• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Hogyan fogadd a kritikát?

A cikk előzményéül szolgáló Hogyan írj kritikát? c. írást a linkre kattintva éred el. Ha még nem olvastad, akkor hajrá, ugyanis a második részben számtalanszor fogok visszautalni rá.

Miért is kell erről írni?
Jogosan merül fel a kérdés a kedves olvasóban. Mégis ki lenne olyan hülye, hogy nem tudja, a kritikát meg kell köszönni, örülni kell neki és erről egy vidáman csicsergő válaszban kell biztosítani a véleményírót?

A válaszom erre csak annyi: többen vannak, mint elsőre gondolnánk.

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy akinek problémái vannak a kritikák helyes elfogadását illetően, azok egytől egyig villognak a szegénységi bizonyítványukkal. Mert nyilván nem ilyen egyszerű a helyzet, erre már sokszor rávilágítottam (nem is tudom, melyik cikkemet linkeljem referenciaként – szinte bármelyiket az Írói lélektan kategóriából).

Úgy hiszem, hogy egy rosszul lereagált kritika mögött is legtöbb esetben nem az író agresszív jelleme, alacsony IQ-szintje vagy az önmaga tökéletességébe vetett hite áll, hanem valami roppant egyszerű dolog: az önbizalomhiány, ami mindannyiunk mumusa. De ne szaladjunk ennyire előre.

Alapfogalmak
Itt is lényegesnek tartom leszögezni, hogy nem a „nagyokról”, a befutott írókról, sem a hivatásszerűen kritikaírással foglalkozókról fogok írni. Az amatőr írókat hívom most az egyszerűség kedvéért íróknak, a kritika szó alatt pedig a főleg neten keresztül kapott véleményeket értem, amit általában szintén kezdők írnak a társaiknak.

Először is tanuljunk meg különbséget tenni bizonyos dolgok között
Egy hibákat kiemelő kritika (többnyire) önzetlen segítségnyújtás. Még akkor is, ha nem kérted. Bizony! Onnantól kezdve, hogy valamit kiteszel a netre, az bárki számára elérhető, és amellett, hogy egy bizonyos olvasói réteget szórakoztat, mindig lesz olyan, aki valamit jobban tud. Ezt nem pejoratív értelemben írtam, hanem arra célzok, hogy mindig vannak nálunk tapasztaltabb, ügyesebb, tanultabb amatőr írók, ezt el kell fogadni. Onnantól kezdve, hogy ez az amatőr író a saját idejét és energiáját áldozta arra, hogy a te történetedet végigolvassa, és azután rámutasson a hibáidra, fel kell fogni, hogy ezt nem a saját szórakozásából teszi (egy-két kivétellel, valljuk be). Ha csak arra menne ki a játék, hogy az illető mások írásait felhasználva (mások hibáiból tanulva) akarna jobb íróvá válni, akkor nem fáradna azzal, hogy írásba szedje az észrevételeit és elküldje neked. Ezzel a te fejlődésedet akarja, még ha bicskanyitogató stílusban is teszi ezt (de erről már beszéltünk az előző részben).

Nyilván nem szabad minden kritikát figyelembe venni – ehhez az kell, hogy egy kommentről egyáltalán eldöntsük, véleménynek számít-e, vagy puszta trollkodás. Ha olyan kommentet kapsz, ami rövid, semmit sem tartalmaz az írásodról, és ráadásként egyértelmű belőle a bántó szándék (khm, „ez de szar” és társai), akkor azért ne zuhanj magadba, és ne vond le azonnal a következtetést, miszerint te tényleg egy ürülék szintjén állsz íróként, és ezért most azonnal bezárod a blognak csúfolt kócerájodat. Ha viszont feltűnően gyakran kapsz ilyen jellegű véleménynyilvánításokat, akkor azért gondolkodj el rajta, hogy valamit rosszul csinálsz, például kinek tettél ennyire keresztbe…

A következőkben viszont azt a helyzetet elemezném, amikor segítő szándékkalérkezett egy olyan kritika, ami többek között a hibák felsorolását is tartalmazza.

Tehát: mit ne válaszolj egy kritikára

1. Ne mondd azt, hogy nem kötelező elolvasnia a történetedet! Fentebb már írtam: onnantól kezdve, hogy feltettél valamit a netre, az bárki számára elérhető, bárki olvashatja, bárki kinyilváníthatja róla a véleményét. Nem kifogás.

2. Ne gondold azt, hogy bántani akar a kritikus! Ezt is mondtam már: senki sem szórakoztatja saját magát a kritikaírással, hogy ezzel is keresztbe tegyen egy tök idegennek, akivel valószínűleg soha az életben nem találkozott. Ha nem haragítottad magadra, akkor mégis mi oka lenne kötözködni? Belefektetne egyáltalán bárki is annyi energiát egy személy piszkálásába, hogy elolvassa az illető művét és szakszerűen véleményezze azt? (Mármint amatőr tekintetben szakszerűen, ezt is értjük.)

3. Ne gondold, hogy a személyeddel van baja! A „tutira azért kötözködik, mert féltékeny a sok olvasómra” és hasonló gondolatokat most felejtsd el. Tud neked ártani azzal, hogy ír egy kommentet, amiben felsorolja a hibáidat? Maximum elszomorodsz tőle mondjuk egy napig. Ha logikusan gondolkodsz, egy kritikát úgy tud esetleg befolyásolni a személyről alkotott vélemény, hogy az illető szigorúbban viszonyul a hibáidhoz. Ami viszont nem feltétlenül hátrány! Gondolj erre pozitívan: szigorúbb vélemény egyenlő több fejlődéssel a te részedről!

4. Ne keresd a rejtett üzeneteket a kritikában! Ez némileg a második és a harmadik pont összefoglalása, hiszen valljuk be: igenis vannak olyanok, akik a véleményükkel, az írásaid lehúzásával bántani akarnak, esetleg ismeretlenül is bajuk van veled, emiatt pedig igencsak bunkó stílusban foglalják össze a véleményüket. Aláírom, van ilyen. De nem szabad rögtön ezekre gondolnod, ha olyan kritikát kapsz, ami neked elsőre nem tetszik. Ha nem egyértelmű a kritikus szavaiból, hogy valamiféle bántó szándék vezérli, akkor ne is próbáld meg ezt belelátni! Ha úgy érzed, nem egyértelmű, akkor inkább aludj egyet, mielőtt újra átrágnád magad a véleményen, vagy kérd meg egy barátodat, hogy olvassa el ő is. De ne azzal erősítsd meg magadban az ellened irányuló összeesküvés-elméletet, hogy beleképzelsz olyan dolgokat a sorok mögé, amire esetleg a kritika írója sosem gondolt. El kell azt is fogadni, hogy bizony vannak olyanok, akik szeretnek csípősen fogalmazni, de ez még nem jelenti azt, hogy bárkinek is álmatlan éjszakákat akarnak okozni.

5. Ne kezdd el megmagyarázni a kritika minden pontját! Nem arról van szó, hogy minden egyes felvetéssel birkamód egyet kell értened, és mindent a kritikus szájíze szerint kell javítanod (erről bővebben később), de ne is ess át a ló túloldalára! Ne abból álljon a kritikára írt válaszod, hogy minden egyes pontra találsz valamilyen kibúvót, és akkor aztán a végén ott tartasz, mintha nem is érkezett volna vélemény, mert te az egészet hárítottad. Igenis rágd át magad minden egyes gondolaton, elemezd, akár kérj segítséget valakitől, aki minden írásodat át szokta nézni, hogy ő mit gondol. Ne takarózz olyanokkal, mint pl. „nekem nem olyan fontos a helyesírás” vagy „hát az én világomnak ezek a szabályai, és nem érdekel, ha szerinted tök logikátlan az egész”, főleg ne azzal, hogy „de hát ez egy kitalált történet, itt nem kell logikusnak lennie semminek, én meg így találtam ki és kész”, hanem gondolkozz. Biztosan nem véletlenül mondta azt a kritikus, amit, és még ha nem is értesz egyet valamivel, azt is indokold meg, hogy miért nem, ne csak lesöpörd a véleményt a válladról, mint aki jól végezte dolgát.

6. Ne támadj, ne kezdj el személyeskedni! Tegyük fel, hogy fájt a kritika. Igenis van, hogy a kedvesen írt vélemény is ütni tud, mert alapjaiban rázza meg a történetet vagy az író magába vetett önbizalmát. A lényeg az, hogy bármennyire is fáj, egy jó szándékkal érkezett kritika íróját ne küldd vissza az anyjába. Számolj el magadban százig, aludj rá kettőt, nyugtasd le magad valahogyan, de soha ne süllyedj egy bizonyos szint alá, mert az már igenis a te szegénységi bizonyítványod, és jogos lépés az olvasóidtól, ha ezek után ők is inkább eltávolodnak tőled. Senki sem csodál szívesen olyan embert, aki bármiféle kritika érkezése esetén a nyálát fröcsögve támad mindenkire.

7. Ne hagyd figyelmen kívül a kritikát! Tiszteld meg azzal a kritika íróját, hogy ha már eltöltött némi időt a történeted olvasásával, elgondolkodott azon, hogyan lehetne rajta javítani, akkor te ezt igenis figyelembe veszed. Válaszolsz, mérlegelsz, törődsz vele. Neked írta, kifejezetten neked, bunkóság vele nem törődni.

És mit KELL írnod egy válaszba?

1. Köszönd meg! Mint mondtam, valaki a saját idejét rád áldozta, ahelyett, hogy pl. a saját írásaival törődött volna, pihent volna vagy bármi mást csinált volna. Az a minimum, hogy kifejezed, mennyire értékeled azt, hogy segíteni akart.

2. Legyél kedves és udvarias! Még ha esetleg nem is vagy teljesen megelégedve a neked írt kritika hangszínével, ez még nem azt jelenti, hogy neked is le kell süllyedned arra a bizonyos szintre. Mutasd meg, hogy téged jól neveltek, mindig legyél kedves. (Tudjátok, mennyire nem alapvető ez még akkor sem, ha az ember tényleg kedvesen írja a kritikát??)

3. Ismerd el, hogy nem vagy tökéletes! Persze nem kell ennek szó szerint így hangot adnod a válaszodban, pusztán a hozzáállásodon érződjön, hogy felfogod, amiről a kritikaíró beszélt, elfogadod a hibáidat és igyekszel javítani.

4. Reagálj a kritika egyes pontjaira, nyugodtan mondd el, ha valamivel nem értesz egyet! Olvastam már olyat, hogy a kritikus nehezményezte, hogy egy bizonyos információ nem derült ki a szövegből, mire az író jelezte, hogy erre pontosan hol került sor. A kritikus elnézést kért, amiért figyelmetlen volt, és visszavonta a vélemény erre vonatkozó pontját. Ez most csak egyetlen példa, de igenis előfordulhat, hogy valamivel nem értesz egyet, esetleg te valamit szándékosan írtál úgy, ahogy, és ez nem tetszett valamiért a kritikusnak. Magyarázd meg neki! Ne kioktasd, hanem értelmesen foglald össze, mire gondoltál, mikor azt írtad, mit szerettél volna kifejezni vele. Ettől függetlenül lehet, hogy nem sikerült azt elérned az írásodban, amit szerettél volna, de ha már a kritikus látja, hogy valamit okkal csináltál, akkor vagy ő is elgondolkodik rajta, vagy felhívja a figyelmedet arra, hogy miért is hibás a gondolatmeneted.

5. Kérdezz rá, ha nem értesz valamit! Nem ciki ám! Inkább mutass érdeklődést valami iránt, ami számodra nem egyértelmű, minthogy figyelmen kívül hagyj valamit, ami esetleg fontos! A kritikaíró nem azt fogja ebből leszűrni, hogy egy komplett idióta vagy, hanem hogy szeretnéd jobban megérteni a problémát, és ezáltal valószínűleg fejlődni is szeretnél, tehát mindenképpen értékelni fogja az igyekezetedet.

6. Kérj segítséget! Legegyszerűbb példa: ha a kritika alapján a véleményíró tisztában van a helyesírás szabályaival, te pedig nem, akkor nyugodtan megkérdezheted, szabadidejében lenne-e kedve elmagyarázni az alapokat, esetleg átnézni pár korábbi írásodat is ilyen szempontból. Ha nem is a kritikustól, de mástól is nyugodtan kérj segítséget, ott vannak erre a blogos és amatőr írós csoportok a Facebookon, csak hogy a legkézenfekvőbbet említsem. Sosem ciki azt mondani, hogy valamiben fejlődnünk kell, ugyanis hiába túlmisztifikált dolog az írás: akkor is megvannak a maga szabályai, praktikái, és senki sem születik úgy, hogy ezeket betéve tudja.

Továbbá: értékeld a legkevesebbet is

1. A rövid bátorítások: a ”Folytit légyszi” kommentekről szóló írásomban is kifejtettem már, hogy a rövid véleményeknek is ugyanúgy kell örülni, mint a hosszan kifejtettnek.

2. Feltűnően sok kötekedő esetén: ha azt látod, hogy szinte minden komment a hibáidat ecseteli, akkor igenis el kell gondolkodnod azon, hogy valami tényleg nincs rendben. De ez nem azt jelenti, hogy el kell könyvelned magadban, hogy nincs tehetséged az íráshoz, és soha többé ne fogj a kezedbe ceruzát! Épp ellenkezőleg, aki képes elfogadni, hogy fejlődnie kell, azokban van a legtöbb lehetőség, hiszen saját maguktól fogják keresni a megoldásokat. Mindig haladj előre céltudatosan, a negatív visszajelzések is csak erősítsenek meg a tudatban, hogy van még hová fejlődnöd, de ez csak rajtad múlik!

3. Kedvelések, pipák, csillagok: Bloggeren és Wattpaden is van, amikor csak ezekkel fejezik ki az olvasók a véleményüket. Kevesebben foglalják szavakba a gondolataikat, de ez még nem azt jelenti, hogy amit te írsz, azt magasról letojja mindenki. Gondolj arra, hogy a szorgos munkának mindig lesz eredménye, tehát ha az elején úgy is tűnik, hogy keveseket foglalkoztat a történeted sorsa, akkor is csak dolgozz tovább, és hidd el, az emberek észre fogják venni a belefektetett munkádat! Írj annak a kevés embernek, aki követ és számít rád, de sose erőszakold ki a véleménynyilvánítást (gondolok itt arra, hogy „ha nincs meg X darab komment, akkor nem hozok új részt!”), mert ezzel arrogáns személyiség benyomását keltheted, és ez elveszi a kedvét a történettől az új olvasóknak. Ki akar olyan sztoriba belekezdeni, amit csak akkor fejeznek be, ha az író úgy érzi, a neki megfelelő mértékben lett kinyalva a szebbik fele? De hidd el nekem: ha szorgosan dolgozol, észre fognak venni az emberek.

De most tényleg: miért kell egy ilyen cikknek megszületnie?
Nem hiszem, hogy bárki is megrögzötten paranoiás vagy jelleméből adódóan agresszív alak lenne. Nem ott kell keresni a rossz reagálások okát, hogy milyen problémái vannak az illetőnek (bár itt is érvényes az előző rész egy pontja: ha valami egyéb bajod van, azt ne az olvasóidon töltsd ki!), netán hány éves (abból a közhiedelemből kiindulva, hogy csak a tinik tudnak hisztizni egy nekik nem tetsző komment láttán). Az ok sokkal inkább belülről fakad a legtöbb esetben.

Mind szeretnénk azt látni, hogy az írásunk kiemelkedő, fantasztikus, megmelengeti az olvasók szívét. Hiszen a publikálásnak többek között ez az oka: megmutatni a közönségnek és megszerettetni vele a munkánkat. Néhányan úgy gondolunk a műveinkre, mint a tulajdon gyermekeinkre, és ugyan ki hallgatná szívesen, hogy az ő porontyát mások szidják – kioktatják a szülőt, hogyan kell nevelni? Éppen ezért én azt gondolom, nem árt némi távolságot tartanunk a saját írásainkkal szemben, és felmenteni őket a „gyerekeink” körből. Bármilyen nehéz is, de meg kell próbálni őket reálisan látni, egy formálódó, alakítható masszának, ami sosem érheti el a tökéletességet, még ezernyi béta és igazi szerkesztő keze által sem. Még a kiadott könyvek sem tökéletesek, mert nyilván mindenkinek más az ízlése, nem tudunk a világon mindenkinek megfelelni.

Rossz érzés abba belefutni, hogy a történetünk, amit esetleg pont a legjobbnak éreztünk, mégsem annyira kiemelkedő, mint hittük. Egy pillanat alatt összedőlhet egy ember önbizalma – de ezt saját magunkban kell helyre tennünk, nem óvatoskodhat minden egyes szavával a kritikus arra gondolva, hogy mi van, ha ez az író is olyan érzékeny fajta. Az önbizalomhiányunk okát magunkban kell meglelnünk, egyensúlyt kell tartanunk, és azt is elfogadni, ha valamit rosszul csináltunk, és azt is, ha valami mellett sziklaszilárdan kiállunk, mert meggyőződésünk, hogy az nem hibás. Mert ilyen is van. Magadnak kell mérlegelned, mit fogadsz meg, de sosem eshetsz át a ló egyik vagy másik oldalára.

Úgy gondolom, megtanulni kezelni a kritikát, a nekünk nem tetsző véleményt főleg tanulás kérdése. Elkerülhetetlen, ha feltesszük a netre az írásainkat, hogy előbb-utóbb megjelenjen valaki, akinek igenis van komolyabb hozzászólnivalója. Ha szeretnél minél hamarabb hozzászokni ehhez, akkor igenis ugorj a sűrűjébe! Kérj véleményeket vadidegenektől, tedd fel az írásaidat minél több helyre. A hibáinkat nem csak azért kell megtudnunk, hogy tisztában legyünk velük, hanem hogy gyakorlás útján kijavítsuk őket.

Klisé ugyan, de nagy igazság: az életünk úgyis egy sírig tartó tanulás. Még az írással kapcsolatban is.

 

Meséljetek: milyen volt a legdurvább kritika, amit kaptatok? Hogyan reagáltatok rá? Nem ciki, nekem is hozzá kellett szoknom, hogy nem mindenkinek tetszik, amit csinálok – kivele, nálatok is előfordult sértődés? 

Hogyan írj kritikát?

Szerettem volna írni egy összefoglaló cikket a kritika írásáról és fogadásáról, viszont rájöttem, hogy külön-külön is bőven annyit tudok rizsázni a témákról, hogy megéri inkább kettébontani. Íme, ma arról fogok mesélni, hogy szerintem hogyan kell kritikát írni, én hogyan szoktam és hogyan tartom helyesnek.

Minden írópalánta életében, aki rászánta magát arra, hogy megmutassa szélesebb köröknek is az írását, eljön az a pont, amikor már tűkön ülve várja az olvasói véleményeket. Ez történhet úgy is, hogy az illető felteszi a netre az alkotását (pl. blogra, Wattpadre, Facebookra, más írós oldalakra, Anime-fanfiction Style-ra…), közvetetten (átküldi egy vagy több konkrét személynek – lektornak, bétának, közösségtől függ, melyik elnevezést használjuk amatőr körökben – véleményezésre) vagy személyesen is odaadhatja valakinek. Nem mindegy viszont, hogy az említett módok közül hogyan jut el az olvasóhoz az írás, és az is fontos, melyik oldalon állunk, a véleményező vagy a véleményt kérő szerepében. Ebben a cikkben tehát a téma egyik felét vesézem, azaz a kritikaírás általam helyesnek vélt módjáról fogok hosszan értekezni. Többnyire nem azt szeretném majd megmondani, hogy mi az egyetlen helyes viselkedési mód; azt szeretném megmutatni, hogy szerintem hogyan ideális kezelni ezeket a helyzeteket, hogy az adott esetben én hogyan tenném.

Alapfogalmak a cikkben

Legelőször is tisztázni szeretném, hogy mely kifejezések alatt mit fogok érteni. Az egyszerűség kedvéért az amatőr írókat is szimplán írókként fogom emlegetni a cikkben. Továbbá a kritika szó mibenlétét is szeretném megalapozni: jelen helyzetben a bloggerek és amatőr írók által kritikának nevezett véleményezést értem ez alatt, amikor amatőrtől érkezik amatőrnek.

Hogyan NE írj kritikát

A legfontosabb: nőj fel és lépj túl a korábbi sérelmeiden. Elég nyersnek hangzik ez, de a lényeget összefoglalja. A kritikaírásban ne arra lásd a lehetőséget, hogy jól leolts valakit, még ha rossz is, amit az illető ír. Ne arra hajts, hogy teljesen elvedd a kedvét az írástól (mert ki az ördögnek képzeled magad, hogy meghatározd bárkiről is, hogy van-e joga írni – rémlik ez a korábbi, A kezdőírók bátorításának hiányáról c. cikkemből?), és ne is azért írd le harapósan a véleményedet, mert neked éppen kompenzálnod kell a belső haragodat.

Mit is kompenzálhatsz?

Nem egyszer fordult már elő velem, hogy olyan netes vitának, kommentháborúnak voltam szemtanúja (vagy éppen résztvevője), amiben az egyik fél – többnyire a vehemensebb – egyszer csak közölte, hogy a frusztrációjának az az oka, hogy ő most egyéb okból ideges. Ez lehet fáradtság, valós életbeli vita, hétköznapi stressz – egyszóval valami olyan oka van a belső feszültségének, aminek semmi köze az íráshoz vagy a blogoláshoz –, de okozhatják ezt közvetlenül az alkotáshoz vagy alkotóhoz fűződő ellenérzések is. Jusson eszedbe, hogy csak azért, mert te esetleg korábban egy bunkó stílusban írt kritikát kaptál, ami összezúzta az önbizalmadat, még nem kell neked is ugyanígy lesújtanod másokat. Az is előfordulhat, hogy magával az író személyével van bajod: esetleg korábban összevesztél az illetővel, és még nem tudtátok megbeszélni a konfliktust, vagy olyan témában ír, amit egyáltalán nem kedvelsz (pl. One Direction, homoszexuálisokról szóló írások vagy a Wattpadan mostanában egyre népszerűbb apucis történetek, amikről bővebben Az erotikus történeteket író kiskorúakrólc. írásomban olvashatsz; csak hogy megemlítsek párat a legmegosztóbb témákból).

Én úgy vagyok vele, hogy ha a történettel ilyesfajta problémáim vannak (pl. piszokul nem értek egyet a vérfertőző kapcsolatok idealizálásával), akkor inkább nem idegeskedem rajta, hiszen mi értelme lenne? Inkább felteszem magamnak az alábbi kérdéseket:

Meg fog változni az író véleménye a saját írásáról az én kritikám által? Néha ez kifejezetten előnyös lenne (pl. az előbb említett apucis írásoknál), de nem akarok a közvélemény által rossznak ítélt írások vonalán megmaradni. Szóval vannak helyzetek, amikor butaság lenne ezt elvárni (pl. fanfictionöknél, mentális betegségekről szóló írásoknál láttam már olyat, hogy a kritikus le akarta beszélni a témájáról az írót). Összességében a válasz az, hogy nem, nem fog változni.

Abba fogja hagyni a történet írását az író? Ha már több fejezet óta dolgozik rajta, akkor könnyen lehet, hogy hónapok munkáját próbálnám leállítani. Szerintem ilyenre csak akkor lennék képes, ha (egy párhuzamos univerzumban, ahol egy paraszt vagyok) kellőképpen a lelkébe tiprok az írónak – erről pedig, mint tudjuk, megvan a véleményem. Tehát nem fogja abbahagyni, amennyiben normálisan írom neki a kritikát.

Fel fog hagyni az írással az író? Hát akarom én ezt? Dehogy akarom, senkinek sincs joga meghatározni ezt. A lehető leggonoszabb, legaljasabb „véleményt” kellene írnom ahhoz, hogy valakit annyira összetörjek, hogy ne akarjon többé írni. Normális hangvétel esetén nem fogja abbahagyni.

A konklúzió nem az, hogy ha nekem nem tetsző vagy az én elveimbe páros lábbal beletaposó témájú történetbe botlok, hogy minél lekezelőbb, bunkóbb stílusban írva megpróbáljam végleg elvenni az író kedvét az alkotástól. Arra kéne inkább rájönni, hogy mivel nagy valószínűséggel nem tudjuk másra ráerőszakolni a saját akaratunkat, ezért teljesen felesleges annyira felidegesítenünk magunkat egy adott íráson, hogy utána elvegyünk a saját életünkből értékes fél órát, amíg fröcsögő nyállal csapkodjuk a billentyűzetet. Levezetjük a feszkót vele, hangzik az ellenérv, de mi lenne, ha egyáltalán nem idegesítenénk fel magunkat rajta, hanem nemes egyszerűséggel kiikszelnénk azt a nyamvadt ablakot?

Azzal sem takarózhatsz, hogy a személyes problémáid miatt vagy feszült. Senkit sem érdekel ilyenkor, pláne nem az írót, hogy te azért oltod le a szerencsétlen ember fejét, mert egyest kaptál matekból, vagy mert a családod téged provokált egész álló nap. Ha furcsán, szokatlanul feszültnek érzed magad kritikaíráskor, akkor gondolkodj el azon, hogy nem lehet-e, hogy valójában a saját idegességedet akarod átpumpálni valaki másba. Nyilván ez nem egy előnyös hozzáállás, de a neten szerzett tapasztalataimból azt látom, hogy nem ritka az érv: ne haragudj, hogy bunkó voltam, ma minden összejött.

Hiába kérsz te már bocsánatot, miután harminc sorban gázoltál már bele a szerencsétlen író lelkébe. Az utolsó sorba biggyesztett „bocsi” nem oldja fel, hogy bunkó voltál, márpedig intelligens ember akkor sem szemétkedik a neten, ha rossz napja van, mert sosem lehet tudni, milyen károkat okozhat ez a másikban.

A neten kívüli problémák továbbá egy nagyon egyszerű okból kifolyólag sem befolyásolhatják a virtuális piszkálódást: míg a valóságban érthető, hogy vannak olyan emberek, akik mérgükben nem tudnak figyelni arra, hogy mi csúszik ki a szájukon, addig a neten értelemszerűen nem kötelező mindent azonnal elküldeni. Nyugodtan átolvashatod és átgondolhatod harminckétszer a kommentedet, hogy tényleg mindent úgy fejeztél ki, ahogyan akartál, hogy nem voltál-e véletlenül sem tapintatlan, és persze azt is felmérheted, hogy ha nem abban a szent pillanatban, az anyukáddal való veszekedés után küldöd el a kritikádat, hanem fél óra múlva, akkor még mindig olyan ellenállhatatlan vágyat érzel-e magadban, hogy jól megmondd a véleményedet a kis szerencsétlennek.

Én hogyan írok kritikát?

Támogatóan, talán ez a legjobb szó rá. Ha valaki véleményt kér tőlem (vagy én döntök úgy, hogy írok), akkor mindig arra törekszem, hogy az írónak hasznosak legyenek a szavaim. Még ha éppen csak dicsérni is tudok, akkor is próbálom kiemelni azokat a tényezőket, amik jóvá teszik az írást, hiszen az is nagy segítség az írónak, ha tisztán látja, hogy mik az erősségei az alkotásának.

Persze előfordul, hogy ez nem egyszerű. Néha igenis akad olyan, hogy az emberrel olyan írás jön szembe, amit kínszenvedésnek érez végigolvasni. Nem azt mondom, hogy a rosszat el kell hallgatni, és minden naiv gyermeknek csak jóságos mosollyal simogassuk a lelkét, és hagyjuk másra a gonosz kritikus szerepét, aki majd egy nap jön, és összetöri az ártatlant.

De nem ám! Ami rossz, arra ki kell ezt mondani, csak nem mindegy, hogyan.

Egy jó kritika szerintem nem a hibák tételszerű felsorolásából áll. Ha tényleg hasznosak akarunk lenni a véleményünkkel, akkor igyekezzünk segítséget nyújtani. A hibák mellé írjuk le egyértelműen, hogy mi velük a baj, és ajánlhatunk segítséget a kijavításra. Ez történhet úgy, hogy saját magunk dolgozunk (pl. helyesírási hibákat jelölünk be), másokhoz küldjük az illetőt (pl. bétakereső csoport) vagy odaillő szakirodalmat ajánlunk (írástechnikával foglalkozó könyvek/cikkek).

Fontos, hogy mi magunk csak akkor álljunk neki a munkának, ha arra már felkért az író, megegyeztünk vele a részletekről. Egy spontán (pl. blogon) érkező kritikának nem kell nyolc oldalból állnia a helyesírási hibák kilistázása miatt, de természetesen említsük meg, ha az írónak ilyesfajta hibái vannak, esetleg írjuk le, milyen típusúak (hogy a helyesírásnál maradjak, pl. írjuk le, hogy az egybe- és különírás hibás vagy a vesszőhasználat). Emellett felajánlhatjuk, hogy igény szerint segítségként privátban elküldjük a hibák részletes listáját. De kommentbe nem kell szerintem ezt a legnagyobb részletességig sorolni, a „szakmai” dolgokat intézzük egymás között, ne nyilvánosan a blog szimpla olvasói előtt.

Ami még fontos, hogy ne akarjunk egy történetet mindenáron a saját ízlésünkre faragni. Ha logikailag hibádzik valami, akkor azt meg kell említeni, de ne osztogassunk feleslegesen olyan „tanácsokat”, hogy pl. a főszereplő ne jöjjön össze X-szel, mert én (a kritikaíró) személy szerint nem kedvelem annyira a romantikus történeteket, és ha a saját sztorim lenne, akkor biztosan másra helyezném a hangsúlyt. Hagyjunk teret az író saját ízlésének és személyiségének, és ha segítünk is valamit megváltoztatni, akkor ne traktáljuk rögtön az illetőt a saját ötleteinkkel és módszereinkkel, hanem hagyjuk először őt kibontakozni, maximum óvatosan terelgessük az ő saját ötleteit a helyes irányba.

Az én legfőbb elvem a kritikaíráskor az, hogy mindig mondjak valami pozitívat. Még ha kínszenvedésnek is érzem végigolvasni a történetet (ismerjük be: van ilyen), akkor is keresek valamit, ami jó. Nem hazudok, csak akkor dicsérek, ha azt komolyan gondolom, de úgy vélem, hogy egy több hibát felsoroló kritikát sem szabadna rossz szájízzel zárnia az azt olvasó írónak. Éppen ezért általában a kritikát valamilyen pozitív gondolattal zárom. Még ha nagyon kezdő szinten is áll az illető, akkor is tudnia kell, hogy ő sem reménytelen (senki sem az, a kreatív írás számos fortélya tudatosan is tanulható), mert pl. eredeti az alapötlete, jók a leírásai, életszerűek a párbeszédei stb.

Mindemellett úgy gondolom, a kritizálás módját az is befolyásolja, hogy milyen közegben mondunk véleményt, így most azokat a virtuális és valós helyzeteket veszem számba, amik a legismertebbek és/vagy amiket én leggyakrabban használok.

Élőben vagy neten?

Gyakoribb, persze, hogy az írásokat a neten (vagy legalábbis számítógépes dokumentumként) adjuk át valakinek véleményezésre, de velem is előfordult már többször is, hogy papíron, kinyomtatva vittem el őket, azután pedig az olvasóm élőben mondta el a véleményét a novelláimról.

Mindkét esetben úgy tartom célszerűnek a véleményezést, ha előzetesen bejelöljük azokat a részeket, amiket meg szeretnénk említeni a kritikánkban. Számítógépen ez ugye egyszerű, én pl. ha részletesen nézem át valaki írását, akkor a Word Véleményezés fülét használom, a fontos szakaszokhoz megjegyzéseket fűzők hozzá, amik a szövegtörzstől elkülönülve, jól láthatóan jelennek meg. Papíron is célszerű bejelölgetni a lényeges részleteket, akár tollal pár kulcsszóban odaírni, hogy mit szeretnénk hozzáfűzni az adott szavakhoz, mondatokhoz. A lényeg az, hogy ha élőben is véleményezünk, jobban járunk, ha előre összegyűjtjük, mit szeretnénk megemlíteni. Ha csak általánosságban beszélnénk a történetről, akkor is könnyebb, ha a lap aljára felfirkantjuk magunknak a lényeget, így biztosak lehetünk benne, hogy semmit sem hagyunk ki.

Természetesen élőszóban se álljunk neki kérés nélkül az iromány szavankénti szétcincálásának, csak ha külön erre kér fel az író.

Ki az író és mióta alkot?

Nem, nem arra célzok, hogy a kritika váltson át személyeskedésbe. Kerülni kell a „te ezt nem értheted, nagyon fiatal vagy még” szintű lekezelést és a „neked ezt már rég tudnod kéne” fölényeskedést.

Viszont nyilvánvalóan nem mindegy a kritizáláskor az író kora, és ezzel összefügg szorosan az is, hogy mióta ír, mekkora gyakorlata van. Mondok pár példát, hogy egyértelmű legyen, mire gondolok.
Az első „alanyunk” egy tizenkét éves, aki az első történetét írja. Szórakozik, játszik még a szavakkal, kísérletezgeti, mivel mit érhet el, nem fogja fel még olyan véresen komolyan az írást – ami nem is baj. Van egy rövidke, kissé összecsapott írása, amivel értelemszerűen akadnak problémák: például kevés a leírás, a szövegtörzs nagyrésze párbeszédekből áll (kezdőként ez elő szokott fordulni). Elmagyarázhatod neki, hogy mesélhetne többet a szereplők reakcióiról, az őket körülvevő térről, a világról, amiben élnek – de azért ne próbálj meg kierőszakolni belőle világrengető zsenialitást, ne kérd még rajta számon a profi írók fortélyait. Kezdőként egyáltalán nem ciki, ha valaki bénázik (khm, később sem…), és egy jó kritikus fel tudja mérni azt is, hogy az író, akiről véleményt ír, milyen szinten áll, és ehhez mérten tud olyan tanácsokat adni, amiket felhasználhat már most, és mi az, amire inkább a későbbiekben lenne szüksége.

A példa második felében egy huszonévesről essen szó. Tőle azért már elvárhatjuk, hogy a helyesírása nagyjából rendben legyen (de mindig vannak kivételek, nyilván, például egy diszlexiás felnőtt), ismerje a felnőttlét alapjait (pl. egy általános iskolás még írhat butaságokat az egyetemi életről, hiszen honnan is tudná, hogy megy az – egy felnőtt viszont már jobban átlátja a világot, megérti a pénz kérdését, összetettebb konfliktusokat tud kiagyalni, életszerűbbé tudja tenni a szereplőket, satöbbi). Persze itt is szerepet játszik az a tényező, hogy mióta ír az ember: egy olyasvalakitől, aki az első regényét írja, még nem várhatjuk el, hogy tökéletesre csiszolja már elsőre, segítség nélkül, míg egy gyakorlottabb egyénhez már hozzáállhatunk némi előzetes elvárással is.

Összegezve

Tudom, tudom, én vagyok Daremo, a bloggerek védőszentje, a kezdők segítője, a konfliktusok elhárítója, a folyamatosan okoskodó, de ezúttal is csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy figyeljünk kicsit oda a másikra. Próbáljunk meg türelemmel fordulni egy idegenhez akkor is, ha elsőre nehéznek tűnik, mert higgyétek el, a segítő szándéknak mindenki örül. Én egyáltalán nem pártolom a netes kommentháborúkat meg azokat a személyeket, akik sportot űznek abból, hogy minél fellengzősebb stílusban hordják le mások írásait. Kritizálni úgy is lehet, hogy közben nem rombolsz magad körül.

 

Mi a véleményetek az én módszeremről? Ti hogyan szoktatok kritikát írni? Mindenhez írtok, amit elolvastatok, vagy ritkábban véleményeztek? Ja, és várjátok a téma folytatásaként érkező cikket, ami arról szól, hogy hogyan is illik íróként a kritikát fogadni? 🙂 

Elég jó vagyok az íráshoz?

A legelső próbálkozásokról
Életünk legelső történetét megírni mindig nehéz. Olyankor tele vagyunk izgatottsággal, mert valami újba vágtuk bele a fejszénket; tenni akarással, hogy minél előbb folytathassuk az alkotást; és egy jó adag kétellyel, hogy vajon amit csinálunk, az elég jó-e, megüti-e az önmagunkkal szemben és a többiek által felállított mércét.

Főleg akkor jellemzőek ezek a kételyek, ha az ember másokat látva fogott hozzá az íráshoz. Azt értem ez alatt, hogy míg egy kisgyerek a kedvenc könyveit utánozza a saját szórakoztatására, és emiatt nem kötik meg a kezét a kétségek és az elvárások, addig, ha például az emberre kicsivel idősebb korban hatni kezdenek a bloggerek, akkor akaratlanul is hozzájuk fogja hasonlítani magát. Ez esetben szintén amatőr, de nála gyakorlottabb írókat tesz meg példaképének. Ez pedig tulajdonképpen egy rendkívül előnyös dolog, ugyanis a befutott, elfoglalt írókkal szemben (akik nem érnek rá az amatőröket egyesével felkarolni – tisztelet a kivételnek) az amatőrök a neten könnyebben megtalálják egymást, íróköröket alkothatnak, kölcsönösen segíthetik egymást olvasással és véleményezéssel. Tulajdonképpen egy példaképként tekintett bloggerhez könnyebb felérni, mint egy profihoz, és szerintem jobbat is tesz az ember kitartásának és önbecslésének, ha kisebb célokat tűz ki maga elé (például „én is megírok három novellát” vagy „legalább egy évig vezetni fogom a blogomat”, esetleg „összegyűjtök annyi feliratkozót, mint amennyi most XY-nak van”).

A probléma ott kezdődik, ha egyesek rögtön többet akarnak, mint ami reálisan elérhető. Biztosan mindenki, aki tagja legalább egy blogger- vagy amatőr írói csoportnak, látott már ehhez hasonló kiírásokat:

Most fejeztem be életem első írását, és szeretném, ha megmondanátok, van-e hozzá tehetségem, van-e értelme folytatnom az írást, vagy inkább hagyjam abba…

Szomorú tény, de nagyon kevés ember születik zseninek. Legtöbbünknek rengeteg gyakorlással, akár sok száz lekörmölt oldallal és több évnyi kemény munkával sikerül csak elérni a magunk elé kitűzött céljainkat. Ennek tudatában már talán kezd érthető lenni, miért is tartom kissé abszurdnak a fent idézett kérést.

Az én példám
Újabban nagyon szeretem példaként mutogatni, miket is írogattam kisgyerekként, úgyhogy ezúttal sem hagyhatom ki a személyes vonatkozást, ha egyszer a kezdők érzéseit és problémáit akarom bemutatni. 🙂

Az egyik, amit mutatni szeretnék, a legelső meséim egyike, amit még általános iskola harmadik osztályában írtam fogalmazásórára. Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy a barátnőimen kívül bárkinek is megmutattam volna a meséimet.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya. Úgy hívták, hogy Buksi. Ő egy bernáthegyi kiskutya volt. Anyját Dalmának, apját Tappancsnak, nővérét Hópihének, barátait Foltinak és Lilinek hívták. Egy vadkutyafalkában éltek. Szomorú életük volt, mert egy medve minden hónapban eljött egy kiskutyáért, hogy az szolgálja őt. Azzal fenyegetőzött, hogy elpusztítja a falka minden tagját, ha nem adnak neki egyet, hogy a palotájába zárja és ott dolgoztassa. Így hát nem volt más választásuk.

(Akit érdekel a teljes, ötszáz szavas műalkotás, megtalál e-mailben.)

A második már néhány évvel későbbi, és egy többrészes, romantikus történet egyik fejezetének egy része. Nem vagyok biztos abban, hogy látszik bármiféle fejlődés a kilenc és a tizenkettő éves korom alkotásai között, de az mindenképp becsülendő, hogy akkor már képes voltam 500 szónál többet írni (bár nem fejezetenként).

– Mi lett a tegnapi eredmény? – kérdezte anyu. Ő sokáig dolgozik, én már rég alszom, mikor ő hazaér, ezért mindig reggelinél kérdezi meg, nyertünk-e.
– Négy-háromra nyertünk.
– És jövő héten jönnek a minneapolisiak?
– Nem, mi megyünk hozzájuk.
– Mi?!
– Tönkrement a repülőgépük. David tegnap meccs után szólt, hogy mi megyünk. Viszem a gitáromat – tettem hozzá olyan nyugodtan, mintha a holnapi időjárásról beszélnénk. Hiába, még álmos voltam.

Mentségemre szóljon, próbáltam olyan részt találni, amiben kicsit több a leírás, mint a párbeszéd, de igencsak nehéz feladatnak bizonyult. Mindenesetre, a tanulság már ebből is levonható.

Vajon mit mondtak, mit mondhattak volna az emberek, ha annak idején én is kvázi „szavazásra bocsáttattam” volna, hogy vajon látszik-e már ezek alapján bennem a tehetség? Ha néhány hozzáértő ember őszintén megmondta volna a véleményét, valószínűleg már nem írnék. És ez itt a lényeg, hogy nekem kezdőként nem másokhoz, főleg nem nálam hosszabb ideje írókhoz (még ha csak amatőrök is) kellett hasonlítanom magam.

Szerintem bármilyen korban is kezd el az ember a művészetnek hódolni, eleinte úgy kell hozzáállnia, mint egy kisgyereknek: csak írogatni magának, az asztalfióknak és az ismerősöknek, szórakozni, élvezni, kísérletezni. Mert nagyon is el tudja venni a kezdő lelkesedését, ha rögtön másokhoz kezdi el hasonlítani magát és a műveit.

Példamese Ildiről, aki írni szeretett volna egy regényt
A példa kedvéért képzeljük el Ildit (bárminemű hasonlóság valós személyekkel a véletlen műve), aki most töltötte be a huszadik évét. Ildi mindig is szeretett olvasni, de egészen addig nem gondolt rá, hogy ő is írjon egy történetet, míg a Facebookon egy könyves csoportban meg nem ismerkedett Annával. Anna két évvel fiatalabb Ildinél, de tizenhárom évesen írta az első történetét, egy rövid fanfictiont a kedvenc regénye alapján, azóta pedig már több, hosszabb saját történetet is tudhat maga mögött. A két lány hosszas beszélgetése után Ildi is kedvet kap az íráshoz, ezért nyomban hozzálát egy több nemzedéken átívelő családregény megalkotásához.

Igen ám, csakhogy Ildi ebben még gyakorlatlan. Annyira élvezi az új hobbiját, hogy azt sem veszi észre, ha némelyik szereplőjét a történet közepén átnevezi, ha elhanyagolja a tájleírásokat. Szeretne minél több dologgal kapcsolatban véleményt formálni, és örülne, ha minden élethelyzetben lévő olvasó magára ismerne olvasás közben, ezért a lehető legtöbbféle karaktert belepakolja a történetbe, és hosszú oldalakon keresztül ecseteli a hozzájuk kapcsolódó bölcsességeket az élet értelmének és a boldogságnak a megtalálásáról.

Aztán Ildi feltölti az első néhány fejezetet a már említett könyves csoportba, és döbbenten veszi tudomásul, hogy az embereknek nem tetszik. Összezavarja őket a rengeteg szereplő, elfelejtik a neveiket, unják a szájba rágott életbölcsességeket, és panaszkodnak, hogy sosem tudják elképzelni, hol játszódik a történet. Mindeközben Anna regényére csakis pozitív visszajelzések érkeznek, és ez végképp összezavarja Ildit. Hiszen Anna még fiatalabb is nála, de mindketten tanulnak, hasonló könyveket olvasnak, ráadásul nagyon jól megértik egymást.

Ha Ildi történetesen nem foglalkozik annyit az irodalommal, akkor nem azt fogja gondolni, hogy a jó írás megszületéséig sokat kell gyakorolni, ezáltal pedig tanulni és fejlődni, hanem elkeseredik. Arra a következtetésre jut, hogy míg Annában megvan az a plusz, ami valakit igazi íróvá tesz, addig belőle hiányzik az a mágikus tehetség, tehát nincs is értelme folytatnia az írást. Abba bele sem gondol, hogy Annának hány évnyi előnye van, hány ezer oldalnyi gyakorlással ír olyan összeszedetten és könnyeden, hogy az emberek szívesen olvassák az írásait – és hogy ezt akár Ildi is elérheti, ha nem adja fel.

Ildi példája ugyan kifejezetten sarkított, de a lényeg benne van: a legtöbb embernél az első írást olvasva még egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy az illető mire lenne képes a későbbiekben. És nem is kellene a művészet élvezetét elrontani azzal, hogy rögtön lehetetlen célokat tűzünk ki magunk elé.

Azt viszont nem állítanám, hogy a legelső írásaink röhejesek lennének. Nem szeretem, ha olyan blogbejegyzésbe botlok, amiben az író a több évvel korábbi történetét vagy blogját mutatja be úgy, hogy erősen kifigurázza egykori önmagát, ízlését, képességeit és munkáját. Nem vagyok álszent, tudom jól, hogy az én kezdeti írásaim is inkább csak megmosolyogtatásra alkalmasak, egyébként pedig maximum a nagyszüleim élveznék az olvasásukat (de csak mert ők mindent imádnak, amit az unoka csinál 🙂 ).

Ennek ellenére én szeretem visszaolvasni a legelső próbálkozásaimat. Komolytalanok, bénácskák, de egy fontos dologról árulkodnak: hogy hogyan kezdtem, és az évek alatt hová jutottam. Talán egy nap majd a mostaniakon is csak mosolyogni fogok, de sosem szeretném kifigurázva nevetség tárgyává tenni őket. Hiszen az is én voltam, és a múltam minden bénázása és hibája is hozzásegített ahhoz, hogy ma egy jobb (amatőr) író legyek.

Az üzenet
Kedves kezdők! Ha még csak most kezditek az írást, ne stresszeljetek azon, van-e helyetek a szakmában! Ezt nem az mutatja meg, hogy milyenek a legelső próbálkozásaitok. Sokkal, de tényleg sokkal többet számít, mennyire igyekeztek, mennyit olvastok, írtok, kísérleteztek vagy kértek segítséget másoktól. Írni nem csak a született zseniknek szabad, hiszen mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy remek íróvá váljon. Az alaprecept igen egyszerű: nem feladni, kitartani, és rendületlenül írni!

 

Azért emlékszem, régen (sőt, még most is, egyre több) kétely volt bennem az írással kapcsolatban. Ti ezzel hogy álltok? Elmúlik a kétkedés, ha ez ember már megírt néhány történetet, vagy épp ellenkezőleg, inkább egyre nagyobb mértékű lesz?

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás