• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

14 kritikus, akire ne hallgass

Bloggeren és Wattpadon egyre többen vállalnak kritikaírást a történetekről, azonban hosszas kutatómunka után számos olyan véleményezőbe botlottam, akinek nem mernék adni a szavára. Az alábbiakban összefoglalom, mik azok, amik (gyakran egy személyben halmozódva) jellemzik a hozzá nem értőket.

A félreértések elkerülésének érdekében megjegyzem, hogy tisztában vagyok vele, hogy akit kritikusnak és írónak nevezek a továbbiakban, az nem tekinthető igazán annak; a kritikushoz valós szakmai tudás szükséges, és írónak sem feltétlenül nevezhetjük a blogon publikáló firkászokat. Csupán az egyszerűsítés kedvéért használtam ezeket a megnevezéseket, illetve, mivel a blogokon ezek a megnevezések sűrűn használatosak, én pedig szeretném, ha minél több érintetthez eljutnának a meglátásaim.

Valamint kötelességem elmondani, hogy senkire sem céloztam konkrétan, senkit sem akarok megbántani, de jogom van a véleménynyilvánításhoz. Egyébként is, ha valaki kedvesen felhívja a figyelmedet egy hibádra, akkor nem megsértődni kell, hanem egy javítási, változtatási lehetőségnek tekinteni a helyzetet. 🙂

Lássuk hát a listámat:

1. Aki bocsánatot kér a véleményéért
A „ne haragudj, hogy ezt mondom, de…” kezdetű gondolatok túlzott használatáról beszélek, nem pedig arról, mikor a véleményező a kritika elején vagy végén diplomatikusan megjegyzi, hogy reméli, nem bántott meg a véleményével. A kritikus nem azért mond véleményt, hogy szégyellje azt, nem kell elnézést kérnie, ha hibát talál vagy valami nem nyerte el a tetszését. Nem kell babusgatnia a történet írójának a lelkét (de természetesen a másik végletbe se essen), hanem tárgyilagosan kell közölnie az általa rossznak vagy hibásnak vélt tényezőket. Ha az alkotó kritikát kért, jó esetben ténylegesen arra kíváncsi, hogy mik az erősségei és a gyengeségei az írásának, ezért nem szükséges elnézést kérnie a kritikusnak, ha tulajdonképpen csak teljesítette a rá vonatkozó elvárásokat.

2. Aki mentegetőzik, ha butaságot ír
Azt hiszem, ez a legnagyobb negatív értelemben vett kedvencem. Általában akkor botlok ilyen hülyeségekbe, ha a kritikán látszik, hogy futtában készült, szedett-vedett, ilyenkor többször is tartalmaz oda nem illő kitérőket, pl. „bocsi, hogy ezt most furán magyaráztam el (vagy „nem fejtem ki bővebben”), de most értem haza / tök álmos vagyok / zűrös napjaim vannak”. A következő kijelentésem csúnyán fog hangzani, de igaz: egy kritikának nem konkrétan a kritikusról kell szólnia, hanem a véleményéről. Ha az író úgy döntött, bizalmat szentel neki, akkor jogosan várja el, hogy a kritikus a figyelmének, az amatőr mivoltához mérhető szakmai tudásának a legjavát adja bele a munkájába. Nem teheti meg azt, hogy néhány történetet félvárról vesz, mert éppen nincs kedve/ideje dolgozni, csak mert esetleg megígérte, hogy melyik bizonyos napon fog érkezni a véleménnyel. Az írók inkább többet várnak egy kidolgozott, alapos véleményezésre, mint egy rövid, az összecsapottságra folyamatosan kifogásokat felvonultató fércműre.

3. Aki káromkodva írja le a véleményét
Kell ezt ragozni? Nyilván alapvetően nem probléma, ha néha az ember szájából kicsúszik ez-az, hiszen van, akinek ez hozzátartozik az egyedi stílusához, ráadásul igenis vannak olyan helyzetek, amikor a káromkodás sokkal inkább kifejez egy helyzetet vagy érzést, mint más szinonimák. De ha a kritikus egy oldalon belül legalább ötödszörre szitkozódok, akkor gyanússá válik, hogy nincs olyan szókincs birtokában, hogy igényesen is ki tudja fejezni magát. Mindez még általánosságban is mindenfajta blogbejegyzésre, történetfejezetre is elmondható, de speciálisan a kritikusra értelmezhető, hogy senki sem engedheti meg magának, hogy ilyesfajta kifejezésekkel illesse a véleményezett történetet vagy annak az íróját.

4. Aki szándékosan bántja a mű íróját
Kissé kapcsolódik az előző ponthoz: az én szememben nem számít kritikusnak az, aki káromkodva megpróbálja jól helyretenni a neki nem tetsző történet íróját. Egy fokkal igényesebb, de még mindig nem elfogadható, ha valaki szitokszavak nélkül teszi meg ugyanezt. A kritikus feladata nem az, hogy ha rossz történetre akad, akkor megmentse tőle a társadalmat azzal, hogy az írónak elveszi a kedvét minden további alkotástól. Ehelyett közölje tárgyilagosan a véleményét a hibákról, és adjon tanácsot azok kijavítására, illetve, ha ehhez az ő tudása nem elég, akkor igazítsa el az írót, hol és kitől szerezhet segítséget (személyek, honlapok vagy könyvek által). A lejárató-hadjáratokat vezető kritikusoknak rá kellene ébredniük, hogy nem szabad más bántásában, megalázásában, önbecslésének porig rombolásában és munkájának értéktelenné nyilvánításában beteljesíteni a saját boldogságukat vagy önbizalmukat – ugyanis a legtöbbször az ilyen véleményező lelkében nincs egyensúly, de nem mások ellehetetlenítéséből adódóan kellene végre valakinek érezniük magukat.

5. Aki hibátlannak tart
Ez a másik véglet: ha valaki csupa jót ír, de nem is tudja megfogalmazni, pontosan mi tetszett neki az egész történetben, egyszerűen csak imádja és nem tud belekötni semmibe. Nem azt mondom, hogy a kritikus legyen szőrszálhasogató, és csak azért is próbáljon meg valamilyen apró hibát találni, amit felmutathat a kritikájában, hanem azt, hogy ha nem is tud rosszat mondani, akkor legalább próbálja meg szavakba önteni, mi az, ami elnyerte a tetszését. A cselekmény alakulása? Az életszerű karakterek? A tökéletes helyesírás? A kritika akkor is legyen tartalmas, ha nem vonultat fel hibákat, mert például egy nála sokkal gyakorlottabb amatőrről ír véleményt (például egy első történetét író tizenkét éves a sokadik blogregényét körmölő huszonévesnek ritkán tud érdemleges tanácsot osztani, persze vannak kivételek) vagy elfogult a szerzővel kapcsolatban (ami nyilván nem szerencsés, de előfordul sajnos).

6. Aki nem tudja legalább 1000 szóban kifejteni a véleményét
Ezer szó körülbelül egy oldalnak felel meg átlagos betűtípussal és -mérettel. Ennyit még akkor is képesnek kell lennie kipréselnie magából egy kritikusnak, ha a véleményezett mű terjedelme sem sokkal hosszabb, de ha több fejezetet is tartalmaz az írás, akkor pedig pláne. Azoktól, akik 100-200 szóban fogalmazzák meg a mondandójukat, nem lehet elvárni a részletes, alapos véleményezést, inkább csak felületes áttekintést, hiszen ennek sokkal inkább egy olvasói komment terjedelmének kellene lennie, nem pedig egy kritikáénak. Egyetlen oldal megírása, ha az ember elolvasott egy fejezetet (vagy inkább tízet), nem szabadna, hogy komoly nehézségeket okozzon egy olyan személy számára, aki maga is ír vagy legalábbis a szórakoztatóirodalomban jártasnak ítéli meg saját magát (máskülönben miért is akarna történeteket véleményezni?).

7. Aki szerint a helyesírás ízlés kérdése
A helyesírás nyilván fontos, ezt mindig hangsúlyozom, ha alkalmam adódik rá (sokszor pofátlanul akkor is, ha nem), és mindig örülök, ha látom, hogy a kritikaíró is kiemeli a történet hibáit. Ami nem mindegy, az az indok. Még mindig meglepődöm, pedig elég sokszor belefutottam már ilyenbe, hogy a kritikus azt tanácsolja, az író javítsa ki a helyesírási hibákat, „mert van, akit zavar”. Na és ez az, ami nem mindegy. Igényes olvasót igenis zavar, de nem azért, mert az ő igényeinek csak a hibátlan felel meg, hanem mert jogosan várja el az írótól, hogy ő is legyen igényes az írására, és ehhez bizony hozzátartozik a helyesírási szabályok alapvető ismerete és alkalmazása is. Előfordul, hogy valaki bizonyos okból nehezen boldogul ezzel, nem probléma, de akkor legyen az illetőnek annyi önkritikája, hogy legalább hallgat a Word vagy más program helyesírás-ellenőrzőjére (ez pedig magában foglalja azt, hogy nem egyenesen a Blogger vagy a Wattpad szerkesztőjébe körmöl), hiszen az is rengeteg hibát kiszűr, de még jobb, ha az illető segítséget kér egy jó helyesírású ismerőstől vagy egy segítőkész bloggertől (Világ BÉTÁI egyesüljetek! nevű csoport).

8. Aki nem olvassa végig a kritizált történetet
Én azt vallom, hogy nem lehet érdemben kritizálni egy történetet, ha nem ismerjük azt elejétől a végéig (még ha a vége nem is azt jelenti, hogy egy már befejezett történetről beszélünk). Főleg hosszabb regénynél van rá igen nagy valószínűség, hogy az eleje és a vége között az író fejlődött, változott, ezért a minőség eltérő lehet. A szereplőket, a cselekmény ívét is csak az egész történet ismeretében lehet reálisan véleményezni. Én nem szívesen adok annak a kritikájára, aki lusta elolvasni a teljes történetet. Vannak kifogások, mint pl. nincs idő végigolvasni egy ötven fejezetes regényt, de nekem erre pedig az a válaszom, hogy akinek nem fér bele az idejébe, az ne vállaljon kritikákat, vagy csak rövidebb műveket véleményezzen. Az is egy megoldás, ha az illető korlátozza a várólistáján szereplő történetek számát, így kevesebb kritikát ír ugyan, de azokkal többet tud fogalmazni. Néhány probléma egyébként kiszűrhető már a történet legelején is, például az általános helyesírási hibák, vagy ha információhiányra vagy logikai bukfencre épül a történet, de összességében az első pár fejezetről szóló kritika nem mindig nyújt elég segítséget az írónak.

9. Aki nem tudja megfogalmazni a véleményét
Néhány kritikus nem igazán tudja megfogalmazni, mi a problémája egy történettel, de azért elkezd fecsegni, csapongani, majd a végére azért odaírja, hogy „ne haragudj, nem tudom elmagyarázni”. Ilyenkor az esetek többségében egy kis szakmai háttértudás hiányzik; tapasztalat már van, mert érzékeli, hogy valami nem kerek, de nincs olyan tudás birtokában, hogy ezt érthetően leírja, nem ismeri a megfelelő kifejezéseket, esetleg nem is tudja pontosan, mit akar véleményezni. Ezért fontos, hogy aki kritikaírásba akar belekezdeni, az elsőként tesztelje önmagát: olvasson bele különböző történetekbe, és csak önmagának próbálja meg megfogalmazni róla a gondolatait. Ha többször is úgy érzi, nem tudja értelmesen leírni az észrevételeit, akkor esélyes, hogy a nyilvános kritikaírás megkezdése előtt még gyakorolnia kell kicsit, esetleg írástechnikai könyveket és cikkeket olvasnia, és természetesen rengeteget írnia.

10. Aki azt írja, „nem tudom”
Némileg ez kapcsolódik az előzőhöz, de itt már a kritikus meg sem próbálja a tudás látszatát kelteni, nem kezd el össze-vissza magyarázni, nemes egyszerűséggel közli, hogy nem tudja. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy profi szakmai tudás szükséges, és mindenki csak diploma után merészeljen a kritikaírás lehetőségén gondolkodni. De az embernek, mint már írtam korábban is, legyen egészséges önkritikája, és fogadja el, hogy ha nincs annyi tudása és tapasztalata, hogy értelmesen hozzá tudjon szólni egy történethez, akkor ne erőltesse, hanem gyakoroljon esetleg privát véleményezésekkel, olvasson utána a dolgoknak, tehát fejlessze magát.

11. Aki nem említ konkrétumokat
Ez általában az 500 szó alatti, nyúlfarknyi kritikákra jellemző. Ezekben találkozni olyan részletekkel, mint pl. „a harmadik fejezet nem volt túl érthető” vagy „vannak helyesírási hibáid”, esetleg „néhány párbeszéd/szereplő/leírás nem elég hiteles”, és ha például egy tízrészes történetről beszélünk, akkor az író tulajdonképpen csak pisloghat meglepetten, mert egy ilyen véleménnyel nem tud mit kezdeni. Nem tudja meg pontosan, mit hibázott (és pl. a helyesírási hibákat valószínűleg nem direkt ejtette, tehát ha a kritikus nem emeli ezeket ki, akkor az író nem is fogja tudni, mit javítson ki), hol keresse a rosszul megírt részeket. Jobb esetben konkrétan rákérdez kommentben, és aztán reméli, hogy kap segítséget. Mellékes, de ha a kritikusok beleemelnék a konkrétumokat is a kritikába, máris megugranák az 1000 szavas határt. És természetesen nem arról van szó, hogy mondatról mondatra elemezzük ki a történetet, de ha csak általánosságban beszélünk, az nem segít. Nem kell attól félni, hogy leírjuk a spoileres részeket: a kritika főleg az írónak szól, ő pedig már ismeri a csattanókat, és neki arra is szüksége van, hogy ezekről is véleményt kapjon. Ez csak másodsorban szól az érdeklődő kívülállókról, így itt nem az ő érdekeiket kell nézni. Esetleg belefér, hogy jelezzük a szövegben, mikortól számíthatnak spoilerre, így az olvasókkal is törődünk, de az író is megkapja a szükséges véleményt.

12. Aki maga is hibázik a kritikában
Egyesek nagyon meggyőzően tudnak butaságokat tanácsolni a kezdők számára (erről egyébként készül egy cikkem, szóval most csak nagyvonalakban ejtek róla szót – 16 jó és rossz tanács az írásról), amit sajnos sokan hajlamosak is megfogadni, mert azt hiszik, hogy csak az kezd kritikaírásba, akinek tényleg megfelelő a tudása. Ez természetesen nincs mindig így, sajnos bárki nevezheti magát a bloggerek között kritikusnak. Néha azonban elszalad velük a ló, és nem veszik észre, hogy ők maguk is segítségre szorulnának még. Legegyszerűbben egyébként a helyesírási hibákat lehet kiszűrni, gyakran abban a bekezdésben is, amiben a kritizálandó mű helyesírási hibáit tárgyalják. Egyetlen tanácsom van csak: először mindenki a maga háza táján nézzen körül.

13. Aki a kinézetet fontosabbnak tartja
Wattpadon a kinézet csak a borítót jelenti (azt meg az oldal hiányosságaira fogjuk, hogy nincs a formázási lehetőségek között sorkizárt), így ott nem annyira jelentős a probléma, mint Bloggeren, ahol sokszor egy történetkritika fele csak a dizájn kitárgyalásáról szól (direkt írtam történetkritikát, úgyhogy a kifejezetten dizájnkritikák nem ide tartoznak). Tény, hogy egy minimális igényességnek kell lennie a kinézetben, de ez ideális esetben addig kellene, hogy terjedjen, hogy olvashatóak-e a betűk, esetleg ha valami egyéb szembántó hibába botlunk, akkor arra is felhívhatjuk a figyelmet. De ne szóljon az alapvetően történetről alkotott kritika fele a fejlécről és a színek harmóniájáról a legkisebb részletekbe belemenően.

14. Aki nem nézi, kit kritizál
Nem arra célzok, hogy a kritika csapjon át személyeskedésbe, még véletlenül sem – de igenis meg kell nézni, kihez szólunk hozzá. Érett kritikus nem ugyanúgy kezeli az első történetét író tizenkét évest, mint a sokadik kidolgozott regényét író huszonévest (és nehogy azzal jöjjön bárki, hogy itt leszóltam a tizenkét évest, mert nem, de tény, hogy olyankor még van hová fejlődni). Egy szó szoros értelmében vett kezdőnek nem kell elvenni a kedvét azzal, hogy a kritikus leoltja őt egy apró logikai hiba miatt, vagy fél oldalban rizsázik neki a nézőpontkezelés helyes használatáról, csak mert váltogatja ez egyesszám első és harmadik személyét. Fel kell hívni a figyelmét a hibákra, nem kell szemellenzővel nézni és agyondicsérni, de fel kell fogni azt is, hogy nem várható el tőle olyan tudás, mint attól, aki már a sokadik a regényét fejezi be. Ezzel szemben a gyakorlottabbaktól jobban számon kérhetőek apróságokra érvényes írástechnikai szabályok is (bár egy idősebb személy is számíthat kezdőnek, ez tulajdonképpen nem a kor függvénye). A lényeg az, hogy nem ugyanúgy kell hozzáállni a különböző szinten álló alkotókra, mert könnyen lehet, hogy egy életre elveszi a kedvét egy kezdőnek, legyen fiatal vagy idősebb, ha rögtön a profikhoz mérik őket.

 

Egyetértetek a pontokkal? Van még, amivel kiegészítenétek a listát? 

Minél árvább, annál jobb

Az  alap

A karakteralkotás alapköve a kapcsolat az olvasóval. Senki sem akar olyan szereplőkről olvasni, akik ne tennének rá valamilyen benyomást, legyen az szimpátia, ellenszenv, érdeklődés vagy akár sajnálat. Ha belegondolunk, csak az a karakter nem vált ki semmilyen érzelmet, aki nem érez, és nem tesz magától semmit, pusztán sodródik tehetetlenül az eseményekkel, mindent hűvös közönnyel vesz tudomásul, semmiről sem alkot egyéni véleményt. Ilyen emberek nem kötik le a figyelmünket, ugyanis nincs bennük semmi, amihez kapcsolódni tudnánk.

Legtöbbször, főleg kezdő írók esetén, a főszereplő afféle kivetülése az alkotónak. Megjelennek a hasonlóságok a külsejében, a hobbijában, a világról alkotott véleményében, leggyakrabban az életkorában és a lakóhelyében. Ezen a szinten kezdi a legtöbb alkotó, de csakhamar rájön, hogy a valóságról mintázott főszereplő könnyen visszaüthet: „önmagunkat” nem épp egyszerű ábrázolni, és sokszor egy idő után túl unalmassá is válik az átlagos ember átlagos életét olvasni. Ilyenkor kezd el az író azon gondolkodni, hogyan tehetné a lehető legérdekesebbé a főszereplőjét, hogy az minél több olvasó figyelmét felkeltse. Azonban jó tudni: a kevesebb néha több!

A kiváltott érzésekről röviden

Leggyakrabban arra törekszünk, hogy a szereplőnk szimpatikus legyen, az ellenlábasát pedig természetesen mindig a lehető legellenszenvesebb színben tüntetjük fel. A rokonszenvet a legegyszerűbb tulajdonságokkal is meg lehet alapozni: ha a karakterünk átsegít egy idős nénit a forgalmas úttesten, az olvasó máris elkönyveli őt magában egy jószívű, szerethető egyénnek. Ehhez hasonló apróságokkal, akár a szövegben elrejtett utalásokkal tehetjük a szereplőket szimpatikus egyénné, aki két lábbal áll a földön, nem csal vagy hazudik, megbízható támasz a hozzá közel állók számára.

Az ellenszenvet már sokkal nehezebb hitelesen ábrázolni. Vegyük példának a manapság oly’ divatos, gimnáziumban játszódó történeteket: szinte kivétel nélkül akad egy olyan (általában szőke) lány, aki az iskola legnépszerűbbjei közé tartozik, és valami oknál fogva kifejezetten rühelli a főszereplőt. De vajon mi bújik meg az utálat mögött? A válasz sokszor elmarad, nincs is indok, szimplán csak „kell” egy főgonosz, aki mindig keresztbe tesz majd a történet során. Elfelejtjük azonban, hogy nekik is van motivációjuk, ami arra készteti őket, hogy ellehetetlenítsék a másik életét. Lehet ez egészen apró dolog is, például egy korábbi tanulmányi verseny, amin az ellenszenves karakter alulmaradt, emiatt pedig sértve érzi az önbecslését; de sokkal komolyabb ürügy is húzódhat a háttérben, például a rossz családi körülmények közül származó gyerekek gyakran a gyengébbnek tűnő társaik terrorizálásával vezetik le az otthon felgyülemlett feszültséget. A lényeg az, hogy két ember közötti ellenszenvnek mindig van valamilyen konkrét oka, csak azért nem ábrázolhatunk valakit gonosznak, hogy kipipáljuk ezt a szereplőtípust is a képzeletbeli listánkról.

Van az úgy, hogy az író úgy szeretne szimpátiát kiváltani, hogy minél inkább sanyarú sorssal ruházza fel a karakterét. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez.

A hányattatott sorsú főszereplő

Tény, hogy egy drámai elemmel fel tudjuk dobni a történetünket: megmutathatjuk általa az empatikus képességeinket, csodaszép leírásokkal érzékeltethetjük a szereplő lelkiállapotát. Ráadásul a tragikus háttér miatt a szereplőt egy új jellemvonással is gazdagíthatjuk, tehát a karakterábrázolás egyik fontos eleme lehet.

Kivéve akkor, ha túlzásokba esünk.

Gyakran bevett szokás, hogy a főszereplő árva: szülei vagy nem is voltak soha, vagy a történet elején elhunytak. Magához veszi egy rokon, aki aztán szintén meghal, esetleg nem is voltak más hozzátartozói. És tessék, máris sajnálni lehet szerencsétlent, hiszen egyedül maradt a világban, a nagybetűs életben!

Aztán még legyen őrült is. Minimum pszichiátriai beteg. De senki élő rokona, ismerőse ne legyen, aki látogatja, támogatja őt. Esetleg bántalmazza valaki őt rendszeresen.

A jelenség, amiről beszélek, az az, ha ezek a csapások mind egyszerre sújtják a főszereplőt. A bemutatott karakter egy csődtömeg, akinek nincs senkije, boldogtalan, esélye sincs a jobb életre – aztán ez mindössze csak a jelentéktelen hátterét alkotja majd a történetnek. Hiszen a jó úgyis nyer, esetleg egy új szerelem elfeledteti vele a rengeteg nyomorúságot, amit átélt, és máris nem számít, mennyi szörnyűség szerepel az illető bemutatkozásában.

Példa

Vegyünk példának egy Magdi nevű tinilányt. Magdinak meghaltak a szülei autóbalesetben, amikor még csak kéthónapos kisbaba volt, ezért nem is emlékszik rájuk. Azóta egy árvaházban él, amit gyűlöl, ahogy gyűlöli a többi bentlakót és a nevelőt is, és természetesen ők is alig várják, hogy Magdi végre eltakarodjon. A lány lázad minden és mindenki ellen, elszökik az árvaházból, elüti egy kamion, ezért fekvőbeteg lesz hónapokig, de mire ez az időszakasz elmúlik, Magdi már betöltötte a tizennyolcat, ezért a szülei által hátrahagyott pénzből nyakába veszi a világot. Egyedül, ismerősök nélkül él egy nagyvárosban, kirabolják, megerőszakolják, egy idő után a pénze is elfogy, ezért kénytelen koldulni, hogy ne haljon éhen. Ezután kezdődik maga a történet, ami arról szól, hogyan találkozik éjjel az utcán bandukolva Magdi az igaz szerelmével, Bandival, aki már a találkozás pillanatában érzi, hogy ez a lány lesz számára az igazi, és hajlandó megbocsátani és elfelejteni Magdi korábbi életét.

A probléma nem az, ha írunk egy nehéz sorsú fiatalról – mert ez sajnos a valóság, igenis vannak árván nevelkedett gyerekek, igenis van, aki az étel áráért koldul, és az erőszakot sem lehet sosem elfelejteni. De ha mindez csak egy lényegtelen háttér, amit azért adunk hozzá a főhőshöz, hogy bemutassuk, milyen kemény lány, mert ő mindezen elszenvedett sérelmek ellenére is csak azon tud problémázni, ha letörik a körme, az már nemcsak szimplán valótlan, hanem nevetséges is. Ha a szörnyű múlt csak akkor jelenik meg, mikor a szereplők elfilozofálnak a velük történt rossz dolgokról, de egyébként látszólag semmilyen hatást nem gyakorol ez a mindennapjaikra, akkor el kell gondolkodni: vajon van értelme hányattatott sorsnak? Tényleg hozzáad ez valamit a karakterhez, vagy csak jól mutat, hogy megpróbáljuk elhitetni az olvasókkal, hogy mély érzésekkel szereltük fel azt a bizonyos lányt?

Maradjunk Magdi példájánál: akit szinte születése óta árvaházban nevelnek, családjaként tekint az őt nevelő felnőttekre és testvéreiként a vele élő gyerekekre. Ha valami csoda folytán nagyobb összeghez is jut, akkor sem valószínű, hogy hirtelen megindul világot látni, és semmi mást nem csinál, csak lógatja a lábát a saját lakásában. Attól, hogy valaki árva, még ugyanúgy vonatkoznak rá az olyan törvények, mint pl. a tankötelezettség: igen, ez a gyerek is járt iskolába, és szerzett vagy egy szakmát, vagy érettségit, és akár még tovább is tanulna ezután, vagy ha nem, akkor is megpróbál munkahelyet szerezve a saját lábára állni, eltartani magát. Tegyük fel, hogy mikor egy éjjel egyedül ment haza a városban egy volt intézetbeli barátnőjétől (hiszen családtagok, mint mondtam, tartják a kapcsolatot), egy sötét sikátorban egy férfi megverte és kirabolta. Sajnos ez nem egyedi eset, előfordul. De Magdi ezután legalább évekig nem fog egyedül sétálni késő éjjel az utcán, ugyanis az átélt események hatására rettegni fog, hogy valaki újra megtámadja, még akkor is, ha erre statisztikák alapján is elenyésző az esély. Éppen ezért nem fog sosem sötétedésig maradni Bandi lakásán, hogy még világosban hazaérjen. Bandi ez ellen maximum annyit tehet, hogy keres egy pszichológust a lánynak, aki segít neki feldolgozni a traumát; vagy hazakíséri Magdit, hogy ne kelljen egyedül kószálnia a városban.

A lényeg az, hogy nyugodtan adhatunk a karakternek sanyarú sorsot (én is erről vagyok híres, erre már rájöttem a „végül is tőled pont ezt vártam” jellegű kommentekből), ha azt nem csak díszletként használjuk, hanem szerves részeként tesszük hozzá a karakter megformálásához. Olyan nincs, hogy a múltban átélt borzalmak nem hatnak ki a jelenben a szereplő viselkedésére és jellemére. Lehet, hogy az éjszakai kirablás után Magdi úgy dolgozza fel az eseményeket, hogy megpróbál erőltetetten újra szembenézni a történtekkel, ezért szándékosan lófrál a város kietlenebb részein éjnek évadján – ritkább az ilyen, ez biztos, de ez is egy megoldás.

Összegezve

Ne halmozzuk csak azért a karakter balszerencsés mivoltát, hogy csodaszép leírásokat költsünk a nyomoráról az első fejezetben, aztán a történet beindulásától meg is feledkezzünk ezekről a borzalmakról. Ettől nem lesz szimpatikusabb az olvasó szemében, nem fogjuk jobban megkedvelni őt, épp ellenkezőleg: akiről furcsán lepereg minden sérelem, azt valószerűtlennek érzékeljük, ennélfogva a történet összecsapott hatást kelt (bár azt ne feledjük, hogy az a karakter, aki nem mutatja ki mások előtt a fájdalmát, vagy nem szenved látványosan, nem ebbe a kategóriába tartozik). Annak sincs értelme, ha a történet derekán behozunk valamilyen drámai eseményt, aminek ezután szintén nem lesz következménye. Igyekezzünk elkerülni az ilyesfajta hatásvadász elemeket, és következetesen, egymásra építve összerakni az események sorrendjét és a karakterek jellemét.

10 idegesítő bloggerszokás II.

Ismét elérkezett az idő, hogy közkinccsé tegyem az engem baromira idegesítő kezdő írói magatartásformákat. Nem, nem ért véget az emberi butaság az előző ilyen összeállításom publikálása után, még mindig bőven akadnak ész nélkül cselekvő bloggerek. Amit az egyik elkezd, folytatja a másik, így nem hiszem, hogy valaha is kifogynék a témából. Lássuk hát, az utóbbi időben mi idegesített engem nagyon!

1. „Muszáj prológust írnom, ez a szabály!”
Nem, nem muszáj, semmiféle törvény nem mondja ki, hogy egy regénynek prológussal kell kezdődnie, aztán epilógussal végződnie. Többekkel folytattam beszélgetést arról is, hogy kötelező-e mindkettőnek megjelennie, vagy elég csak egy prológust, vagy csak epilógust tartalmaznia a történetnek. Az átlagvélemény az volt, hogy a legjobb, ha tényleg keretként fogják közre a történetet, de természetesen minden szabály megszeghető, ha azt tudatosan, konkrét céllal tesszük. Viszont, hangsúlyozom még egyszer, egyáltalán nem kötelező a prológus írása! Nem kell az első részt csak azért prológus címmel ellátnod, mert ezt diktálja a szokás, nem kell a cselekmény tényleges kezdete előtti időszakból kiragadnod egy jelenetet, nem kell előrevetítened a sokadik fejezet tartalmára! Lehet, de nem kell. És mégis hallottam már olyanról, hogy azért pontozott le egy (természetesen blogger) kritikus egy történetet, mert nem volt prológusa. A másik népszerű tévhit, azt hiszem, tényleg csak a nagyon kezdők körében elterjedt, akik a történetük rövid, kedvcsináló tartalmi összefoglalóját nevezik prológusnak. Tehát a prológus nem összefoglaló, hanem mindenképpen a történet szerves része!

2. „Fogalmam sincs, miről írok.”
Az előző részben már előjött ez a téma a szex kapcsán, hogy addig ne írjunk erotikus tartalmat, amíg csak annyival vagyunk tisztában, hogy mit és hova kell dugni. Ezen kívül sajnos számtalan közkedvelt téma kerül elő újabb és újabb divathullámként, amit hirtelen mindenki elővesz, de arra egyikük sem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen, pontosan miről ír, hogyan zajlanak az ilyen dolgok. Ilyen például az elrablás: látszólag mindenféle indok nélkül a fiatal férfi foglyul ejti a szintén fiatal és csinos lánykát, aki pedig az első, nagyjából öt percig tartó döbbenet és rettegés után észreveszi, hogy hoppá, az elrablója kifejezetten jóképű. Lehet akármilyen féreg, bunkó, bántalmazó, elmebeteg (ha már egyszer elrabolt valakit…), ha jól néz ki, netalántán egy híres tinisztár formálja meg őt az író képzeletében, akkor az egész el van nézve neki. Ha pedig bárki megjegyzi a bloggerinának (ne általánosítsunk, tudom, de én eddig csak női bloggert láttam ilyen történettel), hogy nem egészen reális, ha ilyen viszonyban mély, igaz szerelem alakul ki a karakterek között, azzal takarózik, hogy Stockholm-szindróma! Ő tudja, hogy ilyen létezik, ne szóljanak be neki! Bezzeg, ha az illető legalább annyit foglalkozott volna a témával, hogy a Google első találataként kiadott Wikipédiát megnézi, és ott is csak az első bekezdést olvassa el, talál egy olyan mondatot, hogy a Stockholm-szindrómának a kialakulásában szerepet játszik a teljes kiszolgáltatottság érzete mellett a rabszolgatartó néha-néha előforduló, akár felületes kedvessége is. De ebben nincs szerelem. Pláne nem igazi, őszinte, egészséges. Gondolkodjunk már egy kicsit.

3. „Kritizálni mersz, a k***a anyád?!”
Amikor valaki írni és publikálni kezd, nem arra fog gondolni, hogy majd kapja a hol kedvesebb, hol bunkóbb hangvételű kritikákat, ez tény. Az első, titokban tartott gondolata mindenkinek az, hogy hátha kiderül róla, hogy amit alkot, az tökéletes, ő lesz a következő Rowling, Tolkien vagy George R. R. Martin, mert istenadta, varázslatos, utánozhatatlan tehetsége van az alkotáshoz, egyetlen szavába sem lehet belekötni. A többség ezt a hozzáállást nagyon hamar kinövi, néhányan pedig nem, vagy csak nagyon hamar kezdenek írásokat kitenni egy blogra, amikor még nem gondolnak bele, hogy igenis van még hova fejlődniük. Ha egy ilyen állapotban tartó bloggert kritizálsz, teheted akármilyen kedvesen, segítőkészen, enyhén, a reakció, hogy el lehet menni bizony melegebb éghajlatra, meg egyébként is, írj jobbat, ha tudsz, mit pofázol – persze a reagálások a kritika egyes pontjaira teljesen kimaradnak. Csak menjél el minél messzebbre, ellenkező esetben ismerd be, hogy az írás fantasztikus, máskülönben nem vagy szívesen látott vendég.

4. „Kaptam egy kritikát, inkább bezárom a blogomat!”
A legérdekesebb az, hogy ilyen reakciót még csak olyannál láttam, aki kifejezetten kérte, hogy mondjak véleményt a blogjára. Írjak kommentet, javítsam ki helyesírásilag, mondjak véleményt a történetről. Én pedig megtettem, bár van annyi eszem, hogy leszűrjem, hogyan álljak az adott bloggerhez: ha azt látom, hogy nagyon fiatalka még, talán ez az első története, tizenkét éves, akkor nem fogok neki elkezdeni szakszavakkal dobálózni, csak kijegyzetelem, hol kellene egyeztetni az igeidőt, a szám-személyt; egy tapasztaltabbal kesztyűs kézzel bánok, de sosem bántóan. És megint ott tartunk, mint az előző pontban: véleményt kér az illető, de titokban meg van róla győződve, vagy legalábbis reméli, hogy az alkotása kitűnő, egyetlen hibát nem lehet benne találni. Aztán koppan – mert mindig mindenki koppanhat, nincs olyan írás, ami mindenkinek megfelel objektív és szubjektív szempontok szerint is. Pedig én igyekszem mindig mondani valamilyen pozitívumot, akkor is, ha vért izzadok, mire kitalálom, mi az: megdicsérem az alapötletet, az egyik karakter szerethetőségét, bármit, ami ösztönözheti az írót (na persze, sosem hazudok, olyat nem dicsérek, amit nem lehet), amire azt mondhatom, hogy ez az írás erőssége. A lényeg az, hogy bármilyen kritikát is kapsz, ne az legyen az első gondolatod, hogy abba kell hagynod, be kell zárnod a blogodat, mert te azt hitted, ez sokkal jobb, és most teljesen elment a kedved a további alkotástól.  Ha valaki felsorolta a hibáidat, próbálj meg legközelebb ezekre figyelve írni, de ami még fontosabb: kérd ki többek véleményét is! Amit az egyik hibának vél, azt talán mások nem, így jobban ki tudod szűrni, melyek azok az észrevételek, amelyek a véleményt író személyéből fakadtak (pl. aki csak gimis, romantikus történeteket olvas, az nem fog értékelni egy hosszú leírásokkal teletűzdelt science-fictiont, de aki ismertebb ebben a műfajban, az örömmel fogja magát átrágni ezeken). De semmiképp se törj össze, ne add fel, még ha többen is jelzik ugyanazt a hibát, fogd fel úgy, hogy ezek az emberek mind a te fejlődésedet akarják, különben nem vették volna a fáradságot, hogy írjanak neked! Nem hagyhatod őket cserben azzal, hogy márpedig te sosem írsz többet, mert nem vagy olyan jó már az első regényednél, mint más a huszadiknál. Arról se feledkezzünk meg, hogy a korábban említett nagy írók sem az első regényük legelső változatával váltak híressé: rengeteg átírás, újraírás és tapasztalt szerkesztők segítették őket sikeressé válni.

5. „Ezt a barátnőm írta, én csak reklámozom.”
Többször is láttam már ilyen hirdetést, és sokszor rajta is kaptam az illetőt a hazugságon: volt, aki ugyanazon a néven írta a blogot, mint amilyennel hirdetett; volt, akinek véleményt írtam Facebookon, és rögtön úgy reagált rá, mint a mű szerzője. Manapság már szinte mindenki jelen van Facebookon, és nem hiszem, hogy aki blogot vezetne, az ne létezne a közösségi oldalon. Akkor pedig már ő maga is be tud lépni egy csoportba és hirdetni tudja a saját blogját. Egyértelmű, nem kell a mellébeszélés, mindenki tudja tehát, hogy nem a legjobb barátnőd blogját reklámozod. Rengeteget írtam már erről, ezért most csak röviden: ne szégyelld a művészetedet, bármiről is írsz, nem kell azt hazudni, hogy ez másé, senki sem fog lenézni miatta. Ellenben ha ilyen piti hazugságokhoz folyamodsz, akkor bizony le fognak.

6. „E/1-ben vagy E/3-ban írjak?”
Aztán erre érkeznek a hasonlóan okos hozzászólások, miszerint E/1-ben csak egyetlen szereplő fejébe láthatunk bele, E/3-ban bezzeg kedvünk szerint ugrálhatunk a kobakokban. Arra senki sem gondol, hogy mindkét elbeszélésnek vannak altípusai, többek között E/1-ben is írhatsz váltott szemszögből, talán ez a leggyakoribb, E/3-ban pedig ott van például a közeli vagy a mindentudó nézőpont. Míg előbbi során ugyanúgy csak egyetlen ember fejébe látunk bele, mint az egyszerű E/1-ben, a második egy mindenről informált narrátort jelent, aki mindig annak a fejébe néz bele, akiébe akar, de így sem a karakteren keresztül látjuk az eseményeket, hanem a narrátor hangján.

Továbbá, amiért hülyeség ez a kérdés, az az, hogy nekem, mint kívülállónak, aki nem is tud a történetedről semmit, honnan kellene tudnom, hogyan írd meg a regényedet? Döntsek az alapján, hogy mit olvasok szívesebben? Ilyen nincs, ha jól írsz, felőlem aztán E/2-ben is szólhatsz, úgy is olvasni fogom. Először is gondolkodj el azon, mit akarsz kifejezni a történettel, mit szeretnél előtérbe helyezni, nézz meg más, hasonló témájú műveket, ha pedig ez sem segít, akkor kísérletezz, írj meg néhány fontos részletet több nézőpontból is, meglátod majd, melyik illik oda leginkább.

7. „Adtok nekem felesleges blogokat?”
Amikor először láttam ilyet, még nem is értettem igazán, miről van szó. Az első gondolatom az volt, hogy az illető talán nem tudja, hogyan kell új blogot létrehozni, ezért kér már nem használtat – bár ez elég valószínűtlennek tűnt, de tényleg nem jutott eszembe jobb. Egy másik alkalommal viszont már rákérdeztem, tulajdonképpen miért kell neki mások felesleges blogja. Az illető el is magyarázta ennek az új keletű hóbortnak a mikéntjét: félbehagyott, blogon publikált történeteket szeretne folytatni. És állítólag vannak olyan személyek, akik önként és dalolva mondanak le a saját szellemi termékeikről ezeknek az embereknek a javára.

Teljesen megrökönyödtem. Most komolyan, emberek. Van valami, amit te találtál ki, te terveztél meg, te pötyögtél le, még ha nem is fejezted be, az a történet egytől egyig a tiéd, hozzád kapcsolódik. Mégis hogy adhatnád oda másnak? Az említett bloggert először kinevettem, mondván, ne szórakozzon, nincs olyan épeszű blogger, aki önként lemond a félbehagyott történetéről. Erre ő felvilágosított, hogy de, igenis van. Mutatott is egy-két blogot, amik állítólag hasonló módon kerültek új gazdához, természetesen nem tudtam ellenőrizni, tényleg így van-e. Viszont engem nem csak megdöbbent, de fel is háborít ez az új mánia.

Először is: az adományozók. Ha tényleg törődtél a történeteddel, ha a szíveden viseled a sorsát, a karaktereit, a cselekményét, eszed ágában sincs átnyújtani egy vadidegennek. Ez olyan, mintha a gyerekedet nyújtanád oda valakinek – vigyed, meguntam a nevelését, majd nálad átvészeli a kamaszkort. Nem ciki, ha egy regény befejezetlen marad, nyilván van olyan alkalom, hogy útközben rájövünk, a történet mégsem áll valami biztos alapokon, esetleg egy rövid ideig tartó fellángolás miatt kezdtünk csak bele (ezért javasolt néhány fejezetet legalább előre megírni, mielőtt publikálni kezdünk – mondja ezt az, aki azért késik a regényének a folytatásával, mert még nem írta meg, de hát mind a saját hibáinkból tanulunk). De ez még sehogy sem indok arra, hogy egy ismeretlennek átnyújtsuk.

Másodszor: a kunyerálók. Írni akarnak, rendben, szép dolog, próbálkozzanak csak vele, valahol mindenkinek el kell kezdeni. Na de nem más történetével. Még ha az illető volt olyan elvetemült is, hogy átadja valakinek a történetét, ez nem más, mint valaki más érdemeivel való dicsekvés. Nem te találtad ki a történet alapjait, a karaktereket, a cselekményt. Márpedig, ha írni akarsz, első körben egy dologra lesz szükséged: fantáziára. És ha már a legelső történetedet mástól „csened”, az arra utal, hogy a képzelőerőnek igencsak hiányában vagy. (Nem keverendő ez a fanfictionökkel: ha egy valaki által megálmodott világba írsz új történetet, az teljesen más, mint egy olyan történetet megírni, aminek minden eleme adott, csak éppen ebből nulla százalék a te munkád. Nyilván a megfogalmazás által beleviszed a saját stílusodat is, de ha írni akarunk, ne legyünk már annyira lusták, hogy mástól lopjuk az ötletet, jobb helyeken ezért neked esnek plágium vádjával.)

8. „És akkor X férfikarakter megerőszakolta Y nőt, aztán szerelembe estek…”
NEM!
Na jó, kifejtem bővebben, bár ezzel már rengeteg írás foglalkozott korábban.
A nemi erőszak nem romantikus, nem idealizálható, nem alakul át szerelemmé, nem elfelejthető, nem feldolgozható, nem elfogadható, még akkor sem, ha az elkövető szuperszexi.
Nyilván erőszakról is lehet jól írni. Vannak ilyen „kapcsolatok” is. De ne idealizáljuk. Erőszakoskodni a másikkal sosem megbocsátható. Akkor is büntetendő, ha párkapcsolatban élők között történik az erőszak. És nyilván nem csak nőket erőszakolhatnak meg.
Képzeld el, kedves idealizáló, gyermeki lelkű bloggerina, hogy egy vadidegen férfi téged kényszerít olyan dolgokra, amiket legkevésbé sem akarsz megtenni. Ezek után képes lennél szeretettel, szerelemmel nézni az illetőre?
Na ugye.

9. „A regényem műfaja igazából a zsánere.”
Ez az egyik „cicám”, de mindig mindenki figyelmen kívül hagyja, ha szóvá teszem.
Mivel legtöbben az epika műnemébe tartozó irományokat publikálunk, ezért ezen keresztül értendő a magyarázatom. Hívjuk segítségül barátunkat, a Wikipédiát, és nézzük meg, mi a jelentése a műfaj szónak az irodalomban: „Az epikus műfajokhoz eredetileg csak az eposz tartozott, ám ez később kibővült valamennyi további elbeszélő műfajjal, amelyek közül a legismertebbek a mese, széphistória, históriás ének, krónika, az elbeszélő költemény, a skandináv eredetű saga (egy kaland vagy hőstett hosszas leírása), az életrajz, az önéletírás, a napló, a humoreszk, a regény, a novella, az egyperces novella, az elbeszélés, és bizonyos fokig az értekezés (esszé). Tágabb értelemben ide tartozik a film és különböző műfaji ágai, valamint az interneten vezetett napló, azaz blog, a legújabb műfaj. Irodalmi megítélése sokszor nehéz az adomának, a példázatnak, a viccnek, valamint a képregénynek, amely különböző irodalmi igényű szövegeket, azonkívül rajzokat tartalmaz.”

A lényeget kihúztam, tehát: a blogregényed műfaja regény.

És most nézzük a zsánert, amiről egy nagyon jó cikket olvashattok ITT: „a leggyakoribb címkék: krimi, fantasy, sci-fi, romantikus, kalandregény, thriller/horror, humoros, történelmi, szépirodalmi regény. Egy ideje megjelentek új csoportosítások is: háborús, misztikus-romantikus, erotikus, szórakoztató, családregény.”

Magyarán, ha megkérdezed, milyen műfajban írok, közölni fogom veled, hogy többnyire novellákat és regényeket firkantok, neked pedig nincs jogod emiatt hülyének nézni engem. Ha már egy művészeti ágnak hódolunk, legalább az alapvető kifejezéseit tanuljuk meg. Mellesleg, magyar szóbeli érettségiről is páros lábbal fognak kirúgni, ha közlöd, hogy a Toldi történelmi műfajú írás.

10. „Kritikát írok, osztom az észt hozzáértés nélkül.”
Rengeteg kritikákkal foglalkozó blog nyílt már és nyílik folyamatosan, én pedig nem egyet ki tudnék emelni, ami csapnivaló munkát végez, képes a negyven fejezetes regényről is fél oldalban nyilatkozni (és ennek a fele is a blog kinézetével foglalkozik). Ha nagyobb is a terjedelem, igazán kevés olyan blogger van, aki kicsit is ért az íráshoz, és a megállapításai túlmutatnak azon, hogy „nekem ez (nem) tetszik, mert csak”. Érdekes, hogy még az ilyen blogoknak is olykor 50+ számú követőjük van, pedig az írójuk nem igazán tud elemző megállapítást tenni egyetlen történetről sem, a kritikái kimerülnek a cselekmény elmesélésében és a tetszett vagy sem kérdéskör szűkszavú körbejárásában.

Ha pedig tanácsokat osztogatnak, isten ments. Legszívesebben azt üzenném nekik, hogy ha valamiben nem biztosak, akkor azelőtt, hogy leírnák azt egy kritikába, nézzenek utána a dolognak – igen ám, csakhogy a probléma az, hogy míg az okosok mindenben bizonytalanok, addig a tudatlanok holtbiztosak önmagukban, magyarán meg sem fordul a fejükben, hogy valamit nem jól tudnak. Aztán a rossz tudás terjed, mert a kritikus azt mondta, így kell, és hát nyilván nem véletlenül kritikus az illető, biztos nem magát nevezte ki annak (érződik, hogy ez vicc, remélem).

Történt már velem olyan is, hogy ráklikkeltem egy kritikára, ahol az író a helyesírásban adott tanácsot az alkotónak – természetesen rosszul. Bennem pedig persze felerősödött az igazságérzet, hát nehogy már terjedjen a hülyeség, szóltam az illetőnek, kedvesen, hogy ez nem egészen így van, mint ahogyan ő azt a tanácsában írta. Megköszönte a helyreigazítást, ő azt hitte, jól tudja a szabályt. Nincs ezzel semmi baj, mind hibázunk. De arra már nem került sor, hogy a kritikában átírja a kérdéses részt, azaz ugyanúgy hibásan került a történet írójához a tanács. A közbeszólásom hasztalan volt.

A tanulság az, hogy alaposan gondolkodjunk el azon, olyan szinten vagyunk-e mind írástechnikailag, mind helyesírásilag, hogy tanácsokat osztogassunk másoknak! Hasonlítsuk össze az írásainkat más bloggerekével, és ha azt látjuk, hogy bizony sok olyan emberbe botlottunk bele, akiktől még mi is tanulhatnánk, az egy biztos jele annak, hogy nem kellene még másoknak az észt osztogatnunk.
(Persze, tudom: ha ennyire értek ehhez, nekem miért nincs saját kritikablogom meg írással foglalkozó, tanácsokat osztogató blogom? Pssszt, ami késik, nem múlik, csak túl kell élni az érettségit.)

Összefoglalva: ha írunk, használjuk az eszünket, hagyatkozzunk a józan paraszti logikára, így elkerülhetjük a legnagyobb ökörségek elkövetését, a megszégyenülést. Hibázni egyáltalán nem ciki, de ha felhívják erre az ember figyelmét, ne őrjöngeni kezdjen, hanem próbáljon változtatni. Higgyük el, hogy senki sem rosszindulatból hívja fel a figyelmünket egy-egy baklövésre, hanem megvan az illetőben a jó szándék, hogy – ha nyersen megfogalmazva is – elindítson minket a javulás útján!

 

Mit gondoltok, most már mindent számba vettem? Esetleg vannak továbbiak, amik idegesítenek titeket?

4567

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás