• Home
  • /
  • Author: Daremo

Néhány blogos díj

Mostanában, úgy tűnik, ismét felvirágzottak ezek a blogos díjak, a legutóbbi óta három helyről ismét megkaptam őket. Igazából örülök neki, hogy a bloggertársaim kérdései miatt minél több írós témáról firkálhatok röviden, ezért az ilyen típusú díjaknak nagyon örülök. 🙂 Annak pedig pláne, hogy ezáltal közelebb érezhetem magam néhány írópalántához.

Ezúttal én már nem küldeném tovább a díjat, csak a kérdésekre válaszolnék, csupa írással kapcsolatos témában. 🙂

Először is köszönöm szépen Nyírő Szabinának, hogy gondolt rám! Vicces szituáció alakult ki, mikor kiderült, hogy mindketten szerettük volna jelölni a másikat már korábban, de Eszter mindkettőnket „lestoppolt” — aztán végül is megállapítottuk, hogy senki sem tiltja, hogy egy blogger több embertől is megkapja a díjat, ezért utólag egészítettük ki az ajánlásainkat. Szabina, ha mondhatom, már most a kedvenc írónőim közé tartozik. Mindig lenyűgöz, ahogyan varázsolni képes a szavakkal, a leírásai élnek, lüktet bennük az erő, megfest velük egy gyönyörű világot. Kívánom neki, hogy a jövőben még számtalan alkalommal el tudja kápráztatni az olvasóit (köztük engem is)!

1. Mi volt a legelső irodalminak szánt írásod, amire emlékszel, és miről szólt?

Eleinte természetesen nagyon „bele a vakvilágba” írtam, a barátnőimmel ontottuk magunkból a sztoriknak nevezett kis firkálmányainkat, de akkoriban ez még annyira komolytalan próbálkozás volt, hogy nem ezekre mondanám, hogy irodalminak szánt. Később szereztem egy egyszerű, A/5-ös vonalas füzetet, amit kineveztem a verseim és novelláim gyűjtőjének. Igen, verseket is írtam. 🙂 Ez volt az első, amikor előre megfontolt szándékkal, tervekkel a fejemben ültem le alkotni, talán tizenkét-tizenhárom éves lehettem. Valahol még mindig megvan az a füzet, van benne körülbelül egy tucat vers és a végefelé pár rövidebb, esetlen novellácska. Lehet, majd előkapom, és szemezgetek belőle később. 🙂

2. Ki a leglelkesebb olvasód, akitől a legnagyobb inspirációt, támogatást kapod?

Azt hiszem, mostanában Theával beszélgetek legtöbbet az írásról (ő is írópalánta), vele rugdossuk egymás hátsó fertályát, megosztjuk egymással az ötleteket és néha helyre tesszük egymást, ha kell. 😀 Egyébként nálam az írás eléggé magányos munka, én inkább belülről, magamból inspirálódok, támogatást pedig nagyon sokfelől kapok, több amatőr írótól, a páromtól, a családomtól.

3. Van-e olyan író, vagy esetleg bárki más személy, aki kiemelkedően hat/hatott az írásaidra, a rajtuk keresztül megnyilvánuló szemléletedre, értékrendedre?

On Sait már kilőttem az előző kérdőívben, úgyhogy most arról az írónőről mesélek, aki miatt elkezdtem tudatosabban írni. Igen, Rowlingról van szó, a Harry Potter sorozat írójáról, aki nem csak engem indított el ezen az úton. Nekem a Harry Potter volt az első komolyabb olvasmányom, és habár már előtte is írtam néhány mesét, ezt a sorozatot olvasva döbbentem rá, hogy igen, én is ezt akarom csinálni, írni akarok, méghozzá nemcsak olyan tingli-tangli módon, mint addig, hanem regényeket, novellákat, igazi műveket. A mai napig szeretek a „gyökereimhez” visszanyúlni, most is éppen ezt a sorozatot olvasom (most épp angolul), és szeretem, hogy mindig találok benne valami újdonságot. Én is ilyen író szeretnék lenni, olyan, aki minden újraolvasással többet tud nyújtani ugyanazokkal a szavakkal.

4. Papíron vagy számítógépen szeretsz inkább írni?

Jegyzeteket a kis füzetembe írok, de ténylegesen a blogomra vagy a novelláimhoz csakis gépen tudok írni. Szinte mindig magammal hordom a laptopomat, hogy elő tudjam kapni, ha egy hirtelen kipattant ötletszikrát kellene lepötyögni. Amúgy elég „kocka” vagyok, vagyis ezt mondja rólam mindenki, szeretem a gépemmel eltölteni a felesleges időmet.

5. Hol, milyen helyzetben találnak meg általában a történetek, témák?

Félálomban elég sok ötletem születik, és régebben elég sokat ezek közül „elhagytam” úgy, hogy nem jegyeztem fel, gondolván, hogy majd reggel úgyis eszembe jut… 🙂 De mindannyian tudjuk, hogy ennek mi a vége. Újabban előkapom a mobilomat, és pár szóban vagy mondatban lepötyögöm a jegyzetekbe, hogy ne felejtsem el ezeket, ugyanis lassan elmondhatom, hogy a legtöbb jó ötletem elalvás előtt születik. Talán azért, mert mostanában napközben kevés időm van ezzel foglalkozni, eléggé lefoglal az egyetem.

6. Van-e kitűzött célod, elképzelésed, hogy miről, kinek, mit szeretnél életed fő műveként megírni?

Van ám! Bár nem tudom, valaha meg fogom-e írni, de már évek óta hever a gépemen egy szöveges jegyzet, amiben az állatszeretetemet, az állatokhoz fűződő viszonyomat szeretném megjeleníteni, azt, hogy mennyit hozzátehet az élethez egy négylábú ragaszkodása. Még soha egyetlen sort sem írtam meg hozzá, a történet váza is csak nagyon-nagyon homályosan van meg. Nem is szoktam igazából gondolkodni rajta, csak egyszerűen tudom, hogy ha egyszer majd készen állok rá, akkor jönni fog magától, és az lesz életem fő műve.

7. Mi volt a legnagyobb katarzis az életedben, ami a legmeghatározóbb változást előidézte Benned?

Elég fiatal vagyok még, egyelőre úgy érzem, nem történt még velem igazán nagy katarzis, ami döntően meghatározott volna. Voltam tinikoromban hosszasan beteg, ami alapvetően átformálta azt, aki vagyok, de ezt nem tudnám katarzisként jellemezni, egy sokkal lassabb, hömpölygőnek ható folyamat volt, más említésre méltó dolog pedig nem történt még. Apránként minden hat rám és megváltoztat, de a katarzisra még várok.

8. Mit tartasz a legértékesebb ajándéknak magában az ÉLETben?

A saját életemben a páromat tartom a legértékesebb ajándéknak, és általánosságban is szerintem egy fantasztikus dolog, ha megtalálod azt a személyt, akivel olyanok vagytok, mint a zsák meg a foltja, és eljuttok arra a szintre, amikor teljesen természetessé válik felvállalni a legbelsőbb önmagatokat egymás előtt, és tudod, hogy bármikor, bármivel kapcsolatban számíthatsz a másikra, és ugyanezt te is meg tudod adni neki. Nekem az a legszebb érzés, hogy esténként mellette aludhatok el. 🙂

Másodszor pedig Thea Blanchet kérdéseire fogok válaszolni. Mint írtam, Theával rengeteget beszélgetünk az utóbbi időben, és nagyon örülök, hogy megismertem egy olyan írópalántát, akivel nagyon sok témában hasonlóan gondolkodunk, ugyanolyan céltudatosan menetelünk az álmaink felé, és tudjuk egymást támogatni. Thea, remélem, neked is sikerül mihamarabb elérned a céljaidat!

1. Mennyi kutatómunkát szoktál végezni a történeteidhez? Milyen oldalakat használsz ezekhez? Mik azok, amiknek az utánaolvasását alapvetőnek tartod egy történet megkezdése előtt?

Általában eléggé komolyan veszem a kutatómunkát, képes vagyok órákat belefektetni egy-egy rövidebb történetbe is, minden apró információt lenyomozni, akkor is, ha csak említés szintjén jelenik meg valami a szövegben. A legjobb barátom a Google, és abból kiindulva eljutok a net bármelyik szegletébe, de előfordult már az is, hogy könyvtárba mentem, ha a neten nem találtam meg azt, amit kerestem. (Igazából a könyvtárba járásnak sokkal jobb a hangulata, de sajnos nem mindig engedi az időm, többnyire a könyvtár nyitvatartási ideje alatt én iskolában vagyok). Fontosnak tartom, hogy nézzünk utána annak a helyszínnek, ahová a történetet helyezzük, és ne képzeljünk el például egy amerikai kisvárost ugyanúgy, mint egy magyart. A helyszínhez pedig természetesen hozzátartozik a kultúra, az időjárás, a helyrajz, satöbbi.

2. Írtál már át történetet? Kinek a tanácsait követted benne? Utólag hogy látod, mennyire érte meg? Mi volt az, amin a legtöbbet kellett javítanod?

Minden írásomat átnézetem tesztolvasókkal, akik többnyire hozzám hasonlóan kezdőbb-ügyesebb írópalánták, és szoktam javítani a javaslataik alapján. Teljes átírást inkább a saját érzéseim alapján szoktam, legutóbb például az Ami halott, eltűnhet című novellámat írtam vagy háromszor újra, mielőtt egyáltalán megmutattam volna bárkinek is, és utána is elég sokat foltozgattam az egyik olvasóm javaslatainak hatására. Innen is köszönöm, nélküle nem lett volna érthető az a történet. 😀

3. Volt olyan pillanat, amikor megbántad, hogy elkezdtél írni? Mi volt az? Hogyan sikerült túllépned ezen?

Azt nem mondanám, hogy valaha is megbántam volna, az írás mindig is afféle menedéket nyújtott, főleg a nehezebb korszakaimban. Mint már említettem egy korábbi válaszban is, volt egy elég hosszúra nyújtózott betegeskedésem, amikor nem tudtam egyszerűen hozzányúlni a régebbi írásaimhoz, és mintha teljesen kikapcsolt volna az agyamnak ez a része, ötleteim sem voltak, bár nem is erőltettem. 2013-ban alig egy-két novellám született, 2014-ben abszolút nem írtam semmit. Utána jobban lettem. 🙂

4. Humán vagy reál beállítottságú vagy? Szerinted ez hogyan hat a történeteidre?

Szerintem megosztott vagyok ilyen téren. Mindenki csodálkozott, hogy érettségi után nem bölcsésznek mentem, pedig én úgy éreztem, hogy az számomra nem is opció, nem akartam ilyesmivel foglalkozni, így lettem mérnöktanonc — ami meg nyilván nem lehetnék, ha nem vagyok valamilyen szinten reál beállítottságú (vagy legalábbis eléggé meggyűlne a bajom a tanulmányaimmal, de köszönöm szépen, lekopogom, tök jól megy). Én inkább a történetek tervezésében veszem észre azt az aprólékosságot és műgondot, amit az iskolában is hozni kell. 🙂

5. Írd le nálad egy történet születésének folyamatát az ötlettől az egészet lezáró pontig! Hol szoktál leggyakrabban elakadni, miért? Hogyan ösztönzöd magad folytatásra?

Jól feladtad a leckét. 😀 Nálam egy történetnél előfordul az is, hogy hetekig csak érlelődik, ha például nincs időm vagy nem érzem eléggé kiforrottnak az ötletet. Mindent lejegyzetelek, így szerencsére olyan nem fordul elő, hogy valamit elfelejtenék (most már nincs ilyen, inkább így mondom :D), és szerencsére ugyanúgy tudok lelkesedni egy félrerakott történetért, mint amikor kitaláltam. Novellákat általában szeretek ezután egyszerre megírni (meg egy-egy regényfejezetet is), ezután pár napig félre szoktam rakni a szöveget, majd átolvasom, és magam kezdem javítgatni. Ha már én nem találok hibát, vagy épp ellenkezőleg, nem jövök rá, hol sántít a dolog, akkor keresem fel a drága tesztolvasóimat. Az ő véleményükkel, és az általuk felfedezett hibák kijavításával zárul nálam a folyamat.
Hosszabb projekteknél szoktam elakadni, olyankor közbeszól az önbizalomhiányom. Azzal ösztönzöm magam, hogy nem adom fel, hanem újra meg újra nekivágok, egyszer csak sikerül majd. 🙂

6. Szoktál a történeteidben tudatosan szimbólumokat használni? A sorok közt írni, nem kereken kimondani, csak sejtetni valamit? Miért, vagy miért nem használod ezt az eszközt? Ha használod, mondj egy példát is!

Régebben, még tinikoromban sokkal többször használtam szimbólumokat, sokszor a felszínen abszolút nem volt (látszólag) értelme egy novellának, hanem neki kellett állni soronként elemezni, és azt tapasztaltam, hogy ezek az írások minden olvasómnak mást mondtak, de alapvetően többeknek is elnyerték a tetszését. Ilyen írásom pl. a Valamikor, valaki, amit még végzős gimis koromban elemeztünk is magyarórán, az egy kupac szimbólum. Ma már sokkal egyértelműbben fogalmazok, de igyekszem sokszor előre elhinteni bizonyos elemeket, hogy ne derült égből villámcsapásként érjek bizonyos dolgok az olvasóimat, de sokkal kisebb arányban, és talán kevésbé tudatosan, inkább ösztönszerűen.

7. Mi az a történet, amin jelenleg dolgozol? Mi a premisszája (mondanivalója)? Szerinted ez mennyire fog átjönni az olvasónak? Mit teszel azért, hogy sikerüljön?

Egy fantasy történet érlelődik bennem pár hete, amiről még nem tudtam eldönteni, hogy egyetlen, pár oldalas novellába sűrítsem bele, vagy jobban bontsam ki, két-három részbe — valószínűleg eldől, amint írni kezdem, de jelenleg kicsit beszippantott az egyetem sűrűje (tanulás helyett bezzeg most ezt töltögetem 😀 ). Tulajdonképpen a lélektársakról, az eleve elrendeltetésről szól, illetve a végére ennek megkérdőjelezéséről. Ha a végét sikerül olyan drámain ütősre megírnom, mint ahogyan most a fejemben él, akkor azt hiszem, át fog ez jönni az olvasóknak. 🙂

8. Fel tudod idézni, mi ihlette a legújabb történeted, és ez hogyan jelenik meg a műben? És az elsőt? Többre tartod a mostani ihletforrásod? Miért?

Amikor az Érints meg! kötetet olvastam, nagyon megérintett a több életen átívelő lélektársi kapcsolatról szóló novella, már akkor elkezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy egyszer szeretném megírni a saját verziómat is. Utána alig pár héttel, iskolából hazafelé tartva már össze is állt az alapja a történetnek, azóta érlelődik.

A legelső írásaimat még rajongásaim tárgyai ihlették, fanficeket írtam fiúbandákról, könyvekről meg animékről. Nem azt mondom, hogy ezt már nem becsülöm semmire, mert végül is azóta rájöttem, hogy fanficet írni igazán nehéz, ha az ember komolyabban áll hozzá, inkább azt mondom, hogy azóta egy teljesen más irányba indultam el.

9. Van külföldön játszódó történeted? És kitalált világban? Szerinted melyik könnyebb, és miért? És mint olvasó, melyiket szereted jobban?

Igazából újabban egyre több történetet helyezek magyar helyszínre, főleg akkor, ha egy teljesen átlagos történetet írok, ahová nem kell a cicoma. Kitalált világaim is vannak, de akkor teremtek újat, ha annak feltétlenül funkciója van a történetben, nem csak üres díszlet.

Nem tudnám megmondani, hogy melyik könnyebb. Létező helyszínnél azzal van munka, hogy az ember hitelesen adja át a kultúrát, a helyeket, az emberek mentalitását, szokásait, satöbbi, egyszóval élővé tegye a helyet. Kitalált világnál pedig nem szeretek random dolgokat beledobálni a kondérba, hanem mindennek igyekszem megtalálni a helyét az általam alkotott szabályrendszerben, ez pedig igencsak komoly munka. Olvasni nagyon szeretem a kitalált világokat, valamint a külföldön játszódóak közül az egzotikus helyeket.

10. Szereted az ilyen díjakat? 🙂 El szoktad olvasni annak a válaszait, akitől kaptad? Meg szoktad köszönni az illető oldalán/blogján?

Akkor szeretem őket, ha nem semmitmondó kérdésekre kell válaszolgatnom, még jobb, ha a blogom témájába illőekre. Természetesen el szoktam olvasni mások válaszait. Viszont bevallom, nem mindig köszönöm meg az illető blogján, ugyanis legtöbbször ezeket olyan ismerősök küldik, akikkel rendszeresen beszélgetek legalább a Facebookon, és őszintén szólva a Messenger-üzenetet még mindig személyesebbnek érzem, mint a kommentet.

Végül pedig Miklóssy Nikinek szeretném megköszönni, hogy gondolt rám. 🙂 Nikit egy bloggereket tömörítő Facebook-csoportban ismertem meg, és hatalmas örömmel tölt el, hogy azóta már nyomon tudom követni az írói sikereit, igazán megérdemli, mert ő is egy roppant tehetséges és céltudatos írópalánta.

1. Honnan jött az ötlet, hogy blogolni kezdj?

Általános iskola végén, hatodik osztályban (én utána hatosztályos gimibe mentem) lett hatalmas divatja a blogolásnak az iskolámban. Az akkori legjobb barátnőm az iskola népszerűbbjei közé tartozott, míg én nem igazán. Viszont láttam, hogy ez a blogolás jó, meg lehet osztani képeket meg vicces sztorikat, lehet jópofa dolgokat kommentelni, szóval én is kipróbáltam. Nem lett valami nagy sikerem a suliban, de mire átmentem a gimibe, az már feltűnt, hogy itt azért másról is lehet írni, ismeretlenekkel is lehet barátkozni, szóval hetedik osztályban nyitottam az első komolyabb blogomat, amiben tulajdonképpen mindenről írtam, ami csak eszembe jutott. De igen, tény, hogy pusztán a divat miatt kezdtem el annak idején blogolni. 😀

2. Megfogadtál valamit idén januárban? Ha igen, eddig hogy sikerült betartani?

Írással és olvasással kapcsolatos fogadalmaim vannak minden évben. Most egy kicsit a suli és egyéb magánéleti elfoglaltságok miatt eléggé megakadtam, nincs időm nagyon novellázni, és a blogomhoz is csak heti egyszer tudok leülni, de ettől függetlenül úgy érzem, hogy a lehetőségekhez képest jól helytállok.

3. Van kedvenc posztod a saját blogodról? Melyik és miért?

Azt hiszem, hogy a 10 érv a neved felvállalása mellett a kedvencem. Amikor azt írtam, akkor már egy kis ideje elkezdtem elmondani az embereknek, hogy írok, és hogy hol találhatják meg a novelláimat. Úgy érzem, hogy ezzel egy hatalmas kő esett le a mellkasomról, mert nagyon belefáradtam már abba, hogy szégyenlősen titkoljam azt, ami ennyire fontos az életemben. Rájöttem, hogy ha nem vállalom fel büszkén, akkor sosem fogok előre lépni, és ennek a felismerésnek a kifejezése lett az a poszt.

4. Legnagyobb célod jelenleg?

Túlélni ezt az egyetemi félévet, ez ér?

5. Hogy egyezteted össze az iskolát/munkát a blogolással?

Nagyon nehezen. Ebben a félévben rengeteg a beadandóm, ráadásul hétfőtől csütörtökig kora reggeltől estig nem vagyok emiatt otthon, hétvégén pedig nagyon sokat tanulok. Még mindig a suli az első, úgyhogy az írás még hét hétig eléggé háttérbe fog szorulni, de tudom, hogy megéri.

6. Ki a legnagyobb támogatód? Szánj neki egy bekezdést 😀

Most már egész biztosan el fog szállni magától, de megint a páromat kell elővennem. Ő nem egy olvasós alkat, ennek ellenére látom rajta, hogy komolyan becsüli és támogatja a hobbimat, és emiatt ez főleg nagyon sokat jelent nekem.

7. Van valami blogoláshoz köthető szokásod?

Egy Excel-táblázatban jegyzem, hogy mikor mennyit írok, hónapokra lebontva, 2015-ig visszamenőleg.

8. Mi a kedvenc dalod?

Egészen beleszerelmesedtem ebbe:

Ezzel pedig végeztem egy időre a kihívásokkal. A következő hetekre már nagyon sok blogbejegyzést beütemeztem, és most kicsit spoilerezek: lesz megint írós kérdőív, amit továbbvihettek, lesz szó a cyberbullyingről, új írós alkalmazásokról, a novellaírásról, és természetesen előbb-utóbb érkezik a bejegyzésben emlegetett fantasy történet is. Szerencsére hosszúhétvége következik, rá fogok érni. 🙂

Még egyszer köszönöm szépen a kérdéseket a bloggerináknak, és további sikereket kívánok mindannyiuknak az írói pályájuk során! 🙂

#ezvagyokén kihívás Bogie-tól

Bogie blogjáról indult útnak ez a kihívás, amit már a hétvégén is futólag említettem (igen, kicsit késett a másnapra beharangozott bejegyzés, de nem maradok tovább adós vele). Megfogadtam, hogy idén megpróbálom némileg személyesebbé tenni a blogot, többet írni magamról és arról, aki én vagyok — ennek az egyik állomása lesz most ez a kérdőív.

A szabályok:

1. Kihívtak? Fogadd el — vagy ne, rajtad áll — és szánj egy bejegyzést a kérdések megválaszolására.
2. Hívj ki Te is néhány további bloggert, akiknek kíváncsi vagy a válaszaikra. Annyi jelölted lehet, amennyit akarsz.
3. Másold be a szabályokat (a kérdésekkel együtt), hogy kihívottjaid tudják, mi a dolguk. Bejegyzésedben ne felejtsd el megemlíteni a bloggert, aki Téged hívott ki.

Én inkább külön szedtem a kérdéseket, hogy az eleje ne nyúljon indokolatlanul hosszúra, de a végén odateszem majd őket a válaszaim nélkül is, hogy a kihívottjaimnak könnyebb legyen átmásolni őket.

A kérdések pedig:

1. Ki vagy Te?

Maximalista, a hosszú út legelején döcögő írópalánta, másodállásban mérnöktanonc (na jó, inkább az írás a másodállás). 21 éves vagyok, lehetetlenül állatbolond és természetesen könyvmoly.

2. Mi az álmod?

Írni, írni, mindig csak írni — egyszer saját regénnyel megjelenni.
Diplomás építőmérnökké válni.
Kiköltözni a Duna partjára egy faházba.

3. Mi a kedvenc emléked?

Talán az, amikor először jelent meg novellám antológiában. Ezt megtudni felért egy csodával. 🙂

4. Mi jelenti számodra a boldogságot?

Az az állapot, amikor minden sikerült, mindent elintéztem, megcsináltam, nem kell idegeskedni, és úgy fekszem le aludni, hogy nem kell kora reggelre ébresztőt beállítanom, és mellettem szuszog a párom.

5. Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy szépség?

Egy szép borítójú, megfelelően rendszerezett jegyzetfüzet.

Ha már itt tartunk, megmutatom a saját jegyzetfüzetemet, meg a(z azóta már betelt) Tartalomjegyzéket. 😀 Egyébként a saját jegyzetfüzetemet még mindig nem találom megfelelően rendezettnek, de sajnos bele kell törődnöm, hogy a kézírásom alapvetően nem az, így nehéz a füzetet tökéletessé tennem. Épp ezért teleírt oldalakat egyelőre nem is mutatok.

6. Szerinted hogyan írnának körül Téged a környezetedben élők? Mennyire egyezik ez az első kérdésre adott válaszoddal?

Ha a csoporttársaimat megkérdezem, akkor ők azt mondják, hogy rajtam mindig van valami fekete, és mindig magammal hordom a laptopomat.

Viccet félretéve: nem nagyon szeretem kimutatni, de ha valaki kicsit jobban ismer, akkor tudja, hogy kicsit kevés az önbizalmam, végtelenül lelkiismeretesen végzem a dolgomat, és ráadásnak elég szétszórt vagyok. A könyvmolyságot és az állatbolondságot mindenki rögtön látja rajtam, ez nem kérdés. 😀

7. Mi a legnagyobb félelmed?

Elrontani valamit. Bármit.

8. Hogyan látod magad 1 év múlva?

Még mindig egyetemista leszek, és ha rajtam múlik, akkor még mindig blogolni fogok itt, és remélhetőleg sokkal több írásom és cikkem fog addigra felkerülni a blogra. Valamint a második pontra írt válaszaim közül az egyik már teljesülni fog addigra, ha minden igaz. 😀

9. Mi volt a legnagyobb őrültség, amit valaha csináltál?

Túl introvertált és gátlásos ember vagyok ahhoz, hogy említésre méltó őrültségeket csináljak.

10. Ki vagy mi az első számú motivációd?

Általában belülről jön a motiváció, magam miatt akarok előre haladni.

11. Mit csinálsz, ha valaki elkezdi igazságtalanul kritizálni egy barátodat, de nem tudja, hogy közel áll hozzád?

Az attól függ, ki kritizál. Ha vizsgán ülnék, és éppen a tanár a kettesemről döntene, akkor felőlem mondhatna bárkiről bármit, nem állnék le vitatkozni vele. 😀

Viccet megint félretéve, nem szeretem az igazságtalanságot, ki szoktam állni ellene.

12. 5 év múlva emlékezni fogsz arra, mit csináltál tegnap?

Kevés jelentős dolgot csináltam tegnap, de van köztük olyan, aminél remélem, hogy utólag nem válik jelentőssé.

+1. Fejezd be a mondatot: Arra vágyom, hogy…

…végtelen sok időm legyen.

 

Ezek voltak a válaszaim. Ma ismét továbbküldöm őket, és nem lesz nagy meglepetés, hogy kiknek, hiszen a listám megegyezik a múltkorival, ezért nem is fűznék hozzá semmit sem a nevekhez:

Eszter
Thea Blanchet
Miklóssy Niki

És hogy a kérdéseket könnyebb legyen kimásolni:

1. Ki vagy Te?
2. Mi az álmod?
3. Mi a kedvenc emléked?
4. Mi jelenti számodra a boldogságot?
5. Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy szépség?
6. Szerinted hogyan írnának körül Téged a környezetedben élők? Mennyire egyezik ez az első kérdésre adott válaszoddal?
7. Mi a legnagyobb félelmed?
8. Hogyan látod magad 1 év múlva?
9. Mi volt a legnagyobb őrültség, amit valaha csináltál?
10. Ki vagy mi az első számú motivációd?
11. Mit csinálsz, ha valaki elkezdi igazságtalanul kritizálni egy barátodat, de nem tudja, hogy közel áll hozzád?
12. 5 év múlva emlékezni fogsz arra, mit csináltál tegnap?
+1. Fejezd be a mondatot: Arra vágyom, hogy…

Ma is fenntartom, hogy ha valakinek elnyerte a tetszését a kihívás, akkor nyugodtan töltsétek ki, és hivatkozzatok rám kihívóként. 🙂

Tea Díj TEsztertől

A hétvége folyamán két blogos díjat is kaptam, ma az egyiket fogom feltenni, holnap a másikat.

Kezdjük is a korábbival: TEsztertől a Tea Díjat kaptam, amit itt is nagyon köszönök! 🙂 Esztert még egy írós csoportban ismertem meg a Facebookon (ha az emlékeim nem csalnak), és tavaly nyáron az Aranymosás pikniken élőben is találkoztunk (és remélem, idén erre megint sor kerül valahol). Eszter maga is írópalánta, így a kérdései is ehhez kapcsolódnak. Lássuk!

A díj szabályai:

1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.

2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illessz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.

3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.

4. Írj újabb 8 kérdést, amiket a te jelöltjeid fognak megválaszolni.

5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.

+1 Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

Akkor az idézet:

„– Ennyi év után is?
– Örökké.”

Egyrészt mindenképp Harry Potter-idézetet szerettem volna (éppen most olvasom újra a részeket), másrészt úgy érzem, rám is teljesen igaz, hogy semmit sem tudok könnyen elengedni, amit/akit megszeretek, ahhoz évekkel később is jó érzésekkel, nosztalgikusan térek vissza, a személyeket pedig értelemszerűen nem is tudom elengedni az életemből.

Íme Eszter kérdései, és az én válaszaim:

1. Van kedvenc íród? Ha igen, ki az, és miért pont ő?
Szemfülesek, régebbi olvasók, ismerősök szerintem már unják, de muszáj itt is kifejtenem, miért vagyok oda On Sai műveiért és írói pályájáért.

Azt hiszem, rajtam látszik, hogy igyekszem tudatosan fejlődni (amatőr) íróként, próbálok írástechnikai anyagokhoz hozzájutni, minél többféle írói módszert, praktikát kipróbálni, bétázok és bétáztatok, és a véleményeimet/tapasztalataimat összegezve megosztom itt (szerintem ez utóbbi is hasznos). Vallom, hogy az íráshoz a tehetség maximum egy alap, de nem visz el önmagában a sikerig, és hosszas út fog engem is elvezetni ahhoz, hogy egyszer saját kiadott könyve(i)m legyen(ek), ehhez még rengeteg technikáját kell megtanulnom az írásnak.

On Sai munkásságában pontosan azt látom, amit én is el akarok érni: laza profizmussal, szinte játszva dobálja egymás után a szavakat, már annyira beépült az eszköztárába a tudás, amit én gyűjtögetek, hogy tudom, hogy ha egy könyvön az ő nevét látom, akkor az garancia a sikerre. Mert ő nemcsak próbál jól írni, és véletlenül sikerül neki, hanem pontosan tudja, hogy hogyan kell ezt csinálni. Alig párszor beszélgettem eddig vele, meg a neten is mindig megnézek és elolvasok mindent, ahol ő nyilatkozik, és nem túlzok, hogy mindig találok valami olyat, amit elraktározhatok a saját kis írói utam részeként. Íróként ő a példaképem, mondhatjuk így is.

2. Mi motivál az írásra?
Az, hogy azt a rengeteg világot és karaktert élővé tegyem, ami a fejemben születik. Mert amíg csak összeszedetlen, rendszerezetlen gondolatokként léteznek, addig nem elég valóságosak, de papíron (vagyis laptopon) és az olvasóban már valóságossá válnak. Előtte meg csak lüktetnek a fejemben, és kiabálnak a szabadulásért, szóval azt hiszem, az író, mint állatfaj, egyfajta pszichiátriai kezelést igénylő lény. 😀

3. Mi az eddigi legnagyobb írói sikered?
Nincsenek még nagy sikereim, de igyekszem őket gyűjteni. Eddig három novellám jelent meg nyomtatásban (Ott állt Anya, Visszahúz és Vigyázzunk rá), de szeretnék természetesen nagyobb babérokra törni a jövőben.

4. Melyik volt az a könyv, amely elindított az olvasás/könyvmolyság útján?
Elég hamar elkezdtem olvasni, már oviban is faltam a mesekönyvet, de az első nagy mérföldkő a Harry Potter-sorozat volt. Imádtam, folyamatosan azt olvastam, régebben évente újraolvastam az egész sorozatot. Az első regénykezdeményem is egy HP fanfiction volt (csak sosem fejeztem be; meg amúgy korábban is írtam részekre bontott firkálmányokat, de az volt az első alkalom, hogy úgy ültem le a géphez, hogy tudtam, hogy na én most regényt írok, és akkor írtam le életemben először az „1. fejezet” kifejezést).

5. Melyik írásodra vagy a legbüszkébb? Miért?
Talán az Ott állt Anya címűre. Nagyon sok kutatómunkát végeztem, hogy hitelesen tudjam ábrázolni az egyik szereplőt (nem, nem spoilerezem el), és vallom is, hogy a művészetnek igenis foglalkoznia kell a való élet viszontagságaival, a betegségekkel, a szenvedéssel, a fájdalommal, mert ez is az életünk része.

6. Kerültél már írói válságba? Ha igen, hogyan kecmeregtél ki belőle?
15-17 éves koromban egyáltalán nem írtam, vagy csak nagyon elvétve. Az egy nehéz korszaka volt az életemnek, amibe egyszerűen nem fért bele az alkotás. Utána, ahogy rendeződtek a dolgaim, az írás is visszatért az életembe. Talán ez volt az egyetlen komolyabb írói válságom, amúgy maximum olyan szokott előfordulni, hogy ha túl sok a tennivalóm, akkor pár hétig kevesebbet írok, mert elfáradok.

7. Próbálkoztál már a társírással? Mi a véleményed róla?
Nem szeretem. Tudom, hogy vannak, akik meg igen, szóval bocsássatok meg a véleményemért. 🙂 Valószínűleg ez abból adódik, hogy egyrészt nekem az összes ilyen kísérletem kudarcba fulladt, másrészt ilyen dolgokban nem vagyok csapatjátékos, szeretem, ha az írós dolgaimban minden úgy történik, ahogyan azt én eltervezem (mániákus vázlatíró, tervezgető is vagyok amúgy). Utoljára szerintem nyolcadikban-kilencedikben írtam közösen, az akkori legjobb barátnőmmel elkezdtünk egy fantasyt, mindketten más nézőpontot vittünk, de a főbb pontjait előre megbeszéltük a történetnek. Néhány fejezet után én dobtam be a törülközőt, egyszerűen nem éreztem jól magam ilyen szerepben.

8. Mit szólnál, ha megfilmesítenék egy regényed/novelládat? Örülnél neki, vagy visszautasítanád? Miért?
Biztosan megtisztelőnek érezném, de kicsit szkeptikusan is állnék hozzá, elvégre a feldolgozás mások szemében az én művemet is minősítheti (és most visszakanyarodtunk ahhoz, hogy intorvertált egyedül dolgozó vagyok…). Biztosan minden munkafolyamatot ellenőrizni akarnék, és ami nem tetszik, abba beleszólnék, szóval utálna engem a rendező.

És íme az én kérdéseim:

1. Ki a kedvenc saját karaktered? Mutasd őt be!
2. Mikor tudatosult benned, hogy az írás számodra több, mint unaloműző hobbi?
3. Milyen író vagy: az, aki szorgosan megtervezi az alkotásait, vagy vázlat nélkül veted bele magad az írásba?
4. Szoktál lapra/füzetbe (azaz kézzel) írni?
5. Van különleges vagy vicces írói szokásod?
6. Melyik az a műfaj és zsáner, amelyek a legtávolabb állnak tőled (íróként és olvasóként is, akár külön-külön)?
7. Hogyan egyezteted össze a mindennapi teendőidet az írással?
8. Hogy állsz a mindennapos írással? Fontosnak tartod, te magad is írsz mindig, vagy csak alkalmakként, ha elkap az ihlet?

A kihívottjaim/díjazottjaim pedig:

Először is örülnék, ha Eszter is válaszolna az én kérdéseimre. Nem azt mondom, hogy megint keressen bloggereket, akiknek továbbküldi, de ha nem bánja, a válaszaira én kíváncsi lennék. 😀

Másodszor Thea Blanchet, hogy ösztönözzem ezzel is a blogja felélesztését. 😀

Harmadszor pedig Miklóssy Nikinek küldeném, akinek még csak nem rég óta ismerem a blogját, de egy nagyon tehetséges, fiatal írónőt ismerhettem meg a személyében. 🙂

Utólag pedig rájöttem, hogy Nyírő Szabinát sem szeretném kihagyni a listából, így megkérem, hogy ő is válaszoljon a kérdéseimre. 🙂

 

Ezen kívül felajánlom a lehetőséget minden írópalántának, akiknek esetleg megtetszettek a kérdéseim, hogy töltse ki nyugodtan ezt a kis kérdőívet, és jelöljön meg engem, mint akitől a díjat kapta. 🙂 Szeretnék most is új írópalántákat, bloggereket megismerni, itt az alkalom! Ha válaszolgattok a kérdésekre, akkor természetesen a ti blogjaitokat is beveszem a díjazottjaim listájába. 🙂

Miért ne egyenesen a blogod szerkesztőjébe írj?

Ma egy olyan jelenséget szeretnék bemutatni, ami miatt minden alkalommal fáj a szívem, ha megjelenik. Ez pedig nem más, mint amikor amatőr írók vagy bloggerek úgy írják a történeteiket vagy bejegyzéseiket, hogy egyenesen a blogjuk szövegszerkesztőjébe írnak, tehát sehol sem mentik el a műveiket. Újabban még divat lett telefonon pötyögni, például a már sokszor említett Wattpad nevű oldalnak van mobil alkalmazása is, amin keresztül az ember könnyedén feltöltheti az új történeteit, és azokban a csoportokban, amikben tag vagyok, látom, hogy sokan szívesen élnek ezzel a lehetőséggel.

Hogy miért baj ez?

Röviden: mert bármikor bármi tönkremehet. Például a Wattpad rendszerét elég gyakran jellemzi a rövidebb (pár órától pár napig terjedő) leállás, amikor a fejlesztők továbbépítgetik az oldalt — ilyenkor pedig a magyar Wattpad-csoportokban elszabadul a pokol, és pár óra alatt legalább 50 olyan bejegyzés születik, amikben az írók kétségbeesésüket fejezik ki eltűnt történeteik iránt. Mert máshol már nincsenek meg, és értelemszerűen ilyenkor megijednek, hogy ha ne adj’ isten a Wattpadnek befellegzene, akkor minden írásuk azzal együtt köddé válna.

Egy másik példa: a régebben elég népszerű Anime-Fanfiction Style nevű oldal, amire amatőr írók tölthették fel fanfiction és saját világú írásaikat, egy ideje meghalt, és hosszas huzavona után derült csak ki, hogy bizony az összes feltöltött történet és a rájuk érkezett megszámlálhatatlanul sok komment eltűnt, köddé vált, nincsenek róla biztonsági mentések. Ekkor jött elő itt is, hogy bizony sokaknak csak ott voltak feltöltve a történeteik, már a saját számítógépükön sincs meg, és már nem is reménykedhetnek benne, hogy valaha még megszerezhetik őket, hacsak valamelyik másik tag korábban le nem mentette ezeket a saját gépére (hogy erről én mit gondolok, azt majd egy másik bejegyzésben kifejtem).

Azt sem tudnám már megszámolni, hányszor láttam az évek alatt olyan elkeseredett kérdéseket a neten, hogy vajon vissza lehet-e még szerezni az elmentetlen szöveget, amit a blog (egyszerűség kedvéért ezentúl minden csak blog) szerkesztőjébe írtunk, ha egyszer véletlenül elkattintottunk onnan. Ha írás közben elment a net? Ha elfelejtettünk az ablak kiikszelése előtt menteni?

A megoldás elég egyszerű: ne írj közvetlenül a blogodra vagy más oldal szövegszerkesztőjébe!

Ja, és még mielőtt belelendülünk: ne értsen félre senki, ez nem beszólás, leszólás akar lenni azoknak, akik eddig igenis a blogjukba pötyögték a történetük új fejezeteit; nem szónokolás a magas lóról, hogy hogyan kötelező írni, és természetesen felőlem továbbra is mindenki oda írja a műveit, ahová akarja. Csak én szóltam, ennyi.

Oké, ne oda írj, de akkor hova?

Tényleg nem akarok fellengzősnek hangzani, ezért gondoltam, végigvezetem, hogy én hogyan védtem eddig az írásaimat, egészen kis általános iskolás koromtól kezdve. Természetesen most sem állítom, hogy a végére kialakult módszerem a tökéletes, az abszolút legjobb, de a tény, az tény: mégpedig az, hogy nekem már évek óta nem veszett el semmim, és nincsenek is álmatlan éjszakáim, amikor a plafont bámulva aggodalmaskodom azon, hogy vajon másnap is meglesznek-e a firkálmányaim.

Legelőször is: ha tényleg azt akarod, hogy semmid se vesszen el, írj lapra. 😀 Ismerek olyan írópalántát, aki mind a mai napig füzetekbe körmöli a történeteinek első verzióit, és csak ezután viszi fel őket a gépre, és az tény, hogy ő aztán még semmit sem veszített el (bár az is tagadhatatlan, hogy a füzet elveszhet, illetve a begépelt verzió attól még köddé válhat, és tegye fel a kezét, akinek lenne kedve mondjuk egy komplett regényt ismét bemásolni, és esetleg újra kijavítani a hibáit…), viszont a módszer még mindig nem tökéletes.

Legtöbben ma már egyenesen a gépünkre írunk, hiszen így a legkönnyebb eljuttatni a műveinket másokhoz, akár véleménykérésre, akár blogon való publikációra, és azt se felejtsük el, hogy egy kiadóhoz sem küldhetjük el a kézírásos kéziratunkat (akkor sem, ha a szóból pont erre lehetne következtetni), és ha egy kiadó éppenséggel nyomtatott verzióban kéri be az alkotásokat, akkor is előbb-utóbb szükség lesz a digitális változatra.

Szóval eleinte én is papírra, füzetekbe írogattam a kis történeteimet, meséimet, bár ennek a legfőbb oka az volt, hogy nem szerettem a közös családi gépen, a nappali közepén írogatni. A helyzet akkor változott meg, mikor megkaptam az első saját számítógépemet, onnantól kezdve nem írtam többé lapra (csak jegyzeteket, vázlatokat). Rövid idő alatt jutottam el arra a felismerésre, hogy azért az a számítógép sem marad meg örökké, sosem lehet tudni, mikor szedek össze véletlenül egy vírust, ami miatt körömrágva állhatok majd a szaki előtt, hogy vissza tudja-e varázsolni a rengeteg tartalmat a gépemről (volt rá példa), tehát tovább kellett fejlesztenem a módszeremet. Ekkor lépett színre az én szeretett kis szürke pendrive-om, aminek (magamat ismerve) még saját neve is volt, és csak az írásaimat tároltam rajta. Merthogy egy pendrive jó: ha nincs bedugva a gépbe, nem szedhet össze vírust, és az is előnyös, hogy bármikor vihetem gépről-gépre a fájljaimat. Azt hittem naivan, hogy megtaláltam a világ legzseniálisabb megoldását a problémámra.

Egészen addig, míg egy szép napon, mikor a munkám befejeztével ki akartam húzni a pendrive-ot a gépemből, az a kezemben maradt. Mármint az egyik fele. A másik fele, amit körülbelül 3 milliméteren tartott össze valami, még mindig a gépbe bedugva, szinte szétesve várta a sorsát.

Én hülye, ezután beszereztem egy másik pendrive-ot, ami szintén az írásaim tárolására szolgált, szintén szürkét, de ennek ezúttal mosolygós kiscica-formája volt (a macskák a gyengéim). Nem túlzok, hogy körülbelül egy hónapja volt szolgálatban szegény, és én tényleg úgy bántam vele, mint a hímestojással, nehogy ez is darabjaira essen (morbid lett volna egy kiscicánál). Nem is ez lett a baj, hanem egyszer csak, egyik napról a másikra, a gépem nem ismerte fel. Azaz én hiába csatlakoztattam, mintha ott sem lett volna. Természetesen az írásaimat ezúttal is csak és kizárólag ezen a pendrive-on tároltam. Mázlim volt, mert nagyjából a századik próbálkozásnál hirtelen megint érzékelte a pendrive-ot a gép, és gyorsan lementettem róla mindent. Utána soha többet nem voltam képes csatlakoztatni, a cicából polcdísz lett.

Szóval ezért mondom azt mindig, hogy egy pendrive-ra, külső winchesterre nem elég rábízni a művészetünk darabjait. Nekem kétszer épphogy, de mázlim lett, viszont hallottam már olyan történeteket, amik nem így végződtek.

Ami nekem ezután bejött, az a felhő, azaz egy olyan internetes, ingyenes tárhely, ami elmenti a fájljaidat, és ha úgy gondolod, egy másik eszközről is elérheted a tartalmaidat. A legjobb, ha ez automatikusan történik meg, azaz nem szükséges észben tartanod, hogy írás után feltöltsd a frissített dokumentumodat a netre, és esetleg még arra is képes, hogy írás közben is elmentse néha a munkádat. Én évek óta a Tresorit nevű programot használom erre, ami igazából a dokumentumaim mellett képeket és iskolai beadandókat, fájlokat is ment nekem teljesen automatikusan, és mindent elérhetek több gépről. Az egyetlen hátránya, hogy a tárhelyem nem végtelen, és a fájlok eléréséhez szükségem van arra, hogy az adott gépen telepítve legyen a Tresorit, viszont mivel van Androidos verziója is, ezért a mobilomon is elérhetem az írásaimon túl például a beadandóimat és a jegyzeteimet is. Nekem eddig ez a program vált be legjobban, de nyilván ez nem jelenti azt, hogy ennél nincs jobb vagy hogy én sosem fogok váltani, de egyelőre kielégíti az igényeimet.

Többektől hallottam még, hogy a Google Docsot használják írásra, mert van egy olyan előnyös tulajdonsága, hogy automatikusan menti a dokumentum változásait, és nem kell hozzá külön programot feltelepíteni, bármelyik gépről elérhető a böngészőből, valamint másokkal is könnyen, gyorsan megosztható. Azt hiszem, ha nem élvezném ennyire, hogy a Scrivenerbe írok, akkor én is a Google Docsot használnám. Erről az oldalról majd a későbbiekben szeretnék még bővebben, külön bejegyzésben is írni.

Na és a mobil?

Őszintén szólva én a saját mobilomban sem bízom, soha nem bíztam annyira egyikben sem, hogy mondjuk fontos jegyzeteket tartsak hosszú távon rajtuk. Nekem sosem volt szerencsém az okostelefonokkal, bár mindig igyekszem jobb fajtát beszerezni, de nálam alig pár évig szokták húzni. A legutóbbi telefonom egy idő után felvette azt a kedves szokását, hogy kikapcsolás után mindig véletlenszerűen letörölt magának egy applikációt — és mivel akkoriban éppen érettségi időszak volt, minden egyes nap kikapcsoltan le kellett tennem a telefonomat a tanári asztalra. Több tekintetben is lutrisak voltak azok a napok, hát mi lett volna, ha éppen a jegyzetelő alkalmazásom veszik el?

A telefonokkal amúgy is bármi történhet, ha leejted, széttörhet, ha vízbe ejted, tönkremehet, és néhány példány hajlamos mindenféle látszólagos ok nélkül beadni a kulcsot. Számomra éppen ezért az okostelefon, mint írói eszköz nem játszik komolyan, néhány naponta az arra írt jegyzeteket mindig átviszem gépre vagy rendes füzetbe. Meg amúgy is, ember legyen a talpán, aki képes akár egy teljes regényt lepötyögni azokon a pici gombokon…

A konklúzió

Miért kockáztatnád meg, hogy eltűnjenek a munkáid? Kicsit gonoszan hangzik, de ha nem tettél semmit annak érdekében, hogy ne vesszenek el az írásaid, akkor sajnos ne csodálkozz… Viszont ezt a bejegyzést tényleg azért írtam, hogy segítségül szolgáljon azoknak is, akik esetleg ebbe még nem gondoltak bele, vagy már történt velük hasonló tragédia, de nem tudják, hogyan tegyék teljesen védetté az írásaikat.
Legtöbbünknek az írás nem szimpla unaloműző időtöltés, éppen ezért én úgy vélem, hogy megérdemlik az alkotásaink, hogy a lehető legbiztonságosabb helyen tároljuk őket. Még akkor is, ha néhány év után már vihogógörcsöt kapunk, ha a kezdeti próbálkozásainkat olvassuk vissza, szerintem igenis jó érzés tudni, hogy még minden megvan, és legalább látjuk elejétől a folyamatot, hogy hogyan értünk el az írásainkkal oda, ahol ma tartunk. Az a rengeteg befektetett munka, amit a kezdeti írásainkba öltünk bele, igenis jelentősen hozzájárul ahhoz, ahogyan a jelenben írunk, tehát igenis megéri őket nagy becsben tartani, vigyázni rájuk; a mostani műveinknél pedig egyértelmű, miért nem szeretnénk elveszíteni őket.

 

Ti hogyan tároljátok az írásaitokat, beadandóitokat, egyéb jellegű munkáitokat a gépeteken? Előfordult már, hogy elveszett valami? Úgy érzitek, hogy mindent megtettetek annak érdekében, hogy ezt elkerüljétek?

Ami halott, eltűnhet

Messzi harang kongása vegyült a külváros éjszakai csendjébe. A fiú, a megboldogult Kovács gyerek szelleme régóta hallgatta a feszülő némaságot. Szótlanul nézte, ahogyan egy gebe kutya fellöki a lakóház bejárata mellé támasztott konténert, és éhesen beletúr a szemétbe. Az eb percekig kotorászott, majd elrágcsált valami maradékot, aztán a hideg elől bevackolta magát a felborított szemetes mélyére. Hűvös szelek sisteregve hozták a távoli utcák fegyverropogásait, de ebben a tömbben egyelőre csend honolt. Súlyos, ragacsos csend.

A Kovács fiú a harmadik emeleti ablak felé fordult. Odabent, ahol annak idején a családjával élt, még mindig pislákolt egy gyertya halovány fénye. A fiú tudta, hogy az apja megtiltaná, hogy ebben a vészterhes időben éjjel is világítsanak, de hiába: apa már vagy fél éve eltűnt a fronton. A Kovácsné meg a kislány még lefekvés előtt imádkozni szoktak, hogy apa épségben megkerüljön, de a fiú már tudta, hogy hiába. Az apja is meghalt, találkoztak odaát. A fiú nem is ezért tért vissza. Húga miatt jött, akivel egyszerre fogantak, és már túl régóta álltak a világ két külön pólusán. Annyira rég, hogy a lelkük közti kötelék már egyre erősebben húzta őket egymáshoz.

A fény pislákolni kezdett, majd az ablak sötétségbe borult. A fiú néhány pillanatig figyelte a csendet, megbizonyosodott róla, hogy a testvére még nem hunyt el. A gyenge holdfényben a saját kezét nézte: a halálakor elkékült körme mintha egyre halványodna. Talán csak képzelte, de a bőre is kezdett áttetszővé válni. Sietnie kellett, különben ő örökre eltűnik, ha a húga életben marad.

Határozott léptekkel a lakóház bejáratához tartott. A megbúvó kutya visszhangzó csaholása dörgött rá a szemetesből, de az állat nem támadt rá. Megriadt az ismeretlen látogatótól. A néhai Kovács fiú előtt kinyílt, majd mögötte becsukódott a kulcsra zárt bejárati ajtó. Ahogy a gyerek elindult felfelé a lépcsőn a harmadikra, egyre csak azon gondolkodott, mennyi minden megváltozott idebent, mióta ő meghalt. A lakásokból ásító, idegőrlő csend volt a legfeltűnőbb. Például az a kedves bácsi az első emeletről, aki mindig cukrot adott a ház előtti téren bolondozó kölyköknek, már nem lakott az épületben. Ő két héttel a háború kitörése előtt hunyt el, álmában. Aztán hiányzott még a másodikról az az egyedülálló nő is, aki állandóan helyre teremtette a zajosan játszó gyerekeket az utcán. Ő még élt valahol, azt beszélik, meglépett a szeretőjével a behívó elől.

Ott nyílt az ő ajtajuk, a harmadikon. Fehér, repedezett, a zsanérjain meglógó faajtó volt egykor cikornyás aranybetűkkel, amik már koptak, mióta apa elment. Csak ovác maradt belőlük, az is fénytelenül.

A fiú nesztelenül átlépett a küszöbön, az ajtó ezúttal is bezárult mögötte. Ketten éltek már csak a házban: a kis, beteges Kovács lány, akinek a lelkét erővel húzta a túlvilág, meg az özvegy, és mindketten aludtak épp. A fiú nem várhatott tovább — ha nincsenek együtt, ő és a lány, akivel egyszerre nőttek anyjuk méhében, a fiú elhalványul.

És ha túlságosan is elhalványul…

Megrázta a fejét, nem akart erre gondolni. Mélyet próbált sóhajtani, de a még életében megdagadt nyaka nem engedte. Krákogott, mint aznap éjjel, mikor megfulladt a betegágyon, és ez eszébe juttatta, hogy ő már nem szokott lélegezni. A halottaknak erre nincs szükségük. Már nem érezte a padlóból felszálló por állott szagát, mint régen, míg emlékezetből végighaladt a sötét folyosón, és befordult balra a konyhába, ahonnét az utcáról a fényt látta.

Ott voltak mindketten.

Először a húgát pillantotta meg. A lány a padlón, hevenyészve összedobált párnákon és paplanokon feküdt, szinte mozdulatlanul. A fiú sokáig figyelte őt a félhomályban, mire észrevette az enyhén fel-le mozgó mellkasát a takaró alatt. Aludt. Homlokán hideg verejték gyöngyözött, és a nyaka… A nyaka ugyanúgy kezdett megdagadni, mint a fiúé, mikor még életében megbetegedett.

A kis Kovács elfordította tekintetét. Anyja egy szék támlájára rogyva elszenderedett, kezében a ronggyal, amivel a lánya arcát törölgette. Nem is baj, hogy elaludt. Akkor legalább nem látja, ahogyan a lánya is elmegy. A fiú arra gondolt, éppen elég lehetett ott lenni, mikor ő megfulladt, nem kell még egyszer végignéznie. Csak remélte, hogy anya valamiképp megérti, hogy nem volt más választása: muszáj volt magával vinnie húgát, ha nem akarta, hogy ő maga végképp elhalványuljon.

A lányhoz lépett, mikor anya, mintha megérezte volna, hogy valami készülődik, magához tért. Keresztülnézett a konyha közepén álló, valamikori fián, akin nem fogott az idő, és a mosogatóhoz lépdelt, kicsavarta a rongyot. Az asztalon meggyújtott egy újabb gyertyát, aztán leguggolt, és lefelé görbülő szájjal gyengéden törölgetni kezdte a didergő lány arcát. Halkan motyogott magában, és a fiúnak közelebb kellett lépnie, hogy hallja a szavait. Riadtan arra gondolt, talán azért kezd megsüketülni, mert bármelyik pillanatban eltűnhet, ha nem viszi végre magával a húgát. Aztán meghallotta, hogy anya róla beszél. Halkan búgó hangon szólt eszméletlen lányához.

— Nem akarom, hogy a testvéred után menj…

A kis Kovács fiú megrettent. Anya talán tudta, hogy ő is ott van? Akkor miért nem hozzá beszélt?

Kiabált. Törékeny, sipákoló lélek-hangján üvöltött, de az előtte térdeplő nő mintha meg sem hallotta volna. Toporzékolt, talpa alatt élesen csattogott a csempe, de ezt csak ő hallotta, és ettől egészen elevennek érezte magát, majdnem annyira, mint a halála előtti utolsó éjjelen, mikor ébren tartotta őt a folyamatos köhögés. Odakintről a kóbor kutya riasztó csaholása is felhallatszott, a zajra az özvegy felpattant, és kitárta az ablakot. Közeledett a fegyverropogás. A nő a szája elé kapta kezét, lábujjhegyre állva próbált minél messzebbre ellátni a házak között, és a fiú tudta, hogy elérkezett az idő.

Letérdelt a húga mellé, és szelíden a nyakára tette hideg tenyerét. A kis Kovács lány tüsszögni kezdett, majd egyre csúnyábban köhögött. Anya háttal állt, még mindig az ablakból kihajolva, egyre szorosabban markolta a párkányt. Nem nézett hátra, mikor a száraz köhögés csatakos, mélyről szóló hörgéssé erősödött. Csak akkor fordult meg, mikor a lány hangja belesimult a feszülő éjjeli csendbe.

A két gyerek kézenfogva állt a konyha közepén. Többé nem látta őket senki, de együtt már nem halványodhattak el. A hajnali nap fényével búcsúztak el anyjuktól, nem sokkal azelőtt, hogy a katonák betörték volna a bejárati ajtót.

12345

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás