• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

Bétázásról II. A jó béta ismérvei

A többi részt a bejegyzés alján érheted el.

A jó béta értékes kincs: ha megtaláltad, el ne engedd!

Évek óta tagja vagyok több írós közösségnek, online és személyesen is tartom írókkal, írópalántákkal a kapcsolatot. A tapasztalataim és mások véleménye alapján állítottam össze egy listát arról, hogy általánosságban mik egy jó béta ismérvei. És hogy ne legyen túl száraz a cikk, ahol tudok, ott velem vagy az ismerőseimmel történt sztorikat is megosztok.

Hangsúlyozom: nem mindenki számára ugyanolyan az ideális béta, azonban vannak olyan elemei a listámnak, amik nem ízlés kérdései. Illetve, a szokásos: ha észreveszed, hogy az egyik kiemelt „hiba” illik rád, ne sértődj meg, hanem gondolkodj el.

Némelyik pont azt mutatja meg, hogy az író mit keressen jövendőbeli bétájában, a többi pedig azt, hogy mivel kell(ene) rendelkeznie annak a személynek, aki úgy érzi, belevág a véleményezésbe.

Tehát a jó béta…

…legyen olvasott

Nemrég kifejtettem a véleményemet (Kedves írópalánta, olvastál már valaha könyvet?), miszerint írni nem lehet anélkül, hogy az ember rendszeresen minőségi irodalmat forgatna a kezében, és ez pláne igaz a véleményezőkre, javítókra. Mint a korábbi cikkben is írtam, az olvasás segít megtanulni az alapvető fogásait az irodalomnak, rájöhetünk az alapvető hibáinkra.

Néha olyanoktól is jó véleményt kérni, akik maguk nem szoktak írni, ezáltal szimplán olvasói véleményt kaphatunk tőlük, és mivel a későbbiekben (a blogunkon vagy kiadott könyvként) megjelenő írásainkat is főleg nem író olvasók fogják falni, ez a fajta vélemény is rendkívül fontos. Na de olyan személytől milyen segítséget várunk, aki önmaga nem szokott vagy nem szeret olvasni? Kétségtelen, hogy nagyobb a kihívás, hogy a történetünk olyan legyen, ami még egy nem olvasó személyt is leköt, de lássuk be, erre igencsak kevés az esély. Aki akar, megtalálja a neki való olvasnivalót a széles könyvpiacon, tehát ha korábban egyáltalán nem vette az illető a fáradságot, hogy neki tetsző könyvet találjon, akkor nem a te történeteddel lesz a hiba, ha az sem tetszik neki.

…írjon sokat

Bár az előző pontban kifejtettem, hogy hasznos nem író személytől is véleményt kérnünk, azért fontosnak tartom, hogy olyan emberrel is ellenőriztessük le a munkáinkat, aki maga is rendszeresen ír. Minél több írást tudhat maga mögött az illető, annál nagyobb tapasztalattal rendelkezik, több az írástechnikai tudása, esetleg részt vett már tanfolyamokon, olvasott már szakkönyveket, és a megszerzett tudást régebb óta és több munkán keresztül építette be a saját művészetébe. Nem törvényszerű, de általában a több írás jobb írót jelent, a jobb író pedig valószínűsíthetően több tudást tud átadni társainak.

…meg meri mondani, ha hibát talál

Ha már a kedves írópalánta rávette magát, hogy segítséget kérjen egy idegentől/ismerőstől egy művének kijavításához, akkor tiszteljük már meg annyival, hogy valami építő jellegű kritikát hozzávágunk! Nekem is előfordult már, hogy valakinek az írásához tényleg nem tudtam úgy hozzászólni, hogy hibát emeljek ki (főleg évekkel ezelőtt, most már azért bármibe bele tudnék szerintem kötni, ha nagyon akarok :D), de ilyenkor is megpróbáltam olyan véleménnyel szolgálni, amire építkezhetett az író — ha mást nem, akkor azt mondtam el szépen kifejtve, hogy mit tartok egy írás erősségeinek, mik azok a pontok, amik nekem tetszenek benne.

Előfordult már velem olyan is, hogy egy olyan lánynak bétáztam, aki igazán elszomorodott attól, hogy korábban bárkinek is küldte el az írását, mindenki csak ódákat zengett róla, de hibát valahogyan senki sem talált az illetőnek élete legelső alkotásában — az pedig, valljuk be, igencsak ritka, hogy valaki tizenévesen tökéleteset ír. (Nem bántásból mondtam ezt, majd egyszer megmutatom az én tizenévesen írt romantikus fantasy regényemet, és röhöghetünk együtt.) Amikor megkaptam az említett írást, teljesen elcsodálkoztam: szinte semmit sem lehetett érteni a cselekményből hosszú oldalakon át, és a Word is közel a teljes szöveget aláhúzta pirossal.

Félre ne értsetek: nem bántani akartam ezt a lányt, de nyilvánvaló volt, hogy igenis vannak hibák az írásában, amiket segítséggel ki tudott javítani. Érdekes azonban, hogy előttem három-négy személy (állításuk szerint) egyáltalán nem talált hibát a szövegben. Felmerül a kérdés: ennyire nem értették a béták a dolgukat, vagy nem merték megmondani, hogy az írás az akkori formájában nem volt jó?

Ha több nagyon kezdő béta is hibátlannak ítéli a szöveget, akkor érdemes elgondolkodni: nem lehet, hogy az íróhoz hasonlóan túl kezdő szinten űzik e mesterséget, és ezért nem tudnak hasznos tanácsokat adni? Ez a probléma megoldható új béták keresésével, akikre igaz a korábbi két kikötésem, hogy legyenek olvasottak, és ne kezdők. Néha azonban arról van szó, hogy egyesek nem merik megmondani a véleményüket, nem akarják megbántani az írót, bennük egyértelműen tudatosítani kell, hogy senki sem fogja kötözködésként, bunkózásként felfogni a hibák felsorolását. Akinek pedig ezután sem megy, az sajnos nem való bétának.

…nem erőszakolja rá a saját stílusát másra

Én éppen ezért sosem mondom meg konkrétan az írónak, hogy egy adott problémát hogyan oldanék meg (például a karakterek bemutatásánál nem fogom az illető szájába adni a párbeszédeket, vagy egy hatalmas logikai baki helyett nem fogom neki kitalálni, mit tegyen), mert félek, hogy a saját gondolatmenetem nem feltétlenül illeszkedik az íróéhoz. Ötletelni mindig nagyon szívesen segítek, de szerintem nincs jogom a saját ízlésemre formálni más történetét.

Vannak persze olyan hibák, amiket egyértelműen csak egyféleképpen lehet javítani (pl. a helyesírást), de ezekre természetesen nem vonatkozik ez a pont. A bétának tehát el kell fogadnia, ha ő maga nem úgy gondolkodik, mint az író, és nem törheti meg a történet eredeti, saját stílusát.

…nem javít az író helyett

Nem a béta dolga az, hogy beleírjon az alkotásba, maximum tanácsot adhat. Én ehhez mindig tartom magam, még ha csak helyesírást is javítok: bejelölöm a hibákat, elmagyarázom, hogy (szerintem) miért hiba, és így küldöm vissza az írónak.

Ha az író elküld egy nyers szöveget, és visszakap egy „készet”, akkor sosem fog fejlődni. Én inkább elmagyarázom, mit miért gondolok hibának, hivatkozom szakszövegekre, ajánlok szakirodalmat, de nem fogok beleírni semmit sem a szövegbe anélkül, hogy azt feltüntetném és megmagyaráznám az írónak. A bétázás célja nem az, hogy az író hátradőljön, mert valaki más elvégzi helyette a piszkos munkát, hanem az, hogy az illető fejlődjön, ezt a lépést sajnos nem spórolhatjuk meg neki.

…akár referenciával is szolgálhat

Nem kötelező, de találkoztam már olyannal, aki kíváncsi volt rá, hogyan szokott véleményezni a jelentkező béta. Bloggerek között például nem véletlenül szokás feltüntetni egy-egy történetnél, hogy ki bétázta, ugyanis egy már elviekben javított mű minősége sokat elárul a béta munkájáról.

Ha látunk egy referenciamunkát, el tudjuk dönteni, hogy megfelel-e számunkra a béta. Egy már javított blog persze kevés dolgot árul el, nem látjuk belőle például a nyers, javítatlan szöveget. Én többek között ezért szoktam minden olyan dokumentumot elmenteni, amiben pirossal bejelölgettem a hibákat, ami tartalmazza a megjegyzéseimet a szöveg egyes részeihez. (Azt persze tudjuk, hogy engedély nélkül mások nyers szövegeit nem küldözgetjük tovább harmadik félnek, ugye?)

…utánanéz annak, amit nem tud

Született egy egész cikkem azokról a tanácsokról, amit béták (vagy kritikaírók, vagy véleményezők, vagy kinek hogy tetszik) adtak az íróknak úgy, hogy egész biztosan csak hasraütéssel gondolták ki őket (16 jó és rossz tanács az írásról), és egy olyat is írtam, amiben felsoroltam 14 kritikus-típust, akit jó messze el kellene kerülni (14 kritikus, akire ne hallgass), tulajdonképpen róluk szól ez a pont. Egyszerű: ha nem tudsz valamit, akkor legyen benned annyi gerinc, hogy utánanézel a témának, mielőtt leírsz egy gondolatot szabályként (például „kb. 10 soronként írj úgy bekezdést, mert az úgy jól néz ki”, vagy „a novella az az írás, ami maximum 4 részes”), vagy legrosszabb esetben vállald azt, hogy valamit te magad nem tudsz. De ne okoskodj alaptalanul!

…ismeri a helyesírás szabályait

Főleg akkor, ha kifejezetten a helyesírási hibákat akarja kijavítani! Találkoztam olyan személlyel, aki nagy mellénnyel hirdette magát írós csoportokban, hogy nagyon szívesen vállalja mások helyesírási hibáinak kijavítását, de már a kiírás is tele volt általános iskolás szintű hibákkal. Nem szégyen, ha valakinek nem olyan jó a helyesírása (ezért is lehet segítséget kérni, nem?), de ne verjük át a naiv írópalántákat! Ami nem megy, azt ne próbáljuk meg úgy előadni, mintha a szakterületünk lenne, és igenis legyen bennünk annyi alázat, hogy beismerjük a hiányosságunkat!

Az elkezdett sztori csattanója az, hogy az illetőről kiderült, hogy a helyesírási javítása annyiban merült volna ki, hogy beilleszti a szöveget Wordbe, és a program által jelzett hibákat a program által javasolt módon javítja. Mindannyian, akik használunk Wordöt, tudjuk, mi ezzel a hiba: ez (mint már párszor hangsúlyoztam) egy program. Nem gondolkodik, nem értelmezi a mondatainkat, csak az egymás után leírt szavainkat érzékeli betáplált szabályok szerint.

Márpedig egy program nem az alapján fogja jelezni a hibákat, hogy a mondat egészére és a szövegre nézve azok valóban hibák-e. Például nem fogja tudni, hogy ha két szó közé leírom, hogy „és”, akkor az a kötőszó felsorolás elemeit vagy tagmondatokat választ el, tehát nem biztos, hogy ki kell-e tennem elé a vesszőt. Nem értelmezi a mondanivalónkat (például ha azt írom, hogy „Az az igazság, hogy csaltam a verseny során.”, akkor alá fogja húzni a két „az”-t, mert azt hiszi, hogy véletlenül írtam le egymás után kétszer ugyanazt a szót), ráadásul sok szót nem ismer (nálam például átlag 10 olyan szót aláhúz pirossal egy blogbejegyzésben, amiről ezer százalékig tudom, hogy létezik, de a Word nem ismeri — például a bétázást). Éppen ezért a Word helyesírási javítója maximum mankó, segédlet, de nem támaszkodhatunk rá teljes mértékben, és aki ennyi alapján akar bétázni, az inkább szégyellje el magát.

…nem bunkó

Oké, hallottam már olyanról, aki kifejezetten élvezi, ha sárba tiporják a kis lelkét bétázáskor, de valljuk be, a többség nem ilyen. 😀 Éppen ezért szerintem elvárható, hogy a béta, bármilyen kezdetleges történetbe is fut bele, nem áll neki sem mocskolódni, sem személyeskedni, sem nevetség tárgyává tenni az írót (akkor is, ha csak privátban írja a véleményezést, és nem teszi ki a netre).

Sokan úgy tekintenek a saját írásaikra, mintha azok a gyerekeik volnának (és arról vitatkozhatnánk, hogy ez jó-e vagy sem, de ezt majd egy későbbi cikkben vesszük elő), éppen ezért harapnak, ha valaki túlságosan ócsárolja ezeket az írásokat. Szerintem a béta dolga nem is a szakadatlan ajnározás (mint már írtam, a bétának képesnek kell lennie megmondani a hibákat), hanem az, hogy kulturáltan az író tudomására hozza, hogy mit talált a történet gyengeségének, és legjobb tudása szerint tanácsokkal ellátni az illetőt ezek javításához. Továbbá akkor sem elvenni az illető kedvét az írástól, ha a kedves béta mélyen legbelül meg van róla győződve, hogy az egész műalkotás egy kalap guanót nem ér.

…nem tűnik el szó nélkül

Nincs is annál rosszabb, ha az ember tűkön ülve várja, hogy az önként jelentkezett bétája visszajelezzen az átküldött történettel kapcsolatban, aztán telnek a napok, a hetek, és végül nem történik semmi. Sajnos velem is előfordult már, hogy annyira túlvállaltam magam, hogy végül a bétázás már nem fért bele, és bevallom felnőttesen, nekem is volt, hogy inkább csendesen hallgattam. De mióta ez velem is előfordult, már tudom, hogy igenis össze kell szednünk a kis bátorságunkat, vállalni a kellemetlenséget, és beismerni, hogy bocsi, ez bizony most nem fog beleférni nekem. Az egyenesség a legjobb út.

…akár saját bétával is rendelkezik

Béta nem csak abból lehet, aki olyan profi, hogy nincs is szüksége saját magának segítségre. Hiszen még a nagy kiadók sikeres íróinak könyveivel is foglalkozik külön szerkesztő! Nem is arról van szó, hogy bétáztatni nem ciki, hanem egyenesen szükséges, hogy külső szemlélő is pillantást vessen a művünkre. Sokan a bétázást oda-vissza vállalják: azaz ha én küldök neked egy fejezetet véleményezésre, akkor tisztelj meg azzal, hogy te is véleményezed az én egyik fejezetemet. Mindenki jól jár.

 

Szerintem ezek egy jó béta ismérvei, a pontokat tényleg a saját tapasztalataim szerint válogattam össze. Ti tudnátok még hozzátenni a listához? Vagy épp ellenkezőleg, lenne olyan, amit levennétek róla?

 

A sorozat további részei:

Bétázásról I. Mi az a bétázás, és kinek hasznos ez?
Bétázásról III. Mit tegyél meg, mielőtt bétát keresel?
Bétázásról IV. Az író dolga a bétázás után
Bétázásról V. 5 dolog, amitől minden béta kitépi a haját

Bétázásról I. Mi az a bétázás, és kinek hasznos ez?

A cikkekről

Egy új cikksorozat keretében szeretnék minél több tudnivalót és előnyt bemutatni a bétázásról, ami minden író legjobb „barátja” kellene, hogy legyen. Ma egy rövid bejegyzés keretében a bétázáshoz köthető alapvető fogalmakat szeretném tisztázni, illetve magát a bétázás menetét; később pedig szó lesz arról, hogy milyen egy jó béta, mit kell megtennie az írónak a bétázás előtt és után, és végül fel fogok sorolni néhány olyan jelenséget, ami teljesen el tudja venni az ember kedvét attól, hogy önzetlenül segítsen más írópalántáknak. Tartsatok velem a következő hetekben. 🙂

Alapfogalmak

Bétázás: írós, amatőr írós körökben azt nevezzük bétázásnak, amikor egyik író a másiknak önzetlenül segít kijavítani a története hibáit, véleményt mond az alkotásról. Nevezzük még írós köröktől függően lektorálásnak is.

Béta: az a személy, aki a véleményt vagy javítást elkészíti. Nevezik még lektornak is.

Hogyan is zajlik a bétázás?

Lényegében nincs kőbe vésve a folyamat, a fontos az, hogy neked és a bétádnak is megfeleljen. Van egy kifejezetten bétakeresésre létrehozott Facebook-csoport (Világ BÉTÁI egyesüljetek!), ahol a legtöbb felkínált történetre legalább két-három lehetséges béta is ugrik, úgyhogy én melegszívvel ajánlom mindenkinek ezt a csoportot — nemcsak annak, aki úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, hanem annak is, aki teljesen elégedett magával, ugyanis nincs olyan írás, amit ne lehetne még pofozgatni.

Általában azért a legtöbb blogos és írós csoportban felüti néha a fejét egy-egy olyan bejegyzés, hogy valaki segítséget keres (vagy ritkábban: felajánl) egy történet javításához. Ha a két fél megegyezik a részletekben, akkor már bétázásról beszélünk!

Leggyakrabban e-mailben vagy Facebookon keresztül történik a kommunikáció: az író elküldi a történetét a bétájának, aki azt elolvassa, és visszaküldi a hibák megjelölésével a szöveget, ezután pedig ezeket az író kijavítja, vagy ha valami nem világos számára, akkor megbeszéli azt a bétájával. Ilyen egyszerű, nincs benne semmi ördöngösség: a történet jobb lesz, és mindkét fél boldog.

Miért jó ez az írónak?

Nyilván ezt egyszerűbb megérteni: mert fejlődik ő is, és az írása is. Ha nem utasítja el a segítséget (erről majd egy későbbi cikkben fogok bővebben írni), nem úgy éli meg a bétázást, mint egy ellene való támadást, akkor hamar rá fog jönni, hogy mik a típushibái, mikre kell jobban figyelnie, pár dolgot akár már egyetlen javítás után megtanulhat.

Sokan azt hiszik, hogy elég, ha saját maguk átolvassák a történetüket legalább ötször, de el kell keserítenem őket: közel sem elég. Főleg közvetlenül a megírás után tapasztalom magamon is azt, hogy képtelen vagyok észrevenni a legnyilvánvalóbb hibákat is, mert én pontosan tudom, hogy mit akartam írni, és a saját agyam képes becsapni. Így történt például, hogy egy néhány héttel ezelőtti cikkben azt írtam, hogy „bemenni a könyvespolcba” — utólag teljesen egyértelmű, hogy nem a könyvespolc a megfelelő szó, de hiába olvastam át többször is azt a cikket, nem vettem észre. A hibák azonban nemcsak ilyen jellegűek lehetnek: például te, mint író, ismersz egy titkot, egy jellemvonást, egy múltbéli töredéket, amivel teljesen összeáll a sztori, de valami folytán elfelejted beleépíteni a történetbe, vagy túl későn derül ki. Ez esetben lehet, hogy számodra teljesen egyértelmű minden, míg az olvasó csak a fejét kapkodja, mert nem érti, miért nem áll össze előtte az egész.

Nem árt belegondolnod abba is, hogy néhány dologhoz te sem értesz, és sokszor nem elég a Google használata, hogy egy adott témában teljesen otthonosan mozogj. Például ha egy számodra teljesen ismeretlen mesterséget adsz a főhősödnek, akkor az ezzel foglalkozó jeleneteket nem árt átolvastatni egy olyan személlyel, aki érti a dolgát, még ha ez a szomszéd Jani bácsi is, aki ifjú korában kovács volt, mint a te főszereplőd.

Pár olyan dolgot soroltam csak fel, ami miatt hasznos, ha egy író bétáztatja a művét. Még nagyon hosszan ki lehetne egészíteni a listát, de a végtelenségig én sem szeretném sorolni; remélem, minden író és írópalánta megértette, hogy a bétázás mindannyiunk számára nélkülözhetetlen.

Miért jó ez a bétának?

Mármint azon kívül, hogy önzetlen cselekedetével segíti a másik írópalántát, és ezáltal letudja a napi jócselekedet-adagot?

Nem hazudik az a mondás, hogy az ember, míg más szemében a szálkát is észreveszi, addig a sajátjában a gerendát sem, és ezt érthetjük az írásainkra is. A másik írására úgy tudunk nézni, mint ahogyan a saját, minden pontjában ismert világunkra sosem. Észrevesszük benne a hiányosságokat, a hibákat, a suta párbeszédeket, a magyartalan mondatokat, az ügyetlenebb leírásokat, a logikai bakikat. Minél többet foglalkozunk azzal, hogy direkt szerkesztő módba kapcsolt figyelemmel olvasunk át írásokat, annál hamarabb építjük be az így észrevett, megtanult hibák felismerését és elkerülését a saját írói eszköztárunkba.

És ezt nem csak úgy a kisujjamból szoptam ki: minden ember, aki segíteni szokott mások írásainak kijavításában, azt mondja, hogy rengeteget lehet tőle fejlődni.

Én például azt is szoktam, ha nagyon félrecsúszott írással találkozom (pl. szinte nincs semmi karakterábrázolás, vagy van egy hatalmas logikai bukfenc a történetben, vagy rossz az információadagolás), hogy megpróbálom kitalálni, én hogyan javítanám ki, hogyan írnám át az adott történetet. Ezeket a gondolatokat nem igazán szoktam a történet írójával megosztani, mert ilyenkor jobbára a saját szájízem szerint alakítom fejben az ő történetét, és sosem akarnám ezt bárki másra ráerőltetni. Ezek csak fejben elvégzett gyakorlatok, amik segítenek az én fejlődésemben — az író ebből annyit fog megkapni, hogy szerintem mi a hiba, mit kellene javítani.

Láthatjuk, hogy a bétázás nemcsak az írónak kedvez, de magának a bétának is. Szerintem mindkét oldalt ki kellene próbálnia legalább egyszer mindenkinek! Nem kell nagy dolgokra gondolni: az is elég, ha egy kedves író barátunkkal közösen véleményezzük egymás írását, de vigyázzunk, hogy ne csapjon át a dolog egymás hátsó felének fényesre nyalásába! Akik még nem csináltak ilyet, azok beszéljék meg, tisztázzák le előtte, hogy a hibák kiemelése nem piszkálódásból, gonoszkodásból vagy irigységből született, hanem segíteni akarásból! (Van azért abban valami ironikus, hogy én is eljutottam odáig, hogy ha egy idegennek kommentet írok, akkor az elején és a végén is szükségesnek érzem leszögezni, hogy nem bántásból véleményezek így— erre is vissza fogunk még térni.)

Mikor kellene bétáztatni?

Tudnod kell, hogy minden írásod és megnyilvánulásod, amit kiteszel a netre vagy elküldesz valakinek (más írónak, kiadónak — tehát most nem bétázásra gondolok), az téged valamilyen módon jellemezni fog. Ha nem szeretnéd, hogy azt gondolják rólad az emberek, hogy szedett-vedett vagy, hogy nem becsülöd meg a saját írásodat még annyira sem, hogy a Wordbe beillesztve kijavítsd a leglátványosabb helyesírási hibákat, akkor bizony még azelőtt kell kijavítanod az írásodat, hogy bárhol elérhetővé tennéd.

Hidd el nekem, hogy sokkal könnyebb elviselni annak a személynek a kritizálását, akit erre kértél meg, mint amikor például a netre kitett írásod alá kommentelni kezdenek az emberek, hogy mit és hogyan rontottál el (én is mennyire kellemetlenül éreztem magam a könyvespolcos baki miatt, pedig nem volt nagy dolog!).

Onnantól kezdve, hogy kitetted az írásod az internet egy olyan szegletére, amit bárki megnézhet, elolvashat és véleményezhet, számíthatsz rá, hogy lesznek olyanok, akik kérés nélkül is leírják neked, ha valamit nem jól csináltál. Tökéletes történet ugyan nincs, és ha más miatt nem, akkor a saját ízlésétől való eltérés miatt bárki beszólhat egy írásra, de neked, mint (amatőr) írónak igenis meg kell tisztelned annyival az olvasóidat, hogy a lehető legtökéletesebb verziójában tárod az emberek elé az írásodat. És ebbe bizony beletartozik az is, hogy megkérsz valakit, hogy nézze át.

Leggyakrabban a rémesen rossz helyesírás megemlítésénél szoktam azt a választ kapni, hogy az írónak egyáltalán nem kell törődnie a mi drága anyanyelvünk szabályaival, elvégre majd ha egyszer kiadóhoz küldi, akkor az ott dolgozó lektor feladata ráncba szedni a szöveget, nem az íróé. Bizonyos helyzetekben ez még igaz is, hiszen senkitől sem várhatjuk el, hogy betéve megtanulja a teljes helyesírási szabályzatot, de szerintem igenis elvárható egy írótól, hogy minél jobban ismerje a mesterségének eszközét: a nyelvét, igen. (Az nagyon megmelengeti a szívemet, mikor valakitől azt olvasom, hogy diszlexiás, de mindent megtesz, hogy emiatt az olvasóknak ne egy hibáktól hemzsegő történetet kelljen olvasniuk, és tanulnak vagy segítséget kérnek. Kedves nem-diszlexiás társaim! Ha egy diszlexiás személy erre képes, akkor mi is legyünk azok!)

Összességében tehát bétáztatni mindenképpen azelőtt kell, hogy az internetre felteszed az írásodat, vagy elküldöd egy kiadónak. Pozitív benyomást akarsz tenni az olvasókban és a szakemberekben is, ezért nem várhatod tátott szájjal a sült galambot, azaz hogy majd egyszer talán valaki kijavítja neked az írásodat, hanem neked kell a lehető legjobban kidolgoznod. Az írás pedig pont az a szakma, amit nem kell teljesen egyedül csinálni.

 

Legközelebb felsorolom azokat a tulajdonságokat, amik szerintem minden bétának nélkülözhetetlenek. Tartsatok velem! 🙂

Ti kipróbáltátok már magatokat bétázott vagy béta szerepében? Hogy érzitek, tanultatok belőle? Vannak tanácsaitok olyanoknak, akik még nem mertek belevágni?

 

A sorozat további részei:

Bétázásról II. A jó béta ismérvei
Bétázásról III. Mit tegyél meg, mielőtt bétát keresel?
Bétázásról IV. Az író dolga a bétázás után
Bétázásról V. 5 dolog, amitől minden béta kitépi a haját

Kedves írópalánta, olvastál már valaha könyvet?

Minden valamire való írós tanácsokat osztogató cikk az írás alapjának nevezi meg az olvasást. Alapvető technikákat tanulhatunk meg mások műveiből, kikerülhetjük a sokszor előforduló kliséket, növeljük a szókincsünket — csak hogy párat említsek az olvasás jótékony hatásai közül, ami ránk, kezdő és gyakorlott írókra vonatkozik.

Éppen ezért döbbent meg engem, hogy az írói oldalakon és blogokon járva egyre gyakrabban ötlik fel bennem a kérdés: vajon azok a fiatalok, akik úgy döntenek, hogy alkotói pályára lépnek, elolvastak valaha életükben bármilyen könyvet? Látva, hogy mennyire alapvető dolgokat nem tudnak vagy rosszul gondolnak, amiket az egyszerű írópalánta kiküszöbölhetne vagy megtudhatna, ha maximum 5 darab regényt elolvasott volna élete során, sokszor arra a szomorú következtetésre jutok, hogy néhányan anélkül akarnak írói babérokra törni, hogy valaha is minőségi irodalmat vettek volna a kezükbe.

Számomra ez már csak azért is érthetetlen, mert ha nem olvasnak könyveket, akkor nem világos, hogy miért akarnak írni. Mi volt az az élmény, ami elindította őket ezen az úton? Emlékszem, én akkor ültem le először regényt írni (mármint kifejezetten regényt, nem meséket), amikor vártam a Harry Potter-sorozat utolsó részének megjelenésére. Annyira magával ragadott a könyvek világa, hogy képtelen voltam kivárni, míg megtudom a kis varázslótanonc kalandjainak végét, inkább kitaláltam és papírra vetettem a magam verzióját. Azt hiszem, nekem ez volt az első tudatos lépés az írás útján, még tizenegy-tizenkét éves koromban.

Annak, aki nem olvas, mi adta meg a kezdő lökést? Miért akar részese lenni egy olyan világnak, ami sosem szippantotta őt be?

Nem azért kezdtem el ezt a cikket megírni, hogy választ adjak a fenti kérdésekre. Megvan ugyan a magam verziója, egy elképzelés, de távol álljon tőlem, hogy bárkiről is ismeretlenül levonjak bármiféle következtetést. Így csak néhány olyan információt szeretnék itt felsorakoztatni, amit mindenki ismerhet, aki életében legalább öt könyvet elolvasott.

1. A fülszöveg és a prológus nem ugyanaz

Ezzel a problémával nemrég pont foglalkoztam, a 8 alapvető kezdő írói fogalomzavar c. írásomban, de megteszem még egyszer, hogy biztosan mindenki megjegyezze. 🙂 Tehát sokan keverik a két fogalmat, pedig két nagyon is különböző részei ezek egy történetnek.

A fülszöveg amolyan kedvcsináló, rövid, a történet végét nem lelövő tartalom. Ez szokott lenni a könyvek hátulján vagy a külső papírborító behajtott fülén, és azt a célt szolgálja, hogy felkeltse a könyvvásárló érdeklődését a történet iránt, de ne áruljon el túl sokat a csattanókról.

A prológus tulajdonképpen egy nulladik fejezet, ami valamilyen szempontból elkülönül a történet többi fejezetétől. Lehet ez egy visszatekintés a múltba, előrevetítés, tulajdonképpen a képzeleted szab csak neki határt. Nem tartalmi összefoglaló, hanem tényleges fejezet, ez a lényeg.

2. A prológus és az epilógus nem kötelező

Elég közkedvelt tévhit az is, hogy legelőször egy történet prológusát kell megírni, és csak azután jöhet a lényegi része. Ha kinyitsz találomra néhány regényt a polcról, vagy legalább elolvastál életedben kettő kötelező olvasmányt, akkor rájössz, hogy a történetek többségének nincs is prológusa és epilógusa. Lehet, de nem kötelező, rajtad áll.

3. Egy történetben nincsenek képek…

…maximum egy grafikus illusztrációi, extraként. Szintén kifejtettem már korábban (Kell-e Szereplők menüpont egy történetes blogra?), hogy addig nincsen semmi baj a képi tartalommal, míg azzal valamiféle pluszt adsz hozzá a történetedhez. Onnantól kezdve, hogy a hiányos írói eszköztáradat próbálod meg kipótolni azzal, hogy a történetben megjelenő dolgokat nem a szavaiddal írod le, hanem szemléltetésként beszúrsz egy képet, az már nem helyes. Egy igazi történetben ez nem így működik, maximum a mesekönyvekben.

4. Nincs olyan, hogy „tökéletes hosszúságú” fejezet vagy történet

Rengetegszer láttam írós csoportokban, de még Ask.fm-en is a kérdést, hogy ugyan milyen terjedelmű az ideális hosszúságú fejezet. És hány olyat láttam, hogy valaki ezt egy pontos értékkel meg szerette volna válaszolni!

Amikor tizenöt voltam, el szerettem volna kezdeni egy fanfictiont az akkori kedvenc zenekaron tagjairól. Akkor éreztem először úgy, hogy ideje lesz feltölteni egy folytatásos történetemet egy írós közösségi oldalra, az akkor még élő Anime-fanfiction Style-ra. Egy velem egyidős írópalánta ismerősömet kérdeztem meg, hogyan is szokott arrafelé menni a publikálás. Ő pedig határozottan kijelentette: csak figyeljek, hogy az egyes fejezetek négy oldal hosszúságúak legyenek! Az az ideális!

Évekbe telt, mire kineveltem magamból ezt a baromságot. Most pedig azért írok a Scrivener teljes képernyős módjában, hogy véletlenül se kösse meg a kezem a papírok számának látványa. Azóta zavar.

Te, kedves írópalánta, aki félsz, hogy túl rövid vagy túl hosszú lesz a fejezeted: nyiss ki öt könyvet a tartalomjegyzéknél, és vesd össze, átlagosan milyen hosszúak a fejezetek! Eltérő eredményeket fogsz kapni. Ugyanis senki sem tudja pontosan rajtad kívül, hogy milyen terjedelemben kell megírni a történetedet. Ha túl alacsony szószámba akarod beleszuszakolni a sztorit, könnyen lehet, hogy kispórolod belőle a lényeges leírásokat, míg ha mindenáron el akarod nyújtani a történéseket, mint a rétestésztát, a végén szörnyen túlírt lesz a műved. Ne görcsölj, csak írj! Az sem baj, ha nem lesz minden fejezet ugyanakkora terjedelmű. Úgy írj, ahogyan a TE történeted megkívánja!

5. Magyar történetnek magyar címe van

Tudom, sok olyan könyvet látunk, amin gigászi betűkkel tüntették fel az angol címet, és alatta egészen hangyányival a magyart — de éppen azért, mert ezek a történetek fordítások, így a magyar cím nem az eredeti! Sokan úgy keresik őket a mi polcainkon, mint a már ismert angol nyelvű regények fordításait, tehát könnyebb összekötni a magyart az eredetijével.

Egy eredetileg is magyarul írt történetnek, hacsak nincs különleges indoka az angol nyelvű címnek (pl. a főszereplőd neve a cím, vagy olyan nyelvterületen játszódik, ahol az adott kifejezés sokkal többet mond az eredeti nyelven, satöbbi), illik magyar címet adni. Hidd el, egy megkapó szóval, szókapcsolattal még azok is rá fogod tudni venni, hogy kattintsanak a magyar címre, akik valamiféle elvből maguktól nem tennék.

Hiába hangzik egzotikusabbnak az „I love you”, mint a „Szeretlek”, attól még ugyanolyan semmitmondó a történet szempontjából, mint magyarul. A legtöbb amatőr író angol címválasztásánál pedig pontosan azt érzem, hogy egy közhelyes, semmitmondó kifejezést szeretnének többnek mutatni, mint ami. Mielőtt adsz egy angol címet a történetednek, gondolkodj el: magyarul illeszkedne ez a sztoridhoz? Elmond róla valamit, vagy furán hangzik, nem oda illő? Ha nemmel felelsz, akkor tudd, hogy angolul sem fog hozzá illeszkedni, csak magadat csapod be. 🙂

Azokról pedig, akik szerint az angol „jobban hangzik és kész”, én nem szeretnék túl sokat írni. Ha nem szereted a saját anyanyelvedet, miért akarsz vele történetet írni? 🙂

 

Az általam felsorolt információk ténylegesen elérhetőek mindenki számára, aki szokott olvasni. Fontosnak tartom azonban leszögezni, hogy nem elég amatőr írótársaink történeteit bújni: igen, őket is kell támogatni, de legtöbbet a már ellenőrzött, javított, kiadott történetektől tanulhatunk. Ne vessük el a könyveket, főleg akkor, ha írni szeretnénk. Az olvasás jelenti a legelső lépcsőt az íróvá válás útján, de ha ezt kihagyjuk, akkor a további lépcsőket már el sem érhetjük.

 

Nektek melyik olvasmány adta a kezdőlöketet az íráshoz?

12345

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás