• Home
  • /
  • Category Archives: Ceruzanyomok
Ceruzanyomok #2 – Az évtized összegzése

Ceruzanyomok #2 – Az évtized összegzése

A Ceruzanyomok névre keresztelt körblogolásunk januári témája az évtizedösszefoglaló volt.

Először kicsit megrémültem, mert csak arra tudtam gondolni, hogy tíz évvel ezelőtt (13 éves koromban) még a tinédzserkort is csak alulról értem el, és tulajdonképpen az az előtt történtekre csak úgy emlékszem vissza, mint gyerekkori csacskaságokra. Aztán rávettem magam, hogy a régi naplóimból, feljegyzéseimből és a gépemen is tárolt írásaimból összeállítsam a valós idővonalat, és meglepődve tapasztaltam, hogy igazából ezt a tíz évet nevezhetem az amatőr írói karrieremnek. Mivel a legtöbb íráshoz, eseményhez végül is tudtam évszámot kapcsolni, ezért így szeretnék végighaladni ezen az összegzésen.

 

2009-2010

Az igazat megvallva, nagyon nehéz volt különválasztani, hogy miket írtam konkrétan 2010-ben, és miket esetleg az azt megelőző egy-két évben, ezért végül is egy kalap alá vettem azokat, amik azonos korszaknak tekinthetőek.

Akkoriban kezdtem el aktívan blogolni, és ezt fontosnak tartom megemlíteni, ugyanis az én esetemben a blog- és a novella-, valamint regényírás mindig szorosan összefonódott. Olyan tekintetben is, mint most, hogy a neten osztom meg az írásaimat, illetve különböző bejegyzéseket írok a témában, de úgy is, hogy akkoriban a mindennapi blogbejegyzéseimet is igyekeztem úgy megírni, hogy többek legyenek puszta naplóbejegyzéseknél, és igyekeztem hangulatot teremteni, játszani a szavakkal. Akkoriban megismertem olyan személyeket, akik közül van, akivel ma is tartom a kapcsolatot, de természetesen számtalan olyan blogger és írópalánta akadt, akikkel elsodródtunk egymástól.

Ezekben az években írtam az első kisregényeimet, akkor még a javát lapokra, füzetekbe. Emlékszem, volt egy romantikus fantasy írásom (ami valójában az Inuyasha c. anime világában játszódó fanfiction volt), amit egy füzetben adogattak körbe egymásnak a lányok az osztályomban, páran rendszeresen elolvasták az új fejezeteket. Ezek az írások mind a mai napig megvannak — bár eddig a szüleimnél őriztem őket, az évtizedösszegzés miatt átköltöztettem őket az új lakóhelyemre, hogy véletlenül se vesszenek el.

Igazából ebben az időszakban mondtam ki először, hogy tudatosan regényeket és novellákat akarok írni, és hogy a későbbiekben is aktívan szeretnék ezzel foglalkozni. Addig az írás az általános iskolai barátnőimmel folytatott kellemes kikapcsolódás volt, de itt egy szintet léptem, és eldöntöttem, hogy szeretnék íróvá válni.

Hetedikes koromban jelentkeztem két meseíró pályázatra is, de sajnos nem értem el helyezést. Akkor ez összetört engem egy darabig, de szerencsére nem szegte kedvemet hosszabb távon.

Azt sajnálom csak, hogy az ebből az időszakból származó blogbejegyzéseimet egyszer kitöröltem, pedig bármit megadnék érte, hogy újraolvassam őket. Történtek velem akkoriban olyan dolgok, amiknek az elemzése úgy hiszem, hogy sokat segítene a jelenben is, de nem maradtak meg a leírások, csak az emlékeim róla.

2011

Ebben az évben lettem Daremo. 🙂 Úgyhogy ez is lassan egy egész évtizedes.

Akkoriban már igyekeztem komolyabb témákról írni, a kicsit bugyuta szerelmes történetekről máshová helyeztem a fókuszt. Elkezdtem írni egy fanfictiont a kedvenc japán zenekarom tagjairól (aminek szintén nem a szerelem volt a fő mozgatórugója), amit az akkor még létező Anime-fanfiction Style-on publikáltam. Egy írópalánta ismerősöm ezekben a hónapokban verte belém szentírásként azt a szabályt, hogy egy fejezetnek kereken négy oldal terjedelműnek kell lennie, és én annyira komolyan vettem ezt az írástechnikai tanácsot, hogy évekig tartott kiirtanom magamból a kényszert, hogy ilyen terjedelemben írjak. Végül úgy sikerült felülkerekednem ezen, hogy elkezdtem a Wordön kívül más programokon is írni, és az újdonság ereje segített, hogy ne az oldalak számára koncentráljak.

A személyes blogomon is publikálni kezdtem egy regényt, és emlékszem, hogy sokan bátorítottak. Jogos kritika mellett mindig azt mondták az emberek, hogy jól bánok a szavakkal, a koromhoz képest éretten jelenítem meg az érzelmeket. Szerettem azon a platformon blogolni, mert nem egyféle korosztállyal találkoztam ott, hanem nálam fiatalabbakkal és idősebbekkel egyaránt. Rengeteget tanultam akkoriban az írásról és önismeretről is.

 

2012

Sajnos az a platform, ahol blogoltam, egyre inkább kihalt, és így én is új hely után néztem, és megállapodtam a G-Portálon. Egy kifejezetten aktív amatőr írói közösség tagja lettem, szokásunk volt versenyeket rendezni, és úgy általánosságban az is jellemző volt még, hogy egymás minden novelláját, regényfejezetét elolvastuk és véleményeztük. A legnagyobb hátránya viszont az volt az egésznek, hogy mindannyian nagyjából ugyanabból a korosztályból származó amatőrök voltunk, és szerintem egy idő után nem tudtuk tovább segíteni egymást a fejlődésben.

Az a gyakorlás, amit a számos novella írásával végeztem, egyértelműen rengeteget fejlesztett rajtam. Tovább komolyodott, komorodott az írásaim témája, amit viszont már meg is tudok mutatni, mert több művem is megtalálható most a blogon ebből az évből. Ilyenek A magány, a Vérvörös illatok, a Lenyellek, hogy érezzelek belülről, a Vigaszdíj és a Homokzátony is.

Ebben az évben kaptam egy elég komoly kritikát az egyik regénykezdeményemre, ami azért évekig nyomot hagyott bennem. Igazából ez egy eleve nehezebb időszak volt számomra, azt hiszem, nagyon rosszkor talált be az egyik versenyünkön egy olyan vélemény, ami alaposan szétszedte a regényem első fejezetének minden logikátlanságát, gyerekes és naiv megnyilvánulását, suta megfogalmazását. Akkor nagyon kiborultam, úgy éltem meg, hogy engem az illető szándékosan kifigurázott, megpróbált nevetségessé tenni, és azután pár évig nem is írtam sokat, bár talán csak részben emiatt. Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem a verseny szervezőjét, hogy törölte-e azóta a blogját, ahol ezek a hozzászólások olvashatóak, és szerencsémre még megvoltak. Egyszerre volt felemelő és ijesztő élmény azzal szembesülni, hogy valójában az illetőnek nem süt a szavaiból a rosszindulat, nem akart nevetségessé tenni, mint ahogyan én arra emlékeztem, és hogy valójában teljesen jogosak voltak az észrevételei. Valószínűnek tartom, hogy tényleg arról volt szó, hogy nagyon rosszkor talált be az a kritika, bár utólag nincs mentségem rá, hogy miért reagáltam ennyire túl a helyzetet. Valójában, mikor elolvastam azt a kritikát, olyan érzésem volt, mintha leesett volna rólam egy nehéz teher — valószínűleg cipeltem magammal azt, hogy meg akartam felelni évekkel később is egy olyan írópalántának, aki akkor sem akart megbántani, és ráadásnak én ezzel tudat alatt szerintem mindvégig tisztában is voltam. De talán ez is kellett ahhoz, hogy alázatot tanuljak.

 

2013

Akkoriban eléggé besűrűsödött az élet, és ez az írásaim számán is meglátszik: egyszerűen annyi minden történt, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. Alig egy-két novellát fejeztem be, és bár novemberben megpróbálkoztam a NaNoWriMo-val, egy hét után abbahagytam.

 

2014

Ez volt a totális mélypont: egyetlen befejezett novellám sem volt, és azt hiszem, abban az évben már nem is igazán vezettem blogot sem.

 

2015

Nem emlékszem már, hogy pontosan minek vagy kinek a hatására, de ebben az évben egyszerűen eldöntöttem, hogy megint írni és blogolni akarok — tehát megnyitottam A papírfecnis fiókot. Nem ment könnyen a visszarázódás, kevés novellát írtam (pl. A Valamikor, valaki címűt), viszont elkezdtem egy olyan regényt, ami azóta is a szívem egyik csücske, ez pedig a Hazug szerint az élet.

2016

Ez az év ismét elég sűrűre sikeredett: leérettségiztem, elkezdtem az egyetemet, és ezzel párhuzamosan egyre több személyes ismerősömnek mutattam meg a blogomat és az írásaimat. Azt hiszem, akkor került ki a képem is a blogra. Ebben az évben került sor az első nyomtatott megjelenésemre: a Kalocsai szó és kép 4 c. kötetbe beválasztották az Ott állt Anya című novellámat. Ez egy hatalmas mérföldkő volt az életemben és az amatőr kis karrieremben is.

Ebben az évben több novellát is írtam még, az Út a mennybe, A gyermekvásár és A tűz a jégben címűeket, és a 2015-ben elkezdett Hazug szerint az élet című regény nagyját is ekkor írtam (bár nem fejeztem be).

 

2017

Ebben az évben is szerettem volna magasabb szintre emelkedni írás terén, és azt hiszem, hogy ez valamennyire sikerült is: megjelentek nyomtatásban a Vigyázzunk rá és a Visszahúz c. novelláim. Meghívtak a faluban a Költészet Napja alkalmából tartott eseményre felolvasni a saját írásaimból, és karácsony előtt én gyújthattam meg a harmadik adventi gyertyát a Polgármesteri Hivatalnál, ahol szintén egy saját írásomat olvashattam fel (Verset karácsonyra).

A blogomat is elég nagy változás érte: ekkor költöztettem át a teljes tartalmat a mostani címre. Ezzel is az írás mellett való elköteleződést akartam bebiztosítani, és ekkor állapodtam meg végleg abban, hogy Daremo néven szeretnék majd egyszer publikálni.

 

2018-2019

Ebben a két évben sajnos úgy alakult, hogy minden mással kellett foglalkoznom, és elég keveset írtam. Inkább befelé fordulós, elmélkedős szinten foglalkoztam az írással, igyekeztem megismerni a módszereimet, és felfedni, hogy mi okozhat bennem bizonytalanságot. Befejeztem egy átírásra váró kisregényt, az Eltűnőt, ami azért nagy szó, mert a korábbi években ugyan számos elkezdett regényem volt, de egynek sem jutottam el a végére. Ezen kívül egyetlen novellát publikáltam, a Paralízist.

 

Most pedig itt volnék — kicsit nehézkesen, de igyekszem visszarázódni. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy miért szeretek írni, és ezért most újraolvasom a régi novelláimat és regényeimet. Azt hittem, hogy fizikai szenvedést fognak okozni, de épp ellenkezőleg: nagyon is élvezem, mert átjár ugyanaz az izgatottság, mint amikor írtam azokat a sorokat.
Így visszatekintve pedig úgy érzem, büszke lehetek magamra, hogy ekkora utat jártam be 10 év alatt. És még ki tudja, mit hoz majd a következő évtized?

 

Olvassátok el a többiek összefoglalóját is:
Eliza – Évtized értékelés
Emília – Évtizedösszefoglaló
M. H. Sethemba – Tíz Év!
Réka – Tíz év nyomában

2019 egy kicsit megkavart, de kösz, már jól vagyok

2019 egy kicsit megkavart, de kösz, már jól vagyok

2016 vége óta minden év végén készítek összegzést az elmúlt egy évről írói szempontból, utána pedig össze szoktam gyűjteni azokat a dolgokat is, amiket a következő évben meg szeretnék valósítani. Néha ezt az összegzős-célkitűzős listát annyira komolyan vettem, hogy képes voltam egy-egy rövidebb időszakra, például nyári szünetre is megírni. Az már egészen más kérdés, hogy általában nem tudtam minden pontot teljesíteni a listáimon, de végül is úgy éreztem, hogy mindent azért nem lehet, és örültem az elért sikereimnek is.

Novemberben belevágtunk páran egy körblogolásba, aminek a keretében minden hónapban ugyanarról az írással kapcsolatos témáról mesélünk egy bejegyzés kereteiben. Tényleg nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, és meg is született rögtön az első hónapban egy bejegyzésem — és ezzel kereken, pontosan 3 darabra nőtt a 2019-ben megírt blogbejegyzéseim száma. Utána a decemberi témát kihagytam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ennyi volt az év. Meg az egész évtized.

Elhatároztam, hogy megpróbálok mindent beleadni az új év elkezdésébe, listát írtam arról, hogy mit szeretnék 2020-ban véghez vinni, összeállítottam az új évi határidőnaplómat (amit nagyjából fél éve magamnak rajzolok, kicsit Bullet Journal stílusban, kicsit lázadóan), külön oldalon terveztem vezetni a blogbejegyzéseim listáját, a novelláimat, a regényt, amit idén meg akarok írni… Aztán eltelt az utolsó pár, rokonlátogatással, barátokkal való bulizással töltött nap az évből, elkezdődött 2020, aztán mostanra el is telt belőle majdnem három hét, és bevallom, ez az első szöveg, amit idén írok.

Decemberben kellett volna arról írnom (a körblogolás kapcsán), hogy szoktam-e írós célokat kitűzni magam elé. Ez nekem egy teljesen egyszerű, mondhatni testhezálló téma, hiszen szoktam, rendszeresen, különböző módokon, és én igenis terveztem megírni a céljaim listáját még előző hónapban. De valamiért egy nagyon erős belső blokkot épített bennem az a gondolat, hogy ugyan mire fel tervezzek el bármit 2020-ra, ha 2019-ben igazából nem csináltam semmit?

Van egy olyan elvem is, hogy a körblogolós írótársaim bejegyzéseit addig nem olvasom el, ameddig az adott témáról én magam nem írtam már, vagy legalábbis nem találtam ki, hogy pontosan miről fogok írni. Ezzel csak azt akarom elérni, hogy ne befolyásoljon, hogy a többiek hogyan állnak hozzá az adott témához, hogyan értelmezik a kérdéseket, mi jut eszükbe — csak arról akarok írni, ami mélyen belülről, belőlem jön, és eközben nem aggódom azon, hogy vajon nem értelmezem-e félre a témát, nem hülyeség-e a véleményem. Rám fér, hogy elkezdjem végre komolyan venni a saját véleményemet, és úgy gondoltam, hogy ennek ez az egyik első lépése, és egyébként jól be is tartottam a magamnak felállított szabályt.

Végül mégis elkeveredtem Réka blogjára, ahol a Négyszázezer „semmi” című bejegyzéséről hamar megállapítottam, hogy nem a körblogolásra született, úgyhogy rá is vetettem magam, mert már a bevezető sorokban éreztem, hogy ez amúgy nekem szól, még ha Réka nem is tud róla. 😀

Először úgy éreztem, hogy nem akarok semmiféle összegzést sem írni 2019-ről, mert a semmiről nem lehet büszkén beszélni, azt meg ugyan minek ecseteljem, hogy ebben az évben mennyire csapnivaló voltam írónak? Egyetlen rövid novellát fejeztem csak be, meg három blogbejegyzést, és pontosan úgy éreztem magam, mint amiről Réka is írt: hogy csak arról érdemes nyilatkozni, ami eredmény, ami számít, mert mutatni kell, hogy nem lazsálok, erős vagyok, haladok előre a céljaim felé. Ha meg csendben maradok, de legalább nem mondom ki, hogy nem csináltam semmit, az még mindig jobb, mint nyilvánosan elismerni, hogy 2019 írás tekintetében kifejezetten szar év volt a korábbiakhoz képest.

Réka példáját követve aztán én is megnéztem, hogy iskolai beadandókkal együtt ugyan mégis mennyit írtam, és így már biztatóbb az eredmény: azért a százezer karakter megvan, bár ilyen tekintetben természetesen a minőség fontos, nem a mennyiség, de sajnos én igenis hajlamos vagyok abból motiválódni, ha gyűlnek a kipipált tételek a teendőlistámon.

Mondhatjuk, hogy 2019 inkább a befelé figyelés, az elmélkedés éve volt számomra. Nagyon erős túlzás lenne azt állítani, hogy minden egyes blokkom okát feltártam volna, mert ez nyilván nem olyan egyszerű, de biztos vagyok benne, hogy jó úton indultam el, hiszen már most felfedeztem néhány olyan gondolatot és berögződést, amik piszokul mérgezően hatnak a motivációmra.

Az egyik dolog minden bizonnyal az, hogy úgy érzem, mostanra inkább teherré vált számomra az, hogy a Facebookon rengeteg írós csoport tagja vagyok, és szerettem mindenhol ott lenni, minden vitát végigkísérni (egyszer csendes megfigyelőként, egyszer aktív résztvevőként), és a felmerülő témákról, a veszekedések tárgyáról blogbejegyzést írni a saját véleményemről. Nem arról van szó, hogy ezzel baj lenne, hiszen például most is mélységesen elítélem, ha azt látom, hogy valakik egy ártatlan kezdőt szekíroznak, de megerőltető mindenhol ott lenni, mindenről tudni, mindenről véleményt írni.

Én inkább egy introvertált alak vagyok, és ez azért kihat az internetes kommunikációmra is, és mostanra besokalltam attól, hogy próbálok mindenben benne lenni. Úgy érzem, hogy kicsit elcsúszott a fókusz, és inkább koncentráltam arra, hogy kifelé milyen képet mutatok. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy megjátszottam volna magam akár csak egy pillanatra is, inkább csak szerettem volna aktív lenni, mindenbe belekóstolni egy kicsit, és emiatt rengeteg energiám elment arra, hogy úgymond közösségi életet éltem, közösségi témákról írtam, ezeken agyaltam, ahelyett, hogy sokkal több energiát öltem volna a saját regényötletembe. És mivel alapvetően én nem ilyen beállítottságú személy vagyok, igazából csak azon csodálkozom, hogy hogyhogy csak most égtem ki ettől az egésztől.

Azt is észrevettem, hogy a saját dilemmáimről, aggodalmaimról, az ezekre született megoldásokról nem igazán írok. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy nem éppen a haladás jele arról elmélkedni, hogy vajon mi a bánat vezetett ahhoz, hogy már megint nem fejeztem be egy hosszabb történetet (spoiler: 2019-ben mégis befejeztem!), másrészt pedig folyton az a gondolat ötlött fel bennem, hogy de hát ez úgysem érdekel senkit. Nem vagyok egy kiadott, sikeres, ismert író, csak egy sokszor vergődő írópalánta, mégis kit érdekel, hogy én mit küzdök le magamban? És még mindig: ezt nem trendi megosztani, nem menő arról írni, hogy valami nem megy.

Azt mondják, hogy író az, aki ír, és ezzel alapvetően egyetértek, de ez a kis gondolat az elmém egy eldugott szegletében egész 2019-ben terrorizált engem. Tudom jól, hogy ha az ember csak gondolkodik az íráson, esetleg eljut a tervezés fázisához, vagy legalább lesz egy befejezetlen kézirata, abból nem lesz kiadott regényíró, ez teljesen logikus. Viszont ebben a gondolatban nincs benne az, hogy igenis előfordul olyan időszak, amikor nem megy, akármilyen okból. Ha két hétig, akkor addig, ha egy évig, akkor meg addig, de ez nem jelenti azt, hogy az illető megszűnik írónak lenni, vagy esetleg nem méltó rá, hogy írópalántának nevezhesse magát. Attól függetlenül, hogy 2019-ben sokkal kevesebbet írtam, mint az azt megelőző évben, még én nem szűntem meg én lenni, és magamat ismervén mindig tudtam, hogy ez csak egy átmeneti kikapcsolás, nem végleges. És mégis milyen furcsán viselkedik az önbizalomhiányos ember elméje, mert hiába voltam azzal tisztában, hogy nem szűntem meg írópalántának lenni, időről időre előtérbe verekedte magát egy bizonytalan kis hang, és egyre agresszívabban kérdezte, hogy nem kéne ezt az egészet elengedni, nem szánalmas egy olyan dologba foggal-körömmel kapaszkodni, amivel nem is foglalkozom?

Aztán fogtam magam, és befejeztem a kisregényemet, amit még 2018-ban kezdtem el. Akkor elég lassan haladtam vele, és szinte a legvége előtti oldalon hagytam abba, és azután nagyon sokáig nem nyúltam hozzá. Mégis mindig az volt a kis mentsváram magamban, hogy ott van a kisregény, bármikor befejezhetem, és akkor nem is vagyok olyan lúzer. Néhány hónapja pedig egyszerűen felhúztam magam a saját bizonytalankodásomon, és megírtam azt az utolsó egy oldalt. Egész egykedvűen vettem tudomásul, hogy az egész írás amúgy egy kalap kaki, de nem baj, legalább lezártam, nyugodt szívvel továbbugrándozhatok a következő regényötletre. Valami azonban nem hagyta, hogy a gondolataim túl messzire kalandozzanak el ettől a történettől, mindig visszatértem hozzá, olyannyira, hogy hiába kölcsönöztem ki egy kötetet a könyvtárból az új történet kutatómunkájához, végül ki sem nyitottam, úgy vittem vissza. Mintha két részre szakadva saját magammal veszekedtem volna, az egyik oldalon azt hajtogattam, hogy ez a kisregény egy nagyon jó ötleten alapszik, a másikon pedig azt, hogy a kivitelezése szar, engedd el, nyugodjon békében.

Egyszer viszont megvilágosodtam. Lehet, hogy van egy kisregényem, aminek a főszereplője nem valami kidolgozott, néhol hiányzik a motivációja meg maga a célja is, a háttérvilág meg néhány helyen kicsit üres, a stílus meg az időbeli kihagyások miatt biztosan nem egységes — de nem félhetek megírni csak azért, mert ha leírom, akkor netalántán rossz lesz. Ha csak a fejemben él, akkor ugyan megkímélhetem attól, hogy elrontsam, de megfosztom attól is, hogy megjavítsam. Vagy úgy általánosságban csak elmondhassam, hogy találtam egy módot, ami nem működik, kihúzhatom a listámról, és keresek másik útvonalat a célomhoz.

Így jutottam el ahhoz, hogy szeretnék az idei évben visszatalálni önmagamhoz, és újra élvezetből írni, mert ezt — Rékához hasonlóan — az utóbbi időben én is elfelejtettem, hogyan kell. De hiszek abban, hogy ennek a felismerése, és a gondolataim összegzése segíteni fog abban, hogy tisztán lássam a helyzetemet, és utat találjak előre.

Mi van a fiókomban?

Mi van a fiókomban?

Ha azt hitted, hogy tényleg a fiókom tartalmát fogom lefényképezgetni, akkor most csalódni fogsz.

Viszont ha ismersz már legalább egy kicsit is, akkor sejtheted, hogy szeretek az írói létről elmélkedni.

Idén ráébredtem, hogy a Youtube világa egy valóságos aranybánya, egy csoda az olyan szerzeteknek, mint én, akik szeretnek minél több dolgot megtudni, különleges emberi sorsokat megismerni, mások értékes véleményét meghallgatni. Korábban csak zenehallgatásra használtam a videómegosztót (meg vicces macskás felvételeket néztem rajta), aztán rátaláltam néhány csatornára, ami rabul ejtett, és azóta, beismerem, talán a szükségesnél jóval több időt is eltöltök a Youtube-on.

Az egyik kedvenc csatornám témájának ugyan semmi köze nincs a blogoméhoz, viszont bátran ajánlom a hormonmentest mindenkinek, aki többet szeretne megtudni a saját testéről (is), mint amit biológiaórán hallott. A valódi ok, amiért megemlítem, az a nemrég feltöltött Mi van a táskámban? videó, ami az én év végi összegzésemet is inspirálta.

Mindannyian cipelünk magunkkal bizonyos terheket, amik vagy nehéz súlyként húzzák le a vállunkat, vagy varázslatosan felemelnek minket a földről. Én úgy hiszem, hogy nincs ember negatív tulajdonságok és bevésődések nélkül, és azt is gondolom, hogy némi hiányosság szükséges is ahhoz, hogy egyensúlyban megálljunk a földön. Úgy döntöttem, hogy idén a szokásos száraz évösszegzés helyett számba veszem az én adottságaimat és hiányosságaimat — azokat, amelyeket eddig felismertem magamon, és azokat is, amiket jövőre és természetesen minden azutáni évben is magamnak szeretnék tudni. Természetesen szigorúan írói szempontból! 😉

Bátorítok mindenkit, hogy írjon össze magának egy hasonló listát, akár hozzám hasonlóan egy hobbiról, de az igazán jó az lenne, ha az életünk mindent szegmensét kielemeznénk. Én magamnak mindenféleképpen fogok egy második, kiterjesztett listát is készíteni.

Innen is köszönöm Jankának ezt a csodás ötletet! 🙂

Mit tartok már most a képzeletbeli fiókomban?

A pozitívak:

#1 Erő

Tudom, elsőre sablonosan hangzik. Miért is kellene erő az íráshoz? Természetesen nem fizikálisan értettem, hanem sokkal inkább lelkileg. Ha egy hobbit magasabb szinten szeretnél művelni, mindenképpen meg kell edződnöd a feladathoz. Fogadnod kell a kritikát, akkor is, ha néhány ember nem tudja, csak bántóan megfogalmazni a véleményét. Sokszor ütközhetsz elutasításba: nem kerültél be a nyertesek sorába egy pályázaton, nem is készültél el határidőre egy írással, esetleg furán néznek rád az emberek a szokatlan (és szerintük akár időpazarló) elfoglaltságod miatt. Mint mondtam, meg kell edződni, és bármi akadályba is ütközöl, felemelt fejjel tovább haladni.

Én úgy érzem, hogy van még hová fejlődnöm ilyen téren, de azért elég keményen hozzáedződtem már ehhez a közeghez, és természetesen sokat is tanultam belőle. Ha nem lennék erős, nem hiszem, hogy kitartottam volna idáig, hogy még mindig írnék, és hogy egyáltalán meg merném mutatni az írásaimat ismerős és idegen embereknek.

#2 Szorgalom és fejlődni akarás

Egybe vettem ezt a kettőt, mert szerintem szorosan összekapcsolódnak. Jobb íróvá csak akkor válhatsz, ha folyamatosan tanulsz, elemzel, kísérletezel, gyakorolsz — még akkor is, ha ezeket nem mutatod meg rögtön az embereknek.

Idén kevesebbet publikáltam a blogomon, mint szerettem volna, viszont a háttérben nagyon sokat dolgoztam. Rengeteg írástechnikát olvastam, könyveket elemezgettem, és az utóbbi éveim leghosszabb irományát is sikerült megalkotnom (bár egy kevés még hátravan belőle, hogy befejezettnek nyilvánítsam). Így elmondhatom, hogy ha nem is látszott igazán, én elég nagy munkában voltam idén, és biztos vagyok benne, hogy sikerült most elindulnom egy, az eddigieknél jobb úton.

#3 Kíváncsiság, nyitottság

Mint az elején említettem már, engem kifejezetten érdekelnek a különleges jelenségek és emberi sorsok. Íróként van egy olyan aranyszabály, hogy csak olyanról írj, amit ismersz. Ez viszont azt is magába foglalja, hogy ha egy adott témában nincsenek mélyreható ismereteid, akkor menj, és szerezd meg ezeket! Imádok új dolgokat megtanulni, érdekes embereket meghallgatni, és ezekkel az írásaimban is foglalkozni. Szerintem egy jó író ismérve többek között az, hogy kiapadhatatlan kíváncsisággal szemléli az őt körülvevő világot, és elraktározza magában az élet apró sajátosságait is, hogy az írásaiban minél valóságosabb képet tudjon lefesteni.

#4 Szeretem azt, amit csinálok

Persze, azt nem mondom, hogy nem volt még olyan, hogy hajamat téptem az egyik írásom felett, vagy haragudtam a karakterekre, mert nem voltak hajlandóak azt csinálni, amit én kitaláltam nekik. Meg volt már olyan írói blokkom is, hogy azt hittem, kész, vége, „kinőttem” az írást, és egy darabig ezzel ki is békültem.

Viszont bármi problémába, nagyobb kihagyásba is ütköztem eddig, mindig visszataláltam az alkotáshoz, mert szeretem ezt csinálni. Örömmel tölt el a tervezgetés, az agyalás, imádok vázlatot írni, rendszerbe foglalni az ötleteimet; szeretem élővé tenni a karaktereimet, és megadni nekik azt a történetet, ami méltó hozzájuk. Boldoggá tesz, ha megoszthatom a tapasztalataimat ezen a blogon, és látom, hogy ezzel sok másik írópalántának is segíthetek. Szeretek új módszereket kitalálni és kipróbálni, amik segítenek hatékonyabban dolgozni.

Írni szerintem csak úgy érdemes, ha egyszerre éled meg kihívásként és véget nem érő szórakozásként a folyamatot. 🙂 Akkor is, ha néha falhoz vágnád az egészet, hiszen megéri. 😀

És most jöjjön minden negatív, amit eddig magammal cipeltem:

#1 Megfelelési kényszer

Ez az a kifejezés, amit a homlokomra kellene tetoválnom. 😀 Aki engem kicsit jobban ismer, mind tudja, hogy eszméletlen mértékben túlteng bennem a megfelelési kényszer — és alapvetően azt hiszem, hogy egy kicsi igenis kell belőle, csak a mérték nem mindegy.

Én az élet minden területéhez úgy állok, hogy akkor legyen a tőlem telhető legjobb — vagy ha nem tudok a legjobb lenni, akkor ne legyen semmilyen. Ezzel pedig kicsit átevezek már arra, amit jövőre szeretnék: kicsit kevesebbet ebből a kényszerből. Sokszor valóságosan megbénít a félelem, hogy mi van, ha nem lesz elég jó, amit csinálok. Írás közben is rögtön javítok, képes vagyok mondatonként, görcsölve írni, ha bekattan bennem ez a valami. Viszont hogy valami jót is mondjak: idén ebből már nagyon sokat sikerült lefaragnom (legalábbis írás terén). (A megfelelési kényszerről szeretnék nemsokára külön, bővebben írni, úgyhogy egyelőre maradjunk ennyiben. 😉 )

#2 Halogatás

Jó, előbb megnézek egy sorozatrészt, aztán befejezem azt a novellát… Na jó, csak még egy sorozatrész… Jé, ki kéne takarítani…

Hiszem, hogy a túlzott halogatás az előbb is említett megfelelési kényszer egyik következménye. Ha az ember attól tart, hogy a munkája úgysem fogja megütni az elvárt szintet, akkor inkább kitalál valamit, hogy hozzá se kelljen fognia. Éppen ezért jövőre szeretném tudatosítani magamban, hogy minden írást célszerű befejezni, még ha nem is lesz tökéletes, én ugyanis hiszek benne, hogy minden leírt szó hozzájárul ahhoz, hogy jobbá váljak (egyébként már írtam erről, szóval jó lenne, ha én is megfogadnám, amit itt szövegelek).

Mit szeretnék jövőre magamnál tartani?

#1 A pozitív gondolatok

Önbizalmat, erőt, nyitottságot, a hobbim szeretetét. Nem akarom elveszíteni azt, amit már megszereztem, és szeretnék ezután is hinni abban, hogy jó úton járok.

#2 Kitartás

Ne halogassak, ne adjam fel, ne írjam le előre pocséknak egy-egy művemet már azelőtt, hogy egy betűt is lekörmöltem volna belőle. Száműzni kell a kishitűségemet, és el kell fogadtatnom magammal, amit a felszínen igenis tudok: hogy nincs olyan, hogy valami elsőre tökéletes. Nincs olyan, hogy valaki a legelső művével sikeres lesz. A gyakorlás viszont hozzásegít ahhoz, hogy továbbhaladjak az általam kijelölt utamon. És ha nem is lesz valami elsőre jó… hát és aztán. 🙂

#3 Bátorság

Ki szeretnék próbálni új dolgokat. Új témákban írni, akár szokatlanabb elemeket felvonultatni, nem félni attól, hogy mit szólnak majd mások. Kísérletezni még több műfajjal, zsánerrel, feszegetni és átlépni a határaimat. Minél több novellát írni, és végre összeszedni a bátorságomat ahhoz, hogy megírjam A Regényt.

#4 Jobb időbeosztás

Persze, az egyik probléma maga a halogatás, de a másik igenis az, hogy nem tudom jól beosztani az időmet, sokszor érzem úgy, hogy a napok elrohantak mellettem, és nem is tudom, hová tűnt el az idő. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a mindennapokban kell jobban gazdálkodnom a szabad óráimmal, időben elkezdeni a beadandókat és a tanulást, akár egy kicsit korábban felkelni vagy később lefeküdni, a szabad percekben a bloggal vagy az írásaimmal törődni.

 

Végtelen bizakodással állok a 2019-es év elé. Szeretném továbbfejleszteni magam, szeretnék sokkal többet és még jobban írni, mint eddig. Ezen kívül szeretnék még több olyan bejegyzést írni, mint például ez vagy az Én nem vagyok zseni c. írásom, amiben nem általánosságban elmélkedek az amatőr írói létről, hanem sokkal inkább saját magamról, a gondolataimról és az érzéseimről mesélek. Remélem, jövőre is velem tartotok, mert a támogatásotok nagyon sokat segít abban, hogy előre tudjak haladni. 🙂 Köszönöm, hogy idén is velem voltatok!

 

És te mit hajigálsz ki a fiókodból 2019-ben? 🙂 

Írós tervek 2018-ra

Elérkezett az idő, hogy megtegyem 2018-ra az írós fogadalmaimat. A múltkor összegeztem, hogy az előző évieket hogy sikerült teljesíteni, ez pedig a második olyan év, hogy ilyen elhatározásaim vannak. Tanultam valamennyit a tavalyiból, illetve látom azt is, hogy mi az, amiben fejlődhetnék, szóval azt hiszem, némileg reálisabbak az idei céljaim, mint tavaly.

 

1. Tíz könyv elolvasása

Az utóbbi években az egyetem miatt sokkal kevesebbet olvasok, mint szeretnék, úgyhogy igyekszem majd 2018-ban kicsit tudatosabban összeállítani az olvasmánylistámat.

2. 300 ezer karakter a blogon

2017-ben bőven sikerült megugranom ugyanezt a terjedelmet, de nem szeretném emelni a tétet. Ez kellemesen, könnyen teljesíthető, szóval marad. Továbbá szeretnék többféle új bejegyzéstípust is bevezetni, ezek többsége ahhoz kötődik, hogy szeretnék fejlődni az írásban is (és ennek módszereit megosztani veletek), szeretnék új írós eszközöket kipróbálni, és több személyes jellegű, elmélkedős, mesélős bejegyzést is írni.

3. Egy többrészes történet — most már tényleg

Mondjuk ki: problémáim vannak a regényírással. Mondhatnám, hogy hát rendben van, nem kell mindenkinek regényt írnia, miért erőltetem, de ez nem változtatna azon, hogy rengeteg nagyobb terjedelmet igénylő történet ötlete születik a fejemben folyamatosan. Van bennem ezzel kapcsolatban egy erős írói blokk, aminek a megtöréséhez igencsak erősen kell munkálkodnom, de folyamatosan keresem és próbálgatom a módszereket, hogy túllépjek a problémán. Egy önismereti úton is el kell indulnom szerintem, mert tudom jól, hogy ennek a blokknak a túl erős megfelelési kényszer az oka, hogy én elsőre tökéletest akarok alkotni, és hiszem, hogy a baj ismeretében már könnyebb lesz ezen túllépni. Mondjuk azt, hogy ha egyszer sikerül befejeznem egy regényt, akkor az biztos jó lesz, ha már ennyit küzdök érte. 😀

4. Heti egy blogbejegyzés (ha esik, ha fúj)

Nem akarom többé, hogy hetek teljenek el blogbejegyzés nélkül, mert nekem épp túl sok elfoglaltságom van, például az egyetem miatt. Terveim szerint előre bekészítve fogok tartani mindig pár olyan bejegyzést, aminek a kikerülése nem időponthoz kötött (tehát nem túlzottan aktuális témát boncolgat, hanem általánosabban érvényest), és ezeket fogom közzétenni akkor, ha tényleg nincs időm írni. Korábban is előfordult, hogy hasonló céllal megírtam egyszerre több bejegyzést, de egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem közzé őket minél hamarabb. Mostanra úgy gondolom, heti két bejegyzés bőven elég, de legalább egy mindig legyen.

5. Tíz novella — bármikor

Nem akarom már magam ahhoz kötni, hogy havi egy mindenképp meglegyen, mert sajnos tényleg előfordul, hogy nincs rá időm, hogy ilyesmivel foglalkozzak (sajnos az embernek néha a hobbija kerül a legutolsó helyre). Sokszor viszont inkább az fordult elő, hogy hiába akadt egy nagyon jó ötletem, félresöpörtem a novellaírást, mert más alkotásokat fontosabbnak ítéltem. Jövőre szeretnék több novellát megírni, mivel a legtöbb ötletemet, ha feljegyeztem a tartalmukat, később is érdekesnek találtam. Készítettem magamnak egy 17 pontból álló listát, ami nagyjából a 2017-ben kitalált és félrerakott novelláimat tartalmazza, ezeket szeretném minél hamarabb megírni. Jó lenne mindet befejezni 2018-ban, de mivel 2017-ben 8 novellát írtam meg, ezért nem akarok hirtelen túl nagy dolgot megfogadni, másrészt valamennyire azért hiszek benne, hogy meg tudnám írni ezeket egy év alatt. Igazából egy már nagyjából készen van, kis kiegészítések hiányoznak, és az ötletek közül többről is érzem, hogy rövidebbek, illetve van egy-kettő, ami már félig készen van. Viszont inkább kevesebbet tűzök ki célul, és túlteljesítek, akkor lesz minek örülni. 😀

6. Három pályázat

2017-ben is három pályázaton vettem részt, viszont többet is azért szalasztottam el, mert rosszul osztottam be az időmet. 2018-ban ezen is szeretnék változtatni, időben felkészülni a megmérettetésekre, és lehetőleg minél több helyen szeretnék majd megjelenni az írásaimmal.

 

Ezek lennének a 2018-ra kitűzött céljaim. Többször is megjelent mostanában az időbeosztás kérdése, hát azt hiszem, ezen kell a legjobban dolgoznom. Korábban erre nem figyeltem kifejezetten, de nemcsak írás tekintetében, hanem az egyetemen, a ZH-kra való felkészülés és a beadandók elkészítése közben is érezhetően halogató típus vagyok, ami miatt végül mindent az utolsó pillanatban próbálok meg befejezni. Így, a felnőttlét küszöbén meg rájöttem, hogy ezt így nem lehet, így jövőre mindenképpen szeretném megtanulni jól beosztani az időmet. Remélem, így még produktívabbá tudok válni.

 

Mit szóltok a céljaimhoz? Ti is szoktatok újévi fogadalmakat tenni (netán pont írós dolgokat)? Be szoktátok tartani őket? Mit fogadtok meg 2018-ra?

2017 – írós évösszegzés

Elég hihetetlen, de bizony ez a második alkalom, hogy évösszegzést írok erre a blogra (a tavalyit is elolvashatod, ha nem emlékeznél rá, és leküzdhetetlen vágy támadna benned, hogy megtudd, mi minden történt 2016-ban). Összességében elmondhatom már most, mielőtt rendszerezném a gondolataimat, hogy rendkívül eseménydús év áll a hátam mögött írás tekintetében.

 

Fogadalmak

Először is: voltak újévi fogadalmaim 2017-re. Bevallom felnőttesen: ugyan több mint felét teljesítettem ezeknek, de azért nem állítanám teljes mértékben, hogy elégedett vagyok. Illetve, pontosítok: látom magamon a fejlődést, ami büszkeséggel tölt el, de azt is nagyon jól látom, hogy van még mit finomítani a munkamódszeremen, a hozzáállásomon, de ezt próbálom úgy felfogni, hogy legalább hagytam valami izgalmas kihívást jövőre is.

Konkrétan ezekről a fogadalmakról:
Nem írtam meg havi egy novellát, talán összesen nyolcat, eléggé rendszertelenül.
Nincs befejezett többrészes történetem még mindig.
DE.
Bőven több mint 300 ezer karakternyi szöveg került fel a blogra.
Több mint tíz könyvet elolvastam idén (még akkor is, ha nem számolom bele a komplett blogger-, Wattpad- és amatőr írói regényeket és az angol olvasmányokat).
És pontosan három írói pályázatra jelentkeztem, bár nem nem értem el mindegyiken eredményt.

Igazából a fogadalmak (nem) teljesítéséből teljesen kivehető az, hogy miben akarok fejlődni 2018-ban. Igenis szeretnék legalább havi egy novellát megírni, mert nem azért írtam kevesebbet, mert nincsenek ötleteim. A valóság az, hogy az időbeosztásommal van probléma, egyrészt olyan, amit nekem kell rendbe tenni, másrészt rajtam kívül álló tényezők is nehezítették a dolgomat. Rengeteg ötletem van, amit novellaként szeretnék megírni, de sokszor ezeket elhessegettem más tennivalókra hivatkozva, és végül nem lett belőlük semmi. Nemrég összeállítottam egy 17 pontból álló listát, ami a megírásra érdemes novellaötleteimet tartalmazza, ezeken szeretnék majd még dolgozni.

A regényemről mindenkinek mindenhol annyit meséltem már, hogy szerintem az emberek már unják. Viszont már sokadszorra dobom ki a meglévő részeket, mert egyszerűen érzem, hogy valami hibádzik, valami nem jó, valami miatt nem tudom elkapni a fonalat. A napokban megint kihajítottam, ami eddig megvolt, és egy új munkamódszerrel fogok nekiállni, ami egyelőre jobb eredményekkel kecsegtet. Igazából erről a témáról, a regényeket illető írói blokkomról szeretnék majd még külön is írni, úgyhogy nem ragoznám a végtelenségig. A lényeg: ez most nem sikerült, de elég aktívan dolgozom rajta, és végre kezdem látni, hogy lelkileg is mélyre kell ásnom ehhez. De hát az ember élete (ahogy az okosok mondják) egy véget nem érő tanulás, meg a siker kulcsa az, hogy megismerjük önmagunkat (tudom, hagyjam abba végre a bölcselkedést), és ezekben szerintem van valami, úgyhogy ezen az úton próbálok meg elindulni.

 

Statisztika

Idén elkezdtem egy Excel-táblázatba vezetni, hogy pontosan miket írtam milyen terjedelemben, hogy ne év végén kelljen több órát eltöltenem ezek kigyűjtésével. Rémes, de saját magamat leginkább számokkal tudom motiválni, de azokkal elképesztően, szóval kitűztem magam elé a célt 2017-re, hogy novellákat és blogbejegyzéseket is összeszámolva legalább 300 ezer karakternyi szöveget írjak a blogra. Örömmel jelentem be, hogy (az évösszegzést és a csak ezután kikerülő 2018-as terveket is beleszámolva) 400 ezer karakternyi szöveg volt a blogon (egy-két elmentett, még ki nem került bejegyzéssel együtt). Ez másfélszer annyi, mint 2016-ban (mert utólag azokat is összeszámoltam idén). Az is a fogadalmam része volt, hogy ez a 300 ezer legalább nagyjából ugyanolyan időközönként kerüljön fel, úgyhogy kimondatlanul, de a havi 25 ezer karakterhez tartottam magam. Március, május és július kivételével ez mindig sikerült. Májusra és júliusra indokom is van, előbbi a szorgalmi időszak vége (tele ZH-kal, beadandókkal, meg akkor kezdtem dolgozni, ha jól emlékszem), júliusban pedig sikerült egyszerre kétféle munkát is elvállalnom, és egyszerűen nem maradt elég időm és energiám az írásra. A legtermékenyebb hónap augusztus volt, 90 ezerrel.

Nyáron, a blog költöztetésekor nagyon sok régebbi blogbejegyzést kitöröltem, mármint a pársoros, semmitmondó apróságokat. Most 96 bejegyzést számol nekem a WordPress, amiből körülbelül a fele idén született novella vagy cikk. Nagyjából heti egy bejegyzéses átlaggal számolok, de a valóságban ez nem volt ilyen egyenletes: volt, hogy heti kettőt publikáltam, meg olyan is volt, hogy pár hétig semmit, ha nem volt rá időm. Ezen is javítanom kell jövőre, szeretnék hetente minimum egyszer jelentkezni itt.

Az olvasóim körében a legnépszerűbb bejegyzéseim általában a cikkek. Idén háromnál vettem észre kiemelt lelkesedést: A kezdő írók bátorításának hiányáról, a A történetes blogger nem blogger és a Kedves írópalánta, olvastál már valaha könyvet? címűeknél.

A pontos jövő évi írós fogadalmaimat majd külön bejegyzésben szeretném összeszedni pár nap múlva, így most ezekbe sem mennék jobban bele.

 

Események

A blog történetében és a nettől elszakadt, valódi világban is történt elég sok jelentős esemény, ezeket szeretném most többé-kevésbé időrendben szerepeltetni.
Elkezdtem tudatosan keresni az írástechnikával foglalkozó könyveket, mert hiszem, hogy ezekből sokat tanulhatok, és már pár könyv után is érzem, hogy fejlődtem.
Megjelent a második novellám nyomtatásban. A Vigyázzunk rá című, sajnos valós események ihlette írásom bekerült az Élni nélküle antológiába. Az eredmény márciusban érkezett, a könyvbemutató június 10-én zajlott.
Közben került ki a blogra az Írók kérdőíve, ami határtalan meglepődésemre elég népszerű lett kiadott és amatőr írók körében is.
A költészet napjának alkalmából április 11-én a helyi művelődési házban felolvashattam két novellámat. Ez volt a legelső alkalom, hogy direkt felkerestek és felkértek egy ilyen eseményre, és hogy egyáltalán közönség előtt felolvashattam bármelyik írásomat.
Június végén költözött a blog a mostani címére. Nagy lépés volt ez annak tekintetében, hogy szeretnék komolyabban foglalkozni a blogolással, felülemelkedni a sok sallangon, ami az állítólagos „bloggertársadalom” zömét érinti, mármint azon részét, amelyikben én elkezdtem a blogolást.
Július 29-én Budapestre utaztam, és részt vettem az Aranymosás pikniken. Találkoztam már korábban, netről ismert amatőr írókkal, a Könyvmolyképző kiadó korábbi és új íróival, munkatársaival, és azt kell, hogy mondjam, nagyon pozitívan és motiválóan hatott rám az a nap. Azt hiszem, akkor döntöttem el végleg, hogy milyen úton szeretnék haladni íróként, és azóta is igyekszem előre, bár még csak kis lépésekben.
Nem írós dolog, de szeptemberben elkezdtem a harmadik egyetemi félévemet. Nagyon sok időmet elveszi a tanulás, ez tény, de úgy érzem, meg is kell tanulnom jobban beosztani az időmet, hogy az iskola és az írás békésen megférjenek egymás mellett.
Idén ismét meghirdették Kalocsán az irodalmi és képzőművészeti pályázatot, és ismét beválogatták az egyik írásomat az antológiába, pontosabban a Visszahúz címűt. A bemutató december 16-án zajlott.
Advent harmadik vasárnapján ismét felkértek a faluban, hogy felolvassak. Karácsonyi köszöntőként hangzott el a Polgármesteri Hivatal udvarán a Verset karácsonyra című kis mesém. Innen is nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam (az eseményről a kalocsai könyvbemutatóról is szóló bejegyzésben olvashatsz).

Rengeteg dolgot csináltam idén, és azt hiszem, ez látszik ebből a felsorolásból is. Nagyon szeretnék jövőre még többet kihozni mindenből, a blogból, a novellákból és a tervezett regényekből, még ennél is több pályázaton részt venni (sokról azért csúsztam le, mert nem maradt időm írni rá, vagy [szerintem] azért nem sikerült, mert más elfoglaltságok mellett kevesebbet foglalkoztam a pályaművemmel, mint kellett volna). Úgy állok hozzá, hogy ami idén nem sikerült, azt majd megvalósítom jövőre, szóval igazából nem ítélem meg sikertelennek az évet, hiszen (mint az összefoglalóból is látszik) tartalmas, és amatőr íróhoz mérten szerintem sikeres évet tudhatok magam mögött.

 

Nemsokára érkezem a jövő évre szóló céljaim összefoglalásával!

 

Ti szoktatok újévi fogadalmakat tenni? Ha igen, idén mit fogadtatok meg? Sikerült mindent elérni?

12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás