• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek
2021 nyári terveinek megvalósítása

2021 nyári terveinek megvalósítása

Vége van a nyárnak, én pedig még júniusban összeállítottam egy listát júniusban összeállítottam egy listát azokról a dolgokról, amiket meg szeretnék valósítani/írni a nyár folyamán. 

Bevallom, hogy szándékosan nem tettem túl magasra azt a képzeletbeli lécet, hiszen ez volt az első olyan nyaram, amikor már munkahelyem van, nincs többé szokásos nyári szünetem, mint korábban. Emiatt nem is akartam lehetetlen célokat kitűzni magam elé, inkább apróságokat, amelyeknek az elérésével azért produktívnak érezhetem magam. Mindent összevetve, a négy célomból kettőt értem el, de kifejezetten eredményesnek érzem magam, és reményekkel telve nézek előre a jövőbe is.

 

Kezdjük azokkal a célokkal, amelyeket elértem:

1. Részt vettem a Könyvmolyképző Kiadó egyik íróiskolai kurzusán, a dramaturgiai alapozón.

Mint ahogyan írtam már júniusban is, végre volt rá időm, energiám, meg persze az se hátrány, hogy most már pénzt is keresek. 🙂 Több írópalánta ismerősöm is nagyon pozitívan nyilatkozott már a KMK kurzusairól, úgyhogy nagyon vágytam már rá, hogy saját magam is kipróbálhassam az egyiket. Végül egy négyhetes, közepes nehézségű tanfolyamra küldtem el a jelentkezésemet, és szerencsésen be is jutottam az egyik csoportba. 

Korábban még nem vettem részt más írástechnikai oktatáson, úgyhogy nem is tudtam igazán, mire számitsak, és persze bennem volt egy nagy adag félelem is, hogy mi van, ha én ehhez kevés vagyok, de szerencsére alaptalan volt a bizonytalanságom. A négy hét alatt nagyon sokat tanultam még olyan dolgokról is, amelyekről azt hittem, hogy már rég értem a lényegüket, de kiderült, hogy nem annyira, tulajdonképpen vannak/voltak nagy, sötét foltok a tudásomban, és ez visszaköszönt a tanfolyam során leadott feladataimban. (Minden héten voltak kisebb, hétközben kiadott feladatok, amiken inkább gondolkodni kellett, a módszereinket vagy a korábbi írásainkat elemezni, és volt egy nagy feladat is, amikor konkrétan szöveget kellett írni, és természetesen mindenre kaptunk visszajelzést az oktatótól.)

Egy kicsit féltem attól is, hogy ha kiderül, hogy valamivel kapcsolatban nagyon hiányos a tudásom, vagy valamit nagyon nem jól alkalmazok, akkor azon majd bestresszelek, de szerencsére nem így történt. Kaptam bőven olyan visszajelzést, hogy min kellene javitanom, és az egyes feladatok rávilágítottak arra is, amiket általánosságban sem jól csinálok, amikor írok, de ez nem lesújtó élmény volt nekem, hanem sokkal inkább egy fellélegzés, hogy “ja igen, ezért szoktam azt érezni a novelláim kapcsán, hogy valami nagyon hiányzik”, vagy “hát ezért akadok el újra és újra néhány történetemben”. Némelyik ezek közül utólag annyira egyértelműnek tűnik, hogy nem is értem, hogy nem esett le nekem korábban, de ugye tudjuk, hogy a saját munkánkban a legnehezebb meglátni a hibát… 

A kurzus nekem egy kifejezetten pozitív, motiváló élmény volt, és nem tartom kizártnak azt sem, hogy a jövőben megpróbálkozzak egy újabbal is. e

2. Megírtam egy novellát

Egy kicsit csalok, mert írni kellett egy novellát a kurzus legvégén, én pedig mindössze azt az egyet írtam a nyáron (meg néhány novellakezdeményt, szintén abban a négy hétben), de jó hír, hogy nemrég kikerült az Aranymosás Irodalmi MagazinraAranymosás Irodalmi Magazinra. 🙂

 

És ami nem sikerült:

1. Befejezni A hazugokat

Írtam én abban a júniusi bejegyzésben, hogy nehogy az legyen a kurzus vége, hogy rájövök, hogy újra kell írnom ezt a félkész regényt… Poénkodtam vele, de az igazság az, hogy a 10. fejezet közepén ismét megakadtam, akkor már hosszú hetek óta alig haladtam vele, és éreztem én, hogy ennek valami mélyebb oka van, hiszen nem untam a történetet, nem kapott el krónikus önbizalomhiány, semmi. Végül a kurzuson arra is rájöttem, hogy mit rontottam el, és hogy ez alapján tényleg a legszerencsésebb lenne az elejétől kezdeni a történetet, és kicsit áthelyezni a hangsúlyokat, többet ötletelni… Éppen ezzel foglalkozom. 

Igazából erre tulajdonképpen már számítottam, és emiatt nem is éltem meg ezt sem rossz szájízzel, hiszen nagyon szeretem ennek a történetnek a szereplőit, és igazából csak örülök neki, hogy kaptam egy olyan iránymutatást, aminek a segítségével már tényleg elindulhatok abba az irányba, hogy előbb-utóbb megmutathassam az embereknek Alexék történetét.

2. Havi két blogbejegyzés

Hát ez… valahogy… most nem jött össze. 🙂

 

Ezek voltak a nyári terveim. Gondolkodtam, hogy őszre is készítsek-e egy ilyen listát, de az az igazság, hogy egyelőre nem tudom, hogyan fognak alakulni a következő hónapok. Nyilván vannak elképzelések, de ezek egyike sem annyira fix, hogy érdemes legyen már most alapozni rájuk. Természetesen szeretnék még novellákat írni, folytatni A hazugokat, aktívabb lenni a blogon… Szóval nagyjából csak a szokásos. 🙂

 

Nektek hogy telt a nyár? Sikerült kicsit kipihennetek magatokat? Megvalósították a terveiteket?

Írós tervek 2021 nyarára

Írós tervek 2021 nyarára

Utoljára 2018-ban mertem előre megosztani az írós terveimet… És azért hagytam fel ezzel a szép szokással, mert rendszerint nem tudtam teljesíteni a listámat. Valami vagy közbejött, vagy elment a kedvem az aktuális projektjeimtől, vagy szimplán elkapott egy hosszabb ihlethiányos időszak. Hogy most mi változott? Talán a hozzáállásom. Nem görcsölök ezeken az apróságokon annyit. 🙂

Ahogy az előző bejegyzésben is utaltam rá röviden, szeretek a blogomra úgy is gondolni, mint egy emlékkönyvre, éppen ezért igyekszem minden eseményt és állomást megosztani. Most éppen azt, hogy miken is munkálkodom mostanában, tehát ha úgy tetszik, akkor ez a bejegyzés nemcsak a terveim listája, hanem egy helyzetjelentés is.

A tervek:

1. Befejezni A hazugokat

Mire a végére érek, egész biztosan új címe lesz, de majd utalok rá, hogy ez volt az. Fogok külön is mesélni erről a történetről, de egyelőre csak annyit árulok el róla, hogy már a 10. fejezetnél járok, és nemsokára szeretnék belőle többet is mutatni. De ha véletlenül nem lesz kész a nyáron, csak valamikor az év folyamán, akkor azért nem haragszom meg magamra.

Készítettem egy nagyon amatőr „borítót” a regényhez, ami inkább csak hangulatot próbál átadni, mint tartalmat, de ezt legalább meg tudom mutatni, bár azt sem tartom kizártnak, hogy nemsokára egy-egy rövid részletet is közöljek a történetből, valószínűleg a Facebook oldalamon (amit itt érhettek el).

2. KMK Íróiskola

Úgy döntöttem, megnézem magamnak is végre ezeket az írókurzusokat. 🙂 Nagyon sok ismerősöm részt vett már valamelyik fajtán, és most már végre nekem is belefér az időmbe és az energiámba, úgyhogy lelkesen várom már a júniusban kezdődő kurzust. Kíváncsi vagyok már nagyon, mert ilyen formában még sosem tanultam írástechnikát, de bejutottam az íróiskolába, és ez igencsak motivál. Majd a végén szeretnék róla írni egy élménybeszámolót is (és nagyon remélem, hogy nem azzal fog kezdődni az a bejegyzés, hogy a tanultak alapján ki kell dobnom a félkész történetemet, mert akkor azért szomorú leszek :D).

3. Legalább egy novellát megírni

Van egy olyan érzésem, hogy ez egyébként a leginkább ingatag pontja a listámnak — mert ameddig A hazugokat írom, addig nem tudok másik világgal vagy szereplőkkel törődni. Tehát ennek a pontnak a teljesítése annak a függvénye, hogy befejezem-e nyáron a regényt. (Nem tudom, hogy a történet előzményeinek egy-egy pontját bemutató, a teljes kézirathoz nem hozzátartozó „epizódokat” esetleg novellának számítsam-e, mert van pár ilyen is tervben, de majd ez még elválik.) Vannak egyébként ötleteim, de mostanában mindent csak röviden lejegyzetelek, nem ásom bele magam semmibe sem túl mélyen, egyrészt, mert nem akarok túlzottan eltávolodni A hazugoktól, másrészt, azt hiszem, nem is tudnék.

4. Havi két új blogbejegyzés

Ez nem szigorúan véve erre a nyárra vonatkozik, hanem általánosságban a jövőre nézve. Elég sok új ötletem van, és szeretnék tudatosabban is jelen lenni online, ennek pedig az első lépése, hogy többet írjak a blogomra. A többi még meglepetés. 🙂

 

Ezek lennének tehát a terveim, csak nagyon röviden. Próbálok persze nem olyan célokat kitűzni magam elé, amelyek elérhetetlenek lennének, de azért valljuk be, hogy ezeknek a terveknek többsége hosszabb távú feladat lesz, éppen ezért nem fogok rajta túlzottan idegeskedni, ha csak 2021 végére sikerül valamennyit megvalósítani.

Ti terveztetek valamit idén nyárra?

Egy furcsa év összegzése, avagy ilyen volt 2020

Egy furcsa év összegzése, avagy ilyen volt 2020

2020 egy igencsak furcsa évnek bizonyult, és azt hiszem, nem is kell nagyon magyaráznom, hogy miért.

2019 végén úgy éreztem, hogy sikerült végre rendbe szednem magam, és hatalmas lelkesedéssel vágtam neki ennek az évnek, tele voltam tervekkel, regényt akartam írni, Camp NaNoWriMo-zni tavasszal és nyáron is, rengeteg novellával elkészülni… Aztán elkezdődött az év, és igazából pofon vágott az, aminek nem is kellett volna, mégpedig a felismerés, hogy szakdolgozat és államvizsga mellett nem biztos, hogy túl sok időm és kedvem marad írni.

Mikor elkezdődött a tanév, már csiripelték a madarak, hogy nehéz félév áll előttünk, és márciusban ez be is igazolódott, mert egyik pillanatról a másikra átálltunk távoktatásra. Az utolsó félévemben szerencsére nem maradt olyan tárgyam, ami túl nagy erőfeszítést igényelt volna, és emiatt nem is tartottak mindenből online előadásokat, így ezt a részét én nem is igazán tapasztaltam meg. Kissé örültem az otthonlétnek, mert a szakdolgozatomhoz néhány elég időigényes rész még hátra volt, és így igazából éjszakázások nélkül be tudtam fejezni az egészet.

Rengeteget írtam tavasszal, csak nem irodalmi szöveget. 🙂 A szakdolgozatom és az esszéim, beadandóim összesen úgy 160 ezer karaktert tettek ki (szóközökkel), amit igencsak rövid idő alatt írtam, és tényleg nem maradt lelkierőm ahhoz, hogy történeteken agyaljak. Ha jött is közben ötletem, azt csak gyorsan felfirkantottam egy füzetbe, hogy ne vesszen el, de ne is legyen az, hogy nem tudok miatta a tanulásra figyelni. Viszont a rengeteg egyetemi szöveg megírása ráébresztett valamire, amit utána a történeteknél is hasznosítani tudtam: arra, hogy ha az ember tudja, hogy mit akar írni (vagy épp nem görcsöl rá annyira, hogy útközben derül majd ki), akkor tényleg nagy mennyiségű szöveget lehet megírni viszonylag rövid időn belül. Csak tényleg az a lényeg, hogy nem szabad túlgörcsölni a dolgot.

Szakdolgozat után pedig az államvizsgára tanultam, és megint csak nem voltam elég relaxált ahhoz, hogy írni tudjak, mert nem igazán tudtuk, hogy ebben a megváltozott oktatási rendszerben milyen záróvizsgára lehet majd számítani. Szerencsére ez végül könnyebbnek bizonyult, mint vártam, úgyhogy nyáron végre megkaptam a diplomámat is, mérnök lettem. 🙂 Utána pár hónapig ugyan itthon voltam, amíg nem tudtam elhelyezkedni, viszont akkor is még nehezemre esett írni. Egyszerűen ez az év stresszes volt még akkor is, ha épp nem volt dolgom, mindent és mindenkit érezhetően átjárt a feszültség a vírushelyzet miatt. Voltak, akik az otthon töltött heteket kihasználva igazán kiteljesedtek, kreatívkodtak, önmegvalósítottak, én inkább töltődtem.

Aztán októberben elkezdtem dolgozni, és érezhetően sokkal jobb kedvem lett attól, hogy végre van feladatom. Munka mellett egyből lelkesebb lettem, és elkezdtem tervezni egy regényt, aminek az írásához a novemberi NaNoWriMo alatt hozzá is fogtam. Ekkor használtam fel azt a „tudást”, amit a szakdolgozat alatt szereztem, és bevált: rájöttem, hogy ha nem görcsölöm túl az írást, akkor gyorsan lehet nagyot haladni, és még csak nem is érzem szörnyűnek az eredményt. Kissé viszont besokalltam a hónap végére, megint emelkedett kicsit a stressz-szint, úgyhogy egy időre félreraktam a történetet, de nem örökre. Talán csak pont ma estig. 🙂

Jövőre írás tekintetében nincsenek konkrét nagy terveim, talán csak az, hogy befejezzem ezt az év végén elkezdett történetet. Szeretnék megint írni pár novellát is, de nem görcsölök rá, hogy muszáj legyen, majd ahogyan alakul, Az idei év után igazából nehéz bármit megfogadni, megígérni, mert igen erősen megtapasztalhattuk, hogy a terveket a világ könnyen áthúzhatja. Megtanultam azt is, hogy néha hallgatni kell arra a megérzésre is, ami azt súgja, hogy most pihenni kell, ráérünk majd később ezerrel pörögni, és a rágörcsölést is kezdem elengedni. Sok mindent tanított ez a nehéz, furcsa év, amit nem szabad majd elfelejteni a békésebb időkben sem (csak jönnének már azok a békésebb, jobb idők)…

Búcsúzzunk hát el 2020-tól, és nézzünk bizakodva 2021 felé! 🙂 Én mindent meg fogok tenni, hogy a lehető legjobban teljen ez az év.

Ceruzanyomok #2 – Az évtized összegzése

Ceruzanyomok #2 – Az évtized összegzése

A Ceruzanyomok névre keresztelt körblogolásunk januári témája az évtizedösszefoglaló volt.

Először kicsit megrémültem, mert csak arra tudtam gondolni, hogy tíz évvel ezelőtt (13 éves koromban) még a tinédzserkort is csak alulról értem el, és tulajdonképpen az az előtt történtekre csak úgy emlékszem vissza, mint gyerekkori csacskaságokra. Aztán rávettem magam, hogy a régi naplóimból, feljegyzéseimből és a gépemen is tárolt írásaimból összeállítsam a valós idővonalat, és meglepődve tapasztaltam, hogy igazából ezt a tíz évet nevezhetem az amatőr írói karrieremnek. Mivel a legtöbb íráshoz, eseményhez végül is tudtam évszámot kapcsolni, ezért így szeretnék végighaladni ezen az összegzésen.

 

2009-2010

Az igazat megvallva, nagyon nehéz volt különválasztani, hogy miket írtam konkrétan 2010-ben, és miket esetleg az azt megelőző egy-két évben, ezért végül is egy kalap alá vettem azokat, amik azonos korszaknak tekinthetőek.

Akkoriban kezdtem el aktívan blogolni, és ezt fontosnak tartom megemlíteni, ugyanis az én esetemben a blog- és a novella-, valamint regényírás mindig szorosan összefonódott. Olyan tekintetben is, mint most, hogy a neten osztom meg az írásaimat, illetve különböző bejegyzéseket írok a témában, de úgy is, hogy akkoriban a mindennapi blogbejegyzéseimet is igyekeztem úgy megírni, hogy többek legyenek puszta naplóbejegyzéseknél, és igyekeztem hangulatot teremteni, játszani a szavakkal. Akkoriban megismertem olyan személyeket, akik közül van, akivel ma is tartom a kapcsolatot, de természetesen számtalan olyan blogger és írópalánta akadt, akikkel elsodródtunk egymástól.

Ezekben az években írtam az első kisregényeimet, akkor még a javát lapokra, füzetekbe. Emlékszem, volt egy romantikus fantasy írásom (ami valójában az Inuyasha c. anime világában játszódó fanfiction volt), amit egy füzetben adogattak körbe egymásnak a lányok az osztályomban, páran rendszeresen elolvasták az új fejezeteket. Ezek az írások mind a mai napig megvannak — bár eddig a szüleimnél őriztem őket, az évtizedösszegzés miatt átköltöztettem őket az új lakóhelyemre, hogy véletlenül se vesszenek el.

Igazából ebben az időszakban mondtam ki először, hogy tudatosan regényeket és novellákat akarok írni, és hogy a későbbiekben is aktívan szeretnék ezzel foglalkozni. Addig az írás az általános iskolai barátnőimmel folytatott kellemes kikapcsolódás volt, de itt egy szintet léptem, és eldöntöttem, hogy szeretnék íróvá válni.

Hetedikes koromban jelentkeztem két meseíró pályázatra is, de sajnos nem értem el helyezést. Akkor ez összetört engem egy darabig, de szerencsére nem szegte kedvemet hosszabb távon.

Azt sajnálom csak, hogy az ebből az időszakból származó blogbejegyzéseimet egyszer kitöröltem, pedig bármit megadnék érte, hogy újraolvassam őket. Történtek velem akkoriban olyan dolgok, amiknek az elemzése úgy hiszem, hogy sokat segítene a jelenben is, de nem maradtak meg a leírások, csak az emlékeim róla.

2011

Ebben az évben lettem Daremo. 🙂 Úgyhogy ez is lassan egy egész évtizedes.

Akkoriban már igyekeztem komolyabb témákról írni, a kicsit bugyuta szerelmes történetekről máshová helyeztem a fókuszt. Elkezdtem írni egy fanfictiont a kedvenc japán zenekarom tagjairól (aminek szintén nem a szerelem volt a fő mozgatórugója), amit az akkor még létező Anime-fanfiction Style-on publikáltam. Egy írópalánta ismerősöm ezekben a hónapokban verte belém szentírásként azt a szabályt, hogy egy fejezetnek kereken négy oldal terjedelműnek kell lennie, és én annyira komolyan vettem ezt az írástechnikai tanácsot, hogy évekig tartott kiirtanom magamból a kényszert, hogy ilyen terjedelemben írjak. Végül úgy sikerült felülkerekednem ezen, hogy elkezdtem a Wordön kívül más programokon is írni, és az újdonság ereje segített, hogy ne az oldalak számára koncentráljak.

A személyes blogomon is publikálni kezdtem egy regényt, és emlékszem, hogy sokan bátorítottak. Jogos kritika mellett mindig azt mondták az emberek, hogy jól bánok a szavakkal, a koromhoz képest éretten jelenítem meg az érzelmeket. Szerettem azon a platformon blogolni, mert nem egyféle korosztállyal találkoztam ott, hanem nálam fiatalabbakkal és idősebbekkel egyaránt. Rengeteget tanultam akkoriban az írásról és önismeretről is.

 

2012

Sajnos az a platform, ahol blogoltam, egyre inkább kihalt, és így én is új hely után néztem, és megállapodtam a G-Portálon. Egy kifejezetten aktív amatőr írói közösség tagja lettem, szokásunk volt versenyeket rendezni, és úgy általánosságban az is jellemző volt még, hogy egymás minden novelláját, regényfejezetét elolvastuk és véleményeztük. A legnagyobb hátránya viszont az volt az egésznek, hogy mindannyian nagyjából ugyanabból a korosztályból származó amatőrök voltunk, és szerintem egy idő után nem tudtuk tovább segíteni egymást a fejlődésben.

Az a gyakorlás, amit a számos novella írásával végeztem, egyértelműen rengeteget fejlesztett rajtam. Tovább komolyodott, komorodott az írásaim témája, amit viszont már meg is tudok mutatni, mert több művem is megtalálható most a blogon ebből az évből. Ilyenek A magány, a Vérvörös illatok, a Lenyellek, hogy érezzelek belülről, a Vigaszdíj és a Homokzátony is.

Ebben az évben kaptam egy elég komoly kritikát az egyik regénykezdeményemre, ami azért évekig nyomot hagyott bennem. Igazából ez egy eleve nehezebb időszak volt számomra, azt hiszem, nagyon rosszkor talált be az egyik versenyünkön egy olyan vélemény, ami alaposan szétszedte a regényem első fejezetének minden logikátlanságát, gyerekes és naiv megnyilvánulását, suta megfogalmazását. Akkor nagyon kiborultam, úgy éltem meg, hogy engem az illető szándékosan kifigurázott, megpróbált nevetségessé tenni, és azután pár évig nem is írtam sokat, bár talán csak részben emiatt. Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem a verseny szervezőjét, hogy törölte-e azóta a blogját, ahol ezek a hozzászólások olvashatóak, és szerencsémre még megvoltak. Egyszerre volt felemelő és ijesztő élmény azzal szembesülni, hogy valójában az illetőnek nem süt a szavaiból a rosszindulat, nem akart nevetségessé tenni, mint ahogyan én arra emlékeztem, és hogy valójában teljesen jogosak voltak az észrevételei. Valószínűnek tartom, hogy tényleg arról volt szó, hogy nagyon rosszkor talált be az a kritika, bár utólag nincs mentségem rá, hogy miért reagáltam ennyire túl a helyzetet. Valójában, mikor elolvastam azt a kritikát, olyan érzésem volt, mintha leesett volna rólam egy nehéz teher — valószínűleg cipeltem magammal azt, hogy meg akartam felelni évekkel később is egy olyan írópalántának, aki akkor sem akart megbántani, és ráadásnak én ezzel tudat alatt szerintem mindvégig tisztában is voltam. De talán ez is kellett ahhoz, hogy alázatot tanuljak.

 

2013

Akkoriban eléggé besűrűsödött az élet, és ez az írásaim számán is meglátszik: egyszerűen annyi minden történt, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. Alig egy-két novellát fejeztem be, és bár novemberben megpróbálkoztam a NaNoWriMo-val, egy hét után abbahagytam.

 

2014

Ez volt a totális mélypont: egyetlen befejezett novellám sem volt, és azt hiszem, abban az évben már nem is igazán vezettem blogot sem.

 

2015

Nem emlékszem már, hogy pontosan minek vagy kinek a hatására, de ebben az évben egyszerűen eldöntöttem, hogy megint írni és blogolni akarok — tehát megnyitottam A papírfecnis fiókot. Nem ment könnyen a visszarázódás, kevés novellát írtam (pl. A Valamikor, valaki címűt), viszont elkezdtem egy olyan regényt, ami azóta is a szívem egyik csücske, ez pedig a Hazug szerint az élet.

2016

Ez az év ismét elég sűrűre sikeredett: leérettségiztem, elkezdtem az egyetemet, és ezzel párhuzamosan egyre több személyes ismerősömnek mutattam meg a blogomat és az írásaimat. Azt hiszem, akkor került ki a képem is a blogra. Ebben az évben került sor az első nyomtatott megjelenésemre: a Kalocsai szó és kép 4 c. kötetbe beválasztották az Ott állt Anya című novellámat. Ez egy hatalmas mérföldkő volt az életemben és az amatőr kis karrieremben is.

Ebben az évben több novellát is írtam még, az Út a mennybe, A gyermekvásár és A tűz a jégben címűeket, és a 2015-ben elkezdett Hazug szerint az élet című regény nagyját is ekkor írtam (bár nem fejeztem be).

 

2017

Ebben az évben is szerettem volna magasabb szintre emelkedni írás terén, és azt hiszem, hogy ez valamennyire sikerült is: megjelentek nyomtatásban a Vigyázzunk rá és a Visszahúz c. novelláim. Meghívtak a faluban a Költészet Napja alkalmából tartott eseményre felolvasni a saját írásaimból, és karácsony előtt én gyújthattam meg a harmadik adventi gyertyát a Polgármesteri Hivatalnál, ahol szintén egy saját írásomat olvashattam fel (Verset karácsonyra).

A blogomat is elég nagy változás érte: ekkor költöztettem át a teljes tartalmat a mostani címre. Ezzel is az írás mellett való elköteleződést akartam bebiztosítani, és ekkor állapodtam meg végleg abban, hogy Daremo néven szeretnék majd egyszer publikálni.

 

2018-2019

Ebben a két évben sajnos úgy alakult, hogy minden mással kellett foglalkoznom, és elég keveset írtam. Inkább befelé fordulós, elmélkedős szinten foglalkoztam az írással, igyekeztem megismerni a módszereimet, és felfedni, hogy mi okozhat bennem bizonytalanságot. Befejeztem egy átírásra váró kisregényt, az Eltűnőt, ami azért nagy szó, mert a korábbi években ugyan számos elkezdett regényem volt, de egynek sem jutottam el a végére. Ezen kívül egyetlen novellát publikáltam, a Paralízist.

 

Most pedig itt volnék — kicsit nehézkesen, de igyekszem visszarázódni. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy miért szeretek írni, és ezért most újraolvasom a régi novelláimat és regényeimet. Azt hittem, hogy fizikai szenvedést fognak okozni, de épp ellenkezőleg: nagyon is élvezem, mert átjár ugyanaz az izgatottság, mint amikor írtam azokat a sorokat.
Így visszatekintve pedig úgy érzem, büszke lehetek magamra, hogy ekkora utat jártam be 10 év alatt. És még ki tudja, mit hoz majd a következő évtized?

 

Olvassátok el a többiek összefoglalóját is:
Eliza – Évtized értékelés
Emília – Évtizedösszefoglaló
M. H. Sethemba – Tíz Év!
Réka – Tíz év nyomában

2019 egy kicsit megkavart, de kösz, már jól vagyok

2019 egy kicsit megkavart, de kösz, már jól vagyok

2016 vége óta minden év végén készítek összegzést az elmúlt egy évről írói szempontból, utána pedig össze szoktam gyűjteni azokat a dolgokat is, amiket a következő évben meg szeretnék valósítani. Néha ezt az összegzős-célkitűzős listát annyira komolyan vettem, hogy képes voltam egy-egy rövidebb időszakra, például nyári szünetre is megírni. Az már egészen más kérdés, hogy általában nem tudtam minden pontot teljesíteni a listáimon, de végül is úgy éreztem, hogy mindent azért nem lehet, és örültem az elért sikereimnek is.

Novemberben belevágtunk páran egy körblogolásba, aminek a keretében minden hónapban ugyanarról az írással kapcsolatos témáról mesélünk egy bejegyzés kereteiben. Tényleg nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, és meg is született rögtön az első hónapban egy bejegyzésem — és ezzel kereken, pontosan 3 darabra nőtt a 2019-ben megírt blogbejegyzéseim száma. Utána a decemberi témát kihagytam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ennyi volt az év. Meg az egész évtized.

Elhatároztam, hogy megpróbálok mindent beleadni az új év elkezdésébe, listát írtam arról, hogy mit szeretnék 2020-ban véghez vinni, összeállítottam az új évi határidőnaplómat (amit nagyjából fél éve magamnak rajzolok, kicsit Bullet Journal stílusban, kicsit lázadóan), külön oldalon terveztem vezetni a blogbejegyzéseim listáját, a novelláimat, a regényt, amit idén meg akarok írni… Aztán eltelt az utolsó pár, rokonlátogatással, barátokkal való bulizással töltött nap az évből, elkezdődött 2020, aztán mostanra el is telt belőle majdnem három hét, és bevallom, ez az első szöveg, amit idén írok.

Decemberben kellett volna arról írnom (a körblogolás kapcsán), hogy szoktam-e írós célokat kitűzni magam elé. Ez nekem egy teljesen egyszerű, mondhatni testhezálló téma, hiszen szoktam, rendszeresen, különböző módokon, és én igenis terveztem megírni a céljaim listáját még előző hónapban. De valamiért egy nagyon erős belső blokkot épített bennem az a gondolat, hogy ugyan mire fel tervezzek el bármit 2020-ra, ha 2019-ben igazából nem csináltam semmit?

Van egy olyan elvem is, hogy a körblogolós írótársaim bejegyzéseit addig nem olvasom el, ameddig az adott témáról én magam nem írtam már, vagy legalábbis nem találtam ki, hogy pontosan miről fogok írni. Ezzel csak azt akarom elérni, hogy ne befolyásoljon, hogy a többiek hogyan állnak hozzá az adott témához, hogyan értelmezik a kérdéseket, mi jut eszükbe — csak arról akarok írni, ami mélyen belülről, belőlem jön, és eközben nem aggódom azon, hogy vajon nem értelmezem-e félre a témát, nem hülyeség-e a véleményem. Rám fér, hogy elkezdjem végre komolyan venni a saját véleményemet, és úgy gondoltam, hogy ennek ez az egyik első lépése, és egyébként jól be is tartottam a magamnak felállított szabályt.

Végül mégis elkeveredtem Réka blogjára, ahol a Négyszázezer „semmi” című bejegyzéséről hamar megállapítottam, hogy nem a körblogolásra született, úgyhogy rá is vetettem magam, mert már a bevezető sorokban éreztem, hogy ez amúgy nekem szól, még ha Réka nem is tud róla. 😀

Először úgy éreztem, hogy nem akarok semmiféle összegzést sem írni 2019-ről, mert a semmiről nem lehet büszkén beszélni, azt meg ugyan minek ecseteljem, hogy ebben az évben mennyire csapnivaló voltam írónak? Egyetlen rövid novellát fejeztem csak be, meg három blogbejegyzést, és pontosan úgy éreztem magam, mint amiről Réka is írt: hogy csak arról érdemes nyilatkozni, ami eredmény, ami számít, mert mutatni kell, hogy nem lazsálok, erős vagyok, haladok előre a céljaim felé. Ha meg csendben maradok, de legalább nem mondom ki, hogy nem csináltam semmit, az még mindig jobb, mint nyilvánosan elismerni, hogy 2019 írás tekintetében kifejezetten szar év volt a korábbiakhoz képest.

Réka példáját követve aztán én is megnéztem, hogy iskolai beadandókkal együtt ugyan mégis mennyit írtam, és így már biztatóbb az eredmény: azért a százezer karakter megvan, bár ilyen tekintetben természetesen a minőség fontos, nem a mennyiség, de sajnos én igenis hajlamos vagyok abból motiválódni, ha gyűlnek a kipipált tételek a teendőlistámon.

Mondhatjuk, hogy 2019 inkább a befelé figyelés, az elmélkedés éve volt számomra. Nagyon erős túlzás lenne azt állítani, hogy minden egyes blokkom okát feltártam volna, mert ez nyilván nem olyan egyszerű, de biztos vagyok benne, hogy jó úton indultam el, hiszen már most felfedeztem néhány olyan gondolatot és berögződést, amik piszokul mérgezően hatnak a motivációmra.

Az egyik dolog minden bizonnyal az, hogy úgy érzem, mostanra inkább teherré vált számomra az, hogy a Facebookon rengeteg írós csoport tagja vagyok, és szerettem mindenhol ott lenni, minden vitát végigkísérni (egyszer csendes megfigyelőként, egyszer aktív résztvevőként), és a felmerülő témákról, a veszekedések tárgyáról blogbejegyzést írni a saját véleményemről. Nem arról van szó, hogy ezzel baj lenne, hiszen például most is mélységesen elítélem, ha azt látom, hogy valakik egy ártatlan kezdőt szekíroznak, de megerőltető mindenhol ott lenni, mindenről tudni, mindenről véleményt írni.

Én inkább egy introvertált alak vagyok, és ez azért kihat az internetes kommunikációmra is, és mostanra besokalltam attól, hogy próbálok mindenben benne lenni. Úgy érzem, hogy kicsit elcsúszott a fókusz, és inkább koncentráltam arra, hogy kifelé milyen képet mutatok. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy megjátszottam volna magam akár csak egy pillanatra is, inkább csak szerettem volna aktív lenni, mindenbe belekóstolni egy kicsit, és emiatt rengeteg energiám elment arra, hogy úgymond közösségi életet éltem, közösségi témákról írtam, ezeken agyaltam, ahelyett, hogy sokkal több energiát öltem volna a saját regényötletembe. És mivel alapvetően én nem ilyen beállítottságú személy vagyok, igazából csak azon csodálkozom, hogy hogyhogy csak most égtem ki ettől az egésztől.

Azt is észrevettem, hogy a saját dilemmáimről, aggodalmaimról, az ezekre született megoldásokról nem igazán írok. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy nem éppen a haladás jele arról elmélkedni, hogy vajon mi a bánat vezetett ahhoz, hogy már megint nem fejeztem be egy hosszabb történetet (spoiler: 2019-ben mégis befejeztem!), másrészt pedig folyton az a gondolat ötlött fel bennem, hogy de hát ez úgysem érdekel senkit. Nem vagyok egy kiadott, sikeres, ismert író, csak egy sokszor vergődő írópalánta, mégis kit érdekel, hogy én mit küzdök le magamban? És még mindig: ezt nem trendi megosztani, nem menő arról írni, hogy valami nem megy.

Azt mondják, hogy író az, aki ír, és ezzel alapvetően egyetértek, de ez a kis gondolat az elmém egy eldugott szegletében egész 2019-ben terrorizált engem. Tudom jól, hogy ha az ember csak gondolkodik az íráson, esetleg eljut a tervezés fázisához, vagy legalább lesz egy befejezetlen kézirata, abból nem lesz kiadott regényíró, ez teljesen logikus. Viszont ebben a gondolatban nincs benne az, hogy igenis előfordul olyan időszak, amikor nem megy, akármilyen okból. Ha két hétig, akkor addig, ha egy évig, akkor meg addig, de ez nem jelenti azt, hogy az illető megszűnik írónak lenni, vagy esetleg nem méltó rá, hogy írópalántának nevezhesse magát. Attól függetlenül, hogy 2019-ben sokkal kevesebbet írtam, mint az azt megelőző évben, még én nem szűntem meg én lenni, és magamat ismervén mindig tudtam, hogy ez csak egy átmeneti kikapcsolás, nem végleges. És mégis milyen furcsán viselkedik az önbizalomhiányos ember elméje, mert hiába voltam azzal tisztában, hogy nem szűntem meg írópalántának lenni, időről időre előtérbe verekedte magát egy bizonytalan kis hang, és egyre agresszívabban kérdezte, hogy nem kéne ezt az egészet elengedni, nem szánalmas egy olyan dologba foggal-körömmel kapaszkodni, amivel nem is foglalkozom?

Aztán fogtam magam, és befejeztem a kisregényemet, amit még 2018-ban kezdtem el. Akkor elég lassan haladtam vele, és szinte a legvége előtti oldalon hagytam abba, és azután nagyon sokáig nem nyúltam hozzá. Mégis mindig az volt a kis mentsváram magamban, hogy ott van a kisregény, bármikor befejezhetem, és akkor nem is vagyok olyan lúzer. Néhány hónapja pedig egyszerűen felhúztam magam a saját bizonytalankodásomon, és megírtam azt az utolsó egy oldalt. Egész egykedvűen vettem tudomásul, hogy az egész írás amúgy egy kalap kaki, de nem baj, legalább lezártam, nyugodt szívvel továbbugrándozhatok a következő regényötletre. Valami azonban nem hagyta, hogy a gondolataim túl messzire kalandozzanak el ettől a történettől, mindig visszatértem hozzá, olyannyira, hogy hiába kölcsönöztem ki egy kötetet a könyvtárból az új történet kutatómunkájához, végül ki sem nyitottam, úgy vittem vissza. Mintha két részre szakadva saját magammal veszekedtem volna, az egyik oldalon azt hajtogattam, hogy ez a kisregény egy nagyon jó ötleten alapszik, a másikon pedig azt, hogy a kivitelezése szar, engedd el, nyugodjon békében.

Egyszer viszont megvilágosodtam. Lehet, hogy van egy kisregényem, aminek a főszereplője nem valami kidolgozott, néhol hiányzik a motivációja meg maga a célja is, a háttérvilág meg néhány helyen kicsit üres, a stílus meg az időbeli kihagyások miatt biztosan nem egységes — de nem félhetek megírni csak azért, mert ha leírom, akkor netalántán rossz lesz. Ha csak a fejemben él, akkor ugyan megkímélhetem attól, hogy elrontsam, de megfosztom attól is, hogy megjavítsam. Vagy úgy általánosságban csak elmondhassam, hogy találtam egy módot, ami nem működik, kihúzhatom a listámról, és keresek másik útvonalat a célomhoz.

Így jutottam el ahhoz, hogy szeretnék az idei évben visszatalálni önmagamhoz, és újra élvezetből írni, mert ezt — Rékához hasonlóan — az utóbbi időben én is elfelejtettem, hogyan kell. De hiszek abban, hogy ennek a felismerése, és a gondolataim összegzése segíteni fog abban, hogy tisztán lássam a helyzetemet, és utat találjak előre.

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás