• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Cyberbullying a bloggerek között

Az internet akár egy igazán sötét hely is lehet.

Igazából évek óta újra és újra megfogadom magamnak, hogy nem bonyolódom bele többé idétlen, gyermeteg netes vitákba, nem állok le belekötni idegenek hülyeségeibe, nem csatlakozom be már elkezdődött anyázásokba — mert nincs rá időm. Meg úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak azt az állapotot, amikor remegő ujjakkal legépelek valamit, és az enter lenyomása után szaporán dobogó szívvel várom, hogy mit fog reagálni a másik fél. Felnőttem ehhez, úgy érzem.

Néha mégis nehéz megállni. Sokszor sikerült már, úgyhogy tulajdonképpen elértem a célomat, már nem bonyolódom bele mindenbe, ami kicsit is szíven üt a blogos és az írós világban. De van valami, ami a mai napig kihoz a sodromból: a cyberbullying.

Mi az a cyberbullying?

Egyszerűen megfogalmazva: elektronikus zaklatás. Főleg tinik körében jelenik meg, és számos megnyilvánulási formája van, például a hírnevet rontó pletykák terjesztése, a személyiséglopás, az online érkező fenyegetések és a többi.

Na de kezdjük az elejéről.

Jó vagy rossz dolog-e az, hogy álnevet használunk?

Korábban már foglalkoztam ezzel a témával a 10 érv a neved felvállalása mellett című írásomban, és még mindig kiállok amellett, hogy igenis jó dolog felvállalni a nevünket online, a blogunkon. Nekem ennek ellenére van „művésznevem”, de emellett jól látható a fényképem a blogon, és a saját nevemet is feltüntetem. Egyszerűen nem szeretném összemosni az otthoni, egyetemi (később majd szakmai) nevemet a szórakoztató irodalombelivel, ennyiről van szó. Természetesen azt is megértem, hogy van pár eset, mikor az illető tényleg jogosan nem akarja felvállalni a saját nevét az olvasói előtt, de szeretném leszögezni, hogy nem is erről beszélek most.

Én mindig azt fogom mondani, hogy igen, jó dolog felvállalni a nevünket a blogon, előnyünkre válhat, ha a személyes ismerőseinknek beszélünk a hobbinkról, főleg akkor, ha úgy érezzük, hogy szeretnénk, ha ez az időtöltés több lenne puszta szórakozásnál. Ettől függetlenül persze elfogadom, hogy mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy vállalja-e az arcát, a nevét az írásaihoz.

Mi köze van ennek a cyberbullyinghez?
Egyáltalán létezik ez a bloggerek, írópalánták körében?

Néha én is megdöbbenek ezen. Az én naiv kis lelkem azt feltételezte sokáig, hogy az író(palántá)k egyik fő tulajdonsága az empátia, és hogy ezt nem csak a karaktereikkel szemben alkalmazzák, hanem akkor már a való életben is, a társaikkal.

Azt nem mondanám ki konkrétan, hogy ebben tévedtem; inkább rájöttem, hogy az írók, művészek, bloggerek sem egyfélék, és köztük is vannak kevésbé szimpatikus arcok.

„Ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek azt szabadon véleményezhetik is”, mondják sokan, és én azt hiszem, hogy egyesek már-már groteszk módon képesek kicsavarni és a saját szájízük szerint újraértelmezni ezt a gondolatot.

Hiszem, hogy a véleménynyilvánítás szabad, és ha egy amatőr író vagy blogger kitette a netre az új bejegyzését, akkor én elolvasás után, ha úgy érzem, hogy valamit lehetne rajta javítani, akkor ezt szabadon leírhatom komment formájában. Nem kötelező magamban tartanom, de ugyanígy nem kötelező (még csak el sem várható), hogy privát formában keressem fel az írót, és engedélyt kérjek tőle a tanácsaim vagy az ő írásában fellelhető hibák felsorolására a nyilvános felületen. A megfelelő hangvétellel tálalt kritika nem bántó, nem sértő, nem járatja le az olvasói előtt az írót, sőt: szerintem kifejezetten pozitív benyomást kelt, ha az író képes elfogadni a felajánlott segítséget, ha elismeri, hogy amit alkotott, az nem tökéletes, és kész a munkáján javítani, hogy a jövőben az olvasóinak még magasabb szintű minőséget nyújthasson.

Mondom még egyszer: a megfelelő hangvétellel tálalt kritika ilyen. Az, hogy „szar vagy, a történeted is szar, a szereplőid is szarok, bár meg se írtad volna az egészet, írd át az elsőtől az utolsó betűig”, nem egy megfelelő hangvétellel tálalt kritika.

Sajnos nem egyszer tapasztaltam már a bloggerek között, hogy egyesek, többnyire olyanok, akik éppen ott és akkor nem tudják majd megvédeni magukat, mások céltáblájává válhatnak. Szerencsére elenyésző az olyan esetek száma, mikor az emberek nem állnak le a kissé gonoszkodva, pimaszul megfogalmazott kommentek megírása után, és még erősebben támadnak, de sajnos előfordul. Nem egyszer.

Az előbb írtam, hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor bizony vállald, hogy az emberek szabadon véleményezhetik”, mert ez így korrekt. De ez nem ugyanaz, mint hogy „ha kitetted a szövegedet a netre, akkor vállald ennek a következményeit”, mert nem, ez nem korrekt, ez nem elfogadott, ez nem normális.

Mégis milyen következménye kellene, hogy legyen a művészetnek? Érzitek, miféle burkolt fenyegetés bújik meg a második, kicsavart mondatban?

Nem hazudok, én is olvastam már nem egy olyan amatőr írást, hogy felfutott tőle a szemöldököm a hajam alá, és inkább kiikszeltem az ablakot. Meg olyan is volt, beismerem, hogy megmutattam privátban egy barátomnak, hogy „hallod, ilyet még nem pipáltam”, mert én se vagyok szent, és én sem fogok isteníteni olyat, akit nincs mire, és igenis van, ami nálam is leveri a biztosítékot. Ne legyünk álszentek, mert amúgy az teljesen normális, ha van olyan, amit nem tud befogadni a gyomrunk, vagy amiben sehogy sem tudunk értéket találni. (Például vannak az ilyen tizenévesek által írt vérfertőző erotikus történetek a Wattpaden — én azt hiszem, értem őket, vagy legalábbis úgy vélem, hogy értem őket, de ettől függetlenül inkább kimenekülnék a házból, minthogy egyre is rákattintsak. Bocsi mindenkinek, aki tizenkettő és erotikust ír.)

A kritikát nem mindenki hallja meg, vagy nem úgy hallja meg, ahogyan azt megírták. Lehet írni újra meg újra cikkeket a kritika elfogadásáról, meg magyarázhatod minden egyes háborgónak, hogy de hiszen te csak segíteni akartál azzal, hogy pl. felhívtad a figyelmét egy nagyon egyértelmű helyesírási hibára, egyszerűen mindig lesznek olyanok, akik ezt nem értékelik. El kell fogadni azt is, hogy van, aki nem tudja helyén kezelni a kritikát, és tovább kell lépni.

Egyesek pedig pont erre a továbblépésre nem képesek. Ha a megkritizált író nem fogadja meg a tanácsokat, vagy nem látszik rajta azonnal a fejlődés, akkor odamennek még egyszer, még tízszer, egyre erőszakosabban, egyre durvább hangvétellel próbálják meggyőzni az illetőt, hogy amit csinál, az nem jó. A támadásra pedig normális reakció, ha az illető védekezéssel, esetleg visszatámadással reagál. Ezért kéne egyszerűen ráhagyni.

Konkrétabban eddig talán kétféle esettel találkoztam. Az egyik, mikor egy vagy több ember folyamatosan kommentekkel támad neki az illetőnek, hogy vegye már észre, hogy valamit mennyire rosszul csinál; a másik pedig mikor egy rossznak titulált történetet „bedobnak a közösbe” (például egy írós csoportban), azzal a felszólítással, hogy „nézzétek meg ezt a borzalmat”, ez alatt pedig egyre csak születnek a további cifra szövegek a történet minőségét illetően.

Az ilyeneket látva nekem mindig az a benyomásom támadt, hogy akik ilyen hadjáratszerű lejáratásokat, megaláztatásokat visznek véghez, azok a saját belső frusztrációikat szeretnék kiélni valakin. Talán önbizalomhiányt, talán irigységet, talán múltbeli sérelmeket, esetleg a saját életükből, de teljesen más területről fakadt keserűséget.

A neten a névtelenségből fakadva sokkal könnyebb céltáblává válni, mint a valóságban. Azok, akik mindenáron bántani akarnak valakit, nem látják az illetőt szemtől szemben, nem látják az arcán, mekkora rombolást visznek véghez a szavaikkal, de még egy valós profilképet, igazi adatokat sem látnak az illetőről. Jobb esetben csak egy többnyire semmitmondó művésznevet és egy netről halászott profilképet mutatnak magukból a világnak, és aki akarja, az képes elfeledtetni magával, hogy ez az illető is valós ember, valós érzésekkel.

Bármiről is ír az ember, azt bizonyossággal elmondhatjuk, hogy legtöbbünk képes a lelkének a legbelső kis rezdüléseit kitárni a világnak az alkotásaiban. Esetleg olyan dolgokról írni, amikről a valóságban nem mer beszélni; olyan dolgokról fantáziálni, amikről egyébként tudjuk, hogy nem kellene, de izgalmas; felfedezni önmagunkban olyasmit, amire nincs lehetőségünk a valóságban. Ez mindenkinek más és más, ahogy mindenki különböző mértékben engedi bele önmagát a saját írásába belefolyni, de tény: ott vagyunk a sorainkban. És nem tudja mindenki elviselni, ha ezt a titkos, belső világát éri támadás.

Vannak, akikről egy ilyen hadjárat csak leperegne, elintézik egy vállrándítással, és akkor az utálkozók is megunják a játékukat. Viszont vannak, akik nem tudják ezt feldolgozni, és attól függetlenül, hogy ezek a bántások az interneten keresztül érkeznek, és nem látja egymást szemtől szemben a bántó és az áldozata, még ugyanakkora ütést képesek bevinni az embernek.

Ajánlok egy jó módszert azoknak, akik szeretnek ilyesfajta „játékokat” űzni írópalánta társaikkal: mielőtt elküldöd a kommentedet, képzelj magad elé valakit, akit személyesen ismersz. Lehetőleg olyat, akit kedvelsz is. Képzeld el, hogy ezeket a szavakat, amiket éppen elküldeni készülsz, ennek az ismerősödnek mondod, szemtől szemben. Koncentrálj arra, milyen érzéseket váltana ki belőled, ha ezeket így ki kellene mondanod. Szorongó, kellemetlen érzések ezek? Inkább magadban tartanád a mondandódat, mert érzed, hogy ezzel megbántanád az illetőt?

Ha igen, akkor két dolgot tehetsz. Az egyik, hogy átfogalmazod a hozzászólásodat: ha gonoszkodás van benne, azt húzd ki, és tálald úgy a kritikádat, a tanácsaidat, hogy élőben is ki merd mondani valaki szemébe; a másik, hogy elengeded az egészet. Ez nem jelenti azt, hogy olyan mértékben cenzúrázd a véleményedet, hogy inkább dicsérj valamit, amiben túlontúl sok hibát véltél felfedezni — nem kell hazudni, nem kell elhallgatni a véleményedet, hiszen ennek kinyilvánításához jogod van. De ne gonoszkodj, ne gyűlölködj valakivel csak azért, mert a neten nem látod a reakcióját, szóval mert megteheted.

Ha pedig úgy érzed, hogy tényleg nem tudnád szebben megfogalmazni a véleményedet, akkor inkább ikszeld ki az ablakot. Nem kell neked megváltani a világot. Legalább megkíméled magad attól, hogy szapora szívveréssel ötpercenként frissíted az ablakot, azt várva, hogy az író mikor fog reagálni valamit a csípős kritikádra. Kinek hiányzik ez a plusz, saját magának okozott stressz? Komolyan mondom, akinek olyan kevés idegeskedés van életében, hogy saját magának is indukálja, az ossza meg a világgal a tippjeit.

Az üzenet és a tanulság (már akinek)

Felejtsétek már el azt, hogy a kritikában személyeskedtek, hogy lehordjátok az illetőt, hogy a felmenőit emlegetitek bármilyen kontextusban, hogy arra utasítjátok, hogy hagyja abba az írást. Ne abban éljétek ki a saját frusztrációtokat, hogy megpróbáljátok levezetni máson, átpumpálni idegenekbe, akiken úgysem fogjátok látni a szavaitok hatását.

Vannak olyan történetek, amik tényleg kiverhetik a biztosítékot, van köztük olyan, ami tényleg azért született, hogy borzolja az emberek idegeit. De ne etessétek a trollt, és ne támadjátok a másikat. Ne álljatok össze bandába, hogy rászálljatok egy ismeretlen írópalántára!

Őszintén hiszem azt, hogy a kedves szavak sajnos nem mindig érnek célba, de ezután nem a megtorlás következik, hanem az elengedés. Bármiről is ír a másik, bárhogyan is reagál egy kritikára, a gonoszkodás, a szándékos cyberbullying gerinctelen dolog. Ne élvezze senki, hogy másokat aláz meg és tesz tönkre a szavaival!

Mivel nem látod az illetőt, azt sem láthatod, mekkora pusztítást okoznak a szavaid. Ne te legyél senki életének az elrontója.

Aki úgy érzi, szeretne és tud róla beszélni, ossza meg velem (akár itt, akár privátban), ha hasonló eset szemtanúja volt, esetleg maga az áldozat. Ha tudok, segítek, de néha az is elég, ha van kivel beszélni erről. Szeretném, ha többé nem fordulnánk el bloggertársainktól!

Néhány furcsaság egy író életéből

Azt hiszem, nem véletlenül mondják, hogy az írók és az írópalánták csodabogarak. Nemcsak, hogy máshogy látjuk a világot, hiszen mindenre hajlamosak vagyunk lehetséges történetösszetevőként tekinteni, de akad pár kézzelfogható furcsaság, amit azok, akik sosem írtak történeteket, nem igazán érthetnek meg.

A következőkben csak néhányat szeretnék ezek közül felsorolni, azokat, amik az én életemben leginkább jelen vannak. Ez a bejegyzés most amolyan „használati utasítás”, ami a legtöbb íróra — tapasztalataim szerint legalábbis — igaz, úgyhogy mutassátok meg az értetlenkedő rokonaitoknak/barátaitoknak is a listát!

1. A böngészőm előzményei

Nem, nem kell megijedned, ha a gépemen böngészve azt látod, hogy a közelmúltban rákerestem, hogyan lehet minél rövidebb idő alatt eltüntetni egy holttestet. Ráadásul attól, hogy fiatal nő vagyok, még rákereshetek a terhesség korai tüneteire is, ettől még nem biztos, hogy anyai örömök elé nézek. A sátánista motívumok meg igenis érdekesek, bárki bármit mond! Sőt, szerintem az sem beteges, ha arra kerestem rá, hogy ugyan milyen hatással lenne a Földre, ha egy helyett két holdja lenne… (És egyáltalán, miért szaglászol az előzményeim között?!)

Szerencsére az internet olyan, mint egy óriási, végtelen könyvtár, bármit megtudhatunk, amire szükségünk van a következő történetünkhöz. Éppen ezért az előzményeim miatt nem kell aggódnod, én nem kattantam meg (esetleg az egyik szereplőm igen, és ezért írtam be a Google-be a skizofrénia tüneteit). Egy írónak kutya kötelessége mindig hiteles információkat írni a történetébe, akkor is, ha némelyik csak egy kósza gondolatként szerepel a szövegben. Nem téveszthetjük meg az olvasóinkat, minden apróságra oda kell figyelnünk, ráadásul néha nemmindennapi témákkal is foglalkozunk. Ez egyáltalán nem ördögtől való: például a holttest eltüntetése lehet egy bűnügyi regény alapja, illetve lehet életében először terhes a szereplőm, vagy megpróbálok egy új világot kitalálni a science-fiction történetemhez.

2. A számítógép fölé görnyedve töltött órák

Hogy? Hogy már sok órája ülök a gép előtt és a külvilágról tudomást sem véve csak pötyögök? És hogy ezzel számottevő időt pazarolok el az életemből?

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az életemet nem a számítógép előtt ülve kell leélnem, meg hogy odakint milyen kellemesen csicseregnek a madarak, meg a friss levegő kell a szervezetemnek, de én most írok. És ha engem elkap az ihlet, a hangulat, a munkakedv, nevezzük akárminek, akkor igenis képes vagyok hosszú órákon keresztül csattogni a billentyűzeten, írni az újabb és újabb jeleneteket, és közben szinte teljesen kizárom a külvilágot.

Néha azt látod, hogy nem gépelek, csak kattintgatok, de olyankor az 1-es pont lép életbe, és valószínűleg (vagyis jobb esetben) nem a Facebookon böngészek, hanem kutatómunkát végzek a következő történetemhez. Esetleg mások munkáit olvasom, vagy egy saját régebbi írásommal foglalkozom, vagy írástechnikai anyagok olvasásával fejlődöm. Egy a lényeg: én ilyenkor nem csak üres fejjel tekintek magam elé, hanem dolgozom, és számomra ez a munka/hobbi az egyik legfontosabb az életemben.

Ja, és még egy lényeg: csak abban az esetben zökkents ki ilyenkor, ha a) ég a ház, b) kitört a zombiapokalipszis vagy c) kész az ebéd.

3. Borzalmasnak titulált könyvek a polcomon

Soha senki nem érti, hogy ha kézbe veszek egy könyvet, amiről kiderül, hogy bűnrossz (vagy még jobb, ha már előre tudom, hogy az lesz!), akkor azt miért nem teszem félre, miért kell nekem mindenáron befejezni. Plusz pont az értetlenkedők részére, ha állandóan hangosan panaszkodom, hogy mennyire utálom ezt a könyvet, mégis hogy jelenhetett ez meg, esetleg azzal fenyegetőzöm, hogy kivágom az egész kötetet a csukott ablakon át.

Szerintem néha igenis időt (és életkedvet) kell áldozni azokra a könyvekre is, amik nem nyerik el a tetszésünket. Tulajdonképpen ez az egész arról szól, hogy más szövegében a hibát mindig sokkal könnyebb észrevenni, mint a sajátunkban, szóval ez tulajdonképpen egy tanulási folyamat. Megvizsgálom a kéziratot az elejétől a végéig, próbálom „írói szemmel” nézni, és meghatározni a felmerülő problémákat. Ha a hibákat tudatosítani tudom, akkor később ezeket felismerhetem a saját írásaimban is, és kigyomlálhatom a gyengébb részeket. Végül is így könnyebb, meg inkább én találjam meg így a saját hibáimat, mint egy olvasóm vagy a szerkesztő.

 

Az én életemben ezek a leggyakrabban előforduló furcsaságok, ráadásul ezek szerintem tipikusak is, így a legtöbb író és írópalánta számára ismerősek lehetnek. Nyugodtan mutassátok meg a nem író ismerőseiteknek, akik folyton megkérdőjelezik az ép elmeállapototokat, hivatkozzatok ezekre! 🙂 Esetleg ki tudjátok valamivel egészíteni a listámat? Nektek milyen írós furcsaságaitok vannak, amit nem érthetnek azok, akik ilyesmivel még nem próbálkoztak?

Kifakadások a Wattpad romló színvonaláról

Az utóbbi időben eléggé elterjedt szokássá vált a Wattpad romló színvonalának felemlegetése. Ezt a témát szeretném most körbejárni, főleg a saját véleményemet leírni. Ez természetesen nem szentírás, így előfordulhat, hogy netán egyeseknek rosszul fog esni néhány sor (bár igyekszem a tőlem megszokott pártatlan megfogalmazást hozni), de tudjuk: akinek nem inge… Akinek pedig igen, az vegye is fel.

Először is: mi az a Wattpad?

Szeretném azoknak az olvasóimnak is érthetően felvázolni a helyzetet, akik nem használják vagy nem ismerik a Wattpad rendszerét (főleg, mert amiről írok, az nem csak a Wattpadre jellemző, hanem érdekes lehet minden írópalántának). Tulajdonképpen ez egy írós közösségi oldal: megoszthatod a saját írásaidat másokkal, az olvasóid kommentelhetnek, csillagozással kifejezhetik tetszésüket az egyes fejezeteket illetően, követhetik a munkásságodat. Írhattok egymásnak leveleket, üzenhetsz egyszerre az összes követődnek, ezáltal kialakulhatnak beszélgetések írók és olvasók között, éppen ezért neveztem inkább közösségi oldalnak a Wattpad rendszerét, hiszen így kicsit több, mint egy szimpla írásmegosztó oldal. Nálunk az utóbbi években vált egyre népszerűbbé, de nem csak magyarul lehet rajta olvasni, sőt, szerintem a magyar nyelvű történetek csak egy nagyon kis szegletét teszik ki a Wattpad írásainak. Tulajdonképpen egy jó hely az amatőr íróknak gyakorlásra, ismerkedésre, az első komolyabb visszajelzések begyűjtésére.

Ez így nagyon jól hangzik, de akkor mi a probléma?

Az utóbbi időben egyre több kritika éri a Wattpad magyar részének színvonalát, elsősorban azok az írópalánták miatt, akik vagy helyesírási hibáktól hemzsegő, szinte értelmetlenül megfogalmazott, maximum 200 szavas fejezeteket ontanak magukból, vagy fiatal koruk és tapasztalatlanságuk ellenére tabukat döntögető erotikus témákat próbálnak feszegetni. Erre csak tetézik, hogy az ilyen történetek alá sokszor teljesen felesleges építő jellegű kritikát írni kedvesen és segítő szándékkal, mert az esetek többségében nem érkezik rá reakció, vagy a kedves írópalánta jobb esetben lesöpri a véleményt a válláról azt hajtogatva, hogy neki márpedig ez így jó. Rosszabb esetben elküld melegebb éghajlatra, amiért kötekedsz, akkor is, ha valójában nem kötekedsz.

Ennél kicsit konkrétabban?

A probléma szerintem mindkét félben gyökerezik: egyrészről vannak olyan kezdők, akik nem veszik jó néven, ha megkapják életük első kritikáját, és szembesülnek vele, hogy nem tökéletes, amiről írnak; másrészt azok között, akik hosszabb ideje írnak, sokan mintha elfelejtették volna a saját kezdeti próbálkozásaikat. Hangsúlyozni igyekeztem, de ki is emelném: nincs baj minden kezdővel vagy minden haladóval (hívjuk őket ezentúl így, de persze mindenki tulajdonképpen csak amatőr írópalánta).

Korábban már többször foglalkoztam a témával, például A kezdő írók bátorításának hiányáról című írásomban is. Most csak röviden megyek bele, de a probléma alapja ugyanaz: néhányan mintha attól félnének, hogy a hirtelen megjelenő újak, akik még abszolút nem látnak bele a megszokott rendszerbe, és tényleg fogalmuk sincs, hogyan kell írni, majd jól kitúrják a régieket a helyükről. Csak ezek a „veteránok” elfelejtik, hogy mindenkinek alulról kell kezdenie, és aki még sosem írt semmit, az honnan is tudhatná, hogyan kell csinálni? Egyáltalán honnan veszik, hogy ezek a kezdők sosem fejlődhetnek, csak azért, mert gyengén kezdenek?

Nem akarok álszent lenni: nem mondom, hogy a kezdő írók történeteit isteníteni kellene, sem azt, hogy óvjuk a lelküket a csalódástól, és ne szembesítsük őket azzal a ténnyel, hogy van még min javítaniuk. Sőt, továbbmegyek, és kijelentem, hogy nekem is bántja az ízlésemet, mikor helyesírási hibáktól hemzsegő, fél oldalt sem elérő fejezetekben ír valaki olyan témákról, mint pl. egy (mostoha)apa és lánya vérfertőző kapcsolata, és megpróbálja ezt úgy beállítani, mintha romantikus lenne, vagy legalábbis nem lenne vele probléma, nem bántja a szereplőket a saját erkölcsük. Természetesen ezeket a történeteket én sem tartom sokra, mert bár úgy vélem, hogy az irodalom arra is való, hogy ezeket a komoly tabutémákat is elővegyük, ezekkel mindenképp körültekintően kell bánni, amit néhányan (főleg Wattpaden, és főleg az utóbbi időben igazán fiatalok) abszolút elmulasztanak.

Hogyan tudok én ezen mégis felülkerekedni?

Nagyon egyszerű: ha valami ellen nem tudok tenni, akkor azon nem idegeskedem (ki mondta, hogy az Oroszlánkirályból nem lehet jó dolgokat tanulni? Hakuna matata!). Igazából ennél azért kicsit összetettebb a dolog, ezt is bontsuk két részre: van, ami ellen nem tudok tenni, és van, ami ellen igen.

Mit nem tudok megváltoztatni?

A Wattpad a rendszeréből adódóan mindig is nyitva állt és ezután is nyitva lesz a teljesen amatőr írók előtt, hiszen nincs előzetes moderálás, és ez egyszerre az előnye és a hátránya is az oldalnak. Jó dolog, mert tényleg mindenki egyenlő esélyekkel indul, egy teljesen kezdő is feltöltheti az írását, másrészt pedig ugye emiatt sokszor olyan írások is felkerülnek, amik igencsak borzolják a közösség kedélyét. A moderálás hiányából adódóan mindig lesz egy gyengébb réteg, ezt el kell fogadni, akinek nem tetszik, hogy a története más, neki nem tetsző írások között olvasható, az keressen előmoderált oldalt, vagy készítsen magának saját blogot.

Mit tudok, illetve tudunk tenni?

Egyértelmű: javítjuk a színvonalat. Nyilván nem lehet mindenkire hatni, mert igenis vannak olyanok (kezdők és haladók között egyaránt), akinek hiába írsz segítő szándékkal, hogy felhívd a figyelmét a hibájára, akad olyan írópalánta, aki még akkor is kiborul a hibák kiemelésétől, ha kifejezetten ő kért kritikát. Ők az előző pontba esnek, akiken csúnyán szólva nem lehet segíteni: ha az ember nem hallgat senkire, akkor is fejlődhet, csak lassabban és kínkeservesebben, mintha meghallgatná mások tanácsait (persze nem mindegy, hogy milyen tanácsokat, mert erről is írtam korábban, mikor konkrétan Wattpadről ollóztam össze mindenféle sületlenséget, amit az ottani felhasználók írós szabályokként próbáltak ráerőszakolni a népre, meg írtam azokról az amatőr kritikusfajtákról, akikre nem szabad hallgatni, mert pár vonásukkal elárulják, hogy igazából fogalmuk sincs, miről hadoválnak).

Vannak viszont olyanok, akik egyenesen megtisztelőnek érzik, ha felkarolják őket a haladók, szeretnének és hajlandóak is fejlődni. Velük igenis kell törődni, miattuk nem szabad egy kalap alá venni minden kezdőt. Én is azért írom ezeket a cikkeket, hogy azokat segítsem, akik még nálam is kezdőbb szinten állnak, és mindig jólesik hallani/olvasni, amikor azt mondják, hogy igenis hasznos volt leírnom a gondolataimat és a tapasztalataimat. Szóval az egyik megoldás: terjeszd a valós tudást!

A másik módszer, az az, hogy példát mutatunk, tehát a saját történeteink színvonalat igyekszünk egyre magasabb szintre emelni. Magyarul gyakorolj, tanulj, építsd be a megszerzett tudást a műveidbe, és tedd magad is jobbá a Wattpadet! Igazából ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert nemrég már szó volt arról is, hogy egyre szaporodnak azok az írások, amiket direkt rosszul írtak meg az egyébként jó írók — szimplán azért, hogy egy nagyon elfuserált görbe tükröt mutassanak a világnak. Őszintén szólva én nem látom logikusnak, hogy a romló színvonalat azzal próbáljuk meg megváltoztatni, hogy szándékosan még rosszabbat írunk, de erről is kifejtettem a véleményemet az erről szóló bejegyzésemben bővebben.

Összességében tehát szerintem felül kellene kerekedni azon, hogy mindenki csak sír a Wattpad romló színvonaláról, ne adj’ isten abban látja a legjobb szórakozását, hogy közröhej tárgyává teszi mások kezdő írásait (és most megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem: idiótaságokon vihorászni más, mint kezdőkön). Mi sem mutatja jobban a helyzetet, mint hogy van már olyan Wattpades FB csoport, ahonnét ki lettek tiltva a Wattpad romlását hosszasan fejtegető megnyilvánulások és azok a bejegyzések, amik a kezdők hibáktól hemzsegő történeteinek képernyőfotóit tartalmazzák. Megsúgom, hogy ha csak azért teszel ki valamit, hogy kinyilvánítsd, hogy mennyire rosszat találtál, azzal csak azt sugallod, hogy mekkora ásznak érzed magad, és hogy lenézed a kezdőket. Nem, nem ettől leszel f@szagyerek. Hanem ha teszel ellene. Ha jobban tudsz csinálni valamit, akkor segíts azoknak, akik még ügyetlenebbek, a lényeg, hogy le kell szállni a magas lóról.

Tényleg ne legyünk álszentek

De komolyan, semmilyen értelemben sem.

Az, hogy szállj le a magas lóról, nem azt jelenti, hogy nem lehetsz tisztában azzal, hogy igenis vannak, akiknél jobban írsz, és nem jelent beképzeltséget, ha ezt elismered. Nem kell mindenkinek álszent módon hangoztatni, hogy „de hát én nem is vagyok olyan jó”, ha dicsérik, nem ezt mondom. Szerintem a fejlődéshez az is hozzátartozik, hogy legyünk tisztában a képességeinkkel, de ne higgyük azt, hogy ez bármire is feljogosít minket azokkal szemben, akik nem ugyanott tartanak.

Sőt, azt is nyugodtan beismerhetjük, hogy szeretnénk a lehető legtöbb emberhez eljuttatni az írásainkat. Benne van ez a pakliban onnantól kezdve, hogy az ember felteszi az írásait a netre, nincs ezen mit szépíteni, nem ördögtől való dolog. Aki nem akarja, hogy olvassák, az ír a fióknak.

Akkor egy kicsit a visszajelzésekről

Mint már az előbb is írtam, egyáltalán nem kell félni beismerni, hogy ha az ember már kitette a netre az írásait, akkor szeretné azokat minél nagyobb tömegekhez eljuttatni, véleményeket bezsebelni másoktól, és az is teljesen normális, ha szeretnénk, hogy a visszajelzések többsége pozitív hangvételű legyen. Ennek ellenére néha úgy érzem, hogy egyesek nincsenek tisztában a véleményezés nagy kérdéseivel.

Például mikor kikerültek a Facebook-csoportokba a korábban említett megszégyenítések (mármint a gyengébb sztorik képernyőfotói), mindig akadt a bejegyzések alatt legalább két-három ember, akinek sehonnét sem volt ismerős számomra a neve (pedig figyelni szoktam az írós csoportokat), és mégis rosszul esett nekik, hogy bezzeg ők véleményt sem kapnak. Pedig ez sajnos ma már nem így megy, én úgy látom, hogy egyszerűen a minőség önmagában nem elég arra, hogy az olvasók rátaláljanak a történetre — és a kulcsszó itt az volt, hogy rátaláljanak, ugyanis gondoljatok bele, valószínűleg több száz (ha nem több ezer) történetet olvashatnak az emberek ingyen a neten. Egyszerűen fel kell ismerni azt, hogy minimális reklám nélkül az ember nem tud eljutni a közönségéhez: nem kell nagy dolgokra gondolni, de ha pl. az említettek valaha közzétették volna az írásaikat a direkt emiatt fenntartott Wattpad csoportban, akkor nem lennének azon kiborulva, hogy bezzeg azok a bizonyos kezdők több visszajelzést kapnak.

Ellentmondásos viszont, hogy az emberek véleményre szomjaznak, de mégsem mindegy nekik, hogy milyen kommentek érkeznek. Korábban arról is írtam már, hogy milyen általános lenézés övezi azokat, akik csak pár szóban fejezik ki a tetszésüket (”Folytit hamar légyszi!!”), de amikor az emberek azért morognak, mert az igazán kezdő történetek alatt sok a komment, akkor tulajdonképpen ezeket irigylik. Ezzel szerintem igazából akkora baj nincs, mert mint kifejtettem a másik cikkben, szerintem ezek a vélemények is sokat érnek (hiszen aki rövidebben írt, az ugyanúgy elolvasta az egész írást, és ugyanúgy tetszett neki — mi mást várhatnánk el ezen felül? A többi már csak ráadás szerintem). Az önellentmondás viszont már igenis nagy baj szerintem.

Irigykedés?

Mert komolyan, mi más állhat annak a hátterében, hogy valakit zavar, hogy egy kezdő, ügyetlenkedő író több figyelmet, visszajelzést és követőt kap? Nem hiszem, hogy a világ felborult rendje miatt zavarna ez bárkit is, inkább az motoszkálhat az emberek fejében, hogy „miért követik ezt a szemetet, ha egyszer én / a haverom / XY akire én is felnézek” sokkal jobban ír?

Én már ezt a fajta idegeskedést, úgy érzem, rég elengedtem. Főleg azért, amit már írtam, hogy ami ellen nem tehetek, azért nem idegeskedek, viszont azt hiszem, tiszta a lelkiismeretem azáltal, hogy a blogomon megpróbálok minél többet átadni abból, amit én már megtapasztaltam és megtanultam, és ezen felül is szoktam segíteni az írótársaimnak (és nemcsak, hogy tiszta ettől a lelkiismeretem, de jól is érzem magam tőle).

Szerintem ez a titok nyitja: el kell engedni. Ha ezer ember megelégszik azokkal a történetekkel, amik számomra szinte olvashatatlanok, akkor én nem vágyom arra az ezer olvasóra — viszont azt is tudni kell, hogy az az ezer ember nem csak egy történetet olvas, elvégre mind ingyen tesszük közzé az írásainkat, annyira azért nem kell versenyeznünk, mint a kiadott könyveknek.

A másik nyitja a dolognak pedig az, amit már korábban is leírtam: nem megyünk sokra a panaszkodással, de fejleszthetjük magunkat és a társainkat, és ezáltal hozzájárulhatunk nemcsak a Wattpad, hanem általánosságban véve az amatőr írók munkáinak javulásához. Viszont ne legyünk telhetetlenek, mert mindig lesznek kezdők, mindig lesznek rossz divathullámok, de ezeken szerintem nem szabadna túlzottan fennakadni. Hiszen akinek az a cél lebeg a szeme előtt, hogy ő maga minél jobb íróvá váljon, az ne hátrafelé tekintgessen, hogy mit csinálnak a többiek, ne mérgelődjön ennyire amatőr dolgokon, hanem tényleg előre figyeljen, a fejlődésre, az útra, amit még meg akar tenni.

 

Szerintetek mit tehetnénk még a kezdő írók felkarolásaként? Vagy mindenki haladjon, fejlődjön a maga tempójában, törődjünk a saját dolgunkkal? Várom a véleményeteket a cikk bármelyik részét illetően!

A történetes blogger nem blogger

Ellentétek bloggerek és bloggercsoportok között mindig vannak és lesznek. De néha úgy érzem, hogy félreértésen, meg nem értettségen vagy az ismeretek hiányán alapul a konfliktus vagy a másik lekicsinylése.

Az utóbbi időben több, különböző témában író blogger véleményébe is belefutottam arra vonatkozóan, hogy a történetes blogok — mondjuk ki csúnyán — hulladékok. Butuska szappanoperák ezernyi részen át elhúzva, mint a rétestészta, lelkes, de nem sok ésszel bíró tizenévesek által lepötyögve. Úgy érzem, hogy ez mellett nem mehetek el szó nélkül, és nyilván nem csak azért, mert én már kiléptem a tizenéves korszakból, és mégis körmölöm a kis történeteimet.

Madarat tolláról, embert a… blogjának témájáról?

Én ugyan ritkán olvasok olyan blogokat, mint amiken általában az ilyesfajta véleményekbe szoktam botlani. Szépségápolás, életmód, gasztronómia, bulvár — mint blogtémák, engem alapvetően nem vonzanak, de ha szembejön egy érdekes című cikk, rá szoktam kattintani. Így jutok el azokhoz a véleményekhez (nemcsak bejegyzésben, hanem beszélgetés során is), amik arról szólnak, hogy történetet írni, és ezáltal bloggernek hívnia magát az embernek nem helyes, gáz dolog. Mert a neten közzétett szappanoperák igénytelen minőségűek (különben könyvben lennének már, nem?), és attól, hogy valaki fiktív sztorikat agyal ki, még ne nevezze már magát bloggernek.

Persze nem mindenhol ilyen radikális a helyzet. Van, aki csak megjegyzi, hogy nem olvasna ilyen történetes blogokat, mert biztosan nem olyan színvonalasak, mint egy kiadott könyv. Valahol ez a hozzáállás még jogos, ha az illető nem ásta bele magát mélyebben a történetes blogok világába. Nekem viszont van 7 érvem, ami megdönti az övéiket.

1. Kezdők mindig, mindenhol vannak

Nem is értem, miért kell ezt ragozni, miért nem egyértelmű. Például az ember nem születik gasztrobloggernek, nem úgy kezdi a konyhában, hogy a saját receptjeit próbálgatja ki már azelőtt, hogy megtanulna tojásrántottát készíteni. Vagy mondhatnám azt is, hogy egyetlen lány sem tud elsőre egyenes tusvonalat húzni — és akkor most csak két nagyon népszerű témát emeltem ki abból a rengetegből, amin kívül esik a történetes blog.

Ugyanígy logikusan feltételezhető(nek kellene, hogy legyen), hogy történetet írni sem úgy kezd az ember, hogy nyolcévesen lerak az asztalra egy hatkötetes bestseller sorozatot, amiből aztán hollywoodi sikerprodukció lesz filmek formájában. Miért kell azon meglepődni, hogy a főleg tizenévesekből álló amatőr írói bloggerréteg művei nem kiadható színvonalúak még? Ne gondolja bárki is azt, hogy a ma világszerte kötetek millióit eladó szerzőknek nem voltak kezdeti próbálkozásaik, szárnybontogató, de aztán a fiókban maradó regényeik, amiket ma már semmi pénzért nem vállalnának fel.

Az írásban is, mint mindenben, fejlődni lehet. Attól, hogy a mi nem kézzel fogható termékekkel foglalkozunk, esetleg nem a mindennapi közéleti eseményekkel foglalkozunk (vagy nem nyíltan), a mi munkánkban is vannak kezdők, amatőrök, gyakorlottabb amatőrök és profik is. Sok olyan, mára már kiadott könyves író van az országban, aki annak idején internetes publikálással kezdte, akár saját blogon, akár amatőr írós közösségi oldalon (pl. a Merengőn). Sokunk csak itt bontogatja a szárnyait, gyakorlóterepnek használjuk a blogot, hogy később komolyabban tudjunk foglalkozni a szenvedélyünkkel. Nincsen abban semmi szégyen, ha valaki nem profin kezdi, de tisztában van a hibáival, hiányosságaival, gyengeségeivel, és alázatosan tanulni, fejlődni akar!

2. A bloggerközösség építő, segítő ereje

Hogy továbbvigyem az előző gondolatot: nyilván többet segít egy amatőr írónak, ha felteszi az írásait a netre, mintha csak a fióknak írogatna. Sokunknak komoly tervei vannak az írással, bár természetesen nem fog minden történetes bloggerből kiadótt író válni. Vannak, akiknek ez egy átmenet, pár évig írogatnak, aztán végül más hobbinál állapodnak meg.

De addig is, amíg szeretnénk egyre jobban és jobban írni, addig segítőleg hat ránk a közösség. Talán a többi blogger nem látja azokat a beszélgetéseket, amik az amatőr írók között zajlanak a blogos csoportokban: támogatjuk egymást, véleményt írunk, felhívjuk a figyelmet a hibákra és segítünk is kijavítani azokat. Ha valaki elakadt, tucatnyian próbálnak segíteni neki. Blogbejegyzésekkel próbálunk segíteni azoknak, akik nálunk kevesebbet tudnak. Versenyeket hirdetünk, hogy motiváljuk a társainkat. A bloggerek ma már találkozókat is szerveznek, ahol nyugodtan, félelem nélkül beszélhetnek a legnagyobb hobbijukról. Barátságok épülnek, amelyeknek ez az alapja.

Jó dolog azt érezni, hogy tartozol valahová. Ha az ember csak az asztalfióknak írogat, akkor sosem fogja megtapasztalni, hogy milyen az, amikor elmesélheti egy írós problémáját valakinek, aki nem csak úgy bólogat, hanem pontosan érti, hogy mi a baj, és segíteni is tud. Éppen ezért nem hagyjuk meg a kezdeti próbálkozásainkat a számítógépünk egy eldugott mappájában, hanem kilépünk a nyilvánosság elé, és vállaljuk: ezt írtam, kezdő vagyok, de szeretnék fejlődni, szeretném, ha segítenétek.

Számtalan embertől hallottam, hogy mennyire megváltoztatta az életét, hogy blogolni kezdett. Addig nem ismertek másokat ugyanilyen hobbival, és emiatt kicsit egyedül is érezték magukat. De egy ilyen egyedi, közös hobbi képes összehozni az embereket, akik ezáltal nyitni mertek idegenek felé, és máris sokkal kevésbé magányosak.

Szóval nekünk miért is lenne kisebb létjogosultságunk az interneten? Kevesebben sem vagyunk, és legalább olyan összetartóak, mint más bloggerek.

3. Egy író blogger nem csak tizenéves lehet

És ezt nyilván nem csak arra alapozom, hogy én magam is 21 vagyok. 😀 Tény, hogy nagyon sok a tizenéves blogger, és Wattpaden is többségében vannak a fiatalabbak. De nem lenne elég a két kezem, hogy hirtelen megszámoljam azokat az amatőr írókat, akikkel többet beszélgettem két szónál, és betöltötték már a tizennyolcat. Annak idején egy nagykorúak számára fenntartott bloggeres Facebook-csoportot is üzemeltettem, aminek fénykorában, emlékeim szerint, nagyjából 100 tagja volt — és még hányan vannak rajtuk kívül is!

Az írás nem egy gyerekszakma. Sokan egészen fiatalon kezdjük, én általános iskola második osztályában pötyögtem le az első mesémet még füzetbe, harmadikban már a számítógépre, és körülbelül tizenkettő voltam, mikor megfűztem apukámat, hogy egy SMS áráért fizesse ki nekem a G-Portálos oldalamat, hogy a fanfictionjeimet feltehessem. Korán kezdjük, de hatalmas utat járunk be, mire ez kifizetődik: én például mindig úgy érzem, hogy el vagyok késve. Butaság, tudom, de valamiért bennem van, hogy minél hamarabb „meg kell váltanom a világot”. Néha pedig megállok, és belegondolok, hogy szinte nem is ismerek olyan írót, aki 25 éves kora előtt karoltak volna fel. De ők is voltak még kezdőbbek: van, aki blogokon bontakozott ki, valaki írós oldalakon, valaki meg a fióknak írt, ilyen is van, olyan is. Viszont mindenki, aki eljutott a könyvkiadásig, rengeteget dolgozott azért, hogy ott tartson, ahol; és sokan közülük blogon kezdték.

4. Ez csak egy megjelenítési forma, mi az ördögért kell cicaharcot vívni felette?

Kivétel nélkül csak felnőttektől, 25 éven felüliektől olvastam, hogy a történetes bloggerek nem nevezhetők bloggernek. Azt várnád, hogy érettek, erre úgy viselkednek, mint az oviban! Mi legalábbis akkor űztünk olyan baromságokat, minthogy „ez az én klubom, és te nem tartozhatsz bele”!

Kortól függetlenül miért foglalkozik bárki azzal, hogy ki nevezheti magát bloggernek és ki nem? Blogot bárki létre tud hozni mindenféle szaktudás nélkül, így én nem is tudok erre úgy tekinteni, mint pl. a könyvkiadásra, ahol (szerintem) csak annak van helye, aki megütött egy bizonyos szintet. A blog egy egyszerű megosztási forma, bárkié, bármilyen témában. A blog akkor is blog, ha valaki arról ír mindennap, hogy mit evett a kiskacsája reggelire — azaz, aki létrehozott egy blogot a neten, és rendszeresen vezeti is azt, az blogger, teljesen függetlenül a témájától, megkérdőjelezhetetlenül. Nőjünk már fel, és hagyjuk abba, hogy megnevezéseken vitatkozzunk, és ne csináljunk úgy, mintha a csúnya, igénytelen történetes blogok elvennék az internetet a többi témától! A net még mindig egy korlátlan hely, és az olvasók még mindig nincsenek lekorlátozva megadott számú blog elolvasására — ahányszor ezt már leírtam, lassan a homlokomra is tetováltathatnám.

Nekünk ez nem munka, pénzt nem kapunk érte (legalábbis én egyetlen amatőr író bloggert sem ismerek), hobbiból csináljuk. De mivel nem is fizetünk érte, ezért nem is értem, miért számítana ettől a mi munkánk kevesebbnek. Ez csak blogolás, emberek! Sokak számára szabadidős tevékenység. Nem értem, miért kell egyeseknek ezt ilyen véresen komolyan venniük.

5. Tehetségesnek lenni önmagában semmit sem ér

Azok az emberek, akik nincsenek benne ebben a világban, ezt egyáltalán nem látják át. Ők azt hiszik, hogy írónak lenni valami mágikus dolog, ha az együtt születik az emberrel, akkor már a legelső történetei is kiadott bestsellerek lesznek, és ha ez nincs így, akkor szerencsétlen, bénázó kis bloggernek teljesen felesleges erőlködnie.

Nincs így.

Bármilyen fájó is, de fel kell libbentenem a fátylat: a tehetség tényleg egy elég megfoghatatlan dolog, amit nehéz definiálni, de önmagában senkit sem tesz íróvá. Ez talán csak annyit tesz, hogy valakinek (az átlagtól eltérő módon) különféle történetek szövődnek a fejében, és megvan az illetőben egy hajlam, egy erős belső késztetés, hogy ezeket papírra vesse, és minél több emberhez eljuttassa. De ez senkit sem tesz kiadott íróvá.

Egy átlag olvasó nem lát be abba a hosszú tanulási- és munkafolyamatba, ami a kedvenc íróinak a könyvét eljuttatja a rajongóihoz. Nem tudják, hogy mindenki ugyanolyan kezdő, béna szintről indított, és hogy milyen utat járt be, hogy sikeressé váljon.

Először is: az írást lehet tanulni. Mert nagyon sok gyakorlatias, szabályszerű fogása, módszere van, amit meg lehet tanulni kínkeservesen, lassan, egyedül is, meg akár egy kis rásegítéssel: bétáztatással (mások általi javítással, amit ugye a bloggerek egymásnak csinálnak), tanfolyamokkal, írástechnikai cikkek/könyvek olvasásával, és persze sok-sok gyakorlással. Ez nem jelenti azt, hogy írni csak egyféleképpen lehet, vagy hogy nem lehet szándékosan, művészi jelleggel megszegni bizonyos szabályokat. De ismernünk kell azokat a fortélyokat, amiket alkalmazva az írásunk a lehető legjobban tudja átadni az olvasónak azt, ami a mi fejünkben is él. Ezt legkönnyebben gyakorlással sajátítjuk el, szóval igenis van létjogosultsága a kezdetleges blogjainknak is!

Másodszor: egyetlen világhírű író sem úgy adja le a kiadónak a művét, hogy az azonnal mehet a nyomdába. Nem, még azok sem, akiknek a műveikből már filmet forgatnak. A kiadónál dolgozik egy úgynevezett szerkesztő, akinek az a feladata, hogy az író segítségével gatyába rázza a nyers kéziratot tartalmilag és nyelvileg is. Természetesen minél többet írt már valaki, annál kevesebbet kell majd javítani, de olyan nincs, hogy nem kell. Tehát attól, hogy a mi műveink nem kifogástalanok, még nem következik logikusan, hogy egyikünk munkái sem ütik meg a kiadható színvonalat. És most nem magamra mutogatok, hanem rengeteg olyan bloggertársamra, akiknek helye van a szakmában, többnek közülük már vannak megjelenései.

Az írás tehát nem csak misztikus esemény, ami úgy zajlik, hogy a transzba esett író két hét alatt lepötyög egy világirodalmi szinten is meghatározó művet, aztán hátradől, és élvezkedik a sikerben. Nem, ezért megdolgoznak a profik is, és mind ugyanonnan kezdik, mint mi. Mi leszünk a jövő nagy írói.

6. A munka, amit belefektetünk

Egy komplett világot, cselekményt kidolgozni nem csak annyi, hogy én akkor most gondolok egyet, és leülök lepötyögni egy Trónok harca vagy A Gyűrűk Ura kidolgozottságú világot, ami egyik pillanatról a másikra pattant ki az agytekervényeimből. Ráadásul egyetemet sem muszáj elvégeznem ahhoz, hogy bemutassak egy idegen szakmájú karaktert, mert elég unalmas is lenne a repertoárom, ha csak arról írhatnék, amit szigorúan véve én magam is megtapasztaltam.

Az író először is kutat. Eszébe jut egy olyan téma, amiről szívesen írna, de esetleg nem jártas benne. Ilyenkor nem azt csinálja, hogy félredobja a zseniális ötletét, és keres egy egyszerűbb módszert, hanem elmegy a könyvtárba, felmegy az internetre, és utánaolvas. Ha van olyan ismerőse, aki megélt már olyat, amiről írni szeretne, akkor megy, és kérdez. Meg kell ismernünk azt, amit hitelesen akarunk bemutatni, és ebbe többheti, -havi munka is belefér. Például egy történelmi regényhez nem elég azt ismerni, amit a középszintű érettségin elvárnak: ha butaságot írunk, és erre az olvasó rájön, akkor becsapva érzi majd magát, és soha többé nem veszi a kezébe a történetünket. Igenis meg kell tanulni, hogyan élt az adott történelmi korban egy átlagember, hogyan beszélt, milyen ruhákat hordott, mit evett, milyen foglalkozást űzhetett; lehet, hogy az olvasó ennek a kutatásnak csak a 10%-át fogja viszontlátni a történetben, de az író csak akkor tudja ezt a keveset is hitelesen bemutatni, ha ezer százalékig biztos abban, hogy nem hiányos a háttértudása.

Aztán az író tervez. Nemcsak akkor, ha egy komplett új világot akar bemutatni, hanem minden történetnél. A tervezési, vázlatolási módszerek elég eltérők: van, aki szereti csak fejben tartani a rengeteg információt, van, aki mindent lekörmöl fogalmazásszerűen, és van, aki még folyamatábrákat is rajzol. Egy regénynél ezt a folyamatot sem egy-két órában kell mérni. Megtervezzük a szereplők jellemét, hogy az olvasó ne tépje ki a haját az életképtelenségüktől, összerakjuk a cselekmény fő vázát, hogy minden logikusan következzen egymás után, összekapcsoljuk a mellékszálakat a sztori fő vonalával, megkomponáljuk a lezárást.

Legvégül pedig az író javít. Még az az író is, akinek nincs saját szerkesztője, mert csak a blogjának ír. Átnézzük és kijavítjuk a helyesírási és fogalmazásbeli hibákat, kihúzzuk a jelentéktelen párbeszédeket, betömjük a cselekményben hagyott lyukakat. Akár komplett fejezeteket is átírunk, ha úgy hozza szükség. És ezt megcsináljuk többször, a saját szájízünk alapján, aztán béták véleménye alapján, és ha már sok-sok rostán átment az alkotás, akkor kerül ki az internetre.

Ne mondja nekem senki, hogy regényt vagy novellát írni nem munka.

7. És fogadjátok el, hogy mindig vannak, akik csak hobbiból írnak

Igen, tényleg vannak olyanok, akik naponta kiraknak egy-egy kétszáz szavas, helyesírási hibáktól hemzsegő, logikátlan, bugyuta szöveget a csilli-villi, szinte olvashatatlan blogjukra. Aztán ha szólsz nekik, hogy ez így nagyon nem kóser, akkor meglepetten veszed tudomásul, hogy annyi a válaszuk, hogy nem érdekli őket.

Vannak, akik úgy tekintenek az írásra, mint egy rémesen egyszerű hobbira. Csak leírják mindenféle átgondolás nélkül, ami a fejükben van, és kiteszik a netre, mert másoknál látták, hogy ez jó, és netán nekik is lesz pár olvasójuk, akik lelkesedve várják majd az új fejezeteket.

Ez nem jelenti azt, hogy ők sosem fejlődhetnek. Lehet, hogy ami ma olcsó, céltalan szórakozás, az majd egy másik blogger vagy egy kiadott könyv hatására életcél lesz. Nem kezdi mindenki hatalmas ambíciókkal a blogolást, de ez nem jelenti azt, hogy törvényszerűen meg fog rekedni az illető azon a szinten, ahol éppen tart.

Akit tényleg nem érdekel különösebben az írás, az — szerintem — hamar abba fogja hagyni. Addig pedig senki elől nem veszi el az internetet (erről írtam már pl. A kezdő írók bátorításának hiányáról c. cikkemben is). Nincs értelme fújni valakire azért, mert kipróbál egy hobbit, amiről időközben majd megállapítja, hogy mégsem neki való. Míg fiatal az ember, hadd keresse a maga útját, sőt, hányan vannak, akik idősebb korukban ébrednek rá, hogy nyomja a lelküket egy történet, amit mindenképpen meg akarnak mutatni a világnak! (:

És végül csak arra szeretném kérni a kedves „komoly bloggereket”, hogy ne általánosítsanak. Ha bele is futnak egy olyan történetes blogba, amiről messziről lerí, hogy nem fektet bele túlzottan sok energiát az alkotója, esetleg bénácska még, ne gondolják azt, hogy ez egy általános állapot, vagy hogy ezen a szinten csak megrekedni lehet. A blog számunkra egy eszköz, amivel eljuttathatjuk a műveinket azokhoz az emberekhez, akik szívesen olvassák őket, akik tűkön ülve várják az újabb fejezeteinket, és ez igenis sokkal többet jelent, mint az asztalfióknak írni. Nekünk, történetes bloggereknek is ugyanolyan létjogosultságunk van itt lenni, mert legalább annyi munkát fektetünk egy-egy alkotásba, mint más bloggerek a saját bejegyzéseik megírásába. Fogadják el, hogy ez a munka egyszerűen más természetű, mint amit ők végeznek, de attól még nem kisebb az értéke.

 

Mi azért vagyunk itt, mert meg akarunk dolgozni az olvasókért. Igen, mi, az amatőr író, történetes bloggerek.

Elég jó vagyok az íráshoz?

A legelső próbálkozásokról
Életünk legelső történetét megírni mindig nehéz. Olyankor tele vagyunk izgatottsággal, mert valami újba vágtuk bele a fejszénket; tenni akarással, hogy minél előbb folytathassuk az alkotást; és egy jó adag kétellyel, hogy vajon amit csinálunk, az elég jó-e, megüti-e az önmagunkkal szemben és a többiek által felállított mércét.

Főleg akkor jellemzőek ezek a kételyek, ha az ember másokat látva fogott hozzá az íráshoz. Azt értem ez alatt, hogy míg egy kisgyerek a kedvenc könyveit utánozza a saját szórakoztatására, és emiatt nem kötik meg a kezét a kétségek és az elvárások, addig, ha például az emberre kicsivel idősebb korban hatni kezdenek a bloggerek, akkor akaratlanul is hozzájuk fogja hasonlítani magát. Ez esetben szintén amatőr, de nála gyakorlottabb írókat tesz meg példaképének. Ez pedig tulajdonképpen egy rendkívül előnyös dolog, ugyanis a befutott, elfoglalt írókkal szemben (akik nem érnek rá az amatőröket egyesével felkarolni – tisztelet a kivételnek) az amatőrök a neten könnyebben megtalálják egymást, íróköröket alkothatnak, kölcsönösen segíthetik egymást olvasással és véleményezéssel. Tulajdonképpen egy példaképként tekintett bloggerhez könnyebb felérni, mint egy profihoz, és szerintem jobbat is tesz az ember kitartásának és önbecslésének, ha kisebb célokat tűz ki maga elé (például „én is megírok három novellát” vagy „legalább egy évig vezetni fogom a blogomat”, esetleg „összegyűjtök annyi feliratkozót, mint amennyi most XY-nak van”).

A probléma ott kezdődik, ha egyesek rögtön többet akarnak, mint ami reálisan elérhető. Biztosan mindenki, aki tagja legalább egy blogger- vagy amatőr írói csoportnak, látott már ehhez hasonló kiírásokat:

Most fejeztem be életem első írását, és szeretném, ha megmondanátok, van-e hozzá tehetségem, van-e értelme folytatnom az írást, vagy inkább hagyjam abba…

Szomorú tény, de nagyon kevés ember születik zseninek. Legtöbbünknek rengeteg gyakorlással, akár sok száz lekörmölt oldallal és több évnyi kemény munkával sikerül csak elérni a magunk elé kitűzött céljainkat. Ennek tudatában már talán kezd érthető lenni, miért is tartom kissé abszurdnak a fent idézett kérést.

Az én példám
Újabban nagyon szeretem példaként mutogatni, miket is írogattam kisgyerekként, úgyhogy ezúttal sem hagyhatom ki a személyes vonatkozást, ha egyszer a kezdők érzéseit és problémáit akarom bemutatni. 🙂

Az egyik, amit mutatni szeretnék, a legelső meséim egyike, amit még általános iskola harmadik osztályában írtam fogalmazásórára. Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, hogy a barátnőimen kívül bárkinek is megmutattam volna a meséimet.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya. Úgy hívták, hogy Buksi. Ő egy bernáthegyi kiskutya volt. Anyját Dalmának, apját Tappancsnak, nővérét Hópihének, barátait Foltinak és Lilinek hívták. Egy vadkutyafalkában éltek. Szomorú életük volt, mert egy medve minden hónapban eljött egy kiskutyáért, hogy az szolgálja őt. Azzal fenyegetőzött, hogy elpusztítja a falka minden tagját, ha nem adnak neki egyet, hogy a palotájába zárja és ott dolgoztassa. Így hát nem volt más választásuk.

(Akit érdekel a teljes, ötszáz szavas műalkotás, megtalál e-mailben.)

A második már néhány évvel későbbi, és egy többrészes, romantikus történet egyik fejezetének egy része. Nem vagyok biztos abban, hogy látszik bármiféle fejlődés a kilenc és a tizenkettő éves korom alkotásai között, de az mindenképp becsülendő, hogy akkor már képes voltam 500 szónál többet írni (bár nem fejezetenként).

– Mi lett a tegnapi eredmény? – kérdezte anyu. Ő sokáig dolgozik, én már rég alszom, mikor ő hazaér, ezért mindig reggelinél kérdezi meg, nyertünk-e.
– Négy-háromra nyertünk.
– És jövő héten jönnek a minneapolisiak?
– Nem, mi megyünk hozzájuk.
– Mi?!
– Tönkrement a repülőgépük. David tegnap meccs után szólt, hogy mi megyünk. Viszem a gitáromat – tettem hozzá olyan nyugodtan, mintha a holnapi időjárásról beszélnénk. Hiába, még álmos voltam.

Mentségemre szóljon, próbáltam olyan részt találni, amiben kicsit több a leírás, mint a párbeszéd, de igencsak nehéz feladatnak bizonyult. Mindenesetre, a tanulság már ebből is levonható.

Vajon mit mondtak, mit mondhattak volna az emberek, ha annak idején én is kvázi „szavazásra bocsáttattam” volna, hogy vajon látszik-e már ezek alapján bennem a tehetség? Ha néhány hozzáértő ember őszintén megmondta volna a véleményét, valószínűleg már nem írnék. És ez itt a lényeg, hogy nekem kezdőként nem másokhoz, főleg nem nálam hosszabb ideje írókhoz (még ha csak amatőrök is) kellett hasonlítanom magam.

Szerintem bármilyen korban is kezd el az ember a művészetnek hódolni, eleinte úgy kell hozzáállnia, mint egy kisgyereknek: csak írogatni magának, az asztalfióknak és az ismerősöknek, szórakozni, élvezni, kísérletezni. Mert nagyon is el tudja venni a kezdő lelkesedését, ha rögtön másokhoz kezdi el hasonlítani magát és a műveit.

Példamese Ildiről, aki írni szeretett volna egy regényt
A példa kedvéért képzeljük el Ildit (bárminemű hasonlóság valós személyekkel a véletlen műve), aki most töltötte be a huszadik évét. Ildi mindig is szeretett olvasni, de egészen addig nem gondolt rá, hogy ő is írjon egy történetet, míg a Facebookon egy könyves csoportban meg nem ismerkedett Annával. Anna két évvel fiatalabb Ildinél, de tizenhárom évesen írta az első történetét, egy rövid fanfictiont a kedvenc regénye alapján, azóta pedig már több, hosszabb saját történetet is tudhat maga mögött. A két lány hosszas beszélgetése után Ildi is kedvet kap az íráshoz, ezért nyomban hozzálát egy több nemzedéken átívelő családregény megalkotásához.

Igen ám, csakhogy Ildi ebben még gyakorlatlan. Annyira élvezi az új hobbiját, hogy azt sem veszi észre, ha némelyik szereplőjét a történet közepén átnevezi, ha elhanyagolja a tájleírásokat. Szeretne minél több dologgal kapcsolatban véleményt formálni, és örülne, ha minden élethelyzetben lévő olvasó magára ismerne olvasás közben, ezért a lehető legtöbbféle karaktert belepakolja a történetbe, és hosszú oldalakon keresztül ecseteli a hozzájuk kapcsolódó bölcsességeket az élet értelmének és a boldogságnak a megtalálásáról.

Aztán Ildi feltölti az első néhány fejezetet a már említett könyves csoportba, és döbbenten veszi tudomásul, hogy az embereknek nem tetszik. Összezavarja őket a rengeteg szereplő, elfelejtik a neveiket, unják a szájba rágott életbölcsességeket, és panaszkodnak, hogy sosem tudják elképzelni, hol játszódik a történet. Mindeközben Anna regényére csakis pozitív visszajelzések érkeznek, és ez végképp összezavarja Ildit. Hiszen Anna még fiatalabb is nála, de mindketten tanulnak, hasonló könyveket olvasnak, ráadásul nagyon jól megértik egymást.

Ha Ildi történetesen nem foglalkozik annyit az irodalommal, akkor nem azt fogja gondolni, hogy a jó írás megszületéséig sokat kell gyakorolni, ezáltal pedig tanulni és fejlődni, hanem elkeseredik. Arra a következtetésre jut, hogy míg Annában megvan az a plusz, ami valakit igazi íróvá tesz, addig belőle hiányzik az a mágikus tehetség, tehát nincs is értelme folytatnia az írást. Abba bele sem gondol, hogy Annának hány évnyi előnye van, hány ezer oldalnyi gyakorlással ír olyan összeszedetten és könnyeden, hogy az emberek szívesen olvassák az írásait – és hogy ezt akár Ildi is elérheti, ha nem adja fel.

Ildi példája ugyan kifejezetten sarkított, de a lényeg benne van: a legtöbb embernél az első írást olvasva még egyáltalán nem lehet megállapítani, hogy az illető mire lenne képes a későbbiekben. És nem is kellene a művészet élvezetét elrontani azzal, hogy rögtön lehetetlen célokat tűzünk ki magunk elé.

Azt viszont nem állítanám, hogy a legelső írásaink röhejesek lennének. Nem szeretem, ha olyan blogbejegyzésbe botlok, amiben az író a több évvel korábbi történetét vagy blogját mutatja be úgy, hogy erősen kifigurázza egykori önmagát, ízlését, képességeit és munkáját. Nem vagyok álszent, tudom jól, hogy az én kezdeti írásaim is inkább csak megmosolyogtatásra alkalmasak, egyébként pedig maximum a nagyszüleim élveznék az olvasásukat (de csak mert ők mindent imádnak, amit az unoka csinál 🙂 ).

Ennek ellenére én szeretem visszaolvasni a legelső próbálkozásaimat. Komolytalanok, bénácskák, de egy fontos dologról árulkodnak: hogy hogyan kezdtem, és az évek alatt hová jutottam. Talán egy nap majd a mostaniakon is csak mosolyogni fogok, de sosem szeretném kifigurázva nevetség tárgyává tenni őket. Hiszen az is én voltam, és a múltam minden bénázása és hibája is hozzásegített ahhoz, hogy ma egy jobb (amatőr) író legyek.

Az üzenet
Kedves kezdők! Ha még csak most kezditek az írást, ne stresszeljetek azon, van-e helyetek a szakmában! Ezt nem az mutatja meg, hogy milyenek a legelső próbálkozásaitok. Sokkal, de tényleg sokkal többet számít, mennyire igyekeztek, mennyit olvastok, írtok, kísérleteztek vagy kértek segítséget másoktól. Írni nem csak a született zseniknek szabad, hiszen mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy remek íróvá váljon. Az alaprecept igen egyszerű: nem feladni, kitartani, és rendületlenül írni!

 

Azért emlékszem, régen (sőt, még most is, egyre több) kétely volt bennem az írással kapcsolatban. Ti ezzel hogy álltok? Elmúlik a kétkedés, ha ez ember már megírt néhány történetet, vagy épp ellenkezőleg, inkább egyre nagyobb mértékű lesz?

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás