• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Az erotikus történeteket író kiskorúakról (18+)

A jelenségről
Most már úgy érzem, elég régóta vagyok jelen a Bloggeren és a Wattpaden ahhoz, hogy véleményt formálhassak erről a hosszúéletű „divathullámról”. Régebben még az egyszerű blogok között is gyakrabban futottam böngészés közben olyan történetekbe, amikbe egy az egyben ráillett a PWP (porn without plot – cselekmény nélküli pornó) besorolás, néha felnőttfilmekből kivágott GIF-ekkel és/vagy képekkel tarkítva. Nem lenne ezzel baj, ha ezeket a történeteket csak felnőtt (vagy legalábbis tapasztalt) nők és férfiak írnák, de egyre többször látom, hogy az alkotók a fiatalabb korosztályba tartoznak: tizennégy-tizenöt, néha még fiatalabb lányok írnak és olvasnak szexről. És leggyakrabban nem könnyed, romantikus köntösbe bújtatott sztorikat. Újabban főleg Wattpaden találkozom a jelenséggel, és a paletta elég sokszínű: fiatal lányok elrablása és megerőszakolása, a pornóiparba történő eladása éppúgy megjelenik a történetekben, mint a különböző vérfertőző kapcsolatok: báty és húga, apa és lánya, és az ezek illúziójára épülő mostohaapa és mostohalánya, anya új szeretője és a lánya, valamint mostohatestvérek között fellépő viszony. Mindez részletekbe menően taglalva, az erkölcsi dilemmákat teljes mértékben figyelmen kívül hagyva.

Salera Matthews néhány nappal ezelőtt írta le a véleményét a Wattpaden olvasható apuci-kislánya kapcsolatot ábrázoló történetekről, ezt és a kommenteket olvasva éreztem úgy, hogy én is szeretnék állást foglalni ebben a kényes és ellentmondásos témában.

Először is: mi az, ami nem tartozik ide?
Nem szeretnék egy kalap alá venni minden erotikus történetet. Azt vallom, hogy megfelelő tapasztalattal, hozzáértéssel és körítésben bármiről lehet hitelesen és jól írni. Lehet írni a szexről ízlésesen, még akkor is, ha nem a szokványos, idealizált együttléteket vesszük alapul. Én nem vagyok prűd, olvastam már nem egy erotikus könyvet (de azért végzős gimisként Lara Adrian vámpíros könyvsorozatának pornografikusan túlidealizált szexjelenetein röhögtem szünetekben az osztálytársaimmal) , köztük több igazán kiválót is. Tehát nem óhajtok pálcát törni az összes erotikus történet felett, vagy megkérdőjelezni egyáltalán a létjogosultságukat. De – mint ahogyan az elején is írtam – tartom magam ahhoz, hogy a felnőttjelenetek szóösszetételnek nem véletlenül a „felnőtt” az első tagja.

Manapság úgy látom, sokkal kisebb a valós életkor szerepe, mint az érettségé. Nem attól számít valaki (ebben a tekintetben legalábbis) felnőttnek, hogy betöltötte-e a tizennyolcat, hanem hogy felfogta-e már, hogy a szex mennyivel több egy kellemes időtöltésnél és mechanikusan ismétlődő mozdulatoknál, amik forgatókönyvszerűen mindig ugyanabban a sorrendben ismétlik egymást. Ha valaki elég érett ahhoz, hogy megértse, mit jelent szerelemből szeretkezni, viharos veszekedés után egymásnak esni, milyen érzés legelőször kipróbálni; és emellett bele tud gondolni abba is, hogy mennyivel másabb az élmény, ha az egyik fél nem egyezett bele az aktusba. Néhány dolgot ehhez meg kell tapasztalni, de természetesen egyes részeit (igen, például a nemi erőszakot) természetesen nem, bár nagyon jó empatikus készségek birtokában kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen komolyságú tragédiát valaki hitelesen tudjon ábrázolni.  De ha ez is mind megvan valakiben, akkor írjon csak szexről, mert biztos vagyok benne, hogy butaságot már nem írhat.

De akkor mi a helyzet a tapasztalatlan kislányok műveivel?
Biztos meglepő ezek után, hogy azt mondom, alapvetően én nem akadok ki annyira a fiatalabb lányok próbálkozásain (és nem csak azért, mert a jól bevált módszeremhez tartom magam: ha nem tetszik valami, kiikszelem az ablakot és nem olvasom el). Nem, nem értek egyet a nemi erőszak és a vérfertőző kapcsolatok idealizálásával, ahogy azt sem támogatom, hogy bárki is túl korán kezdjen szexuális viszonyba. Viszont vannak dolgok, amiket nem tudok befolyásolni, ezért inkább megértenem és elfogadnom kell őket.

Az egyik, hogy manapság tényleg sokkal többen veszítik el a szüzességüket fiatalon, akár tizennégy-tizenöt évesen, egyesek még hamarabb. Nehéz is lenne kihagyni ebből a fiatalabbakat, ha egyszer szexuális utalásokkal bombáz minket a filmipar, a felkapott popdalok és egyre több könyv is. Nemrég eljutottunk a szexuális forradalom azon szakaszába, ahol már nem csak szabad beszélni a szexről, hanem egyenesen, nyíltan az arcunkba tolják: amiről eddig tabunak számított beszélni, azt végre égbe lehet kiabálni. Gondoljunk csak bele, nagyszüleink idejében még elfogadhatatlannak számított, ha a szerelmesek együtt aludtak az esküvő előtt, ma viszont meglepődünk, ha egy modern pár ugyanerre az elhatározásra jut. Nem egyik pillanatról a másikra történt ez (drága Eruhel barátnőm okosított ki, hogy ez a folyamat már a ’60-as évek óta zajlik), de talán a jelenben tetőzik, mikor is a mai tizenévesek már tényleg nyíltan szembesülnek a szexualitással, nem úgy, mint a nagyszüleink. Szerintem viszont egyik hozzáállás sem jobb vagy rosszabb a másiknál, inkább arról van szó, hogy az idő múltával változnak a társadalmi normák, ehhez pedig mindig nehezebb alkalmazkodni, mint már eleve beleszületni. Muszáj azt is megjegyeznem, hogy természetesen csak azt tartom elfogadhatónak, ha az aktus egyenlő felek között történik, akik mindketten tudatában vannak annak, hogy mit tesznek (ergo kisgyerekekkel, háziállatokkal és magatehetetlen személyekkel mindig is tilos lesz), és saját, szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy ebben részt vesznek.

Nem hiszem, hogy mi, egyszerű emberek tehetünk valamit az ellen, hogy a fiatalabbak hamarabb kezdjenek el nyíltan foglalkozni a szexualitással. Ebbe bele kell törődnünk – és gondoskodnunk kell róla, hogy megkapják a megfelelő felvilágosítást és oktatást. Hogy tudják, hogyan tapasztalják meg biztonságosan az együttléteket, és hogy tisztában legyenek vele, hogy csak abba kell belemenniük, ami kellemes számukra, nem fáj és nem okoz szégyenérzetet, nem jelent semmiféle veszélyt rájuk nézve.

Nem állítom, hogy ezzel ne lennének tisztában a fiatalok, ma már egy tizenkét éves is sokszor tudja, mire való a gumi, és hallott már a hírekben nemi erőszakról. Nem vagyok pszichológus, nem foglalkoztam soha mélyebben ezzel a témával, így csak azt írhatom le, amire én a józan paraszti eszemmel eljutottam. De talán inkább arról lehet szó, hogy a szex súlyát még nem fogják fel (ami nem róható fel nekik, hiszen gyerekek, bármennyire is szeretnének idősebbnek mutatkozni).

Biztos vagyok benne, hogy idősebb korban, amikor már elég sokat hallottak és tapasztaltak az élettel kapcsolatban, már a legtöbb pornóíró lányka sem fog hódolni eme hobbijának. Ha pedig mégis maradnak az erotikus történetek írásánál, akkor azt sokkal komolyabban, érettebben fogják tenni.

De nem beteges ez?
Szerintem nem. Mint írtam már, mindig az adott társadalom hozzáállása dönti el, mi számít normálisnak. Mikor én voltam tizenkét éves, még saját titkosírást találtam ki arra az esetre, ha a romantikus történetemben le kellett írnom, hogy a főszereplőim csókolóznak, ma már ez aranyos emlék (és ki gondolta volna, hogy majd húszévesen a neten osztom az észt az erotikus történetek íróiról…). Attól függetlenül, hogy az én szereplőim nem bújtak ágyba, még ugyanolyan könnyelműen gondolkodtak a szerelemről, mint a cikkem témájául szolgáló írásokban. Nézzük meg például, hogyan talált egymásra két fiatal, akik körülbelül négy órája ismerik egymást, és a regény szövege szerint még nem váltottak egymással direktben egyetlen szót sem:

– Na jó, nem aludtam. Mit akarsz mondani? – kérdeztem most már kicsit türelmetlenül.
– Csak egy szót – mondta Bill. – Egy bűvös szót.
– Mi az? – kérdeztem és most már tényleg türelmetlen voltam. – Meghalok a kíváncsiságtól.
– Csak… Annyi, hogy… SZERETLEK!
– Mi?? – kérdeztem értetlenül.
– Szeretlek. Őszintén mondom.
Felültem, és Bill is.
– Mi?? – kérdeztem megint.
– Szeretlek, nem hiszed el? – azzal megcsókolt.
Én nem tiltakoztam, mert nekem nagyon tetszett Bill.
– Én is… – mondtam.

Most, hogy mindenki kimászott az asztal alól (ahová röhögés közben beesett), jöhet a magyarázat: nem arra célzok az általam írt részlet bemutatásával, hogy összehasonlítsam magam az erotikus történeteket író lányokkal. Nem azt mondom, hogy én jól csináltam, mert ártatlan lánykaként még csak nem is céloztam rá, hogy a világban történnek olyan dolgok zárt ajtók mögött, amikhez én akkor még túl kisgyerek voltam. Egyszerűen az én világom akkor így volt teljes, de ma már ez nem így van. És én úgy érzem, hogy semmi jogom sincs sem nekem, sem másnak őrültként és betegként kezelni azokat a gyerekeket, akik tulajdonképpen beleszülettek egy gyorsan változó világba, ahol már sokkal lazábban kezelik az emberek a szexuális életüket.

Baj, ha egy gyerek kíváncsi?
Azt hiszem, az én véleményem szerint itt van a lényeg elásva, az előbbi mondatban. Nem azért ír egy tizenkét éves lány szexjeleneteket, mert rosszul nevelték a szülei, vagy mert tizenhárom évesen már terhes lesz, vagy mert az egész világ a velejéig romlott. Nem rossz, csak más, változik. És egy gyerek mindig kíváncsi, főleg arra, ami tiltott: ez viszont közös az összes emberben. Csak mi már nem úgy látjuk a szexet, mint egy tizenkét-tizenhárom éves: számukra ez olyasmi lehet, amiről mindenhol célzásokat (vagy egyértelmű részleteket) kapnak, TV-ből, könyvekből, az interneten is, de ha kérdeznének róla, akkor a legtöbb felnőttől még csak azt a reakciót kapják, hogy ne is merészeljenek foglalkozni vele, mert ehhez még túl fiatalok. Ez egy állandó, erős nyomás lehet, főleg, hogy ma biológiailag is hamarabb kezdenek el érni az emberek. Egy titok, ami többé-kevésbé nyilvánvaló, de nem szabad róla beszélni. Hát tegye a szívét a kezére mindenki, és úgy mondja azt, hogy sosem hegyezte a fülét kölökként, ha a buszmegállóban az idősebbek szexről beszéltek, vagy sose járt volna tilosban, hogy megtudjon valamit erről a „sötét titokról”.

Ma ehhez itt van az internet, ahol az emberek anonim és mindenféle nyom nélkül kutathatnak és kiélhetik a fantáziáikat. Idősebbek is, és emellett a gyerekek is. Nem arról van szó, hogy aki tizenhárom évesen egymással ágyba bújó testvérekről ír, az bármiféle vonzalmat érezne a saját testvére iránt, vagy egyáltalán nem borzadna el ettől a gondolattól. Nekik sincs elrontva a lelki világuk, pusztán arról van szó, hogy a hormonok beindulásával a kíváncsiság képes extrém méreteket ölteni, a végleteket megvizsgálni, és ennek egy jó módja az írás.

Igen, igenis jó módja az írás, a művészet a kíváncsiság kiélésének. Ha azt mondom, inkább így „tapasztalja” meg az ember a szexet tizenhárom évesen, mint a valóságban, akkor ugye mind bólogatni fogunk. Annak idején mi is csináltunk ezerféle olyan dolgot, amire ma már azt mondanánk, hogy nem biztos, hogy normális volt – én például a hajam felét kékre festettem. Ma sincs bajom az extrém hajszínűekkel, de utólag már látom, hogy tőlem ez egy nagyon szélsőséges megnyilvánulása volt a kamaszkornak és a vele járó lázadásnak. Ennek az egyik formája az, ha szexről írnak, feszegetik a határokat, megélik a fantáziálásaikat, ez is önmaguk meglelésének egy módja, fázisa. Aztán majd „kinövik” ezt, csúnyán szólva, ahogy az emberek többsége megszabadul az ilyen szélsőséges viselkedési módoktól, mikor lecseng a kamaszkor, vagy inkább fogalmazok úgy, hogy mindenki megleli saját magát a skála valamely tartományában, a többség pedig nyilván nem a szélsőségek felé fog húzni (nem mintha a szélsőséggel úgy alapvetően baj lenne, de nyilván azért hívják így, mert az átlag nem ide esik).

Én abban sem látom az ördög művét, ha ezt felteszik a netre, és ezeket elég sokan olvassák. Tény és való, hogy a Wattpad átlagkorosztálya is jóval fiatalabb nálam, 12-16 évesek teszik ki a felhasználók javát. Ők pedig pontosan ebbe a kamaszkorba esnek bele, amiről eddig is szóltam. Az emberek márpedig azt is szeretik, ha figyelnek rájuk, minél többen, annál jobb. Biztosan feltűnt már az idősebbeknek is, hogy a szélsőséges szexuális töltetű történetek mintha népszerűbbek lennének a többi történetnél, de ebben is megvan a logika. Ami az író tizenkét-tizenhat évest érdekli (nevezetesen most a szexuális fantáziálgatásokra gondolok), az érdekelni fogja az olvasó tizenkét-tizenhat éveseket is, nincsen ebben semmi bonyolult. És mivel főleg ők teszik ki a Wattpad magyar felhasználóinak talán kétharmadát, ezért érthető, ha többet foglalkoznak egymás műveivel, és ez feltűnő méreteket ölt.

Szóljunk a másik oldalhoz is
Nem szeretném tovább ragozni: szexről írni fiatalon sem az ördögtől való, és ezekből a lányokból is normális, egészséges, intelligens felnőttek lesznek.

Viszont az elfogadás nem ilyen könnyen valósul meg, és nyilván nem is elvárható, hogy az idősebb korosztály hirtelen megvilágosodjon, és a saját homlokára csapva belenyugodjon, hogy hát rendben van, majd felnőnek ezek a képtelen sztorik írói is, addig meg csak bőszen ikszelgetjük ki a Wattpadet, ha butaságokba futunk bele.

De ideje egy kicsit a fiatalabbakhoz is szólnom: nekik is meg kell érteniük, miért van az, hogy ha egy idősebb blogger/író a történetükre veti magát, akkor általában annak szemforgatás és/vagy anyázás lesz a vége. Ennek az oka pontosan az, hogy mi többnyire már tapasztaltak vagyunk abban, amiről ti ismeretek nélkül, összecsapottan írogattok; és itt nem feltétlenül a hálószobasztorikban való jártasságra célzok, hanem a szerelemre, a mély érzelmekre, az empatikus készségek fejlettségére. Tudjuk, hogy a tabutémák nem véletlenül tiltottak, és ha valaki történetbe is akarja ezeket foglalni, akkor nem idealizáltan, elnagyoltan fogja tenni, nem fogja leírni, hogy apuci egyik nap gondol egyet, és szeretőjévé teszi a lányát. Ez nem így megy, ezeknek rendkívül nagy súlyuk van, hiszen akik ne adj’ isten ezt a valóságban is megtapasztalták, azok számára ez egy életre szóló trauma – viszont nem kell megtapasztalni ahhoz egy emberrablást, hogy felfogjuk, nem vicc a szituáció, és hogy egy rettegő, fiatal lány nem fogja észrevenni, milyen jóképű férfi is az elrablója. Amíg viszont ezt írjátok le, addig számolnotok kell azzal, hogy néhány embert szíven üttök vele, megbotránkoztattok a témával.

Nem arról van szó tehát, hogy tilos a tabutémákat beemelni egy irodalmi műbe. Csak nem mindegy, milyen üzenettel tesszük ezt: azt állítani, hogy a testvérek közötti szerelem egy édes, tiltott gyümölcs, sosem lesz elfogadott. Lehet persze szándékosan is megbotránkoztató témákat elővenni, de ha csak azért ír valaki légből kapott erotikus fantáziálgatásokat, mert tudja, hogy ezek sok olvasót vonzanak, akkor inkább ne; és ez minden témával kapcsolatban igaz.

Nyilván mindenki írjon arról, amiről szeretne, ami érdekli. De a szex sem kivétel, ha a kutatómunkáról van szó. Nem is kell feltétlenül gyorsan összemelegedni egy barátunkkal, ha mindenáron felnőttsztorikat akarunk írni, de hé, ott az internet. Aki nagyon elszánt, erről is tud hiteles beszámolókat találni – és természetesen egy másik fiatal lány képzelgései nem tartoznak ebbe a kategóriába.

A konklúzió
Írjatok csak, akár mutassátok csak meg a szégyenlős nézőiteknek, hogy igenis a szexről akartok írni. De ne azzal szerezzétek meg magatoknak a figyelmet, hogy minél elborultabb szerelmi kapcsolatokat állítotok be úgy, mintha az jelentené a boldogságot bárkinek is.

A kezdő írók bátorításának hiányáról

Valamiben kezdőnek lenni mindig nehéz.

A „hétköznapokban” természetesen én magam is a kezdők táborát erősítem, viszont fontosnak tartom tisztázni rögtön az elején, hogy ebben a cikkben mit értek a kezdő írók kifejezés alatt: azokat a személyeket, akik még hobbiból sem írtak soha semmiféle irodalmi művet, esetleg csak néhány egyszerűbb írást az asztalfióknak. Róluk szeretnék írni, és arról, hogy mennyire nehéz is a helyzete egy kezdőnek, ha éppen rossz napján fogja ki a „bölcs” veteránokat, akik sokszor maguk is ugyanolyan amatőrök, mint én magam, éppen csak áll a hátuk mögött pár befejezett alkotás.

Legelőször egy kis meséléssel szeretném kezdeni, egy olyan alkalmat szeretnék megosztani veletek, amikor életemben talán legelőször tudtam összegyűjteni a bátorságot, hogy a regényem első fejezeteit komoly zsűri elé állítsam. Hogy mit is nevezek itt komolynak? Nem, nem küldtem be kiadóhoz, nem mutattam meg elismert írónak sem, sokkal egyszerűbbről van szó, de az én életemben mégis nagy horderejű esemény volt: beküldtem egy amatőr blogversenyre a bénácska, idealista történetem első két fejezetét. A verseny menete, emlékeim szerint, nagyjából úgy zajlott, hogy a versenyzők egymás pályaművét véleményezték és pontozták, ez alapján született a végeredmény. Nagy lelkesedéssel vártam, mit fognak a többiek mondani, addigra túl voltam néhány novellás blogversenyen, amiken viszont általában egész jó eredményt értem el.

Aztán jött viszont a feketeleves: a rangidős versenyző hölgy darabokra cincálta az írásomat, szó szerint mondatonként elemezte, hogy mennyire abszurd, nevetséges, és úgy egyáltalán, írnom se nagyon kellene, mert hát ilyen firkálmánynak megszületni is bűn. Mondanom sem kell, hogy ez a vélemény eléggé összetörte a lelkemet akkoriban, még ha tudtam is valahol mélyen, hogy van benne igazság. Kellett némi időnek eltelnie, hogy megint tollat ragadjak, és azt mondjam, hogy jól van, ez most nem sikerült – de a következő jobb lesz.

Valószínűleg többek között ebből az esetből eredeztethető, hogy mára annyira elszántan kiállok a kezdőkért, akik segítséget kérnek a blogjuk nyitásához, vagy megosztják a legelső, kezdetleges történetük sorait. Vitám is volt belőle, főleg a Facebookon, nem is egyszer. Ha olyat láttam, hogy valaki szándékosan le akarta törni egy lelkes kezdő kedvét azzal, hogy leszólja, lekicsinyli, kigúnyolja az írását, a gondolatait vagy egyáltalán magát a tényt, hogy az illető blogolásba kezdett, akkor mindig felemeltem a hangomat.

Van abban valami végtelenül elkeserítő, hogy egyes emberek úgy hiszik, jogukban áll kvázi megszabni, hogy ki az, aki írhat és blogolhat. Mert azzal, hogy a tapasztalatlanokat rögtön az első megjelenésükkor megalázzák, igenis elüldözik a művészettől! És kötve hiszem, hogy ennek nincsenek tudatában. Olyannal is találkoztam már, aki kerek perec közölte egy frissen nyitott blog szerzőjével, hogy nyugodtan zárjon ám be, mert nincs szükség egy újabb divatbloggerre a bloggertársadalomban.

Ha valamiben, hát abban nem hiszek, hogy egy kezdő írót rögtön az elején kategorizálni tudnánk. Nem lehet megmondani az első szárnypróbálgatások alapján, hogy ki az, aki néhány ügyetlenkedés után új hobbi után néz, vagy ki lesz az, aki nem adja fel, hanem újra és újra tollat ragad, és ha nem is az első vagy a tizedik, hanem az ötvenedik története már kifejezetten élvezhetőre sikerül. Nem várhatunk el egy abszolút kezdőtől profira megszerkesztett és kódolt kinézetű weboldalt, a legfiatalabbaktól felnőtteket lepipáló életbölcsességeket, a romantikus érdeklődésűektől hard sci-fit, és még sorolhatnám. Sorolhatnám, de miért kell megtennem? Miért nem egyértelmű egyesek számára, hogy a kezdő, az kezdő; kiforratlan, amatőr, befolyásolható, könnyen terelhető, bizonytalan? Ha elsőre azzal találja magát szembe, hogy az emberek elutasítók vele szemben, akkor garantáltan rögtön elmegy a kedve az egésztől, és talán évekig nem mer majd megint publikálni semmit a neten.

Sokféle indokot láttam és hallottam már.

A legegyszerűbb feltartani a kezünket és mosakodni: ha ennyi elég neki, hogy feladja, akkor talán jobb is. Mondván, hogy senki lelkét nem szabad babusgatni, mert egyrészt el ne szálljon magától indokolatlanul, másrészt úgyis fog kapni az élettől még nagyobb pofonokat, ha ezt a pályát választja.

Kérdem én, hogy mióta egyenlő a babusgatással az, ha nem törjük le valaki lelkesedését? Mióta számít hazugságnak, ha arra buzdítunk valakit, hogy csak így tovább, gyakoroljon, kísérletezzen, és meglesz az eredménye? Sosem azt mondom, hogy dicsérni kell valamit, ha az nem jó, de két dologra igenis figyelni kell. Az egyik, hogy ha valaki éppen csak belecsöppen egy új világba, amit nem ismer, akkor nem várhatjuk el tőle azt a szakértelmet, amit a rendszerbe már beleszokottak megszereztek maguknak – még ha a szakértelem alatt most csak annyit is értek, hogy tud-e az illető szép kinézetet csinálni a blogjának, vagy túllépett-e már az „Anna vagyok, 18 éves és szőke hajú” típusú történetkezdéseken.

A másik, hogy igenis figyelembe kell vennünk, ki az, akinek a véleményt írjuk! Nem várhatjuk el egy általános iskolás lánytól, hogy a felnőttlét bonyodalmairól írjon, és ne nézzük le, ha szereti a Szent Johanna Gimihez hasonló szerelmi sztorikat – elárulom, ez nem véletlen, ugyanis a Szent Johanna Gimi tipikusan ennek a korosztálynak szól! Nem szabad lenézni valakit azért, mert tetszik neki egy olyan alkotás, amit tulajdonképpen neki írtak. Észre kell venni, hogy attól még, hogy valami nem illeszkedik a mi ízlésvilágunkba, mert nem szeretjük a csöpögős romantikust, az életbölcsességek halmozását, a maffiás, elrablós sztorikat, a félmeztelen vámpírokat – attól még nem szabad leírnunk egy ilyenekkel dolgozó alkotást! Fel kellene fognia egyes embereknek, hogy az nem hiba, ha valaki olyan zsánerben alkot, amit ő nem kedvel. Nem ilyeneket olvas, tehát intelligens ember módjára fogja magát, és rákattint arra a piros X-re, mert van annyi esze, hogy azért nem húz le egy alkotást, mert ő ilyet nem szokott olvasni. Tény és való az is, hogy az ember fog pofonokat kapni az élettől, bármilyen utat is választott magának, de puszta szórakozásból miért kell bevinni az illetőnek egy jobb horgot? Ugyanis kétlem, hogy bárkinek haszna származna abból, hogy jól megmondja a véleményét annak a pólyás kis írópalántának, aki olyan szemét módon béna mert lenni a kezdetekkor.

Vannak tipikus érvek, amik ilyenkor mindig felmerülnek. A gonoszan kötekedő veteránok mindig azzal hozakodnak elő, hogy márpedig nekik is át kellett élniük kezdőként, hogy milyen az, amikor a nagyok beszóltak az írásaikra, és bizony sírva kapcsolták ki a számítógépet, és újra fel kellett építeniük az összetört önbizalmukat. Nagyjából ugyanaz, mint amit személyes tapasztalatként én is leírtam a cikk elején. Ezek szerint két lehetséges kimenetele van ennek a sérelemnek (nyilván leegyszerűsítve): vagy rájössz, hogy ha ez neked rosszul esett, akkor másnak is rosszul fog, és nem folytatod ezt a nemes hagyományt, vagy úgy érzed, hogy ha neked ez jutott, akkor a következő generációnak is ez jár, és jól kitöltöd valaki ártatlanon a múltbéli sérelmeidből született haragot. Tipikus példája ennek, amit minden diák ismer: a tanár, aki csakis és kizárólag azért lépett erre a pályára, mert annak idején az iskolában vele is jól elbánt egy akkori tanerő. Ő pedig dönthetett volna úgy is, hogy ebből okulva helyes módszerekkel neveli a diákjait, vagy épp ellenkezőleg, ha már őt is szivatták, akkor a jelen tanulói is szenvedjenek az iskolapadban.

Miért kell egyáltalán elemezni, hogy az intelligens ember melyik verziót választja? Mert igenis kell, ezt látom magam körül szinte naponta a csoportokban, hogy egyeseknek nem egyértelmű, hogy nem kötelező mindent elolvasni, hogy nem kell mindent és mindenkit beskatulyázni. Tegyük fel, hogy igenis a szegény kezdő író két hét után ráeszmél, hogy neki ez mégsem való, és félbehagyja a regényét. Még a blogot sem törli, hagyja az örökkévalóságban elenyészni a virtuális szemetét. Ilyenkor el tudom képzelni, hogy egyes emberek ökölbe szorított kézzel ülnek a monitor előtt, talán még jól hátba is veregetik magukat, hogy „na látod, én megmondtam”. A lényeg nem is ez. Miért baj valakinek, ha egy blogger korán (vagy éppen évek után) elveszti a lelkesedését, ha rájön, hogy talán mégsem az írás a neki való művészeti ág? Mindig azt szoktam mondani, hogy az internet tárhelye nem véges, azaz senkitől sem veszi el a helyet az a blogger, aki esetleg néhány hét múlva meggondolja magát. Ráadásul, bármilyen meglepő, de az olvasók sincsenek lekorlátozva arra, hogy csak bizonyos számú történetet olvassanak, tehát a közönséget sem veszik el senkitől. Akkor kérdem még egyszer: miért zavar, hogy ott van? Túl gyakran botlasz bele a hirdetéseibe? Tiltsd le! Irritál, hogy nem elég profi a története? Ikszeld ki! Nőj fel, és törődj bele, hogy létezik.

Tény, hogy egyre inkább előre tolódik az az életkor, mikor a gyerekek először használják egyedül a számítógépet. Nem olyan nagy boszorkányság ma már, ha egy 11 éves a neten lóg és megpróbálja létrehozni az első blogját. Sőt, én például egy korán érő kockagyerek voltam, nekem is volt már saját honlapom a G-Portálon 11 évesen, amit akkoriban még pénzdíjas SMS-ért kellett megváltani, és megkértem apámat, hogy csinálja meg nekem. Ő szívesen elintézte nekem, én pedig onnantól kezdve a csúnya helyesírási hibával leírt nevű portálomon osztottam meg a rosszabbnál rosszabb, romantikus Tokio Hotel fanfictionjeimet. Tény, hogy nem is igazán volt olvasóm a két legjobb barátnőmön kívül (akik viszont piszkosul irigyek voltak rám a fizetős oldal miatt), de határtalan lelkesedéssel firkáltam mindig az újabb fejezeteket, akkor is, ha visszajelzés sosem érkezett. Ennyi idősen az ember még nem is azért ír, mert elismerésre vágyik, hanem mert élvezi a folyamatot, a felfedezés és az újdonság örömét. Mert akárhogy is nézzük, az ember ilyen idősen még gyerek, sőt, még később is, még jó néhány évig. Hát miért kell elvenni egy gyerek játékát, és azt mondani neki, hogy hagyja abba, mert nem tudja elég ügyesen csinálni egy hét gyakorlás után?

Felmerül az a dilemma is, hogy van-e egyáltalán az embernek ilyen fiatalon keresnivalója a világhálón. Én ugye elfogult vagyok, mert mint írtam is, korán belecsöppentem ebbe a világba, egyszerűen érdekelt, és sok gyakorlatias fogást megtanultam magam az évek alatt, amik azért segítenek, hogy eligazodjak ebben a virtuális valóságban. Bele kell egyszerűen törődni, hogy a világ változóban van, és csak azért, mert én speciel nem vennék a nyolc éves gyerekemnek saját tabletet, attól még sok szülő úgy érzi, hogy haladni kell a korral, és a kölök igenis meg fogja kapni. És bármilyen meglepő, de senkinek nincs joga elvből elzavarni egy idegen gyereket a számítógép elől, mert az ő személyes nézetei szerint még nem kéne ott ülnie – mert ez nem az olvasó döntése, hanem az adott 11 évesen blogot indító kislány szüleié. És ők nem lesznek attól jobb vagy rosszabb szülők, hogy milyen idősen hagyják egyedül garázdálkodni a gyereküket a világhálón. Felelős döntést hoztak, főleg akkor, ha szépen leültetik a kis porontyot, és elmondják neki, hogy bizony az interneten nem minden arc mosolygós. Mert a kedves szavak mögött megbújó pedofil bácsik és a hardcore pornó oldalak mellett bizony megjelennek majd azok az emberek is, akik egyszerűen rosszindulatúak. És ez szerintem valami olyasmi, amire nem igazán lehet felkészíteni egy tapasztalatok nélküli gyereket. Hát hogy magyarázod el neki, hogy vannak olyan emberek, akik éppen csak a nevét tudják, de máris elküldik melegebb éghajlatra, mert régebb óta űznek valamilyen hobbit? Ugyan már, emberek, ugye nem attól féltek, hogy egy fiatal blogger majd kitúr titeket a bloggertársadalomból?

Ez a része nyilván lesarkítva igaz a kirívóan korán blogolni kezdő fiatalokra. De az sem véletlen, hogy az utóbbi időben a 13 éveseknek már külön kampányuk indult arra vonatkozóan, hogy márpedig őket igenis emberszámba kell venni, nem buta kisgyerekként kezelni. A 13 éves korra én úgy emlékszem, mint valami furcsa köztes állapotra, amikor nem illettem sehová. Már nem éreztem magam olyan kisgyereknek, én speciel akkor már döntöttem a továbbtanulásról, és hetedik osztálytól már gimnáziumba jártam. De mindeközben még igazából a tinikorba sem léptem be, hozzájuk képest pedig túlságosan gyerek voltam. Egyszóval teljesen megértem, hogy mire fel a kiakadásuk, mert jogos. Mert igenis van, aki úgy áll hozzájuk, hogy ők még gyerekek, és emiatt feszül bennük a bizonyítási vágy, hogy megmutassák, ők már többek ennél. De van, hogy nem hagyják nekik.

Próbálom, tényleg, keresem az indokot, hogy miért szúrja egyesek szemét a rengeteg fiatal, kezdő blogger. Szeretem ugyanis több szempontból megvizsgálni azt, amiről nyilvánosan véleményt alkotok, de nem találok most mást, egyszerűen nem tudom megérteni. Egy indokba botlok újra és újra: a bénázó kezdő írók bontják a bloggertársadalmat.

Igazából nem lenne éppen hátrány, ha valaki végre kiállna, és megfogalmazná, hogy egységesen mi az ördögöt takar az a kifejezés, hogy bloggertársadalom. Én a szó hallatán mindig valami globálisra gondolok, ami magába foglalja az összes magyar nyelven író embert, aki a neten osztja meg a gondolatait a világgal. Boldog-boldogtalan, népszerű és népszerűtlen, témától függetlenül, bármelyik szolgáltatónál.

Na de most jön a csavar.

Ugyanis nem ezt értik a Bloggeren publikálók a bloggertársadalom címszó alatt.

Diszkriminálják a bloggereket, bizony, és csak egy szűk réteget tartanak a társadalmuk szerves részének, egy réteget, akiket már megszoktak Facebookon, akiknek ismerik a nevét és a történetét, és akikkel pár éve már rendszeresen „találkoznak” a világhálón. Csakhogy az emberek cserélődnek (még a valódi társadalomban is), mint írtam már, nem tart ki minden egyes írópalánta élete végéig az írás mellett. Ismerek sajnos nem egy olyan bloggert, aki néhány év után megunta az alkotást, pedig kivételes tehetségű volt; van ilyen, sajnos, mindenkinek szíve joga eldönteni, meddig akarja ezt csinálni. A világ változik, ezt el kell fogadnunk, ennélfogva a világ alkotórészei, az emberek is változnak. Cserélődnek, a régiek lelépnek, a helyükbe újak érkeznek, akik még nem találták meg maguknak a helyet a képzeletbeli ranglétrán. A régiek pedig, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a megszokott berendezkedéshez és társasághoz, néha egyszerűen képtelenek alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, és ezért elkezdik a rendszert szidni, meg azokat, akikben a probléma forrását látják: az újakat. Akik abszolút nem tehetnek semmiről, mert nem valaki más kárára jelentek meg, és nem is azért, mert eldöntötték, hogy ők márpedig tizenkét évesen meghódítják az internet népét a klisés kis történetükkel. Előtte pedig ezen rágták magukat hetekig, akár hónapokig, hogy vajon lesz olyan, akit érdekel az írásuk? Vajon elég jók ahhoz, hogy megmutassák másoknak is a műveiket? Nem fogják az orrod alá dörgölni a kételyeiket, de igenis megvannak bennük is, mint mindenkiben.

Egyszerűen csak hagyni kell őket békében kiteljesedni, mert nem kerülhetjük el a változásokat, és mindig lesz új hullám, új generáció, és a már meglévőnek egyáltalán nincs joga ezen felháborodni.

A “Folytit légyszi” kommentekről

Minden amatőr és hivatásos író számára ismerős lehet a következő helyzet: meglátod, hogy érkezett egy új e-mail, hozzászólás, molyos értékelés a történetedről, te pedig szaporán dobogó szívvel kattintasz rá, alig várod, hogy megtudd végre, mit gondol az olvasó a művedről. Aztán csak ennyit látsz: „minél hamarabb folytit légyszi!!!”, vagy még rövidebben megfogalmazva, és sokszor helyesírási hibákkal teletűzdelve (mint a cikk címében is, direkt). És te elszomorodsz, odapötyögsz egy köszit, és lapozol tovább. Mert az ilyen vélemény nem számít.

Ez a hozzáállás borzalmas. Ha nem is mondod ki, de ilyenkor lenézed kissé azt, aki ezt a pár szót odapötyögte neked. Mert az az általános vélekedés, hogy csak az számít véleménynek, ami legalább három soros, de lehetőleg még hosszabb, és jól kivesézi, mi tetszett vagy épp mi nem tetszett a történetben. Ha nem fejti ki a véleményét, akkor egyáltalán minek szól hozzá?

Tényleg nincs létjogosultsága az ilyen kommenteknek?

Nem akarok álszent lenni. Én is jobban örülök a hosszabb, véleménykifejtős hozzászólásoknak. Hiszen abból jön rá az ember, mi az, aminek a megírása igazán megy neki, ami tetszik az olvasónak, illetve mi az, amire még gyúrnia kell, mert gyengíti a művét. Teljesen érthető, ha jobban értékeljük azt, ami ezekre rámutat, és kevésbé, ami csak kifejezi a tetszését. De van-e jogunk akár csak egy kicsit is lenézni azt, aki ennek a megfogalmazására nem képes?

A bloggerek, a molyok, az olvasók, bármilyen meglepő – különböznek. Különbözik a koruk, a nemük, az ízlésük, az olvasottságuk, a műveltségi szintjük, a zárkózottságuk. Én például nem értek egyet azzal a nézettel sem, hogy aki a valóságban visszahúzódó, az az interneten nem lehet az, hiszen ott nem szemtől szemben érintkezik másokkal. Vannak, akik nem merik nyíltan vállalni a véleményüket, a gondolataikat, mert félnek attól, hogy butaságot mondanak, és kinevetik őket. Nem egészséges hozzáállás, de van ilyen. Akár érezheti az olvasó megilletődöttnek magát, ha tudja, hogy a neki tetsző történetről írt véleményét maga az író is el fogja olvasni – és hopp, máris megvan a zavar, ami miatt nem mer beleásni a mű mélyébe. Nyilván ez a legkevésbé valószínű eset, de ilyen is előfordul.

A leggyakoribb ok az eltérő szint lehet. Itt sokan, akik blogolunk és kommenteket írunk egymásnak, amatőr történetírók is vagyunk, de az amatőr szinten belül is külön kell választani például egy szárnybontogató tizennégy évest, és egy némileg gyakorlottabb húszévest. A megkülönböztetés nem hátrányos egyik félnek sem: szimplán csak mást látnak fontosnak, élvezhetőnek egy történetben az eltérő korosztályok tagjai; és mivel a köreinkben viszonylag ritka a 30 év feletti firkász, ezért nem dobálózik szinte senki az ő korcsoportjukkal. Nem véletlen, hogy a kiadók is különválasztják a gyermek, az ifjúsági és a felnőtt regényeket (bár újabban van a young adult és a new adult kategória is, ami még árnyaltabbá teszi a korcsoportok felosztását, nem véletlenül). Mást tartunk fontosnak a kamaszkor elején és a végén, megint mást felnőttként, egyetemen vagy munkába állva, ez egy természetes folyamat, és nem csak az olvasásban, illetve az írásban mutatkozik ez meg.

Viszont nem várhatjuk el, hogy a húszéves által írt történetet csak másik húszéves olvassa el, a tizenéves pedig elkerülje, és hasonlóan az ő esetükben is. A kategóriák és korcsoportok között vannak átfedések, ez sokszor szimplán csak ízlés dolga. Főleg Wattpadon látom, ahol a legtöbb rövid, párszavas kommentet szoktam kapni, hogy az átlagkorosztály bőven alattam van. Többnyire romantikus történeteket sem írok, pedig párszor feltűnt már, hogy abban van nagy lehetőség.

A lényeg az, hogy sokszor a rövid kommentek hátterében ez a különbség húzódik meg: ha egy fiatalabb elolvas valamit egy nála sokkal idősebb tollából (vagy néha fordítva), esetleg valaki egy olyan zsánerbe botlott bele, amiben még életében nem olvasott (pl. aki az egyszerűbb romantikus történetek kedvelője, de elolvas egy hard sci-fit), ilyenkor pedig az illető nyilván nehezebben fog tudni érdemlegesen hozzászólni a történethez. Ilyenkor születnek a „Folytit légyszi” és az „Ez a történet nagyon is elnyerte a tetszésemet”-féle kommentek, amiket hajlamosak vagyunk semmibe venni.

El kell fogadni, hogy nem mindenki ugyanolyan jó a véleményének megfogalmazásában, sőt, nem mindenki szereti bő lére eresztve az íróra zúdítani a gondolatait. Vannak többen is, akik nem amatőr íróként, hanem csak olvasóként tevékenykednek a köreinkben, akik nem akarnak messzemenő gondolatáradatokon átrágni magukat, csak kellemes kikapcsolódásként ütnek fel egy könyvet vagy nyitnak meg egy neten publikált írást. Ettől függetlenül a vélemény rövidsége nem jelenti azt, hogy a történet nem ragadta magával az embert, hiszen mint korábban írtam, nem mindenki szereti vagy tudja írásban átadni a gondolatait.

A fő oka annak, hogy értékelnünk kell az ilyesfajta hozzászólásokat, az az, hogy semmivel sem érnek kevesebbet, mint a hosszú, kifejtett gondolatok. Ha már valaki rászánta magát, hogy pötyögjön a történetünkről pár szót (vagy mondatot), az azt jelenti, hogy az illető elolvasta az alkotást, és hagyott benne már legalább egy kis nyomot, hiszen időt áldozott arra, hogy megossza velünk tömören a véleményét. Az elolvasás és a pozitív benyomás ugyanígy jelen van annál az embernél, aki ezután oldalakon keresztül ecseteli, pontosan milyen elemekkel nyertük mega tetszését.

Ejtsünk viszont pár szót az érme másik oldaláról: mi a helyzet azokkal a kommentekkel, amik nemes egyszerűséggel közlik, hogy „ez rossz”? Ott is azt kellene feltételeznünk, hogy az illető átrágta magát az egész irományon, és képtelen megfogalmazni, mi nem tetszett neki, de el kell fogadnunk a véleményét?

Nyilván nem. Azt, hogy mi nem tetszik egy irodalmi műben, sokkal könnyebb észrevenni és megfogalmazni, mint azokat az apróságokat, amik együttesen teszik jól felépítetté és hitelessé az írást. Én mindenesetre az esetek többségében biztos vagyok benne, hogy ha ilyen jellegű, pár szavas kommentet látok, ami egyáltalán nem tér ki arra, hogy mitől rossz az egész mű úgy, ahogy van, akkor arra nem szabad adni. Van az úgy, nem is ritkán, hogy az ilyen vélemények mögött pusztán rosszindulat áll, szeretnék letörni a kezdők lelkesedését, akár általános szemétkedés okán, akár személyes sérelmek miatt. Természetesen azt is figyelembe kell vennünk, hányadik ilyen jellegű kommentet kapjuk, hiszen véletlenszerűen húsz bunkó embert nem igazán lehet kifogni.

Összefoglalva, a lényeg az, hogy nem szabad semmibe vennünk a rövid dicséreteket sem, még akkor sem, ha szívünk mélyén jobban örülünk a hosszabb hozzászólásoknak. Hiszen az olvasónak ugyanúgy tetszett az írásunk, a lényeg pedig ez, nem a visszajelzés minősége.

Nem írom meg, úgyis rossz

Mostanában valamiért halmozódnak a szemem elé kerülő olyan bejegyzések a Facebookon, amiben hozzám hasonló amatőr írók fejezik ki félelmeiket az írással kapcsolatban. Láttam ismerősnél is, idegennél is, többnyire ugyanaz a probléma: nem mernek belekezdeni valamibe, mert félnek, hogy még nem tudnak olyan jól írni, nem tudják tökéletesen átadni a fejükben megformálódott világot, jeleneteket, karaktereket, hogy az élvezhető legyen az olvasó számára. Jobb esetben félreteszik az ötletet jegyzetek és vázlatok formájában későbbi felhasználásra, máskor viszont elvetik magukban az egészet – talán meg sem említik senkinek, hogy létezett valaha a fantasztikus ötlet, és folytatják azokat a firkálmányokat, amiket korábban nagyszerűnek éreztek, de újabban eltörpülnek az a bizonyos mellett. Önbizalomhiány és megalkuvás: nem vagyok elég jó, hogy ezt véghezvigyem, de ezt elfogadom, és nem is próbálkozom inkább.

Ezt a hozzáállást sajnos az élet minden területén észlelhetjük, én most mégis konkrétan az írással kapcsolatban szeretnék erről beszélni és osztani egy kicsit az észt. A többit meghagyom az életmódtanácsokról író blogokra és könyvekre; higgyétek el, nem véletlenül van belőlük mostanában olyan sok.

Az tényleg egy valós probléma az írás során, hogy az ember nem mindig tudja elsőre azt átadni a szavai által, amit szeretne. Az olvasó fejében nem úgy kelnek életre a karakterek, más környezet jelenik meg a leírásokkal, nem teremtődik meg a kívánt hangulat. Sokszor második vagy harmadik átírásra sem. De vajon ez elég indok arra, hogy az egészet eltemessük a fiók mélyére?

Természetesen a válasz az, hogy nem. A megoldás sosem az, hogy feladod az egészet, felgyújtod a jegyzeteket, és úgy teszel, mintha soha az életben nem létezett volna az utolsó apró részletig megtervezett világod, ha pedig valaki rákérdez, akkor zavartan közlöd, hogy fogalmad sincs, miről van szó. Olyan ez, mintha abbahagynád a verstanulást, mert harmadik átolvasás után még nem tudod végigmondani az első versszakot sem.

Ha kezedbe veszed a kedvenc könyveidet, ne adj isten, bestsellereket a polcodról, mi az első, amire gondolsz? Ha elszomorodsz arra gondolva, hogy a példaképed azt a több száz oldalt csak úgy kirázta a kisujjából, míg te megszenvedsz már az első sorokkal is, még jobban el kell keserítenem téged: tévedsz (márpedig ezt az emberek általában rosszabban szokták viselni). Azok a szavak, amiket a kinyomtatott verzióban látsz, nem csettintésre szaladtak ki a kedvenced kezei közül sem. Amit látsz, az pontosan az, amit megspórolsz a kihagyott történetekkel: a gyakorlást. Mert anélkül nincs fejlődés, javulás, csak stagnálás.

Ha nem hiszed el nekem, hogy te is képes vagy fejlődni írás terén, vedd elő a legeslegelső történetedet, és hasonlítsd össze azzal, amit legutóbb írtál. Fogadni mernék rá bármiben, hogy még te is észreveszed a saját soraidon a változást: biztosabb kézzel alkalmazod a leírásokat, összetettebbé váltak a szereplőid, bonyolultabb cselekményszálakat vagy képes összefonni és végigvinni a történet során. Ha most kétkedve rázod a fejed, akkor is tudok olyat mondani, amiben biztosan fejlődtél: nőtt a szókincsed, a fogalmazási készséged, egy idő után pedig amolyan „írói szemmel” nézed a világot, azon gondolkodva, hogy az elhangzott szavak, a körülötted történő események közül mi az, ami köré szőhetsz egy újabb világot a papíron.

Az élet része a fejlődés, bármilyen közhelyesen is hangzik ez. Ha valamit rendszeresen csinálsz, és nem veszed félvállról, akarva-akaratlanul is javulni fog a munkád minősége, már azáltal is, hogy oda sem figyelve kísérletezgetsz, egy jelenetet másképp mutatsz meg, mint korábban, eltérsz a tőled megszokott, bevált sablonoktól. Sőt, ahogy telik az idő, idősebb leszel, újabb tapasztalatok birtokába jutsz, ami szintén rányomja a bélyegét az írásaidra, a változó világnézet ugyanis megjelenik a művészetedben is.

A lényeg tehát az, hogy az ember folyamatosan fejlődik írás terén, főleg akkor, ha ebbe nagy energiát fektetsz bele, és természetesen sok órányi füzetlap vagy számítógép előtti görnyedést. Ha úgy is érzed, hogy egy történet megírási túl nagy falat lenne neked, hát próbáld meg! Senki sem születik zseniként, és még a kiadott, világszerte olvasott regények is átestek legalább egy átíráson. Egyébként sincs törvény, ami kimondaná, hogy ugyanazt a történetet nem szabad többször megírni.

Kísérletezésként is felfogható, hogy megírod az elejét most, mikor úgy érzed, még nem vagy hozzá elég jó – aztán tedd félre néhány hétre, és mikor már idegen szövegként tudsz rá tekinteni, vedd elő ismét, és olvasd át írói szemmel! Ha azt érzed, valami nincs rendben vele, próbáld meg megfogalmazni magadnak mi a probléma. Irreálisan viselkednek a karakterek? Nem elég részletes a táj leírása? Nem derül ki a szövegből egy fontos információ, amit te korábban egyértelműnek hittél? Túl sok a felesleges csapongás? Magadnak nem szégyen bevallani, miben hibáztál, ráadásul ha sikerült ezt felismerned, a következő verzióban nagyobb figyelmet szentelhetsz ezeknek a szempontoknak is. Így amellett, hogy lassan ugyan, de haladsz azzal a bizonyos történettel, észreveszed azokat a hibákat, amiket akár más írásokban is rendszeresen elkövetsz. Írni ugyanis nem mindig lendületből, hanem sokszor inkább tudatosan kell, ha az ember látványosan szeretne fejlődni.

Ha valaha is azt érzed, kevés vagy valamihez, szedd össze magadban az összes elszántságodat, és igenis próbáld meg véghezvinni a feladatodat! A próbálkozásokat nem kötelező felvállalni a nagyvilág előtt, de a megírásukkal közelebb jutsz ahhoz, hogy elérd azt a szintet, amivel már te magad is elégedett lehetsz.

Apoteózis

Nem én lennék, ha nem szólalnék fel minden egyes alkalommal az a szörnyen felháborító jelenség ellen, ami hatalmas divatnak örvend a tizenpár éves amatőr író lánykák között: ez a mentális betegségek, a nemi erőszak és a bántalmazás idealizálása, romantikussá tétele. Egy nagyon kedves barátom, Eruhel fordította le nekem ezt a szöveget, amit Tumblr-ön találtunk. Üzenem mindenkinek, aki valaha is felhasznált ilyesmit a történetében azért, hogy romantikus elemmé tegye.

“A bulimia nem egy hosszú hajú, csinos, fiatal lány, aki a vécé fölé hajolva tragikusan gyönyörű arcot vág; az egy felfújt, boldogtalan arc, akinek az álláról hányás csöpög, és még az orra is kurvára vérzik.

Az anorexia nem egy vékony alak, aki félénken visszautasít egy muffint; hanem szőr, ami a vacogó, alultáplált testen nő.

A depresszió nem egy modell elfolyt sminkkel a naplementébe bámulva; hanem hajnali négykor a kicseszett plafon bámulása égő szemekkel, mert még arra sem találod meg a motivációt, hogy becsukd őket.

Az öncsonkítás nem egy jóképű fiú, akik a karodat csókolgatva azt mondja neked, hogy még mindig gyönyörű vagy; hanem kibaszottul ocsmány sebhelyek, amik örökre rajtad maradnak, és zuhanyzások, melyek égetik a bőröd egészen a húsodig.

A pánikroham nem azt jelenti, hogy a szerelmed mellkasába temeted az arcod, és ő azt mondja, minden rendben lesz; az olyan érzés, mintha többé semmit se tudnál irányítani, és a talaj kicsúszna a lábad alól.

 

A mentális betegségek nem gyönyörűek. Nem leszel tőlük különleges, és nem fognak az emberek hirtelen többet törődni veled. Ezek szörnyek, melyek emberek életét teszik tönkre. Ne vegyétek őket lazán, és ne népszerűsítsétek őket befolyásolható tinédzserek számára az interneten.

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás