• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

10 érv a neved felvállalása mellett

Jelentem, sikeresen elballagtam, sőt, már már csak a szóbelik vannak hátra. Most jön a mumus, az emelt biológia, de én már úgyis annyi mindent tudok, hogy tanulás helyett inkább ezt pötyögöm…

Ha azt mondom, tíz bloggerből csak egy vállalja fel a valódi nevét, sokat mondok. Még az sem teljesen igaz, hogy tízből kettőről tudja a közvetlen környezete, hogy alkot. Én pedig egy ideje szorgalmasan végzem a fejtágítást, ha szóba kerül a téma, hogy miért is jó dolog felvállalni a nevünket, az írásainkat. Nem akarok álszent lenni: bevallom, hogy én is hosszú úton mentem végig, mire eljutottam odáig, hogy ha valaki megkérdezi, mi a hobbim, lazán közlöm vele, hogy írok. Vagy hogy megmutassam a szüleimnek a novelláimat. De az én történetem egy későbbi bejegyzésre vár, itt és most azokat az érveket szeretném felsorakoztatni, amiket azóta gyűjtök, mióta egy-két éve bárkinek el merem mondani, mivel töltöm az időmet a gép előtt görnyedve.

1. A művészet nem szégyen
A leggyakoribb indok, amit a bloggerek megemlítenek, az az, hogy félnek, az iskolatársaik piszkálni fogják őket az írásaik miatt. Nem tudnák megkülönböztetni a karaktert az írótól, ha a történetben szerelmi szál szerepel, akkor azt tippelgetnék, kibe szerelmes a valóságban az illető; ha gyilkosságra kerül sor, máris pszichopatának bélyegzik az alkotót. Meg úgy egyáltalán, biztos piszkálnák miatta, hogy ilyen különleges hobbija van.

Én mindig azt mondom, az értelmesebbje fel tudja fogni, hogy amit írsz, az nem te vagy (nyilván valamilyen szinten igen, mert minden leírt szó árulkodik rólunk, de ebbe nem megyek bele). Nem te vagy a szerelmes, a gyilkos, sem a maffiózó. Saját tapasztalataimból kiindulva azt kell mondanom, egy kulcsa van az elfogadtatásnak: a fellépés. Ha úgy adod elő a többieknek, hogy te ezt szégyelled, behúzott füllel-farokkal, elpirulva és suttogva említed nekik, akkor jogosan fogják azt hinni, hogy te erre nem vagy büszke, tehát van mit titkolnod. Ezzel szemben, ha csak úgy mellékesen bedobod a témát, mint akit nem izgat különösebben a dolog, ők sem fognak úgy harapni rá, mint macska az ijedt kisegérre. De a legjobb, ha büszke vagy arra, amit írsz.

Mikor átmentem a mostani iskolámba (ahonnan épp el is ballagtam) nagyjából három évvel ezelőtt, már körvonalazódott bennem a gondolat, hogy ezt bizony nem kellene titkolni. Az előző gimiben csak egy szűk baráti kör olvashatta az írásaimat, mert mindig féltem, mit fognak szólni, hogy tizenhárom-tizennégy évesen romantikus történetet írok. Aztán ugye váltottam, és úgy éreztem, itt nem követhetem el ugyanazt a hibát. Bemutatkozásnál egyszerűen közöltem az új osztálytársakkal, hogy igen, én írok, már évek óta, van néhány befejezett regényem és több novellám is. Aztán közülük kerültek ki az első olvasói a blogomnak, és a mai napig kapom tőlük a visszajelzéseket is. Aki pedig nem igazán szeret olvasni, szimplán nem törődik vele. Nem mutattam nekik gyengepontot, amire ragadozóként kéne lecsapniuk.

Persze nem azt mondom, hogy ahhoz, hogy fel tudd vállalni a hobbidat, iskolát kell váltanod, természetesen nálam sem ez volt az indok. De a stratégia ugyanaz: nem szabad azt mutatnod, hogy félsz. A művészet nem lehet szégyen, az alkotókra a legtöbb ember afféle misztikus lényként tekint, te pedig nyugodtan használd ki ezt, hogy begyűjtsd a társaid elismerését. Mert hidd el, ha azt látják, hogy te bizony büszkén felvállalod az írásaidat, eszükbe sem jut majd cikizni érte.

2. Több lehetőséghez juthatsz
Ha eljutottál oda, hogy a körülötted élők közül akár csak néhányan is tudják, hogy írsz, megnyílik előtted számos új lehetőség. Legkézenfekvőbb, hogy mehetsz publikálni az iskolaújsághoz (már ha van – nagy szívfájdalmam, hogy a mostani iskolámnak nincs), de ha a magyartanárod tud róla, hogy akad az osztályodban egy amatőr művész, rögtön eszébe fogsz jutni, ha esetleg befut az iskolába egy pályázati felhívás, ami másként el sem jutna hozzád.

Még jobb, hogy ki tudod végre kérni hozzáértő emberek véleményét a történeteidről. A magyartanárok többségét lelkesíti, ha megtudja, hogy komolyabban is érdeklődsz a tantárgya iránt, és szívesen fogja elolvasni a regényeidet és novelláidat. Egy felnőtt ember pedig, aki már a munkája miatt is folyton az irodalommal foglalkozik, nyilván hasznosabb tanácsokat tud adni neked, mint a legtöbb kritikablog írója, aki ugyancsak tinédzserkorú.

Személyes példának itt hármat is említenék: az egyik a drámatanárom, aki, ha ráér, mindig elolvassa a novelláimat, aztán volt olyan is, hogy leültünk a könyvtárban átbeszélni egy művemet, tanácsokat osztogatott nekem. De tény, hogy a legjobb élményem az volt, mikor a magyartanárom meglepetésszerűen behozta órára a Valamikor, valaki című novellámat (amit majdnem egy évvel korábban vittem el neki véleményezésre), és órai feladatként azt elemezte az osztály majdnem egy teljes héten keresztül. (Erről ITT írtam bővebben.) Aznap jutott el többekhez is az osztályban az infó, hogy én bizony egész komolyan foglalkozom (igyekszem) az írással. Az előző gimnáziumomban is felolvasta a magyartanárom az egyik novellámat, amikor az bekerült egy antológiába. Mint már korábban írtam, ott kevesebben tudtak a hobbimról, akkor még nagyon szégyelltem az egészet, és meglepetésemre többen is odajöttek hozzám óra után, hogy elmondják: azt hitték, bugyuta romantikus történeteket körmölgetek, és pozitívan csalódtak, mikor rájöttek, milyen témákat boncolgat az a művem (megjegyzem, a környezetszennyezésről szólt, de nem, nem fogom megmutatni. 🙂 ).

3. Megtalálhatod a többieket a környéken
Tegyük fel, hogy neked is évek óta hobbid az írás, meg a szomszéd lánynak is – csak éppen nem tudtok erről, mert mindkettőtök fél bevallani ezt a személyes ismerőseinek. Mindkettőtök szomorú amiatt, hogy nincs a közvetlen környezetében olyan ember, akivel délután egy tea mellett kibeszélhetné a blogolás és az írás fáradalmait, örömeit. Pedig végig ott élt mindkettőtöktől egy kapunyira a nehézségeket megértő ismerős.

Természetesen legtöbbször nem fordul az elő, hogy ténylegesen a melletted élő emberről derül ki, hogy aktív tagja a bloggerközösségnek. Ennek ellenére nem tudhatod, hányan laknak veled azonos településen olyanok, akik szintén történetek körmölésével töltik a szabadidejüket. Gondolj csak bele, mennyivel egyszerűbb lenne találni azonos érdeklődési körűeket, ha mindenki a valós profiljával hirdetné a blogjait a Facebookon! Mennyi barátság szövődhetne, ami nincs korlátok közé szorítva a hatalmas távolságok miatt. Persze megvan a varázsa a távbarátságoknak is, de legtöbbször sosem jön létre személyes találkozó a felek között, vagy csak nagyon ritkán.

4. Megmutathatod az egyedi hobbidat az embereknek
Valljuk be, az írás a művészet egy formája, és most tekintsünk el attól a kérdéskörtől, hogy mikortól számít valaki művésznek és már nem kontárnak.

Ismerős az a helyzet, mikor valaki megkérdi, mi a hobbid, te pedig csak hebegsz-habogsz, miközben lelki szemeid előtt lepereg az éppen írt történeted teljes cselekménye? Elpirulsz, mert tudod, hogy mi az a válasz, ami a legjobban jellemez téged, de a világért sem mondanád ki, hogy blogger vagy, mert úristen, vajon mit fog szólni az illető… A probléma gyökeréhez érkeztünk, úgy érzem: a megfelelési kényszer és az önbizalomhiány. Nem mered megmutatni a műveidet az embereknek, mert félsz, hogy nem fog nekik tetszeni, hogy kinevetnek, lenéznek, butaságnak tartanák – de eközben vágysz a visszajelzésekre, ezért fordulsz egy olyan eszközhöz, ahol anélkül mutathatod meg önmagad, hogy szemtől szemben sérülhetnél: az internet világához. Hiszen ha ott nem tetszik valakinek egy írásod, maximum megírja kommentben, de legtöbb esetben még arra sem veszi a fáradságot az illető, hogy közölje veled nemtetszését, inkább elhagyja az oldalt. Így valamilyen szinten egy szűrőn keresztül érkeznek hozzád a vélemények: egyrészt a negatív töltetű visszajelzések zöme elkerül, másrészt, ha bele is futsz egybe, az illető nem fog odaállni veled szembe, hogy jól megmondja a véleményét. Nem egy ismerős, egy barát, egy tanár, egy rokon fog benned csalódni. Csak egy idegen, aki nem számít.

Na, ez a hozzáállás baromira egészségtelen. Igen, mindig lesznek olyanok, akiknek nem fog tetszeni, amit írsz. Igen, némelyik írásod nem fog tetszeni anyukádnak. Igen, lesz olyan, aki kiröhög miatta. De ez hozzátartozik az élet minden területéhez, nem csak a művészethez. Mindig vannak emberek, akik kritizálnak, akiknek nem vagy szimpatikus, akiknek semmi sem jó, akik nem értékelik a munkába fektetett energiádat és idődet. Szokj hozzá, mert bizony az élet igazságtalan, és nem mindig fog a lábad előtt heverni az egész világ. A te dolgod, hogy megtanuld különválasztani ezeket a véleményeket: fel kell ismerned, kik utasítottak el pusztán azért, mert nem szimpatikus nekik az ábrázatod, vagy ha megírtad volna a világmindenség legjobb regényét, akkor is lefikáznák, mert nem szeretnek olvasni – és kik azok, akik jogosan rá tudnak mutatni egy-egy hibádra, hogy ezeket felismerve fejlődni tudj. Első alkalmakkor még a második kategóriába tartozó véleményeket is rossz lesz megkapni, senki sem szeret azzal szembesülni, hogy nem tökéletes az, amit csinál. De aztán rá fogsz jönni, hogy te is csak emberből vagy, ennélfogva hibázhatsz, ez még a legjobbakkal is előfordul. Vegyük példának J. K. Rowlingot, aki bevallotta, hogy a Harry Potter egyik leíró részében az ő hibájából került egy hálóterembe kevesebb ágy, mint ahányan végül ott aludtak minden tanévben. Bizony, előfordulnak kisebb-nagyobb baklövések, neked pedig meg kell tanulnod elfogadni, hogy nem adhatsz ki tökéletes művet a kezeid közül. Amit ma már nem tudnál tovább csinosítgatni, egy év múlva képes lennél újraírni. Az ember folyton változik, fejlődik, ez a folyamat élete végig nem áll meg. Ha felhívják a figyelmedet egy hiányosságodra, lásd meg benne a javulás lehetőségét! Felejtsd el azt, hogy téged úgyis mindenki le akar majd járatni.

5. Megértik, ha nem érsz rá
Van egy olyan állapot, amikor éppen a közepén jársz egy izgalmas fejezetnek, a szavak csak úgy ömlenek belőled, már a sokadik oldalt körmölöd rendületlenül – amikor felhív egy barátod, hogy szívesen találkozna veled. Te pedig (természetesen) nem vallod be, hogy írsz, ezért, ha kelletlenül is, de elmész a találkozóra. Ott pedig aztán képtelen vagy odafigyelni a másikra, mert a gondolataid folyton visszakanyarodnak a történetedhez, a bennragadt szavak csak úgy üvöltenek benned. Így aztán az írással sem haladsz, és nem is tudsz minőségi időt eltölteni a barátoddal.

A megoldás? Annyit mondasz, bocsi, találkozzunk inkább holnap, most épp egy fejezet közepén tartok. Ha a barátodról van szó, meg fogja érteni, hogy ez neked fontos, nem fog hisztizni miatta. Ellenben ha azt látja rajtad, hogy képtelen vagy rá figyelni, és nem is árulod el neki, mi foglalkoztat annyira, jogosan sértődik meg.

És persze az írás nem számít kifogásnak, ha házimunkáról van szó. Ezt még anyu mondta nekem.

6. Több véleményhez juthatsz
Korábban írtam róla, hogy a tanárok rengeteg lehetőséghez képesek hozzájuttatni téged, de nem csak ők tudnak véleményt formálni. Tény, hogy a minőségi szint eléréséhez szükség van szakmai segítségre, amit ők biztosíthatnak számodra (az is tény, hogy a magyartanár nem egyenlő egy kiadó szerkesztőjével, de ismerjük be, hogy sok bloggernek vannak olyan alapvető hibái, amik miatt erről még gondolkodniuk sem kell néhány évig), de kellenek a „mezei”, egyszerű olvasók, akik pontosan annyit csinálnak csak, amire a megnevezésből következtetni lehet: olvasnak. Nincs nagy szakmai háttértudásuk, csak szeretnének élvezni egy történetet. Éppen emiatt szoktam én is a novelláimat és a regényeimet olyanoknak megmutatni, akikről tudom, hogy különösen értelmesek, barátok, tehát nem fognak kényszerből jópofizni, de csak egy átlagos olvasó hozzáértésével rendelkeznek. Így megtudhatom, nekik, átlagos olvasóknak mennyire élvezetes egy történet. Erre is azért van lehetőségem, mert sokan vannak a környezetemben, akik tudják, hogy írok.

Még néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy ismerősöm beszélt rólam a tanárával. Vajdasági szerző volt az illető, több kiadott kötettel. A férfi megadta az e-mail címét, hogy küldjek neki néhányat a novelláim közül. Tőle is kaptam tanácsokat, amikkel fejleszteni tudtam a technikámon. Talán már mondanom sem kellene, hogy ez is csak azért történt, mert nem titkolom az alkotást.

7. Ami ciki, arról nem kell írnod
Tedd a szívedre a kezed: ismersz olyan történetet, amit maximum tizennégy éves lány ír, és tele van szexuális tartalommal. Írtam már róla én is, más is, milyen butaság ez, nem sokat változott a helyzet. Ha van a te történetedben is ilyen helyzet, amikor a szereplők között intimebbé válik a viszony, szinte biztos, hogy erre gondolsz, amikor érveket keresel, miért nem mutatod meg senkinek az írásaidat. Mert mit gondolna apu, anyu, nagymama, osztályfőnök, legjobb barátnő, padtárs, ha megtudja, hogy a te karaktereid bizony lepedőakrobaták. Főleg akkor, ha te még maximum filmekből tudod csak, hogyan is működik ez. Kellemetlennek érzed, hogy olyan dologról írsz, amit még nem ismersz igazán, nehogy a felnőttek kinevessenek vagy lenézzenek, amiért ilyen fiatalon ezzel foglalkozol. A megoldás már sejteti magát: nem kellene olyan dolgokról írnod, amelyekről úgy érzed, még nem szabadna.

Ez nem csak a felnőttfilmek világára vonatkozik: ha úgy érzed egy témáról, hogy a világ minden pénzéért sem mutatnád meg az ismerőseidnek, mert ciki, akkor az egy jelzés arra, hogy nem kellene még ezzel a témával foglalkoznod a műveidben.

8. Az olvasóid nagyobb bizalma
Mindig jobb egy olyan embertől olvasni, aki nem rejti el az arcát. Széles mosollyal tudatja a blogjának látogatóival, hogy tessék, ezek az ő művei, amelyekre olyan büszke, hogy nem jelent neki gondot a nevének felvállalása. Ezáltal az olvasók szemében sokkal szimpatikusabbá válik, hiszen nagyon bizalommal fordulunk egy olyan ember szavaihoz, aki teljes mértékben kiáll a véleménye, a gondolatai és a szavai mellett, nem pedig álarc mögé bújva szónokol. Bízunk benne, mert közelebb áll hozzánk, megmutatja, hogy a másik számítógép mögött ülő fél, akit esetleg imádunk a tehetsége miatt, ugyanolyan ember, mint bárki más. Ő is hosszú utat járt be, míg eljutott oda, ahol éppen tart, ezzel példát mutatva más, még kezdőbb szinten álló írópalántáknak is.

9. Eloszlathatod a ködöt az emberek elméjében
Hiszen aki nem ért hozzá, azt hiszi, az író afféle furcsa, kihalófélben lévő, de mindenképp isteni adottságú állatfaj. Többeknél olvastam már, hogy idegesíti őket, milyen tudatlan a témával kapcsolatban egy-egy ismerősük. Szerintem egyrészt értékelni kell, ha megpróbálnak beszélgetni veled a hobbidról, másrészt meg kell ragadni az alkalmat, hogy felvilágosítsuk őket a „szakmáról”. Ezáltal terjesztheted a tudást a blogoláshoz és az íráshoz nem értő emberek körében is, ami szerintem mindenképp pozitív dolog, nem kellene tehernek érezni.

10. Növeli az önbizalmad
Bizony, ez a legfontosabb. Olyan sok kis önbizalomhiányos bloggert láttam már! Még a hirdetős csoportokba is félve teszik ki a legújabb történetüket, mert rettegnek attól, hogy valaki esetleg beszól nekik. Idegenektől várnak mégis pozitív visszajelzéseket, emiatt érzik azt, hogy ők jók abban, amit csinálnak. Ez is okozhat egyfajta önbecslés-javulást, de elárulom, ez sokkal erősebben hat, ha szemtől szembe kapod a dicséretet. Mert nincs annál jobb érzés, ha a padtársad azt mondja: tegnap olvasta az új részt a blogodon, imádta, és alig várja, hogy érkezzen a következő. Ha a neten olvasod ezt, megköszönöd, de öt perc múlva már el is felejted. De ha élőben kapod, nehezen fogod elfelejteni a mosolyt és a rajongástól csillogó szemeket.

Megmondom őszintén, nekem is azóta van csak egy minimális (de lassan egészséges tartományba eső) önbizalmam, hogy felvállalom a világ előtt, hogy írok. Mindig is zárkózott ember voltam, de talán az volt az a pont, amikor kezdtem jobban nyitni az emberek felé, akkor kezdtem el jobban érezni magam a bőrömben. És igenis tudom, hogy vannak témák, amelyekről nem lehet névvel írni, de azt gondolom, az esetek többségében a nyilvánosságtól való félelem alaptalan. Ne szégyelljétek azt, amik vagytok, legyetek bátran a mindennapokban, a számítógépen kívül is bloggerek, írópalánták, legyetek büszkék a művészetre, hiszen másképp nem érdemes csinálni.

 

Ti felvállaljátok a neveteket? Tudják az ismerőseitek, hogy írtok? Kíváncsi vagyok mindenki véleményére, tapasztalataira, ne fogjátok vissza magatokat! 

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás