• Home
  • /
  • Category Archives: Ask.fm válogatások

Ask.fm válogatás V.

Rég volt már ilyen, de ostanában ritkábban is használom az Ask.fm-et. De azért így is összejött néhány érdekesebb kérdésből egy kupac, úgyhogy lássuk. Ha úgy érzed, valamit feltétlenül meg akarsz te is kérdezni tőlem, akkor itt megtalálsz: DaremoOfficial.

Papírra, vagy digitálisan szeretsz írni jobban, illetve melyik módon írsz többet? Szépen írsz tollal?

Digitálisan írok ténylegesen, papírra maximum jegyzetelek, ábrákat rajzolok. Kb. 13-14 éves koromban váltottam át arra, hogy a történeteim szövegét már csak gépre viszem fel. Akkor kaptam az első saját számítógépemet (akkor még asztalit, azóta laptopon élek már), és rájöttem, hogy mennyivel könnyebb gépre írni, gyorsabb is, könnyebben meg lehet mutatni másoknak (nem kell ugyanazt a macskakaparásos füzetet körbeadni, megvárni, míg elolvassák, és addig sem írni akár napokig), utána meg ugye jött a felismerés, hogy netre feltenni a novelláimat elég jó buli, és mennyivel egyszerűbb, ha rögtön gépre ír az ember, nem muszáj kétszer átnyálazni ugyanazt (utálok papírra írt anyagot begépelni, egyenesen gyűlölök).

Azért vannak csodaszép füzetjeim, gyűjtöm őket, és ha elmegyek otthonról (pl. suliba), akkor mindig van nálam egy, hogy lekörmöljem az ötleteimet, nehogy elfelejtsem őket. Az írásom viszont szerintem nem szép, de azért olvasható. Inkább csak olyan kesze-kusza.

Ha most, ebben a pillanatban megkeresne egy kiadó, hogy egy kötetet megjentetne tőled, melyik története(i)det választanád? Egy regény lenne, vagy novellás/verses kötet? Milyen lenne a borító? Milyen néven adatnád ki?

Szerintem egy novelláskötetnek ismeretlen szerzőtől nem lenne nagy érdekeltsége, nem lenne rá kereslet (márpedig az írást az ember önmagáért csinálja, a publikálást pedig az olvasókért; ergo igenis fontos szempont, hogy mekkora réteghez jut el a kötet). Egyelőre viszont nincs olyan regényem, ami teljesen készen lenne, és azt mondanám rá, hogy ezt már szeretném mások előtt felvállalni (még blogon sem), viszont csak azért, hogy legyen valamim kiadva, nem kapkodnám el a dolgot. Inkább időt kérnék a kiadótól, hogy be tudjak fejezni egy olyan regényt, amire tényleg büszke vagyok, és oda merem tenni mellé a nevem.

Daremoként adatnám ki, ez tulajdonképpen a művésznevem (annak ellenére, hogy lassan már csak az nem tudja, hogy a valódi nevem Horváth Kamilla [és fordítva], aki nagyon nem akarja), ez nőtt hozzám az évek során, és most már egyre többen ismernek így. Rám ragadt.

A borítókkal én nem szöszölnék, nem vagyok elég ügyes a képszerkesztésben, biztosan a kiadóra bíznám. Szoktam egyszerűbb képeket szerkesztgetni a saját történeteimhez (pl. hogy legyen mivel feltenni Wattpadre, meg újabban a blogon is fent vannak), de ezek rémegyszerűek, nem érnek fel egy valódi könyvborítóhoz.

Mit írogatsz mostanság/írogatsz valamit mostanság?

– Sci-fi kisregényt (most már tényleg megírom, na) – alakul
– Romantikus novellát pályázatra (amikor egy hétig keresed az inspirációt, és végül csak úgy jön a semmiből, aztmeghogy) – azóta kész
– blogbejegyzést a kritikák fogadásáról – Hogyan fogadd a kritikát?
– jegyzetet a kb. 8 ZH-mhoz a következő két hétre – minden meglett
– jegyzetet a 2 db vizsgámhoz – az egyik tárgy végül megajánlott jegyes lett, a másik vizsga pedig négyes
Megírási sorrend valószínűleg lentről felfelé, köszönöm a figyelmet, majd jelentkezem íróként, ha túléltem az egyetemet.

Honnan jött az ötlet, hogy blogolj?

12-13 évesen elkezdtem feltenni a netre a gagyi romantikus Tokio Hotel-fantictionjeimet, utána pedig online naplót írtam néhány évig, mert döcögősen ment a beilleszkedés az új suliba, és kellett egy hely, ahol következmények nélkül kibeszélhetek bármit. Mára mondjuk már csak a művészetemet osztom meg a neten, a személyes dolgok jobb, ha a fejemben maradnak meg.

Honnan jött a Daremo név?

Kb. 15 voltam, iszonyatosan odavoltam a japán kultúráért, állandóan animéket néztem, Japánnal kapcsolatos filmeket néztem és cikkeket olvastam, jpopot és jrockot hallgattam, megszállottan kutattam mindent, ami Japánnal kapcsolatos. Akkoriban még úgy blogoltam, hogy nagyon kevesen tudták a személyes ismerőseim közül, és éppen kellett egy új név, úgyhogy válogatás nélkül teleírtam egy A/4-es lapot olyan japán szavakkal, amik tetszettek vagy a hangzásuk, vagy a jelentésük alapján. A “daremo” jelentése senki, amit különös ellentmondásnak tartottam, mármint valakit senkinek nevezni, így végül ez lett. Jó pár évig használtam, megismertem személyesen is olyan embereket, akik Daremoként ismertek meg a neten, és rám ragadt. Mikor elkezdtem aktívabban foglalkozni a blogolással, egyrészt azért tartottam meg a nevet, mert hozzám nőtt (bár már mindenki tudja a közvetlen környezetemben, ki Daremo), ráadásul nincs annyira tipikusan japán hangzása a szónak, hogy bárki is arra asszociáljon, másrészt pedig a valódi nevemet még mindig nem kedvelem annyira.

Ask.fm válogatás IV.

Van írós füzeted? Hogy néz ki?

Legtöbbször gépen írok, füzetbe csak vázlatokat, úgyhogy kifejezetten írós füzetem nincs, de suliban mindig van velem egy plusz füzet a gyors firkálmányoknak. Általában egy sima A4-es füzet, valami mintával az elején, újabban kb. félévente váltok újra (ennek meg az az oka, hogy az írós jegyzetfüzeteimben mindig csak a jobb oldalra írok, a balra pedig csak, ha van utólag kiegészítésem egy-egy részlethez – nem mindig van, de hát így hamarabb betelik egy füzet).

Mostani félévre is akartam egyet venni, és azzal a szándékkal mentem be az írószerbe, hogy nagyon maximum 500 Ft-ot fogok költeni egy szigorúan csak A4-es füzetre, aztán jött velem ez a kis A5-ös csoda 1200 Ft-ért, és szégyellem magam, de olyan gyönyörű.

Találkoztál már bloggerekkel élőben? Milyenek voltak?

Igen, többekkel is. Volt olyan, akiben élőben csalódtam, de olyan is, akivel azóta is beszélek rendszeresen, pedig eltelt már 6-7 év a legelső találkozás óta, szilvesztereztünk is együtt, meg ilyenek.

Legutóbb múlt héten került sor első találkozóra, de a fene tudja, ki mennyire kezeli ezt nyíltan, úgyhogy nem fogok neveket írni. Mindenesetre nagyon jó volt.

Szerinted meg lehet élni az írásból?

Azt még el tudom képzelni, hogy egy-két sztáríró megél közvetve vagy közvetetten az írásból ebben az országban, de olyan elhanyagolható lehet a számuk, hogy inkább azt mondanám: nem, ebben az országban nem lehet.

Szerinted hol érdemes blogolni? Miért?

Elég sok szolgáltatót kipróbáltam, hát akkor végigmegyünk a listán.

#1 blogol.hu – Már megszűnt ugyan, de mivel számomra ez volt a kezdetek kezdete, ezért muszáj megemlítenem. A kinézete könnyen és szinte határok nélkül testreszabható volt, és a közös kezdőoldal miatt nagyon pörgött a közösségi élet. Megismertem ott néhány olyan személyt, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot, pedig 7 évvel ezelőtt kezdtem el ott blogolni. Lehet, van az már 8 is.

#2 G-Portál – Ennek ugyan csak néhány éve van kifejezetten blog funkciója (is), én azért használtam pár évig az írásaim megosztására. Előnye, hogy mivel nem csak blogolni lehet rajta, hanem különféle modulokat létrehozni, az ember némileg komplexebb oldalt tud magának létrehozni. Viszont (én úgy vettem észre) inkább a fiatalabbak használják, ezért én pár év után nem találtam már meg ott a magam társaságát, sok volt az áskálódás, a kaki kavarása, ezért léptem le onnan is.

#3 WordPress – Legtöbben a WordPress rendszerét dicsőítik, én eddig csak rövid időre használtam kb. 14 évesen, úgyhogy halványan annyi emlékem van róla, hogy talán (?) ingyenes verzióban nem tudod olyan szabadsággal alakítani a blogod kinézetét. Én egyre inkább hajlok afelé, hogy fizessek érte. (Kiegészítés: és meg is tettem.)

#4 Blogger – Sokan használják, könnyen testreszabható, szeretem, de néha kiábrándító, például mióta eltűnt a szerkesztőfelület főoldala, vagy mert mindig szórakozik a feliratkozós modul. Szerintem ezt használom amúgy leghosszabb ideje és legaktívabban.

Na, ezek nyilván mind személyes tapasztalatok, tökre lehet, hogy mások mást éltek át, tehát semmit sem szabad szentírásnak venni, de ezek az én meglátásaim.

Sosem sikerül egy normális regénykezdést írnom. Tudnál nekem tanácsot adni? Szerinted milyen az ideális első pár oldal?

Én igazából azt tudom, hogy (szerintem) mivel ne kezdődjön egy regény. Valamiért én kifejezetten hepciás vagyok arra, ha a történet konkrétan párbeszéddel kezdődik – mármint nem magával a jelenettel van bajom, ha a szereplők beszélgetésével indulunk, hanem ha a legeslegelső mondat rögtön a gondolatjeles megszólalás. Valamiért engem ez piszokul zavar, hogy el kell jutnom legalább a következő sorig, hogy ne egy testetlen hangocska beszéljen a fejemben uniszex hanggal a nagy fehér semmiben. Ez mondjuk rémesen apróság, de jólesett végre kimondanom, hiszen olyan sokszor látok ilyen kezdéseket.

Valahol azt olvastam, hogy kezdd olyan közel a történetet a bonyodalomhoz, amennyire csak lehet. Ne legyenek benne az elején felesleges leírások arról, hogy milyen a főszereplők átlagos élete (csak amennyire ahhoz kell, hogy érzékeljük, hogy ez felborul a bonyodalom miatt), ne legyenek hatalmas információblokkok, ne akarjon rögtön mindent elmesélni nekem az író, hanem építse bele a tudnivalókat a történetbe, ne elmélkedjen az életről nekem, és a legfontosabb, hogy ne írja le A-tól Z-ig a főbb szereplők bemutatását a hajszíntől a testmagasságig.

Egyébként nemrég rácsodálkoztam, hogy kezdés és információadagolás szempontjából milyen jól megkomponált a Trónok harca első része. Nem a könyv, mert azt elvből még nem olvastam el (csak olyan sorozatot olvasok, aminek már minden része megjelent, nehogy hoppon maradjak, ami ebben az esetben nem is olyan lehetetlen elképzelés), hanem a sorozatra (ugyanez az elvem a sorozatokkal is, csak hát van az úgy, hogy az ember szerelmes, és ha élete párja közli, hogy neki minden vágya megmutatni a kedvenc sorozatát, akkor az ilyen kicsinyes elvek valahol eltűnnek útközben), engem lenyűgözött, hogy minden esemény, minden elhangzó mondat hogyan tett hozzá valamit a történet alakulásához és a háttérvilághoz egyszerre. Egyszer megnéztem csak úgy az első részt, hogy minden megszólalást így kielemeztem, tudom, borzalmas vagyok.

Egyszer már volt egy ilyen kérdés, de sebaj: mesélsz egy projektről/több projektről, amin mostanában dolgozol?

Írás tekintetében (a számos novella mellett) két regényt akarok összehozni idén, az egyik viszonylag rövidke, a már korábban elkezdett Gyermeklánc, amit azért hagytam félbe, mert rájöttem, hogy az eredetileg tervezett könnyed, cukin romantikus egymásra találós sztori nagyon nem az én világom. Kicsit több dilemmát raktam a karakterek útjába, több titkot, több erőszakot, és így máris túlléptünk a kétdimenziós karakterek tipikus „nem jövünk össze, mert egyikünk mindig hisztizik valamin” problémakörén.

Nagyon sok blogger siratja a bloggerkedés dicső múltját. Te is így vagy ezzel? Szerinted mivel lehetne felkavarni az állóvizet? Egyáltalán mitől romolhatott meg ennyire a közösség, ha megromlott egyáltalán?

Írtam ide egy hosszú kifakadást kétszer, de végül inkább csak egyetlen mondatát szeretném ide kitenni, akit meg véletlenül érdekelne a bővebb véleményem, az privátban megtalál.

„Baromira ironikus, hogy akik leginkább siránkoznak, hogy a bloggerközösség elromlott, bevallottan nem olvasnak egyetlen blogot sem a sajátjukon kívül.” (Futólag mondjuk ezt a bloggerközösség-dolgot említettem a kezdő írókról szóló cikkemben is.)

Ha van még kérdésetek, nyugodtan keressetek meg Ask.fm-en, mindenre válaszolok! 🙂 

Ask.fm válogatás III.

Hány szavas szokott lenni egy fejezet nálad? És hány fejezetes egy történet?

Ez tökre változó. És ne hallgass arra, aki kimondja szabályszerűen, hogy egy fejezetnek ennyi és ennyi szóból kell állnia, mert ez a világ egyik legnagyobb ökörsége.

Persze, a hosszabbat szeretjük. Meg a Wattpades százszavas fejezetecskék nem nevezhetőek irodalmi alkotásnak. Szóval, ha a nagyon amatőrt elválasztjuk a kicsit jobb amatőröktől (tegyük fel, hogy ezek vagyunk mi), akkor azt látjuk, hogy igényeset alkotni bármilyen terjedelemben lehet. Példának okáért (most olyan írásaimmal jövök, amik olvashatóak a blogomon, ergo novellák) én általában rövidebbeket írok, 1000 és 4000 szó között. (Most meg kellett néznem, mert én amúgy általában karakterben mérem ezeket. Kicsit többet mutat szerintem, mint a szavak száma). Hiába mondják az emberek, hogy legyen minél hosszabb, én azt látom, hogy ez baromira nem tükröződik abban, hogy melyik írásomat szeretik legtöbben. Btw mikor írni kezdtem, valaki belém verte, hogy egy normális fejezet kereken 4 oldal terjedelmű, és évekig tartott kinevelnem magamból ezt a baromságot,

Fejezethosszt egyébként nem csak ez befolyásol. Neten például állítólag jobban tesszük, ha rövidebb fejezeteket osztunk meg, mert az emberek zöme nem szeret sokszortíz oldalakig bámulni a kijelzőre. Ezzel szemben egy könyvben a hosszabbakat is preferálják.

Na, térjünk át a fejezetszámra. Itt sincs ám ideális. Nem véletlenül vannak a regénynek is különféle alműfajai, pl. a kisregény, ami többek között a terjedelmében is eltér attól, amit az átlag regénynek tekintünk. Most amit írok pl., igaz, még nincs kész, de valószínűleg tíz alatt lesz a fejezetek száma, a leghosszabb meg valahol harminc körül fejeződött be.

Összegezve, nekem nincs ezekben átlag. A fejezetek számát és terjedelmét is mindig ahhoz igazítom, amit éppen írok, hogy amit meg akarok mutatni, az a lehető legütősebben érjen oda az olvasóhoz. A kisregényért meg bocsi, tudom, hogy a te kérdésed nem egészen ezekre irányult, de mostanában olvastam valahol, hogy már azt is megszabják a nagyokos kezdőírók, hogy milyen hosszúnak KELL lennie egy fejezetnek, és ez most pont ideális helyzet volt arra, hogy kiírjam magamból a gondolataimat.

Egy kicsit értelmetlennek tartom az egész kérdéskört. Ha méred magad valakikhez, azok ne az amatőr bloggerek legyenek – gyanítom, végeredményben nem az ő szintjüket akarod megugrani, hanem a valódi írókét.

Szóval kapcsold ki a netet, és menj oda a könyvespolcodhoz. Vegyél a kezedbe két random regényt, valószínűleg tök eltérő lesz a terjedelmük. Lehet írni egy jó történetet 200 és 600 oldalban is. Írás közben az ember ne arra figyeljen, hogy milyen hosszúnak “kell” lennie a történetnek, vagy mi számít “jónak”, mert itt ilyen (ebben az értelemben) nincs. Én azt vallom, hogy minden történetnek megvan az a terjedelme, amiben jól el lehet mesélni. Ha túlhúzod, akkor valószínűleg beletettél egy rakat felesleges információt és jelenetet, sehova sem tartó részeket; de ha túl rövid, akkor összecsaptad, kihagytál fontos dolgokat, nem fejtetted ki eléggé a történetet. De azt, hogy mi számít túl hosszúnak vagy túl rövidnek, nem általánosságban kell meghatározni, hanem az adott történetre vonatkozóan, már az egészet átlátva.

Mellesleg, ez a bloggerőrület, hogy a történet legyen minél hosszabb, egy merő ökörség, ne hagyd magad befolyásolni. Minden történetnek megvan a maga hossza, még ha néha nehéz is megtalálni. A te feladatod amatőr íróként annyi, hogy írsz, és nem görcsölsz feleslegesen ilyen (ne haragudj, nem rosszból) butaságokon. 🙂 Mert nem ez számít, és ne is hagyd, hogy a számok elvonják a figyelmedet a lényegről: az írásról. 🙂

Ma van a Vegánság Világnapja! Szerinted egészéges vegának vagy vegánnak lenni?

Én is azt a véleményt osztom, hogy valószínűleg nem véletlenül eszik húst (is) az ember. Ennek ellenére semmi bajom nincs azzal, ha valaki vega vagy vegán, szíve joga eldönteni, amíg nem próbál másokat is áttéríteni (ez olyan, mint a vallás, tök jó a tied is meg az enyém is, de én nem akarlak megkeresztelni, és te se térítgess engem), vagy nem kényszeríti a gyerekét vagy az alapvetően húsevő állatkáját húsmentes diétára. Mert az már az emberi hülyeség kategóriájába esik jócskán.

Amúgy én is hatalmas állatvédő vagyok, de szerintem nem azzal van a baj, ha megesszük őket. A róka is elkapja az erdőben a nyulat, mégsem feszítjük érte keresztre: ez a természet rendje. Mi is megesszük a húst. A probléma ott kezdődik, hogy milyen körülmények között tartják a levágásra nevelt állatokat. Na és ez a nem mindegy. Tudnék itt most nagyon sok személyes sztorit mesélni, olyasmit, amit itt láttam az országban, de mivel csak bizonyos ismerősök, rokonok által, kb. suttyomban lógtam be ilyen helyekre, ezért nem teszem. Más munkahelyével nem szórakozunk.

Hello, blogolásba szeretnék kezdeni, pontosabban fanficeket és verseket szeretnék közzé tenni, de vannak félelmeim. Lenne a számomra pár tanácsod?

A legelső az, hogy ha szeretnéd, csináld! Ne hagyd, hogy letörjék a lelkesedésedet a mindent tudó, “veterán” nagyokos bloggerek, akik úgy féltik a népszerűségüket, mintha legalábbis a megélhetésük múlna az igazából tök jelentéktelen kommenteken. (Mármint imádjuk a kommenteket és az íróikat, de nem szabad abba a tévhitbe ringatnunk magunkat, hogy 50-100-200 rendszeres olvasó nagy dolognak számít a neten, mármint ezen a magyar belterjes kis közösségen belül.)

Tanácsokat el szabad fogadni, de sose változtass meg valamit csak azért, mert egy másik ember a saját ízlése szerint máshogy cselekedne, máshogy csinálna valamit. Találd meg azt a stílust írásban, blogolásban, dizájnban, ami téged jellemez, és mindig tarts ki önmagad mellett.

Posztolj rendszeresen, nem kell sokat írni, csak ne össze-vissza, néha egy héten hat bejegyzéssel, aztán egy hónapos hallgatással. Sajnos vagy nem, kell egy kis marketing is a blog nézettségének beindításához. Nem ciki Face-en hirdetni, hasonló témájú blogokra egy kis hátsó szándékkal kommentelni, de mindig egyenesnek kell lenni.

Lényeg az, hogy a blogolás, az írás sose váljon kényszerből végzett munkává. Csak azért ne erőltess valamit, mert félsz, mit szólnak az olvasóid a hosszú hallgatás miatt. Azért csináld, mert szereted, mert kikapcsolódást jelent, úgyhogy sose görcsölj rá. 🙂

Hány történeted van jelenleg? Ezek közül mennyin dolgozol jelenleg és mennyi van a “fiókban”?

Befejezett, ha minden novellát és regényt összeszámolok: kb. 55
Ebből a blogon jelenleg 12 novella olvasható

Fiókban mindig van rengeteg, mert nem kezdek el semmit sem csak úgy írni, vannak terveim több évre visszamenőleg kijegyzetelve, olyan “jól jön még” alapon, ezeket nem fogom megszámolni. Rengeteg. Legalább annyi, mint végigírva, és kétszer annyi, amit sosem fogok már elővenni.

Amit jelenleg írok, az az éppen átíráson áteső fő-regénykém, a Hazug szerint az élet. Emellett elég lassan, de dolgozom a Gyermeklánc c. romantikus(nak indult) történeten is, és amint lesz időm, megírom azt a sci-fit, amiről itt már meséltem, az Új-Poszeidónt. És ha végre elkezdődik az őszi szünet meg a három hetes duálisos szünet, akkor meg akarom írni a Nefelejcset, ami pedig a nemi erőszak romantikussá tételének mutat egy igen erős görbetükröt. 🙂

Szereted a fantasyt? Inkább olvasod vagy nézed? Milyen kikötéseid vannak ezzel a műfajjal kapocslatban?

Szeretem olvasni és nézni is. 🙂 Igazából én tipikusan az az ember vagyok, aki bármilyen témát képes szeretni, ha az jól van megírva.

Fantasynél annyi a “kikötésem”, hogy legyen hiteles. Nyilván ez kicsit furán hangzik még egy low fantasyvel kapcsolatban is, de hogy érthető legyek: hitesse el velem az író, hogy ez megtörténhet. Alkossa meg töviről hegyire a saját világának minden szabályát, azokat is, amiket még meg sem említ a történetében. Ha a miénkbe helyezi bele a történetet, akkor azt úgy építse bele a valóságba, hogy el tudjam képzelni, hogy ez akár meg is történhetne itt a szomszédos utcában. Legyenek szigorú szabályai a rendszernek, semmi se történjen “csak úgy”, mert az író rávágja, hogy ez fantasy és itt mindent szabad. Legyen következetes!

Mi a véleményed a blogokhoz készült trailer videókról?

Egyet sem néztem még meg, személy szerint felesleges dolognak tartom. Egy szöveges bevezetővel nyerjen meg magának egy regény, ne zenével és bevágott képekkel.

Szerinted mennyire lenne “nem illendő” vagy rossz, ha egy blogger videóban megmutatná az arcát? Vagy csak szimplán beszélne a videó alatt?

Miért ne lenne illendő? Vagy rossz? A videó, a Youtube is egy megosztási forma.

Nyilván nem mindenkinek való a videózás. Én például rettenetesen hadarok, főleg akkor, ha zavarban vagyok, és utálok magamról felvételt látni. Ennek ellenére én is gondolkodtam már azon, hogy videót is töltök fel, hiszen ez, mint mondtam, egy másik megosztási forma, más közösségekhez jut el, azaz csak egy újabb eszköz a népszerűsítésre.

Ha valaki úgy érzi, hogy szeretné megmutatni az arcát, én abban csak támogatom. Én még mindig úgy érzem, hogy életem legjobb döntése volt, hogy A papírfecnis fiók mellé odaálltam teljes vállszélességgel. Azóta nemcsak, hogy sokkal nyugodtabban beszélek a legfontosabb hobbimról (hiszen ez nagy százalékban határozza meg azt, aki vagyok), másrészt sokkal több lehetőséghez is jutottam (pl. a gimis drámatanárom ajánlotta azt a pályázatot, aminek eredményeként decemberben egy antológia könyvbemutatójára megyek, mint az egyik legfiatalabb pályázó és nyertes). Valamilyen szinten pedig talán érettség jele is, ha az ember képes felvállalni azt, hogy igen, ő ír, és igen, ez számára fontos, és nem rejtegeti a világ elől (mindig vannak kivételek, akiknek jogos, hogy nem adják hozzá az arcukat, de az nem kifogás számomra, hogy mit fog szólni XY osztálytárs, meg biztos azt hiszik, elmebeteg vagyok, ha gyilkosokról írok, vagy tippelni fogják, kiről írtam a romantikus történetemet; én vagyok az, aki halálról ír, elmebetegekről, kislányok szüzességének áruba bocsátásáról, és mégsem akart még senki lakat alá zárni).

Ha az illető úgy érzi, hogy az önfelvállalásának egy fontos eszköze lehet a videó, hát csinálja csak, nincs azzal semmi baj, sőt, azzal valami egyedit is mutatna a mi zárt kis bloggerközösségünkben.

Hogyan kapta/kapták a történeted/történeteid azt a nevet, amit?

Általában kiválasztok egy fontosabb motívumot vagy kulcsszót/kulcsmondatot, és azt teszem meg címnek. Menjünk végig a blogon publikált novelláimon:

A magány: Egy szösszenet, ami a magányérzetet járja közbe és próbálja bemutatni a megfoghatatlant valóságos képeken keresztül. Slusszpoén, hogy “A magány” az első két szava a novellának, és anno mindenféle módosítás nélkül mentettem a dokumentumot megírás után, és ez volt a Word által odarakott automatikus mentési cím.

Elhagyott: Ennek nem szeretem a címét, valahogy nem az igazi, de sosem találtam rá megfelelőbbet. Egy olyan lány gondolatait mutatja meg, akit elhagyott a párja egy másik nőért.

Homokzátony: A cuki kis motivációs novellám, amiben az életbeli célokat homokbuckák jelzik. 🙂

Vigaszdíj: Ő aztán elég beteg figura, de végül is van, akinek az jelenti a vigaszdíjat, hogy megölheti azt, aki annyi szenvedést okoz neki. Még ha az illető gügyög is.

Vérvörös illatok: Szinesztézia, ami elég elvont, de egy halál utáni életről szóló, elvont elmélkedéshez nem is illene más.

Lenyellek, hogy érezzelek belülről: Az utolsó mondat, amivel egyébként egy középsulis barátnőmnek udvarolt egy nagyon fura rockersrác, engem meg eléggé megragadott a szöveg, de tény, hogy itt sem a romantikus oldalát fogtam meg a dolognak. Külső vélemények szerint is ez a legbetegebb novellám.

A macska, aki embert nevel: Ennek volt valaha alcíme is, de meg nem mondanám már, micsoda. 🙂 Ebben nincs nagy trükk, előre leszegezi, miféle párhuzamos univerzumban járunk.

Kereszttűzben: Arra utalva, hogy néha választani kell a jó és a rossz között, akkor is, ha közelebbről megvizsgálva egyik sem csak tisztán jó vagy rossz következményekhez vezet.

Valamikor, valaki: …majd mindent megért. Ez az a novellám, amit senki nem ért meg.

Ott állt Anya: A történet egy fontos momentuma, egyébként szintén egy mondat a szövegből. Az öngyilkos anyát idézi fel, de csak néhány bekezdés után válik ez tisztázottá. (Igen, én képes vagyok úgy novellát írni, hogy az első féloldalban lelövöm, mi lesz a sztori vége, és mégis mindenki azt mondja rá, hogy seggre ült tőle – önfényezés off)

Út a mennybe: A fiktív ország fiktív háborújában az ellenfél a kékek, egy sajátos vallási csoport, akik úgy hiszik, „az istenük maga az égbolt, egy végtelenül nagy, éjjelente tündöklő teremtő”, ezzel szemben ugye a keresztény kultúrában is az ég jelképezi a mennyországot, ahová, mondjuk úgy, talán eljut több szereplő is.

A gyermekvásár: Ez is elég egyszerű, egy gyermektelen nő szemszögéből követjük nyomon, ahogyan a fiktív világban az elszegényedettek eladják a gyermekeiket, hogy ne haljanak éhen. És a szüzesség elég sokat ér.

Hogyan döntsem el, hogy feltegyem-e blogba a regényemet vagy ne?

Nálam az első szempont az, hogy végig legyen írva. Nincs annál rosszabb, mint félbehagyni egy blogot, mert

A) Nem tudod, hogyan folytasd az első pár, vagy éppen már a sokadik fejezet után,

B) Rájöttél a közepénél, hogy nem elég jó, ezért inkább leszednéd és újraírnád.

Egyrészt ez az olvasóid szemében is kicsinyít téged, bár én személy szerint nem szoktam ezen túlságosan fennakadni, mert bizony nálam is előfordul, hogy a félkész történetet legszívesebben kivágnám a kukába (khm, Ötven dolog, khm…), de tény, hogy aki ezen még nem ment át, vagy olyan mázlista, hogy mindent egyből végig tud írni, az nem érti meg, és ezért úgy érzi, csalódást okoztál neki. Másrészt pedig ettől te is rosszul érezheted magad, csorbul az önbizalmad, mert azt hiheted, hogy emiatt te egy vesztes vagy, aki nem tud írni. Pedig csak abba kéne hagyni a felesleges görcsölést (khm, nézz magadra, Dare, khm…).

Ha kész vagy, akkor könnyebb eldönteni. Mivel rákérdeztél a dologra, gondolom, ez az első netre kitett történeted lenne. Igazából ha szörnyű is lenne, akkor is találna olvasókat, mert néhányan nem teszik túl magadra az elvárásaikat. 😀 Persze ezzel nem arra célzok így látatlanban, hogy a tiéd biztos szörnyű, isten ments. De mindig van mit javítani, úgyhogy én keresnék valakit, aki szívesen mond őszinte véleményt, és nem barát/barátnő/családtag. Láttam, hogy sokan felajánlották a segítségüket már; itt vagyok én is, de a Világ bétái egyesüljetek nevű Facebook-csoportban nagyon szívesen véleményeznek bármit, amit bedobsz a közösbe.

Végezetül döntsd el, hogy tényleg ezt akarod-e, kész vagy-e vállalni a felelősséget, felfogtad-e, hogy lesz, akinek semmi sem tetszik, lesz, aki feleslegesen okoskodik, és persze abban is tisztában kell lenned, hogy egy blogot nem két hétig vezetünk, hanem néha évekig, de legalábbis hónapokig biztosan. És elég ciki két hét után megunni és kitörölni. Úgy kell hozzáállni, mintha kapnál egy kiskutyát: nevelned kell akkor is, ha fáradt vagy, akkor is, ha neveletlen, akkor is, ha nincs kedved, mert mindig rágja a füledet. De aztán meg milyen jó érzés játszani vele, és érezni, hogy szeret.

Ha úgy érzed, lenne mit kérdezned tőlem, ne habozz: írd meg hozzászólásban, vagy kérdezz Ask.fm-en, hátha bekerül a következő válogatásba!

Ask.fm válogatás II.

Szerinted kik azok a személyek, akik nevesebbek a bloggerek között? (kiemelkedő munka, közösségi élet, segítőkészség stb.) Ezt a kérdést nem negatív szempontból, sárdobálózásként kérdezem, hanem őszintén érdekel, kik azok, akikre felnézel, vagy szerinted megérdemlik az elismerést.
Kicsit érdekes a kérdés – akire felnézek, és még ráadásul nevesebb is. Akkor elméletileg ki kellene hagynom a felsorolásból azokat, akiket ugyan fantasztikus személynek tartok, de nem emelkednek ki a tömegből (mert pl. nem akarnak)?

Haha, ez az én válaszom, úgyhogy senkit sem fogok kihagyni.

@DoraCraiban (Dora Craiban’s world) Nem tudom, mennyire tartható bloggernek, mert bár van neki is blogja, nem használja olyan rendszerességgel, de megjelennek ott az újdonságok a regényeivel kapcsolatban. Dórát gimi eleje óta ismerem, mert valami furcsa véletlennek köszönhetően mikor bekerültem a suliba, ő végzős volt, a testvérosztályomba járt, és őt osztották be hozzám párnak, róla kellett látatlanban bemutatkozást írnom, én meg belefoglaltam ebbe, hogy a kedvenc írója Daremo. Aztán jött ő, és kiderült, hogy ő is ír. Az összes eddig megjelent regénye megvan (a legutolsó még nem), és emlékszem, hogy mikor az első megjelent, kapott hideget-meleget is. A hidegekből, a bunkó véleményezésekből olvastam párat, sok nyilvános alázás volt inkább, mint kritika. De Dóra nem adta fel, írt tovább, és egyre jobban és jobban csinálja, növekszik az olvasóinak a tábora, egyre több elismerést kap, ahogy én látom. Szóval ő azt mutatta meg, hogy bárhogy is próbálnak elkeseríteni, nem szabad feladni.

@pappfruzsi (Logolepsy) Na róla írtam már a Blogmoly kihívásban is, szóval csak röviden: engem mindig ő motivál, ha fel akarom adni mert csak arra gondolok, hogy Fruzsi sosem nyavalyog, hogy nincs kedve írni, csak csinálja, és ezért nekem sem szabad ellustázni, hisztizni, mert az embert csak akkor fogják elismerni, ha 110%-ot ad bele a munkájába. És ezért borzasztóan tisztelem őt.
Most őket emelném csak ki, a rendszeresen blogoló és askozó ismerőseim csak ők.

Hogy állsz a képszerkesztéssel (blogfejlécek, fotómanipulációk, aesthetic képek, borítók, ilyenek)? Mutasd meg valamelyik képedet, vagy ha nem szoktál szerkeszteni, akkor csak szimplán a kedvencedet!
Nem mondom, hogy ügyes vagyok, de nyáron elkezdtem kicsit foglalkozni a Photoshop alapjaival, ugyanis jobban szeretek mindent, még a blogom kinézetét is magam csinálni. Szerintem már van egy-két olyan alkotásom, amik nem okoznak feltétlenül fejfájást. 🙂

Hány olyan történeted van, ami még kidolgozásra vár, esetleg később publikálni is fogod? Ebből hánynak van címe?
Rengeteg. Szerintem ha az agyam most kikapcsolna, mármint soha többé nem gyártana új történetötleteket, akkor is halálom napjáig lenne mit írnom.

Publikálni a Gyermekláncot tervezem, ami egy könnyed(ebb) romantikus történet huszonéves főszereplőkkel. Korábban ez futott már Ötven dolog, amit utálok benned címmel, most kicsit megkomolyodott; de egyelőre leszedtem a netről, mert fősuli mellett nem tudom túl nagy rendszerességgel írni.

Ott van A játéktesztelő, egy virtuális világokban is játszódó cyberpunk regény, ami igazából majdnem 100%-ig ki van már dolgozva.

Ami még fontos, az az Éljen a király, ez mondjuk nem hinném, hogy végleges cím lenne. Ez egy középkori lovagos-királyos, nagyon enyhén fantasy-utalásokat tartalmazó királydráma lesz saját kultúrákkal.

A Nefelejcs egy görbe tükör azoknak a blogos történeteknek, amik idealizáltan mutatják be a nemi erőszakot, vagy legalábbis megpróbálják elhitetni az olvasóval, hogy az ilyesmit könnyen el lehet felejteni.

Tervben van a simán “pókos” munkacímre hallgató regény is, amit még 13-15 éves koromban haverokkal találtunk ki, egy olyan nagyvárosban játszódik, ahol mutáns pókok keletkeztek, amik éjjel lemásznak a torkodon, és a gyomrodba petéznek, ahonnan majd kikelnek a kicsinyeik és felfalnak belülről. Ez ilyen több nézőpontos, nyomozós történet lesz (egyszer).

A Szépséghajhász kigúnyolja a mai megjelenés-orientált társadalmat egy olyan lány képében, aki szabályosan rosszul lesz a csúnya emberek környezetében, aztán egyik napról a másikra egyre csúfabb alakok kezdik el őt követni.

Meg akarok egyszer írni egy Valami követ fanfictiont.

Meg LMBTQ témájú regényt.

Meg romantikus fantasyt.

Meg múlt századi orosz orvosi kísérleteket halálukból felélesztett állatokról.

De először a Hazug szerint az életet akarom végigírni, ami a megkeseredett, motiválatlan tinédzserek drámája lesz. Meg a halál és a reménytelenség ódája.

Mit gondolsz arról, hogy néhány író nem nézi jó szemmel, ha fanfictiont írnak a művéből?
Meg is értem, meg nem is.

Egyrészt szerintem baromira megtisztelő, ha valaki annyi fantáziát látna egy általam alkotott világban, hogy a saját történetét is ide helyezze. Megtisztelő érzés lehet inspirációként szolgálni egy másik író számára, amihez nem hiszem, hogy van hasonló érzés.

Másrészt viszont van, aki nem örül annak, hogy egy idegen is belekontárkodik abba a világba, amit ő teremtett (még ha ez a világ teljesen reális alapokon is nyugszik), ha olyan tettekre kényszeríti a karaktereit, amiket ő elképzelhetetlennek és karakteridegennek tartana, megszegné az ő univerzumának szabályait, vagy csak szimplán egy helyesírási hibáktól hemzsegő, alsó tagozatos fogalmazási készséggel rendelkező fércművel szemetelné tele a netet az ő nevéhez és írásához kötve.

Mindkét oldalt megértem, de nem tudnám eldönteni, hogy én mit szólnék, ha valaki fanfictiont írna valamelyik művemből. Majd ha egyszer megtörténik, elmesélem. 🙂

Te hogy fogsz készülni/hogyan készültél az érettségire?
4 évig készültem rá.

Magyarul, ha az ember tényleg odafigyel a suliban órákon, és legalább dolgozatok előtt leül tanulni (máskor én is csak elvétve csináltam), akkor nem nagy szám összehozni az érettségit. És nem is kettesre.
Idén érettségiztem, de hallottam ezerféle verziót arról, hogy mit fognak megváltoztatni jövőre. Hallottam olyat, hogy lesz matekból szóbeli, meg olyat is, hogy töriből már nem lesz kronológia az atlasz végén. Nem tudom, ezekből mi az igaz, aki tudja, az mondja már el, légyszi, tényleg érdekelne.

Magyarból ugye az írásbeli nem volt nagy cucc középszinten, talán egy pontot vesztettem a szövegértésnél. Szóbelire meg volt adva a 20 tétel, amiből nekem a füzetben megvolt 15, a többihez szépen kinyitottam a tankönyvet, és megkerestem azt a részt. 98%

Töriből kétszer átolvastam a Száray-féle tankönyveket írásbeli előtt. Utólag azt mondom, ide készülhettem volna többet, mert az írásbelin talán csak 76 százalékos lett, pedig magamtól többet vártam volna. Szóbelin ugyanúgy tételek, füzetből a nagy részét, a maradékot tankönyvből. Jó tételt is húztam, nem vesztettem pontot. 86%

Angolból mázlim van, mert elég jó nyelvérzékem van, úgyhogy oda nem igazán tanultam, de lehet készülni pl. filmnézéssel, olvasással is a tankönyvek száraz anyaga mellett. 92%

Matekból mindig is olyan négyes-ötös határvonalon egyensúlyoztam, úgyhogy utolsó évben eljártam heti egyszer különórára, főleg ismételgetni. De amúgy itt is elég sokat foglalkoztam a dologgal kb. tizediktől kezdve. 90%

Az emelt biosz volt az egyetlen, amire bevallom, hogy többet kellett volna készülnöm, mert sem tanév közben, se érettségi előtt nem vittem túlzásba. Szereztem direkt gimnáziumoknak való, érettségire felkészítő könyvet, azt átolvastam kétszer-kétszer írásbeli és szóbeli előtt, de éreztem, hogy inkább a mázli az, ami felvitte a dolgot 72%-ig.

A százalékokat nem azért írtam oda, hogy dicsekedjek. Hanem hogy megmutassam, hogy ha az ember törődik a tanulással a középiskola minden évében, akkor nagyon sok témakört inkább már csak kétszer elolvasva kell átismételni érettségi előtt, nem mindent az elejéről megtanulni. És akkor nem is olyan nehéz. Persze, tudom, mindenki más, nem mindenkinek mennek bele könnyen a dolgok a fejébe, meg akinek pl. több emelt tantárgya van, annak többet kell tanulnia (de azt meg nagy valószínűséggel ő választotta). Én csak azt mondom, nem lehetetlen jól leérettségizni, csak dolgozni kell érte, nem ellustázni a négy évet, ugyanis 12.-ben már kb. lehetetlen hiánytalanul bepótolni 4 év anyagát.

De félni nem kell tőle, én gyomorgörccsel mentem be első nap, majdnem okádva, aztán utólag nézve nem is volt olyan nagy szám az egész. Persze mindig mindenki ezt mondja, de előre senki nem hiszi el.

Meséld el, hogy milyen nehézségeken mentél eddig keresztül a blogolásod során. (Persze csak ha volt ilyen. )
Olyan 13-16 éves koromban még nem nagyon fogtam fel, hogy a világháló elég terjedelmes ugyan, de mégis bármikor bárki ismerős teljesen véletlenül is rátalálhat a blogomra. Akkoriban nyíltan írtam családi problémákról, otthoni nehézségekről, betegeskedésről, véleményt ismerősökről, egyszóval minden szennyest. Fájdalmas, de tanulságos tapasztalat volt, mikor ezzel a bloggal, illetve a leírtakkal szembesítettek néhányan, mikor megtalálták. Azóta van egy kis távolságtartás köztem és a blogom között, de ez szimplán annyiban merül ki, hogy sosem fogok már túlzottan személyes dolgokat leírni.

Mi alapján nevezted el a blogodat?
A blogom címe ugye A papírfecnis fiók, amit azzal a céllal hoztam létre, hogy egy helyen tudjam publikálni a novelláimat, a regényeimet és más agymenéseimet. Kellett egy összefoglaló név, ami egyértelműen kifejezi a blog tartalmát, de azért mégsem olyan kis bénácska, mint pl. a “Daremo írásai” lenne, hanem valami szellemesebb, de mindenféleképp magyar, könnyen megjegyezhető és többé-kevésbé egyedi. Szóval így lett egy virtuális papírfecnis fiókom, ami a legtöbb írónak és írópalántának van a valóéletben is.

Mitől lesz egy történet egyedi?
Minden történet egyedi. Még ha maga a cselekmény, a szereplők, a helyszín stb. tényleg ugyanaz, csak más az író, akkor is. Mindenki mást lát lényegesnek, hangsúlyozandónak, emiatt máshogy adja elő a történetet. Az író személye teszi egyedivé a történetet.

Mit gondolsz a tizenkettő-tizenhárom éves bloggerekről?
Hát én úgy vettem észre, hogy (kicsit általánosítva, na) két nagy csoportjuk van. Az egyik, aki egy hatalmas mesternek hiszi magát, akiben még él az a hit (ráadásul elég erősen), hogy ő egyedi, ő nagyszerű, úgyis ő fogja feltalálni még a spanyolviaszt is, és el is várják, hogy te így állj hozzájuk. Ennek is megvan a maga oka, hogy miért alakultak így, és nem is feltétlenül hiszem, hogy ez az ő hibájuk, de a hátterük elemezgetésébe most nem mennék bele. Nyilván nekik nehéz rosszat mondani még megalapozott indokkal is, mert ha nem is vallják be, de hisznek rejtett zsenialitásukban, tévedhetetlenségükben, és jaj neked, ha ezzel ellenkezel.

Amúgy nagyon sokan így kezdtük, és nemcsak írásra vonatkozik ez az általánosítás; csak ez a korai, buta naivitás általában eltűnik, ahogy az ember idősödik, kicsit szélesedik a világképe, és rájön, hogy a kölökkori fantasztikusnak hitt ötleteit már ezer másik sokkal jobban megvalósította. És akkor az ember rájön, hogy amit csinál, az nem jó, de nem adja fel, hanem nekiveselkedik, és évekig próbálkozik, hogy végre tényleg megalkossa AZ egyedit.

A másik csoportja a fiataloknak, na őket imádom. 🙂 Olyan kis tisztelettudóak, segítséget kérnek, aranyosak, imádom őket. 🙂 Kicsit talán érettebbek is a nagy átlagnál, ezért még így idősebb fejjel (mondom én ezt a rettenet sok 20 évemmel) is baromi jól el lehet velük beszélgetni, és az ember alig várja, hogy megint írjon valamit, amit együtt kiveséztek, és az valami fantasztikus érzés, ha látod, hogy az illetőt komolyan érdekli, hogy mit gondolsz róla és az írásairól. És látod, hogy meg is fogadja, amit mondasz neki.

De közben nyilván az lenne az ideális, ha idősebb és fiatalabb egyaránt tisztelné a másikat. Mi, vén rókák is voltunk 13 évesek, akik borzalmasabbnál borzalmasabb történeteket írtak. Én rosszabb voltam, mint némelyik mai 13 éves (ha az írást nézzük… főleg), aztán mégis elég jól kikupálódtak a novelláim és a regényeim is. És nekem is volt nagy pofám, és igaz, segített a helyrerázódásban néhány pofon az idősebbektől, megérdemeltem. De volt olyan, ami után egy évig egy sort sem írtam, annyira szíven ütött egy huszonéves lány gúnyos, sértegető “kritikája”. Nem kellene bántani a másikat. Kurvanagy hely ez az internet, elférünk békésen egymás mellett.

Szóval nem kellene bántani a másikat. Az olvasók száma nem véges (mármint senki sincs csak egy történet olvasására korlátozva), éppen ezért egy-egy nekünk nem tetsző blogger nem fogja a mi blogunktól elrabolni az olvasókat. Ne csináljuk már folyton ezeket a “bloggerközösség” felett. Soha nem volt ez egy konkrét közösség, basszus, ne idealizáljuk túl. És ne hisztériázzunk minden felett, hanem egyszerűen csak blogoljunk és kész.

*Napi Daremo-bölcsesség kifújva*

Csak hogy megmutassam, én hol kezdtem 13 évesen. (Ezt saját magamnak tettem fel, az előző folytatásaként)
A helyzet az, hogy szinte mindenki úgy kezdte, hogy szarul ír, és kicsit nagyképű, és kicsit érzékeny, és kicsit figyelemhiányos, és kurvára nem ért se a design-készítéshez, se magához az íráshoz. Majd kialakul, az ember személyisége fejlődik, elkezd jobban írni, nagyobb igényességgel blogolni, TÖK NORMÁLIS, ha ezen mindenki végigmegy, hagyjuk már abba, hogy az idősebbek a hisztis fiatalok miatt akadnak ki, a fiatalabbak meg a nagyképű idősek miatt. Ha valaki nem szimpi, ignoráld, tiltsd, rejtsd le a hirdetéseit Face-en, nem kötelező senkivel sem foglalkozni.

Példaként, gyerekek, egy részlet a 12-13 éves koromban írt, romantikus Tokio Hotel fanfictionömből.

Megjegyzem, ez egy konkrét fejezet volt.

– Akkor hol is laktok? – kérdezte Bill.
– Hát… ööö… – kezdtem. – Jane nézte meg az utcát és a házszámot…
– A repülőn meg te voltál az, aki pontosan tudta, hova megyünk! – kiabált rám Jane.
Ekkor azonban Hanna megfordult és így szólt:
– Nem ott lakunk, véletlenül? – mutatott egy öt méterre levő házra, amely tényleg a mi házunk volt.
– De… – mondtam. – Hülyék vagyunk…
– Pontosabban TE vagy a hülye, Alex – mondta Jane, majd halkan hozzátette – meg mi is.
– Bejöttök, fiúk? – kérdeztem Billékhez fordulva.
– Vagy ő mégsem olyan hülye, ha ilyen jó ötletei vannak… – jegyezte meg halkan Jane.
A fiúk összenéztek, és azt válaszolták:
– Talán… Lehet… Esetleg… Biztos, hogy bemegyünk!
– Oké, akkor ezt megbeszéltük – mondtam.

Légyszi, a jelenlegi írásaimból hadd ne kelljen bemásolnom, hogy érezzük a különbséget.
RÖVIDEN ÉS TÖMÖREN: mindenki nyugodjon le a pi…

Mi után számít egy blogger “megbízhatatlannak”?
Nagy általánosságban ez nem is bloggerre érthető, hanem emberre. Ha nem tartja a szavát, de folyton ígérget, ha nem eredetiek az ötletei, ha irigykedik, ha feszültséget generál, ha beszólogat, ha szándékosan rossz tanácsot ad, ha vádaskodik – ezek szimplán olyan dolgok, amik nem azért jellemzőek valakire, mert blogger, hanem mert ember. Mert ugye a blogger is csak ember. Én legalábbis nem tekintek a blogolásra másra, mint egy megnyilvánulás eszközre, és nem mint egy életformára, de úgy vettem észre, sokan nem osztják a véleményemet. Pedig ez a titka az egésznek: vedd lazán! Sokkal egyszerűbb.

Ask.fm válogatás I.

Egy ideje megint aktívan használom az Ask.fm fiókomat (a linkre kattintva el is juthatsz a profilomra), ahol többnyire nagyon érdekes, írással kapcsolatos kérdéseket kapok. Szemezgettem közülük, és hogy ne vesszenek el, bemásolom őket ide. Lesz szó a szokásokról, írástechnikáról, rövid történetekről és egy kis személyes témáról is.

Mi a legnagyobb vesszőparipád?
Amikor megkérdezik tőlem, milyen műfajú a regényem vagy a novellám.
GYORSTALPALÓ IRODALOMBÓL (kb. általános iskolából): Vannak ugye a műnemek, líra, epika, dráma. Mi itt többségében az epikát “használjuk”, ide tartoznak a blogregények, a novellák, az egypercesek stb. De ezek (regény, novella…) nem a fajtája vagy kategóriája vagy kiskutyája a történetnek, hanem a MŰFAJA. Magyarul, ha megkérded tőlem, milyen műfajú a regényem, akkor a kérdésedben benne van a válaszom is, és én nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy nem vagyok hajlandó válaszolni.

Ki a kedvenc rajzfilmes szereplőd?
Meg akartam mutatni a saját tetkómat Simbáról, de rájöttem, hogy nincs is még róla rendes fényképem, pedig már két éve megvan. Szösszenetet nem akarnék írni róla, inkább csak elmesélem nagy vonalakban, miért Az oroszlánkirály, és mi vitt rá, hogy a 18. születésnapomra meglepjem a vádlimat az alábbi rajzzal.
Nem szoktam róla beszélni, és most sem fogok részletekbe menően, de volt egy hosszabb kórházi kezelésem még 15-16 éves koromban, ami annyira maga alá gyűrt, hogy eltávolodtam az emberektől, az osztálytársaimtól, iskolát váltottam, fél évig igazából be sem tudtam járni, évet kellett ismételnem miatta, amit annyira szégyelltem, hogy inkább máshol folytattam a tanulmányaimat. Mindig rettegtem attól, hogy mit fognak rólam gondolni az emberek, ha ez kiderül, és megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel, aki ismert abból az időből, amikor beteg voltam. Aztán teltek az évek, és elkezdtem rájönni, hogy az ember nem bújhat el a múltja elől, még akkor sem, ha nem érti még pontosan, mi történt korábban. Szép lassan ráébredtem, hogy a múltam a részem, és ahelyett, hogy elmenekülnék előle, letagadnám, szembe kell néznem vele, meg kell értenem, pontosan mi történt, és ha sikerült elfogadnom, akkor egy sokkal erősebb személyiségként “születhetek újjá”. Ennek az egyik állomása volt az is, hogy felvállaltam a nevem az írásaim mellett is. Hosszú még az út, de kezdem látni a végét. És ha elbizonytalanodok, akkor lenézek a lábamon Simbára, és mindig eszembe juttatja, hogy nem szabad elmenekülni a múlt fájdalma elől.

Mi volt a legrövidebb idő, ami alatt megírtál mondjuk egy novellát?
Ha jól rémlik, A magány címűt valamikor éjjel írtam, szerintem nem lehetett több egy-két óránál. Annál javítást sem nagyon végeztem, csak kijavítottam néhány elgépelést.

De amúgy novellákkal mindig úgy vagyok, hogy igyekszem azonnal elejétől a végéig megírni őket, mert általában hirtelen kap el egy ötlet vagy hangulat, amit megpróbálok papírra vetni. Ha nagyon muszáj, még másnap fel tudom venni a fonalat, de ha akkor sem fejezem be, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy nem is fogom sosem. Szóval az első verziót megírom rögtön, utána néhány nap múlva előveszem, és kijavítom, ha kell, akár nagyobb részeket is átírok.

Ha kiadnák az egyik történetedet, milyen néven jelentetnéd meg? Esetleg tudod, hogy melyik sztorid lenne? Változtatnál benne valamit?
Daremo néven írok, így ezen is jelennék meg, de én nem titkolom a valódi nevemet sem. 🙂 Jelenleg a Hazug szerint az élet a fő projekt, így nyilván azt választanám ki. Megváltoztatás szempontjából pedig csak annyit mondok, hogy be kellene már fejezni. 😀

Számodra mi a legfontosabb szempont egy blog olvasásakor? Mi az, amit a legkritikusabban szemlélsz rajta?
A legfontosabb, hogy az első két bekezdésben ne legyen durva helyesírási hiba – természetesen nem számolom meg a bekezdéseket, és tudom azt is, hogy nem lehet mindenkinek tökéletes a helyesírása, de én erre nagyon allergiás vagyok, és szörnyen zavar, ha már az elején belebotlok egybe, azonnal kizökkent az olvasásból (amibe még igazán bele sem rázódtam, hiszen a történet elején járok, később kicsivel elnézőbb vagyok). Szerintem ez valamilyen szinten igényesség kérdése is: ha az illető tisztában van vele, hogy nem olyan jó a helyesírása, ma már ingyen és bérmentve, nagyjából 10 perc alatt tud találni valakit, aki segít kijavítani az írásait. Én mindenesetre rosszul érezném magam, ha nem adnék meg annyi tiszteletet az olvasóimnak, hogy a tökéleteshez legközelebb álló verziót töltsek fel (mert a tökéletest, még magunkhoz képest is, szerintem sosem érhetjük el), és számomra furcsa, hogy egyesekben nincs meg ez az érzés. Az ember legyen igényes mindenre, amit kiad a kezéből, mert ez nagyon sokat árul el a személyiségéről, én ezt vallom.

Hogy nézne ki az a karakter, akit magadról mintáznál, és milyen tulajdonságokat adnál neki? A nevén változtatnál, vagy a tiedet kapná?
Régen, úgy 13 éves koromig bezárólag mindig magamról mintáztam a főszereplőket, de érdekes, hogy sem a neve, sem a külseje nem kapta az enyémet. Mindig Alexandrának hívták, rövid, fekete haja volt, és általában minden megszólalása az én véleményemet tükrözte. Nagyszájú, következményekkel sosem törődő, gyerekes kislány volt a legtöbb esetben, bár volt alkalom, mikor kinőtt ebből, például egy Szellemvilág című fantasyben. Utólag belegondolva az egy egész jó történet lenne, némi átgondolással persze, hogy kevesebb kötődése legyen az akkoriban oly népszerű Inuyasha című animéhez, meg kevesebb nyálas románc kellene bele, de ez is rajta van az “egyszer újraírom” listámon. Csak az a baj, hogy a listámon (a régi, jónak ítélt műveket és az új ötleteket tartalmazza) még van vagy ötven regény, és nem hiszem, hogy ezer évig élnék, szóval bele kéne húzni már.

Mit teszel, ha nincs semmi ötleted egy blog folytatásához?
Általában az ötlettel nincs baj (gondolom, blog alatt történetet értesz), mert mindig kész vázlattal állok neki az írásnak. Sokkal inkább a kitartásom az, amit még fejlesztenem kellene.

Olyan fordult még csak elő, hogy vázlatírásban akadtam el, mert nem tudtam, hogyan tovább. Van most pl. elfekvőben egy cyberpunk regény vázlata, aminél a legvégső nagy konfliktushelyzet előtt leblokkoltam, mert abszolút fogalmam sem volt, mi fog egyáltalán történni. Azt azóta félreraktam, de szent meggyőződésem, hogy a vázlat során még sokkal korábban rossz irányba vittem el a történetet, így majd vissza kell bontani legalább a feléig, ha végre lesz rá időm.

Mennyire szólhatnak bele mások a történetedbe? Hallgatsz a bétád, a barátnőid vagy az olvasóid tanácsaira? Előfordult, hogy változtattál az eredeti ötleteden valaki kedvéért?
Általában erősen ragaszkodom a történetem alapjaihoz, és ezt csak akkor vagyok hajlandó megváltoztatni, ha valaki jelzi, hogy valami nagyon nagy baromságot írtam (de ez még nem fordult elő 🙂 ). Nem igazi bétáim vannak, hanem egy-két olyan barát, akinek lehet bízni a szavában, nem köntörfalaznak, ha valami nem tetszik nekik, olvasottak és műveltek, némelyikük nem is írópalánta. Rájuk hallgatok, ők az első olvasóim. A blogomon az olvasók még nem nagyon szóltak bele a történeteim alakításába, de azt is maximum akkor fogadnám el, ha valaki megindokolná, hogy amit én írtam, miért nem jó, például mert logikátlan, de azért nem, mert esetleg azt akarja az illető, hogy XY mégis életben maradjon. 🙂 Biztosan volt már, hogy apróságokat változtattam, mert átbeszéltük az előolvasóimmal, és megmondták, hogy valami nem jó, de nem rémlik, hogy egész nagy történetötleteket meg kellett volna változtatnom. Elég sokat dolgozok már a vázlaton is, mielőtt bárki hallana egy ötletemről, így még nem fordult elő, hogy brutális baromságot írtam volna. 🙂 (Nyilván ezek az utóbbi években érvényesek, a mostani “szintemhez” igazodva. 🙂 )

Mennyire mélyedsz bele a kutatásba, miközben írsz? Utánanézel a helyszínnek? Megnézed például, milyen kerületek, időjárás, szórakozási lehetőségek vannak a városban, ahol a történeted játszódik?
Többnyire fiktív magyar falvakban és kisvárosokban játszódnak a történeteim, ahol én magam alakítom ki a helyszínt és a körülményeket. De van olyan vázlatom, ami Afrikában játszódik, annál rengeteg időt és energiát belefektettem már abba, hogy hitelesen tudjam lefesteni az afrikai tájat. Ugyanez lenne, ha pl. Londonban, New Yorkban vagy más, mostanában közkedvelt helyszínen történnének az események. Azt vallom, hogy a háttér erősen befolyásolja, meghatározza a karaktereket, a jellemüket, az eseményeket. Nem díszletként kell felhasználni, hanem a történet szerves részeként, akár alakítójaként is. Úgyhogy mindig végzek kutatómunkát, még ha ez azt is jelenti, hogy kitalálom, mi hol helyezkedik el a fiktív kisvárosomban. 🙂

Mikor kezdted el a neten publikálni a munkáidat?
Legelőször 11-12 évesen csináltunk a barátnőkkel egy rettenetesen amatőr G-portálos oldalt, oda töltögettük fel az akkori cuki, romantikus, értelmetlen Tokio Hotel fanficeinket. 😀 Nyilván nem igazán volt olvasóközönségünk. Utána 13 évesen már saját blogom volt a blogol.hu-n, oda is kerültek fel novelláim és regényeim, ott már jóval több visszajelzés érkezett. 🙂

Mi volt az eddigi legnegatívabb kritika, amit kaptál?
Még néhány éve volt egy szörnyen gyermeteg, összecsapott regénypróbálkozásom, amivel neveztem egy netes versenyre. Az egyik résztvevő nagyon alaposan, mondatonként elemezte ki a történetemet, mindenhol gúnyolódva, mintha direkt le akarná törni minden lelkesedésemet. Utólag felfogom, hogy sok dologban igaza volt, egy nagyon naiv és elnagyolt próbálkozás volt, de én úgy gondolom, hogy ha nagyságrendekkel jobbak is vagyunk valakinél, akkor sem szabad sárba tiporni a másik minden önbecslését, mert a kezdők nyilván nem profin írják meg az első történetüket, de megvan bennük a lehetőség a tanulásra, a fejlődésre. Én is rettenetes dolgokat írtam le 12-14 évesen, és én is adtam lekezelő kritikát, de amikor én is kaptam egy ilyet, fordult egyet a világ, és azóta nem teszem, csak segítek, ha kérik. Egyébként láttam azt is a fent említett kritizálómtól, hogy mindenről és mindenkiről ilyen lekezelő stílusban írt a saját blogján, úgyhogy utólag inkább őt sajnáltam, mint magamat, hiába lettem kb. közröhej tárgya, mikor a három oldalas írásomról hat oldalban értekezett.

Mennyire megy könnyen a címadás?
Ez elég változó. Van pl. a Hazug szerint az élet c. regényem, amin most dolgozom, ott valahogy azonnal meglett. De egy másikon, amiről még nem nagyon meséltem sehol sem, hónapokig gondolkodtam, minden lüke ötletemet megosztottam a barátnőkkel, körülbelül tízféle címen futott, volt A megbocsájthatatlan, Az erőszak, A bűntelen, asszem még olyasmi is felmerül, hogy Ami jár neki, szóval mindenféle bénán hangzó és szappanoperás lököttség, amíg egyik este félálomban be nem ugrott tök oda nem illően, hogy Nefejelcs, és beugrott egy teljesen új, de odavágó történetszál, és azóta megvan. 😀 De általában nem vagyok elégedett a címeimmel, olyan jellegtelennek érzem sokukat.

Szerinted mi tesz valakit íróvá? Ez különbözik attól, amit a társadalom mond az írókról?
Nézzük először azt, hogy a társadalom átlagemberei mit gondolnak az írókról, profikról és amatőrökről egyaránt. Ahogyan én látom, két táborra oszlanak az emberek, akiknek semmiféle rálátásuk nincsen az irodalomra.

Az egyik, amikor az írásra valamiféle misztikus, már-már túlvilági eredetű művészeti ágra gondolnak. Isten adta tehetség az, ha valaki ír. Olyan nincs, hogy jó író meg rossz író, kezdő vagy profi, elvégre mi a bánatért fogna tollat a kezébe olyan ember, aki nem ért hozzá? Az ilyen embernek elég annyit mondani, hogy „képzeld, regényeket írok”, és máris a lábad előtt hever, ugyanis fogalma sincs róla, hogy az alkotáshoz más is kell, mint a veleszületett érzék. Nem tudják, hogy az írásnak is vannak szakmai részei, technikái, jól bevált fogásai, hogy külföldön ezt igenis tanítják, nálunk viszont néhány lefordított könyvön és egy-két írói kurzuson kívül semmi nincs. Mert ez nem is olyan művészet, mint pl. a festészet, ahol látod, mivel dolgozik a művész: ott még felfogja a laikus, hogy nem mindegy, milyen ecsetet használsz, hogyan kevered a színeket, satöbbi. De az irodalomban nincs ilyen, itt a toll meg a papír nem befolyásolja a végeredményt, az egyetlen eszköz az agyad, ezért hajlamosak az emberek azt hinni, hogy kell hozzá tehetség és semmi más. Akinek pedig van motivációja rá, hogy alkosson, az nyilván tehetséges is.

Név nélkül egy példa: magánkiadásban többszörösen megjelent, nálam fiatalabb lány, akinek sokszor az alany-állítmány egyeztetésével már gondjai vannak. De mivel a neve szerepel már legalább egy könyv borítóján (és hozzá nem értőnek még arról sincs fogalma, hogy egyes magánkiadóknál azt nyomtatnak ki, amit akarsz, ha fizetsz), meg alkotói profillal rendelkezik a Molyon, elképesztő rajongótábora van. Felnőtt emberek, ráadásul, akiknek elvileg van némi sütnivalójuk már. És így aztán lehet hírességként élni a faluban, meg látványosságként mutogatni mindenféle helyi események az alkotót, de a művészete nincs megkérdőjelezve. Mert az irodalmat tutira Isten rakja bele a fejünkbe, a sok kísérletezésnek, gyakorlásnak, tanulásnak meg aztán végképp semmi köze hozzá. (Kell tehetség is, persze. De egy idő után az nem elég semmihez.)

A másik réteg pedig úgy van vele, hogy amíg nincs kiadott könyved, addig te nem vagy író. Hiszen ha olyan jó lennél, akkor már felfedezte volna valaki a tehetséged. Szkeptikusan áll az alkotásokhoz, meg kicsit flegmán és lenézően is, szerinte van az az író, aki mögött áll egy kiadó, meg vagy te, aki próbálkozol, de igazából nem vagy senki. Majd akkor leszel művészként emberszámba nézve, ha letettél valami kézzelfoghatót az asztalra.

De persze van az a szűk réteg, aki ért is ehhez, esetleg ő maga is ír, és van rálátása arra, mi minden kell egy írónak ahhoz, hogy élvezhető történeteket alkosson.

Hogy szerintem ki számít írónak, az egy piszok jó kérdés. Mivel ez tulajdonképpen egy szakma, ezért mindenképp azt nevezném annak, akinek van legalább egy megjelent könyve (és nem, én a magánkiadást nem számolom). De mégis úgy gondolom, hogy egyetlen regény (vagy novelláskötet) még nem jelenti az íróvá válást. Szóval én azt nevezném annak, akik már több éve ezen a pályán törtet előre. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy lenézném az amatőröket (hiszen én is az vagyok), csak nem ezt a kifejezést használnám rájuk. A hobbifirkász szokott lenni az én szavam. 🙂

Írd le egy szóval a jelenlegi hangulatodat. Ezután írj egy pár soros történetet, ami eköré épül!
Elveszett.

Cigarettafüst száll lomhán az erkélyen. Mélyet szívok belőle, megnyomja a homlokom, és zsibbadni kezd a kezem. Tompul a világ lassacskán. A kezemre pillantok, furcsán érzem az ujjaimat, egyesével megnézem őket, áttapogatom mindet, lassan szokom meg a furcsa, bizsergő érzést.

Nevetek, és amikor a többiek megkérdezik, mi olyan mulatságos, nem tudok mit felelni. Ez az egész. Vicces.

Jobbra és balra kapkodom a tekintetem, nézem a többi elhomályosult tekintetet, miközben körbeadogatják egymás között a cigarettát. Van, aki csak elereszti magát és hátradől, nekitámaszkodva a falnak. Van, aki védekezve felemeli a kezét; nem kér belőle. Van, aki maga elé néz, és vigyorog.

Nekem csak nyomja a homlokomat, egyre lejjebb, míg a tarkóm nem koppan a csempén. Furcsán vibrál a levegő, mindenki csak mormol, elhalkulnak.

Majd elmúlik. Mindjárt elmúlik, és megint olyan vicces lesz.

Valaki beszél hozzám, kérdezget, de nem akarok válaszolni, túl sűrű a füst az agyamban. Rámordulok, és nem érti, mi a bajom, miért nem nevetek.

Nem akarok beszélni, nem hallom őket tisztán, mintha bedugulna a fülem.

Fehér pontokat látok magam előtt. Az arcom elé emelem a kezem, de már nem látom az ujjakat, nem látok semmit, csak sok apró, fehér pöttyöt, egyre sűrűbben egymás mellé állva. Kitakarják előlem a világot.

Nagyot nyelek, fájdalmasan szorul össze a torkom. Nem látok és nem hallok. Nem tudok segítségért kiáltani. Szorul a mellkasom körül a húsba vágó kötél, csak bámulok magam elé, a kezemet kellene látnom, de nincs ott semmi, csak a fehér pöttyök. A háttérben halk zúgás, ahogy a többiek duruzsolnak. Mélyeket lélegzem, eljut hozzám egy hang is: miért zihálsz?

Egy erős kéz megragad, és felemel a földről. Megfeszülők, de csak suttogni sikerül, valaki hozzon inni. Érzem, ahogy a bordáimat verdesi a szívem. Zakatol, kattog, már semmi mást nem hallok, csak a szívverésemet. A pontok masszává olvadnak.

Ne sírj, mindjárt elmúlik, szakítja át egy hang a zárkámat. Nézz rám, nézz, ide.

Nem látom, csak a fényességet, de felé tartom az arcomat.

Csak beszél és beszél; arról is, hogy szeret, meg arról is, hogy mit csinál délelőttönként a fura szomszéd; és hogy nincs mitől félni, mert mindjárt elmúlik.

Nem fog, nem fog, nem fog!

Megfogja a kezem és megszorítja az ujjaimat: ne pánikolj! Bólogatok, és visszaszorítok.

Hosszú percek után oszladozni kezd a köd, és megint nevetségessé válik. Ez az egész.