• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Nem írom meg, úgyis rossz

Mostanában valamiért halmozódnak a szemem elé kerülő olyan bejegyzések a Facebookon, amiben hozzám hasonló amatőr írók fejezik ki félelmeiket az írással kapcsolatban. Láttam ismerősnél is, idegennél is, többnyire ugyanaz a probléma: nem mernek belekezdeni valamibe, mert félnek, hogy még nem tudnak olyan jól írni, nem tudják tökéletesen átadni a fejükben megformálódott világot, jeleneteket, karaktereket, hogy az élvezhető legyen az olvasó számára. Jobb esetben félreteszik az ötletet jegyzetek és vázlatok formájában későbbi felhasználásra, máskor viszont elvetik magukban az egészet – talán meg sem említik senkinek, hogy létezett valaha a fantasztikus ötlet, és folytatják azokat a firkálmányokat, amiket korábban nagyszerűnek éreztek, de újabban eltörpülnek az a bizonyos mellett. Önbizalomhiány és megalkuvás: nem vagyok elég jó, hogy ezt véghezvigyem, de ezt elfogadom, és nem is próbálkozom inkább.

Ezt a hozzáállást sajnos az élet minden területén észlelhetjük, én most mégis konkrétan az írással kapcsolatban szeretnék erről beszélni és osztani egy kicsit az észt. A többit meghagyom az életmódtanácsokról író blogokra és könyvekre; higgyétek el, nem véletlenül van belőlük mostanában olyan sok.

Az tényleg egy valós probléma az írás során, hogy az ember nem mindig tudja elsőre azt átadni a szavai által, amit szeretne. Az olvasó fejében nem úgy kelnek életre a karakterek, más környezet jelenik meg a leírásokkal, nem teremtődik meg a kívánt hangulat. Sokszor második vagy harmadik átírásra sem. De vajon ez elég indok arra, hogy az egészet eltemessük a fiók mélyére?

Természetesen a válasz az, hogy nem. A megoldás sosem az, hogy feladod az egészet, felgyújtod a jegyzeteket, és úgy teszel, mintha soha az életben nem létezett volna az utolsó apró részletig megtervezett világod, ha pedig valaki rákérdez, akkor zavartan közlöd, hogy fogalmad sincs, miről van szó. Olyan ez, mintha abbahagynád a verstanulást, mert harmadik átolvasás után még nem tudod végigmondani az első versszakot sem.

Ha kezedbe veszed a kedvenc könyveidet, ne adj isten, bestsellereket a polcodról, mi az első, amire gondolsz? Ha elszomorodsz arra gondolva, hogy a példaképed azt a több száz oldalt csak úgy kirázta a kisujjából, míg te megszenvedsz már az első sorokkal is, még jobban el kell keserítenem téged: tévedsz (márpedig ezt az emberek általában rosszabban szokták viselni). Azok a szavak, amiket a kinyomtatott verzióban látsz, nem csettintésre szaladtak ki a kedvenced kezei közül sem. Amit látsz, az pontosan az, amit megspórolsz a kihagyott történetekkel: a gyakorlást. Mert anélkül nincs fejlődés, javulás, csak stagnálás.

Ha nem hiszed el nekem, hogy te is képes vagy fejlődni írás terén, vedd elő a legeslegelső történetedet, és hasonlítsd össze azzal, amit legutóbb írtál. Fogadni mernék rá bármiben, hogy még te is észreveszed a saját soraidon a változást: biztosabb kézzel alkalmazod a leírásokat, összetettebbé váltak a szereplőid, bonyolultabb cselekményszálakat vagy képes összefonni és végigvinni a történet során. Ha most kétkedve rázod a fejed, akkor is tudok olyat mondani, amiben biztosan fejlődtél: nőtt a szókincsed, a fogalmazási készséged, egy idő után pedig amolyan „írói szemmel” nézed a világot, azon gondolkodva, hogy az elhangzott szavak, a körülötted történő események közül mi az, ami köré szőhetsz egy újabb világot a papíron.

Az élet része a fejlődés, bármilyen közhelyesen is hangzik ez. Ha valamit rendszeresen csinálsz, és nem veszed félvállról, akarva-akaratlanul is javulni fog a munkád minősége, már azáltal is, hogy oda sem figyelve kísérletezgetsz, egy jelenetet másképp mutatsz meg, mint korábban, eltérsz a tőled megszokott, bevált sablonoktól. Sőt, ahogy telik az idő, idősebb leszel, újabb tapasztalatok birtokába jutsz, ami szintén rányomja a bélyegét az írásaidra, a változó világnézet ugyanis megjelenik a művészetedben is.

A lényeg tehát az, hogy az ember folyamatosan fejlődik írás terén, főleg akkor, ha ebbe nagy energiát fektetsz bele, és természetesen sok órányi füzetlap vagy számítógép előtti görnyedést. Ha úgy is érzed, hogy egy történet megírási túl nagy falat lenne neked, hát próbáld meg! Senki sem születik zseniként, és még a kiadott, világszerte olvasott regények is átestek legalább egy átíráson. Egyébként sincs törvény, ami kimondaná, hogy ugyanazt a történetet nem szabad többször megírni.

Kísérletezésként is felfogható, hogy megírod az elejét most, mikor úgy érzed, még nem vagy hozzá elég jó – aztán tedd félre néhány hétre, és mikor már idegen szövegként tudsz rá tekinteni, vedd elő ismét, és olvasd át írói szemmel! Ha azt érzed, valami nincs rendben vele, próbáld meg megfogalmazni magadnak mi a probléma. Irreálisan viselkednek a karakterek? Nem elég részletes a táj leírása? Nem derül ki a szövegből egy fontos információ, amit te korábban egyértelműnek hittél? Túl sok a felesleges csapongás? Magadnak nem szégyen bevallani, miben hibáztál, ráadásul ha sikerült ezt felismerned, a következő verzióban nagyobb figyelmet szentelhetsz ezeknek a szempontoknak is. Így amellett, hogy lassan ugyan, de haladsz azzal a bizonyos történettel, észreveszed azokat a hibákat, amiket akár más írásokban is rendszeresen elkövetsz. Írni ugyanis nem mindig lendületből, hanem sokszor inkább tudatosan kell, ha az ember látványosan szeretne fejlődni.

Ha valaha is azt érzed, kevés vagy valamihez, szedd össze magadban az összes elszántságodat, és igenis próbáld meg véghezvinni a feladatodat! A próbálkozásokat nem kötelező felvállalni a nagyvilág előtt, de a megírásukkal közelebb jutsz ahhoz, hogy elérd azt a szintet, amivel már te magad is elégedett lehetsz.

Bloggerkihívás I.

Az első nap feladatának értelmében azt kell elmesélnem, miért blogolok, valamint meg kell osztanom magamról öt random tényt.

Miért blogolok?
Legelőször is azt kellene tudnotok, hogyan és miért blogoltam régen, mert csak így érthető és értékelhető igazán a mai módszer és indok. Most 20 éves vagyok, akkor kezdtem el blogolni, amikor a hetedik osztályt kezdtem a hatosztályos gimnáziumban, szóval nagyjából hét évvel ezelőtt. Mondhatjuk tehát, hogy nem vagyok új az internet világában, mégis Blogspoton csak másfél éve vagyok jelen. Annak idején, tizenhárom évesen még a blogol.hu volt az egyik legnépszerűbb szolgáltató, ezért evidens volt, hogy én is ott hozzam létre az első naplómat. Mi jut eszetekbe erről a szóról? A napló az a füzetecske, amibe az ember nap végén lekörmöli gondolatait, minden gondját-baját. Nálam is így történt ez az első években, álnéven írtam, az ismerőseimnek beceneveket adtam, de egyébként köntörfalazás nélkül leírtam mindent, ami foglalkoztatott, ha valami bántott, ha összevesztem valakivel, ha gondok voltak otthon – megjegyzem, voltak is elég komoly gondok a házam táján, amiről, utólag azt mondom, nem szabadott volna leírnom mindent. Akkoriban viszont butuska voltam és végtelenül naiv, és nem hittem volna, hogy valaha rátalál egy személyes ismerős a féltve őrzött blogomra. Bár nem értem, hogyan hihettem ekkora baromságot, ugyanis mindig imádtam, ha véletlenül a középpontba kerültem. Aki pedig szem előtt van, azt hamar észreveszik. Így történt, hogy a személyes ismerőseim rátaláltak az én online szemetesládámra – nem egyszer, nem kétszer, én pedig mindig csak megváltoztattam a nevem, és folytattam mindent ugyanúgy, ahogyan korábban.

Mikor elegem lett ebből, áttértem a G-Portálra, ahol több rövidéletű blog is otthont adott a gondolataimnak és a novelláimnak. Megmondom őszintén, ezen a szolgáltatón főleg a társasággal volt problémám: habár születtek ott is szoros barátságok (pl. Rhyennel azóta is beszélek, bár sajnos lényegesen kevesebbet), mint annak idején a blogol.hu-n is, de rengeteg komolytalan 12-13 éves bloggerbe ütköztem bele, akiknek az volt a kedvenc szórakozásuk, hogy tönkretették a nyugiban firkáló bloggerek szabad délutánjait a folyamatos trollkodásukkal (nyilván nem mondom azt, hogy minden 12-13 éves ilyen –  egyrészt mert tényleg nem, másrészt mert ilyet mondani ezen a szolgáltatón újabban szentségtörésnek számít :)). Akkor kezdett el megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy elegem van a folyamatos balhézásból, a sértődésekből, a klikkesedésből, én csak szimplán meg szeretném osztani az írásaimat egy helyen anélkül, hogy bárki is beleütné az orrát a dolgomba.

Ekkor jöttem a Blogspotra. Hogy egész konkrét legyek, ez volt tavaly márciusban, amikor is felkerült az a nyúlfarknyi nyitószöveg A papírfecnis fiókra. Ez az én komoly felületem, ahol igyekszem komolyan foglalkozni az írásaim szélesebb körben való megismertetésével.

Nem véletlenül írtam ennyiszer a komoly szót. Úgy állok hozzá ehhez az egészhez, mint egy lehetőséghez, hogy az emberek megismerjenek. Természetesen tagja vagyok elég sok blogokkal foglalkozó csoportnak Facebookon, de ezeket szinte sosem használtam még ismerkedésre. Persze azt sem mondom, hogy teljesen elzárkózom az ismerkedéstől, hiszen rengeteg új barátra tettem szert ez alatt a másfél év alatt, de úgy érzem, A papírfecnis fiók más, ez sokkal több, mint egy szimpla blog. Itt sosem fogom már megosztani a mindennapi események leírását, a kiakadásaimat, a dühöngéseimet. Nem folyok bele egyetlen vitába sem a bloggerek „társadalmában”, még ha meg is van a legtöbbről a véleményem és az állásfoglalásom. Én nem érzem úgy, hogy szükségem van a nevüket fel nem vállaló gyerekek sárdobálásába becsatlakozni – mert aki még törődik ilyesmivel, és leáll veszekedni egy másik álnéven író bloggerrel (és a leggyakoribb észérv a másik ellen az, hogy az illető miért nem vállalja fel a nevét), az bizony az én szememben még gyerek. És persze tegyük hozzá, hogy a véleménycsere (még ha el is harapózik egyik-másik fél miatt) nem ugyanaz, mint a sárdobálás.

Éppen ezért nem hagyom, hogy befolyásoljon az a rengeteg vita és hisztéria, ami mostanában megy a fiatalabb bloggerek között (és most nem a 12-13 éves korosztályra célzom, hanem úgy en bloc a tizenévesekre és a fiatalabb huszonévesekre is), igyekszem nem belefolyni, mert azt hiszem, vagyok már olyan érett, hogy nem engedem, hogy befolyásolja a hangulatomat egy virtuális veszekedés. Ez a blog nem erre való, hanem egy komoly, érett hangvételű eszköz a céljaim elérésének érdekében: hogy minél ismertebb legyen a nevem amatőr íróként. Még ha ez most baromira nagyravágyóan is hangzik, mintha a csillagokért nyúlnék rögtön, nem így van – én csak szeretnék lassan, de biztosan haladni a céljaim felé. Ennek egyik eszköze pedig ez a blog, aminek rengeteget köszönhetek, amellett, hogy szélesebb körben tudom terjeszteni a munkáimat, főleg azt is, hogy mennyi nagyszerű embert megismerhettem véletleneknek köszönhetően.

Szóval ezért blogolok. Hallatni akarom a hangomat, megmutatni azokat a témákat, amiket fontosnak érzek megemlíteni, és mindeközben persze irtó jól szórakozzak. Mert bárki bármit mond, írni és blogolni addig kell (és addig szabad), míg az ember élvezi minden percét.

Aztán íme az öt darab tény rólam, amit egyébként egy elmaradt fizika előadás alatt írtam meg:

Első
Hétfő óta hivatalosan is főiskolás vagyok, a baja Eötvös József Főiskolán tanulok építőmérnöknek (kiegészítés később: azóta a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karához tartozik a képzés). Megmondom őszintén: azt hittem, könnyebb lesz. Legalábbis a ponthatár számomra nevetségesen alacsony volt (282 pont), ehhez képest kedden öt óra folyamatos matekozás után elkezdtem azon gondolkodni, hogy hagyom a csudába az egészet, de aztán jött pár érdekes óra és (a korábbiakkal ellentétben) jó tanár, ami visszahozta a továbbtanulásba és az önmagamba vetett hitemet. Még szoknom kell, hogy az órarendemből hiányoznak a lazább órák (a hétfő reggeli kétórás tesin kívül mind reál tantárgy), de tekintve, hogy ez a második napom, szerintem egy-két hét múlva ez már nem jelent majd problémát.

Második
Gyerekkorom óta vágyam, hogy legyen egy törpenyulam. Most, hogy már pénzem is lenne rá, éppen csak az elhelyezése megoldhatatlan, napközben ugye iskolában vagyok, délután néhány órát otthon, de az esetek többségében a páromnál alszom. Szóval jelenleg elképzelésem sincs, hová lehetne tenni egy ilyen bájos kis szőrgombócot.

Harmadik
Pénteken, ha minden a terv szerint történik, lesz egy industrial piercing a fülemben. Tetoválásom a tizennyolcadik születésnapom óta van, de az sem feltűnő helyen, hanem a vádlimon. Igyekszem az ilyen extrém dolgokat nem túl látható helyekre rakatni, de egyébként nem hiszem, hogy ez a piercing után egyhamar hasonlóra adnám a fejem. (és nem, nem történt minden a terv szerint, sőt)

Negyedik
Nemrég átnéztem a régi (még a blog születése előtti) novelláimat, a kiválasztottakat folyamatosan osztom meg itt (eddig felkerült a Vigaszdíj, a Kereszttűzben, A macska, aki embert nevel és a Lenyellek, hogy érezzelek belülről; várat még magára a Homokzátony és az Elhagyott). Több dologra is rájöttem az átolvasások és javítások alatt, pl. 2014-ben egyáltalán nem írtam (ezt nagyon szégyellem), 2012-ben pedig hajlamos voltam az „s” kötőszót legalább harmincszor használni egy oldalon belül. A helyesírásommal már akkor sem volt nagy probléma, hacsak annak nem tekintjük, hogy a párbeszédeknél rendre kötőjelet írtam gondolatjel helyett. Abban az időben született egy-két romantikus novellám is (az egyik a Kereszttűzben, a másik a napokon belül felkerülő Elhagyott), érdekes módon mindkettőnek pozitív a végkicsengése.

Ötödik
Nagyon szeretem az animéket, bár elég régen volt már, hogy találtam olyat, ami lekötött volna. A népszerűbbek, mint pl. a Bleach vagy a Naruto sosem tetszettek. A legnagyobb kedvencemet, a Neon Genesis Evangeliont egy barátom mutattam még jó pár évvel ezelőtt. Ehhez az animéhez azóta sem készült magyar szinkron, ezért nem is ismerik sokan, de én évente egyszer újranézem, aztán olyan érzelmi katarzisba kerülök, hogy egy napig nem lehet hozzám szólni. Az oldaltáska, amivel iskolába járok, szintén ennek az animének a szimbólumait viseli (de nem konkrét jeleneteket belőle, szóval egyszerű ránézésre még senki sem mondta meg, hogy ez egy animéhez köthető táska). Egy másik nagy kedvencem még az Attack on titan, aminek türelmesen várom a folytatását. És ki ne hagyjam a Chi’s sweet home-ot, ami egy kétperces epizódokból (két évad alatt kb. kétszázból) álló mese egy kiscica kalandjairól, akinek a képével egyébként már kidekoráltam a szobám falát is.

Van kedvetek elmesélni, hogy ti miért blogoltok? Nagyon kíváncsi vagyok ilyen témában más emberek véleményére, meglátásaira, osszátok meg velem!

12 napos blogger kihívás

Megfogadtam nemrég, hogy többet fogok írni a blogra – számba vettem az eddigi aktivitásomat, és rájöttem, hogy sokszor csak havonta egy bejegyzésre futja, márpedig ennek nem így kellene lennie. Igyekszem ezentúl kicsit tudatosabban megtervezni, miről írjak, hogy ne csak az érthető okból ritkábban érkező novellákat és regényfejezeteket olvashassátok. Így viszont elkerülhetetlen, hogy egy kicsit többet írjak saját magamról, úgyhogy kezdjük is egy olyan kihívással, ami által sokkal többet megtudhattok rólam, mint eddig bármikor. Tudom, a korábbi (jóval korábbi) írós kihívást félbehagytam, most igyekszem párhuzamosan befejezni a kettőt.
Ma, nulladik napként, ennek a kihívásnak a magyarra fordított feladatait hoztam el.
1. Miért blogolsz? + 5 random tény magadról
2. A 3 legviccesebb / legkellemetlenebb pillanatod
3. 3 rágcsálnivaló és innivaló, aminek most függője vagy
4. Ossz meg 4 képet szöveggel együtt, ami összegzi a napodat!
5. 5 kedvenc dolog (termékek, emberek, weboldalak, bármi)
6. Mi dühít fel?
7. 3 jelenlegi kedvenc dal
8. Egy nap szeretnék…
9. Taníts valamit az olvasóidnak!
10. 10 random dolog (gondolatok, bármi)
11. Régen ilyen voltam, de ma már… (vagy dolgozom rajta)
12. Életed egy napja (képekkel)
Nemsokára érkezik is az első nap feladata, azaz megtudjátok, miért blogolok ennyi idő után is, és mi az, ami sokakat eltántorított, de engem még mindig nem. 🙂 

Apoteózis

Nem én lennék, ha nem szólalnék fel minden egyes alkalommal az a szörnyen felháborító jelenség ellen, ami hatalmas divatnak örvend a tizenpár éves amatőr író lánykák között: ez a mentális betegségek, a nemi erőszak és a bántalmazás idealizálása, romantikussá tétele. Egy nagyon kedves barátom, Eruhel fordította le nekem ezt a szöveget, amit Tumblr-ön találtunk. Üzenem mindenkinek, aki valaha is felhasznált ilyesmit a történetében azért, hogy romantikus elemmé tegye.

“A bulimia nem egy hosszú hajú, csinos, fiatal lány, aki a vécé fölé hajolva tragikusan gyönyörű arcot vág; az egy felfújt, boldogtalan arc, akinek az álláról hányás csöpög, és még az orra is kurvára vérzik.

Az anorexia nem egy vékony alak, aki félénken visszautasít egy muffint; hanem szőr, ami a vacogó, alultáplált testen nő.

A depresszió nem egy modell elfolyt sminkkel a naplementébe bámulva; hanem hajnali négykor a kicseszett plafon bámulása égő szemekkel, mert még arra sem találod meg a motivációt, hogy becsukd őket.

Az öncsonkítás nem egy jóképű fiú, akik a karodat csókolgatva azt mondja neked, hogy még mindig gyönyörű vagy; hanem kibaszottul ocsmány sebhelyek, amik örökre rajtad maradnak, és zuhanyzások, melyek égetik a bőröd egészen a húsodig.

A pánikroham nem azt jelenti, hogy a szerelmed mellkasába temeted az arcod, és ő azt mondja, minden rendben lesz; az olyan érzés, mintha többé semmit se tudnál irányítani, és a talaj kicsúszna a lábad alól.

 

A mentális betegségek nem gyönyörűek. Nem leszel tőlük különleges, és nem fognak az emberek hirtelen többet törődni veled. Ezek szörnyek, melyek emberek életét teszik tönkre. Ne vegyétek őket lazán, és ne népszerűsítsétek őket befolyásolható tinédzserek számára az interneten.

10 érv a neved felvállalása mellett

Jelentem, sikeresen elballagtam, sőt, már már csak a szóbelik vannak hátra. Most jön a mumus, az emelt biológia, de én már úgyis annyi mindent tudok, hogy tanulás helyett inkább ezt pötyögöm…

Ha azt mondom, tíz bloggerből csak egy vállalja fel a valódi nevét, sokat mondok. Még az sem teljesen igaz, hogy tízből kettőről tudja a közvetlen környezete, hogy alkot. Én pedig egy ideje szorgalmasan végzem a fejtágítást, ha szóba kerül a téma, hogy miért is jó dolog felvállalni a nevünket, az írásainkat. Nem akarok álszent lenni: bevallom, hogy én is hosszú úton mentem végig, mire eljutottam odáig, hogy ha valaki megkérdezi, mi a hobbim, lazán közlöm vele, hogy írok. Vagy hogy megmutassam a szüleimnek a novelláimat. De az én történetem egy későbbi bejegyzésre vár, itt és most azokat az érveket szeretném felsorakoztatni, amiket azóta gyűjtök, mióta egy-két éve bárkinek el merem mondani, mivel töltöm az időmet a gép előtt görnyedve.

1. A művészet nem szégyen
A leggyakoribb indok, amit a bloggerek megemlítenek, az az, hogy félnek, az iskolatársaik piszkálni fogják őket az írásaik miatt. Nem tudnák megkülönböztetni a karaktert az írótól, ha a történetben szerelmi szál szerepel, akkor azt tippelgetnék, kibe szerelmes a valóságban az illető; ha gyilkosságra kerül sor, máris pszichopatának bélyegzik az alkotót. Meg úgy egyáltalán, biztos piszkálnák miatta, hogy ilyen különleges hobbija van.

Én mindig azt mondom, az értelmesebbje fel tudja fogni, hogy amit írsz, az nem te vagy (nyilván valamilyen szinten igen, mert minden leírt szó árulkodik rólunk, de ebbe nem megyek bele). Nem te vagy a szerelmes, a gyilkos, sem a maffiózó. Saját tapasztalataimból kiindulva azt kell mondanom, egy kulcsa van az elfogadtatásnak: a fellépés. Ha úgy adod elő a többieknek, hogy te ezt szégyelled, behúzott füllel-farokkal, elpirulva és suttogva említed nekik, akkor jogosan fogják azt hinni, hogy te erre nem vagy büszke, tehát van mit titkolnod. Ezzel szemben, ha csak úgy mellékesen bedobod a témát, mint akit nem izgat különösebben a dolog, ők sem fognak úgy harapni rá, mint macska az ijedt kisegérre. De a legjobb, ha büszke vagy arra, amit írsz.

Mikor átmentem a mostani iskolámba (ahonnan épp el is ballagtam) nagyjából három évvel ezelőtt, már körvonalazódott bennem a gondolat, hogy ezt bizony nem kellene titkolni. Az előző gimiben csak egy szűk baráti kör olvashatta az írásaimat, mert mindig féltem, mit fognak szólni, hogy tizenhárom-tizennégy évesen romantikus történetet írok. Aztán ugye váltottam, és úgy éreztem, itt nem követhetem el ugyanazt a hibát. Bemutatkozásnál egyszerűen közöltem az új osztálytársakkal, hogy igen, én írok, már évek óta, van néhány befejezett regényem és több novellám is. Aztán közülük kerültek ki az első olvasói a blogomnak, és a mai napig kapom tőlük a visszajelzéseket is. Aki pedig nem igazán szeret olvasni, szimplán nem törődik vele. Nem mutattam nekik gyengepontot, amire ragadozóként kéne lecsapniuk.

Persze nem azt mondom, hogy ahhoz, hogy fel tudd vállalni a hobbidat, iskolát kell váltanod, természetesen nálam sem ez volt az indok. De a stratégia ugyanaz: nem szabad azt mutatnod, hogy félsz. A művészet nem lehet szégyen, az alkotókra a legtöbb ember afféle misztikus lényként tekint, te pedig nyugodtan használd ki ezt, hogy begyűjtsd a társaid elismerését. Mert hidd el, ha azt látják, hogy te bizony büszkén felvállalod az írásaidat, eszükbe sem jut majd cikizni érte.

2. Több lehetőséghez juthatsz
Ha eljutottál oda, hogy a körülötted élők közül akár csak néhányan is tudják, hogy írsz, megnyílik előtted számos új lehetőség. Legkézenfekvőbb, hogy mehetsz publikálni az iskolaújsághoz (már ha van – nagy szívfájdalmam, hogy a mostani iskolámnak nincs), de ha a magyartanárod tud róla, hogy akad az osztályodban egy amatőr művész, rögtön eszébe fogsz jutni, ha esetleg befut az iskolába egy pályázati felhívás, ami másként el sem jutna hozzád.

Még jobb, hogy ki tudod végre kérni hozzáértő emberek véleményét a történeteidről. A magyartanárok többségét lelkesíti, ha megtudja, hogy komolyabban is érdeklődsz a tantárgya iránt, és szívesen fogja elolvasni a regényeidet és novelláidat. Egy felnőtt ember pedig, aki már a munkája miatt is folyton az irodalommal foglalkozik, nyilván hasznosabb tanácsokat tud adni neked, mint a legtöbb kritikablog írója, aki ugyancsak tinédzserkorú.

Személyes példának itt hármat is említenék: az egyik a drámatanárom, aki, ha ráér, mindig elolvassa a novelláimat, aztán volt olyan is, hogy leültünk a könyvtárban átbeszélni egy művemet, tanácsokat osztogatott nekem. De tény, hogy a legjobb élményem az volt, mikor a magyartanárom meglepetésszerűen behozta órára a Valamikor, valaki című novellámat (amit majdnem egy évvel korábban vittem el neki véleményezésre), és órai feladatként azt elemezte az osztály majdnem egy teljes héten keresztül. (Erről ITT írtam bővebben.) Aznap jutott el többekhez is az osztályban az infó, hogy én bizony egész komolyan foglalkozom (igyekszem) az írással. Az előző gimnáziumomban is felolvasta a magyartanárom az egyik novellámat, amikor az bekerült egy antológiába. Mint már korábban írtam, ott kevesebben tudtak a hobbimról, akkor még nagyon szégyelltem az egészet, és meglepetésemre többen is odajöttek hozzám óra után, hogy elmondják: azt hitték, bugyuta romantikus történeteket körmölgetek, és pozitívan csalódtak, mikor rájöttek, milyen témákat boncolgat az a művem (megjegyzem, a környezetszennyezésről szólt, de nem, nem fogom megmutatni. 🙂 ).

3. Megtalálhatod a többieket a környéken
Tegyük fel, hogy neked is évek óta hobbid az írás, meg a szomszéd lánynak is – csak éppen nem tudtok erről, mert mindkettőtök fél bevallani ezt a személyes ismerőseinek. Mindkettőtök szomorú amiatt, hogy nincs a közvetlen környezetében olyan ember, akivel délután egy tea mellett kibeszélhetné a blogolás és az írás fáradalmait, örömeit. Pedig végig ott élt mindkettőtöktől egy kapunyira a nehézségeket megértő ismerős.

Természetesen legtöbbször nem fordul az elő, hogy ténylegesen a melletted élő emberről derül ki, hogy aktív tagja a bloggerközösségnek. Ennek ellenére nem tudhatod, hányan laknak veled azonos településen olyanok, akik szintén történetek körmölésével töltik a szabadidejüket. Gondolj csak bele, mennyivel egyszerűbb lenne találni azonos érdeklődési körűeket, ha mindenki a valós profiljával hirdetné a blogjait a Facebookon! Mennyi barátság szövődhetne, ami nincs korlátok közé szorítva a hatalmas távolságok miatt. Persze megvan a varázsa a távbarátságoknak is, de legtöbbször sosem jön létre személyes találkozó a felek között, vagy csak nagyon ritkán.

4. Megmutathatod az egyedi hobbidat az embereknek
Valljuk be, az írás a művészet egy formája, és most tekintsünk el attól a kérdéskörtől, hogy mikortól számít valaki művésznek és már nem kontárnak.

Ismerős az a helyzet, mikor valaki megkérdi, mi a hobbid, te pedig csak hebegsz-habogsz, miközben lelki szemeid előtt lepereg az éppen írt történeted teljes cselekménye? Elpirulsz, mert tudod, hogy mi az a válasz, ami a legjobban jellemez téged, de a világért sem mondanád ki, hogy blogger vagy, mert úristen, vajon mit fog szólni az illető… A probléma gyökeréhez érkeztünk, úgy érzem: a megfelelési kényszer és az önbizalomhiány. Nem mered megmutatni a műveidet az embereknek, mert félsz, hogy nem fog nekik tetszeni, hogy kinevetnek, lenéznek, butaságnak tartanák – de eközben vágysz a visszajelzésekre, ezért fordulsz egy olyan eszközhöz, ahol anélkül mutathatod meg önmagad, hogy szemtől szemben sérülhetnél: az internet világához. Hiszen ha ott nem tetszik valakinek egy írásod, maximum megírja kommentben, de legtöbb esetben még arra sem veszi a fáradságot az illető, hogy közölje veled nemtetszését, inkább elhagyja az oldalt. Így valamilyen szinten egy szűrőn keresztül érkeznek hozzád a vélemények: egyrészt a negatív töltetű visszajelzések zöme elkerül, másrészt, ha bele is futsz egybe, az illető nem fog odaállni veled szembe, hogy jól megmondja a véleményét. Nem egy ismerős, egy barát, egy tanár, egy rokon fog benned csalódni. Csak egy idegen, aki nem számít.

Na, ez a hozzáállás baromira egészségtelen. Igen, mindig lesznek olyanok, akiknek nem fog tetszeni, amit írsz. Igen, némelyik írásod nem fog tetszeni anyukádnak. Igen, lesz olyan, aki kiröhög miatta. De ez hozzátartozik az élet minden területéhez, nem csak a művészethez. Mindig vannak emberek, akik kritizálnak, akiknek nem vagy szimpatikus, akiknek semmi sem jó, akik nem értékelik a munkába fektetett energiádat és idődet. Szokj hozzá, mert bizony az élet igazságtalan, és nem mindig fog a lábad előtt heverni az egész világ. A te dolgod, hogy megtanuld különválasztani ezeket a véleményeket: fel kell ismerned, kik utasítottak el pusztán azért, mert nem szimpatikus nekik az ábrázatod, vagy ha megírtad volna a világmindenség legjobb regényét, akkor is lefikáznák, mert nem szeretnek olvasni – és kik azok, akik jogosan rá tudnak mutatni egy-egy hibádra, hogy ezeket felismerve fejlődni tudj. Első alkalmakkor még a második kategóriába tartozó véleményeket is rossz lesz megkapni, senki sem szeret azzal szembesülni, hogy nem tökéletes az, amit csinál. De aztán rá fogsz jönni, hogy te is csak emberből vagy, ennélfogva hibázhatsz, ez még a legjobbakkal is előfordul. Vegyük példának J. K. Rowlingot, aki bevallotta, hogy a Harry Potter egyik leíró részében az ő hibájából került egy hálóterembe kevesebb ágy, mint ahányan végül ott aludtak minden tanévben. Bizony, előfordulnak kisebb-nagyobb baklövések, neked pedig meg kell tanulnod elfogadni, hogy nem adhatsz ki tökéletes művet a kezeid közül. Amit ma már nem tudnál tovább csinosítgatni, egy év múlva képes lennél újraírni. Az ember folyton változik, fejlődik, ez a folyamat élete végig nem áll meg. Ha felhívják a figyelmedet egy hiányosságodra, lásd meg benne a javulás lehetőségét! Felejtsd el azt, hogy téged úgyis mindenki le akar majd járatni.

5. Megértik, ha nem érsz rá
Van egy olyan állapot, amikor éppen a közepén jársz egy izgalmas fejezetnek, a szavak csak úgy ömlenek belőled, már a sokadik oldalt körmölöd rendületlenül – amikor felhív egy barátod, hogy szívesen találkozna veled. Te pedig (természetesen) nem vallod be, hogy írsz, ezért, ha kelletlenül is, de elmész a találkozóra. Ott pedig aztán képtelen vagy odafigyelni a másikra, mert a gondolataid folyton visszakanyarodnak a történetedhez, a bennragadt szavak csak úgy üvöltenek benned. Így aztán az írással sem haladsz, és nem is tudsz minőségi időt eltölteni a barátoddal.

A megoldás? Annyit mondasz, bocsi, találkozzunk inkább holnap, most épp egy fejezet közepén tartok. Ha a barátodról van szó, meg fogja érteni, hogy ez neked fontos, nem fog hisztizni miatta. Ellenben ha azt látja rajtad, hogy képtelen vagy rá figyelni, és nem is árulod el neki, mi foglalkoztat annyira, jogosan sértődik meg.

És persze az írás nem számít kifogásnak, ha házimunkáról van szó. Ezt még anyu mondta nekem.

6. Több véleményhez juthatsz
Korábban írtam róla, hogy a tanárok rengeteg lehetőséghez képesek hozzájuttatni téged, de nem csak ők tudnak véleményt formálni. Tény, hogy a minőségi szint eléréséhez szükség van szakmai segítségre, amit ők biztosíthatnak számodra (az is tény, hogy a magyartanár nem egyenlő egy kiadó szerkesztőjével, de ismerjük be, hogy sok bloggernek vannak olyan alapvető hibái, amik miatt erről még gondolkodniuk sem kell néhány évig), de kellenek a „mezei”, egyszerű olvasók, akik pontosan annyit csinálnak csak, amire a megnevezésből következtetni lehet: olvasnak. Nincs nagy szakmai háttértudásuk, csak szeretnének élvezni egy történetet. Éppen emiatt szoktam én is a novelláimat és a regényeimet olyanoknak megmutatni, akikről tudom, hogy különösen értelmesek, barátok, tehát nem fognak kényszerből jópofizni, de csak egy átlagos olvasó hozzáértésével rendelkeznek. Így megtudhatom, nekik, átlagos olvasóknak mennyire élvezetes egy történet. Erre is azért van lehetőségem, mert sokan vannak a környezetemben, akik tudják, hogy írok.

Még néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy ismerősöm beszélt rólam a tanárával. Vajdasági szerző volt az illető, több kiadott kötettel. A férfi megadta az e-mail címét, hogy küldjek neki néhányat a novelláim közül. Tőle is kaptam tanácsokat, amikkel fejleszteni tudtam a technikámon. Talán már mondanom sem kellene, hogy ez is csak azért történt, mert nem titkolom az alkotást.

7. Ami ciki, arról nem kell írnod
Tedd a szívedre a kezed: ismersz olyan történetet, amit maximum tizennégy éves lány ír, és tele van szexuális tartalommal. Írtam már róla én is, más is, milyen butaság ez, nem sokat változott a helyzet. Ha van a te történetedben is ilyen helyzet, amikor a szereplők között intimebbé válik a viszony, szinte biztos, hogy erre gondolsz, amikor érveket keresel, miért nem mutatod meg senkinek az írásaidat. Mert mit gondolna apu, anyu, nagymama, osztályfőnök, legjobb barátnő, padtárs, ha megtudja, hogy a te karaktereid bizony lepedőakrobaták. Főleg akkor, ha te még maximum filmekből tudod csak, hogyan is működik ez. Kellemetlennek érzed, hogy olyan dologról írsz, amit még nem ismersz igazán, nehogy a felnőttek kinevessenek vagy lenézzenek, amiért ilyen fiatalon ezzel foglalkozol. A megoldás már sejteti magát: nem kellene olyan dolgokról írnod, amelyekről úgy érzed, még nem szabadna.

Ez nem csak a felnőttfilmek világára vonatkozik: ha úgy érzed egy témáról, hogy a világ minden pénzéért sem mutatnád meg az ismerőseidnek, mert ciki, akkor az egy jelzés arra, hogy nem kellene még ezzel a témával foglalkoznod a műveidben.

8. Az olvasóid nagyobb bizalma
Mindig jobb egy olyan embertől olvasni, aki nem rejti el az arcát. Széles mosollyal tudatja a blogjának látogatóival, hogy tessék, ezek az ő művei, amelyekre olyan büszke, hogy nem jelent neki gondot a nevének felvállalása. Ezáltal az olvasók szemében sokkal szimpatikusabbá válik, hiszen nagyon bizalommal fordulunk egy olyan ember szavaihoz, aki teljes mértékben kiáll a véleménye, a gondolatai és a szavai mellett, nem pedig álarc mögé bújva szónokol. Bízunk benne, mert közelebb áll hozzánk, megmutatja, hogy a másik számítógép mögött ülő fél, akit esetleg imádunk a tehetsége miatt, ugyanolyan ember, mint bárki más. Ő is hosszú utat járt be, míg eljutott oda, ahol éppen tart, ezzel példát mutatva más, még kezdőbb szinten álló írópalántáknak is.

9. Eloszlathatod a ködöt az emberek elméjében
Hiszen aki nem ért hozzá, azt hiszi, az író afféle furcsa, kihalófélben lévő, de mindenképp isteni adottságú állatfaj. Többeknél olvastam már, hogy idegesíti őket, milyen tudatlan a témával kapcsolatban egy-egy ismerősük. Szerintem egyrészt értékelni kell, ha megpróbálnak beszélgetni veled a hobbidról, másrészt meg kell ragadni az alkalmat, hogy felvilágosítsuk őket a „szakmáról”. Ezáltal terjesztheted a tudást a blogoláshoz és az íráshoz nem értő emberek körében is, ami szerintem mindenképp pozitív dolog, nem kellene tehernek érezni.

10. Növeli az önbizalmad
Bizony, ez a legfontosabb. Olyan sok kis önbizalomhiányos bloggert láttam már! Még a hirdetős csoportokba is félve teszik ki a legújabb történetüket, mert rettegnek attól, hogy valaki esetleg beszól nekik. Idegenektől várnak mégis pozitív visszajelzéseket, emiatt érzik azt, hogy ők jók abban, amit csinálnak. Ez is okozhat egyfajta önbecslés-javulást, de elárulom, ez sokkal erősebben hat, ha szemtől szembe kapod a dicséretet. Mert nincs annál jobb érzés, ha a padtársad azt mondja: tegnap olvasta az új részt a blogodon, imádta, és alig várja, hogy érkezzen a következő. Ha a neten olvasod ezt, megköszönöd, de öt perc múlva már el is felejted. De ha élőben kapod, nehezen fogod elfelejteni a mosolyt és a rajongástól csillogó szemeket.

Megmondom őszintén, nekem is azóta van csak egy minimális (de lassan egészséges tartományba eső) önbizalmam, hogy felvállalom a világ előtt, hogy írok. Mindig is zárkózott ember voltam, de talán az volt az a pont, amikor kezdtem jobban nyitni az emberek felé, akkor kezdtem el jobban érezni magam a bőrömben. És igenis tudom, hogy vannak témák, amelyekről nem lehet névvel írni, de azt gondolom, az esetek többségében a nyilvánosságtól való félelem alaptalan. Ne szégyelljétek azt, amik vagytok, legyetek bátran a mindennapokban, a számítógépen kívül is bloggerek, írópalánták, legyetek büszkék a művészetre, hiszen másképp nem érdemes csinálni.

 

Ti felvállaljátok a neveteket? Tudják az ismerőseitek, hogy írtok? Kíváncsi vagyok mindenki véleményére, tapasztalataira, ne fogjátok vissza magatokat! 

89101112