• Home
  • /
  • Category Archives: Ceruzanyomok

Ceruzanyomok ’19 október – Amikor körvonalazódik egy történet

Az utóbbi hónapokban valljuk be, elég keveset írtam, blogra is, és magamnak is. Elég sűrűek voltak a napjaim, aztán elkezdődött az egyetem, és idén már szakdolgozatot is kell írni, úgyhogy előre láthatóan ezután sem fogok visszatérni a heti rendszerességű publikáláshoz — de mostanában már egyre erősebb késztetést érzek rá, hogy folytassam, úgyhogy íme. 🙂

Néhány bloggertársammal — Wendy, Agatha, Morhen, Eliza, Lia, Réka és én— belekezdünk egy új projektbe, egészen pontosan egy körblogolásba, aminek a Ceruzanyomok címet adtuk. Minden hónapban körbejárunk egy írással kapcsolatos témát, megosztjuk a gondolatainkat, tapasztalatainkat. Úgy egyeztünk meg, hogy lehet levélformában is megírni a bejegyzést, mindig annak címezve, aki az adott havi témát kitalálta. Az első havi bejegyzéssorozatunk során mindenki arról mesél, mi minden előzi meg egy történet tényleges megírását. Ez az én ötletem volt, így kicsit sajátosan oldottam meg a levél címzését. 😀

Kedves írópalánta társaim!

Igazából elmondhatom már magamról azt, hogy elég régóta írogatok történeteket, tulajdonképpen amióta az eszemet tudom, hiszen már általános iskola legelején is volt külön füzetem a meséimnek (egyet a blogon is megosztottam, a kedvencemet). Az évek alatt, ahogy idősebb lettem, természetes, hogy egyre tudatosabban kezdtem hozzáállni egy történet kitalálásához, megtervezéséhez, bár úgy érzem, még mindig nem vagyok ennek az útnak a legvégén, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben is fog még változni ez a folyamat. Szerintem ahogy az ember személyisége alakul és fejlődik, változik az írói módszerekhez való hozzáállása is. Emiatt én arra gondoltam, hogy úgy fogom bemutatni, hogyan néz ki nálam egy történet születése, hogy végigvezetlek titeket azon az úton, amit eddig bejártam.

A kezdetek — a legelső mesék

Természetesen a legelső meséim megírásakor még semmiféle tudatos tervezés nem volt megfigyelhető nálam, valószínűleg azt sem tudtam, mi fog következni a következő bekezdésben. Nem találtam ki előre a karaktereket, nem volt cselekményvázlatom, nem készültem rá az írásra, csak kinyitottam egy füzetet, és körmölni kezdtem. Akkoriban az írás még ténylegesen egy játék volt, egy jópofa időtöltés, amit egyébként több barátnőm is kipróbált velem együtt, de voltak többen, akik elég hamar felhagytak ezzel a hobbival, alig néhányan folytattuk csak a későbbiekben.

Az első regények — tudatos tervezés csak nyomokban

Biztosan írtam már róla, hogy tizenkét-tizenhárom évesen írtam pár regényt, még szigorúan füzetekbe vagy lapokra. Ezek voltak úgymond az első komolyabb műveim, amiket nem csak együltömben, hirtelen felindulásból végigírtam, hanem hetekig elköteleződtem egy-egy nagyobb projekt mellett.

Ezek voltak az első olyan próbálkozásaim, amiknél már valamennyi tudatosság megfigyelhető, de egyelőre még tényleg csak elszórtan. Általában kipattant a fejemből egy ötlet, és azon nyomban megírtam egy-két rövid fejezetet, és nagyjából tudtam, hogy milyen irányba akarom elkanyarítani a történetet (és mégis volt olyan, hogy két fejezet után a kettős életet élő, szuperkém tinilányok sztorijából valahogy eltűnt a lényeg, és helyette egy ifjúsági romantikus történet lett belőle focista csajokkal). A tudatos tervezés ekkor még csak abból állt, hogy nagyjából sejtettem, mi fog történni a következő két-három fejezetben. Mondhatnám, hogy a karaktereket meg úgy rángattam, ahogy az elképzeléseimnek megfelelt, de szerintem annyira papírmasé figurák voltak, hogy nem kellett túlságosan megerőltetnem magam, hogy rájuk kényszerítsem az akaratomat.

Emlékszem, abban az időben volt egy zöld-fekete színű, kéken fogó tollam, azzal írtam minden regényemet. Ez szent rituálénak számított, egyáltalán nem voltam hajlandó másik tollat használni, mindig csak a tollbetétet cseréltem ki, ha kifogyott a tinta. Később eltört ez a tollam, és valószínűleg véletlenül kidobhattam, pedig határozottan rémlik, hogy el akartam tenni emlékbe.

Akkoriban már néha írtam vázlatot, bár ezt még csak jóindulattal lehet annak tekinteni. Először is minden történetnek készítettem egy „adatlapot”, ami általában egy-két A/5-ös oldalt foglalt el, és tartalmazta a történet címét, a műfaját, a főbb szereplők nevét és egymáshoz való viszonyát, és egy pár mondatos leírását az alaphelyzetnek. Később ez kiegészült egy részletesebb cselekményvázlattal, ami annyiból állt, hogy címszavakban felsoroltam az egyes történéseket. Általában nem készítettem el előre a teljes történet vázlatát, hanem csak néhány fejezetnyit haladtam előre, és mindig egy kicsit megtoldottam. Így viszont már volt mire tekintenem, ha úgy éreztem volna, hogy elakadok írás közben.

Hangulatnovellák — csak úgy megszületnek

Tizennégy-tizenhat éves korom között jobbára csak novellákat írtam végig, bár elég sok regényötletem ért meg egy-két fejezetes állapotot. Akkoriban egy nehezebb életszakaszban voltam, és szerencsére volt egy eszközöm, amivel rengeteget könnyíthettem a lelkemen: bizony, ez az írás.

Számos olyan novellám született akkoriban, amik egy-egy érzést jelenítenek meg, egyszerűen csak azért, mert én már úgy éreztem, hogy túltelítődtem velük. Ha leírtam ezeket a történeteket, egyből jobban éreztem magam, és hát végül is ez a célja a művészetnek, nem? 🙂

Az ilyen jellegű novelláimat akkoriban kitettem a blogomra, de ide, a legújabbra már csak néhány került fel közülük (ezek A magány, a Vérvörös illatok, a Lenyellek, hogy érezzelek belülről és a Vigaszdíj), ennek pedig pont az az egyik oka, hogy ezek nagyon személyes jellegűek, és általában csak hagytam, hogy az érzések úgymond kifolyjanak belőlem, és egy történettel le tudtam vezetni azt, ami bennem fortyog. Legtöbbször emiatt semmiféle tudatosság nem volt a megtervezésben, némelyik ilyen novella talán csak nekem mond valamit, kívülállónak egy katyvasz lenne.

Igazából nem érzem azt, hogy ezek a novellák a korábbi, kezdetleges tervezésekhez képest visszalépést jelentenének, mert mint mondtam, ezek nagyon személyes, már-már terápiás jellegűek voltak.

A jelenig

Ezután nyílt ki úgy igazán számomra a világ. Megismertem más írópalántákat, csatlakoztam a neten írókat tömörítő csoportokhoz, elkezdtem írástechnikáról könyveket és blogbejegyzéseket olvasni, és hirtelen rengeteg inger ért. Ezerféle módszerről olvastam, hogy ki hogyan tervez, milyen szokási vannak írás előtt, alatt és után, és rengeteg módszert kipróbálhattam ezek közül én is. Emellett természetesen érettebb is lettem, így komplexebben látom magam előtt a történeteimet, a karaktereimet, és úgy egyáltalán mindazt, amit át akarok adni egy-egy történet megírásával.

Megmondom őszintén, hogy novellákat nem mindig tervezek meg előre nagy részletességgel. Ennek az az oka, hogy az előző fázisból megmaradt, hogy témáként általában érzéseket akarok az olvasóim felé kommunikálni, és sokszor csak hagyom, hogy első körben ezek az érzések nyersen megszülessenek a papíron. Ezek általában rövidebb novellák, egyszerűbb cselekménnyel, az első verziójukat sokszor egy-két nap alatt szoktam végigírni.

Ezután következik a pihentetés fázisa: néhány napra vagy hétre félre szoktam tenni ezt az első verziót, és amikor már nem emlékszem minden egyes mondatra úgy, mintha előző nap vetettem volna papírra őket, akkor foglalkozom megint a szöveggel. Ha kell, alapjaiban írom újra az egészet, akár többször is, amíg azt nem érzem, hogy végre a történet át tudja adni azt az érzést, amit ki szerettem volna fejezni vele.

Nem véletlenül írtam már egyszer hosszabban a bétázásról, hiszen az én írásaimat is mindig megmutatom több bétának is, de az első egy-két javítás vagy újraírás még csak az én kezemen megy át. Tulajdonképpen addig javítgatom a szöveget, amíg el nem érek egy olyan állapotot, hogy magamtól már nem tudok jobbat írni, vagy egyedül nem jövök rá, mi a probléma. Ilyenkor keresem fel a kedvenc írópalántáimat, és véleményeztetem velük az írást — van, hogy általánosságban az egészet, és van, hogy egy-két konkrét elemet belőle.

Vannak természetesen olyan összetettebb novelláim is, amiket nem lehet előzetes tervezés nélkül megírni. Van egy olyan szokásom, hogy a legelső vázlatokat mindig papírra írom, ezek általában pár oldalasak csak, és nagyon a történet alapjait tartalmazzák. Amikor ennél részletesebben kezdek el foglalkozni egy történettel, akkor már a gépemen pötyögök.

Tavaly egyébként kipróbáltam, milyen az, amikor az ember nem igazán tervez. A fejemben volt egy történet ötlete, és tudtam, hogy mi az alapkonfliktus, és volt egy halvány sejtésem, hogy hová akarok kilyukadni a végére, de ennél részletesebben nem igazán találtam ki semmit. Azt még éreztem, hogy ez hosszabb és összetettebb lesz, mint amilyenek általában az én novelláim szoktak lenni, úgyhogy kisregénynek neveztem el.

Úgy kezdtem el írni ezt a történetet, hogy szándékosan nem találtam ki előre semmit, egyszerűen mentem együtt a főszereplővel, figyeltem, hogy hová vetődik. Nagyon különleges élmény volt, de végül nem fejeztem be ezt a történetet — pedig nagyon a legvégén hagytam ott, talán öt-tíz oldalt kellett volna még írnom. Akkor nem igazán értettem, mi a baj, csak éreztem, hogy ez a történet így kevés.

Eltelt egy év, és mostanában megint elém került ez a történet. Valamiért úgy kezdtem el megvilágosodni vele kapcsolatban, hogy nem is foglalkoztam vele, legalábbis tudatosan nem. Most jövök rá, hogy amit megírtam, az egyelőre tulajdonképpen egy váz, amivel fel lehet majd építeni a történet gerincét, és meg lehet tölteni mellette élettel: ez a célom most. Nagyon szerettem annak idején azt a történetet, a karaktereket, de ezt nem lehet tervezés nélkül megírni, viszont most ez olyan, mintha lenne egy hosszabb cselekményvázlatom, ami igazából egy first draft. Azt pedig tudjuk, hogy úgyis újra kell írni.

Mostantól kezdve pedig ezzel a történettel szeretnék komolyan foglalkozni, és tudatosan felépíteni, mielőtt ismét nekikezdenék az írásnak. Korábban már töltöttem ki karakterkérdőívet, szerintem most is előveszem ezt, aztán neki fogok állni először egy elnagyolt, majd egyre részletesebb cselekményvázlatot írni, ami szerintem csak a főbb pontjaiban fogja érinteni az első verziót. De először természetesen megírom azt az öt-tíz oldalt, ami lemaradt. Csak hogy elmondhassam végre, hogy egyszer már készen lett. 🙂

Imádok egyébként tervezni, képes vagyok Excelben vezetni az egymással párhuzamosan futó történetsíkokat, vagy színkódokkal jelölni, hogy ki éppen mit csinál, szeretek kutatómunkát végezni (most is van nálam egy könyvtári könyv régi szláv mondákról egy következő történethez), de… de az a problémám, hogy mikor leülök írni, akkor nekem rögtön a tökéletes kell. És ez megbénít. Az utóbbi pár évben jutottam el oda, hogy képes vagyok novellát inkább nem kidobni, hanem akár többször is teljesen újraírni, amíg nem leszek elégedett a végeredménnyel (ilyen volt egyébként az Ami halott, eltűnhet, szegénynek volt legalább hat verziója). Remélem, hogy a kisregényem újbóli felfedezése végre elindít azon az úton, hogy ne akarjak mindent azonnal tökéletesre írni, és elhiggyem, hogy nem szégyen valamit újraírni. Pont erről írtam a legelején, hogy az ember fejlődik, és íróként is fejlődik, és végre tényleg kezdem elhinni, hogy megérkezhetek a következő fázisba.

Ha sikerül, majd megírom egy külön bejegyzésben, hogy mennyire tudtam az előzetes elvárásaimhoz igazítani a tervezés folyamatát, szerintem érdekes lesz. 🙂

Végezetül pedig köszönöm a Ceruzanyomok körblogolás többi résztvevőinek, hogy megírtátok a gondolataitokat a feldobott témámra! Mindenki bejegyzése hihetetlenül érdekes, ajánlom a blogom többi olvasójának is, hogy kukkantsatok be hozzájuk!

Agatha blogján, a Rejtett Jeleken

Aux Eliza blogján

Lia blogján, a Tintaszerkezeteken

Réka blogján, a Tintacseppeken

 

Sok szeretettel, Daremo

Ui.: Aki nem vesz részt a körblogolásban, ossza meg velem hozzászólásban, hogyan is néz ki nála egy történet „élete” a megírás előtt! Hátha tudunk még egymástól új módszereket tanulni! 😉

Karakterépítés 100 lépésben (fordítás)

Évekkel ezelőtt fordítottam le magamnak angolról egy elég terjedelmes karakterkérdőívet. Azóta többször használtam is, úgy tapasztaltam, hogy többféle zsáner szereplőihez illeszkedik, vagy lehet úgy értelmezni néhány kérdést, hogy megfelelő legyen (pl. ha egy adott világban nincs iskola, akkor az ezt érintő kérdéseket lehet másfajta tanulási folyamatra kivetíteni). Általánosságban szerintem inkább a karakter belső világát segít feltérképezni. Az évek során láttam már ezt a kérdőívet másnál, más fordításban, ez az én verzióm most, amit INNEN szereztem, néhány kérdést pedig esetleg azért variáltam meg, hogy jobban passzoljon az irodalmi alkotásokhoz.

Ez az első fordításom. 🙂 Biztos nem tökéletes, de én már tudtam használni, úgyhogy remélem, lesztek páran, akiknek szintén hasznos lesz. (Nem kell megijedni: egyszerűen ki tudod innen jelölni a kérdéseket és átmásolni bárhová. Ha meg írsz róla a blogodon, egy említést megköszönök. 🙂 )

Első rész: az alapok

  1. Mi a teljes neved?
  2. Hol és mikor születtél?
  3. Kik (voltak) a szüleid? (Nevük, foglalkozásuk, személyiségük, stb.)
  4. Vannak testvéreid? Milyenek (voltak)?
  5. Hol élsz most, és kivel? Jellemezd a helyet és a személy(eke)t!
  6. Mi a munkád?
  7. Jellemezd a teljes fizikai megjelenésed! Olyan tényezőket említs meg, mint a magasság, súly, rassz, haj- és szemszín, öltözködési stílus, tetoválások, sebhelyek, egyéb megkülönböztető jelek.
  8. Melyik társadalmi osztályba tartozol?
  9. Allergiás vagy valamire, van valamilyen betegséged vagy más fizikai gyengeséged?
  10. Bal- vagy jobbkezes vagy?
  11. Milyen a hangod?
  12. Milyen szavakat vagy kifejezéseket használsz gyakran?
  13. Mit tartasz a zsebeidben?
  14. Van valamilyen jellemző megjegyzésed, furcsa stílusod, idegesítő szokásod vagy más meghatározó jellemződ?

Második rész: a gyermekkor

  1. Hogyan jellemeznéd a gyermekkorodat?
  2. Mi a legkorábbi emléked?
  3. Mi a legmagasabb iskolai végzettséged?
  4. Szeretted az iskolát?
  5. Hol tanultál legtöbbet a készségeidről és egyéb képességeidről?
  6. Volt (van) példaképed? Ha igen, jellemezd!
  7. Míg felnőttél, hogy jöttél ki a családtagjaiddal?
  8. Gyermekként mi akartál lenni, mikor felnőtt leszel?
  9. Gyermekként mi volt a kedvenc elfoglaltságod?
  10. Gyermekként milyen személyiségjegyeid voltak?
  11. Gyermekként népszerű voltál? Kik voltak a barátaid, és milyenek voltak?
  12. Mikor és kitől kaptad az első csókodat?
  13. Szűz vagy? Ha nem, kivel és hol vesztetted el a szüzességedet?
  14. Ha természetfeletti lény vagy (pl. mágus, vérfarkas, vámpír), meséld el, mikor váltál azzá, ami vagy, vagy mikor tapasztaltad meg először a képességeidet! Mutasd be azokat a hatásokat a múltadban, amik irányt mutatnak a cselekedeteidnek a jelenben!

Harmadik rész: a múltbéli hatások

  1. Mit tekintesz életed eddigi legfontosabb eseményének?
  2. Mi/ki hatott rád leginkább?
  3. Mit tekintesz a legnagyobb eredményednek?
  4. Mit sajnálsz leginkább?
  5. Mi a legördögibb dolog, amit tettél?
  6. Van priuszod? Ha igen, miért?
  7. Mikor voltál a leginkább megijedve?
  8. Mi volt a legkínosabb dolog, ami történt veled?
  9. Ha valamit megváltoztathatnál a múltadban, mi lenne az, és miért?
  10. Mi a legboldogabb emléked?
  11. Mi a legszörnyűbb emléked?

Negyedik rész: a hiedelmek és a vélemények

  1. Alapvetően optimista vagy pesszimista vagy?
  2. Mi a legnagyobb félelmed?
  3. Milyen vallású vagy?
  4. Mik a politikai nézeteid?
  5. Milyen nézeteket vallasz a szexről?
  6. Képes lennél ölni? Milyen körülmények között vélnél egy gyilkosságot elfogadhatatlannak vagy épp elfogadhatónak?
  7. Véleményed szerint mi a leggonoszabb dolog, amit egy ember megtehet?
  8. Hiszel a lelki társak és az igaz szerelem létezésében?
  9. Mit gondolsz, hogyan tehető az élet sikeressé?
  10. Mennyire vagy őszinte a gondolataiddal és az érzelmeiddel kapcsolatban (pl. elrejted-e a valódi személyiségedet másoktól, milyen mértékben és formában)?
  11. Előítéletes vagy? Vannak olyan tulajdonságok, amiket azonnal elítélsz?
  12. Van olyan dolog, amit semmilyen körülmények között sem tennél meg? Miért nem?
  13. Kiért vagy miért lennél képes meghalni (vagy nagyon extrém dolgot tenni)?

Ötödik rész: emberi kapcsolatok

  1. Általában hogyan viselkedsz másokkal (udvariasan, bunkón, távolságot tartva, stb.)? Befolyásolja a viselkedésedet az, hogy mennyire ismered az embereket, és ha igen, milyen irányban?
  2. Ki a legfontosabb személy az életedben, és miért?
  3. Ki az, akit legjobban tisztelsz, és miért?
  4. Kik a barátaid? Van legjobb barátod? Jellemezd ezeket az embereket!
  5. Van házastársad vagy élettársad/párod? Ha igen, jellemezd ezt a személyt!
  6. Voltál már szerelmes? Ha igen, meséld el, mi történt!
  7. Mit keresel egy lehetséges szeretőben?
  8. Mennyire érzed magad közel a családtagjaidhoz?
  9. Van már saját családod? Ha igen, jellemezd a családtagjaidat! Ha nem, szeretnél? Miért?
  10. Kihez fordulnál, ha segítségre lenne szükséged?
  11. Rábíznád valakire az életed?
  12. Ha meghalnál vagy eltűnnél, ki hiányolna?
  13. Kit vetsz meg leginkább, és miért?
  14. Veszekszel vagy elkerülöd a konfliktust?
  15. A kapcsolataidban tiéd a vezető szerep?
  16. Szeretsz nagyobb embercsoportokkal kapcsolatba lépni? Miért?
  17. Érdekel téged, mit gondolnak rólad mások?

Hatodik rész: szeretett és utált dolgok

  1. Mi a hobbid vagy a kedvenc időtöltésed?
  2. Mi a legértékesebb tulajdonod?
  3. Mi a kedvenc színed?
  4. Mi a kedvenc ételed?
  5. Mit szeretsz olvasni?
  6. Mit tartasz igazán kellemes szórakozásnak (zene, filmek, művészet, stb.)?
  7. Dohányzol, iszol vagy drogozol? Ha igén, miért? Szeretnéd abbahagyni?
  8. Hogyan telik egy tipikus szombat estéd?
  9. Mi nevettet meg?
  10. Mi az, ami sokkolóan vagy sértőn hat rád?
  11. Mit tennél, ha nem tudnál aludni, és találnod kellene valamit, ami lefoglal?
  12. Hogyan birkózol meg a stresszel?
  13. Ösztönösen cselekszel, vagy mindig kell lennie egy tervnek?
  14. Mi az, ami számodra idegesítő?

Hetedik rész: önarckép és az alkotó

  1. Meséld el egy napi rutinodat! Mit érzel, ha ezt valami megzavarja?
  2. Mi a legnagyobb erősséged?
  3. Mi a legnagyobb gyengeséged?
  4. Ha megváltoztathatnál magadban valamit, mi lenne az?
  5. Általában introvertált vagy extrovertált vagy?
  6. Rendszerető vagy szétszórt vagy?
  7. Nevezz meg három dolgot, amiben szerinted jó vagy, és három dolgot, amiben nem
  8. Szereted önmagad?
  9. Mi motivál az életedben? Felfeded ezt más emberek előtt is?
  10. Milyen célt akarsz elérni életed során?
  11. Hogyan látod magad 5 évvel később?
  12. Ha választhatnál, hogyan halnál meg?
  13. Ha tudnád, hogy 24 óra múlva meghalsz, mi az a három dolog, amit meg akarnál tenni, míg élsz?
  14. Mi az, amire szeretnéd, ha az emberek halálod után is emlékezzenek?
  15. Jellemezd a személyiségedet három szóban!
  16. Mások milyen három szóval jellemeznének téged?
  17. [Az írónak] Ha tehetnéd, milyen tanácsot adnál a karakternek?

Szeretnétek még a jövőben hasonló (akár teljes írástechnikai cikkeket jelentő) fordításokat is olvasni a blogon?

Az igénytelenséget parodizáló írások

Időről időre belefutok olyan írásokba a neten (blogokba, Wattpaden futó történetekbe), amiknek az a rendeltetésük, hogy szándékosan a lehető legigénytelenebb helyesírással, csapnivaló történetvezetéssel, nevetséges karakterekkel borzolják a közönség idegeit — akarom mondani, szórakoztassák a nagyérdeműt. Állítólag.

Ezek a paródiablogok vagy paródiatörténetek. Általában olyanok írják, akik egyébként már képesek egy jobb helyesírási szintet megütni, írtak már pár történetet, és nagyon a sűrűjében élnek a bloggertársadalomnak csúfolt közösségnek. A céljuk pedig az, hogy minél kezdőbb, ügyetlenebb, összecsapottabb, a lehető legkevesebb hozzáértést felmutató műveket erőszakoljanak ki magukból, amikkel igyekeznek megbotránkoztatni bloggertársaikat, és ezáltal valami módon szórakoztató jelleget kölcsönözni a műveiknek.

Kezdjük ott, hogy mi is maga a paródia?

Wikipédia barátunk szerint „Mai értelmében egy többnyire közismert mű, műfaj, zenemű, előadó komikus hatású utánzása, ironizálása szórakoztató céllal”. Hogy konkrét példát mutassak fel, talán mindenki ismeri (iskolából) Petőfi A helység kalapácsa c. elbeszélő költeményét, ami stílus- és eposzparódia egyszerre. Tudjuk, hogy az eposzok általában nagyvolumenű hőstettek végrehajtásáról szólnak, szóval Petőfi a maga kisszerű témájával és az eposzi kellékek használatával teszi komikussá az írását (amiben tulajdonképpen a legnagyobb „csata” egy kocsmai verekedés), és mindezt teszi igazán fennkölt, finomkodó stílusban. Magyarán nevetsz rajta, mert egy átgondolt, jól kidolgozott, igényes paródia. Egész biztos, hogy sokan emiatt nem fognak engem szeretni, de leírom: szerintem a szándékosan igénytelenül megírt alkotások nem számítanak igazi paródiának, és legfőképpen nem szórakoztatóak. Mindez az én véleményem, én soha nem írtam ilyesfajta paródiát (másmilyet igen, de az egy társaság tagjainak személyéből adódó röhejes helyzetkomikumokra épült), és most szeretnék felsorakoztatni pár érvet, amik miatt én egy az egyben feleslegesnek és butaságnak tartom az ilyen gúnyolódó, szándékosan igénytelennek alkotott írásokat.

1. Kiket is parodizáltok?

Nem leszek álszent: tényleg vannak olyan írások a neten, amiket a szerzőik ugyan komolyan gondoltak, de annyira kezdők még az írásban, hogy kétdimenziós papírkaraktereket rángatnak ide-oda egy kiigazodhatatlanul összegabalyodott cselekményfonálon, és néha nem érted meg egyik-másik mondatot, mert vagy a helyesírásuk, vagy a mondatszerkezetük hagy nem kevés kívánnivalót maga után. Van ilyen, de észrevettétek a kulcsszót az előző mondatban? Ők kezdők. Akiket parodizáltok, kigúnyoltok, azok többnyire 15 év alattiak, és hát tegye fel a kezét az, aki ilyen fiatalon elfogadhatóan írt. Nyilván ilyen fiatalon, az első történetét írva senkitől sem várhatjuk el, hogy azonnal egy kiadható színvonalú regényt vágjon le az asztalra, és igenis az idősebbeknek vagy tapasztaltabbaknak kellene, hogy legyen annyi érzelmi intelligenciájuk, hogy ne a kigúnyolható célpontot lássák meg azokban, akik most kezdtek bele az alkotásba, és még bukdácsolnak. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy aki 15 felett még bukdácsol, azt már kiröhöghetitek, mert nem; intelligens ember odamegy és segít, nem leli a szórakozását abban, hogy halálra cikiz másokat.

A napokban láttam egy Wattpades történet Facebookos megosztása alatt, hogy valaki megkérdezte, hogy ez ugyan paródia-e? Ezek szerint eljutottunk odáig, hogy annyira elterjedt a kezdők műveinek kigúnyolása, hogy egy erősen amatőrnek tűnő történet láttán nem az az első gondolata egy olvasónak, hogy segítsen, hanem hogy átverést keressen. Ez viszont szerintem nem az olvasó hibája, hanem azoké, akik ennyire nagy számban ontják magukból ezeket a szándékosan rosszul megírt műveket. Szegény ténylegesen kezdő író pedig nyugodtan érezze rosszul magát, amiért azt feltételezik, hogy a története egy komplett vicc. (Egyébként az említett megosztás alatt a félreértés tisztázása után szép számmal érkeztek segítő, építő jellegű hozzászólások, úgyhogy végül is a történet jó irányt vett.)

A lényeg az, hogy senki sem profiként kezdi, akár tizenkét, akár negyvenkét évesen írja az első történetét. Főleg azok, akik korábban nem voltak megfigyelői ennek a szakmának (gondolok itt arra, hogy például sokan először csak olvassák a netre kitett történeteket, és emiatt szeretnének idővel egy saját sztoriba is belekezdeni), nem tudhatják rögtön kisujjból az összes fortélyát. Mindenki így kezdte, és nem az a megoldás, hogy minél inkább gúnyoljuk ki és vegyük el az önbizalmukat azzal, hogy úgy teszünk, mintha kezdőnek lenni bűn lenne. Mert nem az.

2. Komolyan ennyi szabadidőtök van?

Amióta egyetemista lettem, szerintem háromszorosan kiéleződtem a szabadidő-kérdésre. A felnőtté válás küszöbén állva, órákra járva, vizsgákra és ZH-kra tanulva, esetleg még ezekkel és egy munka mellett egyszerre, néha már eljutok oda, hogy a saját történeteim és a blogom írása nem mindig fér bele az időmbe. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy most körülbelül két hétig nem volt új cikk…) Ha akad szabad fél órám, akkor pedig leülök, és elég önző módon csak a saját, aktuálisan történetemmel akarok foglalkozni, még a blogot is félredobom, nem bétázok, semmi hasonlót, csak a sajátommal törődöm, mert úgy érzem, azzal kell előrehaladnom, ami fontos, ami fejleszt.

Éppen ezért számomra megdöbbentő, hogy vannak olyan emberek, akik néha nem kevés időt és energiát fektetnek abba, hogy olyan írásokkal foglalkozzanak, amikről pontosan tudják, hogy értékelhetetlenek és olvashatatlanok (és ezzel nem a kezdőket szeretném leszólni, mert ezek a paródiák sokszor ezerszer rosszabbak, mint bármi, amit én második osztályos koromban egy kis piros füzetkébe körmöltem — arra célzok, hogy ezek az írások legtöbbször valószerűtlenül szélsőségesen próbálják ábrázolni, milyen a rossz történet, és ezzel szerintem rég túllőttek a paródia valódi fogalmán). Gondoljatok csak bele, ha nem írnátok ezeket a paródiának csúfolt förmedvényeket, azt az időt, amit megspórolnátok, mind a saját, komolyan vett történeteket írására tudnátok fordítani! Vagy mondok jobbat: ebben az időben valódi segítséget nyújthatnátok azoknak, akiknek erre szükségük van.

3. Visszafejlődtök inkább?

Kövezzetek meg, de én azért szeretem látni, hogy haladok előre. Szeretem tudatosan javítani a hibáimat, odafigyelni újabb és újabb részleteire az alkotásnak, amik által minőségibb történeteket tudok írni. Ennek szerintem az egyetlen módja, ha az ember minél többet és minél többfélét ír, de lehetőleg úgy, hogy ezekbe mindig beleadja a tudásának és képességeinek legjavát.

Nem azt mondom, hogy minden írásunkat életünk fő művévé kellene tenni, és hogy nem férnek bele könnyedebb, játékosabb irományok, mert de, ezek is kellenek — de a könnyedség, a játékosság az én szememben nem ugyanaz, mint a szándékos hibázás és igénytelenség. Ez maximum hátráltat, mert (mint az előző pontban is írtam) elveszi az idődet a komolyan írt történeteidtől, másrészt pedig nem tartom jó ötletnek, hogy ilyen erőteljesen ágyazzuk bele az írásainkba azt, amiről tudjuk, hogy rossz. Ahogy a gyakorlás alatt előbb-utóbb beépülnek az eszköztáradba az a tudás, amit szándékosan sajátítasz el, úgy félő, hogy ha túl sok időt töltesz a paródiák írásával, az előbb-utóbb a többi műveden is meg fog látszani. Amivel sokat foglalkozol, az beléd ivódik.

A komolyan vett, megtervezett és irodalmi igényességgel megírt paródiák természetesen nem tartoznak ide. Petőfin sem azért nevetünk, mert rossz lett volna A helység kalapácsa — épp ellenkezőleg, de azt is tudnunk kell, hogy Petőfi nem véletlenül írta meg jól, hanem mert komolyan vette a feladatot.

4. Szerintetek titeket nem lehetne parodizálni?

Nem, nem azt akarom mondani, hogy „írjál jobbat, ha tudsz” — feltételezem, hogy egyesek azért kezdenek el ilyen igénytelen paródiatörténeteket írni, mert már elértek egy olyan szintet, hogy nekik magától értetődővé vált, hogy nem ejtenek meg bizonyos hibákat, és ezeket gúnyolják ki a paródiákban. Amikor egy bizonyos fajta tudás már annyira beléd ivódott, hogy el sem tudod képzelni, hogyan tudtál nem így írni, kicsit megfeledkezhetsz róla, hogy régen tényleg te is voltál kezdő. Néha még én is hajlamos vagyok ezt elfelejteni és kissé nyersen fogalmazni, de az ember holtig tanul, és ez a lényeg: lehet, hogy te most jobb vagy, mint amit kigúnyolsz, de vannak, és mindig lesznek, akik nálad is jobbak. Neked hogyan esne, ha valaki kirakna a netre egy olyan írást, ami a te történeteidet, a te hibáidat tenné nevetségessé? Kiborulnál, amiért ilyen paraszt az illető, és teljesen jogosan tennéd — de akkor te se legyél paraszt másokkal, és ne az jelentse a boldogságodat, hogy nevetségessé teszel olyasvalakit, aki még kezdő abban, amit csinál.

Sokan erre azt az ellenérvet hozzák fel, hogy hiába próbáltak meg valakinek segíteni, az illető lesöpörte a tanácsaikat a válláról, esetleg még bunkózott is („írjál jobbat, ha tudsz”, ugye), szóval meg is érdemli, hogy nevetségessé tegyék, le kell törni a szarvát, ha kezdő létére ekkora önbizalma van a semmire. Ha így érzel, próbáld meg tudatosan végiggondolni, hogy amit csinálsz, az körülbelül ugyanarra a szintre süllyeszt le téged, mint ahol a szerinted bunkó és beképzelt kezdő áll: szeretnél te is ennyire leereszkedni? Ugye, hogy nem? Akkor ne kezdj bele lejárató paródiatörténetbe.

 

Valószínűleg nem fog velem mindenki egyetérteni, főleg azok nem, akik maguk is vezetnek vagy vezettek már ilyen jellegű blogot vagy történetet. Én azt mondom, néha tényleg könnyen elragadja az embert a „na majd én megmondom/megmutatom a tutit” hangulat, de minden esetben érdemes elgondolkodni, hogy tényleg nélkülözhetetlen-e a világ számára a paródiánk, vagy öncélú gúnyolódásba fordul át az írásunk. Senki sem tökéletes, mindenkinek van rossz napja, amikor nem tud azzal törődni, hogy a kelleténél kicsit nyersebben fogalmazza meg a mondandóját valakinek, aki számára nem szimpatikus, de ezek pillanatnyi, átmeneti „gonoszkodások”. Viszont mások kinevettetésébe, gúnyolódásba, lejáratásába ne fektessünk szándékosan energiát! Írtam már hasonlóról (A kezdő írók bátorításának hiányáról), és végezetül most is csak azt tanácsolom: nagy levegő, és ikszeld ki, ha nem tetszik egy történet. Vagy légy érett, és segíts, de ne uszíts!

 

Nektek mi a véleményetek az ilyen paródiatörténetekről? Írtatok már hasonlót? Esetleg valódi paródiát? Olvastok ilyen igénytelenséget parodizáló történetet? Ha igen, akkor miért?

123

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás