• Home
  • /
  • Category Archives: Cikkek

A közbevetések helyesírása

Közbevetést elég gyakran használunk, de úgy vettem észre, hogy sokan nincsenek tisztában ennek a helyesírásával. Tapasztalt, kifejezetten jól író bloggereknél is láttam már, hogy problémát jelent nekik, ezért úgy döntöttem, hogy szentelek a témának egy rövid bejegyzést.

Mi is az a közbevetés?

Közbevetésnek nevezzük azt, ha a mondatba beékelődik egy másik mondat, afféle kiegészítés. Történhet vesszőkkel, zárójellel és gondolatjelekkel is az elválasztása az eredeti mondattól.

A zárójelek

Gyanítom, hogy mindannyian tudjuk, merre kell keresnünk a zárójelet a billentyűzetünkön, ugyanis ennek megtalálása nem olyan körülményes, mint a gondolatjelé. Az is egyértelmű, hogy melyik zárójellel kezdünk és zárunk, legalábbis még nem láttam olyat, hogy valakinek ezzel nehézségei lennének.

Vegyünk egy tök egyszerű példamondatot:

A nyuszi (aki egyébként nagyon félős volt) egy nap találkozott az erdőben a rókával.

Alapvetően azt látjuk, hogy az első zárójel előtt szóközt teszünk ki, utána nem, a második zárójelnél pedig pont fordítva – azaz a mondat többi részétől a közbevetés zárójeleit szóközök választják el.

Nézzük meg ugyanezt a mondatot közbevetés nélkül:

A nyuszi egy nap találkozott az erdőben a rókával.

Látjuk, hogy ez egy teljesen egyszerű mondat, tehát nem összetett, nincs benne felsorolás, semmi egyéb, ami pl. vesszőért kiáltana. Éppen ezért a közbevetéssel kiegészített mondatba sem teszünk vesszőt.

Ezzel szemben a következő példában már szükséges a vessző:

A nyuszi találkozott a rókával (aki meg akarta őt enni), ezért gyorsan búvóhelyet keresett.

A mondat a közbevetés nélkül is összetett (ezt könnyen kikövetkeztethetjük az „ezért” szócskából), egyébként is szükség lenne az írásjelre, mégpedig így:

A nyuszi találkozott a rókával, ezért gyorsan búvóhelyet keresett.

A szabály a közbevetésnél az, hogy az írásjelet (vessző, kettőspont stb.) a zárójel után írjuk!

Ha a mondat végére esik a zárójel, akkor a mondatvégi írásjelet szintén a zárójel után tesszük, mégpedig így:

A nyuszi találkozott a rókával, ezért gyorsan búvóhelyet keresett (ahelyett, hogy szembeszállt volna a ravaszdival).

A gondolatjelek

A gondolatjelek nehézkes leírásáról már szóltam pár szót a párbeszédek helyesírásáról szóló cikkemben, illetve ott adtam némi tippet a használatukhoz is. De van most egy jó hírem: a Word sokszor, ha a kötőjel előtt és után is szóközt nyomunk, automatikusan kicseréli azt gondolatjelre. Márpedig a gondolatjeles közbevetés egyik alapszabálya, ha egyszerű mondatban történik, hogy a gondolatjel elé és után is vesszőt teszünk.

Nézzük meg a korábbi példákat gondolatjelekkel!

A nyuszi – aki egyébként nagyon félős volt – egy nap találkozott az erdőben a rókával.

Szóval mindkét gondolatjelnél az írásjel előtt és után is van szóköz, viszont ha az alapként használt mondatban nincs vessző, akkor itt sem tesszük ki.

Más a helyzet, ha az alapmondat összetett, ezért vesszőt teszünk bele:

A nyuszi találkozott a rókával – aki meg akarta őt enni –, ezért gyorsan búvóhelyet keresett.

Az első gondolatjelnél a helyzet változatlan, és itt is érvényes, hogy az írásjelet mindig a közbevetés után tesszük ki. A különbség az, hogy a második gondolatjel után itt nem teszünk szóközt, hanem nemes egyszerűséggel közvetlenül utána írjuk le a vesszőt (vagy természetesen azt az írásjelet, ami éppen oda szükséges).

Van egy nagy különbség a gondolatjeles és a zárójeles módszer között, ami akkor jelenik meg, ha a közbevetés a mondat végére kerül.

A nyuszi találkozott a rókával, ezért gyorsan búvóhelyet keresett – ahelyett, hogy szembeszállt volna a ravaszdival.

Legtöbbször ezzel a problémával találkozom, az emberek ide is bele akarják erőltetni a második gondolatjelet, aminek aztán az lesz az eredménye, hogy a mondat végét lezáró pont elé még beerőszakolnak egy gondolatjelet, valahogy így: „… a ravaszdival –.” Na, ezt felejtsük el. Ilyen helyzetben a második gondolatjel egyszerűen eltűnik, nem kell kitenni!

A vesszők

A legegyszerűbb módja a közbevetésnek, ha szimplán vesszők közé tesszük a kiegészítésnek szánt mondatrészt. Ilyen helyzetben nincsenek bonyolult helyesírási problémák, nézzük csak:

A nyuszi, aki egyébként nagyon félős volt, egy nap találkozott az erdőben a rókával.

A nyuszi találkozott a rókával, aki meg akarta őt enni, ezért gyorsan búvóhelyet keresett.

A nyuszi találkozott a rókával, ezért gyorsan búvóhelyet keresett, ahelyett, hogy szembeszállt volna a ravaszdival.

Mint láthatjuk, ha a mondat közepébe ékelődik be a közbevetés, akkor előtte és utána is vesszőt teszünk (és sosem gondoltam volna, hogy ezt le kell írnom, de nemrég rádöbbentem, hogy egyeseknek ez sem egyértelmű: sosem a vessző elé, hanem a vessző után tesszük ki a szóközt), ha pedig a mondat végére esik a közbevetés, akkor nyilván csak az elejét választjuk el a vesszővel, a végén nem torlódhat egymásra egy vessző és egy pont.

Remélem, van, akinek ez a rövid cikk is hasznos volt. Mivel én magam, mint írtam is, többször láttam mostanában a közbevetések helyesírásának elrontását, azt éreztem, hogy ezzel a témával foglalkozni kell, és remélem, segíthettem vele másoknak is. 🙂

Tűzre a helyesírással!

A magyar nyelv talán egyike a világ legnehezebbjeinek, a rengeteg raggal, jelzővel és képzővel, hangrenddel, mássalhangzótörvénnyel, egybe- és különírással, elválasztási szabályokkal, központozással, vesszőhasználattal és még megannyi fortélyával együtt. Egy élet is kevés idő ahhoz, hogy minden logikáját, mikéntjét elsajátítsuk, néha még a gyakorlott helyesírók is megtorpannak egy-egy rafináltabb szóösszetétel lapra vetésekor.

Ahogy az internet berkein belül járok-kelek, rengeteg írópalántába botlok; ki ezért, ki azért ír, néhányan az első novellájukat írják, mások a sokadik regényüket foltozgatják. Előbb-utóbb, céltól és motivációtól függetlenül mindenki elérkezik arra a pontra, amikor úgy érzi, meg kell osztania a nagyérdeművel az alkotását, legyen szó akár egy testvérről, nagyszülőről, az internetet használókról vagy egy kiadó munkatársáról.

Az első benyomás pedig nemcsak a valóéletben fontos, bár itt nem azt nézik, hogy kócos-e a hajad vagy elég csinos vagy-e a profilképeden. Ami legelőször számít, az az, hogy tudsz-e helyesen írni. Senki sem vár el tőled akadémiai tudást, nem kell az iskola legjobb helyesíróvá válnod, mielőtt odaadod valakinek az irományodat. A helyesírás oktatása már az első osztályban megkezdődik, amikor az ember az alapvető szavakat tanulja meg leképezni, az ember pedig a nyelvtanórán figyelve elsajátíthatja az alapokat, amelyek később segítenek a történet papírra vetésében.

Szóval miért is olyan fontos a helyesírás? Vagy épp ellenkezőleg: nem az?

A közelmúltban bizony egy olyan véleménybe botlottam, ami jócskán megosztja az írással foglalkozókat. Az állítás a következő: az írónak nem szükséges ismernie a helyesírás szabályait. Nem kell használnia vesszőket a mondatban, teljesen mindegy, hogyan központozza a párbeszédeket, a nehezebb összetett szavakat pedig nyugodtan írja külön – ugyanis a helyesen írás nem az ő dolga, hanem a lektoré.

Elképedésemre rengetegen osztották a véleményt, a legtöbben pont olyanok, akiknek a kommentjeiből látszott, hogy bizony nem sokat forgatták még a nyelvtankönyvet. Azt a nézetet vallják, hogy egy történet lehet anélkül is jól megírt, olvasmányos, magával ragadó és remekbe szabott, hogy az író akár az alapvető helyesírási szabályoknak megfelelt volna. Hiszen a tehetség, az íráskészség nem függ a nyelvtani szabályoktól.

Tény, hogy a nagykönyvben nem egy sorban emlegetik a tehetséget a helyesírással, viszont egy oldalon van a kettő, az biztos! Gondolj az írásra úgy, mint egy szakmára, majd vonatkoztass el: mintha asztalos lennél, és a legújabb vásárlóidat azzal szeretnéd meggyőzni, hogy a legjobban sikerült székedre ülteted őket. Nem fognak róla lepotyogni, viszont szúrni fogja a feneküket a sok kiálló szög, percek múlva pedig a hátukat és a derekukat fájlalva fognak felpattanni. Te pedig elvesztettél két potenciális vásárlót, mert csak azzal törődtél, hogy a tárgy széknek nézzen ki, viszont az apró, de jelentős hibák elsimításával már nem foglalkoztál. Ugyanez az írással: igen, regénynek néz ki az írásod, tartalmaz számtalan csavart, karaktereket, párbeszédeket, leírásokat, mégis el fogod riasztani az esetleges olvasót a helyesírási hibákkal.

Ahogy az ember randevúra sem fésületlen hajjal megy (hiszen a frizura a fodrász feladatkörébe tartozik, nem?), úgy az író sem várhatja el, hogy a legalapvetőbb helyesírási hibákat egy lektor javítsa ki, miközben neki magának fogalma sincs, miért kell két tagmondat közé vesszőt tenni.

A helyesírás (nem) alkalmazása ennek tetejében jelentősen befolyásolja az alkotás minőségét. Kit érdekel, ha jobb világot építettél fel a fantasyregényedben, mint Tolkien, ha senki sem érti a mondataidat a vesszők hiánya miatt? A hibák megakasztják az olvasót, néha pedig teljesen más értelmet nyer egy mondat. A kedvenc példám ugyan angol nyelvű, de teljesen jól lefesti a problémát:

Let’s eat, grandma! ~ Együnk, nagymama!
Let’s eat grandma! ~ Együk meg nagymamát!

Mint a példa is mutatja, a vesszőhasználat életeket menthet, ráadásul azt a néhány, fifikás természetű olvasót is megtartja, akik esélyt sem adnak az olyan történeteknek, amelyeknek már a címében is különírtak egy összetett szót. Természetesen nem az az egy-két személy számít, akik maguk is messzemenő tökéletességre törekszenek az élet minden területén, viszont hidd el, egy kiadó emberei is pont ilyen emberek. Tény, hogy sokan ilyenkor azt mondanák, hogy de hát nincs is céljaik között a könyvkiadás, viszont nincs olyan írópalánta, akinek ne fordult volna már meg a fejében, hogy milyen jó is lenne, ha a saját történetét tarthatná a kezében. Ehhez pedig elkerülhetetlen, hogy az ember írása néha megforduljon hozzáértő, szakmai kézben is. Ha a te hibákkal teletűzdelt alkotásod mellett ott áll egy hasonló kaliberű, de helyesírásilag kifogásolhatatlan mű, vajon a kiadó embere melyiket fogja elolvasni, és melyiket az első sorok után kukába vágni? Azt, amelyik ígéretesnek tűnik, ám az író hanyagsága miatt a mondatok java értelmezhetetlennek bizonyul, vagy azt, amelyik gördülékeny, ahol az ember nem akad meg minden második szónál?

Amit kiadsz a kezedből, akarva-akaratlanul is téged jellemez, legyen szó akár egy összetákolt székről, a füzeteid margójára vetett rajzocskákról vagy bizony az írásodról. Ha nem szeretnéd, hogy az emberek lusta, hanyag személynek tituláljanak már ismeretlenül is, ne hagyd, hogy az alkotásod ezt közvetítse rólad! Tiszteld meg azzal az irományodat, az irodalmat, hogy az alapvető szabályokat betartod! Hiszen a helyesírás értünk van, és nem ellenünk.

Párbeszédek írásjelei

Az egyik legnagyobb, legijesztőbb, mégis legkevésbé ismert mumus: hogyan döntsük el, kell-e pont a párbeszédbe, mikor kezdjük nagybetűvel stb.?

Vegyünk egy egyszerű helyzetet, két hirtelenjében kitalált karakter párbeszédét, hogy élő példán keresztül bemutathassam, hogyan is néz ki egy helyesírásilag korrekt párbeszéd.

– Szerintem kólát vegyünk.
– Inkább narancslevet – ellenkezett Peti.
– Igazad van, az egészségesebb. – A másik fiú, Dani levett a polcról egy doboz százszázalékos gyümölcslevet, majd a kasszához indult.
– Várj – szólt utána Peti –, mi lenne, ha kólát is vennénk?
– Az nem fog menni – rázta a fejét Dani. – Nincs nálunk elég pénz mindkettőre.
– Akkor most mi legyen? – tűnődött Peti, majd folytatta: – Tudod, mit? Várj meg, hazaszaladok, és kérek még pénzt anyutól!

Az első és legfontosabb szabály: párbeszédek írásakor nem kötőjelet használunk ( – ), hanem gondolatjelet ( – )! Legegyszerűbb, ha az ember megjegyzi a hozzá tartozó billentyűkombinációt: Ctrl + mínuszjel. Amennyiben nem sikerül, esetleg túl nagy macerának érzed folyton ezt a két gombot nyomogatni, használd az én módszeremet: megtanítottam a Wordöt, hogy két, egymás után leírt kötőjelet alakítson gondolatjellé. (Az Automatikus javítási beállításokban teheted ezt meg.)

A másik fontos szabály nem csak a párbeszédekre vonatkozik, hanem a leíró részekre is, viszont leggyakrabban itt jelentkezik: ne halmozzuk az írásjeleket! Bármilyen hangosan is ordítja a kérdését Peti, akkor sem kell negyvenkét darab kérdőjelet tenni a mondat végére. Elég egyet, ahogy felkiáltójelből is, ha úgy adja magát a mondat. Ami még egy gyakori, zavaró szokás, az a pontok halmozása. Igaz, a való életben ritka, hogy szünet nélkül ontjuk magunkból a mondanivalónkat, néha megbotlik a nyelvünk, máskor akadozik a hangunk. De ezek nem olyan dolgok, amiket mindenáron meg kell jeleníteni a szövegben. A karakterek beszéde legyen folyékony, amennyiben semmi nem indokolja az ellenkezőjét. Ha az illető mégis egy kis szünetet tart a mondandója közepén, azt nem muszáj feltétlenül három darab pont leírásával szemléltetnünk. Íme, egy példa:

– Nem is tudom, mi legyen – gondolkodott el egy pillanatra Peti és Dani édesanyja. – Rendben, hozzatok kólát és narancslevet is.

Amellett, hogy az olvasó fejben nem akad meg három darab pont miatt, a közbeékeléssel a helyzetet is jobban ábrázoltuk, hiszen így kiderült, miért tartott szünetet a szereplő: elgondolkodott a lehetőségeken. Ha a közbeékelés helyett három pontot tettem volna, ez nem derül ki.

Nyilván egyes esetekben a három pontnak is lehet szerepe, például Peti édesanyja belekezd a mondandójába, a fiú azonban közbevág, így az anyuka szövege nem kerül befejezésre. Egyéb esetekben azonban a három pont inkább zavaró, mint helyénvaló.

Most pedig elemezzük végre a fenti párbeszédet.

– Szerintem kólát vegyünk.” A legegyszerűbb helyzet, amikor semmivel sem toldjuk meg a szereplő mondanivalóját, hiszen nem szükséges minden alkalommal kiegészítéseket tennünk. Például egy indulatos párbeszédben, ahol a két szereplőnk egymással szemben állva veszekszik, a szöveg lendületét, pörgését szakítaná meg, ha minden egyes megszólalás után még kielemeznénk a körülményeket. A helyzet tehát egyszerű: a már említett gondolatjellel indítunk, azután szóközt teszünk (szinte mindig teszünk szóközt az írásjelek után, kivételt lásd lentebb), a mondatot nagy kezdőbetűvel kezdjük, a végén pedig az odaillő írásjellel zárunk. Ebben még nincs boszorkányság.

– Inkább narancslevet – ellenkezett Peti.” A változás az előző mondathoz képest annyi, hogy itt már jellemezzük a cselekvést. Fontos eldöntenünk, hogy a hozzátoldott szöveg külön mondatként megállná-e a helyét; jelen esetben az ellenkezett Peti nem alkothatna önálló mondatot. A mondat tehát ugyanúgy kezdődik: gondolatjel, szóköz, nagy kezdőbetű – a végén pedig, ha kijelentő mondatról van szó, nincs pont. Csak ismét szóköz, gondolatjel, szóköz, és az önálló mondatként nem szerepeltethető rész (szólalt meg Peti) kisbetűvel folytatódik.

– Igazad van, az egészségesebb. – A másik fiú, Dani levett a polcról egy doboz százszázalékos gyümölcslevet, majd a kasszához indult.” Nem, nem hibáztam: itt már kell a pont a kijelentő mondat végére. Megint megvizsgáljuk a kiegészítő mondatot, és azt tapasztaljuk, hogy önálló mondat, tehát így is kezeljük. Ilyen esetben a kimondott szavak után pontot teszünk, aztán szóköz, gondolatjel, szóköz, a hozzáírt mondatot pedig minden esetben nagy kezdőbetűvel írjuk.

– Várj – szólt utána Peti –, mi lenne, ha kólát is vennénk?” Ebben az esetben az újdonság az, hogy a közbeékelést már tényleg beékeljük a mondatba, általában tagmondathatáron, amit természetesen vesszővel választunk el. Ilyen esetekben azonban a vesszőt nem az első tagmondat végére tesszük, hanem a közbeékelés után, azonnal a gondolatjel után, tehát szóköz nélkül. Ezután persze már írunk szóközt, hogy ne folyjon össze a szemünk előtt a szöveg. A közbeékelést ilyen esetben nem kezdjük nagybetűvel, ahogyan a folytatást sem.

– Az nem fog menni – rázta a fejét Dani. – Nincs nálunk elég pénz mindkettőre.” Az eddigiek alapján már egyszerű a mondat: mivel a rázta a fejét Daniönállóan nem állja meg a helyét, a kijelentő mondat végére nem teszünk pontot, a közbeékelés végére azonban igen. Az új mondatot pedig nagy kezdőbetűvel írjuk.

– Akkor most mi legyen? – tűnődött Peti, majd folytatta: – Tudod, mit? Várj meg, hazaszaladok, és kérek még pénzt anyutól!” Amennyiben a közbeékelést kérdő vagy felkiáltó mondat előz meg, de a közbeékelt rész nem önálló mondat, ugyanúgy kiskezdőbetűt írunk, akárcsak kijelentő mondat esetén (lásd pl. az előző mondatot). Amennyiben a folytatást egy olyan szóval akarjuk bevezetni, mint például az itt látható folytatta, kettőspontot teszünk pont helyett, és az eddigiek szerint haladunk tovább.

Valószínűnek tartom, hogy ez elsőre ködös, értelmetlen maszlagnak tűnik. Első elolvasásra nem biztos, hogy bárkinek is varázslatos módon a fejébe szökik a sok szabály, de ha többször előveszed, előbb-utóbb rá fogsz érezni a hogyanjára, és biztos kézzel fogod tudni megállapítani, melyik helyzetben hová teszünk írásjelet. Szép a magyar nyelv, bárcsak egyszerűbb lenne, de sajnos nem az, próbáljuk hát meg kiismerni a fortélyait.