• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

A történetes blogger nem blogger

Ellentétek bloggerek és bloggercsoportok között mindig vannak és lesznek. De néha úgy érzem, hogy félreértésen, meg nem értettségen vagy az ismeretek hiányán alapul a konfliktus vagy a másik lekicsinylése.

Az utóbbi időben több, különböző témában író blogger véleményébe is belefutottam arra vonatkozóan, hogy a történetes blogok — mondjuk ki csúnyán — hulladékok. Butuska szappanoperák ezernyi részen át elhúzva, mint a rétestészta, lelkes, de nem sok ésszel bíró tizenévesek által lepötyögve. Úgy érzem, hogy ez mellett nem mehetek el szó nélkül, és nyilván nem csak azért, mert én már kiléptem a tizenéves korszakból, és mégis körmölöm a kis történeteimet.

Madarat tolláról, embert a… blogjának témájáról?

Én ugyan ritkán olvasok olyan blogokat, mint amiken általában az ilyesfajta véleményekbe szoktam botlani. Szépségápolás, életmód, gasztronómia, bulvár — mint blogtémák, engem alapvetően nem vonzanak, de ha szembejön egy érdekes című cikk, rá szoktam kattintani. Így jutok el azokhoz a véleményekhez (nemcsak bejegyzésben, hanem beszélgetés során is), amik arról szólnak, hogy történetet írni, és ezáltal bloggernek hívnia magát az embernek nem helyes, gáz dolog. Mert a neten közzétett szappanoperák igénytelen minőségűek (különben könyvben lennének már, nem?), és attól, hogy valaki fiktív sztorikat agyal ki, még ne nevezze már magát bloggernek.

Persze nem mindenhol ilyen radikális a helyzet. Van, aki csak megjegyzi, hogy nem olvasna ilyen történetes blogokat, mert biztosan nem olyan színvonalasak, mint egy kiadott könyv. Valahol ez a hozzáállás még jogos, ha az illető nem ásta bele magát mélyebben a történetes blogok világába. Nekem viszont van 7 érvem, ami megdönti az övéiket.

1. Kezdők mindig, mindenhol vannak

Nem is értem, miért kell ezt ragozni, miért nem egyértelmű. Például az ember nem születik gasztrobloggernek, nem úgy kezdi a konyhában, hogy a saját receptjeit próbálgatja ki már azelőtt, hogy megtanulna tojásrántottát készíteni. Vagy mondhatnám azt is, hogy egyetlen lány sem tud elsőre egyenes tusvonalat húzni — és akkor most csak két nagyon népszerű témát emeltem ki abból a rengetegből, amin kívül esik a történetes blog.

Ugyanígy logikusan feltételezhető(nek kellene, hogy legyen), hogy történetet írni sem úgy kezd az ember, hogy nyolcévesen lerak az asztalra egy hatkötetes bestseller sorozatot, amiből aztán hollywoodi sikerprodukció lesz filmek formájában. Miért kell azon meglepődni, hogy a főleg tizenévesekből álló amatőr írói bloggerréteg művei nem kiadható színvonalúak még? Ne gondolja bárki is azt, hogy a ma világszerte kötetek millióit eladó szerzőknek nem voltak kezdeti próbálkozásaik, szárnybontogató, de aztán a fiókban maradó regényeik, amiket ma már semmi pénzért nem vállalnának fel.

Az írásban is, mint mindenben, fejlődni lehet. Attól, hogy a mi nem kézzel fogható termékekkel foglalkozunk, esetleg nem a mindennapi közéleti eseményekkel foglalkozunk (vagy nem nyíltan), a mi munkánkban is vannak kezdők, amatőrök, gyakorlottabb amatőrök és profik is. Sok olyan, mára már kiadott könyves író van az országban, aki annak idején internetes publikálással kezdte, akár saját blogon, akár amatőr írós közösségi oldalon (pl. a Merengőn). Sokunk csak itt bontogatja a szárnyait, gyakorlóterepnek használjuk a blogot, hogy később komolyabban tudjunk foglalkozni a szenvedélyünkkel. Nincsen abban semmi szégyen, ha valaki nem profin kezdi, de tisztában van a hibáival, hiányosságaival, gyengeségeivel, és alázatosan tanulni, fejlődni akar!

2. A bloggerközösség építő, segítő ereje

Hogy továbbvigyem az előző gondolatot: nyilván többet segít egy amatőr írónak, ha felteszi az írásait a netre, mintha csak a fióknak írogatna. Sokunknak komoly tervei vannak az írással, bár természetesen nem fog minden történetes bloggerből kiadótt író válni. Vannak, akiknek ez egy átmenet, pár évig írogatnak, aztán végül más hobbinál állapodnak meg.

De addig is, amíg szeretnénk egyre jobban és jobban írni, addig segítőleg hat ránk a közösség. Talán a többi blogger nem látja azokat a beszélgetéseket, amik az amatőr írók között zajlanak a blogos csoportokban: támogatjuk egymást, véleményt írunk, felhívjuk a figyelmet a hibákra és segítünk is kijavítani azokat. Ha valaki elakadt, tucatnyian próbálnak segíteni neki. Blogbejegyzésekkel próbálunk segíteni azoknak, akik nálunk kevesebbet tudnak. Versenyeket hirdetünk, hogy motiváljuk a társainkat. A bloggerek ma már találkozókat is szerveznek, ahol nyugodtan, félelem nélkül beszélhetnek a legnagyobb hobbijukról. Barátságok épülnek, amelyeknek ez az alapja.

Jó dolog azt érezni, hogy tartozol valahová. Ha az ember csak az asztalfióknak írogat, akkor sosem fogja megtapasztalni, hogy milyen az, amikor elmesélheti egy írós problémáját valakinek, aki nem csak úgy bólogat, hanem pontosan érti, hogy mi a baj, és segíteni is tud. Éppen ezért nem hagyjuk meg a kezdeti próbálkozásainkat a számítógépünk egy eldugott mappájában, hanem kilépünk a nyilvánosság elé, és vállaljuk: ezt írtam, kezdő vagyok, de szeretnék fejlődni, szeretném, ha segítenétek.

Számtalan embertől hallottam, hogy mennyire megváltoztatta az életét, hogy blogolni kezdett. Addig nem ismertek másokat ugyanilyen hobbival, és emiatt kicsit egyedül is érezték magukat. De egy ilyen egyedi, közös hobbi képes összehozni az embereket, akik ezáltal nyitni mertek idegenek felé, és máris sokkal kevésbé magányosak.

Szóval nekünk miért is lenne kisebb létjogosultságunk az interneten? Kevesebben sem vagyunk, és legalább olyan összetartóak, mint más bloggerek.

3. Egy író blogger nem csak tizenéves lehet

És ezt nyilván nem csak arra alapozom, hogy én magam is 21 vagyok. 😀 Tény, hogy nagyon sok a tizenéves blogger, és Wattpaden is többségében vannak a fiatalabbak. De nem lenne elég a két kezem, hogy hirtelen megszámoljam azokat az amatőr írókat, akikkel többet beszélgettem két szónál, és betöltötték már a tizennyolcat. Annak idején egy nagykorúak számára fenntartott bloggeres Facebook-csoportot is üzemeltettem, aminek fénykorában, emlékeim szerint, nagyjából 100 tagja volt — és még hányan vannak rajtuk kívül is!

Az írás nem egy gyerekszakma. Sokan egészen fiatalon kezdjük, én általános iskola második osztályában pötyögtem le az első mesémet még füzetbe, harmadikban már a számítógépre, és körülbelül tizenkettő voltam, mikor megfűztem apukámat, hogy egy SMS áráért fizesse ki nekem a G-Portálos oldalamat, hogy a fanfictionjeimet feltehessem. Korán kezdjük, de hatalmas utat járunk be, mire ez kifizetődik: én például mindig úgy érzem, hogy el vagyok késve. Butaság, tudom, de valamiért bennem van, hogy minél hamarabb „meg kell váltanom a világot”. Néha pedig megállok, és belegondolok, hogy szinte nem is ismerek olyan írót, aki 25 éves kora előtt karoltak volna fel. De ők is voltak még kezdőbbek: van, aki blogokon bontakozott ki, valaki írós oldalakon, valaki meg a fióknak írt, ilyen is van, olyan is. Viszont mindenki, aki eljutott a könyvkiadásig, rengeteget dolgozott azért, hogy ott tartson, ahol; és sokan közülük blogon kezdték.

4. Ez csak egy megjelenítési forma, mi az ördögért kell cicaharcot vívni felette?

Kivétel nélkül csak felnőttektől, 25 éven felüliektől olvastam, hogy a történetes bloggerek nem nevezhetők bloggernek. Azt várnád, hogy érettek, erre úgy viselkednek, mint az oviban! Mi legalábbis akkor űztünk olyan baromságokat, minthogy „ez az én klubom, és te nem tartozhatsz bele”!

Kortól függetlenül miért foglalkozik bárki azzal, hogy ki nevezheti magát bloggernek és ki nem? Blogot bárki létre tud hozni mindenféle szaktudás nélkül, így én nem is tudok erre úgy tekinteni, mint pl. a könyvkiadásra, ahol (szerintem) csak annak van helye, aki megütött egy bizonyos szintet. A blog egy egyszerű megosztási forma, bárkié, bármilyen témában. A blog akkor is blog, ha valaki arról ír mindennap, hogy mit evett a kiskacsája reggelire — azaz, aki létrehozott egy blogot a neten, és rendszeresen vezeti is azt, az blogger, teljesen függetlenül a témájától, megkérdőjelezhetetlenül. Nőjünk már fel, és hagyjuk abba, hogy megnevezéseken vitatkozzunk, és ne csináljunk úgy, mintha a csúnya, igénytelen történetes blogok elvennék az internetet a többi témától! A net még mindig egy korlátlan hely, és az olvasók még mindig nincsenek lekorlátozva megadott számú blog elolvasására — ahányszor ezt már leírtam, lassan a homlokomra is tetováltathatnám.

Nekünk ez nem munka, pénzt nem kapunk érte (legalábbis én egyetlen amatőr író bloggert sem ismerek), hobbiból csináljuk. De mivel nem is fizetünk érte, ezért nem is értem, miért számítana ettől a mi munkánk kevesebbnek. Ez csak blogolás, emberek! Sokak számára szabadidős tevékenység. Nem értem, miért kell egyeseknek ezt ilyen véresen komolyan venniük.

5. Tehetségesnek lenni önmagában semmit sem ér

Azok az emberek, akik nincsenek benne ebben a világban, ezt egyáltalán nem látják át. Ők azt hiszik, hogy írónak lenni valami mágikus dolog, ha az együtt születik az emberrel, akkor már a legelső történetei is kiadott bestsellerek lesznek, és ha ez nincs így, akkor szerencsétlen, bénázó kis bloggernek teljesen felesleges erőlködnie.

Nincs így.

Bármilyen fájó is, de fel kell libbentenem a fátylat: a tehetség tényleg egy elég megfoghatatlan dolog, amit nehéz definiálni, de önmagában senkit sem tesz íróvá. Ez talán csak annyit tesz, hogy valakinek (az átlagtól eltérő módon) különféle történetek szövődnek a fejében, és megvan az illetőben egy hajlam, egy erős belső késztetés, hogy ezeket papírra vesse, és minél több emberhez eljuttassa. De ez senkit sem tesz kiadott íróvá.

Egy átlag olvasó nem lát be abba a hosszú tanulási- és munkafolyamatba, ami a kedvenc íróinak a könyvét eljuttatja a rajongóihoz. Nem tudják, hogy mindenki ugyanolyan kezdő, béna szintről indított, és hogy milyen utat járt be, hogy sikeressé váljon.

Először is: az írást lehet tanulni. Mert nagyon sok gyakorlatias, szabályszerű fogása, módszere van, amit meg lehet tanulni kínkeservesen, lassan, egyedül is, meg akár egy kis rásegítéssel: bétáztatással (mások általi javítással, amit ugye a bloggerek egymásnak csinálnak), tanfolyamokkal, írástechnikai cikkek/könyvek olvasásával, és persze sok-sok gyakorlással. Ez nem jelenti azt, hogy írni csak egyféleképpen lehet, vagy hogy nem lehet szándékosan, művészi jelleggel megszegni bizonyos szabályokat. De ismernünk kell azokat a fortélyokat, amiket alkalmazva az írásunk a lehető legjobban tudja átadni az olvasónak azt, ami a mi fejünkben is él. Ezt legkönnyebben gyakorlással sajátítjuk el, szóval igenis van létjogosultsága a kezdetleges blogjainknak is!

Másodszor: egyetlen világhírű író sem úgy adja le a kiadónak a művét, hogy az azonnal mehet a nyomdába. Nem, még azok sem, akiknek a műveikből már filmet forgatnak. A kiadónál dolgozik egy úgynevezett szerkesztő, akinek az a feladata, hogy az író segítségével gatyába rázza a nyers kéziratot tartalmilag és nyelvileg is. Természetesen minél többet írt már valaki, annál kevesebbet kell majd javítani, de olyan nincs, hogy nem kell. Tehát attól, hogy a mi műveink nem kifogástalanok, még nem következik logikusan, hogy egyikünk munkái sem ütik meg a kiadható színvonalat. És most nem magamra mutogatok, hanem rengeteg olyan bloggertársamra, akiknek helye van a szakmában, többnek közülük már vannak megjelenései.

Az írás tehát nem csak misztikus esemény, ami úgy zajlik, hogy a transzba esett író két hét alatt lepötyög egy világirodalmi szinten is meghatározó művet, aztán hátradől, és élvezkedik a sikerben. Nem, ezért megdolgoznak a profik is, és mind ugyanonnan kezdik, mint mi. Mi leszünk a jövő nagy írói.

6. A munka, amit belefektetünk

Egy komplett világot, cselekményt kidolgozni nem csak annyi, hogy én akkor most gondolok egyet, és leülök lepötyögni egy Trónok harca vagy A Gyűrűk Ura kidolgozottságú világot, ami egyik pillanatról a másikra pattant ki az agytekervényeimből. Ráadásul egyetemet sem muszáj elvégeznem ahhoz, hogy bemutassak egy idegen szakmájú karaktert, mert elég unalmas is lenne a repertoárom, ha csak arról írhatnék, amit szigorúan véve én magam is megtapasztaltam.

Az író először is kutat. Eszébe jut egy olyan téma, amiről szívesen írna, de esetleg nem jártas benne. Ilyenkor nem azt csinálja, hogy félredobja a zseniális ötletét, és keres egy egyszerűbb módszert, hanem elmegy a könyvtárba, felmegy az internetre, és utánaolvas. Ha van olyan ismerőse, aki megélt már olyat, amiről írni szeretne, akkor megy, és kérdez. Meg kell ismernünk azt, amit hitelesen akarunk bemutatni, és ebbe többheti, -havi munka is belefér. Például egy történelmi regényhez nem elég azt ismerni, amit a középszintű érettségin elvárnak: ha butaságot írunk, és erre az olvasó rájön, akkor becsapva érzi majd magát, és soha többé nem veszi a kezébe a történetünket. Igenis meg kell tanulni, hogyan élt az adott történelmi korban egy átlagember, hogyan beszélt, milyen ruhákat hordott, mit evett, milyen foglalkozást űzhetett; lehet, hogy az olvasó ennek a kutatásnak csak a 10%-át fogja viszontlátni a történetben, de az író csak akkor tudja ezt a keveset is hitelesen bemutatni, ha ezer százalékig biztos abban, hogy nem hiányos a háttértudása.

Aztán az író tervez. Nemcsak akkor, ha egy komplett új világot akar bemutatni, hanem minden történetnél. A tervezési, vázlatolási módszerek elég eltérők: van, aki szereti csak fejben tartani a rengeteg információt, van, aki mindent lekörmöl fogalmazásszerűen, és van, aki még folyamatábrákat is rajzol. Egy regénynél ezt a folyamatot sem egy-két órában kell mérni. Megtervezzük a szereplők jellemét, hogy az olvasó ne tépje ki a haját az életképtelenségüktől, összerakjuk a cselekmény fő vázát, hogy minden logikusan következzen egymás után, összekapcsoljuk a mellékszálakat a sztori fő vonalával, megkomponáljuk a lezárást.

Legvégül pedig az író javít. Még az az író is, akinek nincs saját szerkesztője, mert csak a blogjának ír. Átnézzük és kijavítjuk a helyesírási és fogalmazásbeli hibákat, kihúzzuk a jelentéktelen párbeszédeket, betömjük a cselekményben hagyott lyukakat. Akár komplett fejezeteket is átírunk, ha úgy hozza szükség. És ezt megcsináljuk többször, a saját szájízünk alapján, aztán béták véleménye alapján, és ha már sok-sok rostán átment az alkotás, akkor kerül ki az internetre.

Ne mondja nekem senki, hogy regényt vagy novellát írni nem munka.

7. És fogadjátok el, hogy mindig vannak, akik csak hobbiból írnak

Igen, tényleg vannak olyanok, akik naponta kiraknak egy-egy kétszáz szavas, helyesírási hibáktól hemzsegő, logikátlan, bugyuta szöveget a csilli-villi, szinte olvashatatlan blogjukra. Aztán ha szólsz nekik, hogy ez így nagyon nem kóser, akkor meglepetten veszed tudomásul, hogy annyi a válaszuk, hogy nem érdekli őket.

Vannak, akik úgy tekintenek az írásra, mint egy rémesen egyszerű hobbira. Csak leírják mindenféle átgondolás nélkül, ami a fejükben van, és kiteszik a netre, mert másoknál látták, hogy ez jó, és netán nekik is lesz pár olvasójuk, akik lelkesedve várják majd az új fejezeteket.

Ez nem jelenti azt, hogy ők sosem fejlődhetnek. Lehet, hogy ami ma olcsó, céltalan szórakozás, az majd egy másik blogger vagy egy kiadott könyv hatására életcél lesz. Nem kezdi mindenki hatalmas ambíciókkal a blogolást, de ez nem jelenti azt, hogy törvényszerűen meg fog rekedni az illető azon a szinten, ahol éppen tart.

Akit tényleg nem érdekel különösebben az írás, az — szerintem — hamar abba fogja hagyni. Addig pedig senki elől nem veszi el az internetet (erről írtam már pl. A kezdő írók bátorításának hiányáról c. cikkemben is). Nincs értelme fújni valakire azért, mert kipróbál egy hobbit, amiről időközben majd megállapítja, hogy mégsem neki való. Míg fiatal az ember, hadd keresse a maga útját, sőt, hányan vannak, akik idősebb korukban ébrednek rá, hogy nyomja a lelküket egy történet, amit mindenképpen meg akarnak mutatni a világnak! (:

És végül csak arra szeretném kérni a kedves „komoly bloggereket”, hogy ne általánosítsanak. Ha bele is futnak egy olyan történetes blogba, amiről messziről lerí, hogy nem fektet bele túlzottan sok energiát az alkotója, esetleg bénácska még, ne gondolják azt, hogy ez egy általános állapot, vagy hogy ezen a szinten csak megrekedni lehet. A blog számunkra egy eszköz, amivel eljuttathatjuk a műveinket azokhoz az emberekhez, akik szívesen olvassák őket, akik tűkön ülve várják az újabb fejezeteinket, és ez igenis sokkal többet jelent, mint az asztalfióknak írni. Nekünk, történetes bloggereknek is ugyanolyan létjogosultságunk van itt lenni, mert legalább annyi munkát fektetünk egy-egy alkotásba, mint más bloggerek a saját bejegyzéseik megírásába. Fogadják el, hogy ez a munka egyszerűen más természetű, mint amit ők végeznek, de attól még nem kisebb az értéke.

Mi azért vagyunk itt, mert meg akarunk dolgozni az olvasókért. Igen, mi, az amatőr író, történetes bloggerek.

Elég jó vagyok az íráshoz?

A legelső próbálkozásokról
Életünk legelső történetét megírni mindig nehéz. Olyankor tele vagyunk izgatottsággal, mert valami újba vágtuk bele a fejszénket; tenni akarással, hogy minél előbb folytathassuk az alkotást; és egy jó adag kétellyel, hogy vajon amit csinálunk, az elég jó-e, megüti-e az önmagunkkal szemben és a többiek által felállított mércét.

Főleg akkor jellemzőek ezek a kételyek, ha az ember másokat látva fogott hozzá az íráshoz. Azt értem ez alatt, hogy míg egy kisgyerek a kedvenc könyveit utánozza a saját szórakoztatására, és emiatt nem kötik meg a kezét a kétségek és az elvárások, addig, ha például az emberre kicsivel idősebb korban hatni kezdenek a bloggerek, akkor akaratlanul is hozzájuk fogja hasonlítani magát. Ez esetben szintén amatőr, de nála gyakorlottabb írókat tesz meg példaképének. Ez pedig tulajdonképpen egy rendkívül előnyös dolog, ugyanis a befutott, elfoglalt írókkal szemben (akik nem érnek rá az amatőröket egyesével felkarolni – tisztelet a kivételnek) az amatőrök a neten könnyebben megtalálják egymást, íróköröket alkothatnak, kölcsönösen segíthetik egymást olvasással és véleményezéssel. Tulajdonképpen egy példaképként tekintett bloggerhez könnyebb felérni, mint egy profihoz, és szerintem jobbat is tesz az ember kitartásának és önbecslésének, ha kisebb célokat tűz ki maga elé (például „én is megírok három novellát” vagy „legalább egy évig vezetni fogom a blogomat”, esetleg „összegyűjtök annyi feliratkozót, mint amennyi most XY-nak van”).

A probléma ott kezdődik, ha egyesek rögtön többet akarnak, mint ami reálisan elérhető. Biztosan mindenki, aki tagja legalább egy blogger- vagy amatőr írói csoportnak, látott már ehhez hasonló kiírásokat:

Most fejeztem be életem első írását, és szeretném, ha megmondanátok, van-e hozzá tehetségem, van-e értelme folytatnom az írást, vagy inkább hagyjam abba…

Szomorú tény, de nagyon kevés ember születik zseninek. Legtöbbünknek rengeteg gyakorlással, akár sok száz lekörmölt oldallal és több évnyi kemény munkával sikerül csak elérni a magunk elé kitűzött céljainkat. Ennek tudatában már talán kezd érthető lenni, miért is tartom kissé abszurdnak a fent idézett kérést.

Az én példám
Újabban nagyon szeretem példaként mutogatni, miket is írogattam kisgyerekként, úgyhogy ezúttal sem hagyhatom ki a személyes vonatkozást, ha egyszer a kezdők érzéseit és problémáit akarom bemutatni. 🙂

Az egyik, amit mutatni szeretnék, a legelső meséim egyike, amit még általános iskola harmadik osztályában írtam fogalmazásórára. Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy a barátnőimen kívül bárkinek is megmutattam volna a meséimet.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya. Úgy hívták, hogy Buksi. Ő egy bernáthegyi kiskutya volt. Anyját Dalmának, apját Tappancsnak, nővérét Hópihének, barátait Foltinak és Lilinek hívták. Egy vadkutyafalkában éltek. Szomorú életük volt, mert egy medve minden hónapban eljött egy kiskutyáért, hogy az szolgálja őt. Azzal fenyegetőzött, hogy elpusztítja a falka minden tagját, ha nem adnak neki egyet, hogy a palotájába zárja és ott dolgoztassa. Így hát nem volt más választásuk.

(Akit érdekel a teljes, ötszáz szavas műalkotás, megtalál e-mailben.)

A második már néhány évvel későbbi, és egy többrészes, romantikus történet egyik fejezetének egy része. Nem vagyok biztos abban, hogy látszik bármiféle fejlődés a kilenc és a tizenkettő éves korom alkotásai között, de az mindenképp becsülendő, hogy akkor már képes voltam 500 szónál többet írni (bár nem fejezetenként).

– Mi lett a tegnapi eredmény? – kérdezte anyu. Ő sokáig dolgozik, én már rég alszom, mikor ő hazaér, ezért mindig reggelinél kérdezi meg, nyertünk-e.
– Négy-háromra nyertünk.
– És jövő héten jönnek a minneapolisiak?
– Nem, mi megyünk hozzájuk.
– Mi?!
– Tönkrement a repülőgépük. David tegnap meccs után szólt, hogy mi megyünk. Viszem a gitáromat – tettem hozzá olyan nyugodtan, mintha a holnapi időjárásról beszélnénk. Hiába, még álmos voltam.

Mentségemre szóljon, próbáltam olyan részt találni, amiben kicsit több a leírás, mint a párbeszéd, de igencsak nehéz feladatnak bizonyult. Mindenesetre, a tanulság már ebből is levonható.

Vajon mit mondtak, mit mondhattak volna az emberek, ha annak idején én is kvázi „szavazásra bocsáttattam” volna, hogy vajon látszik-e már ezek alapján bennem a tehetség? Ha néhány hozzáértő ember őszintén megmondta volna a véleményét, valószínűleg már nem írnék. És ez itt a lényeg, hogy nekem kezdőként nem másokhoz, főleg nem nálam hosszabb ideje írókhoz (még ha csak amatőrök is) kellett hasonlítanom magam.

Szerintem bármilyen korban is kezd el az ember a művészetnek hódolni, eleinte úgy kell hozzáállnia, mint egy kisgyereknek: csak írogatni magának, az asztalfióknak és az ismerősöknek, szórakozni, élvezni, kísérletezni. Mert nagyon is el tudja venni a kezdő lelkesedését, ha rögtön másokhoz kezdi el hasonlítani magát és a műveit.

Példamese Ildiről, aki írni szeretett volna egy regényt
A példa kedvéért képzeljük el Ildit (bárminemű hasonlóság valós személyekkel a véletlen műve), aki most töltötte be a huszadik évét. Ildi mindig is szeretett olvasni, de egészen addig nem gondolt rá, hogy ő is írjon egy történetet, míg a Facebookon egy könyves csoportban meg nem ismerkedett Annával. Anna két évvel fiatalabb Ildinél, de tizenhárom évesen írta az első történetét, egy rövid fanfictiont a kedvenc regénye alapján, azóta pedig már több, hosszabb saját történetet is tudhat maga mögött. A két lány hosszas beszélgetése után Ildi is kedvet kap az íráshoz, ezért nyomban hozzálát egy több nemzedéken átívelő családregény megalkotásához.

Igen ám, csakhogy Ildi ebben még gyakorlatlan. Annyira élvezi az új hobbiját, hogy azt sem veszi észre, ha némelyik szereplőjét a történet közepén átnevezi, ha elhanyagolja a tájleírásokat. Szeretne minél több dologgal kapcsolatban véleményt formálni, és örülne, ha minden élethelyzetben lévő olvasó magára ismerne olvasás közben, ezért a lehető legtöbbféle karaktert belepakolja a történetbe, és hosszú oldalakon keresztül ecseteli a hozzájuk kapcsolódó bölcsességeket az élet értelmének és a boldogságnak a megtalálásáról.

Aztán Ildi feltölti az első néhány fejezetet a már említett könyves csoportba, és döbbenten veszi tudomásul, hogy az embereknek nem tetszik. Összezavarja őket a rengeteg szereplő, elfelejtik a neveiket, unják a szájba rágott életbölcsességeket, és panaszkodnak, hogy sosem tudják elképzelni, hol játszódik a történet. Mindeközben Anna regényére csakis pozitív visszajelzések érkeznek, és ez végképp összezavarja Ildit. Hiszen Anna még fiatalabb is nála, de mindketten tanulnak, hasonló könyveket olvasnak, ráadásul nagyon jól megértik egymást.

Ha Ildi történetesen nem foglalkozik annyit az irodalommal, akkor nem azt fogja gondolni, hogy a jó írás megszületéséig sokat kell gyakorolni, ezáltal pedig tanulni és fejlődni, hanem elkeseredik. Arra a következtetésre jut, hogy míg Annában megvan az a plusz, ami valakit igazi íróvá tesz, addig belőle hiányzik az a mágikus tehetség, tehát nincs is értelme folytatnia az írást. Abba bele sem gondol, hogy Annának hány évnyi előnye van, hány ezer oldalnyi gyakorlással ír olyan összeszedetten és könnyeden, hogy az emberek szívesen olvassák az írásait – és hogy ezt akár Ildi is elérheti, ha nem adja fel.

Ildi példája ugyan kifejezetten sarkított, de a lényeg benne van: a legtöbb embernél az első írást olvasva még egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy az illető mire lenne képes a későbbiekben. És nem is kellene a művészet élvezetét elrontani azzal, hogy rögtön lehetetlen célokat tűzünk ki magunk elé.

Azt viszont nem állítanám, hogy a legelső írásaink röhejesek lennének. Nem szeretem, ha olyan blogbejegyzésbe botlok, amiben az író a több évvel korábbi történetét vagy blogját mutatja be úgy, hogy erősen kifigurázza egykori önmagát, ízlését, képességeit és munkáját. Nem vagyok álszent, tudom jól, hogy az én kezdeti írásaim is inkább csak megmosolyogtatásra alkalmasak, egyébként pedig maximum a nagyszüleim élveznék az olvasásukat (de csak mert ők mindent imádnak, amit az unoka csinál 🙂 ).

Ennek ellenére én szeretem visszaolvasni a legelső próbálkozásaimat. Komolytalanok, bénácskák, de egy fontos dologról árulkodnak: hogy hogyan kezdtem, és az évek alatt hová jutottam. Talán egy nap majd a mostaniakon is csak mosolyogni fogok, de sosem szeretném kifigurázva nevetség tárgyává tenni őket. Hiszen az is én voltam, és a múltam minden bénázása és hibája is hozzásegített ahhoz, hogy ma egy jobb (amatőr) író legyek.

Az üzenet
Kedves kezdők! Ha még csak most kezditek az írást, ne stresszeljetek azon, van-e helyetek a szakmában! Ezt nem az mutatja meg, hogy milyenek a legelső próbálkozásaitok. Sokkal, de tényleg sokkal többet számít, mennyire igyekeztek, mennyit olvastok, írtok, kísérleteztek vagy kértek segítséget másoktól. Írni nem csak a született zseniknek szabad, hiszen mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy remek íróvá váljon. Az alaprecept igen egyszerű: nem feladni, kitartani, és rendületlenül írni!

Azért emlékszem, régen (sőt, még most is, egyre több) kétely volt bennem az írással kapcsolatban. Ti ezzel hogy álltok? Elmúlik a kétkedés, ha ez ember már megírt néhány történetet, vagy épp ellenkezőleg, inkább egyre nagyobb mértékű lesz?

Az erotikus történeteket író kiskorúakról (18+)

A jelenségről
Most már úgy érzem, elég régóta vagyok jelen a Bloggeren és a Wattpaden ahhoz, hogy véleményt formálhassak erről a hosszúéletű „divathullámról”. Régebben még az egyszerű blogok között is gyakrabban futottam böngészés közben olyan történetekbe, amikbe egy az egyben ráillett a PWP (porn without plot – cselekmény nélküli pornó) besorolás, néha felnőttfilmekből kivágott GIF-ekkel és/vagy képekkel tarkítva. Nem lenne ezzel baj, ha ezeket a történeteket csak felnőtt (vagy legalábbis tapasztalt) nők és férfiak írnák, de egyre többször látom, hogy az alkotók a fiatalabb korosztályba tartoznak: tizennégy-tizenöt, néha még fiatalabb lányok írnak és olvasnak szexről. És leggyakrabban nem könnyed, romantikus köntösbe bújtatott sztorikat. Újabban főleg Wattpaden találkozom a jelenséggel, és a paletta elég sokszínű: fiatal lányok elrablása és megerőszakolása, a pornóiparba történő eladása éppúgy megjelenik a történetekben, mint a különböző vérfertőző kapcsolatok: báty és húga, apa és lánya, és az ezek illúziójára épülő mostohaapa és mostohalánya, anya új szeretője és a lánya, valamint mostohatestvérek között fellépő viszony. Mindez részletekbe menően taglalva, az erkölcsi dilemmákat teljes mértékben figyelmen kívül hagyva.

Salera Matthews néhány nappal ezelőtt írta le a véleményét a Wattpaden olvasható apuci-kislánya kapcsolatot ábrázoló történetekről, ezt és a kommenteket olvasva éreztem úgy, hogy én is szeretnék állást foglalni ebben a kényes és ellentmondásos témában.

Először is: mi az, ami nem tartozik ide?
Nem szeretnék egy kalap alá venni minden erotikus történetet. Azt vallom, hogy megfelelő tapasztalattal, hozzáértéssel és körítésben bármiről lehet hitelesen és jól írni. Lehet írni a szexről ízlésesen, még akkor is, ha nem a szokványos, idealizált együttléteket vesszük alapul. Én nem vagyok prűd, olvastam már nem egy erotikus könyvet (de azért végzős gimisként Lara Adrian vámpíros könyvsorozatának pornografikusan túlidealizált szexjelenetein röhögtem szünetekben az osztálytársaimmal) , köztük több igazán kiválót is. Tehát nem óhajtok pálcát törni az összes erotikus történet felett, vagy megkérdőjelezni egyáltalán a létjogosultságukat. De – mint ahogyan az elején is írtam – tartom magam ahhoz, hogy a felnőttjelenetek szóösszetételnek nem véletlenül a „felnőtt” az első tagja.

Manapság úgy látom, sokkal kisebb a valós életkor szerepe, mint az érettségé. Nem attól számít valaki (ebben a tekintetben legalábbis) felnőttnek, hogy betöltötte-e a tizennyolcat, hanem hogy felfogta-e már, hogy a szex mennyivel több egy kellemes időtöltésnél és mechanikusan ismétlődő mozdulatoknál, amik forgatókönyvszerűen mindig ugyanabban a sorrendben ismétlik egymást. Ha valaki elég érett ahhoz, hogy megértse, mit jelent szerelemből szeretkezni, viharos veszekedés után egymásnak esni, milyen érzés legelőször kipróbálni; és emellett bele tud gondolni abba is, hogy mennyivel másabb az élmény, ha az egyik fél nem egyezett bele az aktusba. Néhány dolgot ehhez meg kell tapasztalni, de természetesen egyes részeit (igen, például a nemi erőszakot) természetesen nem, bár nagyon jó empatikus készségek birtokában kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen komolyságú tragédiát valaki hitelesen tudjon ábrázolni.  De ha ez is mind megvan valakiben, akkor írjon csak szexről, mert biztos vagyok benne, hogy butaságot már nem írhat.

De akkor mi a helyzet a tapasztalatlan kislányok műveivel?
Biztos meglepő ezek után, hogy azt mondom, alapvetően én nem akadok ki annyira a fiatalabb lányok próbálkozásain (és nem csak azért, mert a jól bevált módszeremhez tartom magam: ha nem tetszik valami, kiikszelem az ablakot és nem olvasom el). Nem, nem értek egyet a nemi erőszak és a vérfertőző kapcsolatok idealizálásával, ahogy azt sem támogatom, hogy bárki is túl korán kezdjen szexuális viszonyba. Viszont vannak dolgok, amiket nem tudok befolyásolni, ezért inkább megértenem és elfogadnom kell őket.

Az egyik, hogy manapság tényleg sokkal többen veszítik el a szüzességüket fiatalon, akár tizennégy-tizenöt évesen, egyesek még hamarabb. Nehéz is lenne kihagyni ebből a fiatalabbakat, ha egyszer szexuális utalásokkal bombáz minket a filmipar, a felkapott popdalok és egyre több könyv is. Nemrég eljutottunk a szexuális forradalom azon szakaszába, ahol már nem csak szabad beszélni a szexről, hanem egyenesen, nyíltan az arcunkba tolják: amiről eddig tabunak számított beszélni, azt végre égbe lehet kiabálni. Gondoljunk csak bele, nagyszüleink idejében még elfogadhatatlannak számított, ha a szerelmesek együtt aludtak az esküvő előtt, ma viszont meglepődünk, ha egy modern pár ugyanerre az elhatározásra jut. Nem egyik pillanatról a másikra történt ez (drága Eruhel barátnőm okosított ki, hogy ez a folyamat már a ’60-as évek óta zajlik), de talán a jelenben tetőzik, mikor is a mai tizenévesek már tényleg nyíltan szembesülnek a szexualitással, nem úgy, mint a nagyszüleink. Szerintem viszont egyik hozzáállás sem jobb vagy rosszabb a másiknál, inkább arról van szó, hogy az idő múltával változnak a társadalmi normák, ehhez pedig mindig nehezebb alkalmazkodni, mint már eleve beleszületni. Muszáj azt is megjegyeznem, hogy természetesen csak azt tartom elfogadhatónak, ha az aktus egyenlő felek között történik, akik mindketten tudatában vannak annak, hogy mit tesznek (ergo kisgyerekekkel, háziállatokkal és magatehetetlen személyekkel mindig is tilos lesz), és saját, szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy ebben részt vesznek.

Nem hiszem, hogy mi, egyszerű emberek tehetünk valamit az ellen, hogy a fiatalabbak hamarabb kezdjenek el nyíltan foglalkozni a szexualitással. Ebbe bele kell törődnünk – és gondoskodnunk kell róla, hogy megkapják a megfelelő felvilágosítást és oktatást. Hogy tudják, hogyan tapasztalják meg biztonságosan az együttléteket, és hogy tisztában legyenek vele, hogy csak abba kell belemenniük, ami kellemes számukra, nem fáj és nem okoz szégyenérzetet, nem jelent semmiféle veszélyt rájuk nézve.

Nem állítom, hogy ezzel ne lennének tisztában a fiatalok, ma már egy tizenkét éves is sokszor tudja, mire való a gumi, és hallott már a hírekben nemi erőszakról. Nem vagyok pszichológus, nem foglalkoztam soha mélyebben ezzel a témával, így csak azt írhatom le, amire én a józan paraszti eszemmel eljutottam. De talán inkább arról lehet szó, hogy a szex súlyát még nem fogják fel (ami nem róható fel nekik, hiszen gyerekek, bármennyire is szeretnének idősebbnek mutatkozni).

Biztos vagyok benne, hogy idősebb korban, amikor már elég sokat hallottak és tapasztaltak az élettel kapcsolatban, már a legtöbb pornóíró lányka sem fog hódolni eme hobbijának. Ha pedig mégis maradnak az erotikus történetek írásánál, akkor azt sokkal komolyabban, érettebben fogják tenni.

De nem beteges ez?
Szerintem nem. Mint írtam már, mindig az adott társadalom hozzáállása dönti el, mi számít normálisnak. Mikor én voltam tizenkét éves, még saját titkosírást találtam ki arra az esetre, ha a romantikus történetemben le kellett írnom, hogy a főszereplőim csókolóznak, ma már ez aranyos emlék (és ki gondolta volna, hogy majd húszévesen a neten osztom az észt az erotikus történetek íróiról…). Attól függetlenül, hogy az én szereplőim nem bújtak ágyba, még ugyanolyan könnyelműen gondolkodtak a szerelemről, mint a cikkem témájául szolgáló írásokban. Nézzük meg például, hogyan talált egymásra két fiatal, akik körülbelül négy órája ismerik egymást, és a regény szövege szerint még nem váltottak egymással direktben egyetlen szót sem:

– Na jó, nem aludtam. Mit akarsz mondani? – kérdeztem most már kicsit türelmetlenül.
– Csak egy szót – mondta Bill. – Egy bűvös szót.
– Mi az? – kérdeztem és most már tényleg türelmetlen voltam. – Meghalok a kíváncsiságtól.
– Csak… Annyi, hogy… SZERETLEK!
– Mi?? – kérdeztem értetlenül.
– Szeretlek. Őszintén mondom.
Felültem, és Bill is.
– Mi?? – kérdeztem megint.
– Szeretlek, nem hiszed el? – azzal megcsókolt.
Én nem tiltakoztam, mert nekem nagyon tetszett Bill.
– Én is… – mondtam.

Most, hogy mindenki kimászott az asztal alól (ahová röhögés közben beesett), jöhet a magyarázat: nem arra célzok az általam írt részlet bemutatásával, hogy összehasonlítsam magam az erotikus történeteket író lányokkal. Nem azt mondom, hogy én jól csináltam, mert ártatlan lánykaként még csak nem is céloztam rá, hogy a világban történnek olyan dolgok zárt ajtók mögött, amikhez én akkor még túl kisgyerek voltam. Egyszerűen az én világom akkor így volt teljes, de ma már ez nem így van. És én úgy érzem, hogy semmi jogom sincs sem nekem, sem másnak őrültként és betegként kezelni azokat a gyerekeket, akik tulajdonképpen beleszülettek egy gyorsan változó világba, ahol már sokkal lazábban kezelik az emberek a szexuális életüket.

Baj, ha egy gyerek kíváncsi?
Azt hiszem, az én véleményem szerint itt van a lényeg elásva, az előbbi mondatban. Nem azért ír egy tizenkét éves lány szexjeleneteket, mert rosszul nevelték a szülei, vagy mert tizenhárom évesen már terhes lesz, vagy mert az egész világ a velejéig romlott. Nem rossz, csak más, változik. És egy gyerek mindig kíváncsi, főleg arra, ami tiltott: ez viszont közös az összes emberben. Csak mi már nem úgy látjuk a szexet, mint egy tizenkét-tizenhárom éves: számukra ez olyasmi lehet, amiről mindenhol célzásokat (vagy egyértelmű részleteket) kapnak, TV-ből, könyvekből, az interneten is, de ha kérdeznének róla, akkor a legtöbb felnőttől még csak azt a reakciót kapják, hogy ne is merészeljenek foglalkozni vele, mert ehhez még túl fiatalok. Ez egy állandó, erős nyomás lehet, főleg, hogy ma biológiailag is hamarabb kezdenek el érni az emberek. Egy titok, ami többé-kevésbé nyilvánvaló, de nem szabad róla beszélni. Hát tegye a szívét a kezére mindenki, és úgy mondja azt, hogy sosem hegyezte a fülét kölökként, ha a buszmegállóban az idősebbek szexről beszéltek, vagy sose járt volna tilosban, hogy megtudjon valamit erről a „sötét titokról”.

Ma ehhez itt van az internet, ahol az emberek anonim és mindenféle nyom nélkül kutathatnak és kiélhetik a fantáziáikat. Idősebbek is, és emellett a gyerekek is. Nem arról van szó, hogy aki tizenhárom évesen egymással ágyba bújó testvérekről ír, az bármiféle vonzalmat érezne a saját testvére iránt, vagy egyáltalán nem borzadna el ettől a gondolattól. Nekik sincs elrontva a lelki világuk, pusztán arról van szó, hogy a hormonok beindulásával a kíváncsiság képes extrém méreteket ölteni, a végleteket megvizsgálni, és ennek egy jó módja az írás.

Igen, igenis jó módja az írás, a művészet a kíváncsiság kiélésének. Ha azt mondom, inkább így „tapasztalja” meg az ember a szexet tizenhárom évesen, mint a valóságban, akkor ugye mind bólogatni fogunk. Annak idején mi is csináltunk ezerféle olyan dolgot, amire ma már azt mondanánk, hogy nem biztos, hogy normális volt – én például a hajam felét kékre festettem. Ma sincs bajom az extrém hajszínűekkel, de utólag már látom, hogy tőlem ez egy nagyon szélsőséges megnyilvánulása volt a kamaszkornak és a vele járó lázadásnak. Ennek az egyik formája az, ha szexről írnak, feszegetik a határokat, megélik a fantáziálásaikat, ez is önmaguk meglelésének egy módja, fázisa. Aztán majd „kinövik” ezt, csúnyán szólva, ahogy az emberek többsége megszabadul az ilyen szélsőséges viselkedési módoktól, mikor lecseng a kamaszkor, vagy inkább fogalmazok úgy, hogy mindenki megleli saját magát a skála valamely tartományában, a többség pedig nyilván nem a szélsőségek felé fog húzni (nem mintha a szélsőséggel úgy alapvetően baj lenne, de nyilván azért hívják így, mert az átlag nem ide esik).

Én abban sem látom az ördög művét, ha ezt felteszik a netre, és ezeket elég sokan olvassák. Tény és való, hogy a Wattpad átlagkorosztálya is jóval fiatalabb nálam, 12-16 évesek teszik ki a felhasználók javát. Ők pedig pontosan ebbe a kamaszkorba esnek bele, amiről eddig is szóltam. Az emberek márpedig azt is szeretik, ha figyelnek rájuk, minél többen, annál jobb. Biztosan feltűnt már az idősebbeknek is, hogy a szélsőséges szexuális töltetű történetek mintha népszerűbbek lennének a többi történetnél, de ebben is megvan a logika. Ami az író tizenkét-tizenhat évest érdekli (nevezetesen most a szexuális fantáziálgatásokra gondolok), az érdekelni fogja az olvasó tizenkét-tizenhat éveseket is, nincsen ebben semmi bonyolult. És mivel főleg ők teszik ki a Wattpad magyar felhasználóinak talán kétharmadát, ezért érthető, ha többet foglalkoznak egymás műveivel, és ez feltűnő méreteket ölt.

Szóljunk a másik oldalhoz is
Nem szeretném tovább ragozni: szexről írni fiatalon sem az ördögtől való, és ezekből a lányokból is normális, egészséges, intelligens felnőttek lesznek.

Viszont az elfogadás nem ilyen könnyen valósul meg, és nyilván nem is elvárható, hogy az idősebb korosztály hirtelen megvilágosodjon, és a saját homlokára csapva belenyugodjon, hogy hát rendben van, majd felnőnek ezek a képtelen sztorik írói is, addig meg csak bőszen ikszelgetjük ki a Wattpadet, ha butaságokba futunk bele.

De ideje egy kicsit a fiatalabbakhoz is szólnom: nekik is meg kell érteniük, miért van az, hogy ha egy idősebb blogger/író a történetükre veti magát, akkor általában annak szemforgatás és/vagy anyázás lesz a vége. Ennek az oka pontosan az, hogy mi többnyire már tapasztaltak vagyunk abban, amiről ti ismeretek nélkül, összecsapottan írogattok; és itt nem feltétlenül a hálószobasztorikban való jártasságra célzok, hanem a szerelemre, a mély érzelmekre, az empatikus készségek fejlettségére. Tudjuk, hogy a tabutémák nem véletlenül tiltottak, és ha valaki történetbe is akarja ezeket foglalni, akkor nem idealizáltan, elnagyoltan fogja tenni, nem fogja leírni, hogy apuci egyik nap gondol egyet, és szeretőjévé teszi a lányát. Ez nem így megy, ezeknek rendkívül nagy súlyuk van, hiszen akik ne adj’ isten ezt a valóságban is megtapasztalták, azok számára ez egy életre szóló trauma – viszont nem kell megtapasztalni ahhoz egy emberrablást, hogy felfogjuk, nem vicc a szituáció, és hogy egy rettegő, fiatal lány nem fogja észrevenni, milyen jóképű férfi is az elrablója. Amíg viszont ezt írjátok le, addig számolnotok kell azzal, hogy néhány embert szíven üttök vele, megbotránkoztattok a témával.

Nem arról van szó tehát, hogy tilos a tabutémákat beemelni egy irodalmi műbe. Csak nem mindegy, milyen üzenettel tesszük ezt: azt állítani, hogy a testvérek közötti szerelem egy édes, tiltott gyümölcs, sosem lesz elfogadott. Lehet persze szándékosan is megbotránkoztató témákat elővenni, de ha csak azért ír valaki légből kapott erotikus fantáziálgatásokat, mert tudja, hogy ezek sok olvasót vonzanak, akkor inkább ne; és ez minden témával kapcsolatban igaz.

Nyilván mindenki írjon arról, amiről szeretne, ami érdekli. De a szex sem kivétel, ha a kutatómunkáról van szó. Nem is kell feltétlenül gyorsan összemelegedni egy barátunkkal, ha mindenáron felnőttsztorikat akarunk írni, de hé, ott az internet. Aki nagyon elszánt, erről is tud hiteles beszámolókat találni – és természetesen egy másik fiatal lány képzelgései nem tartoznak ebbe a kategóriába.

A konklúzió
Írjatok csak, akár mutassátok csak meg a szégyenlős nézőiteknek, hogy igenis a szexről akartok írni. De ne azzal szerezzétek meg magatoknak a figyelmet, hogy minél elborultabb szerelmi kapcsolatokat állítotok be úgy, mintha az jelentené a boldogságot bárkinek is.

A kezdő írók bátorításának hiányáról

Valamiben kezdőnek lenni mindig nehéz.

A „hétköznapokban” természetesen én magam is a kezdők táborát erősítem, viszont fontosnak tartom tisztázni rögtön az elején, hogy ebben a cikkben mit értek a kezdő írók kifejezés alatt: azokat a személyeket, akik még hobbiból sem írtak soha semmiféle irodalmi művet, esetleg csak néhány egyszerűbb írást az asztalfióknak. Róluk szeretnék írni, és arról, hogy mennyire nehéz is a helyzete egy kezdőnek, ha éppen rossz napján fogja ki a „bölcs” veteránokat, akik sokszor maguk is ugyanolyan amatőrök, mint én magam, éppen csak áll a hátuk mögött pár befejezett alkotás.

Legelőször egy kis meséléssel szeretném kezdeni, egy olyan alkalmat szeretnék megosztani veletek, amikor életemben talán legelőször tudtam összegyűjteni a bátorságot, hogy a regényem első fejezeteit komoly zsűri elé állítsam. Hogy mit is nevezek itt komolynak? Nem, nem küldtem be kiadóhoz, nem mutattam meg elismert írónak sem, sokkal egyszerűbbről van szó, de az én életemben mégis nagy horderejű esemény volt: beküldtem egy amatőr blogversenyre a bénácska, idealista történetem első két fejezetét. A verseny menete, emlékeim szerint, nagyjából úgy zajlott, hogy a versenyzők egymás pályaművét véleményezték és pontozták, ez alapján született a végeredmény. Nagy lelkesedéssel vártam, mit fognak a többiek mondani, addigra túl voltam néhány novellás blogversenyen, amiken viszont általában egész jó eredményt értem el.

Aztán jött viszont a feketeleves: a rangidős versenyző hölgy darabokra cincálta az írásomat, szó szerint mondatonként elemezte, hogy mennyire abszurd, nevetséges, és úgy egyáltalán, írnom se nagyon kellene, mert hát ilyen firkálmánynak megszületni is bűn. Mondanom sem kell, hogy ez a vélemény eléggé összetörte a lelkemet akkoriban, még ha tudtam is valahol mélyen, hogy van benne igazság. Kellett némi időnek eltelnie, hogy megint tollat ragadjak, és azt mondjam, hogy jól van, ez most nem sikerült – de a következő jobb lesz.

Valószínűleg többek között ebből az esetből eredeztethető, hogy mára annyira elszántan kiállok a kezdőkért, akik segítséget kérnek a blogjuk nyitásához, vagy megosztják a legelső, kezdetleges történetük sorait. Vitám is volt belőle, főleg a Facebookon, nem is egyszer. Ha olyat láttam, hogy valaki szándékosan le akarta törni egy lelkes kezdő kedvét azzal, hogy leszólja, lekicsinyli, kigúnyolja az írását, a gondolatait vagy egyáltalán magát a tényt, hogy az illető blogolásba kezdett, akkor mindig felemeltem a hangomat.

Van abban valami végtelenül elkeserítő, hogy egyes emberek úgy hiszik, jogukban áll kvázi megszabni, hogy ki az, aki írhat és blogolhat. Mert azzal, hogy a tapasztalatlanokat rögtön az első megjelenésükkor megalázzák, igenis elüldözik a művészettől! És kötve hiszem, hogy ennek nincsenek tudatában. Olyannal is találkoztam már, aki kerek perec közölte egy frissen nyitott blog szerzőjével, hogy nyugodtan zárjon ám be, mert nincs szükség egy újabb divatbloggerre a bloggertársadalomban.

Ha valamiben, hát abban nem hiszek, hogy egy kezdő írót rögtön az elején kategorizálni tudnánk. Nem lehet megmondani az első szárnypróbálgatások alapján, hogy ki az, aki néhány ügyetlenkedés után új hobbi után néz, vagy ki lesz az, aki nem adja fel, hanem újra és újra tollat ragad, és ha nem is az első vagy a tizedik, hanem az ötvenedik története már kifejezetten élvezhetőre sikerül. Nem várhatunk el egy abszolút kezdőtől profira megszerkesztett és kódolt kinézetű weboldalt, a legfiatalabbaktól felnőtteket lepipáló életbölcsességeket, a romantikus érdeklődésűektől hard sci-fit, és még sorolhatnám. Sorolhatnám, de miért kell megtennem? Miért nem egyértelmű egyesek számára, hogy a kezdő, az kezdő; kiforratlan, amatőr, befolyásolható, könnyen terelhető, bizonytalan? Ha elsőre azzal találja magát szembe, hogy az emberek elutasítók vele szemben, akkor garantáltan rögtön elmegy a kedve az egésztől, és talán évekig nem mer majd megint publikálni semmit a neten.

Sokféle indokot láttam és hallottam már.

A legegyszerűbb feltartani a kezünket és mosakodni: ha ennyi elég neki, hogy feladja, akkor talán jobb is. Mondván, hogy senki lelkét nem szabad babusgatni, mert egyrészt el ne szálljon magától indokolatlanul, másrészt úgyis fog kapni az élettől még nagyobb pofonokat, ha ezt a pályát választja.

Kérdem én, hogy mióta egyenlő a babusgatással az, ha nem törjük le valaki lelkesedését? Mióta számít hazugságnak, ha arra buzdítunk valakit, hogy csak így tovább, gyakoroljon, kísérletezzen, és meglesz az eredménye? Sosem azt mondom, hogy dicsérni kell valamit, ha az nem jó, de két dologra igenis figyelni kell. Az egyik, hogy ha valaki éppen csak belecsöppen egy új világba, amit nem ismer, akkor nem várhatjuk el tőle azt a szakértelmet, amit a rendszerbe már beleszokottak megszereztek maguknak – még ha a szakértelem alatt most csak annyit is értek, hogy tud-e az illető szép kinézetet csinálni a blogjának, vagy túllépett-e már az „Anna vagyok, 18 éves és szőke hajú” típusú történetkezdéseken.

A másik, hogy igenis figyelembe kell vennünk, ki az, akinek a véleményt írjuk! Nem várhatjuk el egy általános iskolás lánytól, hogy a felnőttlét bonyodalmairól írjon, és ne nézzük le, ha szereti a Szent Johanna Gimihez hasonló szerelmi sztorikat – elárulom, ez nem véletlen, ugyanis a Szent Johanna Gimi tipikusan ennek a korosztálynak szól! Nem szabad lenézni valakit azért, mert tetszik neki egy olyan alkotás, amit tulajdonképpen neki írtak. Észre kell venni, hogy attól még, hogy valami nem illeszkedik a mi ízlésvilágunkba, mert nem szeretjük a csöpögős romantikust, az életbölcsességek halmozását, a maffiás, elrablós sztorikat, a félmeztelen vámpírokat – attól még nem szabad leírnunk egy ilyenekkel dolgozó alkotást! Fel kellene fognia egyes embereknek, hogy az nem hiba, ha valaki olyan zsánerben alkot, amit ő nem kedvel. Nem ilyeneket olvas, tehát intelligens ember módjára fogja magát, és rákattint arra a piros X-re, mert van annyi esze, hogy azért nem húz le egy alkotást, mert ő ilyet nem szokott olvasni. Tény és való az is, hogy az ember fog pofonokat kapni az élettől, bármilyen utat is választott magának, de puszta szórakozásból miért kell bevinni az illetőnek egy jobb horgot? Ugyanis kétlem, hogy bárkinek haszna származna abból, hogy jól megmondja a véleményét annak a pólyás kis írópalántának, aki olyan szemét módon béna mert lenni a kezdetekkor.

Vannak tipikus érvek, amik ilyenkor mindig felmerülnek. A gonoszan kötekedő veteránok mindig azzal hozakodnak elő, hogy márpedig nekik is át kellett élniük kezdőként, hogy milyen az, amikor a nagyok beszóltak az írásaikra, és bizony sírva kapcsolták ki a számítógépet, és újra fel kellett építeniük az összetört önbizalmukat. Nagyjából ugyanaz, mint amit személyes tapasztalatként én is leírtam a cikk elején. Ezek szerint két lehetséges kimenetele van ennek a sérelemnek (nyilván leegyszerűsítve): vagy rájössz, hogy ha ez neked rosszul esett, akkor másnak is rosszul fog, és nem folytatod ezt a nemes hagyományt, vagy úgy érzed, hogy ha neked ez jutott, akkor a következő generációnak is ez jár, és jól kitöltöd valaki ártatlanon a múltbéli sérelmeidből született haragot. Tipikus példája ennek, amit minden diák ismer: a tanár, aki csakis és kizárólag azért lépett erre a pályára, mert annak idején az iskolában vele is jól elbánt egy akkori tanerő. Ő pedig dönthetett volna úgy is, hogy ebből okulva helyes módszerekkel neveli a diákjait, vagy épp ellenkezőleg, ha már őt is szivatták, akkor a jelen tanulói is szenvedjenek az iskolapadban.

Miért kell egyáltalán elemezni, hogy az intelligens ember melyik verziót választja? Mert igenis kell, ezt látom magam körül szinte naponta a csoportokban, hogy egyeseknek nem egyértelmű, hogy nem kötelező mindent elolvasni, hogy nem kell mindent és mindenkit beskatulyázni. Tegyük fel, hogy igenis a szegény kezdő író két hét után ráeszmél, hogy neki ez mégsem való, és félbehagyja a regényét. Még a blogot sem törli, hagyja az örökkévalóságban elenyészni a virtuális szemetét. Ilyenkor el tudom képzelni, hogy egyes emberek ökölbe szorított kézzel ülnek a monitor előtt, talán még jól hátba is veregetik magukat, hogy „na látod, én megmondtam”. A lényeg nem is ez. Miért baj valakinek, ha egy blogger korán (vagy éppen évek után) elveszti a lelkesedését, ha rájön, hogy talán mégsem az írás a neki való művészeti ág? Mindig azt szoktam mondani, hogy az internet tárhelye nem véges, azaz senkitől sem veszi el a helyet az a blogger, aki esetleg néhány hét múlva meggondolja magát. Ráadásul, bármilyen meglepő, de az olvasók sincsenek lekorlátozva arra, hogy csak bizonyos számú történetet olvassanak, tehát a közönséget sem veszik el senkitől. Akkor kérdem még egyszer: miért zavar, hogy ott van? Túl gyakran botlasz bele a hirdetéseibe? Tiltsd le! Irritál, hogy nem elég profi a története? Ikszeld ki! Nőj fel, és törődj bele, hogy létezik.

Tény, hogy egyre inkább előre tolódik az az életkor, mikor a gyerekek először használják egyedül a számítógépet. Nem olyan nagy boszorkányság ma már, ha egy 11 éves a neten lóg és megpróbálja létrehozni az első blogját. Sőt, én például egy korán érő kockagyerek voltam, nekem is volt már saját honlapom a G-Portálon 11 évesen, amit akkoriban még pénzdíjas SMS-ért kellett megváltani, és megkértem apámat, hogy csinálja meg nekem. Ő szívesen elintézte nekem, én pedig onnantól kezdve a csúnya helyesírási hibával leírt nevű portálomon osztottam meg a rosszabbnál rosszabb, romantikus Tokio Hotel fanfictionjeimet. Tény, hogy nem is igazán volt olvasóm a két legjobb barátnőmön kívül (akik viszont piszkosul irigyek voltak rám a fizetős oldal miatt), de határtalan lelkesedéssel firkáltam mindig az újabb fejezeteket, akkor is, ha visszajelzés sosem érkezett. Ennyi idősen az ember még nem is azért ír, mert elismerésre vágyik, hanem mert élvezi a folyamatot, a felfedezés és az újdonság örömét. Mert akárhogy is nézzük, az ember ilyen idősen még gyerek, sőt, még később is, még jó néhány évig. Hát miért kell elvenni egy gyerek játékát, és azt mondani neki, hogy hagyja abba, mert nem tudja elég ügyesen csinálni egy hét gyakorlás után?

Felmerül az a dilemma is, hogy van-e egyáltalán az embernek ilyen fiatalon keresnivalója a világhálón. Én ugye elfogult vagyok, mert mint írtam is, korán belecsöppentem ebbe a világba, egyszerűen érdekelt, és sok gyakorlatias fogást megtanultam magam az évek alatt, amik azért segítenek, hogy eligazodjak ebben a virtuális valóságban. Bele kell egyszerűen törődni, hogy a világ változóban van, és csak azért, mert én speciel nem vennék a nyolc éves gyerekemnek saját tabletet, attól még sok szülő úgy érzi, hogy haladni kell a korral, és a kölök igenis meg fogja kapni. És bármilyen meglepő, de senkinek nincs joga elvből elzavarni egy idegen gyereket a számítógép elől, mert az ő személyes nézetei szerint még nem kéne ott ülnie – mert ez nem az olvasó döntése, hanem az adott 11 évesen blogot indító kislány szüleié. És ők nem lesznek attól jobb vagy rosszabb szülők, hogy milyen idősen hagyják egyedül garázdálkodni a gyereküket a világhálón. Felelős döntést hoztak, főleg akkor, ha szépen leültetik a kis porontyot, és elmondják neki, hogy bizony az interneten nem minden arc mosolygós. Mert a kedves szavak mögött megbújó pedofil bácsik és a hardcore pornó oldalak mellett bizony megjelennek majd azok az emberek is, akik egyszerűen rosszindulatúak. És ez szerintem valami olyasmi, amire nem igazán lehet felkészíteni egy tapasztalatok nélküli gyereket. Hát hogy magyarázod el neki, hogy vannak olyan emberek, akik éppen csak a nevét tudják, de máris elküldik melegebb éghajlatra, mert régebb óta űznek valamilyen hobbit? Ugyan már, emberek, ugye nem attól féltek, hogy egy fiatal blogger majd kitúr titeket a bloggertársadalomból?

Ez a része nyilván lesarkítva igaz a kirívóan korán blogolni kezdő fiatalokra. De az sem véletlen, hogy az utóbbi időben a 13 éveseknek már külön kampányuk indult arra vonatkozóan, hogy márpedig őket igenis emberszámba kell venni, nem buta kisgyerekként kezelni. A 13 éves korra én úgy emlékszem, mint valami furcsa köztes állapotra, amikor nem illettem sehová. Már nem éreztem magam olyan kisgyereknek, én speciel akkor már döntöttem a továbbtanulásról, és hetedik osztálytól már gimnáziumba jártam. De mindeközben még igazából a tinikorba sem léptem be, hozzájuk képest pedig túlságosan gyerek voltam. Egyszóval teljesen megértem, hogy mire fel a kiakadásuk, mert jogos. Mert igenis van, aki úgy áll hozzájuk, hogy ők még gyerekek, és emiatt feszül bennük a bizonyítási vágy, hogy megmutassák, ők már többek ennél. De van, hogy nem hagyják nekik.

Próbálom, tényleg, keresem az indokot, hogy miért szúrja egyesek szemét a rengeteg fiatal, kezdő blogger. Szeretem ugyanis több szempontból megvizsgálni azt, amiről nyilvánosan véleményt alkotok, de nem találok most mást, egyszerűen nem tudom megérteni. Egy indokba botlok újra és újra: a bénázó kezdő írók bontják a bloggertársadalmat.

Igazából nem lenne éppen hátrány, ha valaki végre kiállna, és megfogalmazná, hogy egységesen mi az ördögöt takar az a kifejezés, hogy bloggertársadalom. Én a szó hallatán mindig valami globálisra gondolok, ami magába foglalja az összes magyar nyelven író embert, aki a neten osztja meg a gondolatait a világgal. Boldog-boldogtalan, népszerű és népszerűtlen, témától függetlenül, bármelyik szolgáltatónál.

Na de most jön a csavar.

Ugyanis nem ezt értik a Bloggeren publikálók a bloggertársadalom címszó alatt.

Diszkriminálják a bloggereket, bizony, és csak egy szűk réteget tartanak a társadalmuk szerves részének, egy réteget, akiket már megszoktak Facebookon, akiknek ismerik a nevét és a történetét, és akikkel pár éve már rendszeresen „találkoznak” a világhálón. Csakhogy az emberek cserélődnek (még a valódi társadalomban is), mint írtam már, nem tart ki minden egyes írópalánta élete végéig az írás mellett. Ismerek sajnos nem egy olyan bloggert, aki néhány év után megunta az alkotást, pedig kivételes tehetségű volt; van ilyen, sajnos, mindenkinek szíve joga eldönteni, meddig akarja ezt csinálni. A világ változik, ezt el kell fogadnunk, ennélfogva a világ alkotórészei, az emberek is változnak. Cserélődnek, a régiek lelépnek, a helyükbe újak érkeznek, akik még nem találták meg maguknak a helyet a képzeletbeli ranglétrán. A régiek pedig, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a megszokott berendezkedéshez és társasághoz, néha egyszerűen képtelenek alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, és ezért elkezdik a rendszert szidni, meg azokat, akikben a probléma forrását látják: az újakat. Akik abszolút nem tehetnek semmiről, mert nem valaki más kárára jelentek meg, és nem is azért, mert eldöntötték, hogy ők márpedig tizenkét évesen meghódítják az internet népét a klisés kis történetükkel. Előtte pedig ezen rágták magukat hetekig, akár hónapokig, hogy vajon lesz olyan, akit érdekel az írásuk? Vajon elég jók ahhoz, hogy megmutassák másoknak is a műveiket? Nem fogják az orrod alá dörgölni a kételyeiket, de igenis megvannak bennük is, mint mindenkiben.

Egyszerűen csak hagyni kell őket békében kiteljesedni, mert nem kerülhetjük el a változásokat, és mindig lesz új hullám, új generáció, és a már meglévőnek egyáltalán nincs joga ezen felháborodni.

A “Folytit légyszi” kommentekről

Minden amatőr és hivatásos író számára ismerős lehet a következő helyzet: meglátod, hogy érkezett egy új e-mail, hozzászólás, molyos értékelés a történetedről, te pedig szaporán dobogó szívvel kattintasz rá, alig várod, hogy megtudd végre, mit gondol az olvasó a művedről. Aztán csak ennyit látsz: „minél hamarabb folytit légyszi!!!”, vagy még rövidebben megfogalmazva, és sokszor helyesírási hibákkal teletűzdelve (mint a cikk címében is, direkt). És te elszomorodsz, odapötyögsz egy köszit, és lapozol tovább. Mert az ilyen vélemény nem számít.

Ez a hozzáállás borzalmas. Ha nem is mondod ki, de ilyenkor lenézed kissé azt, aki ezt a pár szót odapötyögte neked. Mert az az általános vélekedés, hogy csak az számít véleménynek, ami legalább három soros, de lehetőleg még hosszabb, és jól kivesézi, mi tetszett vagy épp mi nem tetszett a történetben. Ha nem fejti ki a véleményét, akkor egyáltalán minek szól hozzá?

Tényleg nincs létjogosultsága az ilyen kommenteknek?

Nem akarok álszent lenni. Én is jobban örülök a hosszabb, véleménykifejtős hozzászólásoknak. Hiszen abból jön rá az ember, mi az, aminek a megírása igazán megy neki, ami tetszik az olvasónak, illetve mi az, amire még gyúrnia kell, mert gyengíti a művét. Teljesen érthető, ha jobban értékeljük azt, ami ezekre rámutat, és kevésbé, ami csak kifejezi a tetszését. De van-e jogunk akár csak egy kicsit is lenézni azt, aki ennek a megfogalmazására nem képes?

A bloggerek, a molyok, az olvasók, bármilyen meglepő – különböznek. Különbözik a koruk, a nemük, az ízlésük, az olvasottságuk, a műveltségi szintjük, a zárkózottságuk. Én például nem értek egyet azzal a nézettel sem, hogy aki a valóságban visszahúzódó, az az interneten nem lehet az, hiszen ott nem szemtől szemben érintkezik másokkal. Vannak, akik nem merik nyíltan vállalni a véleményüket, a gondolataikat, mert félnek attól, hogy butaságot mondanak, és kinevetik őket. Nem egészséges hozzáállás, de van ilyen. Akár érezheti az olvasó megilletődöttnek magát, ha tudja, hogy a neki tetsző történetről írt véleményét maga az író is el fogja olvasni – és hopp, máris megvan a zavar, ami miatt nem mer beleásni a mű mélyébe. Nyilván ez a legkevésbé valószínű eset, de ilyen is előfordul.

A leggyakoribb ok az eltérő szint lehet. Itt sokan, akik blogolunk és kommenteket írunk egymásnak, amatőr történetírók is vagyunk, de az amatőr szinten belül is külön kell választani például egy szárnybontogató tizennégy évest, és egy némileg gyakorlottabb húszévest. A megkülönböztetés nem hátrányos egyik félnek sem: szimplán csak mást látnak fontosnak, élvezhetőnek egy történetben az eltérő korosztályok tagjai; és mivel a köreinkben viszonylag ritka a 30 év feletti firkász, ezért nem dobálózik szinte senki az ő korcsoportjukkal. Nem véletlen, hogy a kiadók is különválasztják a gyermek, az ifjúsági és a felnőtt regényeket (bár újabban van a young adult és a new adult kategória is, ami még árnyaltabbá teszi a korcsoportok felosztását, nem véletlenül). Mást tartunk fontosnak a kamaszkor elején és a végén, megint mást felnőttként, egyetemen vagy munkába állva, ez egy természetes folyamat, és nem csak az olvasásban, illetve az írásban mutatkozik ez meg.

Viszont nem várhatjuk el, hogy a húszéves által írt történetet csak másik húszéves olvassa el, a tizenéves pedig elkerülje, és hasonlóan az ő esetükben is. A kategóriák és korcsoportok között vannak átfedések, ez sokszor szimplán csak ízlés dolga. Főleg Wattpadon látom, ahol a legtöbb rövid, párszavas kommentet szoktam kapni, hogy az átlagkorosztály bőven alattam van. Többnyire romantikus történeteket sem írok, pedig párszor feltűnt már, hogy abban van nagy lehetőség.

A lényeg az, hogy sokszor a rövid kommentek hátterében ez a különbség húzódik meg: ha egy fiatalabb elolvas valamit egy nála sokkal idősebb tollából (vagy néha fordítva), esetleg valaki egy olyan zsánerbe botlott bele, amiben még életében nem olvasott (pl. aki az egyszerűbb romantikus történetek kedvelője, de elolvas egy hard sci-fit), ilyenkor pedig az illető nyilván nehezebben fog tudni érdemlegesen hozzászólni a történethez. Ilyenkor születnek a „Folytit légyszi” és az „Ez a történet nagyon is elnyerte a tetszésemet”-féle kommentek, amiket hajlamosak vagyunk semmibe venni.

El kell fogadni, hogy nem mindenki ugyanolyan jó a véleményének megfogalmazásában, sőt, nem mindenki szereti bő lére eresztve az íróra zúdítani a gondolatait. Vannak többen is, akik nem amatőr íróként, hanem csak olvasóként tevékenykednek a köreinkben, akik nem akarnak messzemenő gondolatáradatokon átrágni magukat, csak kellemes kikapcsolódásként ütnek fel egy könyvet vagy nyitnak meg egy neten publikált írást. Ettől függetlenül a vélemény rövidsége nem jelenti azt, hogy a történet nem ragadta magával az embert, hiszen mint korábban írtam, nem mindenki szereti vagy tudja írásban átadni a gondolatait.

A fő oka annak, hogy értékelnünk kell az ilyesfajta hozzászólásokat, az az, hogy semmivel sem érnek kevesebbet, mint a hosszú, kifejtett gondolatok. Ha már valaki rászánta magát, hogy pötyögjön a történetünkről pár szót (vagy mondatot), az azt jelenti, hogy az illető elolvasta az alkotást, és hagyott benne már legalább egy kis nyomot, hiszen időt áldozott arra, hogy megossza velünk tömören a véleményét. Az elolvasás és a pozitív benyomás ugyanígy jelen van annál az embernél, aki ezután oldalakon keresztül ecseteli, pontosan milyen elemekkel nyertük mega tetszését.

Ejtsünk viszont pár szót az érme másik oldaláról: mi a helyzet azokkal a kommentekkel, amik nemes egyszerűséggel közlik, hogy „ez rossz”? Ott is azt kellene feltételeznünk, hogy az illető átrágta magát az egész irományon, és képtelen megfogalmazni, mi nem tetszett neki, de el kell fogadnunk a véleményét?

Nyilván nem. Azt, hogy mi nem tetszik egy irodalmi műben, sokkal könnyebb észrevenni és megfogalmazni, mint azokat az apróságokat, amik együttesen teszik jól felépítetté és hitelessé az írást. Én mindenesetre az esetek többségében biztos vagyok benne, hogy ha ilyen jellegű, pár szavas kommentet látok, ami egyáltalán nem tér ki arra, hogy mitől rossz az egész mű úgy, ahogy van, akkor arra nem szabad adni. Van az úgy, nem is ritkán, hogy az ilyen vélemények mögött pusztán rosszindulat áll, szeretnék letörni a kezdők lelkesedését, akár általános szemétkedés okán, akár személyes sérelmek miatt. Természetesen azt is figyelembe kell vennünk, hányadik ilyen jellegű kommentet kapjuk, hiszen véletlenszerűen húsz bunkó embert nem igazán lehet kifogni.

Összefoglalva, a lényeg az, hogy nem szabad semmibe vennünk a rövid dicséreteket sem, még akkor sem, ha szívünk mélyén jobban örülünk a hosszabb hozzászólásoknak. Hiszen az olvasónak ugyanúgy tetszett az írásunk, a lényeg pedig ez, nem a visszajelzés minősége.

12