• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Cyberbullying a bloggerek között

Az internet akár egy igazán sötét hely is lehet.

Igazából évek óta újra és újra megfogadom magamnak, hogy nem bonyolódom bele többé idétlen, gyermeteg netes vitákba, nem állok le belekötni idegenek hülyeségeibe, nem csatlakozom be már elkezdődött anyázásokba — mert nincs rá időm. Meg úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak azt az állapotot, amikor remegő ujjakkal legépelek valamit, és az enter lenyomása után szaporán dobogó szívvel várom, hogy mit fog reagálni a másik fél. Felnőttem ehhez, úgy érzem.

Néha mégis nehéz megállni. Sokszor sikerült már, úgyhogy tulajdonképpen elértem a célomat, már nem bonyolódom bele mindenbe, ami kicsit is szíven üt a blogos és az írós világban. De van valami, ami a mai napig kihoz a sodromból: a cyberbullying.

Mi az a cyberbullying?

Egyszerűen megfogalmazva: elektronikus zaklatás. Főleg tinik körében jelenik meg, és számos megnyilvánulási formája van, például a hírnevet rontó pletykák terjesztése, a személyiséglopás, az online érkező fenyegetések és a többi.

Na de kezdjük az elejéről.

Jó vagy rossz dolog-e az, hogy álnevet használunk?

Korábban már foglalkoztam ezzel a témával a 10 érv a neved felvállalása mellett című írásomban, és még mindig kiállok amellett, hogy igenis jó dolog felvállalni a nevünket online, a blogunkon. Nekem ennek ellenére van „művésznevem”, de emellett jól látható a fényképem a blogon, és a saját nevemet is feltüntetem. Egyszerűen nem szeretném összemosni az otthoni, egyetemi (később majd szakmai) nevemet a szórakoztató irodalombelivel, ennyiről van szó. Természetesen azt is megértem, hogy van pár eset, mikor az illető tényleg jogosan nem akarja felvállalni a saját nevét az olvasói előtt, de szeretném leszögezni, hogy nem is erről beszélek most.

Én mindig azt fogom mondani, hogy igen, jó dolog felvállalni a nevünket a blogon, előnyünkre válhat, ha a személyes ismerőseinknek beszélünk a hobbinkról, főleg akkor, ha úgy érezzük, hogy szeretnénk, ha ez az időtöltés több lenne puszta szórakozásnál. Ettől függetlenül persze elfogadom, hogy mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy vállalja-e az arcát, a nevét az írásaihoz.

Mi köze van ennek a cyberbullyinghez?
Egyáltalán létezik ez a bloggerek, írópalánták körében?

Néha én is megdöbbenek ezen. Az én naiv kis lelkem azt feltételezte sokáig, hogy az író(palántá)k egyik fő tulajdonsága az empátia, és hogy ezt nem csak a karaktereikkel szemben alkalmazzák, hanem akkor már a való életben is, a társaikkal.

Azt nem mondanám ki konkrétan, hogy ebben tévedtem; inkább rájöttem, hogy az írók, művészek, bloggerek sem egyfélék, és köztük is vannak kevésbé szimpatikus arcok.

„Ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek azt szabadon véleményezhetik is”, mondják sokan, és én azt hiszem, hogy egyesek már-már groteszk módon képesek kicsavarni és a saját szájízük szerint újraértelmezni ezt a gondolatot.

Hiszem, hogy a véleménynyilvánítás szabad, és ha egy amatőr író vagy blogger kitette a netre az új bejegyzését, akkor én elolvasás után, ha úgy érzem, hogy valamit lehetne rajta javítani, akkor ezt szabadon leírhatom komment formájában. Nem kötelező magamban tartanom, de ugyanígy nem kötelező (még csak el sem várható), hogy privát formában keressem fel az írót, és engedélyt kérjek tőle a tanácsaim vagy az ő írásában fellelhető hibák felsorolására a nyilvános felületen. A megfelelő hangvétellel tálalt kritika nem bántó, nem sértő, nem járatja le az olvasói előtt az írót, sőt: szerintem kifejezetten pozitív benyomást kelt, ha az író képes elfogadni a felajánlott segítséget, ha elismeri, hogy amit alkotott, az nem tökéletes, és kész a munkáján javítani, hogy a jövőben az olvasóinak még magasabb szintű minőséget nyújthasson.

Mondom még egyszer: a megfelelő hangvétellel tálalt kritika ilyen. Az, hogy „szar vagy, a történeted is szar, a szereplőid is szarok, bár meg se írtad volna az egészet, írd át az elsőtől az utolsó betűig”, nem egy megfelelő hangvétellel tálalt kritika.

Sajnos nem egyszer tapasztaltam már a bloggerek között, hogy egyesek, többnyire olyanok, akik éppen ott és akkor nem tudják majd megvédeni magukat, mások céltáblájává válhatnak. Szerencsére elenyésző az olyan esetek száma, mikor az emberek nem állnak le a kissé gonoszkodva, pimaszul megfogalmazott kommentek megírása után, és még erősebben támadnak, de sajnos előfordul. Nem egyszer.

Az előbb írtam, hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek szabadon véleményezhetik”, mert ez így korrekt. De ez nem ugyanaz, mint hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor vállald ennek a következményeit”, mert nem, ez nem korrekt, ez nem elfogadott, ez nem normális.

Mégis milyen következménye kellene, hogy legyen a művészetnek? Érzitek, miféle burkolt fenyegetés bújik meg a második, kicsavart mondatban?

Nem hazudok, én is olvastam már nem egy olyan amatőr írást, hogy felfutott tőle a szemöldököm a hajam alá, és inkább kiikszeltem az ablakot. Meg olyan is volt, beismerem, hogy megmutattam privátban egy barátomnak, hogy „hallod, ilyet még nem pipáltam”, mert én se vagyok szent, és én sem fogok isteníteni olyat, akit nincs mire, és igenis van, ami nálam is leveri a biztosítékot. Ne legyünk álszentek, mert amúgy az teljesen normális, ha van olyan, amit nem tud befogadni a gyomrunk, vagy amiben sehogy sem tudunk értéket találni. (Például vannak az ilyen tizenévesek által írt vérfertőző erotikus történetek a Wattpaden — én azt hiszem, értem őket, vagy legalábbis úgy vélem, hogy értem őket, de ettől függetlenül inkább kimenekülnék a házból, minthogy egyre is rákattintsak. Bocsi mindenkinek, aki tizenkettő és erotikust ír.)

A kritikát nem mindenki hallja meg, vagy nem úgy hallja meg, ahogyan azt megírták. Lehet írni újra meg újra cikkeket a kritika elfogadásáról, meg magyarázhatod minden egyes háborgónak, hogy de hiszen te csak segíteni akartál azzal, hogy pl. felhívtad a figyelmét egy nagyon egyértelmű helyesírási hibára, egyszerűen mindig lesznek olyanok, akik ezt nem értékelik. El kell fogadni azt is, hogy van, aki nem tudja helyén kezelni a kritikát, és tovább kell lépni.

Egyesek pedig pont erre a továbblépésre nem képesek. Ha a megkritizált író nem fogadja meg a tanácsokat, vagy nem látszik rajta azonnal a fejlődés, akkor odamennek még egyszer, még tízszer, egyre erőszakosabban, egyre durvább hangvétellel próbálják meggyőzni az illetőt, hogy amit csinál, az nem jó. A támadásra pedig normális reakció, ha az illető védekezéssel, esetleg visszatámadással reagál. Ezért kéne egyszerűen ráhagyni.

Konkrétabban eddig talán kétféle esettel találkoztam. Az egyik, mikor egy vagy több ember folyamatosan kommentekkel támad neki az illetőnek, hogy vegye már észre, hogy valamit mennyire rosszul csinál; a másik pedig mikor egy rossznak titulált történetet „bedobnak a közösbe” (például egy írós csoportban), azzal a felszólítással, hogy „nézzétek meg ezt a borzalmat”, ez alatt pedig egyre csak születnek a további cifra szövegek a történet minőségét illetően.

Az ilyeneket látva nekem mindig az a benyomásom támadt, hogy akik ilyen hadjáratszerű lejáratásokat, megaláztatásokat visznek véghez, azok a saját belső frusztrációikat szeretnék kiélni valakin. Talán önbizalomhiányt, talán irigységet, talán múltbeli sérelmeket, esetleg a saját életükből, de teljesen más területről fakadt keserűséget.

A neten a névtelenségből fakadva sokkal könnyebb céltáblává válni, mint a valóságban. Azok, akik mindenáron bántani akarnak valakit, nem látják az illetőt szemtől szemben, nem látják az arcán, mekkora rombolást visznek véghez a szavaikkal, de még egy valós profilképet, igazi adatokat sem látnak az illetőről. Jobb esetben csak egy többnyire semmitmondó művésznevet és egy netről halászott profilképet mutatnak magukból a világnak, és aki akarja, az képes elfeledtetni magával, hogy ez az illető is valós ember, valós érzésekkel.

Bármiről is ír az ember, azt bizonyossággal elmondhatjuk, hogy legtöbbünk képes a lelkének a legbelső kis rezdüléseit kitárni a világnak az alkotásaiban. Esetleg olyan dolgokról írni, amikről a valóságban nem mer beszélni; olyan dolgokról fantáziálni, amikről egyébként tudjuk, hogy nem kellene, de izgalmas; felfedezni önmagunkban olyasmit, amire nincs lehetőségünk a valóságban. Ez mindenkinek más és más, ahogy mindenki különböző mértékben engedi bele önmagát a saját írásába belefolyni, de tény: ott vagyunk a sorainkban. És nem tudja mindenki elviselni, ha ezt a titkos, belső világát éri támadás.

Vannak, akikről egy ilyen hadjárat csak leperegne, elintézik egy vállrándítással, és akkor az utálkozók is megunják a játékukat. Viszont vannak, akik nem tudják ezt feldolgozni, és attól függetlenül, hogy ezek a bántások az interneten keresztül érkeznek, és nem látja egymást szemtől szemben a bántó és az áldozata, még ugyanakkora ütést képesek bevinni az embernek.

Ajánlok egy jó módszert azoknak, akik szeretnek ilyesfajta „játékokat” űzni írópalánta társaikkal: mielőtt elküldöd a kommentedet, képzelj magad elé valakit, akit személyesen ismersz. Lehetőleg olyat, akit kedvelsz is. Képzeld el, hogy ezeket a szavakat, amiket éppen elküldeni készülsz, ennek az ismerősödnek mondod, szemtől szemben. Koncentrálj arra, milyen érzéseket váltana ki belőled, ha ezeket így ki kellene mondanod. Szorongó, kellemetlen érzések ezek? Inkább magadban tartanád a mondandódat, mert érzed, hogy ezzel megbántanád az illetőt?

Ha igen, akkor két dolgot tehetsz. Az egyik, hogy átfogalmazod a hozzászólásodat: ha gonoszkodás van benne, azt húzd ki, és tálald úgy a kritikádat, a tanácsaidat, hogy élőben is ki merd mondani valaki szemébe; a másik, hogy elengeded az egészet. Ez nem jelenti azt, hogy olyan mértékben cenzúrázd a véleményedet, hogy inkább dicsérj valamit, amiben túlontúl sok hibát véltél felfedezni — nem kell hazudni, nem kell elhallgatni a véleményedet, hiszen ennek kinyilvánításához jogod van. De ne gonoszkodj, ne gyűlölködj valakivel csak azért, mert a neten nem látod a reakcióját, szóval mert megteheted.

Ha pedig úgy érzed, hogy tényleg nem tudnád szebben megfogalmazni a véleményedet, akkor inkább ikszeld ki az ablakot. Nem kell neked megváltani a világot. Legalább megkíméled magad attól, hogy szapora szívveréssel ötpercenként frissíted az ablakot, azt várva, hogy az író mikor fog reagálni valamit a csípős kritikádra. Kinek hiányzik ez a plusz, saját magának okozott stressz? Komolyan mondom, akinek olyan kevés idegeskedés van életében, hogy saját magának is indukálja, az ossza meg a világgal a tippjeit.

Az üzenet és a tanulság (már akinek)

Felejtsétek már el azt, hogy a kritikában személyeskedtek, hogy lehordjátok az illetőt, hogy a felmenőit emlegetitek bármilyen kontextusban, hogy arra utasítjátok, hogy hagyja abba az írást. Ne abban éljétek ki a saját frusztrációtokat, hogy megpróbáljátok levezetni máson, átpumpálni idegenekbe, akiken úgysem fogjátok látni a szavaitok hatását.

Vannak olyan történetek, amik tényleg kiverhetik a biztosítékot, van köztük olyan, ami tényleg azért született, hogy borzolja az emberek idegeit. De ne etessétek a trollt, és ne támadjátok a másikat. Ne álljatok össze bandába, hogy rászálljatok egy ismeretlen írópalántára!

Őszintén hiszem azt, hogy a kedves szavak sajnos nem mindig érnek célba, de ezután nem a megtorlás következik, hanem az elengedés. Bármiről is ír a másik, bárhogyan is reagál egy kritikára, a gonoszkodás, a szándékos cyberbullying gerinctelen dolog. Ne élvezze senki, hogy másokat aláz meg és tesz tönkre a szavaival!

Mivel nem látod az illetőt, azt sem láthatod, mekkora pusztítást okoznak a szavaid. Ne te legyél senki életének az elrontója.

Aki úgy érzi, szeretne és tud róla beszélni, ossza meg velem (akár itt, akár privátban), ha hasonló eset szemtanúja volt, esetleg maga az áldozat. Ha tudok, segítek, de néha az is elég, ha van kivel beszélni erről. Szeretném, ha többé nem fordulnánk el bloggertársainktól!

Néhány furcsaság egy író életéből

Azt hiszem, nem véletlenül mondják, hogy az írók és az írópalánták csodabogarak. Nemcsak, hogy máshogy látjuk a világot, hiszen mindenre hajlamosak vagyunk lehetséges történetösszetevőként tekinteni, de akad pár kézzelfogható furcsaság, amit azok, akik sosem írtak történeteket, nem igazán érthetnek meg.

A következőkben csak néhányat szeretnék ezek közül felsorolni, azokat, amik az én életemben leginkább jelen vannak. Ez a bejegyzés most amolyan „használati utasítás”, ami a legtöbb íróra — tapasztalataim szerint legalábbis — igaz, úgyhogy mutassátok meg az értetlenkedő rokonaitoknak/barátaitoknak is a listát!

1. A böngészőm előzményei

Nem, nem kell megijedned, ha a gépemen böngészve azt látod, hogy a közelmúltban rákerestem, hogyan lehet minél rövidebb idő alatt eltüntetni egy holttestet. Ráadásul attól, hogy fiatal nő vagyok, még rákereshetek a terhesség korai tüneteire is, ettől még nem biztos, hogy anyai örömök elé nézek. A sátánista motívumok meg igenis érdekesek, bárki bármit mond! Sőt, szerintem az sem beteges, ha arra kerestem rá, hogy ugyan milyen hatással lenne a Földre, ha egy helyett két holdja lenne… (És egyáltalán, miért szaglászol az előzményeim között?!)

Szerencsére az internet olyan, mint egy óriási, végtelen könyvtár, bármit megtudhatunk, amire szükségünk van a következő történetünkhöz. Éppen ezért az előzményeim miatt nem kell aggódnod, én nem kattantam meg (esetleg az egyik szereplőm igen, és ezért írtam be a Google-be a skizofrénia tüneteit). Egy írónak kutya kötelessége mindig hiteles információkat írni a történetébe, akkor is, ha némelyik csak egy kósza gondolatként szerepel a szövegben. Nem téveszthetjük meg az olvasóinkat, minden apróságra oda kell figyelnünk, ráadásul néha nemmindennapi témákkal is foglalkozunk. Ez egyáltalán nem ördögtől való: például a holttest eltüntetése lehet egy bűnügyi regény alapja, illetve lehet életében először terhes a szereplőm, vagy megpróbálok egy új világot kitalálni a science-fiction történetemhez.

2. A számítógép fölé görnyedve töltött órák

Hogy? Hogy már sok órája ülök a gép előtt és a külvilágról tudomást sem véve csak pötyögök? És hogy ezzel számottevő időt pazarolok el az életemből?

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az életemet nem a számítógép előtt ülve kell leélnem, meg hogy odakint milyen kellemesen csicseregnek a madarak, meg a friss levegő kell a szervezetemnek, de én most írok. És ha engem elkap az ihlet, a hangulat, a munkakedv, nevezzük akárminek, akkor igenis képes vagyok hosszú órákon keresztül csattogni a billentyűzeten, írni az újabb és újabb jeleneteket, és közben szinte teljesen kizárom a külvilágot.

Néha azt látod, hogy nem gépelek, csak kattintgatok, de olyankor az 1-es pont lép életbe, és valószínűleg (vagyis jobb esetben) nem a Facebookon böngészek, hanem kutatómunkát végzek a következő történetemhez. Esetleg mások munkáit olvasom, vagy egy saját régebbi írásommal foglalkozom, vagy írástechnikai anyagok olvasásával fejlődöm. Egy a lényeg: én ilyenkor nem csak üres fejjel tekintek magam elé, hanem dolgozom, és számomra ez a munka/hobbi az egyik legfontosabb az életemben.

Ja, és még egy lényeg: csak abban az esetben zökkents ki ilyenkor, ha a) ég a ház, b) kitört a zombiapokalipszis vagy c) kész az ebéd.

3. Borzalmasnak titulált könyvek a polcomon

Soha senki nem érti, hogy ha kézbe veszek egy könyvet, amiről kiderül, hogy bűnrossz (vagy még jobb, ha már előre tudom, hogy az lesz!), akkor azt miért nem teszem félre, miért kell nekem mindenáron befejezni. Plusz pont az értetlenkedők részére, ha állandóan hangosan panaszkodom, hogy mennyire utálom ezt a könyvet, mégis hogy jelenhetett ez meg, esetleg azzal fenyegetőzöm, hogy kivágom az egész kötetet a csukott ablakon át.

Szerintem néha igenis időt (és életkedvet) kell áldozni azokra a könyvekre is, amik nem nyerik el a tetszésünket. Tulajdonképpen ez az egész arról szól, hogy más szövegében a hibát mindig sokkal könnyebb észrevenni, mint a sajátunkban, szóval ez tulajdonképpen egy tanulási folyamat. Megvizsgálom a kéziratot az elejétől a végéig, próbálom „írói szemmel” nézni, és meghatározni a felmerülő problémákat. Ha a hibákat tudatosítani tudom, akkor később ezeket felismerhetem a saját írásaimban is, és kigyomlálhatom a gyengébb részeket. Végül is így könnyebb, meg inkább én találjam meg így a saját hibáimat, mint egy olvasóm vagy a szerkesztő.

 

Az én életemben ezek a leggyakrabban előforduló furcsaságok, ráadásul ezek szerintem tipikusak is, így a legtöbb író és írópalánta számára ismerősek lehetnek. Nyugodtan mutassátok meg a nem író ismerőseiteknek, akik folyton megkérdőjelezik az ép elmeállapototokat, hivatkozzatok ezekre! 🙂 Esetleg ki tudjátok valamivel egészíteni a listámat? Nektek milyen írós furcsaságaitok vannak, amit nem érthetnek azok, akik ilyesmivel még nem próbálkoztak?

Kifakadások a Wattpad romló színvonaláról

Az utóbbi időben eléggé elterjedt szokássá vált a Wattpad romló színvonalának felemlegetése. Ezt a témát szeretném most körbejárni, főleg a saját véleményemet leírni. Ez természetesen nem szentírás, így előfordulhat, hogy netán egyeseknek rosszul fog esni néhány sor (bár igyekszem a tőlem megszokott pártatlan megfogalmazást hozni), de tudjuk: akinek nem inge… Akinek pedig igen, az vegye is fel.

Először is: mi az a Wattpad?

Szeretném azoknak az olvasóimnak is érthetően felvázolni a helyzetet, akik nem használják vagy nem ismerik a Wattpad rendszerét (főleg, mert amiről írok, az nem csak a Wattpadre jellemző, hanem érdekes lehet minden írópalántának). Tulajdonképpen ez egy írós közösségi oldal: megoszthatod a saját írásaidat másokkal, az olvasóid kommentelhetnek, csillagozással kifejezhetik tetszésüket az egyes fejezeteket illetően, követhetik a munkásságodat. Írhattok egymásnak leveleket, üzenhetsz egyszerre az összes követődnek, ezáltal kialakulhatnak beszélgetések írók és olvasók között, éppen ezért neveztem inkább közösségi oldalnak a Wattpad rendszerét, hiszen így kicsit több, mint egy szimpla írásmegosztó oldal. Nálunk az utóbbi években vált egyre népszerűbbé, de nem csak magyarul lehet rajta olvasni, sőt, szerintem a magyar nyelvű történetek csak egy nagyon kis szegletét teszik ki a Wattpad írásainak. Tulajdonképpen egy jó hely az amatőr íróknak gyakorlásra, ismerkedésre, az első komolyabb visszajelzések begyűjtésére.

Ez így nagyon jól hangzik, de akkor mi a probléma?

Az utóbbi időben egyre több kritika éri a Wattpad magyar részének színvonalát, elsősorban azok az írópalánták miatt, akik vagy helyesírási hibáktól hemzsegő, szinte értelmetlenül megfogalmazott, maximum 200 szavas fejezeteket ontanak magukból, vagy fiatal koruk és tapasztalatlanságuk ellenére tabukat döntögető erotikus témákat próbálnak feszegetni. Erre csak tetézik, hogy az ilyen történetek alá sokszor teljesen felesleges építő jellegű kritikát írni kedvesen és segítő szándékkal, mert az esetek többségében nem érkezik rá reakció, vagy a kedves írópalánta jobb esetben lesöpri a véleményt a válláról azt hajtogatva, hogy neki márpedig ez így jó. Rosszabb esetben elküld melegebb éghajlatra, amiért kötekedsz, akkor is, ha valójában nem kötekedsz.

Ennél kicsit konkrétabban?

A probléma szerintem mindkét félben gyökerezik: egyrészről vannak olyan kezdők, akik nem veszik jó néven, ha megkapják életük első kritikáját, és szembesülnek vele, hogy nem tökéletes, amiről írnak; másrészt azok között, akik hosszabb ideje írnak, sokan mintha elfelejtették volna a saját kezdeti próbálkozásaikat. Hangsúlyozni igyekeztem, de ki is emelném: nincs baj minden kezdővel vagy minden haladóval (hívjuk őket ezentúl így, de persze mindenki tulajdonképpen csak amatőr írópalánta).

Korábban már többször foglalkoztam a témával, például A kezdő írók bátorításának hiányáról című írásomban is. Most csak röviden megyek bele, de a probléma alapja ugyanaz: néhányan mintha attól félnének, hogy a hirtelen megjelenő újak, akik még abszolút nem látnak bele a megszokott rendszerbe, és tényleg fogalmuk sincs, hogyan kell írni, majd jól kitúrják a régieket a helyükről. Csak ezek a „veteránok” elfelejtik, hogy mindenkinek alulról kell kezdenie, és aki még sosem írt semmit, az honnan is tudhatná, hogyan kell csinálni? Egyáltalán honnan veszik, hogy ezek a kezdők sosem fejlődhetnek, csak azért, mert gyengén kezdenek?

Nem akarok álszent lenni: nem mondom, hogy a kezdő írók történeteit isteníteni kellene, sem azt, hogy óvjuk a lelküket a csalódástól, és ne szembesítsük őket azzal a ténnyel, hogy van még min javítaniuk. Sőt, továbbmegyek, és kijelentem, hogy nekem is bántja az ízlésemet, mikor helyesírási hibáktól hemzsegő, fél oldalt sem elérő fejezetekben ír valaki olyan témákról, mint pl. egy (mostoha)apa és lánya vérfertőző kapcsolata, és megpróbálja ezt úgy beállítani, mintha romantikus lenne, vagy legalábbis nem lenne vele probléma, nem bántja a szereplőket a saját erkölcsük. Természetesen ezeket a történeteket én sem tartom sokra, mert bár úgy vélem, hogy az irodalom arra is való, hogy ezeket a komoly tabutémákat is elővegyük, ezekkel mindenképp körültekintően kell bánni, amit néhányan (főleg Wattpaden, és főleg az utóbbi időben igazán fiatalok) abszolút elmulasztanak.

Hogyan tudok én ezen mégis felülkerekedni?

Nagyon egyszerű: ha valami ellen nem tudok tenni, akkor azon nem idegeskedem (ki mondta, hogy az Oroszlánkirályból nem lehet jó dolgokat tanulni? Hakuna matata!). Igazából ennél azért kicsit összetettebb a dolog, ezt is bontsuk két részre: van, ami ellen nem tudok tenni, és van, ami ellen igen.

Mit nem tudok megváltoztatni?

A Wattpad a rendszeréből adódóan mindig is nyitva állt és ezután is nyitva lesz a teljesen amatőr írók előtt, hiszen nincs előzetes moderálás, és ez egyszerre az előnye és a hátránya is az oldalnak. Jó dolog, mert tényleg mindenki egyenlő esélyekkel indul, egy teljesen kezdő is feltöltheti az írását, másrészt pedig ugye emiatt sokszor olyan írások is felkerülnek, amik igencsak borzolják a közösség kedélyét. A moderálás hiányából adódóan mindig lesz egy gyengébb réteg, ezt el kell fogadni, akinek nem tetszik, hogy a története más, neki nem tetsző írások között olvasható, az keressen előmoderált oldalt, vagy készítsen magának saját blogot.

Mit tudok, illetve tudunk tenni?

Egyértelmű: javítjuk a színvonalat. Nyilván nem lehet mindenkire hatni, mert igenis vannak olyanok (kezdők és haladók között egyaránt), akinek hiába írsz segítő szándékkal, hogy felhívd a figyelmét a hibájára, akad olyan írópalánta, aki még akkor is kiborul a hibák kiemelésétől, ha kifejezetten ő kért kritikát. Ők az előző pontba esnek, akiken csúnyán szólva nem lehet segíteni: ha az ember nem hallgat senkire, akkor is fejlődhet, csak lassabban és kínkeservesebben, mintha meghallgatná mások tanácsait (persze nem mindegy, hogy milyen tanácsokat, mert erről is írtam korábban, mikor konkrétan Wattpadről ollóztam össze mindenféle sületlenséget, amit az ottani felhasználók írós szabályokként próbáltak ráerőszakolni a népre, meg írtam azokról az amatőr kritikusfajtákról, akikre nem szabad hallgatni, mert pár vonásukkal elárulják, hogy igazából fogalmuk sincs, miről hadoválnak).

Vannak viszont olyanok, akik egyenesen megtisztelőnek érzik, ha felkarolják őket a haladók, szeretnének és hajlandóak is fejlődni. Velük igenis kell törődni, miattuk nem szabad egy kalap alá venni minden kezdőt. Én is azért írom ezeket a cikkeket, hogy azokat segítsem, akik még nálam is kezdőbb szinten állnak, és mindig jólesik hallani/olvasni, amikor azt mondják, hogy igenis hasznos volt leírnom a gondolataimat és a tapasztalataimat. Szóval az egyik megoldás: terjeszd a valós tudást!

A másik módszer, az az, hogy példát mutatunk, tehát a saját történeteink színvonalat igyekszünk egyre magasabb szintre emelni. Magyarul gyakorolj, tanulj, építsd be a megszerzett tudást a műveidbe, és tedd magad is jobbá a Wattpadet! Igazából ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert nemrég már szó volt arról is, hogy egyre szaporodnak azok az írások, amiket direkt rosszul írtak meg az egyébként jó írók — szimplán azért, hogy egy nagyon elfuserált görbe tükröt mutassanak a világnak. Őszintén szólva én nem látom logikusnak, hogy a romló színvonalat azzal próbáljuk meg megváltoztatni, hogy szándékosan még rosszabbat írunk, de erről is kifejtettem a véleményemet az erről szóló bejegyzésemben bővebben.

Összességében tehát szerintem felül kellene kerekedni azon, hogy mindenki csak sír a Wattpad romló színvonaláról, ne adj’ isten abban látja a legjobb szórakozását, hogy közröhej tárgyává teszi mások kezdő írásait (és most megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem: idiótaságokon vihorászni más, mint kezdőkön). Mi sem mutatja jobban a helyzetet, mint hogy van már olyan Wattpades FB csoport, ahonnét ki lettek tiltva a Wattpad romlását hosszasan fejtegető megnyilvánulások és azok a bejegyzések, amik a kezdők hibáktól hemzsegő történeteinek képernyőfotóit tartalmazzák. Megsúgom, hogy ha csak azért teszel ki valamit, hogy kinyilvánítsd, hogy mennyire rosszat találtál, azzal csak azt sugallod, hogy mekkora ásznak érzed magad, és hogy lenézed a kezdőket. Nem, nem ettől leszel f@szagyerek. Hanem ha teszel ellene. Ha jobban tudsz csinálni valamit, akkor segíts azoknak, akik még ügyetlenebbek, a lényeg, hogy le kell szállni a magas lóról.

Tényleg ne legyünk álszentek

De komolyan, semmilyen értelemben sem.

Az, hogy szállj le a magas lóról, nem azt jelenti, hogy nem lehetsz tisztában azzal, hogy igenis vannak, akiknél jobban írsz, és nem jelent beképzeltséget, ha ezt elismered. Nem kell mindenkinek álszent módon hangoztatni, hogy „de hát én nem is vagyok olyan jó”, ha dicsérik, nem ezt mondom. Szerintem a fejlődéshez az is hozzátartozik, hogy legyünk tisztában a képességeinkkel, de ne higgyük azt, hogy ez bármire is feljogosít minket azokkal szemben, akik nem ugyanott tartanak.

Sőt, azt is nyugodtan beismerhetjük, hogy szeretnénk a lehető legtöbb emberhez eljuttatni az írásainkat. Benne van ez a pakliban onnantól kezdve, hogy az ember felteszi az írásait a netre, nincs ezen mit szépíteni, nem ördögtől való dolog. Aki nem akarja, hogy olvassák, az ír a fióknak.

Akkor egy kicsit a visszajelzésekről

Mint már az előbb is írtam, egyáltalán nem kell félni beismerni, hogy ha az ember már kitette a netre az írásait, akkor szeretné azokat minél nagyobb tömegekhez eljuttatni, véleményeket bezsebelni másoktól, és az is teljesen normális, ha szeretnénk, hogy a visszajelzések többsége pozitív hangvételű legyen. Ennek ellenére néha úgy érzem, hogy egyesek nincsenek tisztában a véleményezés nagy kérdéseivel.

Például mikor kikerültek a Facebook-csoportokba a korábban említett megszégyenítések (mármint a gyengébb sztorik képernyőfotói), mindig akadt a bejegyzések alatt legalább két-három ember, akinek sehonnét sem volt ismerős számomra a neve (pedig figyelni szoktam az írós csoportokat), és mégis rosszul esett nekik, hogy bezzeg ők véleményt sem kapnak. Pedig ez sajnos ma már nem így megy, én úgy látom, hogy egyszerűen a minőség önmagában nem elég arra, hogy az olvasók rátaláljanak a történetre — és a kulcsszó itt az volt, hogy rátaláljanak, ugyanis gondoljatok bele, valószínűleg több száz (ha nem több ezer) történetet olvashatnak az emberek ingyen a neten. Egyszerűen fel kell ismerni azt, hogy minimális reklám nélkül az ember nem tud eljutni a közönségéhez: nem kell nagy dolgokra gondolni, de ha pl. az említettek valaha közzétették volna az írásaikat a direkt emiatt fenntartott Wattpad csoportban, akkor nem lennének azon kiborulva, hogy bezzeg azok a bizonyos kezdők több visszajelzést kapnak.

Ellentmondásos viszont, hogy az emberek véleményre szomjaznak, de mégsem mindegy nekik, hogy milyen kommentek érkeznek. Korábban arról is írtam már, hogy milyen általános lenézés övezi azokat, akik csak pár szóban fejezik ki a tetszésüket (”Folytit hamar légyszi!!”), de amikor az emberek azért morognak, mert az igazán kezdő történetek alatt sok a komment, akkor tulajdonképpen ezeket irigylik. Ezzel szerintem igazából akkora baj nincs, mert mint kifejtettem a másik cikkben, szerintem ezek a vélemények is sokat érnek (hiszen aki rövidebben írt, az ugyanúgy elolvasta az egész írást, és ugyanúgy tetszett neki — mi mást várhatnánk el ezen felül? A többi már csak ráadás szerintem). Az önellentmondás viszont már igenis nagy baj szerintem.

Irigykedés?

Mert komolyan, mi más állhat annak a hátterében, hogy valakit zavar, hogy egy kezdő, ügyetlenkedő író több figyelmet, visszajelzést és követőt kap? Nem hiszem, hogy a világ felborult rendje miatt zavarna ez bárkit is, inkább az motoszkálhat az emberek fejében, hogy „miért követik ezt a szemetet, ha egyszer én / a haverom / XY akire én is felnézek” sokkal jobban ír?

Én már ezt a fajta idegeskedést, úgy érzem, rég elengedtem. Főleg azért, amit már írtam, hogy ami ellen nem tehetek, azért nem idegeskedek, viszont azt hiszem, tiszta a lelkiismeretem azáltal, hogy a blogomon megpróbálok minél többet átadni abból, amit én már megtapasztaltam és megtanultam, és ezen felül is szoktam segíteni az írótársaimnak (és nemcsak, hogy tiszta ettől a lelkiismeretem, de jól is érzem magam tőle).

Szerintem ez a titok nyitja: el kell engedni. Ha ezer ember megelégszik azokkal a történetekkel, amik számomra szinte olvashatatlanok, akkor én nem vágyom arra az ezer olvasóra — viszont azt is tudni kell, hogy az az ezer ember nem csak egy történetet olvas, elvégre mind ingyen tesszük közzé az írásainkat, annyira azért nem kell versenyeznünk, mint a kiadott könyveknek.

A másik nyitja a dolognak pedig az, amit már korábban is leírtam: nem megyünk sokra a panaszkodással, de fejleszthetjük magunkat és a társainkat, és ezáltal hozzájárulhatunk nemcsak a Wattpad, hanem általánosságban véve az amatőr írók munkáinak javulásához. Viszont ne legyünk telhetetlenek, mert mindig lesznek kezdők, mindig lesznek rossz divathullámok, de ezeken szerintem nem szabadna túlzottan fennakadni. Hiszen akinek az a cél lebeg a szeme előtt, hogy ő maga minél jobb íróvá váljon, az ne hátrafelé tekintgessen, hogy mit csinálnak a többiek, ne mérgelődjön ennyire amatőr dolgokon, hanem tényleg előre figyeljen, a fejlődésre, az útra, amit még meg akar tenni.

 

Szerintetek mit tehetnénk még a kezdő írók felkarolásaként? Vagy mindenki haladjon, fejlődjön a maga tempójában, törődjünk a saját dolgunkkal? Várom a véleményeteket a cikk bármelyik részét illetően!

1234

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás