• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Párbeszédek írásjelei

Az egyik legnagyobb, legijesztőbb, mégis legkevésbé ismert mumus: hogyan döntsük el, kell-e pont a párbeszédbe, mikor kezdjük nagybetűvel stb.?

Vegyünk egy egyszerű helyzetet, két hirtelenjében kitalált karakter párbeszédét, hogy élő példán keresztül bemutathassam, hogyan is néz ki egy helyesírásilag korrekt párbeszéd.

– Szerintem kólát vegyünk.
– Inkább narancslevet – ellenkezett Peti.
– Igazad van, az egészségesebb. – A másik fiú, Dani levett a polcról egy doboz százszázalékos gyümölcslevet, majd a kasszához indult.
– Várj – szólt utána Peti –, mi lenne, ha kólát is vennénk?
– Az nem fog menni – rázta a fejét Dani. – Nincs nálunk elég pénz mindkettőre.
– Akkor most mi legyen? – tűnődött Peti, majd folytatta: – Tudod, mit? Várj meg, hazaszaladok, és kérek még pénzt anyutól!

Az első és legfontosabb szabály: párbeszédek írásakor nem kötőjelet használunk ( – ), hanem gondolatjelet ( – )! Legegyszerűbb, ha az ember megjegyzi a hozzá tartozó billentyűkombinációt: Ctrl + mínuszjel. Amennyiben nem sikerül, esetleg túl nagy macerának érzed folyton ezt a két gombot nyomogatni, használd az én módszeremet: megtanítottam a Wordöt, hogy két, egymás után leírt kötőjelet alakítson gondolatjellé. (Az Automatikus javítási beállításokban teheted ezt meg.)

A másik fontos szabály nem csak a párbeszédekre vonatkozik, hanem a leíró részekre is, viszont leggyakrabban itt jelentkezik: ne halmozzuk az írásjeleket! Bármilyen hangosan is ordítja a kérdését Peti, akkor sem kell negyvenkét darab kérdőjelet tenni a mondat végére. Elég egyet, ahogy felkiáltójelből is, ha úgy adja magát a mondat. Ami még egy gyakori, zavaró szokás, az a pontok halmozása. Igaz, a való életben ritka, hogy szünet nélkül ontjuk magunkból a mondanivalónkat, néha megbotlik a nyelvünk, máskor akadozik a hangunk. De ezek nem olyan dolgok, amiket mindenáron meg kell jeleníteni a szövegben. A karakterek beszéde legyen folyékony, amennyiben semmi nem indokolja az ellenkezőjét. Ha az illető mégis egy kis szünetet tart a mondandója közepén, azt nem muszáj feltétlenül három darab pont leírásával szemléltetnünk. Íme, egy példa:

– Nem is tudom, mi legyen – gondolkodott el egy pillanatra Peti és Dani édesanyja. – Rendben, hozzatok kólát és narancslevet is.

Amellett, hogy az olvasó fejben nem akad meg három darab pont miatt, a közbeékeléssel a helyzetet is jobban ábrázoltuk, hiszen így kiderült, miért tartott szünetet a szereplő: elgondolkodott a lehetőségeken. Ha a közbeékelés helyett három pontot tettem volna, ez nem derül ki.

Nyilván egyes esetekben a három pontnak is lehet szerepe, például Peti édesanyja belekezd a mondandójába, a fiú azonban közbevág, így az anyuka szövege nem kerül befejezésre. Egyéb esetekben azonban a három pont inkább zavaró, mint helyénvaló.

Most pedig elemezzük végre a fenti párbeszédet.

– Szerintem kólát vegyünk.” A legegyszerűbb helyzet, amikor semmivel sem toldjuk meg a szereplő mondanivalóját, hiszen nem szükséges minden alkalommal kiegészítéseket tennünk. Például egy indulatos párbeszédben, ahol a két szereplőnk egymással szemben állva veszekszik, a szöveg lendületét, pörgését szakítaná meg, ha minden egyes megszólalás után még kielemeznénk a körülményeket. A helyzet tehát egyszerű: a már említett gondolatjellel indítunk, azután szóközt teszünk (szinte mindig teszünk szóközt az írásjelek után, kivételt lásd lentebb), a mondatot nagy kezdőbetűvel kezdjük, a végén pedig az odaillő írásjellel zárunk. Ebben még nincs boszorkányság.

– Inkább narancslevet – ellenkezett Peti.” A változás az előző mondathoz képest annyi, hogy itt már jellemezzük a cselekvést. Fontos eldöntenünk, hogy a hozzátoldott szöveg külön mondatként megállná-e a helyét; jelen esetben az ellenkezett Peti nem alkothatna önálló mondatot. A mondat tehát ugyanúgy kezdődik: gondolatjel, szóköz, nagy kezdőbetű – a végén pedig, ha kijelentő mondatról van szó, nincs pont. Csak ismét szóköz, gondolatjel, szóköz, és az önálló mondatként nem szerepeltethető rész (szólalt meg Peti) kisbetűvel folytatódik.

– Igazad van, az egészségesebb. – A másik fiú, Dani levett a polcról egy doboz százszázalékos gyümölcslevet, majd a kasszához indult.” Nem, nem hibáztam: itt már kell a pont a kijelentő mondat végére. Megint megvizsgáljuk a kiegészítő mondatot, és azt tapasztaljuk, hogy önálló mondat, tehát így is kezeljük. Ilyen esetben a kimondott szavak után pontot teszünk, aztán szóköz, gondolatjel, szóköz, a hozzáírt mondatot pedig minden esetben nagy kezdőbetűvel írjuk.

– Várj – szólt utána Peti –, mi lenne, ha kólát is vennénk?” Ebben az esetben az újdonság az, hogy a közbeékelést már tényleg beékeljük a mondatba, általában tagmondathatáron, amit természetesen vesszővel választunk el. Ilyen esetekben azonban a vesszőt nem az első tagmondat végére tesszük, hanem a közbeékelés után, azonnal a gondolatjel után, tehát szóköz nélkül. Ezután persze már írunk szóközt, hogy ne folyjon össze a szemünk előtt a szöveg. A közbeékelést ilyen esetben nem kezdjük nagybetűvel, ahogyan a folytatást sem.

– Az nem fog menni – rázta a fejét Dani. – Nincs nálunk elég pénz mindkettőre.” Az eddigiek alapján már egyszerű a mondat: mivel a rázta a fejét Daniönállóan nem állja meg a helyét, a kijelentő mondat végére nem teszünk pontot, a közbeékelés végére azonban igen. Az új mondatot pedig nagy kezdőbetűvel írjuk.

– Akkor most mi legyen? – tűnődött Peti, majd folytatta: – Tudod, mit? Várj meg, hazaszaladok, és kérek még pénzt anyutól!” Amennyiben a közbeékelést kérdő vagy felkiáltó mondat előz meg, de a közbeékelt rész nem önálló mondat, ugyanúgy kiskezdőbetűt írunk, akárcsak kijelentő mondat esetén (lásd pl. az előző mondatot). Amennyiben a folytatást egy olyan szóval akarjuk bevezetni, mint például az itt látható folytatta, kettőspontot teszünk pont helyett, és az eddigiek szerint haladunk tovább.

Valószínűnek tartom, hogy ez elsőre ködös, értelmetlen maszlagnak tűnik. Első elolvasásra nem biztos, hogy bárkinek is varázslatos módon a fejébe szökik a sok szabály, de ha többször előveszed, előbb-utóbb rá fogsz érezni a hogyanjára, és biztos kézzel fogod tudni megállapítani, melyik helyzetben hová teszünk írásjelet. Szép a magyar nyelv, bárcsak egyszerűbb lenne, de sajnos nem az, próbáljuk hát meg kiismerni a fortélyait.

Minél árvább, annál jobb

Az  alap

A karakteralkotás alapköve a kapcsolat az olvasóval. Senki sem akar olyan szereplőkről olvasni, akik ne tennének rá valamilyen benyomást, legyen az szimpátia, ellenszenv, érdeklődés vagy akár sajnálat. Ha belegondolunk, csak az a karakter nem vált ki semmilyen érzelmet, aki nem érez, és nem tesz magától semmit, pusztán sodródik tehetetlenül az eseményekkel, mindent hűvös közönnyel vesz tudomásul, semmiről sem alkot egyéni véleményt. Ilyen emberek nem kötik le a figyelmünket, ugyanis nincs bennük semmi, amihez kapcsolódni tudnánk.

Legtöbbször, főleg kezdő írók esetén, a főszereplő afféle kivetülése az alkotónak. Megjelennek a hasonlóságok a külsejében, a hobbijában, a világról alkotott véleményében, leggyakrabban az életkorában és a lakóhelyében. Ezen a szinten kezdi a legtöbb alkotó, de csakhamar rájön, hogy a valóságról mintázott főszereplő könnyen visszaüthet: „önmagunkat” nem épp egyszerű ábrázolni, és sokszor egy idő után túl unalmassá is válik az átlagos ember átlagos életét olvasni. Ilyenkor kezd el az író azon gondolkodni, hogyan tehetné a lehető legérdekesebbé a főszereplőjét, hogy az minél több olvasó figyelmét felkeltse. Azonban jó tudni: a kevesebb néha több!

A kiváltott érzésekről röviden

Leggyakrabban arra törekszünk, hogy a szereplőnk szimpatikus legyen, az ellenlábasát pedig természetesen mindig a lehető legellenszenvesebb színben tüntetjük fel. A rokonszenvet a legegyszerűbb tulajdonságokkal is meg lehet alapozni: ha a karakterünk átsegít egy idős nénit a forgalmas úttesten, az olvasó máris elkönyveli őt magában egy jószívű, szerethető egyénnek. Ehhez hasonló apróságokkal, akár a szövegben elrejtett utalásokkal tehetjük a szereplőket szimpatikus egyénné, aki két lábbal áll a földön, nem csal vagy hazudik, megbízható támasz a hozzá közel állók számára.

Az ellenszenvet már sokkal nehezebb hitelesen ábrázolni. Vegyük példának a manapság oly’ divatos, gimnáziumban játszódó történeteket: szinte kivétel nélkül akad egy olyan (általában szőke) lány, aki az iskola legnépszerűbbjei közé tartozik, és valami oknál fogva kifejezetten rühelli a főszereplőt. De vajon mi bújik meg az utálat mögött? A válasz sokszor elmarad, nincs is indok, szimplán csak „kell” egy főgonosz, aki mindig keresztbe tesz majd a történet során. Elfelejtjük azonban, hogy nekik is van motivációjuk, ami arra készteti őket, hogy ellehetetlenítsék a másik életét. Lehet ez egészen apró dolog is, például egy korábbi tanulmányi verseny, amin az ellenszenves karakter alulmaradt, emiatt pedig sértve érzi az önbecslését; de sokkal komolyabb ürügy is húzódhat a háttérben, például a rossz családi körülmények közül származó gyerekek gyakran a gyengébbnek tűnő társaik terrorizálásával vezetik le az otthon felgyülemlett feszültséget. A lényeg az, hogy két ember közötti ellenszenvnek mindig van valamilyen konkrét oka, csak azért nem ábrázolhatunk valakit gonosznak, hogy kipipáljuk ezt a szereplőtípust is a képzeletbeli listánkról.

Van az úgy, hogy az író úgy szeretne szimpátiát kiváltani, hogy minél inkább sanyarú sorssal ruházza fel a karakterét. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez.

A hányattatott sorsú főszereplő

Tény, hogy egy drámai elemmel fel tudjuk dobni a történetünket: megmutathatjuk általa az empatikus képességeinket, csodaszép leírásokkal érzékeltethetjük a szereplő lelkiállapotát. Ráadásul a tragikus háttér miatt a szereplőt egy új jellemvonással is gazdagíthatjuk, tehát a karakterábrázolás egyik fontos eleme lehet.

Kivéve akkor, ha túlzásokba esünk.

Gyakran bevett szokás, hogy a főszereplő árva: szülei vagy nem is voltak soha, vagy a történet elején elhunytak. Magához veszi egy rokon, aki aztán szintén meghal, esetleg nem is voltak más hozzátartozói. És tessék, máris sajnálni lehet szerencsétlent, hiszen egyedül maradt a világban, a nagybetűs életben!

Aztán még legyen őrült is. Minimum pszichiátriai beteg. De senki élő rokona, ismerőse ne legyen, aki látogatja, támogatja őt. Esetleg bántalmazza valaki őt rendszeresen.

A jelenség, amiről beszélek, az az, ha ezek a csapások mind egyszerre sújtják a főszereplőt. A bemutatott karakter egy csődtömeg, akinek nincs senkije, boldogtalan, esélye sincs a jobb életre – aztán ez mindössze csak a jelentéktelen hátterét alkotja majd a történetnek. Hiszen a jó úgyis nyer, esetleg egy új szerelem elfeledteti vele a rengeteg nyomorúságot, amit átélt, és máris nem számít, mennyi szörnyűség szerepel az illető bemutatkozásában.

Példa

Vegyünk példának egy Magdi nevű tinilányt. Magdinak meghaltak a szülei autóbalesetben, amikor még csak kéthónapos kisbaba volt, ezért nem is emlékszik rájuk. Azóta egy árvaházban él, amit gyűlöl, ahogy gyűlöli a többi bentlakót és a nevelőt is, és természetesen ők is alig várják, hogy Magdi végre eltakarodjon. A lány lázad minden és mindenki ellen, elszökik az árvaházból, elüti egy kamion, ezért fekvőbeteg lesz hónapokig, de mire ez az időszakasz elmúlik, Magdi már betöltötte a tizennyolcat, ezért a szülei által hátrahagyott pénzből nyakába veszi a világot. Egyedül, ismerősök nélkül él egy nagyvárosban, kirabolják, megerőszakolják, egy idő után a pénze is elfogy, ezért kénytelen koldulni, hogy ne haljon éhen. Ezután kezdődik maga a történet, ami arról szól, hogyan találkozik éjjel az utcán bandukolva Magdi az igaz szerelmével, Bandival, aki már a találkozás pillanatában érzi, hogy ez a lány lesz számára az igazi, és hajlandó megbocsátani és elfelejteni Magdi korábbi életét.

A probléma nem az, ha írunk egy nehéz sorsú fiatalról – mert ez sajnos a valóság, igenis vannak árván nevelkedett gyerekek, igenis van, aki az étel áráért koldul, és az erőszakot sem lehet sosem elfelejteni. De ha mindez csak egy lényegtelen háttér, amit azért adunk hozzá a főhőshöz, hogy bemutassuk, milyen kemény lány, mert ő mindezen elszenvedett sérelmek ellenére is csak azon tud problémázni, ha letörik a körme, az már nemcsak szimplán valótlan, hanem nevetséges is. Ha a szörnyű múlt csak akkor jelenik meg, mikor a szereplők elfilozofálnak a velük történt rossz dolgokról, de egyébként látszólag semmilyen hatást nem gyakorol ez a mindennapjaikra, akkor el kell gondolkodni: vajon van értelme hányattatott sorsnak? Tényleg hozzáad ez valamit a karakterhez, vagy csak jól mutat, hogy megpróbáljuk elhitetni az olvasókkal, hogy mély érzésekkel szereltük fel azt a bizonyos lányt?

Maradjunk Magdi példájánál: akit szinte születése óta árvaházban nevelnek, családjaként tekint az őt nevelő felnőttekre és testvéreiként a vele élő gyerekekre. Ha valami csoda folytán nagyobb összeghez is jut, akkor sem valószínű, hogy hirtelen megindul világot látni, és semmi mást nem csinál, csak lógatja a lábát a saját lakásában. Attól, hogy valaki árva, még ugyanúgy vonatkoznak rá az olyan törvények, mint pl. a tankötelezettség: igen, ez a gyerek is járt iskolába, és szerzett vagy egy szakmát, vagy érettségit, és akár még tovább is tanulna ezután, vagy ha nem, akkor is megpróbál munkahelyet szerezve a saját lábára állni, eltartani magát. Tegyük fel, hogy mikor egy éjjel egyedül ment haza a városban egy volt intézetbeli barátnőjétől (hiszen családtagok, mint mondtam, tartják a kapcsolatot), egy sötét sikátorban egy férfi megverte és kirabolta. Sajnos ez nem egyedi eset, előfordul. De Magdi ezután legalább évekig nem fog egyedül sétálni késő éjjel az utcán, ugyanis az átélt események hatására rettegni fog, hogy valaki újra megtámadja, még akkor is, ha erre statisztikák alapján is elenyésző az esély. Éppen ezért nem fog sosem sötétedésig maradni Bandi lakásán, hogy még világosban hazaérjen. Bandi ez ellen maximum annyit tehet, hogy keres egy pszichológust a lánynak, aki segít neki feldolgozni a traumát; vagy hazakíséri Magdit, hogy ne kelljen egyedül kószálnia a városban.

A lényeg az, hogy nyugodtan adhatunk a karakternek sanyarú sorsot (én is erről vagyok híres, erre már rájöttem a „végül is tőled pont ezt vártam” jellegű kommentekből), ha azt nem csak díszletként használjuk, hanem szerves részeként tesszük hozzá a karakter megformálásához. Olyan nincs, hogy a múltban átélt borzalmak nem hatnak ki a jelenben a szereplő viselkedésére és jellemére. Lehet, hogy az éjszakai kirablás után Magdi úgy dolgozza fel az eseményeket, hogy megpróbál erőltetetten újra szembenézni a történtekkel, ezért szándékosan lófrál a város kietlenebb részein éjnek évadján – ritkább az ilyen, ez biztos, de ez is egy megoldás.

Összegezve

Ne halmozzuk csak azért a karakter balszerencsés mivoltát, hogy csodaszép leírásokat költsünk a nyomoráról az első fejezetben, aztán a történet beindulásától meg is feledkezzünk ezekről a borzalmakról. Ettől nem lesz szimpatikusabb az olvasó szemében, nem fogjuk jobban megkedvelni őt, épp ellenkezőleg: akiről furcsán lepereg minden sérelem, azt valószerűtlennek érzékeljük, ennélfogva a történet összecsapott hatást kelt (bár azt ne feledjük, hogy az a karakter, aki nem mutatja ki mások előtt a fájdalmát, vagy nem szenved látványosan, nem ebbe a kategóriába tartozik). Annak sincs értelme, ha a történet derekán behozunk valamilyen drámai eseményt, aminek ezután szintén nem lesz következménye. Igyekezzünk elkerülni az ilyesfajta hatásvadász elemeket, és következetesen, egymásra építve összerakni az események sorrendjét és a karakterek jellemét.

Nem írom meg, úgyis rossz

Mostanában valamiért halmozódnak a szemem elé kerülő olyan bejegyzések a Facebookon, amiben hozzám hasonló amatőr írók fejezik ki félelmeiket az írással kapcsolatban. Láttam ismerősnél is, idegennél is, többnyire ugyanaz a probléma: nem mernek belekezdeni valamibe, mert félnek, hogy még nem tudnak olyan jól írni, nem tudják tökéletesen átadni a fejükben megformálódott világot, jeleneteket, karaktereket, hogy az élvezhető legyen az olvasó számára. Jobb esetben félreteszik az ötletet jegyzetek és vázlatok formájában későbbi felhasználásra, máskor viszont elvetik magukban az egészet – talán meg sem említik senkinek, hogy létezett valaha a fantasztikus ötlet, és folytatják azokat a firkálmányokat, amiket korábban nagyszerűnek éreztek, de újabban eltörpülnek az a bizonyos mellett. Önbizalomhiány és megalkuvás: nem vagyok elég jó, hogy ezt véghezvigyem, de ezt elfogadom, és nem is próbálkozom inkább.

Ezt a hozzáállást sajnos az élet minden területén észlelhetjük, én most mégis konkrétan az írással kapcsolatban szeretnék erről beszélni és osztani egy kicsit az észt. A többit meghagyom az életmódtanácsokról író blogokra és könyvekre; higgyétek el, nem véletlenül van belőlük mostanában olyan sok.

Az tényleg egy valós probléma az írás során, hogy az ember nem mindig tudja elsőre azt átadni a szavai által, amit szeretne. Az olvasó fejében nem úgy kelnek életre a karakterek, más környezet jelenik meg a leírásokkal, nem teremtődik meg a kívánt hangulat. Sokszor második vagy harmadik átírásra sem. De vajon ez elég indok arra, hogy az egészet eltemessük a fiók mélyére?

Természetesen a válasz az, hogy nem. A megoldás sosem az, hogy feladod az egészet, felgyújtod a jegyzeteket, és úgy teszel, mintha soha az életben nem létezett volna az utolsó apró részletig megtervezett világod, ha pedig valaki rákérdez, akkor zavartan közlöd, hogy fogalmad sincs, miről van szó. Olyan ez, mintha abbahagynád a verstanulást, mert harmadik átolvasás után még nem tudod végigmondani az első versszakot sem.

Ha kezedbe veszed a kedvenc könyveidet, ne adj isten, bestsellereket a polcodról, mi az első, amire gondolsz? Ha elszomorodsz arra gondolva, hogy a példaképed azt a több száz oldalt csak úgy kirázta a kisujjából, míg te megszenvedsz már az első sorokkal is, még jobban el kell keserítenem téged: tévedsz (márpedig ezt az emberek általában rosszabban szokták viselni). Azok a szavak, amiket a kinyomtatott verzióban látsz, nem csettintésre szaladtak ki a kedvenced kezei közül sem. Amit látsz, az pontosan az, amit megspórolsz a kihagyott történetekkel: a gyakorlást. Mert anélkül nincs fejlődés, javulás, csak stagnálás.

Ha nem hiszed el nekem, hogy te is képes vagy fejlődni írás terén, vedd elő a legeslegelső történetedet, és hasonlítsd össze azzal, amit legutóbb írtál. Fogadni mernék rá bármiben, hogy még te is észreveszed a saját soraidon a változást: biztosabb kézzel alkalmazod a leírásokat, összetettebbé váltak a szereplőid, bonyolultabb cselekményszálakat vagy képes összefonni és végigvinni a történet során. Ha most kétkedve rázod a fejed, akkor is tudok olyat mondani, amiben biztosan fejlődtél: nőtt a szókincsed, a fogalmazási készséged, egy idő után pedig amolyan „írói szemmel” nézed a világot, azon gondolkodva, hogy az elhangzott szavak, a körülötted történő események közül mi az, ami köré szőhetsz egy újabb világot a papíron.

Az élet része a fejlődés, bármilyen közhelyesen is hangzik ez. Ha valamit rendszeresen csinálsz, és nem veszed félvállról, akarva-akaratlanul is javulni fog a munkád minősége, már azáltal is, hogy oda sem figyelve kísérletezgetsz, egy jelenetet másképp mutatsz meg, mint korábban, eltérsz a tőled megszokott, bevált sablonoktól. Sőt, ahogy telik az idő, idősebb leszel, újabb tapasztalatok birtokába jutsz, ami szintén rányomja a bélyegét az írásaidra, a változó világnézet ugyanis megjelenik a művészetedben is.

A lényeg tehát az, hogy az ember folyamatosan fejlődik írás terén, főleg akkor, ha ebbe nagy energiát fektetsz bele, és természetesen sok órányi füzetlap vagy számítógép előtti görnyedést. Ha úgy is érzed, hogy egy történet megírási túl nagy falat lenne neked, hát próbáld meg! Senki sem születik zseniként, és még a kiadott, világszerte olvasott regények is átestek legalább egy átíráson. Egyébként sincs törvény, ami kimondaná, hogy ugyanazt a történetet nem szabad többször megírni.

Kísérletezésként is felfogható, hogy megírod az elejét most, mikor úgy érzed, még nem vagy hozzá elég jó – aztán tedd félre néhány hétre, és mikor már idegen szövegként tudsz rá tekinteni, vedd elő ismét, és olvasd át írói szemmel! Ha azt érzed, valami nincs rendben vele, próbáld meg megfogalmazni magadnak mi a probléma. Irreálisan viselkednek a karakterek? Nem elég részletes a táj leírása? Nem derül ki a szövegből egy fontos információ, amit te korábban egyértelműnek hittél? Túl sok a felesleges csapongás? Magadnak nem szégyen bevallani, miben hibáztál, ráadásul ha sikerült ezt felismerned, a következő verzióban nagyobb figyelmet szentelhetsz ezeknek a szempontoknak is. Így amellett, hogy lassan ugyan, de haladsz azzal a bizonyos történettel, észreveszed azokat a hibákat, amiket akár más írásokban is rendszeresen elkövetsz. Írni ugyanis nem mindig lendületből, hanem sokszor inkább tudatosan kell, ha az ember látványosan szeretne fejlődni.

Ha valaha is azt érzed, kevés vagy valamihez, szedd össze magadban az összes elszántságodat, és igenis próbáld meg véghezvinni a feladatodat! A próbálkozásokat nem kötelező felvállalni a nagyvilág előtt, de a megírásukkal közelebb jutsz ahhoz, hogy elérd azt a szintet, amivel már te magad is elégedett lehetsz.

Bloggerkihívás I.

Az első nap feladatának értelmében azt kell elmesélnem, miért blogolok, valamint meg kell osztanom magamról öt random tényt.

Miért blogolok?
Legelőször is azt kellene tudnotok, hogyan és miért blogoltam régen, mert csak így érthető és értékelhető igazán a mai módszer és indok. Most 20 éves vagyok, akkor kezdtem el blogolni, amikor a hetedik osztályt kezdtem a hatosztályos gimnáziumban, szóval nagyjából hét évvel ezelőtt. Mondhatjuk tehát, hogy nem vagyok új az internet világában, mégis Blogspoton csak másfél éve vagyok jelen. Annak idején, tizenhárom évesen még a blogol.hu volt az egyik legnépszerűbb szolgáltató, ezért evidens volt, hogy én is ott hozzam létre az első naplómat. Mi jut eszetekbe erről a szóról? A napló az a füzetecske, amibe az ember nap végén lekörmöli gondolatait, minden gondját-baját. Nálam is így történt ez az első években, álnéven írtam, az ismerőseimnek beceneveket adtam, de egyébként köntörfalazás nélkül leírtam mindent, ami foglalkoztatott, ha valami bántott, ha összevesztem valakivel, ha gondok voltak otthon – megjegyzem, voltak is elég komoly gondok a házam táján, amiről, utólag azt mondom, nem szabadott volna leírnom mindent. Akkoriban viszont butuska voltam és végtelenül naiv, és nem hittem volna, hogy valaha rátalál egy személyes ismerős a féltve őrzött blogomra. Bár nem értem, hogyan hihettem ekkora baromságot, ugyanis mindig imádtam, ha véletlenül a középpontba kerültem. Aki pedig szem előtt van, azt hamar észreveszik. Így történt, hogy a személyes ismerőseim rátaláltak az én online szemetesládámra – nem egyszer, nem kétszer, én pedig mindig csak megváltoztattam a nevem, és folytattam mindent ugyanúgy, ahogyan korábban.

Mikor elegem lett ebből, áttértem a G-Portálra, ahol több rövidéletű blog is otthont adott a gondolataimnak és a novelláimnak. Megmondom őszintén, ezen a szolgáltatón főleg a társasággal volt problémám: habár születtek ott is szoros barátságok (pl. Rhyennel azóta is beszélek, bár sajnos lényegesen kevesebbet), mint annak idején a blogol.hu-n is, de rengeteg komolytalan 12-13 éves bloggerbe ütköztem bele, akiknek az volt a kedvenc szórakozásuk, hogy tönkretették a nyugiban firkáló bloggerek szabad délutánjait a folyamatos trollkodásukkal (nyilván nem mondom azt, hogy minden 12-13 éves ilyen –  egyrészt mert tényleg nem, másrészt mert ilyet mondani ezen a szolgáltatón újabban szentségtörésnek számít :)). Akkor kezdett el megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy elegem van a folyamatos balhézásból, a sértődésekből, a klikkesedésből, én csak szimplán meg szeretném osztani az írásaimat egy helyen anélkül, hogy bárki is beleütné az orrát a dolgomba.

Ekkor jöttem a Blogspotra. Hogy egész konkrét legyek, ez volt tavaly márciusban, amikor is felkerült az a nyúlfarknyi nyitószöveg A papírfecnis fiókra. Ez az én komoly felületem, ahol igyekszem komolyan foglalkozni az írásaim szélesebb körben való megismertetésével.

Nem véletlenül írtam ennyiszer a komoly szót. Úgy állok hozzá ehhez az egészhez, mint egy lehetőséghez, hogy az emberek megismerjenek. Természetesen tagja vagyok elég sok blogokkal foglalkozó csoportnak Facebookon, de ezeket szinte sosem használtam még ismerkedésre. Persze azt sem mondom, hogy teljesen elzárkózom az ismerkedéstől, hiszen rengeteg új barátra tettem szert ez alatt a másfél év alatt, de úgy érzem, A papírfecnis fiók más, ez sokkal több, mint egy szimpla blog. Itt sosem fogom már megosztani a mindennapi események leírását, a kiakadásaimat, a dühöngéseimet. Nem folyok bele egyetlen vitába sem a bloggerek „társadalmában”, még ha meg is van a legtöbbről a véleményem és az állásfoglalásom. Én nem érzem úgy, hogy szükségem van a nevüket fel nem vállaló gyerekek sárdobálásába becsatlakozni – mert aki még törődik ilyesmivel, és leáll veszekedni egy másik álnéven író bloggerrel (és a leggyakoribb észérv a másik ellen az, hogy az illető miért nem vállalja fel a nevét), az bizony az én szememben még gyerek. És persze tegyük hozzá, hogy a véleménycsere (még ha el is harapózik egyik-másik fél miatt) nem ugyanaz, mint a sárdobálás.

Éppen ezért nem hagyom, hogy befolyásoljon az a rengeteg vita és hisztéria, ami mostanában megy a fiatalabb bloggerek között (és most nem a 12-13 éves korosztályra célzom, hanem úgy en bloc a tizenévesekre és a fiatalabb huszonévesekre is), igyekszem nem belefolyni, mert azt hiszem, vagyok már olyan érett, hogy nem engedem, hogy befolyásolja a hangulatomat egy virtuális veszekedés. Ez a blog nem erre való, hanem egy komoly, érett hangvételű eszköz a céljaim elérésének érdekében: hogy minél ismertebb legyen a nevem amatőr íróként. Még ha ez most baromira nagyravágyóan is hangzik, mintha a csillagokért nyúlnék rögtön, nem így van – én csak szeretnék lassan, de biztosan haladni a céljaim felé. Ennek egyik eszköze pedig ez a blog, aminek rengeteget köszönhetek, amellett, hogy szélesebb körben tudom terjeszteni a munkáimat, főleg azt is, hogy mennyi nagyszerű embert megismerhettem véletleneknek köszönhetően.

Szóval ezért blogolok. Hallatni akarom a hangomat, megmutatni azokat a témákat, amiket fontosnak érzek megemlíteni, és mindeközben persze irtó jól szórakozzak. Mert bárki bármit mond, írni és blogolni addig kell (és addig szabad), míg az ember élvezi minden percét.

Aztán íme az öt darab tény rólam, amit egyébként egy elmaradt fizika előadás alatt írtam meg:

Első
Hétfő óta hivatalosan is főiskolás vagyok, a baja Eötvös József Főiskolán tanulok építőmérnöknek (kiegészítés később: azóta a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karához tartozik a képzés). Megmondom őszintén: azt hittem, könnyebb lesz. Legalábbis a ponthatár számomra nevetségesen alacsony volt (282 pont), ehhez képest kedden öt óra folyamatos matekozás után elkezdtem azon gondolkodni, hogy hagyom a csudába az egészet, de aztán jött pár érdekes óra és (a korábbiakkal ellentétben) jó tanár, ami visszahozta a továbbtanulásba és az önmagamba vetett hitemet. Még szoknom kell, hogy az órarendemből hiányoznak a lazább órák (a hétfő reggeli kétórás tesin kívül mind reál tantárgy), de tekintve, hogy ez a második napom, szerintem egy-két hét múlva ez már nem jelent majd problémát.

Második
Gyerekkorom óta vágyam, hogy legyen egy törpenyulam. Most, hogy már pénzem is lenne rá, éppen csak az elhelyezése megoldhatatlan, napközben ugye iskolában vagyok, délután néhány órát otthon, de az esetek többségében a páromnál alszom. Szóval jelenleg elképzelésem sincs, hová lehetne tenni egy ilyen bájos kis szőrgombócot.

Harmadik
Pénteken, ha minden a terv szerint történik, lesz egy industrial piercing a fülemben. Tetoválásom a tizennyolcadik születésnapom óta van, de az sem feltűnő helyen, hanem a vádlimon. Igyekszem az ilyen extrém dolgokat nem túl látható helyekre rakatni, de egyébként nem hiszem, hogy ez a piercing után egyhamar hasonlóra adnám a fejem. (és nem, nem történt minden a terv szerint, sőt)

Negyedik
Nemrég átnéztem a régi (még a blog születése előtti) novelláimat, a kiválasztottakat folyamatosan osztom meg itt (eddig felkerült a Vigaszdíj, a Kereszttűzben, A macska, aki embert nevel és a Lenyellek, hogy érezzelek belülről; várat még magára a Homokzátony és az Elhagyott). Több dologra is rájöttem az átolvasások és javítások alatt, pl. 2014-ben egyáltalán nem írtam (ezt nagyon szégyellem), 2012-ben pedig hajlamos voltam az „s” kötőszót legalább harmincszor használni egy oldalon belül. A helyesírásommal már akkor sem volt nagy probléma, hacsak annak nem tekintjük, hogy a párbeszédeknél rendre kötőjelet írtam gondolatjel helyett. Abban az időben született egy-két romantikus novellám is (az egyik a Kereszttűzben, a másik a napokon belül felkerülő Elhagyott), érdekes módon mindkettőnek pozitív a végkicsengése.

Ötödik
Nagyon szeretem az animéket, bár elég régen volt már, hogy találtam olyat, ami lekötött volna. A népszerűbbek, mint pl. a Bleach vagy a Naruto sosem tetszettek. A legnagyobb kedvencemet, a Neon Genesis Evangeliont egy barátom mutattam még jó pár évvel ezelőtt. Ehhez az animéhez azóta sem készült magyar szinkron, ezért nem is ismerik sokan, de én évente egyszer újranézem, aztán olyan érzelmi katarzisba kerülök, hogy egy napig nem lehet hozzám szólni. Az oldaltáska, amivel iskolába járok, szintén ennek az animének a szimbólumait viseli (de nem konkrét jeleneteket belőle, szóval egyszerű ránézésre még senki sem mondta meg, hogy ez egy animéhez köthető táska). Egy másik nagy kedvencem még az Attack on titan, aminek türelmesen várom a folytatását. És ki ne hagyjam a Chi’s sweet home-ot, ami egy kétperces epizódokból (két évad alatt kb. kétszázból) álló mese egy kiscica kalandjairól, akinek a képével egyébként már kidekoráltam a szobám falát is.

Van kedvetek elmesélni, hogy ti miért blogoltok? Nagyon kíváncsi vagyok ilyen témában más emberek véleményére, meglátásaira, osszátok meg velem!

12 napos blogger kihívás

Megfogadtam nemrég, hogy többet fogok írni a blogra – számba vettem az eddigi aktivitásomat, és rájöttem, hogy sokszor csak havonta egy bejegyzésre futja, márpedig ennek nem így kellene lennie. Igyekszem ezentúl kicsit tudatosabban megtervezni, miről írjak, hogy ne csak az érthető okból ritkábban érkező novellákat és regényfejezeteket olvashassátok. Így viszont elkerülhetetlen, hogy egy kicsit többet írjak saját magamról, úgyhogy kezdjük is egy olyan kihívással, ami által sokkal többet megtudhattok rólam, mint eddig bármikor. Tudom, a korábbi (jóval korábbi) írós kihívást félbehagytam, most igyekszem párhuzamosan befejezni a kettőt.
Ma, nulladik napként, ennek a kihívásnak a magyarra fordított feladatait hoztam el.
1. Miért blogolsz? + 5 random tény magadról
2. A 3 legviccesebb / legkellemetlenebb pillanatod
3. 3 rágcsálnivaló és innivaló, aminek most függője vagy
4. Ossz meg 4 képet szöveggel együtt, ami összegzi a napodat!
5. 5 kedvenc dolog (termékek, emberek, weboldalak, bármi)
6. Mi dühít fel?
7. 3 jelenlegi kedvenc dal
8. Egy nap szeretnék…
9. Taníts valamit az olvasóidnak!
10. 10 random dolog (gondolatok, bármi)
11. Régen ilyen voltam, de ma már… (vagy dolgozom rajta)
12. Életed egy napja (képekkel)
Nemsokára érkezik is az első nap feladata, azaz megtudjátok, miért blogolok ennyi idő után is, és mi az, ami sokakat eltántorított, de engem még mindig nem. 🙂 
89101112

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás