feszeget. Nekem ez utóbbi rész tetszik legjobban, pontosan azért, mert mostanság kezdek rájönni, hogy ha tovább akarok lépni a jelenlegi szintemen, akkor elsősorban lelkileg kell helyretennem magamat, és főleg az íráshoz fűződő viszonyomat. Szerintem ebben kezdő löketként tökéletes lesz ez a kötet.

Azt hiszem, a témák sokféleségéből látható, hogy ez olyan könyv, amiben szerintem minden írópalánta megtalálhatja azt a részt, amire neki éppen akkor szüksége van a fejlődéshez. Vannak egészen alapvető kérdések, például tisztázza a műfaj—zsáner fogalomtévesztést, ami nekem is nagy zizim, de specifikusabb témákat is fejteget, mint például a nyelvújítási módokat fantasyben és sci-fiben is.

Őszintén szólva nem hiszem, hogy én ezt valaha lapozgatós könyvként fogom használni, de ennek szimplán annyi az oka, hogy én mindig mindennel úgy haladok, hogy az elején kell elkezdenem, és sorban kell végighaladnom, mert csak, „legrosszabb” esetben arra vagyok hajlandó egy ilyen könyv esetében, hogy csak az éppen engem érdeklő fejezetet lapozzam fel. Ennek ellenére már a gyors átolvasáskor is elgondolkodtam párszor az ugráláson, ugyanis a fejezetek végén mindig két út áll, ahová az ember átlapozhat, és néha ezeknek a megfogalmazása is annyira egyedi és humoros volt, hogy alig bírtam megállni. Például: „Az írói ígéret megszegése. Becsszó, ez a 236. oldalon lesz.” Ebből is és sok más szövegrészből sütött On Sai humorérzéke (még egy jó példa az egyik fejezetcím, ez a kedvenc poénom: „Túlírtság, avagy elmondhatnám két szóban is, de miért ne tegyem ötvenben, hátha így sokkal jobban megérti az olvasó, bár lehet, kettővel is boldogult volna, most már soha nem tudjuk meg” — igen, ez egy fejezetcím), és sokszor azon kaptam magam, hogy az ő hangján olvasom magamban a sorokat.

A másik nagy pozitívuma a könyvnek pont ehhez köthető: annyira közvetlen, könnyed stílusban mesél, hogy teljesen azt az érzést keltette bennem, mintha az írónő velem szemben ülne az asztal másik végén, és kizárólag nekem mesélne, az én fejlődésem lenne a célja, minden figyelmét rám szentelné. Nem egy száraz tankönyvet dugott az orrom elé, hanem mesél, és a meséléséből süt a sokévnyi tapasztalat és a ki tudja, hány könyvnyi megírt kézirat. Ebből a tudásból egy kis szeletet adhat csak át a könyv, de én úgy vélem, hogy kezdő íróknak ez mindenképp egy kötelező olvasmány kell, hogy legyen.

Ami azt illeti, ezúttal kedvenc könyvet avattam, és ajánlom minden kedves írópalántának! Végezetül pedig a könyvet záró szavakkal búcsúzom mára: „Hmm, itt vagy még? Hess, menj írni!” — Hiszen egy jó írástechnikai könyv kiváltja az íróból azt a vágyat, hogy a tanultakat mihamarabb kipróbálhassa élesben, és beépítse a saját eszköztárába.

Köszönöm az élményt, kedves Varga Bea! Én már megyek is írni. 🙂

Az igénytelenséget parodizáló írások

Időről időre belefutok olyan írásokba a neten (blogokba, Wattpaden futó történetekbe), amiknek az a rendeltetésük, hogy szándékosan a lehető legigénytelenebb helyesírással, csapnivaló történetvezetéssel, nevetséges karakterekkel borzolják a közönség idegeit — akarom mondani, szórakoztassák a nagyérdeműt. Állítólag.

Ezek a paródiablogok vagy paródiatörténetek. Általában olyanok írják, akik egyébként már képesek egy jobb helyesírási szintet megütni, írtak már pár történetet, és nagyon a sűrűjében élnek a bloggertársadalomnak csúfolt közösségnek. A céljuk pedig az, hogy minél kezdőbb, ügyetlenebb, összecsapottabb, a lehető legkevesebb hozzáértést felmutató műveket erőszakoljanak ki magukból, amikkel igyekeznek megbotránkoztatni bloggertársaikat, és ezáltal valami módon szórakoztató jelleget kölcsönözni a műveiknek.

Kezdjük ott, hogy mi is maga a paródia?

Wikipédia barátunk szerint „Mai értelmében egy többnyire közismert mű, műfaj, zenemű, előadó komikus hatású utánzása, ironizálása szórakoztató céllal”. Hogy konkrét példát mutassak fel, talán mindenki ismeri (iskolából) Petőfi A helység kalapácsa c. elbeszélő költeményét, ami stílus- és eposzparódia egyszerre. Tudjuk, hogy az eposzok általában nagyvolumenű hőstettek végrehajtásáról szólnak, szóval Petőfi a maga kisszerű témájával és az eposzi kellékek használatával teszi komikussá az írását (amiben tulajdonképpen a legnagyobb „csata” egy kocsmai verekedés), és mindezt teszi igazán fennkölt, finomkodó stílusban. Magyarán nevetsz rajta, mert egy átgondolt, jól kidolgozott, igényes paródia. Egész biztos, hogy sokan emiatt nem fognak engem szeretni, de leírom: szerintem a szándékosan igénytelenül megírt alkotások nem számítanak igazi paródiának, és legfőképpen nem szórakoztatóak. Mindez az én véleményem, én soha nem írtam ilyesfajta paródiát (másmilyet igen, de az egy társaság tagjainak személyéből adódó röhejes helyzetkomikumokra épült), és most szeretnék felsorakoztatni pár érvet, amik miatt én egy az egyben feleslegesnek és butaságnak tartom az ilyen gúnyolódó, szándékosan igénytelennek alkotott írásokat.

1. Kiket is parodizáltok?

Nem leszek álszent: tényleg vannak olyan írások a neten, amiket a szerzőik ugyan komolyan gondoltak, de annyira kezdők még az írásban, hogy kétdimenziós papírkaraktereket rángatnak ide-oda egy kiigazodhatatlanul összegabalyodott cselekményfonálon, és néha nem érted meg egyik-másik mondatot, mert vagy a helyesírásuk, vagy a mondatszerkezetük hagy nem kevés kívánnivalót maga után. Van ilyen, de észrevettétek a kulcsszót az előző mondatban? Ők kezdők. Akiket parodizáltok, kigúnyoltok, azok többnyire 15 év alattiak, és hát tegye fel a kezét az, aki ilyen fiatalon elfogadhatóan írt. Nyilván ilyen fiatalon, az első történetét írva senkitől sem várhatjuk el, hogy azonnal egy kiadható színvonalú regényt vágjon le az asztalra, és igenis az idősebbeknek vagy tapasztaltabbaknak kellene, hogy legyen annyi érzelmi intelligenciájuk, hogy ne a kigúnyolható célpontot lássák meg azokban, akik most kezdtek bele az alkotásba, és még bukdácsolnak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy aki 15 felett még bukdácsol, azt már kiröhöghetitek, mert nem; intelligens ember odamegy és segít, nem leli a szórakozását abban, hogy halálra cikiz másokat.

A napokban láttam egy Wattpades történet Facebookos megosztása alatt, hogy valaki megkérdezte, hogy ez ugyan paródia-e? Ezek szerint eljutottunk odáig, hogy annyira elterjedt a kezdők műveinek kigúnyolása, hogy egy erősen amatőrnek tűnő történet láttán nem az az első gondolata egy olvasónak, hogy segítsen, hanem hogy átverést keressen. Ez viszont szerintem nem az olvasó hibája, hanem azoké, akik ennyire nagy számban ontják magukból ezeket a szándékosan rosszul megírt műveket. Szegény ténylegesen kezdő író pedig nyugodtan érezze rosszul magát, amiért azt feltételezik, hogy a története egy komplett vicc. (Egyébként az említett megosztás alatt a félreértés tisztázása után szép számmal érkeztek segítő, építő jellegű hozzászólások, úgyhogy végül is a történet jó irányt vett.)

A lényeg az, hogy senki sem profiként kezdi, akár tizenkét, akár negyvenkét évesen írja az első történetét. Főleg azok, akik korábban nem voltak megfigyelői ennek a szakmának (gondolok itt arra, hogy például sokan először csak olvassák a netre kitett történeteket, és emiatt szeretnének idővel egy saját sztoriba is belekezdeni), nem tudhatják rögtön kisujjból az összes fortélyát. Mindenki így kezdte, és nem az a megoldás, hogy minél inkább gúnyoljuk ki és vegyük el az önbizalmukat azzal, hogy úgy teszünk, mintha kezdőnek lenni bűn lenne. Mert nem az.

2. Komolyan ennyi szabadidőtök van?

Amióta egyetemista lettem, szerintem háromszorosan kiéleződtem a szabadidő-kérdésre. A felnőtté válás küszöbén állva, órákra járva, vizsgákra és ZH-kra tanulva, esetleg még ezekkel és egy munka mellett egyszerre, néha már eljutok oda, hogy a saját történeteim és a blogom írása nem mindig fér bele az időmbe. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy most körülbelül két hétig nem volt új cikk…) Ha akad szabad fél órám, akkor pedig leülök, és elég önző módon csak a saját, aktuálisan történetemmel akarok foglalkozni, még a blogot is félredobom, nem bétázok, semmi hasonlót, csak a sajátommal törődöm, mert úgy érzem, azzal kell előrehaladnom, ami fontos, ami fejleszt.

Éppen ezért számomra megdöbbentő, hogy vannak olyan emberek, akik néha nem kevés időt és energiát fektetnek abba, hogy olyan írásokkal foglalkozzanak, amikről pontosan tudják, hogy értékelhetetlenek és olvashatatlanok (és ezzel nem a kezdőket szeretném leszólni, mert ezek a paródiák sokszor ezerszer rosszabbak, mint bármi, amit én második osztályos koromban egy kis piros füzetkébe körmöltem — arra célzok, hogy ezek az írások legtöbbször valószerűtlenül szélsőségesen próbálják ábrázolni, milyen a rossz történet, és ezzel szerintem rég túllőttek a paródia valódi fogalmán). Gondoljatok csak bele, ha nem írnátok ezeket a paródiának csúfolt förmedvényeket, azt az időt, amit megspórolnátok, mind a saját, komolyan vett történeteket írására tudnátok fordítani! Vagy mondok jobbat: ebben az időben valódi segítséget nyújthatnátok azoknak, akiknek erre szükségük van.

3. Visszafejlődtök inkább?

Kövezzetek meg, de én azért szeretem látni, hogy haladok előre. Szeretem tudatosan javítani a hibáimat, odafigyelni újabb és újabb részleteire az alkotásnak, amik által minőségibb történeteket tudok írni. Ennek szerintem az egyetlen módja, ha az ember minél többet és minél többfélét ír, de lehetőleg úgy, hogy ezekbe mindig beleadja a tudásának és képességeinek legjavát.

Nem azt mondom, hogy minden írásunkat életünk fő művévé kellene tenni, és hogy nem férnek bele könnyedebb, játékosabb irományok, mert de, ezek is kellenek — de a könnyedség, a játékosság az én szememben nem ugyanaz, mint a szándékos hibázás és igénytelenség. Ez maximum hátráltat, mert (mint az előző pontban is írtam) elveszi az idődet a komolyan írt történeteidtől, másrészt pedig nem tartom jó ötletnek, hogy ilyen erőteljesen ágyazzuk bele az írásainkba azt, amiről tudjuk, hogy rossz. Ahogy a gyakorlás alatt előbb-utóbb beépülnek az eszköztáradba az a tudás, amit szándékosan sajátítasz el, úgy félő, hogy ha túl sok időt töltesz a paródiák írásával, az előbb-utóbb a többi műveden is meg fog látszani. Amivel sokat foglalkozol, az beléd ivódik.

A komolyan vett, megtervezett és irodalmi igényességgel megírt paródiák természetesen nem tartoznak ide. Petőfin sem azért nevetünk, mert rossz lett volna A helység kalapácsa — épp ellenkezőleg, de azt is tudnunk kell, hogy Petőfi nem véletlenül írta meg jól, hanem mert komolyan vette a feladatot.

4. Szerintetek titeket nem lehetne parodizálni?

Nem, nem azt akarom mondani, hogy „írjál jobbat, ha tudsz” — feltételezem, hogy egyesek azért kezdenek el ilyen igénytelen paródiatörténeteket írni, mert már elértek egy olyan szintet, hogy nekik magától értetődővé vált, hogy nem ejtenek meg bizonyos hibákat, és ezeket gúnyolják ki a paródiákban. Amikor egy bizonyos fajta tudás már annyira beléd ivódott, hogy el sem tudod képzelni, hogyan tudtál nem így írni, kicsit megfeledkezhetsz róla, hogy régen tényleg te is voltál kezdő. Néha még én is hajlamos vagyok ezt elfelejteni és kissé nyersen fogalmazni, de az ember holtig tanul, és ez a lényeg: lehet, hogy te most jobb vagy, mint amit kigúnyolsz, de vannak, és mindig lesznek, akik nálad is jobbak. Neked hogyan esne, ha valaki kirakna a netre egy olyan írást, ami a te történeteidet, a te hibáidat tenné nevetségessé? Kiborulnál, amiért ilyen paraszt az illető, és teljesen jogosan tennéd — de akkor te se legyél paraszt másokkal, és ne az jelentse a boldogságodat, hogy nevetségessé teszel olyasvalakit, aki még kezdő abban, amit csinál.

Sokan erre azt az ellenérvet hozzák fel, hogy hiába próbáltak meg valakinek segíteni, az illető lesöpörte a tanácsaikat a válláról, esetleg még bunkózott is („írjál jobbat, ha tudsz”, ugye), szóval meg is érdemli, hogy nevetségessé tegyék, le kell törni a szarvát, ha kezdő létére ekkora önbizalma van a semmire. Ha így érzel, próbáld meg tudatosan végiggondolni, hogy amit csinálsz, az körülbelül ugyanarra a szintre süllyeszt le téged, mint ahol a szerinted bunkó és beképzelt kezdő áll: szeretnél te is ennyire leereszkedni? Ugye, hogy nem? Akkor ne kezdj bele lejárató paródiatörténetbe.

 

Valószínűleg nem fog velem mindenki egyetérteni, főleg azok nem, akik maguk is vezetnek vagy vezettek már ilyen jellegű blogot vagy történetet. Én azt mondom, néha tényleg könnyen elragadja az embert a „na majd én megmondom/megmutatom a tutit” hangulat, de minden esetben érdemes elgondolkodni, hogy tényleg nélkülözhetetlen-e a világ számára a paródiánk, vagy öncélú gúnyolódásba fordul át az írásunk. Senki sem tökéletes, mindenkinek van rossz napja, amikor nem tud azzal törődni, hogy a kelleténél kicsit nyersebben fogalmazza meg a mondandóját valakinek, aki számára nem szimpatikus, de ezek pillanatnyi, átmeneti „gonoszkodások”. Viszont mások kinevettetésébe, gúnyolódásba, lejáratásába ne fektessünk szándékosan energiát! Írtam már hasonlóról (A kezdő írók bátorításának hiányáról), és végezetül most is csak azt tanácsolom: nagy levegő, és ikszeld ki, ha nem tetszik egy történet. Vagy légy érett, és segíts, de ne uszíts!

 

Nektek mi a véleményetek az ilyen paródiatörténetekről? Írtatok már hasonlót? Esetleg valódi paródiát? Olvastok ilyen igénytelenséget parodizáló történetet? Ha igen, akkor miért?

1234