• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

10 idegesítő bloggerszokás II.

Ismét elérkezett az idő, hogy közkinccsé tegyem az engem baromira idegesítő kezdő írói magatartásformákat. Nem, nem ért véget az emberi butaság az előző ilyen összeállításom publikálása után, még mindig bőven akadnak ész nélkül cselekvő bloggerek. Amit az egyik elkezd, folytatja a másik, így nem hiszem, hogy valaha is kifogynék a témából. Lássuk hát, az utóbbi időben mi idegesített engem nagyon!

1. „Muszáj prológust írnom, ez a szabály!”
Nem, nem muszáj, semmiféle törvény nem mondja ki, hogy egy regénynek prológussal kell kezdődnie, aztán epilógussal végződnie. Többekkel folytattam beszélgetést arról is, hogy kötelező-e mindkettőnek megjelennie, vagy elég csak egy prológust, vagy csak epilógust tartalmaznia a történetnek. Az átlagvélemény az volt, hogy a legjobb, ha tényleg keretként fogják közre a történetet, de természetesen minden szabály megszeghető, ha azt tudatosan, konkrét céllal tesszük. Viszont, hangsúlyozom még egyszer, egyáltalán nem kötelező a prológus írása! Nem kell az első részt csak azért prológus címmel ellátnod, mert ezt diktálja a szokás, nem kell a cselekmény tényleges kezdete előtti időszakból kiragadnod egy jelenetet, nem kell előrevetítened a sokadik fejezet tartalmára! Lehet, de nem kell. És mégis hallottam már olyanról, hogy azért pontozott le egy (természetesen blogger) kritikus egy történetet, mert nem volt prológusa. A másik népszerű tévhit, azt hiszem, tényleg csak a nagyon kezdők körében elterjedt, akik a történetük rövid, kedvcsináló tartalmi összefoglalóját nevezik prológusnak. Tehát a prológus nem összefoglaló, hanem mindenképpen a történet szerves része!

2. „Fogalmam sincs, miről írok.”
Az előző részben már előjött ez a téma a szex kapcsán, hogy addig ne írjunk erotikus tartalmat, amíg csak annyival vagyunk tisztában, hogy mit és hova kell dugni. Ezen kívül sajnos számtalan közkedvelt téma kerül elő újabb és újabb divathullámként, amit hirtelen mindenki elővesz, de arra egyikük sem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen, pontosan miről ír, hogyan zajlanak az ilyen dolgok. Ilyen például az elrablás: látszólag mindenféle indok nélkül a fiatal férfi foglyul ejti a szintén fiatal és csinos lánykát, aki pedig az első, nagyjából öt percig tartó döbbenet és rettegés után észreveszi, hogy hoppá, az elrablója kifejezetten jóképű. Lehet akármilyen féreg, bunkó, bántalmazó, elmebeteg (ha már egyszer elrabolt valakit…), ha jól néz ki, netalántán egy híres tinisztár formálja meg őt az író képzeletében, akkor az egész el van nézve neki. Ha pedig bárki megjegyzi a bloggerinának (ne általánosítsunk, tudom, de én eddig csak női bloggert láttam ilyen történettel), hogy nem egészen reális, ha ilyen viszonyban mély, igaz szerelem alakul ki a karakterek között, azzal takarózik, hogy Stockholm-szindróma! Ő tudja, hogy ilyen létezik, ne szóljanak be neki! Bezzeg, ha az illető legalább annyit foglalkozott volna a témával, hogy a Google első találataként kiadott Wikipédiát megnézi, és ott is csak az első bekezdést olvassa el, talál egy olyan mondatot, hogy a Stockholm-szindrómának a kialakulásában szerepet játszik a teljes kiszolgáltatottság érzete mellett a rabszolgatartó néha-néha előforduló, akár felületes kedvessége is. De ebben nincs szerelem. Pláne nem igazi, őszinte, egészséges. Gondolkodjunk már egy kicsit.

3. „Kritizálni mersz, a k***a anyád?!”
Amikor valaki írni és publikálni kezd, nem arra fog gondolni, hogy majd kapja a hol kedvesebb, hol bunkóbb hangvételű kritikákat, ez tény. Az első, titokban tartott gondolata mindenkinek az, hogy hátha kiderül róla, hogy amit alkot, az tökéletes, ő lesz a következő Rowling, Tolkien vagy George R. R. Martin, mert istenadta, varázslatos, utánozhatatlan tehetsége van az alkotáshoz, egyetlen szavába sem lehet belekötni. A többség ezt a hozzáállást nagyon hamar kinövi, néhányan pedig nem, vagy csak nagyon hamar kezdenek írásokat kitenni egy blogra, amikor még nem gondolnak bele, hogy igenis van még hova fejlődniük. Ha egy ilyen állapotban tartó bloggert kritizálsz, teheted akármilyen kedvesen, segítőkészen, enyhén, a reakció, hogy el lehet menni bizony melegebb éghajlatra, meg egyébként is, írj jobbat, ha tudsz, mit pofázol – persze a reagálások a kritika egyes pontjaira teljesen kimaradnak. Csak menjél el minél messzebbre, ellenkező esetben ismerd be, hogy az írás fantasztikus, máskülönben nem vagy szívesen látott vendég.

4. „Kaptam egy kritikát, inkább bezárom a blogomat!”
A legérdekesebb az, hogy ilyen reakciót még csak olyannál láttam, aki kifejezetten kérte, hogy mondjak véleményt a blogjára. Írjak kommentet, javítsam ki helyesírásilag, mondjak véleményt a történetről. Én pedig megtettem, bár van annyi eszem, hogy leszűrjem, hogyan álljak az adott bloggerhez: ha azt látom, hogy nagyon fiatalka még, talán ez az első története, tizenkét éves, akkor nem fogok neki elkezdeni szakszavakkal dobálózni, csak kijegyzetelem, hol kellene egyeztetni az igeidőt, a szám-személyt; egy tapasztaltabbal kesztyűs kézzel bánok, de sosem bántóan. És megint ott tartunk, mint az előző pontban: véleményt kér az illető, de titokban meg van róla győződve, vagy legalábbis reméli, hogy az alkotása kitűnő, egyetlen hibát nem lehet benne találni. Aztán koppan – mert mindig mindenki koppanhat, nincs olyan írás, ami mindenkinek megfelel objektív és szubjektív szempontok szerint is. Pedig én igyekszem mindig mondani valamilyen pozitívumot, akkor is, ha vért izzadok, mire kitalálom, mi az: megdicsérem az alapötletet, az egyik karakter szerethetőségét, bármit, ami ösztönözheti az írót (na persze, sosem hazudok, olyat nem dicsérek, amit nem lehet), amire azt mondhatom, hogy ez az írás erőssége. A lényeg az, hogy bármilyen kritikát is kapsz, ne az legyen az első gondolatod, hogy abba kell hagynod, be kell zárnod a blogodat, mert te azt hitted, ez sokkal jobb, és most teljesen elment a kedved a további alkotástól.  Ha valaki felsorolta a hibáidat, próbálj meg legközelebb ezekre figyelve írni, de ami még fontosabb: kérd ki többek véleményét is! Amit az egyik hibának vél, azt talán mások nem, így jobban ki tudod szűrni, melyek azok az észrevételek, amelyek a véleményt író személyéből fakadtak (pl. aki csak gimis, romantikus történeteket olvas, az nem fog értékelni egy hosszú leírásokkal teletűzdelt science-fictiont, de aki ismertebb ebben a műfajban, az örömmel fogja magát átrágni ezeken). De semmiképp se törj össze, ne add fel, még ha többen is jelzik ugyanazt a hibát, fogd fel úgy, hogy ezek az emberek mind a te fejlődésedet akarják, különben nem vették volna a fáradságot, hogy írjanak neked! Nem hagyhatod őket cserben azzal, hogy márpedig te sosem írsz többet, mert nem vagy olyan jó már az első regényednél, mint más a huszadiknál. Arról se feledkezzünk meg, hogy a korábban említett nagy írók sem az első regényük legelső változatával váltak híressé: rengeteg átírás, újraírás és tapasztalt szerkesztők segítették őket sikeressé válni.

5. „Ezt a barátnőm írta, én csak reklámozom.”
Többször is láttam már ilyen hirdetést, és sokszor rajta is kaptam az illetőt a hazugságon: volt, aki ugyanazon a néven írta a blogot, mint amilyennel hirdetett; volt, akinek véleményt írtam Facebookon, és rögtön úgy reagált rá, mint a mű szerzője. Manapság már szinte mindenki jelen van Facebookon, és nem hiszem, hogy aki blogot vezetne, az ne létezne a közösségi oldalon. Akkor pedig már ő maga is be tud lépni egy csoportba és hirdetni tudja a saját blogját. Egyértelmű, nem kell a mellébeszélés, mindenki tudja tehát, hogy nem a legjobb barátnőd blogját reklámozod. Rengeteget írtam már erről, ezért most csak röviden: ne szégyelld a művészetedet, bármiről is írsz, nem kell azt hazudni, hogy ez másé, senki sem fog lenézni miatta. Ellenben ha ilyen piti hazugságokhoz folyamodsz, akkor bizony le fognak.

6. „E/1-ben vagy E/3-ban írjak?”
Aztán erre érkeznek a hasonlóan okos hozzászólások, miszerint E/1-ben csak egyetlen szereplő fejébe láthatunk bele, E/3-ban bezzeg kedvünk szerint ugrálhatunk a kobakokban. Arra senki sem gondol, hogy mindkét elbeszélésnek vannak altípusai, többek között E/1-ben is írhatsz váltott szemszögből, talán ez a leggyakoribb, E/3-ban pedig ott van például a közeli vagy a mindentudó nézőpont. Míg előbbi során ugyanúgy csak egyetlen ember fejébe látunk bele, mint az egyszerű E/1-ben, a második egy mindenről informált narrátort jelent, aki mindig annak a fejébe néz bele, akiébe akar, de így sem a karakteren keresztül látjuk az eseményeket, hanem a narrátor hangján.

Továbbá, amiért hülyeség ez a kérdés, az az, hogy nekem, mint kívülállónak, aki nem is tud a történetedről semmit, honnan kellene tudnom, hogyan írd meg a regényedet? Döntsek az alapján, hogy mit olvasok szívesebben? Ilyen nincs, ha jól írsz, felőlem aztán E/2-ben is szólhatsz, úgy is olvasni fogom. Először is gondolkodj el azon, mit akarsz kifejezni a történettel, mit szeretnél előtérbe helyezni, nézz meg más, hasonló témájú műveket, ha pedig ez sem segít, akkor kísérletezz, írj meg néhány fontos részletet több nézőpontból is, meglátod majd, melyik illik oda leginkább.

7. „Adtok nekem felesleges blogokat?”
Amikor először láttam ilyet, még nem is értettem igazán, miről van szó. Az első gondolatom az volt, hogy az illető talán nem tudja, hogyan kell új blogot létrehozni, ezért kér már nem használtat – bár ez elég valószínűtlennek tűnt, de tényleg nem jutott eszembe jobb. Egy másik alkalommal viszont már rákérdeztem, tulajdonképpen miért kell neki mások felesleges blogja. Az illető el is magyarázta ennek az új keletű hóbortnak a mikéntjét: félbehagyott, blogon publikált történeteket szeretne folytatni. És állítólag vannak olyan személyek, akik önként és dalolva mondanak le a saját szellemi termékeikről ezeknek az embereknek a javára.

Teljesen megrökönyödtem. Most komolyan, emberek. Van valami, amit te találtál ki, te terveztél meg, te pötyögtél le, még ha nem is fejezted be, az a történet egytől egyig a tiéd, hozzád kapcsolódik. Mégis hogy adhatnád oda másnak? Az említett bloggert először kinevettem, mondván, ne szórakozzon, nincs olyan épeszű blogger, aki önként lemond a félbehagyott történetéről. Erre ő felvilágosított, hogy de, igenis van. Mutatott is egy-két blogot, amik állítólag hasonló módon kerültek új gazdához, természetesen nem tudtam ellenőrizni, tényleg így van-e. Viszont engem nem csak megdöbbent, de fel is háborít ez az új mánia.

Először is: az adományozók. Ha tényleg törődtél a történeteddel, ha a szíveden viseled a sorsát, a karaktereit, a cselekményét, eszed ágában sincs átnyújtani egy vadidegennek. Ez olyan, mintha a gyerekedet nyújtanád oda valakinek – vigyed, meguntam a nevelését, majd nálad átvészeli a kamaszkort. Nem ciki, ha egy regény befejezetlen marad, nyilván van olyan alkalom, hogy útközben rájövünk, a történet mégsem áll valami biztos alapokon, esetleg egy rövid ideig tartó fellángolás miatt kezdtünk csak bele (ezért javasolt néhány fejezetet legalább előre megírni, mielőtt publikálni kezdünk – mondja ezt az, aki azért késik a regényének a folytatásával, mert még nem írta meg, de hát mind a saját hibáinkból tanulunk). De ez még sehogy sem indok arra, hogy egy ismeretlennek átnyújtsuk.

Másodszor: a kunyerálók. Írni akarnak, rendben, szép dolog, próbálkozzanak csak vele, valahol mindenkinek el kell kezdeni. Na de nem más történetével. Még ha az illető volt olyan elvetemült is, hogy átadja valakinek a történetét, ez nem más, mint valaki más érdemeivel való dicsekvés. Nem te találtad ki a történet alapjait, a karaktereket, a cselekményt. Márpedig, ha írni akarsz, első körben egy dologra lesz szükséged: fantáziára. És ha már a legelső történetedet mástól „csened”, az arra utal, hogy a képzelőerőnek igencsak hiányában vagy. (Nem keverendő ez a fanfictionökkel: ha egy valaki által megálmodott világba írsz új történetet, az teljesen más, mint egy olyan történetet megírni, aminek minden eleme adott, csak éppen ebből nulla százalék a te munkád. Nyilván a megfogalmazás által beleviszed a saját stílusodat is, de ha írni akarunk, ne legyünk már annyira lusták, hogy mástól lopjuk az ötletet, jobb helyeken ezért neked esnek plágium vádjával.)

8. „És akkor X férfikarakter megerőszakolta Y nőt, aztán szerelembe estek…”
NEM!
Na jó, kifejtem bővebben, bár ezzel már rengeteg írás foglalkozott korábban.
A nemi erőszak nem romantikus, nem idealizálható, nem alakul át szerelemmé, nem elfelejthető, nem feldolgozható, nem elfogadható, még akkor sem, ha az elkövető szuperszexi.
Nyilván erőszakról is lehet jól írni. Vannak ilyen „kapcsolatok” is. De ne idealizáljuk. Erőszakoskodni a másikkal sosem megbocsátható. Akkor is büntetendő, ha párkapcsolatban élők között történik az erőszak. És nyilván nem csak nőket erőszakolhatnak meg.
Képzeld el, kedves idealizáló, gyermeki lelkű bloggerina, hogy egy vadidegen férfi téged kényszerít olyan dolgokra, amiket legkevésbé sem akarsz megtenni. Ezek után képes lennél szeretettel, szerelemmel nézni az illetőre?
Na ugye.

9. „A regényem műfaja igazából a zsánere.”
Ez az egyik „cicám”, de mindig mindenki figyelmen kívül hagyja, ha szóvá teszem.
Mivel legtöbben az epika műnemébe tartozó irományokat publikálunk, ezért ezen keresztül értendő a magyarázatom. Hívjuk segítségül barátunkat, a Wikipédiát, és nézzük meg, mi a jelentése a műfaj szónak az irodalomban: „Az epikus műfajokhoz eredetileg csak az eposz tartozott, ám ez később kibővült valamennyi további elbeszélő műfajjal, amelyek közül a legismertebbek a mese, széphistória, históriás ének, krónika, az elbeszélő költemény, a skandináv eredetű saga (egy kaland vagy hőstett hosszas leírása), az életrajz, az önéletírás, a napló, a humoreszk, a regény, a novella, az egyperces novella, az elbeszélés, és bizonyos fokig az értekezés (esszé). Tágabb értelemben ide tartozik a film és különböző műfaji ágai, valamint az interneten vezetett napló, azaz blog, a legújabb műfaj. Irodalmi megítélése sokszor nehéz az adomának, a példázatnak, a viccnek, valamint a képregénynek, amely különböző irodalmi igényű szövegeket, azonkívül rajzokat tartalmaz.”

A lényeget kihúztam, tehát: a blogregényed műfaja regény.

És most nézzük a zsánert, amiről egy nagyon jó cikket olvashattok ITT: „a leggyakoribb címkék: krimi, fantasy, sci-fi, romantikus, kalandregény, thriller/horror, humoros, történelmi, szépirodalmi regény. Egy ideje megjelentek új csoportosítások is: háborús, misztikus-romantikus, erotikus, szórakoztató, családregény.”

Magyarán, ha megkérdezed, milyen műfajban írok, közölni fogom veled, hogy többnyire novellákat és regényeket firkantok, neked pedig nincs jogod emiatt hülyének nézni engem. Ha már egy művészeti ágnak hódolunk, legalább az alapvető kifejezéseit tanuljuk meg. Mellesleg, magyar szóbeli érettségiről is páros lábbal fognak kirúgni, ha közlöd, hogy a Toldi történelmi műfajú írás.

10. „Kritikát írok, osztom az észt hozzáértés nélkül.”
Rengeteg kritikákkal foglalkozó blog nyílt már és nyílik folyamatosan, én pedig nem egyet ki tudnék emelni, ami csapnivaló munkát végez, képes a negyven fejezetes regényről is fél oldalban nyilatkozni (és ennek a fele is a blog kinézetével foglalkozik). Ha nagyobb is a terjedelem, igazán kevés olyan blogger van, aki kicsit is ért az íráshoz, és a megállapításai túlmutatnak azon, hogy „nekem ez (nem) tetszik, mert csak”. Érdekes, hogy még az ilyen blogoknak is olykor 50+ számú követőjük van, pedig az írójuk nem igazán tud elemző megállapítást tenni egyetlen történetről sem, a kritikái kimerülnek a cselekmény elmesélésében és a tetszett vagy sem kérdéskör szűkszavú körbejárásában.

Ha pedig tanácsokat osztogatnak, isten ments. Legszívesebben azt üzenném nekik, hogy ha valamiben nem biztosak, akkor azelőtt, hogy leírnák azt egy kritikába, nézzenek utána a dolognak – igen ám, csakhogy a probléma az, hogy míg az okosok mindenben bizonytalanok, addig a tudatlanok holtbiztosak önmagukban, magyarán meg sem fordul a fejükben, hogy valamit nem jól tudnak. Aztán a rossz tudás terjed, mert a kritikus azt mondta, így kell, és hát nyilván nem véletlenül kritikus az illető, biztos nem magát nevezte ki annak (érződik, hogy ez vicc, remélem).

Történt már velem olyan is, hogy ráklikkeltem egy kritikára, ahol az író a helyesírásban adott tanácsot az alkotónak – természetesen rosszul. Bennem pedig persze felerősödött az igazságérzet, hát nehogy már terjedjen a hülyeség, szóltam az illetőnek, kedvesen, hogy ez nem egészen így van, mint ahogyan ő azt a tanácsában írta. Megköszönte a helyreigazítást, ő azt hitte, jól tudja a szabályt. Nincs ezzel semmi baj, mind hibázunk. De arra már nem került sor, hogy a kritikában átírja a kérdéses részt, azaz ugyanúgy hibásan került a történet írójához a tanács. A közbeszólásom hasztalan volt.

A tanulság az, hogy alaposan gondolkodjunk el azon, olyan szinten vagyunk-e mind írástechnikailag, mind helyesírásilag, hogy tanácsokat osztogassunk másoknak! Hasonlítsuk össze az írásainkat más bloggerekével, és ha azt látjuk, hogy bizony sok olyan emberbe botlottunk bele, akiktől még mi is tanulhatnánk, az egy biztos jele annak, hogy nem kellene még másoknak az észt osztogatnunk.
(Persze, tudom: ha ennyire értek ehhez, nekem miért nincs saját kritikablogom meg írással foglalkozó, tanácsokat osztogató blogom? Pssszt, ami késik, nem múlik, csak túl kell élni az érettségit.)

Összefoglalva: ha írunk, használjuk az eszünket, hagyatkozzunk a józan paraszti logikára, így elkerülhetjük a legnagyobb ökörségek elkövetését, a megszégyenülést. Hibázni egyáltalán nem ciki, de ha felhívják erre az ember figyelmét, ne őrjöngeni kezdjen, hanem próbáljon változtatni. Higgyük el, hogy senki sem rosszindulatból hívja fel a figyelmünket egy-egy baklövésre, hanem megvan az illetőben a jó szándék, hogy – ha nyersen megfogalmazva is – elindítson minket a javulás útján!

Mit gondoltok, most már mindent számba vettem? Esetleg vannak továbbiak, amik idegesítenek titeket?

10 idegesítő bloggerszokás I.

Eljutottam arra a pontra, amikor már annyira zavarnak bizonyos kezdő írói magatartásformák, hogy úgy döntöttem, beállok azok hosszú sorába, akik ezt egy blogbejegyzés keretében kifejtik. Legtöbbször a Facebookon, a hirdetős csoportokban futok bele számomra idegesítő szövegekbe, így a példák többsége innen fog származni. Fontos persze megjegyezni, hogy ez mind egyéni vélemény, megbántani vagy elítélni senkit sem akarok, akinek nem inge, ne vegye magára, a szokásos. Szándékosan eltekintettem az engem leginkább idegesítő „szokás”, a rossz helyesírás mellett, hiszen valljuk be, ez nem mindig az emberi hülyeségből adódik. Na de a többi…
Lássuk hát!

1. „Designje”
Ez tényleg a legkevésbé durva, ezért került a lista legelejére, de be kell ismernem, engem nagyon zavar, amikor egy nap kilencvenszer botlok bele abba, hogy a bloggerek nem tudják, hogy ezt a szót helyesen igenis dizájnnak ejtjük, ezért nem magas hangrendű a ragozása. Valószínűleg egy ember elkezdte, az összes többi pedig birkamód követi, és ha valamit nem szeretek, az pont ez a hozzáállás.

2. „A főszereplőt XY híres ember játssza.”
Meg úgy egyáltalán, nem értem, miért kell a történetes blogban a főbb szereplők nevéhez egy ismert személy képét társítani, ráadásul ezen akár napokig töprengeni, mármint, hogy ki lenne a legideálisabb a szerepre. Az még belefér, hogy szemléltetés gyanánt beillesztjük valaki képét, de az már nevetséges, hogy egyesek direkt ez alapján keresik a blogokat. Ezzel az erővel bármelyik romantikus történet férfi főszereplőjének az arcát elképzelhetem úgy, mint a kedvenc celebemét, nem kell hozzá az, hogy a blog írója is megerősítse, hogy bizony az ő lelki szemei előtt is így néz ki a srác. A jó író, még ha be is illeszt egy képet, azt csak támpontként adja meg, de a történetében benne lesznek azok a leírások, amelyekkel egyedivé teszi a karaktere külsejét. Nincs szüksége egy sablonra, hiszen azért alkot, hogy újat, egyedit hozzon létre.

3. „Tizenkettő vagyok, erotikus jelenetet írok.”
Rendben, a kor talán némileg sarkított, szerintem tizennégy alatt azért senki sem vetemedik szexjelenet írására. A probléma ott van, hogy hiába tizenhat-tizenhét éves valaki, ha fogalma sincs a szerelemről, a párkapcsolatokról, az intimitásról. Ez tényleg az a témakör, aminek a hiteles ábrázolásához nem elég az empátia, ezt meg kell tapasztalni, és még akkor sem biztos, hogy jól fogod tudni megírni az ilyen jeleneteket. Hogy saját példát is hozzak végre: tervben van egy regényem, amiről már itt is szóltam néhány szót (A játéktesztelő), amiben elég nagy szerepet kapna az intimitás. Egy biztos, mégpedig az, hogy nem élesben fogom tesztelni a szexjelenet-írói tehetségemet. Az ugyanis egy dolog, hogy én már tudom, miről írok, de ez egy nagyon nehéz téma, amihez szerintem rengeteg gyakorlás szükséges. Éppen ezért nekem már pihen néhány novella a laptopomon elrejtve, amit akkor sem vállalnék fel, ha fizetnének, ugyanis tökéletesen illene rá a PWP kifejezés (porn without plot = cselekmény nélküli pornó), viszont ezek az írások nélkülözhetetlenek a fejlődésemhez, hogy amikor oda jutok, hogy A játéktesztelőt írom, legyen némi gyakorlatom az erotikus jelenetek megírásában. És szerintem ez a helyes hozzáállás. Nem kell prűdnek sem lenni, nyugodtan szabad írni róla, hiszen természetes és csodálatos dolog, ráadásul egyre nyíltabban van jelen a mindennapjainkban a médiának is köszönhetően, de ne írjunk róla úgy, hogy éppen csak a biológiáját ismerjük (azaz hogy mit és hova kell dugni).

4. „Megéri ezt megírni?”
Így kezdődik a bejegyzés Facebookon, aztán követi a történet rövid ismertetője. Aztán az illető várja, hogy mit mond rá a nép, hogy vadidegenek eldöntsék, mit írjon ő. Én szinte mindig kommentelem, hogy azt kell írni, amire az ember késztetést érez, nem azt, amit a tömeg akar. Hiszen az író (bár mi még csak palánták vagyunk) magáért ír (jobb esetben), mert belülről feszítik a szavak, felszínre akar törni a történet, a szereplők szinte ordítanak, hogy papírra akarnak kerülni. Ha nincs meg ez az erős belső késztetés, akkor nem éri meg elkezdeni – ha pedig megvan, akkor felesleges rákérdezni, írjuk-e meg. A legtöbb történet úgyis megtalálja a maga közönségét a neten.

5. „Ti felvállaljátok a blogotokat?”
Többnyire nem értem azokat, akik ezt a kérdést felteszik, hiszen egyébként szerepel a terveik között, hogy könyvként jelenjen meg a történetük, de mindezt úgy, hogy egyáltalán nem fednék fel a kilétüket. Nem szabad szégyellni a művészetet. Tény és való, hogy én sem szívesen mutogatnám édesanyámnak a fent említett erotikus novelláimat, de emellett igenis remélem, hogy egyszer A játéktesztelő (is) el fog jutni oda, hogy bizony anyukám elé kell raknom, minden szennyesével együtt, mert majd nyomtatásban a kezébe kerül. És büszke leszek rá, a káromkodásaira, meg azokra a jelenetekre is, amikről tudom, hogy kívül esnek a szüleim értékrendjén, és amiket olvasva a volt osztálytársaim majd a szemöldöküket ráncolják, hogy te jó ég, az a szelíd lány ilyeneket ír? Hiszen attól, hogy én ezt leírom, még nem azonosulok a történettel, a karakterekkel. Vegyünk megint konkrét példát: a Hazug szerint az életcímű, most készülő regényemben nagy szerepet fog kapni a fiatalkori depresszió, az öngyilkossági kísérletek. A legfőbb üzenete a történetnek az lesz, hogy nem tudhatod, ki milyen titkokat rejt körülötted, hiszen másokból csak a felszínt látod, és könnyen lehet, hogy elítélsz valakit, lenézed őt, pedig megvan az oka annak, ahogyan viselkedik. A kamaszkori depresszió sem hiszti, hanem komoly betegség, és ezeknek a fiataloknak segítségre van szüksége, ami elsőként abban nyilvánul meg, hogy nem fordulsz el tőlük. Erről írok, de ez nem jelenti azt, hogy holnapután én is megválnék az életemtől. De tudjátok, mit? Ennek a történetnek mégiscsak nagyon erős a személyes vonzata. Amikor tizenhat voltam, én is átmentem ezeken, életundoron, öngyilkossági kísérleteken és kórházon. És most mégis itt vagyok. Jól vagyok. De tudom, érzem, hogy erről a témáról nekem beszélnem kell, hogy a kívülállók is felfogják, a kamaszok sem csak hisztisek. Én sosem fogom szégyellni a művészetemet, szóljon az bármiről. Itt van a nevem, az arcom, és mint mondtam, írok káromkodásról, szexről, öngyilkosságról. És büszkén vállalom, hogy én vagyok emellett Horváth Kamilla.

6. „Ez itt a könyvem.”
Engem nagyon idegesít, amikor írópalánták könyvként emlegetik a legjobb esetben is csak kéziratnak nevezhető firkálmányaikat. Ami a gépeden van, esetleg blog formájában a neten, az nem könyv. Akkor lesz könyv, amikor a kezedben tartod a papír alapú formáját. Persze, ha befutott író valaki, és biztos megjelenési lehetősége van a regényének, hívja nyugodtan könyvnek már a kezdetekkor is, de valljuk be, a legtöbbek esetében csupán nagyzolásról és fogalomzavarról van szó.

7. „Szóval… nem is tudom… olvassátok el… bár nem lett valami jó… nem tudom…”
Lehet, tényleg lehet, hogy nem lett jó. De hogyan várod el, hogy mások bizalommal forduljanak a blogodhoz, ha te sem állsz hozzá pozitívan? A reklám egy nagyon fontos része az olvasók megszerzésének, ugyanis sajnos elmúlt az az időszak, amikor mindenki hátsószándékok nélkül olvasgatta a neki tetsző blogokat. Kőkemény verseny van, amihez ha így állsz hozzá, nem fogsz tudni érvényesülni. Ha úgy érzed, nem sikerült valami jól a fejezet/blogbejegyzés, több dolog is tehetsz: egyrészt addig írod újra, míg megüti a neked tetsző szintet, vagy véleményezteted barátokkal és idegenekkel, hogy megtudd, mi a gyengesége, vagy legalább nem adod elő a hattyú halálát, mert a szánalommal nem fogsz tudni olvasókat megnyerni magadnak.

8. „Szeretném, ha véleményeznétek az írásomat, de ne mondjatok rá rosszat!”
Mellette az indok, hogy mert kezdő vagyok, tudom, hogy béna a történetem, nem kell az orrom alá dörgölni… Én pedig nagyon szívesen mondanám ilyenkor, hogy drága, onnantól kezdve, hogy feltettél valamit a netre, olyan nincs, hogy milyen véleményt kérsz, csak olyan, hogy milyet kapsz. Az egészséges hozzáállás pedig természetesen az, hogy kicsattanó az örömöd, ha dicsérnek, és bölcsen elfogadod, ha a hibáidat emlegetik, mert még ha bunkón is teszik ezt, a kommentelőknek ilyenkor az a célja, hogy a te műved jobb legyen. Ha nem ezt akarná, nemes egyszerűséggel kiikszelné az oldalt, és nem fecsérelné az idejét egy olyan alkotásra, aminek nem érdekli a további sorsa. Magyarán tessék megbecsülni azt is, aki beszól, mert ezáltal jobbak lehetünk.

9. „Angol címet adok, mert az a menő.”
Ez az, amitől aztán tényleg falra mászok. Én nem is azt mondom, hogy kötelezően Magyarországon játszódjon minden magyarok által írt történet, bár tény, hogy én kifejezetten szeretek ilyet olvasni, pont azért, mert annyira kilóg a sorból a sok külföldre helyezett sztori közül. Tény és való, hogy egy külhoni háttérrel egy nagyon erős pluszt lehet belevinni a történetbe, ha azt a helyén kezeljük, és nem csak azért írjuk amerikainak a főszereplőt, mert az menő, hanem mert tényleg tisztában vagyunk az ottani szokásokkal, az ott élők életmódjával, vérmérsékletével stb. De miért adunk az ilyen történeteknek angol címet? Főleg akkor, ha egy teljesen egyszerű, hétköznapi kifejezést veszünk alapul, mert ha esetleg egy pofás kis angol szóviccről lenne szó, még azt mondanám, rendben van. Sajnos legtöbbször tényleg nem erről van szó, hanem egyszerűen az emberek azt hiszik, ciki a magyar cím, nem divatos, és ebben szerintem nagy szerepe van a Könyvmolyképző Kiadónak is, hiszen nekik szokásuk a lefordított regényekre hatalmas betűkkel ráírni az eredeti, angol címet, és csak alá, hangyányi betűkkel a magyart, ami így teljesen elveszik szem elől. Egy magyar nyelvű cím szerintem sokkal megkapóbb lehet, én semmi esetre sem választanék mást. Nyilván ez a pont eddig a leginkább szubjektív, de szerintem kezdünk tényleg átesni a ló túloldalára az angol címválasztással. És ne is beszéljünk arról, hogy sokszor ezek a címek nyelvtanilag sem helyesek, és aztán milyen ciki, ha valaki szól érte, és gyorsan át kell írni a blog URL-jét is…

10. „Mondjátok meg, miről írjak!”
Ha csak egyszer-kétszer láttam volna ilyet, még azt mondanám, rendben, vannak ilyen furcsa állatfajok. De nem, szinte kétnaponta belebotlok egy olyan hirdetésbe a Facebookon, amiben a firkász bejelenti, hogy megnyitotta a blogját, várja hozzászólásban vagy szavazás formájában, hogy miről szeretnénk mi, olvasók hallani. Később pedig, gondolom, bezárják a frissen kialakított blogot, hiszen nem érkeztek tématippek, nincs miről írni. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az ilyen emberek a divat miatt nyitják meg a blogjaikat – hiszen nincs mögötte elszántság, nincs saját mondanivaló, csak az elhatározás, hogy írjanak valamit. A valamiből pedig legtöbbször semmi lesz. Ez a pont kicsit hasonlít a negyedikhez, azzal a különbséggel, hogy most nem kifejezetten történetes blogokról beszélek, viszont a hozzáállásom ugyanaz. Akkor írj, ha tényleg van mondanivalód, ha feszít belülről, ha érzed, hogy neked ezt márpedig le kell pötyögnöd, addig nem lesz teljes a napod, míg nincs fent a világhálón a történeted vagy mondanivalód. Csak azért ne nyiss blogot, hogy elmondhasd, neked is van, de igazából fogalmad sincs, miről írnál szívesen. Próbálj meg témát keresni! Van valami különleges hobbid? Úgy érzed, elég érdekesek a mindennapjaid, hogy megoszd másokkal? El szeretnéd mondani valamiről a véleményed? Biztos vagyok benne, hogy ha leülsz rendszerezni a gondolataidat, megtalálod azt, amiről te is szívesen írsz majd. Később pedig, ha már lett egy kialakult olvasótáborod, még mindig bedobhatod a kérdést, hogy van-e valami, amivel kapcsolatban szeretnék, hogy írj – egy már megismert személy véleménye sokkal inkább érdekli az embereket, mint egy olyan emberé, aki csak most tűnt fel a láthatáron.

Egész biztosan tudnék még találni ilyen szokásokat, talán több dolog sem jutott eszembe, de úgy érzem, egész jól összeszedtem a legidegesítőbbeket.
Ezek közül titeket is zavar valamelyik? Netán tudtok mást, ami hasonlóan idegesítő? Osszátok meg velem!

Papír vagy számítógép? Mindkettő!

Azt mondják, elég sokaktól hallottam, állást kell foglalni a kérdésben: papírra írjunk tollal vagy pötyögjünk a számítógépen? Merthogy együtt a kettő nem játszik, szentségtörés, árulás… állítólag.

Míg kicsi voltam, a számítógép, mint eszköz az írásra, a tudatalattimban sem jelent meg. Nagyjából azóta írom a meséimet, történeteimet, hogy megtanultam a kézírást, idestova 12 éve. Nem vagyok éppenséggel öreg, a mai generációt erősítem, de még az én kölökkoromban sem volt túl nagy térhódítása a számítógépnek. Igaz, én hamar elkezdtem megbarátkozni a dologgal, egész kicsiként már ki tudtam játszani a Tarzant, nagyon ügyesen navigáltam a Startlapjátékok.hu-n, és azt is kikönyörögtem, hogy apukám e-mail címet készítsen nekem. Na de írni, a számítógépen? Akkoriban ez még nem volt.

Szóval papíron kezdtem. Azt nem merem állítani, hogy minden egyes firkálmányomat megőriztem az utókor számára (hogy legyen mit a múzeumokra hagyni, ha egyszer kötelező tananyag leszek), hiszen például a legelső többrészes történetem fele már rég köddé vált. Eleinte anyukámtól csentem el a fehér lapokat a nyomtatóból, azokra írtam, de egy-egy papírra nehezebben vigyáz az ember, így történt az, hogy elkeveredtek valahol. Később már több eszem volt, ugyanis mappákba rendeztem a történeteimet, így az első regényeim hiánytalanul a birtokomban vannak (de soha senki nem fogja őket látni). Volt egy tollam, zöld színű, a vége felé fekete, jóformán csak azzal voltam hajlandó írni hosszú évekig, míg egy nap be nem dobta a törölközőt – darabokra törött. Azóta sem tartottam nagy becsben egyetlen íróeszközt sem, nem dédelgetem őket, csak lélektelenül kihasználom mindet, amíg a tinta ki nem fogy belőlük, aztán nyúlok a következőért.

Aztán felfedeztem, hogy a számítógépen nem csak az internetet lehet bújni és bugyuta játékokkal elütni az időt, hanem bizony van rajta egy olyan program, amit Jegyzettömbként ismerünk. Ez volt számomra a nagy áttörés, mindennap nyúztam a billentyűket. Akkoriban életem első (és utolsó komoly) fanfictionjét írtam egy tinizenekarról, aminek a tagjaiba fülig szerelmes voltam. Tizenegy-tizenkét évesen ez nem olyan ciki, ugye? Ugye?

Egészen addig tartott a töretlen lelkesedésem a digitális firkálás iránt, amíg nem szembesültem azzal, hogy ha az egész házban csak egyetlen számítógép van, amit a család majd’ minden tagja használ, a félkész történeteim nincsenek biztonságban. Már akkor kialakult nálam egy erős zártság ezzel kapcsolatban, és a mai napig kitart: félkész művekről nem beszélek senkinek és nem mutatom meg őket senkinek. Csak olyanról ejtek szót és olyat mutatok meg másoknak, amit késznek nyilvánítottam (vagy legalábbis elérte az “első kézirat” szintjét). Egyszóval rettenetes szívrohamot kaptam, amikor egy délután azt láttam, hogy a szüleim a számítógép előtt ülve az én romantikus regényem mind a harminc oldalát átnyálazzák, és bárhogyan is küzdöttem ellene (elég erőszakosan, meg kell hagyni), mindenáron végig akarták olvasni.

Nem sokkal később anyám apámra nézett, és valami olyasmit mondott neki: “Ezzel a gyerekkel kezdeni kéne valamit, mert nagyon jó.”

Azért egy darabig elzárkóztam a klaviatúrától, és ismét papírra írtam a regényeimet. Ekkor született a Szellemvilág (egyszer újraírom, egész biztosan, esküszöm), A legfontosabb dolog, a Farkaskór és még megannyi idétlen című, klisékkel teletűzdelt történetem, amiket manapság ugyan nem vállalnék fel akkor sem, ha kést szorítanának a torkomhoz, de azért szeretem őket. Kötődöm hozzájuk, emlékszem rájuk, ahogy görnyedtem föléjük, ahogy vázlatot írtam róluk vagy csak azt írtam, ami éppen eszembe jutott, ahogy mappákba rendeztem a lapjaikat, vagy éppen több A5-ös füzetet is megtöltöttem velük. Ebből az időszakból jóformán mindent megőriztem, néhány évvel ezelőtt tényleg csak azt dobtam ki, ami rövid, semmitmondó részletecske volt csupán. De még a félkész művek többségét is megtartottam, mert emlékeztem rá, mivel akartam megtölteni az oldalakat, mennyire ragaszkodtam a karakterekhez, hogyan görnyedtem a lapok felett.

Emlékszem, a földön hasalva írtam, pedig nagyon kényelmetlen testhelyzet volt. Akkoriban készülhetett el a jelenlegi szobám, talán még szőnyeg sem volt, csak az a csempe, amivel a ház előző tulajdonosai borították a helyiséget. Ha volt is már szőnyeg, az vékony lehetett és kemény, mert emlékszem rá, milyen fájdalmas volt hason fekve írni. De a világ minden pénzéért sem ültem volna az asztalhoz. (A képen az egyik nagyon korai füzetem látható, a vignettán a felirat: Fontos firkák, ne nézz bele!)

A jelenlegi állapot akkor kezdett kialakulni, mikor megkaptam az első saját számítógépemet a szobámba. Akkor megint megnyílt előttem a lehetőségek végtelen tárháza. Amellett, hogy felfedeztem a Wordöt, végre megtarthattam magamnak a félkész irományaimat, zavartalanul alakítgathattam a történeteimet anélkül, hogy a kíváncsi tekintetek kereszttüzében égtem volna.

Szerintem ennek is lassan már öt-hat éve.

Jelenleg megosztom a munkát papír és számítógép között. A jegyzeteket, vázlatokat szinte kivétel nélkül papírra írom, bár itt akad kivétel. Mikor nincs a kezemben papír, egy nagyon praktikus telefonos alkalmazást, a Google Keepet használom. Egy egyszerű jegyzettömb, amit a számítógépről is el tudok érni, így nem kell másolgatnom a jegyzeteimet vagy megkeresni, melyik eszközön is pötyögtem le azt a néhány szót, ami eszembe jutott napközben.

Tényleges íráshoz már csak a laptopon állok neki, és a Wordöt már elvetettem, igaz, a művek mindig egy ilyen dokumentumban kötnek ki. De maga az alkotás egy minimalista Windows 8-as alkalmazással, a Simply Write-tal történik. Megnyitod, és minden eltűnik, ami elvonhatná a figyelmedet (Facebook, Filmek és sorozatok mappa stb.), csak egy fehér kijelzőt látsz magad előtt meg a villogó kurzort, ami jelzi, hogy kezdheted a pötyögést. Ami még kifejezetten szimpatikus ebben a programban, hogy nem mér sem oldalakat, sem szószámot, éppen ezért elhal bennem az a görcs, ami a Wordben mindig megtámad, és azt suttogja, hogy “te jó ég, ez csak négy oldal, nagyon kevés, ennek az írásnak legalább hat oldalasnak kéne lenni”. Sokkal szabadabban írok, és ahogy észrevettem, többet is.

A jegyzeteket mappákban rendszerezem, mármint rendes, kézzelfogható darabokba, amiket egy fiókban tartok ott, ahonnét a zoknikat száműztem (de amint költözöm a mostani szobámból, végre nem fognak területharcot vívni egymással). Lapokkal, füzetekkel, papír fecnikkel tömtem meg a fiókot, néha egész komoly expedíció szükséges egy-egy bizonyos darab felkutatásához, de megéri. Képtelen lennék lemondani arról, hogy papírra írjam a vázlataimat. Sokkal szabadabb, személyesebb a saját kézírásom, a firkáim a margón. Egy komplett regényt, de akár novellát is azonban már képtelen lennék kézzel végigírni, hiába tettem meg annyiszor kölyökként. Az egyik indok a korábban említett terjedelem – frusztrál, ha tudatában vagyok annak, hogy mennyit írtam, összenyomja a lelkemet, a lelkesedésemet, megmérgezi a művészet tisztaságát. A másik már fizikai indok: a kezem. Egyszerűen nem bír túl sokáig körmölni, nagyon hamar elfárad, sajogni kezd, sokszor az iskolában, tanórán is meg kell állnom, megmasszírozom, hátha segít, igaz, nem szokott. Ha megint több száz oldalakat akarnék leírni, azt hiszem, letörne a helyéről néhány óra megfeszített tempójú munka után.

Sosem értettem tehát, miért kellene eldöntenem, papírra vagy digitális dokumentumra írjak-e. Nem tudom csak az egyiket vagy csak a másikat használni, ha egyszer mindkettőhöz fűződik praktikussági vagy belső lelki indok. És nem is hiszem, hogy választani kellene a régimódi és a modern között: köszönik szépen, nagyon jól megférnek egymás mellett.

1234