• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Könyvvélemény: Varga Bea – A siker tintája

Nagyon vártam már Varga Bea, azaz On Sai írástechnikai könyvét. Szerintem már évekkel ezelőtt hallottam róla először, hogy tervben van egy ilyen, én pedig az idő múlásával csak csendben reménykedtem, hogy tényleg lesz egy ilyen kötet.

Sokan tudják rólam, hogy mennyire szeretem On Sai könyveit, és ugyanakkor mennyire tisztelem őt íróként, pontosan azért, mert számomra (még, reméljük) felfoghatatlan mennyiségű szakmai tudás húzódik amögött, hogy az ő történetei olyan jók, amilyenek. Én olyanfajta írópalánta vagyok, aki szeret tervezni, kitalálni, tudatosan próbálom eldönteni, hogy mit hogyan írjak meg, és hogy mindent megértsek, ahhoz szükségem van erre a szakmai tudásra. Még elég keveset tudok, úgy érzem, ezért minden lehetőséget megragadok, hogy fejlődhessek. Ha már itt tartunk, terveim között szerepel a KMK-hoz tartozó Írástudó Íróiskolán való részvétel, az egyetlen probléma, hogy a szövegboncnok (alapozó) kurzus mindig az egyetemi szorgalmi időszakomra esik. Másokkal ellentétben én ilyenkor (főleg az utolsó 3-4 hétben) eléggé megszakadok a beadandók és a zárthelyik súlya alatt, nem mernék melléjük egy komolyabb kurzust is bevállalni. De előbb-utóbb csak megoldom valahogyan.

Amíg nem tanulok tanfolyamon írni, addig áldom a világot, hogy ilyen írástechnikai könyvek is megszületnek. Nosza, essünk neki Varga Bea könyvének!

Kiadó: Könyvmolyképző
Megjelenés éve: 2017
Oldalszám: 280
Formátum: nyomtatott könyv
Moly-link
A szerző Facebook-oldala: ITT

Bevallom őszintén: körülbelül öt óra alatt végigszaladtam rajta. Tudom, hogy egyrészt ez egy lapozgatós könyv, másrészt a tanulást nem így kell, de szerettem volna minél hamarabb egy átfogó képet kapni a kötetről, hogy véleményt alkothassak róla.

Amit a gyorsolvasás alatt már leszűrtem, az az, hogy ezt a könyvet még számtalanszor elő fogom venni. Rövidek a fejezetek, hamar elolvashatóak, de így is azt éreztem, hogy elég alaposan érinti a témákat, megérné egyesével megrágni minden egyes részt. Nagyon sok gondolat kibontakozott (volna) bennem olvasás közben, amikben egyelőre nem akartam elmerülni, hanem szeretném ezután még egyszer elővenni a kötetet, és kihasználni a fejezetek végi gondolatébresztő kérdéseket.

Ugyanis minden rész végén találunk egy kis helyet a gondolataink leírásának, és néhány kérdés segít is az elmélkedésben, illetve valahol megoldandó, megírandó feladatok is találhatók. Ide kötődik az egyetlen negatív élményem a könyvvel: a gondolatébresztő kérdések betűtípusa nekem nem tetszik, kicsit nehezebben olvasható számomra — de ez nem olyasmi, ami miatt akár egy fél csillagot is levonnék az értékeléséből Molyon. A témák és a kérdések tehát elérik, hogy a kötet több legyen, mint magolós tankönyv, és tényleg gondolkodásra késztetik az olvasót. Én a magam részéről nem lennék hajlandó belefirkálni a könyvbe, úgyhogy majd kinevezek kifejezetten ehhez egy kis füzetet, amibe a gondolataimat jegyzem. Több olyan téma is akad a könyvben, amivel kapcsolatban már én is régóta terveztem bejegyzést írni, ezek főleg véleménykifejtések, úgyhogy abban is reménykedem, hogy a kérdések majd ezeknek a megírását is előre lendítik.

A tananyag nagyon sokrétű, szerintem tényleg az írás alapjaiból építkezik egyre magasabb szintekre, foglalkozik többek között a nyelvi szinttel, a világteremtéssel, a szerkesztéssel, hangsúlyozza a novellaírás fontosságát, egyesével átveszi a főbb zsánereket (és hiába ír keveset róluk, Varga Bea a rövid szövegbe is csak töményen a lényeget, a fontos dolgokat sűríti bele), és a vége felé egy hosszabb blokkban lélektani kérdéseket is feszeget. Nekem ez utóbbi rész tetszik legjobban, pontosan azért, mert mostanság kezdek rájönni, hogy ha tovább akarok lépni a jelenlegi szintemen, akkor elsősorban lelkileg kell helyretennem magamat, és főleg az íráshoz fűződő viszonyomat. Szerintem ebben kezdő löketként tökéletes lesz ez a kötet.

Azt hiszem, a témák sokféleségéből látható, hogy ez olyan könyv, amiben szerintem minden írópalánta megtalálhatja azt a részt, amire neki éppen akkor szüksége van a fejlődéshez. Vannak egészen alapvető kérdések, például tisztázza a műfaj—zsáner fogalomtévesztést, ami nekem is nagy zizim, de specifikusabb témákat is fejteget, mint például a nyelvújítási módokat fantasyben és sci-fiben is.

Őszintén szólva nem hiszem, hogy én ezt valaha lapozgatós könyvként fogom használni, de ennek szimplán annyi az oka, hogy én mindig mindennel úgy haladok, hogy az elején kell elkezdenem, és sorban kell végighaladnom, mert csak, „legrosszabb” esetben arra vagyok hajlandó egy ilyen könyv esetében, hogy csak az éppen engem érdeklő fejezetet lapozzam fel. Ennek ellenére már a gyors átolvasáskor is elgondolkodtam párszor az ugráláson, ugyanis a fejezetek végén mindig két út áll, ahová az ember átlapozhat, és néha ezeknek a megfogalmazása is annyira egyedi és humoros volt, hogy alig bírtam megállni. Például: „Az írói ígéret megszegése. Becsszó, ez a 236. oldalon lesz.” Ebből is és sok más szövegrészből sütött On Sai humorérzéke (még egy jó példa az egyik fejezetcím, ez a kedvenc poénom: „Túlírtság, avagy elmondhatnám két szóban is, de miért ne tegyem ötvenben, hátha így sokkal jobban megérti az olvasó, bár lehet, kettővel is boldogult volna, most már soha nem tudjuk meg” — igen, ez egy fejezetcím), és sokszor azon kaptam magam, hogy az ő hangján olvasom magamban a sorokat.

A másik nagy pozitívuma a könyvnek pont ehhez köthető: annyira közvetlen, könnyed stílusban mesél, hogy teljesen azt az érzést keltette bennem, mintha az írónő velem szemben ülne az asztal másik végén, és kizárólag nekem mesélne, az én fejlődésem lenne a célja, minden figyelmét rám szentelné. Nem egy száraz tankönyvet dugott az orrom elé, hanem mesél, és a meséléséből süt a sokévnyi tapasztalat és a ki tudja, hány könyvnyi megírt kézirat. Ebből a tudásból egy kis szeletet adhat csak át a könyv, de én úgy vélem, hogy kezdő íróknak ez mindenképp egy kötelező olvasmány kell, hogy legyen.

Ami azt illeti, ezúttal kedvenc könyvet avattam, és ajánlom minden kedves írópalántának! Végezetül pedig a könyvet záró szavakkal búcsúzom mára: „Hmm, itt vagy még? Hess, menj írni!” — Hiszen egy jó írástechnikai könyv kiváltja az íróból azt a vágyat, hogy a tanultakat mihamarabb kipróbálhassa élesben, és beépítse a saját eszköztárába.

Köszönöm az élményt, kedves Varga Bea! Én már megyek is írni. 🙂

Az igénytelenséget parodizáló írások

Időről időre belefutok olyan írásokba a neten (blogokba, Wattpaden futó történetekbe), amiknek az a rendeltetésük, hogy szándékosan a lehető legigénytelenebb helyesírással, csapnivaló történetvezetéssel, nevetséges karakterekkel borzolják a közönség idegeit — akarom mondani, szórakoztassák a nagyérdeműt. Állítólag.

Ezek a paródiablogok vagy paródiatörténetek. Általában olyanok írják, akik egyébként már képesek egy jobb helyesírási szintet megütni, írtak már pár történetet, és nagyon a sűrűjében élnek a bloggertársadalomnak csúfolt közösségnek. A céljuk pedig az, hogy minél kezdőbb, ügyetlenebb, összecsapottabb, a lehető legkevesebb hozzáértést felmutató műveket erőszakoljanak ki magukból, amikkel igyekeznek megbotránkoztatni bloggertársaikat, és ezáltal valami módon szórakoztató jelleget kölcsönözni a műveiknek.

Kezdjük ott, hogy mi is maga a paródia?

Wikipédia barátunk szerint „Mai értelmében egy többnyire közismert mű, műfaj, zenemű, előadó komikus hatású utánzása, ironizálása szórakoztató céllal”. Hogy konkrét példát mutassak fel, talán mindenki ismeri (iskolából) Petőfi A helység kalapácsa c. elbeszélő költeményét, ami stílus- és eposzparódia egyszerre. Tudjuk, hogy az eposzok általában nagyvolumenű hőstettek végrehajtásáról szólnak, szóval Petőfi a maga kisszerű témájával és az eposzi kellékek használatával teszi komikussá az írását (amiben tulajdonképpen a legnagyobb „csata” egy kocsmai verekedés), és mindezt teszi igazán fennkölt, finomkodó stílusban. Magyarán nevetsz rajta, mert egy átgondolt, jól kidolgozott, igényes paródia. Egész biztos, hogy sokan emiatt nem fognak engem szeretni, de leírom: szerintem a szándékosan igénytelenül megírt alkotások nem számítanak igazi paródiának, és legfőképpen nem szórakoztatóak. Mindez az én véleményem, én soha nem írtam ilyesfajta paródiát (másmilyet igen, de az egy társaság tagjainak személyéből adódó röhejes helyzetkomikumokra épült), és most szeretnék felsorakoztatni pár érvet, amik miatt én egy az egyben feleslegesnek és butaságnak tartom az ilyen gúnyolódó, szándékosan igénytelennek alkotott írásokat.

1. Kiket is parodizáltok?

Nem leszek álszent: tényleg vannak olyan írások a neten, amiket a szerzőik ugyan komolyan gondoltak, de annyira kezdők még az írásban, hogy kétdimenziós papírkaraktereket rángatnak ide-oda egy kiigazodhatatlanul összegabalyodott cselekményfonálon, és néha nem érted meg egyik-másik mondatot, mert vagy a helyesírásuk, vagy a mondatszerkezetük hagy nem kevés kívánnivalót maga után. Van ilyen, de észrevettétek a kulcsszót az előző mondatban? Ők kezdők. Akiket parodizáltok, kigúnyoltok, azok többnyire 15 év alattiak, és hát tegye fel a kezét az, aki ilyen fiatalon elfogadhatóan írt. Nyilván ilyen fiatalon, az első történetét írva senkitől sem várhatjuk el, hogy azonnal egy kiadható színvonalú regényt vágjon le az asztalra, és igenis az idősebbeknek vagy tapasztaltabbaknak kellene, hogy legyen annyi érzelmi intelligenciájuk, hogy ne a kigúnyolható célpontot lássák meg azokban, akik most kezdtek bele az alkotásba, és még bukdácsolnak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy aki 15 felett még bukdácsol, azt már kiröhöghetitek, mert nem; intelligens ember odamegy és segít, nem leli a szórakozását abban, hogy halálra cikiz másokat.

A napokban láttam egy Wattpades történet Facebookos megosztása alatt, hogy valaki megkérdezte, hogy ez ugyan paródia-e? Ezek szerint eljutottunk odáig, hogy annyira elterjedt a kezdők műveinek kigúnyolása, hogy egy erősen amatőrnek tűnő történet láttán nem az az első gondolata egy olvasónak, hogy segítsen, hanem hogy átverést keressen. Ez viszont szerintem nem az olvasó hibája, hanem azoké, akik ennyire nagy számban ontják magukból ezeket a szándékosan rosszul megírt műveket. Szegény ténylegesen kezdő író pedig nyugodtan érezze rosszul magát, amiért azt feltételezik, hogy a története egy komplett vicc. (Egyébként az említett megosztás alatt a félreértés tisztázása után szép számmal érkeztek segítő, építő jellegű hozzászólások, úgyhogy végül is a történet jó irányt vett.)

A lényeg az, hogy senki sem profiként kezdi, akár tizenkét, akár negyvenkét évesen írja az első történetét. Főleg azok, akik korábban nem voltak megfigyelői ennek a szakmának (gondolok itt arra, hogy például sokan először csak olvassák a netre kitett történeteket, és emiatt szeretnének idővel egy saját sztoriba is belekezdeni), nem tudhatják rögtön kisujjból az összes fortélyát. Mindenki így kezdte, és nem az a megoldás, hogy minél inkább gúnyoljuk ki és vegyük el az önbizalmukat azzal, hogy úgy teszünk, mintha kezdőnek lenni bűn lenne. Mert nem az.

2. Komolyan ennyi szabadidőtök van?

Amióta egyetemista lettem, szerintem háromszorosan kiéleződtem a szabadidő-kérdésre. A felnőtté válás küszöbén állva, órákra járva, vizsgákra és ZH-kra tanulva, esetleg még ezekkel és egy munka mellett egyszerre, néha már eljutok oda, hogy a saját történeteim és a blogom írása nem mindig fér bele az időmbe. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy most körülbelül két hétig nem volt új cikk…) Ha akad szabad fél órám, akkor pedig leülök, és elég önző módon csak a saját, aktuálisan történetemmel akarok foglalkozni, még a blogot is félredobom, nem bétázok, semmi hasonlót, csak a sajátommal törődöm, mert úgy érzem, azzal kell előrehaladnom, ami fontos, ami fejleszt.

Éppen ezért számomra megdöbbentő, hogy vannak olyan emberek, akik néha nem kevés időt és energiát fektetnek abba, hogy olyan írásokkal foglalkozzanak, amikről pontosan tudják, hogy értékelhetetlenek és olvashatatlanok (és ezzel nem a kezdőket szeretném leszólni, mert ezek a paródiák sokszor ezerszer rosszabbak, mint bármi, amit én második osztályos koromban egy kis piros füzetkébe körmöltem — arra célzok, hogy ezek az írások legtöbbször valószerűtlenül szélsőségesen próbálják ábrázolni, milyen a rossz történet, és ezzel szerintem rég túllőttek a paródia valódi fogalmán). Gondoljatok csak bele, ha nem írnátok ezeket a paródiának csúfolt förmedvényeket, azt az időt, amit megspórolnátok, mind a saját, komolyan vett történeteket írására tudnátok fordítani! Vagy mondok jobbat: ebben az időben valódi segítséget nyújthatnátok azoknak, akiknek erre szükségük van.

3. Visszafejlődtök inkább?

Kövezzetek meg, de én azért szeretem látni, hogy haladok előre. Szeretem tudatosan javítani a hibáimat, odafigyelni újabb és újabb részleteire az alkotásnak, amik által minőségibb történeteket tudok írni. Ennek szerintem az egyetlen módja, ha az ember minél többet és minél többfélét ír, de lehetőleg úgy, hogy ezekbe mindig beleadja a tudásának és képességeinek legjavát.

Nem azt mondom, hogy minden írásunkat életünk fő művévé kellene tenni, és hogy nem férnek bele könnyedebb, játékosabb irományok, mert de, ezek is kellenek — de a könnyedség, a játékosság az én szememben nem ugyanaz, mint a szándékos hibázás és igénytelenség. Ez maximum hátráltat, mert (mint az előző pontban is írtam) elveszi az idődet a komolyan írt történeteidtől, másrészt pedig nem tartom jó ötletnek, hogy ilyen erőteljesen ágyazzuk bele az írásainkba azt, amiről tudjuk, hogy rossz. Ahogy a gyakorlás alatt előbb-utóbb beépülnek az eszköztáradba az a tudás, amit szándékosan sajátítasz el, úgy félő, hogy ha túl sok időt töltesz a paródiák írásával, az előbb-utóbb a többi műveden is meg fog látszani. Amivel sokat foglalkozol, az beléd ivódik.

A komolyan vett, megtervezett és irodalmi igényességgel megírt paródiák természetesen nem tartoznak ide. Petőfin sem azért nevetünk, mert rossz lett volna A helység kalapácsa — épp ellenkezőleg, de azt is tudnunk kell, hogy Petőfi nem véletlenül írta meg jól, hanem mert komolyan vette a feladatot.

4. Szerintetek titeket nem lehetne parodizálni?

Nem, nem azt akarom mondani, hogy „írjál jobbat, ha tudsz” — feltételezem, hogy egyesek azért kezdenek el ilyen igénytelen paródiatörténeteket írni, mert már elértek egy olyan szintet, hogy nekik magától értetődővé vált, hogy nem ejtenek meg bizonyos hibákat, és ezeket gúnyolják ki a paródiákban. Amikor egy bizonyos fajta tudás már annyira beléd ivódott, hogy el sem tudod képzelni, hogyan tudtál nem így írni, kicsit megfeledkezhetsz róla, hogy régen tényleg te is voltál kezdő. Néha még én is hajlamos vagyok ezt elfelejteni és kissé nyersen fogalmazni, de az ember holtig tanul, és ez a lényeg: lehet, hogy te most jobb vagy, mint amit kigúnyolsz, de vannak, és mindig lesznek, akik nálad is jobbak. Neked hogyan esne, ha valaki kirakna a netre egy olyan írást, ami a te történeteidet, a te hibáidat tenné nevetségessé? Kiborulnál, amiért ilyen paraszt az illető, és teljesen jogosan tennéd — de akkor te se legyél paraszt másokkal, és ne az jelentse a boldogságodat, hogy nevetségessé teszel olyasvalakit, aki még kezdő abban, amit csinál.

Sokan erre azt az ellenérvet hozzák fel, hogy hiába próbáltak meg valakinek segíteni, az illető lesöpörte a tanácsaikat a válláról, esetleg még bunkózott is („írjál jobbat, ha tudsz”, ugye), szóval meg is érdemli, hogy nevetségessé tegyék, le kell törni a szarvát, ha kezdő létére ekkora önbizalma van a semmire. Ha így érzel, próbáld meg tudatosan végiggondolni, hogy amit csinálsz, az körülbelül ugyanarra a szintre süllyeszt le téged, mint ahol a szerinted bunkó és beképzelt kezdő áll: szeretnél te is ennyire leereszkedni? Ugye, hogy nem? Akkor ne kezdj bele lejárató paródiatörténetbe.

 

Valószínűleg nem fog velem mindenki egyetérteni, főleg azok nem, akik maguk is vezetnek vagy vezettek már ilyen jellegű blogot vagy történetet. Én azt mondom, néha tényleg könnyen elragadja az embert a „na majd én megmondom/megmutatom a tutit” hangulat, de minden esetben érdemes elgondolkodni, hogy tényleg nélkülözhetetlen-e a világ számára a paródiánk, vagy öncélú gúnyolódásba fordul át az írásunk. Senki sem tökéletes, mindenkinek van rossz napja, amikor nem tud azzal törődni, hogy a kelleténél kicsit nyersebben fogalmazza meg a mondandóját valakinek, aki számára nem szimpatikus, de ezek pillanatnyi, átmeneti „gonoszkodások”. Viszont mások kinevettetésébe, gúnyolódásba, lejáratásába ne fektessünk szándékosan energiát! Írtam már hasonlóról (A kezdő írók bátorításának hiányáról), és végezetül most is csak azt tanácsolom: nagy levegő, és ikszeld ki, ha nem tetszik egy történet. Vagy légy érett, és segíts, de ne uszíts!

 

Nektek mi a véleményetek az ilyen paródiatörténetekről? Írtatok már hasonlót? Esetleg valódi paródiát? Olvastok ilyen igénytelenséget parodizáló történetet? Ha igen, akkor miért?

Bétázásról V. 5 dolog, amitől minden béta kitépi a haját

A többi részt a bejegyzés alján érheted el.

Elérkeztünk a bétázós cikksorozat utolsó részéhez. Tulajdonképpen arról lesz szó, hogy te, mint író, mit ne tegyél, ha nem akarod elvenni a bétád kedvét a további önkéntes munkától. Ezek jó része saját tapasztalat, én többek között ezek miatt legtöbbször csak ismerősöknek bétázok, idegeneknek elvétve, mert sok esetben úgy éreztem, hogy nem érte meg annyi időt beleölni a munkába, az önzetlenséget nem mindig hálálják meg.

Ezt most nem azért írom le, hogy bántsak valakit, ujjal mutogassak — csak segítség azoknak, akik nem tudják, hogyan kellene viszonyulni a bétájukhoz. A listát próbáltam úgy összeállítani, hogy ne legyen átfedésben a Mit tegyél meg, mielőtt bétát keresel? című résszel, de természetesen azon pontok elmulasztása szintén kellemetlen percekhez és párbeszédekhez vezethet.

Mitől tépi ki a béta a haját (vagy az íróét)?

1. Ha az író megsértődik, bunkó, a béta hozzáértését kérdőjelezi meg

Semmi idegesítőbb nincs, mint amikor én bétaként akár órákat töltök el azzal, hogy segítsek jobb formába önteni valakinek a történetét, hibákat jelölök, megjegyzéseket teszek, kiemelem az erősségeket, véleményezek, erre az író teljesen kiborul a szavaimtól, és elküld melegebb éghajlatra. A kritika elfogadása szerintem tanulható folyamat, és megértem, ha a legelső komolyabb vélemény egy kicsit mellbe döfi az írót, viszont aki véleményt, javítást (bétázást) kér, az számítson rá, hogy nem csak ajnározást fog kapni. Nem azért, mert a kritizálás azt jelentené, hogy feltétlenül meg kell találni a nem létező hibát is a szövegben, hanem mert tény és való, hogy minden írásban találni javítható részeket. Gondoljunk bele, hogy a kiadóknál sem véletlenül dolgozik a megjelenő művekkel szerkesztő, egy külső szemlélő javítására még a profiknak is szükségük van.

Néhányan úgy tekintenek az írásaikra, mintha azok a gyerekeik lennének, az pedig tudjuk, milyen: mindenkinek a sajátja a legszebb, a legjobb, a hibáival együtt is imádható. Éppen az ilyen esetekben fordul elő, hogy az író nem tudja elfogadni, hogy mások szerint mégsem tökéletes az ő kis szeme fénye, és személyes támadásnak veszi, ha ez szóba kerül. És vannak olyanok, akik ennek ellenére maguk kérik a bétázást.

El kell fogadni, hogy a béta (néhány kivétellel) nem bunkóságból mutat rá a hibákra, jó szándék vezérli, és ha valami olyat jelöl javítandónak, amivel az író nem ért egyet, akkor meg kell beszélni, ez a legkézenfekvőbb megoldás. De a sértődés, a veszekedés és a személyeskedés nem az. (Egyébként írtam erről is cikket korábban: Hogyan fogadd a kritikát?)

2. Ha az író csak részben vagy egyáltalán nem javítja ki a hibákat

Bloggereknél bevett szokás, hogy a regényük fejezeteit folyamatosan töltik fel a netre, néhányan pedig már bétáztatják is a részeket publikálás előtt. Általában az ilyen oldalakon feltüntetik, ki szokta bétázni az adott történetet, ami egyébként egy jó referencia lehet az adott béta munkájáról.

Ilyen helyzetekben kellemetlen, ha az író önkényesen gondol egyet, és a hibáknak csak egy részét javítja ki, mielőtt felteszi a netre az írást. A többivel valamiért nem ért egyet, ez rendben van, de ezt nem jelezte, csak azt javította ki, amivel egyetértett. Pedig a béta neve továbbra is ott figyel az oldalon, hirdetve azt, hogy az illető kezeskedik a történet alapvető hibáinak kiküszöböléséről. Ilyenkor a kedves gesztus (a béta nevének kiírása) máris inkább kellemetlenné válik.

Velem előfordult már, hogy kijavítottam egy helyesírási hibákkal teli fejezetet, mindenhez magyarázatot is fűztem, szinte mondatonként kellett pirossal jelölnöm valamit. Úgy tűnt, az író nagyon boldog, hogy végre valaki segít neki (mert eleve úgy keresett bétát, hogy tisztában volt a rossz helyesírásával), aztán egy ideig nem jelentkezett. Eltelt pár hónap, mire a Facebookon megláttam, hogy publikálni kezdte azt a történetét, aminek én az első fejezetét bétáztam. A szöveg maga ugyanaz volt, de a hibáknak körülbelül a felét javította csak ki, és egy csomó olyat, amit még a Word is kijelzett, nem. Azóta sem értem, miért nem keresett meg, ha valami nem volt számára világos.

A megoldás: beszélgessünk! Ha valamivel az író nem ért egyet, kérdezzen rá a bétánál. Előfordul, hogy az egyik fél hibázik, hiszen emberek vagyunk, de a legegyszerűbb, ha használjunk a szánkat, és megoldjuk a nézeteltéréseket. Egyik béta sem olyan bunkó, hogy szándékosan elrontsa egy másik ember írását, de természetesen vannak olyan helyzetek, mikor a béta olyan dolgokat tanácsol, amikhez igazából nem ért (14 kritikus, akire ne hallgass című cikkem foglalkozott ezzel), de én azt vallom, hogy az ilyesmit meg kell beszélni. Ha íróként úgy érzed, hogy a bétád nem ért ahhoz, amit csinál, finoman a tudtára hozhatod, hogy te az adott dolgot másképp tudod, máshogyan tanultad. Lehet, hogy így sem kerülhetsz el egy feszélyezett párbeszédet, de az egyenesség, az őszinteség mindig jobb.

3. Ha az író eltűnik

Bosszantó, ha a béta dolgozott egy írással, de nemhogy egy köszit nem kap az írótól, de egyáltalán semmilyen választ, reakciót sem. Igenis tiszteld meg azt, aki időt szánt a művedre, akkor is, ha nem értesz egyet a megjegyzéseivel!

Eddig levonható a következtetés, hogy a legtöbb kellemetlenség író és béta között abból ered, ha a két fél nem kommunikál egymással. Szerintem a legtöbb probléma megoldható lenne, ha nem félnénk annyira a konfrontálódástól, de ezt éretten is tudnánk kezelni. Ezzel nem a kezdőket vagy a fiatalabbakat szerettem volna megcélozni, ugyanis tapasztalataim szerint az idősebbek között is ugyanúgy előfordul olyan személy, akivel nem lehet értelmesen megbeszélni a problémákat (ne keressetek ebben célozgatást, mert nem csak az írókra gondoltam, hanem en bloch a felnőttekre, igenis vannak köztük olyanok, akik nem tudnak koruknak megfelelően lereagálni bizonyos szituációkat — szóval a kor nem feltétlenül határozza meg a kritikához való viszonyulást).

Néhány évvel ezelőtt egy regény bétáztam. Hetente-kéthetente kaptam az új fejezeteket, amiket mindig töviről-hegyire átnyálaztunk az íróval, javítottuk, formáltuk, nagyon élveztem a közös munkát, és a történetet is élvezettel olvastam. Aztán egyszer csak megszakadt a kapcsolat. Az illető álneves Facebook-profilon tartotta velem a kapcsolatot, és egyik napról a másikra nem lépett be többé, és a blogját sem frissítette azután. Én aztán megértem, ha valaki rádöbben, hogy mégsem tudja befejezni a regényét (most erőteljesen magamra célozgatok), de szerintem igenis megérdemeltem volna egy rövid magyarázatot. Vagy akár tarthattuk volna továbbra is a kapcsolatot, mivel a hosszú hetek alatt igenis baráti viszony alakult ki közöttünk. Egy újabb eset, ami kicsit elvette a kedvemet a bétázástól.

4. Ha az író túlzottan védi a saját művét

Hidd el: senki sem fogja ellopni a sztorid első fejezetét. Ilyenről még csak kislányok körében hallottam, de komoly tervekkel bíró írók és béták nem fogják a bétázáskor megkapott regényedet a saját nevükön benyújtani egy kiadónak.

A bizalmatlanság legtöbbször abban nyilvánul meg, hogy az író nem hajlandó szerkeszthető formátumban átküldeni az írását, esetleg csak pdf-ben (nem mintha olyan nehéz lenne abból Word dokumentumot formázni). Ezzel viszont a béta munkáját akadályozzák: ha nem tud belenyúlni a szövegbe, nem tudja konkrétan megjelölni, hogy mihez akar hozzáfűzni valamit, akkor lehetetlenné tesszük a munkáját, amennyiben fél oldalnál nagyobb a bétázandó mű terjedelme.

Ha félsz attól, hogy egy idegennek átküldd az írásodat, legyél körültekintő! Nézz szét a már említett bétás csoportban (Világ bétái egyesüljetek), és keresd azokat a személyeket, akik gyakran bukkannak fel, láthatóan sokat és sokfélét bétáznak. Dolgozz ezekkel a személyekkel, ha így érzed biztonságban magad és az írásodat, de az ő munkájukat ne hátráltasd! Segíteni fognak, ha hagyod nekik.

5. Ha az író nem igazodik ki a saját művében

Korábban nem hittem volna, hogy van ilyen, de tényleg: akad, hogy az író mintha nem is ismerné a saját művét, még a címét is eltéveszti, vagy hiába kezdek el neki beszélni egy konkrét elemről a szövegből, nem is emlékszik rá, hogy volt ilyen a történetben.

A tanulság az, hogy ha régebbi írásodat is szeretnéd bétáztatni, legalább olvasd át, mielőtt elküldöd egy idegennek. Ne a javításkor kapkodd a fejed, mert nem emlékszel a főszereplőd nevére sem! Dolgozz kicsit te is az írásoddal. 🙂

 

Ezzel a végéhez értünk a bétázós cikksorozatnak. Én kicsit kevesebb lelkesedéssel, de a mai napig szoktam azért bétázni, szeretek segíteni másoknak, és úgy érzem, a bétázás az én történeteim minőségén is javít. Minden írónak ajánlom, hogy keressen olyan személyeket, akik külső szemlélőként átfutják a szöveget, mert sokszor olyan dolgokra mutatnak rá, amit maguktól az írók nem is sejtenének. A bétázás jó dolog — a bétázás szükséges.

Van valami a bétázással kapcsolatban, amiről még olvastatok volna a sorozat keretein belül? Még meggyőzhető vagyok, ha ajánlotok valami érdekeset, amire nem gondoltam, akár érkezhet még folytatás is. 🙂

 

A sorozat további részei:

Bétázásról I. Mi az a bétázás, és kinek hasznos ez?
Bétázásról II. A jó béta ismérvei
Bétázásról III. Mit tegyél meg, mielőtt bétát keresel?
Bétázásról IV. Az író dolga a bétázás után

Bétázásról IV. Az író dolga a bétázás után

A többi részt a bejegyzés alján érheted el.

Eljutottunk a bétázás során odáig, hogy a segítségre szoruló író megálmodta, és lehetőleg meg is találta a számára ideális bétát. A háttérben lezajlott a munka, a szerző pedig, ha mázlija van, tényleg kapott egy válaszlevélben küldött dokumentumot az írását illető javítási tanácsokkal, véleménnyel. Egy ideális világban a bétázás teljesen megfelel az összes olyan pontnak, amit a cikksorozat második részében már kielemeztem (A jó béta ismérvei), de vannak olyan teendői az írónak, amik akkor is „kötelezőek”, akár egyetért a bétával, akár nem.

Mit is kell tehát ilyenkor csinálni?

1. Megköszönni

Tudom, hogy most sokan veritek a falba a fejeteket, hogy miért egy ennyire magától értetődő ponttal kezdem — de higgyétek el, ezt is ki kell emelni. A béta dolgozott az író művével, akár hosszú órákat szánt rá a saját szabadidejéből, valamiféle segítő szándék vezérelte még akkor is, ha az egész szöveget pirossal bejelölve küldte vissza. Egy köszönömöt viszont akkor is illik visszapötyögni, ha egyáltalán nem tetszik, amit kaptál — a munka, az munka, amit önmagában igenis értékelni kell. Ne vedd magától értetődőnek!

2. Mérlegelni, minden hibával egyetértesz-e

A béta is csak ember, nem tévedhetetlen. Néha még az is előfordul, hogy egy tapasztalt író tanácsol olyasmit, amivel nem értesz egyet, ne aggódj, ettől még nem fog senki sem máglyán elégetni. A kételkedésed nem jelenti azt, hogy nem becsülöd az illető munkáját, vagy hogy túl beképzelt vagy ahhoz, hogy elfogadd a segítséget, vagy hogy a bétád rossz béta lenne. Ha úgy érzed, hogy egy hibának jelölt pont a te szemedben jó, akkor csak egy dolgot kell tenned…

3. Megvitatni a bétával azt, amivel nem értesz egyet, és nem hőbörögni

Összevontam most két pontot, hiszen ugyanarra vonatkoznak: az író hozzáállására. Ha olyan hibát találsz, ami szerinted nem hiba, a legegyszerűbb, ha megkérdezed a bétádat, hogy mégis mi vele a baj, magyarázza el részletesebben — egyáltalán ne szégyelld, hogy nem egyértelmű valami, elvégre a béta azért van, hogy segítsen. Intelligens módon igenis lehet ütköztetni a véleményedet a bétáddal, elmondhatod neki te is, hogy miért érzed úgy, hogy a javítása nem helytálló.

Amit viszont nem tehetsz meg, az az, hogy nekiállsz cirkuszolni, a bétáddal személyeskedni, anyukáját és egyéb felmenőinek ősi foglalkozását felemlegetni, a béta kompetenciáját kétségbe vonni. Legyünk felnőttek, és hát mivel elvileg írók vagyunk (vagy szeretnénk azzá válni), elvileg a szavak csavarásához nagyon értünk, hát használjuk ezt a képességünket, és beszéljük meg normálisan a nézeteltéréseinket.

Elismerem, vannak olyan helyzetek, mikor a bétázott művet visszakapva tudatosul benned, hogy ez a béta márpedig tényleg nem ért ahhoz, amit csinál. Mi ilyenkor a helyes teendő? Köszönd meg, de maradj csendben, hogy kerüld a konfliktust? Felnőttes megoldás. Vagy vállald fel a veszekedést annak érdekében, hogy a kedves bétajelölt rájöjjön, hogy nem kellene butaságokat tanácsolva félrevezetnie a kezdő írókat? Nehéz kérdés, és én nem is tudnám egyértelműen megválaszolni, melyik válasz a helyes. Én alapvetően legtöbbször szeretem elkerülni a konfliktust, viszont képtelen vagyok befogni a számat, ha azt látom, hogy egyesek szándékosan vagy sem, de hamis információkat ültetnek el a kezdők fejében (ezért született pl. a 14 kritikus, akire ne hallgass és a 16 jó és rossz tanács az írásról című írásaim — békésebb módon, közvetetten próbáltam tudtára adni néhányaknak, hogy nem kellene ostobaságokat elhitetniük másokkal). Mindenesetre tény, hogy ha megkérdőjelezed valakinek a hozzáértését, általában a többség nem fog egyetérteni vele. (Kapcsolódó témájú cikk: Hogyan fogadd a kritikát?)

4. Mérlegelni több vélemény közül, ha vannak

Mégis mit kell tenni, ha két béta ugyanannak a szövegnek ugyanazt a verzióját olvasva teljesen mást állapít meg? Könnyebb eset, ha az egyikük nem tud belekötni, csak áradozik, míg a másik belejavít — általánosságban elmondható, hogy nincs olyan szöveg, amibe nem lehetne belejavítani, akár a béta saját, szubjektív érzései szerint, ha máshogyan nem.

Viszont mi van akkor, ha a két (vagy több) béta teljesen eltérő dolgokat tart az írás erősségeinek és gyengeségeinek? Honnan tudja az ember, hogy kire kell hallgatnia? A válasz szerintem a harmadik pontban keresendő: vitasd meg az összes bétáddal, mit gondol a hibáidról. A beszélgetések során rájöhetsz, hogy valamelyikőtök félreértette a másikat, vagy hogy egyáltalán melyik béta tudja igazán megfogalmazni, mi a probléma — ha szavakba tudja önteni, mi a baj, abból már ki tudsz indulni, eldöntheted, hogyan javítod ki.

Vannak helyzetek, amikor viszont csak tanácstalanul álldogálsz, és tényleg nem tudod eldönteni, melyik bétának higgyél, esetleg még az érveik is ellent mondanak egymásnak. Erre nincs általános szabály, de kiindulhatsz abból, hogy melyikük a tapasztaltabb, melyikük mozog otthonosan abban a műfajban vagy zsánerben, amiben te alkotsz. És ha végképp nem jutsz semmire, akkor felkérsz még pár embert, hogy nézze át az írásodat, előbb-utóbb a mérleg el fog dőlni az egyik irányba.

5. Kijavítani a hibákat

Azt hiszem, legalább egyszer leírtam már ezt a bétázós cikksorozatban, de az ismétlés a tudás anyja, megteszem még egyszer: a béta dolga nem az, hogy a neki elküldött írásba belejavítson, és egy általa jónak vélt verziót visszaküldjön! Azzal nem segíti elő az író fejlődését, abból nem származik tanulás. Sok hibát ráadásul nem is lehet egyértelműen javítani, de én tartom magam ahhoz, hogy még a helyesírási hibákat is inkább csak megjelölöm és megmagyarázom egy megjegyzés keretei között, nem javítom őket ki. Rögzüljön csak az íróban, míg ő átírja, elvégre az lenne az ő célja is, hogy fejlődjön a bétázás által, nem az, hogy mással szedesse ráncba a saját hibás szövegét.

6. Folytatni

Akár azt is megteheted, hogy visszaküldöd a bétádnak a kijavított fejezetet, elvégre ő az, aki az eredeti és az új verziót is ismerve külső szemlélőként meg tudja állapítani, hogy a változtatások előnyére váltak-e a fejezetnek, illetve további tanácsokkal láthat el a folytatást illetően.

Én személy szerint azt gondolom, hogy az ember mindenfajta írására ráfér egy idegen átfutása; a legjobb pedig, ha találsz egy hosszabb távon is veled dolgozó bétát, aki ismeri az erősségeidet, a gyengeségeidet, a típushibáidat, aki esetleg egy hosszabb történet írását is végigkíséri, ezáltal nem csak az első pár fejezethez tud érdemlegesen hozzászólni, hanem egészében tekinthet majd a regényre. A jó béta kincs, sose engedd el!

 

Én ezekhez szoktam magam tartani, mikor valaki bétázza az én írásomat. Van, amit ti másképp csináltok? Meséljetek, hogyan szokott zajlani nálatok a bétázás!

 

A sorozat további részei:

Bétázásról I. Mi az a bétázás, és kinek hasznos ez?
Bétázásról II. A jó béta ismérvei
Bétázásról III. Mit tegyél meg, mielőtt bétát keresel?
Bétázásról V. 5 dolog, amitől minden béta kitépi a haját

Bétázásról III. Mit tegyél meg, mielőtt bétát keresel?

A többi részt a bejegyzés alján érheted el.

Ha végre rászánod magad, hogy bétát keress, jól gondold át, mit vársz majd el. Meg nem beszélt részletek, kimaradt információk nemcsak kellemetlen párbeszédekhez vezethetnek, hanem kevésbé szakszerű segítséget is kaphatsz miattuk. Ezen felül tégy meg mindent, hogy a jövendőbeli bétádnak ne kelljen felesleges köröket futnia a munkáddal!

A legtöbb felsorolt pont egyaránt vonatkozik arra, ha idegen bétát keresel, vagy ha egy ismerősöddel beszéled meg, hogy javítsa ki az írásodat. Emellett természetesen mindenkinek megvan a maga módszere, ahogyan dolgozni szeret, de nem árt ezeket rögtön letisztázni a félreértések elkerülése végett.

Mit kell megtenned vagy átgondolnod, mielőtt bétát keresel?

1. Javíts ki mindent, amit te magad is tudsz!

Írtam korábban, hogy én leggyakrabban helyesírást javítok. Saját példámból kiindulva, piszokul idegesítő, mikor megnyitok egy átküldött Word-dokumentumot, és a program a szöveg felét pirossal aláhúzza az elgépelések és felismerhetően rosszul írt szavak miatt. Az előző részben (A jó béta ismérvei) azt is kifejtettem, hogy a Word nem beszél tökéletes magyarsággal, de az alapokat nagyon jól tudja. Éppen ezért szerintem az a MINIMUM, hogy minden tőled telhetőt megteszel, hogy az írásodat a lehető legjobb formájában küldd el a bétádnak.

Nem fizetsz nekünk, ingyen és bérmentve, kvázi kedvességből csináljuk, a saját szabadidőnkből áldozunk rád, abból az értékes időből, amit akár a saját történetünkre, más jellegű elfoglaltságainkra vagy mások írásainak javítására is fordíthatnánk.  Ne szórakozz tehát az önkéntességünkkel, mert nem a mi dolgunk, hogy olyan dolgokat javítsunk ki, amiket te magad is tudsz. (Ha pedig mégis így alakul, akkor egy esetleges magyarázat mellé ne pöffeszkedj, hogy mit okoskodik neked a szerencsétlen béta olyan dolgokról, amiket már jó rég óta tudsz!)

Úgy vélem, hogy mielőtt átküldöd valakinek az írásodat, az a minimum, hogy legalább többször átolvasod, gondolkodsz, hogy tudod-e még csiszolgatni, mielőtt továbbadod.

2. Tedd könnyen átküldhető és szerkeszthető formátumba az írásodat!

A halálom, mikor elvállalok egy bétázást, és az illető elküldi a története blog- vagy Wattpad-linkjét — utóbbiból kimásolni sem tudok részleteket, szóval ha például egy egész bekezdést megjelölve szeretnék megjegyzést tenni, akkor nekem kellene szavanként kimásolnom az egészet.

Ne aggódj, nem fogjuk ellopni a történetedet! Persze, válogasd meg, hogy kinek küldöd el az írásod nyers verzióját, de igenis küldd el, ne csak megmutasd! Nem várhatod el senkitől, hogy oda-vissza kattintgasson több ablak között, mert te túlontúl félted a szellemi termékedet, vagy szimplán lustaságból nem szeretnéd az egyébként is csak a blogod szerkesztőjébe elmentett történetedet kimásolni.

Meg kell beszélni, nyilván, hogy mindenkinek megfelel-e például a Word (ami a legelterjedtebb, viszont ez nem jelenti azt, hogy mindenki ezt használja). Én azért tartom hasznosnak, mert könnyű egy kijelölt szöveghez megjegyzéseket fűzni, valami a korrektúrázással javításokat jelölni. Sokkal jobb, mint hogy minden egyes szó mellé, bele az eredeti szöveg közepébe, odapötyögjem a gondolataimat.

3. Találd ki előre, mit vársz el a bétádtól!

Ezeket az elvárásokat legjobb már akkor megosztani a bétáddal, mikor kiteszel egy hirdetést, hogy mire keresel embert (pl. a cikk előző részében is említett csoportba, a Világ BÉTÁI egyesüljetek-be). Nem mindegy, hogy te a helyesírási hibák javítását, a logikai bukfencekre való rámutatást vagy az első fejezet ütőképességét szeretnéd véleményeztetni és/vagy javíttatni, és értelemszerűen a béta is úgy áll hozzád és az írásodhoz, hogy ezeknek tudatában van. Ellenkező esetben morgás lesz belőle, ha a béta kijegyzetel neked minden helyesírási hibát, aztán közlöd vele, hogy nem is erre voltál kíváncsi.

El kell döntened (ha szeretnéd), hogy a célközönségedből olvasson-e valaki vagy sem. Tegyük fel, hogy van egy romantikus ifjúsági regényed, amiben a főszereplők tizenhat évesek, a problémáik is ehhez mértek. Elsősorban ajánlott a célközönségeddel elolvastatni a művedet (tehát tizenévesekkel), hogy lásd, egyáltalán megfogja-e azokat a személyeket az írásod, akiknek szánod. Viszont ajánlott olyanokkal is megnézetni, akik kívül esnek a köröd (például egy fiatal lány szemszögéből írt regényt egy idősebb férfivel), hiszen egy teljesen más szemléletnek lesz így alávetve az írásod, ami mindenképp hasznára válik (és persze a béta ne akarja a könnyed tiniszerelmet eltűntetni, csak mert ő ezt pontosan így már nem érzi át — erről szólt A jó béta ismérvei).

Néhányan nem csak egyetlen írásukhoz keresnek bétát, hanem egy állandó személyt, aki több novellájukat, esetleg a még íródó regény folyamatosan születő fejezeteit szeretné javíttatni. Ezt sem árt közölnöd a jövendőbeli bétáddal: ha te hosszútávra keresel valakit, akkor ne legyen félreértés abból, ha a bétád egy fejezet után ki akar szállni, mert nem gondolta volna, hogy a munka tovább tart, mint a prológus.

4. Pontosan írd le, mit vársz el és mit adsz cserébe!

Ha eljutottál addig a pontig, hogy magadban kitaláltad, mit vársz el az ismerős vagy ismeretlen bétádtól, ideje megírnod a felkérést! Még barátok között sem árt tisztázni egyet s mást a véleményezendő műről a gördülékenyebb munka érdekében.

Mindenképp írj pár szót a történetről, amit véleményeztetnél! Ha mást nem, legalább a műfaját és a zsánerét tűntesd fel, hogy biztosan olyan embert találj, aki az ilyesmit szereti és otthonosan mozog a témában (például nem mindenki szeret horrort vagy sci-fit olvasni, és az sem mindegy, hogy egy egyrészes novellát vagy harmincfejezetes regényt írtál).

Írd le, milyen terjedelmű eddig az írás, és ebből mennyit szeretnél véleményeztetni! Általában az a jellemző, hogy vaktában senki sem vállal be egy egész regényt, az első pár fejezetet szokták megmutatni, azután dől el a további közös munka sorsa.

Írd le azokat, amiket az előző pontban elgondoltál: milyen segítségre van szükséged, kit szeretnél felkérni. A határ pedig a csillagos ég: ha úgy érzed, valamit még ezeken kívül muszáj belefoglalnod, tedd meg! A több információ jobb, mint a kevesebb.

Cserébe pedig általában szintén bétázást szoktak felajánlani. Nem törvényszerű, hogy csak azok segítenek a másiknak, akiknek már nincs hova fejlődniük (sőt, mutassatok nekem olyan írót, aki már elérte a maximumot), általában oda-vissza történik a javítás, hasonló arányban. Ha te egy novellát szeretnél átnézetni egy idegennel, írd oda a végére, hogy cserébe hasonló terjedelemben te is szívesen beleolvasol a másik művébe — hidd el, többen fognak reagálni a keresésedre!

5. Beszéld meg a bétáddal a részleteket!

Ha megvan a kiválasztott, egyezzetek meg olyan magától értetődő dolgokról, hogy pl. hogyan küldöd el neki az írásodat (Facebookon, e-mailben…), akár megkérdezheted tőle, tud-e említeni olyan írókat, akiknek bétázott már, egyértelmű-e számára minden, amit szeretnél a javításban, megtudakolhatod, hogyan szokott dolgozni. Ahhoz, hogy mindketten elégedettek legyetek a végeredménnyel, elengedhetetlen a kommunikáció.

 

Én ezeket tartom szem előtt, mikor bétát keresek. Tapasztalataim szerint ezeket szükséges megtenni vagy éppen átgondolni, hogy lehetőleg zökkenőmentesen menjen a közös munka. Ki tudnátok még egészíteni valamivel a listámat?

 

A sorozat további részei:

Bétázásról I. Mi az a bétázás, és kinek hasznos ez?
Bétázásról II. A jó béta ismérvei
Bétázásról IV. Az író dolga a bétázás után
Bétázásról V. 5 dolog, amitől minden béta kitépi a haját

1234