• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Hogyan írj kritikát?

Szerettem volna írni egy összefoglaló cikket a kritika írásáról és fogadásáról, viszont rájöttem, hogy külön-külön is bőven annyit tudok rizsázni a témákról, hogy megéri inkább kettébontani. Íme, ma arról fogok mesélni, hogy szerintem hogyan kell kritikát írni, én hogyan szoktam és hogyan tartom helyesnek.

Minden írópalánta életében, aki rászánta magát arra, hogy megmutassa szélesebb köröknek is az írását, eljön az a pont, amikor már tűkön ülve várja az olvasói véleményeket. Ez történhet úgy is, hogy az illető felteszi a netre az alkotását (pl. blogra, Wattpadre, Facebookra, más írós oldalakra, Anime-fanfiction Style-ra…), közvetetten (átküldi egy vagy több konkrét személynek – lektornak, bétának, közösségtől függ, melyik elnevezést használjuk amatőr körökben – véleményezésre) vagy személyesen is odaadhatja valakinek. Nem mindegy viszont, hogy az említett módok közül hogyan jut el az olvasóhoz az írás, és az is fontos, melyik oldalon állunk, a véleményező vagy a véleményt kérő szerepében. Ebben a cikkben tehát a téma egyik felét vesézem, azaz a kritikaírás általam helyesnek vélt módjáról fogok hosszan értekezni. Többnyire nem azt szeretném majd megmondani, hogy mi az egyetlen helyes viselkedési mód; azt szeretném megmutatni, hogy szerintem hogyan ideális kezelni ezeket a helyzeteket, hogy az adott esetben én hogyan tenném.

Alapfogalmak a cikkben

Legelőször is tisztázni szeretném, hogy mely kifejezések alatt mit fogok érteni. Az egyszerűség kedvéért az amatőr írókat is szimplán írókként fogom emlegetni a cikkben. Továbbá a kritika szó mibenlétét is szeretném megalapozni: jelen helyzetben a bloggerek és amatőr írók által kritikának nevezett véleményezést értem ez alatt, amikor amatőrtől érkezik amatőrnek.

Hogyan NE írj kritikát

A legfontosabb: nőj fel és lépj túl a korábbi sérelmeiden. Elég nyersnek hangzik ez, de a lényeget összefoglalja. A kritikaírásban ne arra lásd a lehetőséget, hogy jól leolts valakit, még ha rossz is, amit az illető ír. Ne arra hajts, hogy teljesen elvedd a kedvét az írástól (mert ki az ördögnek képzeled magad, hogy meghatározd bárkiről is, hogy van-e joga írni – rémlik ez a korábbi, A kezdőírók bátorításának hiányáról c. cikkemből?), és ne is azért írd le harapósan a véleményedet, mert neked éppen kompenzálnod kell a belső haragodat.

Mit is kompenzálhatsz?

Nem egyszer fordult már elő velem, hogy olyan netes vitának, kommentháborúnak voltam szemtanúja (vagy éppen résztvevője), amiben az egyik fél – többnyire a vehemensebb – egyszer csak közölte, hogy a frusztrációjának az az oka, hogy ő most egyéb okból ideges. Ez lehet fáradtság, valós életbeli vita, hétköznapi stressz – egyszóval valami olyan oka van a belső feszültségének, aminek semmi köze az íráshoz vagy a blogoláshoz –, de okozhatják ezt közvetlenül az alkotáshoz vagy alkotóhoz fűződő ellenérzések is. Jusson eszedbe, hogy csak azért, mert te esetleg korábban egy bunkó stílusban írt kritikát kaptál, ami összezúzta az önbizalmadat, még nem kell neked is ugyanígy lesújtanod másokat. Az is előfordulhat, hogy magával az író személyével van bajod: esetleg korábban összevesztél az illetővel, és még nem tudtátok megbeszélni a konfliktust, vagy olyan témában ír, amit egyáltalán nem kedvelsz (pl. One Direction, homoszexuálisokról szóló írások vagy a Wattpadan mostanában egyre népszerűbb apucis történetek, amikről bővebben Az erotikus történeteket író kiskorúakrólc. írásomban olvashatsz; csak hogy megemlítsek párat a legmegosztóbb témákból).

Én úgy vagyok vele, hogy ha a történettel ilyesfajta problémáim vannak (pl. piszokul nem értek egyet a vérfertőző kapcsolatok idealizálásával), akkor inkább nem idegeskedem rajta, hiszen mi értelme lenne? Inkább felteszem magamnak az alábbi kérdéseket:

Meg fog változni az író véleménye a saját írásáról az én kritikám által? Néha ez kifejezetten előnyös lenne (pl. az előbb említett apucis írásoknál), de nem akarok a közvélemény által rossznak ítélt írások vonalán megmaradni. Szóval vannak helyzetek, amikor butaság lenne ezt elvárni (pl. fanfictionöknél, mentális betegségekről szóló írásoknál láttam már olyat, hogy a kritikus le akarta beszélni a témájáról az írót). Összességében a válasz az, hogy nem, nem fog változni.

Abba fogja hagyni a történet írását az író? Ha már több fejezet óta dolgozik rajta, akkor könnyen lehet, hogy hónapok munkáját próbálnám leállítani. Szerintem ilyenre csak akkor lennék képes, ha (egy párhuzamos univerzumban, ahol egy paraszt vagyok) kellőképpen a lelkébe tiprok az írónak – erről pedig, mint tudjuk, megvan a véleményem. Tehát nem fogja abbahagyni, amennyiben normálisan írom neki a kritikát.

Fel fog hagyni az írással az író? Hát akarom én ezt? Dehogy akarom, senkinek sincs joga meghatározni ezt. A lehető leggonoszabb, legaljasabb „véleményt” kellene írnom ahhoz, hogy valakit annyira összetörjek, hogy ne akarjon többé írni. Normális hangvétel esetén nem fogja abbahagyni.

A konklúzió nem az, hogy ha nekem nem tetsző vagy az én elveimbe páros lábbal beletaposó témájú történetbe botlok, hogy minél lekezelőbb, bunkóbb stílusban írva megpróbáljam végleg elvenni az író kedvét az alkotástól. Arra kéne inkább rájönni, hogy mivel nagy valószínűséggel nem tudjuk másra ráerőszakolni a saját akaratunkat, ezért teljesen felesleges annyira felidegesítenünk magunkat egy adott íráson, hogy utána elvegyünk a saját életünkből értékes fél órát, amíg fröcsögő nyállal csapkodjuk a billentyűzetet. Levezetjük a feszkót vele, hangzik az ellenérv, de mi lenne, ha egyáltalán nem idegesítenénk fel magunkat rajta, hanem nemes egyszerűséggel kiikszelnénk azt a nyamvadt ablakot?

Azzal sem takarózhatsz, hogy a személyes problémáid miatt vagy feszült. Senkit sem érdekel ilyenkor, pláne nem az írót, hogy te azért oltod le a szerencsétlen ember fejét, mert egyest kaptál matekból, vagy mert a családod téged provokált egész álló nap. Ha furcsán, szokatlanul feszültnek érzed magad kritikaíráskor, akkor gondolkodj el azon, hogy nem lehet-e, hogy valójában a saját idegességedet akarod átpumpálni valaki másba. Nyilván ez nem egy előnyös hozzáállás, de a neten szerzett tapasztalataimból azt látom, hogy nem ritka az érv: ne haragudj, hogy bunkó voltam, ma minden összejött.

Hiába kérsz te már bocsánatot, miután harminc sorban gázoltál már bele a szerencsétlen író lelkébe. Az utolsó sorba biggyesztett „bocsi” nem oldja fel, hogy bunkó voltál, márpedig intelligens ember akkor sem szemétkedik a neten, ha rossz napja van, mert sosem lehet tudni, milyen károkat okozhat ez a másikban.

A neten kívüli problémák továbbá egy nagyon egyszerű okból kifolyólag sem befolyásolhatják a virtuális piszkálódást: míg a valóságban érthető, hogy vannak olyan emberek, akik mérgükben nem tudnak figyelni arra, hogy mi csúszik ki a szájukon, addig a neten értelemszerűen nem kötelező mindent azonnal elküldeni. Nyugodtan átolvashatod és átgondolhatod harminckétszer a kommentedet, hogy tényleg mindent úgy fejeztél ki, ahogyan akartál, hogy nem voltál-e véletlenül sem tapintatlan, és persze azt is felmérheted, hogy ha nem abban a szent pillanatban, az anyukáddal való veszekedés után küldöd el a kritikádat, hanem fél óra múlva, akkor még mindig olyan ellenállhatatlan vágyat érzel-e magadban, hogy jól megmondd a véleményedet a kis szerencsétlennek.

Én hogyan írok kritikát?

Támogatóan, talán ez a legjobb szó rá. Ha valaki véleményt kér tőlem (vagy én döntök úgy, hogy írok), akkor mindig arra törekszem, hogy az írónak hasznosak legyenek a szavaim. Még ha éppen csak dicsérni is tudok, akkor is próbálom kiemelni azokat a tényezőket, amik jóvá teszik az írást, hiszen az is nagy segítség az írónak, ha tisztán látja, hogy mik az erősségei az alkotásának.

Persze előfordul, hogy ez nem egyszerű. Néha igenis akad olyan, hogy az emberrel olyan írás jön szembe, amit kínszenvedésnek érez végigolvasni. Nem azt mondom, hogy a rosszat el kell hallgatni, és minden naiv gyermeknek csak jóságos mosollyal simogassuk a lelkét, és hagyjuk másra a gonosz kritikus szerepét, aki majd egy nap jön, és összetöri az ártatlant.

De nem ám! Ami rossz, arra ki kell ezt mondani, csak nem mindegy, hogyan.

Egy jó kritika szerintem nem a hibák tételszerű felsorolásából áll. Ha tényleg hasznosak akarunk lenni a véleményünkkel, akkor igyekezzünk segítséget nyújtani. A hibák mellé írjuk le egyértelműen, hogy mi velük a baj, és ajánlhatunk segítséget a kijavításra. Ez történhet úgy, hogy saját magunk dolgozunk (pl. helyesírási hibákat jelölünk be), másokhoz küldjük az illetőt (pl. bétakereső csoport) vagy odaillő szakirodalmat ajánlunk (írástechnikával foglalkozó könyvek/cikkek).

Fontos, hogy mi magunk csak akkor álljunk neki a munkának, ha arra már felkért az író, megegyeztünk vele a részletekről. Egy spontán (pl. blogon) érkező kritikának nem kell nyolc oldalból állnia a helyesírási hibák kilistázása miatt, de természetesen említsük meg, ha az írónak ilyesfajta hibái vannak, esetleg írjuk le, milyen típusúak (hogy a helyesírásnál maradjak, pl. írjuk le, hogy az egybe- és különírás hibás vagy a vesszőhasználat). Emellett felajánlhatjuk, hogy igény szerint segítségként privátban elküldjük a hibák részletes listáját. De kommentbe nem kell szerintem ezt a legnagyobb részletességig sorolni, a „szakmai” dolgokat intézzük egymás között, ne nyilvánosan a blog szimpla olvasói előtt.

Ami még fontos, hogy ne akarjunk egy történetet mindenáron a saját ízlésünkre faragni. Ha logikailag hibádzik valami, akkor azt meg kell említeni, de ne osztogassunk feleslegesen olyan „tanácsokat”, hogy pl. a főszereplő ne jöjjön össze X-szel, mert én (a kritikaíró) személy szerint nem kedvelem annyira a romantikus történeteket, és ha a saját sztorim lenne, akkor biztosan másra helyezném a hangsúlyt. Hagyjunk teret az író saját ízlésének és személyiségének, és ha segítünk is valamit megváltoztatni, akkor ne traktáljuk rögtön az illetőt a saját ötleteinkkel és módszereinkkel, hanem hagyjuk először őt kibontakozni, maximum óvatosan terelgessük az ő saját ötleteit a helyes irányba.

Az én legfőbb elvem a kritikaíráskor az, hogy mindig mondjak valami pozitívat. Még ha kínszenvedésnek is érzem végigolvasni a történetet (ismerjük be: van ilyen), akkor is keresek valamit, ami jó. Nem hazudok, csak akkor dicsérek, ha azt komolyan gondolom, de úgy vélem, hogy egy több hibát felsoroló kritikát sem szabadna rossz szájízzel zárnia az azt olvasó írónak. Éppen ezért általában a kritikát valamilyen pozitív gondolattal zárom. Még ha nagyon kezdő szinten is áll az illető, akkor is tudnia kell, hogy ő sem reménytelen (senki sem az, a kreatív írás számos fortélya tudatosan is tanulható), mert pl. eredeti az alapötlete, jók a leírásai, életszerűek a párbeszédei stb.

Mindemellett úgy gondolom, a kritizálás módját az is befolyásolja, hogy milyen közegben mondunk véleményt, így most azokat a virtuális és valós helyzeteket veszem számba, amik a legismertebbek és/vagy amiket én leggyakrabban használok.

Élőben vagy neten?

Gyakoribb, persze, hogy az írásokat a neten (vagy legalábbis számítógépes dokumentumként) adjuk át valakinek véleményezésre, de velem is előfordult már többször is, hogy papíron, kinyomtatva vittem el őket, azután pedig az olvasóm élőben mondta el a véleményét a novelláimról.

Mindkét esetben úgy tartom célszerűnek a véleményezést, ha előzetesen bejelöljük azokat a részeket, amiket meg szeretnénk említeni a kritikánkban. Számítógépen ez ugye egyszerű, én pl. ha részletesen nézem át valaki írását, akkor a Word Véleményezés fülét használom, a fontos szakaszokhoz megjegyzéseket fűzők hozzá, amik a szövegtörzstől elkülönülve, jól láthatóan jelennek meg. Papíron is célszerű bejelölgetni a lényeges részleteket, akár tollal pár kulcsszóban odaírni, hogy mit szeretnénk hozzáfűzni az adott szavakhoz, mondatokhoz. A lényeg az, hogy ha élőben is véleményezünk, jobban járunk, ha előre összegyűjtjük, mit szeretnénk megemlíteni. Ha csak általánosságban beszélnénk a történetről, akkor is könnyebb, ha a lap aljára felfirkantjuk magunknak a lényeget, így biztosak lehetünk benne, hogy semmit sem hagyunk ki.

Természetesen élőszóban se álljunk neki kérés nélkül az iromány szavankénti szétcincálásának, csak ha külön erre kér fel az író.

Ki az író és mióta alkot?

Nem, nem arra célzok, hogy a kritika váltson át személyeskedésbe. Kerülni kell a „te ezt nem értheted, nagyon fiatal vagy még” szintű lekezelést és a „neked ezt már rég tudnod kéne” fölényeskedést.

Viszont nyilvánvalóan nem mindegy a kritizáláskor az író kora, és ezzel összefügg szorosan az is, hogy mióta ír, mekkora gyakorlata van. Mondok pár példát, hogy egyértelmű legyen, mire gondolok.
Az első „alanyunk” egy tizenkét éves, aki az első történetét írja. Szórakozik, játszik még a szavakkal, kísérletezgeti, mivel mit érhet el, nem fogja fel még olyan véresen komolyan az írást – ami nem is baj. Van egy rövidke, kissé összecsapott írása, amivel értelemszerűen akadnak problémák: például kevés a leírás, a szövegtörzs nagyrésze párbeszédekből áll (kezdőként ez elő szokott fordulni). Elmagyarázhatod neki, hogy mesélhetne többet a szereplők reakcióiról, az őket körülvevő térről, a világról, amiben élnek – de azért ne próbálj meg kierőszakolni belőle világrengető zsenialitást, ne kérd még rajta számon a profi írók fortélyait. Kezdőként egyáltalán nem ciki, ha valaki bénázik (khm, később sem…), és egy jó kritikus fel tudja mérni azt is, hogy az író, akiről véleményt ír, milyen szinten áll, és ehhez mérten tud olyan tanácsokat adni, amiket felhasználhat már most, és mi az, amire inkább a későbbiekben lenne szüksége.

A példa második felében egy huszonévesről essen szó. Tőle azért már elvárhatjuk, hogy a helyesírása nagyjából rendben legyen (de mindig vannak kivételek, nyilván, például egy diszlexiás felnőtt), ismerje a felnőttlét alapjait (pl. egy általános iskolás még írhat butaságokat az egyetemi életről, hiszen honnan is tudná, hogy megy az – egy felnőtt viszont már jobban átlátja a világot, megérti a pénz kérdését, összetettebb konfliktusokat tud kiagyalni, életszerűbbé tudja tenni a szereplőket, satöbbi). Persze itt is szerepet játszik az a tényező, hogy mióta ír az ember: egy olyasvalakitől, aki az első regényét írja, még nem várhatjuk el, hogy tökéletesre csiszolja már elsőre, segítség nélkül, míg egy gyakorlottabb egyénhez már hozzáállhatunk némi előzetes elvárással is.

Összegezve

Tudom, tudom, én vagyok Daremo, a bloggerek védőszentje, a kezdők segítője, a konfliktusok elhárítója, a folyamatosan okoskodó, de ezúttal is csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy figyeljünk kicsit oda a másikra. Próbáljunk meg türelemmel fordulni egy idegenhez akkor is, ha elsőre nehéznek tűnik, mert higgyétek el, a segítő szándéknak mindenki örül. Én egyáltalán nem pártolom a netes kommentháborúkat meg azokat a személyeket, akik sportot űznek abból, hogy minél fellengzősebb stílusban hordják le mások írásait. Kritizálni úgy is lehet, hogy közben nem rombolsz magad körül.

Mi a véleményetek az én módszeremről? Ti hogyan szoktatok kritikát írni? Mindenhez írtok, amit elolvastatok, vagy ritkábban véleményeztek? Ja, és várjátok a téma folytatásaként érkező cikket, ami arról szól, hogy hogyan is illik íróként a kritikát fogadni? 🙂 

10 idegesítő bloggerszokás III.

1. „Ki szeretne velem véleménycserét?”

Ez általában Facebookon, blogos csoportokban szokott elhangzani, és őszintén szólva, én nem látom értelmét. Így, ebben a formában semmiképp. Szép dolog, hogy megszületik az emberben a gondolat, hogy nincs elég visszajelzés a blogokon, de számomra kicsit képmutató az a hozzáállás, hogy „csak akkor írok véleményt a blogjáról, ha ő is az enyémről”. Ha az ember változtatni akar a megszokott renden, akkor először is mutasson példát, szóljon hozzá mások munkáihoz, ne csak ismerősökéhez, de random bloggerekéhez is. Biztos vagyok benne, hogy ha az illető hasznosnak véli a hozzászólást, átkukkant a kommentelő blogjára (meg úgy egyébként is), és ha úgy ítéli meg, hogy érdemlegesen hozzá tud szólni valamihez, akkor magától, viszonzásként ő is meg fogja tenni. Így azt is elkerülhetjük, hogy egymástól annyira eltérő személyiségű embereket párosítunk össze, akiket maguktól egyáltalán nem érdekelné a másik blogja, és megkímélhetjük magunkat a semmit sem érő kommentektől. (Bár nyilván tartom még a véleményem, hogy a „Folytit, légyszi” kommenteknek is van létjogosultsága, de a véleménycserét kunyeráló bloggerek nem ezt várják.)

2. „A sztori befejeződött, de jövő héten érkezik a második évad!”

Keverjük a szezont a fazonnal, jelen esetben az irodalmat a filmsorozatokkal – és ha ez még nem lenne elég, az évad szót önmagában is elég nagy fogalomzavar kerülgeti.

Az első, amit mondani szeretnék, természetesen az, hogy a blogregényekben és úgy általában az irodalomban is téves az évad szó használata. A Harry Potterben sem a Főnix Rendje az ötödik évad, szimplán azért, mert ez a kifejezés nem ebbe a művészeti ágba illik. Itt a rész, esetleg a kötet szót használjuk.

Másrészt, az évad szóban nem véletlenül található meg az év szócska. Eredendően ez azt jelenti, hogy az azonos évadba tartozó részek (a filmsorozatban ugye részek vannak, nem fejezetek) egyetlen év eseményeit foglalják magukba. Ezt általában az okos és furfangos forgatókönyvírók úgy rakják össze, hogy többé-kevésbé kerek egész sztorit alkosson az évad, éppen annyi függővéggel, hogy a rajongók tűkön ülve várják a folytatást. Természetesen előfordulnak kivételek, mikor a sorozatban nem ezt az egy éves beosztást használják, de a lényeg ugyanaz: sorozatban használják, és nem az irodalomban. Csak azért, mert valaki nem tudta, mire használják az évad szót, és ostoba módon beemelte a blogregények világába, még nem kell vakon bégető birkaként követni a hülyeséget.

3. „Ez a fejezet elég unalmas lett, de azért olvassátok el ezt is.”

Egyetlen kérdésem lenne az ilyen fejezeteket írókhoz: ha már szerinted is unalmas az a rész, ha már írni is fárasztó volt, akkor miért gondolod, hogy az olvasóid nem fogják a közepén kiikszelni az ablakot?

Általában az szokott lenni az unalmas fejezetekre az indok, hogy kell afféle összekötő rész két nagyobb esemény között, amit nem tudnak mivel kitölteni, de azért valahogyan érzékeltetni kell, hogy ott bizony eltelt némi idő. Én úgy hirtelen hasra ütéssel kétféle megoldást tudok javasolni. Az egyik, hogy gondolkodj el rajta, vajon tényleg szükséges-e érzékeltetni, milyen hosszú idő telt el a két grandiózus esemény között – ha pedig nem, akkor szimplán intézd el annyival, hogy egy-két rövid bekezdésben leírod, mi minden történt ez idő alatt, de ne szentelj neki egy egész fejezetet. Ezzel szemben, ha tényleg azt érzed, hogy nélkülözhetetlen ez az átvezető rész, akkor légy kreatív, és tegyél bele egy olyan apró eseményt, ami ezt is lényegessé teszi! Tedd a szereplőidet olyan helyzetekbe, amiben jobban megismerhetik egymást, kiderülhet egy-egy sérelmük, titkuk, esetleg jobban megismerik a háttérvilág egy szeletét. Tedd lényegessé a fejezeteket, mert ha már te is azt érzed, hogy nincs rájuk szükség, akkor az olvasó is ezt fogja gondolni.

4. „A szobám minden pontjából áradt a luxus.”

Ismerősek ezek a fantasztikus berendezési elvek? Hogy minden magyar tinilánynak erkéllyel felszerelt hálószoba dukál, amihez egy hatalmas sarokkádas és minimum kétszemélyes zuhanyfülkés fürdőszoba tartozik? Általában ezek a bugyuta amerikai tinis tévésorozatokból származó ötletek, ahol minden diáklány gazdag, de a szülei egyébként mindig otthon lógnak, vagy ha a főszereplő felnőtt, akkor ő maga sem rendelkezik olyan munkával, ami ilyen fizetést jelentene. De ilyen felszereltségű lakás kell minden regénybe. Akkor is, ha semmiféle funkciója sincs, csak szép, meg jólesik elképzelni az írónak azt a pompát, amit ő maga nem fog megkapni.

5. „A blog még két hónapig üres, de ha tetszik a design meg a száz szavas ismertető, akkor iratkozzatok fel!”

Én sosem értettem, minek kell hetven különböző Face-csoportba feltenni lehetőleg kétnaponta a még teljesen üres blog linkjét, és várni a feliratkozókat. Korábban már azt is kifejtettem egy cikkemben, hogy eleve feleslegesnek tartom azokat a hirdetéseket, amik csupán az ismertetőt (ha bloggeresen menőn akarok fogalmazni, akkor fülszöveget, ami egyébként természetesen csak a rendes könyveknek van) tartalmazva keresik előre az olvasóikat.

Nem baj az, ha az ember kipakolja hetvenezer csoportba a blogja hirdetését, én sosem néztem le ezért senkit, meg nem is idegesít, ha egy ismerősöm így „teleszemeteli” az értesítőimet (ennek az a titka, hogy csak olyan bloggerek az ismerőseim, akiknek érdekel a blogjuk), sőt, én magam is szoktam ezzel élni. Az ember ragadjon meg minél kreatívabban minden lehetőséget arra, hogy eljuttassa a művészetét az érdeklődőkhez, én ezt vallom. A probléma azzal van, amikor egyesek a semmit hirdetik: kiteszik nagy csinnadrattával a linket, beharangozzák, hogy mennyire fantasztikus lesz a sztori, és az esetek felében sosem kerül ki az első fejezet. Tisztelet nyilván a kivételnek, de én pont emiatt már elvből nem kattintok azokra a hirdetésekre, amik még csak ígérik a történet kezdetét, bármilyen jól is hangzik a mellékelt reklámszöveg.

Kicsit olyannak tartom ezt, mintha az ember a semmire gyűjtené maga köré a „rajongókat”, a feliratkozókat. Szép esetleg a dizájn, figyelemfelkeltő a fülszöveg – na és? Az én szememben ez körülbelül 1%-ot nyom a latban, ha a történet megítéléséről van szó.

Látom egyébként a gyakorlati, elenyésző hasznát a dolognak: ha esetleg egy ismerősöm teszi ki így a jövőben publikált történetét, talán nem akarhatok lemaradni róla. De sajnos ebben az esetben is tartom a véleményemet: olyan, mintha az ember a semmit akarná eladni az embereknek. Sok esetben nem hasonlíthatjuk össze a blogolást a valódi könyvekkel, de ez számomra egy kicsit olyan, mintha egy neves kiadó jó pénzért árulná a könyvborítókat önmagában, még hónapokkal a történet megjelenése előtt.

6. „Olyan gáz, hogy mindenki történetet kezd el írni, alig várom, hogy ne legyen menő a blogolás…”

Felületesen fogom csak érinteni a legfiatalabbakkal szemben fennálló előítéleteket, erről ugyanis tervezek később még külön bejegyzést is írni. De a tény az tény: még mindig nagyon sok olyan „veterán” blogger van, akik már egy-két, ne adj’ isten három-négy éve űzik az ipart, és azt gondolják, hogy manapság minden új blogger csak divatból kezdett bele. Mert meglátta, hogy egyes blogokon akár száz feliratkozó is lehet, és mennyire szeretik őket, és hopp, akkor ők is elkezdenek írni valamit, ami legjobb esetben is csak a Szent Johanna Gimi újraírt változata, és egyébként sem fog tovább tartani három fejezetnél.

Kérdem én minden esetben, ha ilyenbe botlok: ti hogyan kezdtétek? Nektek nem volt semmiféle megindító körülmény, aminek hatására legépeltétek a még bénácska történeteiteket? Általában erre az a válasz, hogy de, felfogják, hogy mindenki ügyetlenül kezdte, de ők bezzeg vártak évekig, mire olyan szintre jutottak, hogy fel merték tenni a netre az írásaikat. Újabb kérdés: honnan tudjátok, hogy az az új blogger nem rágódik ezen évek óta, csak nem dörgöli az orrotok alá?

Nem szeretem az előítéleteket, pláne azt nem, hogy egyesek már-már hobbit űznek abból, hogy megpróbálják elvenni az újoncok kedvét, mondván, hogy így is akkora divat lett a blogolás, minek ide még harminckét ember. Abba viszont nem gondolnak bele, hogy csak azért olvashatnak hetven különböző, igényesen megírt történetet, mert mindig jön az utánpótlás. Mert a legjobbakkal is előfordul, hogy néhány év bloggerkedés után rájönnek, hogy ez mégsem nekik való, és lelépnek. Kiábrándító, de tény, hogy a mostani bloggereknek csak egy nagyon elenyésző százaléka fog írni még tíz év múlva is, de talán nem is kell ilyen nagy időintervallumot mondanom; öt év múlva már legalább a fele az asztalfióknak sem fog írni. Nincs ezzel baj, egy népszerű reklámszöveggel ellentétben nem mi vagyunk a tízmillió író országa, és ez így van rendjén. Mindig lesz, aki abbahagyja, még a most legharciasabbak között is, és ezért mindig kell az utánpótlás. Ha éppen észrevehető is, hogy valaki nagyon bénácska, nem hallgat a segítő tanácsokra, hát istenem, szerencsére egyetlen blogot sem kötelező követni, és a böngészőink fejlesztői sem törölték még a kiikszelés lehetőségét. Magyarán, ha valami irdatlanul ellenszenves neked, inkább hagyd ott, maximum lásd el némi tanáccsal, de ne állj neki hisztériázni, és ne te akard eldönteni, hogy ki az, aki blogolhat, és ki nem. Mert még annak is szabad bejárása van ide, aki nem tudja egyeztetni az alanyt és az állítmányt; nem véges a tárhely a neten, mindenki blogja elfér, és az olvasók kapacitása sincs lekorlátozva bizonyos számú olvasható blogra, tehát éppen az olvasóidat sem fogja senki sem elvenni.

Ide tartozik az is, hogy újabban megjelentek azok a vélemények a neten, miszerint milyen rossz már, hogy egyre kevesebben írnak történetes blogokat, mostanában a cikkes, mindenes (mint gondolom ez is) lettek divatosak. Eddig az volt a baj, hogy túl sok a történetes blog, most meg az, hogy túl kevés, hát ki tud ezen kiigazodni? 🙂

7. „Nem szoktam könyveket és blogokat olvasni.”

Nem lenne ezzel baj, ha ezt a hozzáállást nem olyanoktól láttam volna, akik előtte meg azon siránkoztak, hogy szinte senki sem olvassa a blogjukat, meg milyen idegesítő már, hogy mindenki csak a saját oldalával foglalkozik, de nem akar másokéhoz hozzászólni. Lehet, hogy megint nagy titkot árulok el: ez bizony amatőr szinten még elég adok-kapok dolog. Ha sok helyen látják feltűnni a neved, és nem csak a saját hirdetéseidre gondolok a Facebookon, akkor megjegyeznek, és sokkal szívesebben kattintanak majd a nevedre. Ha írsz valahová egy hozzászólást, a blog tulajdonosa is be fog nézni a te blogodra. Így megy ez, névtelenként nem várhatjuk el, hogy az emberek csak úgy rákattintsanak a linkekre, amiket megosztunk. És ha te úgy állsz hozzá, hogy bizony erre se időd, se kedved, akkor nem várhatod el, hogy másoknak legyen kedvük foglalkozni a te blogoddal. Egy fecske nem csinál nyarat, na de mi van akkor, ha minden blogger úgy áll hozzá, hogy a közösség aktivitása nem az ő egyedüli kedvtelenségén múlik?

És egyáltalán, milyen az, hogy egy amatőr írópalánta olvasás nélkül akar jól írni? Minden írós tanács úgy kezdődik: olvass sokat! Mert azt fejleszt a legjobban. Erre egyesek olvastatni akarnák magukat anélkül, hogy valaha is könyvet fogtak volna a kezükbe. Ki látott még ilyet.

8. „És ezt is megosztom Face-en, meg ezt is, és ezt és ezt is…”

Mindannyian ismerjük és többnyire megvetjük azt a típusú embert, aki napjában harmincszor posztol valamit az üzenőfalára, többnyire képeket vagy olyan kiírásokat, amiket esetleg rajta kívül még egy vagy kettő ember ért. Divatos dolog külön álneves Facebook-felhasználót létrehozni a blogger-énünknek, még kb. tizenöt évesen nekem is volt. Természetesen én a nevünk felvállalásának előnyeit hirdetem, de ettől most eltekintek, és szimplán tudomásul veszem, hogy igenis vannak, akik előbb mennének bele a jeges Dunába, minthogy kitennék a blogjuk linkjét a valódi adatlapjukon. Lényeg az, hogy ha megnézed ezeknek az embereknek a valódi és a bloggeres felhasználóját, akkor azt látod, hogy a valódin nagyon kis szolidan intézik a kiírásaikat, nem esnek túlzásba – na de az álnevesen! Ott aztán sokan folyamatosan szemetelik az üzenőfalat teljesen lényegtelen információkkal, sokszor bennfentes poénokkal, amit rajtuk kívül a két legjobb bloggerbarátnőjük ismer, és simán mehetne a csevej privát üzenetben, de nem, mert valamiért ezt látnia kell a maradék kétszázhuszonhat blogger ismerősnek is.

Nem az a baj, ha az ember megoszt tipikusan bloggeres dolgokat, esetleg leírja, min dolgozik épp, vagy megosztja a blogja linkjét. Hanem az indokolatlan szemeteléssel van a baj, amit az adott blogger a rendes felhasználójával nem is művel, pontosan azért, mert tudja, hogy felesleges és idegesítő, ha belebotlik a másik az egy nap alatt megosztott kiíráslavinába, amit még csak kedvelni sem tud, hozzászólni meg végképp, mert valami rejtett, burkolt utalás a legjobb barátnővel zajlott beszélgetésekre.

A lényeg az, hogy aki magára ismert, gondolkodjon el rajta, hogy vajon miért nem szokás egész nap értelmetlennek tűnő kiírásokkal fárasztani a többi ismerősünket, és akkor meg mégis miért teszik ezt, ha álnév mögé bújhatnak. (Tudom, egyébként: az ikszelés, amit korábban írtam, itt is érvényes. Hát fogalmazzunk úgy, hogy amikor besokalltam ettől, meg is tizedeltem a bloggerismerőseim számát.)

9. „Véletlenül töröltem a blogom, elvesztek az írásaim.”

Azért nem hiszem, hogy bárki is véletlenül törölné a blogját, de olyan változatosak az indokok, hogy csak a legátlátszóbbat emeltem ki. Néha meghal a számítógép, máskor vírust kap a pendrive, vagy néhány órára karbantartásba vonul a Wattpad, és mindenkin kitör a frász.

Sokan úgy vannak ezzel, hogy velük aztán nem történhet meg, az ő írásaik be vannak biztosítva a számítógépük mélyén – aztán persze kiderül, hogy a katasztrófák senkit sem kerülhetnek el. Nem olyan nagy macera, és nem kell hozzá semmi extra, maximum egy kis találékonyság, hogy az ember biztosabb helyre is elmentse az írásait, mint egy kínai pendrive. A legegyszerűbb, ha az ember elküldi magának e-mailben a kész fejezeteket, hiszen annak azért kevés esélye van, hogy a G-mail beadja a kulcsot. Kicsit ügyesebbek már vállalkozhatnak arra, hogy valamilyen virtuális tárhelyre, azaz felhőbe mentsék el az írásaikat, amiknek még nagyobb előnyük, hogy internethozzáféréssel tulajdonképpen bárhonnan elérhetőek, és nem keverednek el az e-mailek sokasága között.

Ha az írásaid fontosak számodra, akkor az a minimum, hogy megtiszteled őket azzal, hogy gondoskodsz az elhelyezésükről, bármilyen bután is hangzik ez most. Ha nem tettél meg ilyen minimális erőfeszítéseket sem, akkor jogosan számíthatsz arra, hogy előbb-utóbb sírni fogsz.

10. „Eszembe jutott valami, erről most indítok egy kampányt!”

Nem lenne baj a kampányokkal, ha nem halna el néhány hét alatt az összes. Abban nem látok problémát, ha az ember talál egy számára fontos témát (ilyen volt pl. a Blogmoly, amikor a kedvenc blogjainkról írtunk, de nemrég láttam a fiatalabb bloggerek mellett kiálló írásokat is ilyen formában), de nem muszáj feltétlenül ráaggatni a kampány szót, csak mert úgy komolyabban hangzik. Ha a témád fontos, és úgy adod elő, hogy az érintettekhez elérjen és komolyan tudják venni, akkor el fogja érni a kívánt hatást, hogy az emberek elgondolkodjanak a szavaidon, és ha ők is belátják a téma fontosságát, akkor akár külön bejegyzést szenteljenek ennek a blogjukon. De azért kampánynak hívni, és plecsniket kitenni a blogokon, hogy három hét múlva azokról már senki sem fogja tudni, hogy mit jelentenek, nincs értelme.

16 jó és rossz tanács az írásról

Még nem ért véget a történetkritizáló bloggereket érintő kutatómunkám: ezúttal már konkrét eseteket vizsgáltam meg, amikor olyan tanácsokat láttam, amikkel nem értek egyet vagy egyenesen sületlenségnek tartom őket. A listában ezek a rossz tanácsok szerepelnek, majd véleménykifejtés után az, ahogyan én tanácsolnám.

Természetesen egyetlen tippet sem vettem át szó szerint, így ha egy ide tévedő kritikus úgy is érzi, hogy valamelyik pontban burkoltan az ő gondolatait sértegetem, akkor ez egyrészt a véletlen műve (vagy nem bizonyítható; egyébként a neveket sosem néztem, tehát meg nem tudnám mondani, melyik tipp kitől származik), másrészt (idézve az előző cikkemből) ha valaki kedvesen felhívja a figyelmedet egy hibádra, akkor nem megsértődni kell, hanem egy javítási, változtatási lehetőségnek tekinteni a helyzetet. 🙂

Előre megjegyezném, hogy a szövegben több hivatkozás is található a korábbi cikkeimre, ezekre nyugodtan rá lehet kattintani olvasás közben, mind új lapon nyílik meg.

Nézzük a listát!

1. Csak akkor írj, ha van ihlet!

Ez a hozzáállás csak addig jó, amíg megelégedsz a rendszertelenséggel; amíg nem érzed magad rosszul, ha egyik hónapban megírtál négy novellát és három regényfejezetet, a következőben semmit, az azt követőben pedig összekaparsz nagy nehezen még egy fejezetet. Ha már így kicsit is komolyabban gondolod az írást, pl. bizonyos rendszerességgel szeretnéd feltölteni az új történeteket vagy a friss fejezeteket, akkor előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy néha igenis oda kell erőszakolnod magad a gép/füzet elé. Mert sokszor lesz olyan, hogy nyűgösen hazaérsz késő délután, sok volt a munka/tanulás, és nincs kedved abszolút semmihez sem, még akkor se, ha egész nap a fejedben pörgött az új történeted. De csak legyintesz, mert fáradt vagy, hogy holnap majd máshogy lesz, aztán belekerülsz egy olyan mókuskerékbe, hogy hiába imádsz írni, mindig találsz valami kifogást. Ellenben, ha eldöntöd, hogy milyen időközönként mennyit írsz (pl. napi 1000 szót, vagy egy hét alatt legyen meg 15 oldal), akkor egy idő után ezt új szokásként veszed fel, és az agyad megtanul rövid idő alatt alkotó üzemmódba kapcsolni. De ha mindig csak arra vársz, hogy minden tényező klappoljon, és még az ihlet is elkapjon, akkor elég hamar fog megritkulni az új fejezetek száma. (Tisztelet a kivételnek, mert vannak olyan elvetemült állatok, akik kéthavonta írnak, de akkor két hét alatt leraknak egy komplett regénynyi szöveget az asztalra, de legtöbbünk nem ebbe a kategóriába tartozik).

Az én tanácsom: alakítsd ki a hozzád illő rutint, hogy ne legyenek az írással töltött napok között végtelenül hosszú üres periódusok!

2. Csak arról írj, amit ismersz!

A szöveg az eredeti környezetében abban az értelmezésben állt, hogy mindenki maradjon meg az általa legjobban ismert témánál. A középiskolások írjanak középiskolásokról, a nők ne írjanak a férfiak szemszögéből, meg úgy egyáltalán, ne evezzünk veszélyes vizekre. A tanács írója minden bizonnyal azt hiszi, hogy a sci-fiket űrhajósok írják, a fantasyk meg valami eltitkolt kormány-összeesküvés kiszivárgott részletei. Sarkítottam, természetesen, de a lényeg ugyanaz: merj új dolgokat megismerni és beemelni a történetedbe. Ha kell, olvass atomfizikáról, mitológiáról, olvass teremtéstörténeteket, verseket, próbálj ki új nézőpontokat, ne félj kísérletezni! Az írásnak fontos része a kutatómunka, és amellett, hogy ezáltal színesítheted a repertoárodat, és kiszakadsz a klisékből (azaz nem csak arról írhatsz gimisként, hogy a szegény szürke kisegér lányka megtalálja a szerelmet az egyik iskolatársa képében), még magadat is fejleszted.

Az én tanácsom: csak arról írj, amit ismersz, de senki sem tiltja meg, hogy egy történet kedvéért új dolgokat tanulj meg!

3. Írj telefonról, egyenesen Bloggerre/Wattpadre!

Aztán pedig sírdogálj, ha javítják az oldal szerverét, és őrülj meg a kétségbeeséstől, hogy vajon mi lesz a 200 oldalas regényeddel, ha véletlenül nem jönne vissza az oldal. Ezért mondom mindig: ne egyenesen a netre írd a történeteidet! Elsőként a gépedre, mappába, ezután pedig mentsd el egy olyan tárhelyre, ami sokkal kisebb eséllyel megy tönkre. Akár küldd el magadnak e-mailben a kész fejezetet vagy használd a Tresorit nevű programot, amiről még tavaly ITT írtam. Sokan azzal indokolják a telefonról írást, hogy alig van alkalmuk leülni a számítógéphez, bezzeg napközben a suliban, buszon/vonaton, várakozás közben stb. lenne idejük az írásra. A válaszom erre az, hogy nem tilos jegyzetelni a telefonra, esetleg egy lyukasórában bepötyögni egy fél fejezetet. De ne egyenesen a netre tedd, hanem a telefon jegyzetei közé, amit azután könnyen átvihetsz a gépedre is.

Az én tanácsom: ne legyél felelőtlen, mindig mentsd el több helyre is az írásaidat!

4. Minél hamarabb töltsd fel a netre a félkész történeted fejezeteit!

Márpedig nem vagyunk mindannyian olyan zsenik, hogy egy történetet elsőre tökéletesen tudunk megírni. A közhiedelemmel ellentétben a polcunkon álló könyvek sem a legelső verziói a kéziratnak, hanem sokadik átírás, sok-sok foltozgatás után készültek el és jutottak a kiadható szintre. Nem szégyen ezért, ha a történet írása közben rájössz, hogy az eddig megírt fejezetekből hiányzik valami, vagy éppen a jelenlegi formájában zsákutcába torkollik az egész, esetleg mégsem annyira érdekel téged a történet, hogy végig tudd írni. Másrészt pedig sokan bizonyos határidőkre ígérik az új fejezeteket (általában heti-kétheti megjelenést ígérnek), ha pedig a fent említett problémák közül belefutnak az egyikbe, akkor már amiatt is rosszul érezhetik magukat, hogy az olvasóik hoppon maradnak az új fejezetet várva.

Az én tanácsom: hacsak nem vagy azon kevesek egyike, akik gond nélkül tudnak végigírni egy történetet, akkor publikálás előtt írd meg legalább a fejezetek felét! Így ha később akadályba ütköznél, az olvasóid nem maradnak frissítés nélkül, míg a problémát megoldod.

5. Kb. 10 soronként legyen új bekezdés!

Ez a tipikus példája annak, hogy ha valamit nem tudsz, akkor inkább maradj csendben, de ne kezdj el okoskodni. Jobb esetben, ha tanácsokat osztogatsz, és egy olyan témába futsz bele, amiről nem tudsz sokat mondani, akkor bizony nézz utána!

A cikk megírásához elvégzett kutatómunkában ez volt az egyetlen olyan tanács, amit finomítás nélkül emeltem ki az eredeti szövegből, ugyanis még mindig az érint engem legérzékenyebben, ha az emberek hozzáértés nélkül okoskodnak, és ezáltal szinte terjesztik a hülyeséget.

Természetesen egy hosszabb szöveget szükséges bekezdésekre tagolni, főleg azért, mert az agynak és a szemnek is fárasztó egy hosszú tömbnyi szöveget elolvasni. Éppen ezért alkották meg azt a szabályt, hogy a szöveg (ami ugye egy nagy témát foglal magába) altémáit külön bekezdésekre tagoljuk. A különböző altémák közötti váltás lehet egy új szereplő megjelenése, a helyszín változása, egy új gondolat bevezetése, egy hirtelen történő esemény stb. Nem előnyös sem túl hosszú, oldalakon átnyúló, sem túl rövid, párszavas bekezdéseket használni (bár utóbbira olvastam már jó példát, de ritka).

Az én tanácsom: ne kösd magad semmilyen meghatározott terjedelemhez! Ha az adott bekezdésnek tíz sorosnak kell lennie, akkor annyi legyen, ha ötnek, akkor annyi! Ne az altéma terjedelmét igazítsd egy ilyen értelmetlen elváráshoz, hanem mérd fel, hol végződnek az egyes altémák a szövegen belül! Ha kell, olvass bele kiadott regényekbe, hogy megvizsgáld bennük az új bekezdések megjelenésének körülményeit!

6. A történet legelején írd le a főszereplő külső-belső tulajdonságait!

Kovács János vagyok, 18 éves, űrhajós. Derékig érő világoszöld hajam van, lila szemeim, és körülbelül 190 centi magas vagyok, valamint 99 kiló. Sok barátom van, de mégsem én vagyok a társaság középpontja, és amúgy szerelmes vagyok az egyik munkatársamba, Kiss Erzsébetbe.

Ugye nem szeretjük az ilyen kezdetű történeteket? Mert egy valódi regényben sem tömbösítve kerülnek átadásra az információk, hanem az események során szinte észrevétlenül szövi bele őket a szövegbe az író. Ezt hívják helyes információadagolásnak: mindig csak annyit tud meg az olvasó, amennyi szükséges a történet megértéséhez, és az is a legjobb helyen kerül elő. Így nem fordul elő, hogy az olvasó a huszadik oldalon ráncolja a szemöldökét, hogy vajon miért mond János folyton a világűrrel kapcsolatos vicceket, ha csak a száznegyvenedik oldal környékén derül ki, hogy járt már a Holdon (kivéve, ha ennek az információhiánynak oka van, persze, például erre épül a történet csattanója). Arra sincs feltétlenül szükség, hogy a szereplő teljes fizikai megjelenéséről beszámolót kapjunk rögtön, ha például abszolút semmi jelentősége nincs a szeme színének, akkor ki is hagyhatjuk.

A belső tulajdonságokat, illetve a karakterek közötti kapcsolatokat szintén nem tanácsos egyszerű kijelentésekkel közölni az olvasóval. A „mutasd, ne mondd” szabály szerint ezeket a tényezőket sokkal hitelesebben és az olvasó számára is érthetőbben írhatjuk le, ha a tények leírása helyett a szereplők párbeszédeiből, érzéseiknek leírásából, az események haladtával tudjuk meg, beágyazva egy-egy jelenetbe. Így például nem egyszerűen kijelented, hogy János szerelmes Erzsébetbe, hanem (a legegyszerűbb helyzetet felhasználva) leírod, hogy János furcsán érzi magát a nő közelében, izzad a tenyere, szaporán ver a szíve, és nem bírja ki, hogy ne tüntesse fel magát jó színben. Az olvasónak van esze, és rá fog jönni a gyengéd érzelmekre anélkül is, hogy akár csak megemlítenéd a szerelem szót.

Az én tanácsom: sose azzal kezd a történetet, hogy mindent tényszerűen bemutatsz a szereplőidről, hanem a valóban lényeges dolgokat építsd bele a történet eseményeibe!

7. A történet legelején mutasd be a főszereplő egy átlagos napját!

Elárulom, hogy ha csak a főszereplőd nem a Holdon él és a Földet támadó űrlények ellen harcol, senkit sem fog érdekelni egy átlagos és unalmas (!) nap leírása. Ez főleg a középiskolásokról szóló történetekre igaz: nem kell az elején oldalakon át azt ecsetelni, hogy a matektanár egy genyó, mert nem adja meg a kettest, aztán milyen unalmas volt a rajzóra, irodalmon pedig a Hamletet elemezték a diákok. Ezt ismerjük, unásig, az összes középiskolás ezt éli át nap mint nap.

Az nem baj, ha a szereplőid átlagos emberek átlagos problémákkal, hiszen ebből az alapból is egy nagyszerű történetet lehet kikerekíteni. De csak azért ne írj le minden átlagos pillanatot részletesen, mert attól hitelesebbnek érzed a történetet. A Hamlet elemzése önmagában senkit sem fog érdekelni, kivéve persze, ha belecsempészel pár egyedi vonást: például egy érdekes tanárt, egy fura osztálytársat, valamit, ami megzavarja a tanórát, stb. De az átlagos, helykitöltésként szolgáló részek untatják az olvasót, és akár rögtön be is csukhatják a könyvet (vagy kiikszelhetik az ablakot), ha a tizedik oldal után még mindig nem történik semmi érdekes.

Az én tanácsom: kezdd a történetet minél közelebb a bonyodalom kibontakozásához! Ha be is mutatod, milyen egy átlagos napja a szereplőidnek, akkor azt azért tedd, hogy még nagyobb hangsúlyt kapjon az unalmas életükbe belerondító konfliktus!

8. A prológusba ne tegyél lényeges eseményeket!

Ez az a tanács, amit nem értek. Józan paraszti ésszel belegondolva, egy olyan résznek, ami semmi értelmes dolgot nem vonultat fel, mi értelme van? Csak azért ne írjunk prológust, hogy elmondhassuk a történetünkről, hogy ilyennel is rendelkezik!

A prológusról megoszlanak a vélemények, lehet beletenni a történet előzményét, egy másik szereplő szemszögét, egy kedvcsináló, még titokzatosnak ható részletet a regény későbbi fejezeteiből, ezek a legelterjedtebbek. De olyan nincs, hogy írjunk bele valami lényegtelent, csak hogy legyen.

Az én tanácsom: ha prológust akarsz írni, mindenképpen legyen annak is funkciója!

9. Prológust muszáj írni!

Erről már a 10 idegesítő bloggerszokás II-ben is írtam: egy bloggerek között elterjedt tévhit, hogy prológust írni kötelező. Meggyőződésem, hogy aki ezt beveszi, az nem igazán szokott valódi, kiadott regényeket olvasni, hiszen elég belelapozni néhányba, és rögtön látszik, hogy a könyvek nagy részének nincs is prológusa.

Az én tanácsom: csak akkor írj prológust, ha tényleg hozzáad valamit a történetedhez!

10. Legyen olyan a főszereplő, mint te magad!

Így kezdjük. Az emberek nagy része így kezdi, főleg a lányok, akik a legelső történeteikben olyan szereplőt mozgatnak, akiben vegyül a saját személyük, illetve az, amilyenek lenni szeretnének. Nincs ezzel alapvetően probléma, mert mint mondtam, mind így kezdjük, nekem is tele vannak a régi írásaim egy rám megszólalásig hasonlító lánnyal, aki pont ugyanúgy vélekedik a világról, mint én, csak éppen elbűvölően gyönyörű (igen, ez utóbbi az, ami lenni akartam). De ez az az állapot, amiből – csúnyán szólva – ki kell nőni. Az sem baj, ha a későbbiekben is észreveszed, hogy a főszereplőd egy-egy szokásában, ízlésében, külső jegyében stb. hasonlít rád, de ki kell szakadni abból, hogy tudatosan a saját képedre alkotod meg a főszereplőidet. Ne korlátozd le magad egy ilyen butasággal, merj újítani, kilépni a komfortzónádból! Kísérletezz tőled merőben különböző személyiségjegyekkel, extrém külsővel, a te világképeddel összeegyeztethetetlen ideákkal. Attól lesz nagyszerű a történet, ha nem az unalomig ismételt sablonokba botlunk benne.

Az én tanácsom: ha már ügyesen bánsz a saját magadra hasonlító szereplővel, akkor kísérletezz valami újjal! Ne rekedj meg egy karaktertípusnál, színesítsd a repertoárodat!

11. Kérd meg legjobb barátnődet, hogy véleményezze a történetedet!

Van egy kezdő tini írókat toborzó Facebook csoport, ahol a leggyakrabban látom azt a jelensége, hogy barátnők egymás történetét istenítik: „ezt akár könyvben is megvenném”, „fantasztikus, tökéletes” és a többi. Kell egy kis önbizalomturbó a szeretteinktől, ez tény, de tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberek egyrészt könnyen lehetnek elfogultak, másrészt nem mindenki ért igazán az íráshoz. Nyilván amikor a fent említett csoportban megosztott, nagyjából két bekezdéses „regényt” imádják, kicsit mindkettő benne van.

Egyébként nem hiszem, hogy bárkinek is szándékosan hazudná azt az apja/anyja/barátnője, hogy fantasztikus tehetség, miközben nem az; benne van az emberben egy kis természetes elfogultság, ha a számára fontos emberekről van szó. Nem is azt mondom, hogy ne kérjük ki vagy ne fogadjuk meg az ő véleményüket, de bánjunk vele csínján. Egy tizenkét éves barátnő például szintúgy nem veszi még észre az írástechnikai hibákat, és tulajdonképpen nincs is azzal baj, ha ennyi idősen még nem a világot akarjuk megváltani, csak a szórakozás kedvéért firkálgatunk. A probléma ott kezdődik, ha ezek az írások felkerülnek a netre, ahol a csúnya, rossz kritikusok felhívják a figyelmet azokra a hibákra, amik a barátnő szerint nincsenek is ott. Ilyenkor ne arra gondolj rögtön, hogy a véleményező biztosan irigy, nincs élete, csak nála tehetségesebbeket piszkálgat, hanem próbálj meg elgondolkodni azon, hogy talán csak segíteni szeretne (természetesen csak akkor, ha a kritika is olyan hangvételű, lásd a korábbi cikkemet a 14 kritikusról, akire nem hallgathatunk).

Az én tanácsom: sose csak egyetlen ember véleményét kérd ki, mindig keress olyanokat is, akik nem elfogultak veled kapcsolatban.

12. Minél hosszabb legyen egy fejezet!

Ismét egy birkatanács. A fejezethosszal kapcsolatban nincs mérvadó, nincs etalon, amihez alkalmazkodni kell. Ha nagyon ráérsz, üss fel néhány regényt, és számold meg, körülbelül hány oldalasok a fejezetek (ehhez a legjobb, ha különböző témájú könyveket veszel elő). Meglátod majd, hogy nem egy átlag szerint dolgoznak, ami mindenkinél ugyanannyi. Itt nincs kőbe vésett szabály, és nem is az a lényeg, hogy elnyújtsd a részeket, mint a tésztát. Ez ahhoz vezetne, hogy rengeteg felesleges jelenetet, unalmas és a történet szempontjából mindvégig lényegtelen információt tennél bele a szövegbe, vagy csak szimplán egyetlen dolgot annyiszor körberagoznál, hogy az már egyenesen a könyökén jön ki az olvasónak.

Az én tanácsom: találd meg azt a hosszt, ami ideális a történethez. Ha nem muszáj, ne legyenek túl nagy végletek a legrövidebb és a leghosszabb fejezet terjedelme között, de egy a lényeg: mint mindenben, ebben is légy következetes!

13. Párbeszédben a gondolatjel előtt sosincs pont!

Természetesen a párbeszéd kezdetét jelző gondolatjel előtt tényleg nincs pont, meg igazából semmi sem. De egyes helyzetekben igenis kell a pont!

Most nem csak annyit teszek, hogy belinkelem a párbeszédek írásjeliről szóló cikkemet, hanem bemutatom ismét ezt a problémát. Vegyünk egy egyszerű mondatot:

– Megsimogattam a cicát – mondta Peti.

Ebben az esetben tényleg nincsen a második gondolatjel előtt pont, mégpedig azért nem, mert az utána következő rész (mondta Peti) önállóan nem alkotna teljes mondatot, az előzőhöz tartozik. Ezzel szemben:

– Megsimogattam a cicát. – A macska Peti ölében hangosan dorombolt.

Ebben a helyzetben a kiegészítő mondat önmagában is teljes értékű, ilyen helyzetben pedig kitesszük a gondolatjel elé az írásjelet, még ha az egy pont is. Ez nem tanács, ez kötelező.

Az én tanácsom: tanuld meg a szabályt. 🙂 Vizsgáld meg a kiegészítő mondatot, és ha önmagában is értelmes, kerek mondatot alkot, akkor tedd ki elé az írásjelet.

14. Tegyél sok pontot a fejezet végére!

Mert akkor az olvasó tudni fogja, hogy várni kell még a folytatást – így fejeződött be a tanács. Ezt megmosolyogtam, mert szerintem rémesen naiv, de egyben aranyos ez a hozzáállás. Abba valahogy nem gondolt bele az illető, hogy szimplán csak oda lehet írni (illetve Wattpaden a történet adatainál bejelölni), ha befejeződött a történet, és nem kell várni további fejezetekre, ennek hiányában pedig az olvasónak valószínűleg van annyi sütnivalója, hogy rájöjjön, még érkezni fog a folytatás. Elárulom: feszültséget sem azzal kell növelni, hogy a fejezet befejezésekor jól rátámaszkodunk a pontra a billentyűzeten.

Az én tanácsom: vedd ki az összes olyan pontozást, ami háromnál többet tartalmaz.

15. Ha hibát találnak a történetedben, ne hallgass a véleményezőkre, csak irigykednek!

Ha valaki rossz véleményen van az írásodról, akkor ne az legyen az első, hogy elvből elutasítod. Nézd meg magát a kritikát: vizsgáld meg, mit és hogyan szidalmaz. Biztosan szidalmazás az, vagy csak megindokolta, hogy neki mi nem tetszett a történetben, esetleg mi az, amit objektívan is hibának tekintünk? Vagy csak közölte, hogy rossz az egész, okádék, és inkább töröld ki?

Nem ugyanúgy kell kezelni a kétféle véleményt. Az előbbi esetben valószínűleg segítő szándékú véleményről van szó: a kritika írója legjobb tudása szerint megpróbálja felhívni a figyelmedet a hibáidra, hogy kijavíthasd azokat (más kérdés, hogy nem mindig mondanak okosat, vegyük például azt, amiért megszületett ez a cikk is). Utóbbi helyzetben viszont, ha ténylegesen nincs semmiféle indoka az olvasó nemtetszésének, esetleg személyeskedést is tartalmaz a „vélemény”, akkor ténylegesen elképzelhető, hogy egy irigykedővel akadt dolgod. De általánosítani ebben az esetben sem szabad!

Az én tanácsom: ne utasíts el rögtön minden véleményt, ami kiemeli a hibáidat! Fogd fel ezt úgy, mint lehetőséget a javításra!

16. Néha írj unalmasabb fejezeteket is, különben belefáradnak a pörgésbe az olvasók!

A legjobbat tartogattam a legvégére, ugyanis, megmondom őszintén, ennél egy kicsit falnak mentem. Sokan küzdenek azzal, hogy még véletlenül se untassák az olvasóikat, erre tessék, egy nagyokos még bátorítja is őket erre! Tegyél bele unalmas részeket, hogy az olvasó tudjon kicsit pihenni két izgalmasabb, pörgősebb fejezet között!

Egy nagy titkot osztok most meg veletek: amit ti a saját történeteitekben unalmasnak véltek, azt az olvasói is unni fogja! Nem arra fog gondolni, hogy mekkora mázli, hogy itt ellaposodik a sztori, végre le tudja tenni a könyvet és elmehet aludni – hanem szimplán becsukja. Mert senkinek nincsen se kedve, se ideje arra, hogy olyan dolgokról olvasson, amik nem kötik le. Ha ilyenbe botlik, keres másikat.

Egy könyv nem attól jelent kikapcsolódást, hogy az érzelmi hullámvasút közepén szünetet tart, hogy az olvasó megpihenhessen, hanem azért, mert végig annyira lefoglal minket, fenntartja az érdeklődésünket, hogy szinte elfeledkezünk a valóságról, szinte kiszakít minket a mindennapok monoton mókuskerekéből, elfelejtjük az ahhoz képest sokszor unalmas életünket. Ezt próbáld meg elérni a történeteddel, ne az olvasó untatását.

Az én tanácsom: ne akard untatni az olvasót, de természetesen ne is ess át a ló túloldalára, hogy a regény elejétől a végéig csak elképesztő tempóban pörögjenek az események!

Ezek voltak hát a legrosszabb tanácsok, amiket mostanában olvastam. Van ezek között olyan, amivel ti is találkoztatok már? Esetleg ki tudnátok még egészíteni a listát általatok olvasott vagy kifejezetten nektek tanácsolt butaságokkal? Ne tartsatok magatokban semmit! 🙂

14 kritikus, akire ne hallgass

Bloggeren és Wattpadon egyre többen vállalnak kritikaírást a történetekről, azonban hosszas kutatómunka után számos olyan véleményezőbe botlottam, akinek nem mernék adni a szavára. Az alábbiakban összefoglalom, mik azok, amik (gyakran egy személyben halmozódva) jellemzik a hozzá nem értőket.

A félreértések elkerülésének érdekében megjegyzem, hogy tisztában vagyok vele, hogy akit kritikusnak és írónak nevezek a továbbiakban, az nem tekinthető igazán annak; a kritikushoz valós szakmai tudás szükséges, és írónak sem feltétlenül nevezhetjük a blogon publikáló firkászokat. Csupán az egyszerűsítés kedvéért használtam ezeket a megnevezéseket, illetve, mivel a blogokon ezek a megnevezések sűrűn használatosak, én pedig szeretném, ha minél több érintetthez eljutnának a meglátásaim.

Valamint kötelességem elmondani, hogy senkire sem céloztam konkrétan, senkit sem akarok megbántani, de jogom van a véleménynyilvánításhoz. Egyébként is, ha valaki kedvesen felhívja a figyelmedet egy hibádra, akkor nem megsértődni kell, hanem egy javítási, változtatási lehetőségnek tekinteni a helyzetet. 🙂

Lássuk hát a listámat:

1. Aki bocsánatot kér a véleményéért
A „ne haragudj, hogy ezt mondom, de…” kezdetű gondolatok túlzott használatáról beszélek, nem pedig arról, mikor a véleményező a kritika elején vagy végén diplomatikusan megjegyzi, hogy reméli, nem bántott meg a véleményével. A kritikus nem azért mond véleményt, hogy szégyellje azt, nem kell elnézést kérnie, ha hibát talál vagy valami nem nyerte el a tetszését. Nem kell babusgatnia a történet írójának a lelkét (de természetesen a másik végletbe se essen), hanem tárgyilagosan kell közölnie az általa rossznak vagy hibásnak vélt tényezőket. Ha az alkotó kritikát kért, jó esetben ténylegesen arra kíváncsi, hogy mik az erősségei és a gyengeségei az írásának, ezért nem szükséges elnézést kérnie a kritikusnak, ha tulajdonképpen csak teljesítette a rá vonatkozó elvárásokat.

2. Aki mentegetőzik, ha butaságot ír
Azt hiszem, ez a legnagyobb negatív értelemben vett kedvencem. Általában akkor botlok ilyen hülyeségekbe, ha a kritikán látszik, hogy futtában készült, szedett-vedett, ilyenkor többször is tartalmaz oda nem illő kitérőket, pl. „bocsi, hogy ezt most furán magyaráztam el (vagy „nem fejtem ki bővebben”), de most értem haza / tök álmos vagyok / zűrös napjaim vannak”. A következő kijelentésem csúnyán fog hangzani, de igaz: egy kritikának nem konkrétan a kritikusról kell szólnia, hanem a véleményéről. Ha az író úgy döntött, bizalmat szentel neki, akkor jogosan várja el, hogy a kritikus a figyelmének, az amatőr mivoltához mérhető szakmai tudásának a legjavát adja bele a munkájába. Nem teheti meg azt, hogy néhány történetet félvárról vesz, mert éppen nincs kedve/ideje dolgozni, csak mert esetleg megígérte, hogy melyik bizonyos napon fog érkezni a véleménnyel. Az írók inkább többet várnak egy kidolgozott, alapos véleményezésre, mint egy rövid, az összecsapottságra folyamatosan kifogásokat felvonultató fércműre.

3. Aki káromkodva írja le a véleményét
Kell ezt ragozni? Nyilván alapvetően nem probléma, ha néha az ember szájából kicsúszik ez-az, hiszen van, akinek ez hozzátartozik az egyedi stílusához, ráadásul igenis vannak olyan helyzetek, amikor a káromkodás sokkal inkább kifejez egy helyzetet vagy érzést, mint más szinonimák. De ha a kritikus egy oldalon belül legalább ötödszörre szitkozódok, akkor gyanússá válik, hogy nincs olyan szókincs birtokában, hogy igényesen is ki tudja fejezni magát. Mindez még általánosságban is mindenfajta blogbejegyzésre, történetfejezetre is elmondható, de speciálisan a kritikusra értelmezhető, hogy senki sem engedheti meg magának, hogy ilyesfajta kifejezésekkel illesse a véleményezett történetet vagy annak az íróját.

4. Aki szándékosan bántja a mű íróját
Kissé kapcsolódik az előző ponthoz: az én szememben nem számít kritikusnak az, aki káromkodva megpróbálja jól helyretenni a neki nem tetsző történet íróját. Egy fokkal igényesebb, de még mindig nem elfogadható, ha valaki szitokszavak nélkül teszi meg ugyanezt. A kritikus feladata nem az, hogy ha rossz történetre akad, akkor megmentse tőle a társadalmat azzal, hogy az írónak elveszi a kedvét minden további alkotástól. Ehelyett közölje tárgyilagosan a véleményét a hibákról, és adjon tanácsot azok kijavítására, illetve, ha ehhez az ő tudása nem elég, akkor igazítsa el az írót, hol és kitől szerezhet segítséget (személyek, honlapok vagy könyvek által). A lejárató-hadjáratokat vezető kritikusoknak rá kellene ébredniük, hogy nem szabad más bántásában, megalázásában, önbecslésének porig rombolásában és munkájának értéktelenné nyilvánításában beteljesíteni a saját boldogságukat vagy önbizalmukat – ugyanis a legtöbbször az ilyen véleményező lelkében nincs egyensúly, de nem mások ellehetetlenítéséből adódóan kellene végre valakinek érezniük magukat.

5. Aki hibátlannak tart
Ez a másik véglet: ha valaki csupa jót ír, de nem is tudja megfogalmazni, pontosan mi tetszett neki az egész történetben, egyszerűen csak imádja és nem tud belekötni semmibe. Nem azt mondom, hogy a kritikus legyen szőrszálhasogató, és csak azért is próbáljon meg valamilyen apró hibát találni, amit felmutathat a kritikájában, hanem azt, hogy ha nem is tud rosszat mondani, akkor legalább próbálja meg szavakba önteni, mi az, ami elnyerte a tetszését. A cselekmény alakulása? Az életszerű karakterek? A tökéletes helyesírás? A kritika akkor is legyen tartalmas, ha nem vonultat fel hibákat, mert például egy nála sokkal gyakorlottabb amatőrről ír véleményt (például egy első történetét író tizenkét éves a sokadik blogregényét körmölő huszonévesnek ritkán tud érdemleges tanácsot osztani, persze vannak kivételek) vagy elfogult a szerzővel kapcsolatban (ami nyilván nem szerencsés, de előfordul sajnos).

6. Aki nem tudja legalább 1000 szóban kifejteni a véleményét
Ezer szó körülbelül egy oldalnak felel meg átlagos betűtípussal és -mérettel. Ennyit még akkor is képesnek kell lennie kipréselnie magából egy kritikusnak, ha a véleményezett mű terjedelme sem sokkal hosszabb, de ha több fejezetet is tartalmaz az írás, akkor pedig pláne. Azoktól, akik 100-200 szóban fogalmazzák meg a mondandójukat, nem lehet elvárni a részletes, alapos véleményezést, inkább csak felületes áttekintést, hiszen ennek sokkal inkább egy olvasói komment terjedelmének kellene lennie, nem pedig egy kritikáénak. Egyetlen oldal megírása, ha az ember elolvasott egy fejezetet (vagy inkább tízet), nem szabadna, hogy komoly nehézségeket okozzon egy olyan személy számára, aki maga is ír vagy legalábbis a szórakoztatóirodalomban jártasnak ítéli meg saját magát (máskülönben miért is akarna történeteket véleményezni?).

7. Aki szerint a helyesírás ízlés kérdése
A helyesírás nyilván fontos, ezt mindig hangsúlyozom, ha alkalmam adódik rá (sokszor pofátlanul akkor is, ha nem), és mindig örülök, ha látom, hogy a kritikaíró is kiemeli a történet hibáit. Ami nem mindegy, az az indok. Még mindig meglepődöm, pedig elég sokszor belefutottam már ilyenbe, hogy a kritikus azt tanácsolja, az író javítsa ki a helyesírási hibákat, „mert van, akit zavar”. Na és ez az, ami nem mindegy. Igényes olvasót igenis zavar, de nem azért, mert az ő igényeinek csak a hibátlan felel meg, hanem mert jogosan várja el az írótól, hogy ő is legyen igényes az írására, és ehhez bizony hozzátartozik a helyesírási szabályok alapvető ismerete és alkalmazása is. Előfordul, hogy valaki bizonyos okból nehezen boldogul ezzel, nem probléma, de akkor legyen az illetőnek annyi önkritikája, hogy legalább hallgat a Word vagy más program helyesírás-ellenőrzőjére (ez pedig magában foglalja azt, hogy nem egyenesen a Blogger vagy a Wattpad szerkesztőjébe körmöl), hiszen az is rengeteg hibát kiszűr, de még jobb, ha az illető segítséget kér egy jó helyesírású ismerőstől vagy egy segítőkész bloggertől (Világ BÉTÁI egyesüljetek! nevű csoport).

8. Aki nem olvassa végig a kritizált történetet
Én azt vallom, hogy nem lehet érdemben kritizálni egy történetet, ha nem ismerjük azt elejétől a végéig (még ha a vége nem is azt jelenti, hogy egy már befejezett történetről beszélünk). Főleg hosszabb regénynél van rá igen nagy valószínűség, hogy az eleje és a vége között az író fejlődött, változott, ezért a minőség eltérő lehet. A szereplőket, a cselekmény ívét is csak az egész történet ismeretében lehet reálisan véleményezni. Én nem szívesen adok annak a kritikájára, aki lusta elolvasni a teljes történetet. Vannak kifogások, mint pl. nincs idő végigolvasni egy ötven fejezetes regényt, de nekem erre pedig az a válaszom, hogy akinek nem fér bele az idejébe, az ne vállaljon kritikákat, vagy csak rövidebb műveket véleményezzen. Az is egy megoldás, ha az illető korlátozza a várólistáján szereplő történetek számát, így kevesebb kritikát ír ugyan, de azokkal többet tud fogalmazni. Néhány probléma egyébként kiszűrhető már a történet legelején is, például az általános helyesírási hibák, vagy ha információhiányra vagy logikai bukfencre épül a történet, de összességében az első pár fejezetről szóló kritika nem mindig nyújt elég segítséget az írónak.

9. Aki nem tudja megfogalmazni a véleményét
Néhány kritikus nem igazán tudja megfogalmazni, mi a problémája egy történettel, de azért elkezd fecsegni, csapongani, majd a végére azért odaírja, hogy „ne haragudj, nem tudom elmagyarázni”. Ilyenkor az esetek többségében egy kis szakmai háttértudás hiányzik; tapasztalat már van, mert érzékeli, hogy valami nem kerek, de nincs olyan tudás birtokában, hogy ezt érthetően leírja, nem ismeri a megfelelő kifejezéseket, esetleg nem is tudja pontosan, mit akar véleményezni. Ezért fontos, hogy aki kritikaírásba akar belekezdeni, az elsőként tesztelje önmagát: olvasson bele különböző történetekbe, és csak önmagának próbálja meg megfogalmazni róla a gondolatait. Ha többször is úgy érzi, nem tudja értelmesen leírni az észrevételeit, akkor esélyes, hogy a nyilvános kritikaírás megkezdése előtt még gyakorolnia kell kicsit, esetleg írástechnikai könyveket és cikkeket olvasnia, és természetesen rengeteget írnia.

10. Aki azt írja, „nem tudom”
Némileg ez kapcsolódik az előzőhöz, de itt már a kritikus meg sem próbálja a tudás látszatát kelteni, nem kezd el össze-vissza magyarázni, nemes egyszerűséggel közli, hogy nem tudja. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy profi szakmai tudás szükséges, és mindenki csak diploma után merészeljen a kritikaírás lehetőségén gondolkodni. De az embernek, mint már írtam korábban is, legyen egészséges önkritikája, és fogadja el, hogy ha nincs annyi tudása és tapasztalata, hogy értelmesen hozzá tudjon szólni egy történethez, akkor ne erőltesse, hanem gyakoroljon esetleg privát véleményezésekkel, olvasson utána a dolgoknak, tehát fejlessze magát.

11. Aki nem említ konkrétumokat
Ez általában az 500 szó alatti, nyúlfarknyi kritikákra jellemző. Ezekben találkozni olyan részletekkel, mint pl. „a harmadik fejezet nem volt túl érthető” vagy „vannak helyesírási hibáid”, esetleg „néhány párbeszéd/szereplő/leírás nem elég hiteles”, és ha például egy tízrészes történetről beszélünk, akkor az író tulajdonképpen csak pisloghat meglepetten, mert egy ilyen véleménnyel nem tud mit kezdeni. Nem tudja meg pontosan, mit hibázott (és pl. a helyesírási hibákat valószínűleg nem direkt ejtette, tehát ha a kritikus nem emeli ezeket ki, akkor az író nem is fogja tudni, mit javítson ki), hol keresse a rosszul megírt részeket. Jobb esetben konkrétan rákérdez kommentben, és aztán reméli, hogy kap segítséget. Mellékes, de ha a kritikusok beleemelnék a konkrétumokat is a kritikába, máris megugranák az 1000 szavas határt. És természetesen nem arról van szó, hogy mondatról mondatra elemezzük ki a történetet, de ha csak általánosságban beszélünk, az nem segít. Nem kell attól félni, hogy leírjuk a spoileres részeket: a kritika főleg az írónak szól, ő pedig már ismeri a csattanókat, és neki arra is szüksége van, hogy ezekről is véleményt kapjon. Ez csak másodsorban szól az érdeklődő kívülállókról, így itt nem az ő érdekeiket kell nézni. Esetleg belefér, hogy jelezzük a szövegben, mikortól számíthatnak spoilerre, így az olvasókkal is törődünk, de az író is megkapja a szükséges véleményt.

12. Aki maga is hibázik a kritikában
Egyesek nagyon meggyőzően tudnak butaságokat tanácsolni a kezdők számára (erről egyébként készül egy cikkem, szóval most csak nagyvonalakban ejtek róla szót – 16 jó és rossz tanács az írásról), amit sajnos sokan hajlamosak is megfogadni, mert azt hiszik, hogy csak az kezd kritikaírásba, akinek tényleg megfelelő a tudása. Ez természetesen nincs mindig így, sajnos bárki nevezheti magát a bloggerek között kritikusnak. Néha azonban elszalad velük a ló, és nem veszik észre, hogy ők maguk is segítségre szorulnának még. Legegyszerűbben egyébként a helyesírási hibákat lehet kiszűrni, gyakran abban a bekezdésben is, amiben a kritizálandó mű helyesírási hibáit tárgyalják. Egyetlen tanácsom van csak: először mindenki a maga háza táján nézzen körül.

13. Aki a kinézetet fontosabbnak tartja
Wattpadon a kinézet csak a borítót jelenti (azt meg az oldal hiányosságaira fogjuk, hogy nincs a formázási lehetőségek között sorkizárt), így ott nem annyira jelentős a probléma, mint Bloggeren, ahol sokszor egy történetkritika fele csak a dizájn kitárgyalásáról szól (direkt írtam történetkritikát, úgyhogy a kifejezetten dizájnkritikák nem ide tartoznak). Tény, hogy egy minimális igényességnek kell lennie a kinézetben, de ez ideális esetben addig kellene, hogy terjedjen, hogy olvashatóak-e a betűk, esetleg ha valami egyéb szembántó hibába botlunk, akkor arra is felhívhatjuk a figyelmet. De ne szóljon az alapvetően történetről alkotott kritika fele a fejlécről és a színek harmóniájáról a legkisebb részletekbe belemenően.

14. Aki nem nézi, kit kritizál
Nem arra célzok, hogy a kritika csapjon át személyeskedésbe, még véletlenül sem – de igenis meg kell nézni, kihez szólunk hozzá. Érett kritikus nem ugyanúgy kezeli az első történetét író tizenkét évest, mint a sokadik kidolgozott regényét író huszonévest (és nehogy azzal jöjjön bárki, hogy itt leszóltam a tizenkét évest, mert nem, de tény, hogy olyankor még van hová fejlődni). Egy szó szoros értelmében vett kezdőnek nem kell elvenni a kedvét azzal, hogy a kritikus leoltja őt egy apró logikai hiba miatt, vagy fél oldalban rizsázik neki a nézőpontkezelés helyes használatáról, csak mert váltogatja ez egyesszám első és harmadik személyét. Fel kell hívni a figyelmét a hibákra, nem kell szemellenzővel nézni és agyondicsérni, de fel kell fogni azt is, hogy nem várható el tőle olyan tudás, mint attól, aki már a sokadik a regényét fejezi be. Ezzel szemben a gyakorlottabbaktól jobban számon kérhetőek apróságokra érvényes írástechnikai szabályok is (bár egy idősebb személy is számíthat kezdőnek, ez tulajdonképpen nem a kor függvénye). A lényeg az, hogy nem ugyanúgy kell hozzáállni a különböző szinten álló alkotókra, mert könnyen lehet, hogy egy életre elveszi a kedvét egy kezdőnek, legyen fiatal vagy idősebb, ha rögtön a profikhoz mérik őket.

Egyetértetek a pontokkal? Van még, amivel kiegészítenétek a listát? 

Minél árvább, annál jobb

Az  alap

A karakteralkotás alapköve a kapcsolat az olvasóval. Senki sem akar olyan szereplőkről olvasni, akik ne tennének rá valamilyen benyomást, legyen az szimpátia, ellenszenv, érdeklődés vagy akár sajnálat. Ha belegondolunk, csak az a karakter nem vált ki semmilyen érzelmet, aki nem érez, és nem tesz magától semmit, pusztán sodródik tehetetlenül az eseményekkel, mindent hűvös közönnyel vesz tudomásul, semmiről sem alkot egyéni véleményt. Ilyen emberek nem kötik le a figyelmünket, ugyanis nincs bennük semmi, amihez kapcsolódni tudnánk.

Legtöbbször, főleg kezdő írók esetén, a főszereplő afféle kivetülése az alkotónak. Megjelennek a hasonlóságok a külsejében, a hobbijában, a világról alkotott véleményében, leggyakrabban az életkorában és a lakóhelyében. Ezen a szinten kezdi a legtöbb alkotó, de csakhamar rájön, hogy a valóságról mintázott főszereplő könnyen visszaüthet: „önmagunkat” nem épp egyszerű ábrázolni, és sokszor egy idő után túl unalmassá is válik az átlagos ember átlagos életét olvasni. Ilyenkor kezd el az író azon gondolkodni, hogyan tehetné a lehető legérdekesebbé a főszereplőjét, hogy az minél több olvasó figyelmét felkeltse. Azonban jó tudni: a kevesebb néha több!

A kiváltott érzésekről röviden

Leggyakrabban arra törekszünk, hogy a szereplőnk szimpatikus legyen, az ellenlábasát pedig természetesen mindig a lehető legellenszenvesebb színben tüntetjük fel. A rokonszenvet a legegyszerűbb tulajdonságokkal is meg lehet alapozni: ha a karakterünk átsegít egy idős nénit a forgalmas úttesten, az olvasó máris elkönyveli őt magában egy jószívű, szerethető egyénnek. Ehhez hasonló apróságokkal, akár a szövegben elrejtett utalásokkal tehetjük a szereplőket szimpatikus egyénné, aki két lábbal áll a földön, nem csal vagy hazudik, megbízható támasz a hozzá közel állók számára.

Az ellenszenvet már sokkal nehezebb hitelesen ábrázolni. Vegyük példának a manapság oly’ divatos, gimnáziumban játszódó történeteket: szinte kivétel nélkül akad egy olyan (általában szőke) lány, aki az iskola legnépszerűbbjei közé tartozik, és valami oknál fogva kifejezetten rühelli a főszereplőt. De vajon mi bújik meg az utálat mögött? A válasz sokszor elmarad, nincs is indok, szimplán csak „kell” egy főgonosz, aki mindig keresztbe tesz majd a történet során. Elfelejtjük azonban, hogy nekik is van motivációjuk, ami arra készteti őket, hogy ellehetetlenítsék a másik életét. Lehet ez egészen apró dolog is, például egy korábbi tanulmányi verseny, amin az ellenszenves karakter alulmaradt, emiatt pedig sértve érzi az önbecslését; de sokkal komolyabb ürügy is húzódhat a háttérben, például a rossz családi körülmények közül származó gyerekek gyakran a gyengébbnek tűnő társaik terrorizálásával vezetik le az otthon felgyülemlett feszültséget. A lényeg az, hogy két ember közötti ellenszenvnek mindig van valamilyen konkrét oka, csak azért nem ábrázolhatunk valakit gonosznak, hogy kipipáljuk ezt a szereplőtípust is a képzeletbeli listánkról.

Van az úgy, hogy az író úgy szeretne szimpátiát kiváltani, hogy minél inkább sanyarú sorssal ruházza fel a karakterét. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez.

A hányattatott sorsú főszereplő

Tény, hogy egy drámai elemmel fel tudjuk dobni a történetünket: megmutathatjuk általa az empatikus képességeinket, csodaszép leírásokkal érzékeltethetjük a szereplő lelkiállapotát. Ráadásul a tragikus háttér miatt a szereplőt egy új jellemvonással is gazdagíthatjuk, tehát a karakterábrázolás egyik fontos eleme lehet.

Kivéve akkor, ha túlzásokba esünk.

Gyakran bevett szokás, hogy a főszereplő árva: szülei vagy nem is voltak soha, vagy a történet elején elhunytak. Magához veszi egy rokon, aki aztán szintén meghal, esetleg nem is voltak más hozzátartozói. És tessék, máris sajnálni lehet szerencsétlent, hiszen egyedül maradt a világban, a nagybetűs életben!

Aztán még legyen őrült is. Minimum pszichiátriai beteg. De senki élő rokona, ismerőse ne legyen, aki látogatja, támogatja őt. Esetleg bántalmazza valaki őt rendszeresen.

A jelenség, amiről beszélek, az az, ha ezek a csapások mind egyszerre sújtják a főszereplőt. A bemutatott karakter egy csődtömeg, akinek nincs senkije, boldogtalan, esélye sincs a jobb életre – aztán ez mindössze csak a jelentéktelen hátterét alkotja majd a történetnek. Hiszen a jó úgyis nyer, esetleg egy új szerelem elfeledteti vele a rengeteg nyomorúságot, amit átélt, és máris nem számít, mennyi szörnyűség szerepel az illető bemutatkozásában.

Példa

Vegyünk példának egy Magdi nevű tinilányt. Magdinak meghaltak a szülei autóbalesetben, amikor még csak kéthónapos kisbaba volt, ezért nem is emlékszik rájuk. Azóta egy árvaházban él, amit gyűlöl, ahogy gyűlöli a többi bentlakót és a nevelőt is, és természetesen ők is alig várják, hogy Magdi végre eltakarodjon. A lány lázad minden és mindenki ellen, elszökik az árvaházból, elüti egy kamion, ezért fekvőbeteg lesz hónapokig, de mire ez az időszakasz elmúlik, Magdi már betöltötte a tizennyolcat, ezért a szülei által hátrahagyott pénzből nyakába veszi a világot. Egyedül, ismerősök nélkül él egy nagyvárosban, kirabolják, megerőszakolják, egy idő után a pénze is elfogy, ezért kénytelen koldulni, hogy ne haljon éhen. Ezután kezdődik maga a történet, ami arról szól, hogyan találkozik éjjel az utcán bandukolva Magdi az igaz szerelmével, Bandival, aki már a találkozás pillanatában érzi, hogy ez a lány lesz számára az igazi, és hajlandó megbocsátani és elfelejteni Magdi korábbi életét.

A probléma nem az, ha írunk egy nehéz sorsú fiatalról – mert ez sajnos a valóság, igenis vannak árván nevelkedett gyerekek, igenis van, aki az étel áráért koldul, és az erőszakot sem lehet sosem elfelejteni. De ha mindez csak egy lényegtelen háttér, amit azért adunk hozzá a főhőshöz, hogy bemutassuk, milyen kemény lány, mert ő mindezen elszenvedett sérelmek ellenére is csak azon tud problémázni, ha letörik a körme, az már nemcsak szimplán valótlan, hanem nevetséges is. Ha a szörnyű múlt csak akkor jelenik meg, mikor a szereplők elfilozofálnak a velük történt rossz dolgokról, de egyébként látszólag semmilyen hatást nem gyakorol ez a mindennapjaikra, akkor el kell gondolkodni: vajon van értelme hányattatott sorsnak? Tényleg hozzáad ez valamit a karakterhez, vagy csak jól mutat, hogy megpróbáljuk elhitetni az olvasókkal, hogy mély érzésekkel szereltük fel azt a bizonyos lányt?

Maradjunk Magdi példájánál: akit szinte születése óta árvaházban nevelnek, családjaként tekint az őt nevelő felnőttekre és testvéreiként a vele élő gyerekekre. Ha valami csoda folytán nagyobb összeghez is jut, akkor sem valószínű, hogy hirtelen megindul világot látni, és semmi mást nem csinál, csak lógatja a lábát a saját lakásában. Attól, hogy valaki árva, még ugyanúgy vonatkoznak rá az olyan törvények, mint pl. a tankötelezettség: igen, ez a gyerek is járt iskolába, és szerzett vagy egy szakmát, vagy érettségit, és akár még tovább is tanulna ezután, vagy ha nem, akkor is megpróbál munkahelyet szerezve a saját lábára állni, eltartani magát. Tegyük fel, hogy mikor egy éjjel egyedül ment haza a városban egy volt intézetbeli barátnőjétől (hiszen családtagok, mint mondtam, tartják a kapcsolatot), egy sötét sikátorban egy férfi megverte és kirabolta. Sajnos ez nem egyedi eset, előfordul. De Magdi ezután legalább évekig nem fog egyedül sétálni késő éjjel az utcán, ugyanis az átélt események hatására rettegni fog, hogy valaki újra megtámadja, még akkor is, ha erre statisztikák alapján is elenyésző az esély. Éppen ezért nem fog sosem sötétedésig maradni Bandi lakásán, hogy még világosban hazaérjen. Bandi ez ellen maximum annyit tehet, hogy keres egy pszichológust a lánynak, aki segít neki feldolgozni a traumát; vagy hazakíséri Magdit, hogy ne kelljen egyedül kószálnia a városban.

A lényeg az, hogy nyugodtan adhatunk a karakternek sanyarú sorsot (én is erről vagyok híres, erre már rájöttem a „végül is tőled pont ezt vártam” jellegű kommentekből), ha azt nem csak díszletként használjuk, hanem szerves részeként tesszük hozzá a karakter megformálásához. Olyan nincs, hogy a múltban átélt borzalmak nem hatnak ki a jelenben a szereplő viselkedésére és jellemére. Lehet, hogy az éjszakai kirablás után Magdi úgy dolgozza fel az eseményeket, hogy megpróbál erőltetetten újra szembenézni a történtekkel, ezért szándékosan lófrál a város kietlenebb részein éjnek évadján – ritkább az ilyen, ez biztos, de ez is egy megoldás.

Összegezve

Ne halmozzuk csak azért a karakter balszerencsés mivoltát, hogy csodaszép leírásokat költsünk a nyomoráról az első fejezetben, aztán a történet beindulásától meg is feledkezzünk ezekről a borzalmakról. Ettől nem lesz szimpatikusabb az olvasó szemében, nem fogjuk jobban megkedvelni őt, épp ellenkezőleg: akiről furcsán lepereg minden sérelem, azt valószerűtlennek érzékeljük, ennélfogva a történet összecsapott hatást kelt (bár azt ne feledjük, hogy az a karakter, aki nem mutatja ki mások előtt a fájdalmát, vagy nem szenved látványosan, nem ebbe a kategóriába tartozik). Annak sincs értelme, ha a történet derekán behozunk valamilyen drámai eseményt, aminek ezután szintén nem lesz következménye. Igyekezzünk elkerülni az ilyesfajta hatásvadász elemeket, és következetesen, egymásra építve összerakni az események sorrendjét és a karakterek jellemét.

1234