• Home
  • /
  • Author: Daremo

Tea Díj TEsztertől

A hétvége folyamán két blogos díjat is kaptam, ma az egyiket fogom feltenni, holnap a másikat.

Kezdjük is a korábbival: TEsztertől a Tea Díjat kaptam, amit itt is nagyon köszönök! 🙂 Esztert még egy írós csoportban ismertem meg a Facebookon (ha az emlékeim nem csalnak), és tavaly nyáron az Aranymosás pikniken élőben is találkoztunk (és remélem, idén erre megint sor kerül valahol). Eszter maga is írópalánta, így a kérdései is ehhez kapcsolódnak. Lássuk!

A díj szabályai:

1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.

2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illessz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.

3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.

4. Írj újabb 8 kérdést, amiket a te jelöltjeid fognak megválaszolni.

5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.

+1 Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

Akkor az idézet:

„– Ennyi év után is?
– Örökké.”

Egyrészt mindenképp Harry Potter-idézetet szerettem volna (éppen most olvasom újra a részeket), másrészt úgy érzem, rám is teljesen igaz, hogy semmit sem tudok könnyen elengedni, amit/akit megszeretek, ahhoz évekkel később is jó érzésekkel, nosztalgikusan térek vissza, a személyeket pedig értelemszerűen nem is tudom elengedni az életemből.

Íme Eszter kérdései, és az én válaszaim:

1. Van kedvenc íród? Ha igen, ki az, és miért pont ő?
Szemfülesek, régebbi olvasók, ismerősök szerintem már unják, de muszáj itt is kifejtenem, miért vagyok oda On Sai műveiért és írói pályájáért.

Azt hiszem, rajtam látszik, hogy igyekszem tudatosan fejlődni (amatőr) íróként, próbálok írástechnikai anyagokhoz hozzájutni, minél többféle írói módszert, praktikát kipróbálni, bétázok és bétáztatok, és a véleményeimet/tapasztalataimat összegezve megosztom itt (szerintem ez utóbbi is hasznos). Vallom, hogy az íráshoz a tehetség maximum egy alap, de nem visz el önmagában a sikerig, és hosszas út fog engem is elvezetni ahhoz, hogy egyszer saját kiadott könyve(i)m legyen(ek), ehhez még rengeteg technikáját kell megtanulnom az írásnak.

On Sai munkásságában pontosan azt látom, amit én is el akarok érni: laza profizmussal, szinte játszva dobálja egymás után a szavakat, már annyira beépült az eszköztárába a tudás, amit én gyűjtögetek, hogy tudom, hogy ha egy könyvön az ő nevét látom, akkor az garancia a sikerre. Mert ő nemcsak próbál jól írni, és véletlenül sikerül neki, hanem pontosan tudja, hogy hogyan kell ezt csinálni. Alig párszor beszélgettem eddig vele, meg a neten is mindig megnézek és elolvasok mindent, ahol ő nyilatkozik, és nem túlzok, hogy mindig találok valami olyat, amit elraktározhatok a saját kis írói utam részeként. Íróként ő a példaképem, mondhatjuk így is.

2. Mi motivál az írásra?
Az, hogy azt a rengeteg világot és karaktert élővé tegyem, ami a fejemben születik. Mert amíg csak összeszedetlen, rendszerezetlen gondolatokként léteznek, addig nem elég valóságosak, de papíron (vagyis laptopon) és az olvasóban már valóságossá válnak. Előtte meg csak lüktetnek a fejemben, és kiabálnak a szabadulásért, szóval azt hiszem, az író, mint állatfaj, egyfajta pszichiátriai kezelést igénylő lény. 😀

3. Mi az eddigi legnagyobb írói sikered?
Nincsenek még nagy sikereim, de igyekszem őket gyűjteni. Eddig három novellám jelent meg nyomtatásban (Ott állt Anya, Visszahúz és Vigyázzunk rá), de szeretnék természetesen nagyobb babérokra törni a jövőben.

4. Melyik volt az a könyv, amely elindított az olvasás/könyvmolyság útján?
Elég hamar elkezdtem olvasni, már oviban is faltam a mesekönyvet, de az első nagy mérföldkő a Harry Potter-sorozat volt. Imádtam, folyamatosan azt olvastam, régebben évente újraolvastam az egész sorozatot. Az első regénykezdeményem is egy HP fanfiction volt (csak sosem fejeztem be; meg amúgy korábban is írtam részekre bontott firkálmányokat, de az volt az első alkalom, hogy úgy ültem le a géphez, hogy tudtam, hogy na én most regényt írok, és akkor írtam le életemben először az „1. fejezet” kifejezést).

5. Melyik írásodra vagy a legbüszkébb? Miért?
Talán az Ott állt Anya címűre. Nagyon sok kutatómunkát végeztem, hogy hitelesen tudjam ábrázolni az egyik szereplőt (nem, nem spoilerezem el), és vallom is, hogy a művészetnek igenis foglalkoznia kell a való élet viszontagságaival, a betegségekkel, a szenvedéssel, a fájdalommal, mert ez is az életünk része.

6. Kerültél már írói válságba? Ha igen, hogyan kecmeregtél ki belőle?
15-17 éves koromban egyáltalán nem írtam, vagy csak nagyon elvétve. Az egy nehéz korszaka volt az életemnek, amibe egyszerűen nem fért bele az alkotás. Utána, ahogy rendeződtek a dolgaim, az írás is visszatért az életembe. Talán ez volt az egyetlen komolyabb írói válságom, amúgy maximum olyan szokott előfordulni, hogy ha túl sok a tennivalóm, akkor pár hétig kevesebbet írok, mert elfáradok.

7. Próbálkoztál már a társírással? Mi a véleményed róla?
Nem szeretem. Tudom, hogy vannak, akik meg igen, szóval bocsássatok meg a véleményemért. 🙂 Valószínűleg ez abból adódik, hogy egyrészt nekem az összes ilyen kísérletem kudarcba fulladt, másrészt ilyen dolgokban nem vagyok csapatjátékos, szeretem, ha az írós dolgaimban minden úgy történik, ahogyan azt én eltervezem (mániákus vázlatíró, tervezgető is vagyok amúgy). Utoljára szerintem nyolcadikban-kilencedikben írtam közösen, az akkori legjobb barátnőmmel elkezdtünk egy fantasyt, mindketten más nézőpontot vittünk, de a főbb pontjait előre megbeszéltük a történetnek. Néhány fejezet után én dobtam be a törülközőt, egyszerűen nem éreztem jól magam ilyen szerepben.

8. Mit szólnál, ha megfilmesítenék egy regényed/novelládat? Örülnél neki, vagy visszautasítanád? Miért?
Biztosan megtisztelőnek érezném, de kicsit szkeptikusan is állnék hozzá, elvégre a feldolgozás mások szemében az én művemet is minősítheti (és most visszakanyarodtunk ahhoz, hogy intorvertált egyedül dolgozó vagyok…). Biztosan minden munkafolyamatot ellenőrizni akarnék, és ami nem tetszik, abba beleszólnék, szóval utálna engem a rendező.

És íme az én kérdéseim:

1. Ki a kedvenc saját karaktered? Mutasd őt be!
2. Mikor tudatosult benned, hogy az írás számodra több, mint unaloműző hobbi?
3. Milyen író vagy: az, aki szorgosan megtervezi az alkotásait, vagy vázlat nélkül veted bele magad az írásba?
4. Szoktál lapra/füzetbe (azaz kézzel) írni?
5. Van különleges vagy vicces írói szokásod?
6. Melyik az a műfaj és zsáner, amelyek a legtávolabb állnak tőled (íróként és olvasóként is, akár külön-külön)?
7. Hogyan egyezteted össze a mindennapi teendőidet az írással?
8. Hogy állsz a mindennapos írással? Fontosnak tartod, te magad is írsz mindig, vagy csak alkalmakként, ha elkap az ihlet?

A kihívottjaim/díjazottjaim pedig:

Először is örülnék, ha Eszter is válaszolna az én kérdéseimre. Nem azt mondom, hogy megint keressen bloggereket, akiknek továbbküldi, de ha nem bánja, a válaszaira én kíváncsi lennék. 😀

Másodszor Thea Blanchet, hogy ösztönözzem ezzel is a blogja felélesztését. 😀

Harmadszor pedig Miklóssy Nikinek küldeném, akinek még csak nem rég óta ismerem a blogját, de egy nagyon tehetséges, fiatal írónőt ismerhettem meg a személyében. 🙂

Utólag pedig rájöttem, hogy Nyírő Szabinát sem szeretném kihagyni a listából, így megkérem, hogy ő is válaszoljon a kérdéseimre. 🙂

 

Ezen kívül felajánlom a lehetőséget minden írópalántának, akiknek esetleg megtetszettek a kérdéseim, hogy töltse ki nyugodtan ezt a kis kérdőívet, és jelöljön meg engem, mint akitől a díjat kapta. 🙂 Szeretnék most is új írópalántákat, bloggereket megismerni, itt az alkalom! Ha válaszolgattok a kérdésekre, akkor természetesen a ti blogjaitokat is beveszem a díjazottjaim listájába. 🙂

Miért ne egyenesen a blogod szerkesztőjébe írj?

Ma egy olyan jelenséget szeretnék bemutatni, ami miatt minden alkalommal fáj a szívem, ha megjelenik. Ez pedig nem más, mint amikor amatőr írók vagy bloggerek úgy írják a történeteiket vagy bejegyzéseiket, hogy egyenesen a blogjuk szövegszerkesztőjébe írnak, tehát sehol sem mentik el a műveiket. Újabban még divat lett telefonon pötyögni, például a már sokszor említett Wattpad nevű oldalnak van mobil alkalmazása is, amin keresztül az ember könnyedén feltöltheti az új történeteit, és azokban a csoportokban, amikben tag vagyok, látom, hogy sokan szívesen élnek ezzel a lehetőséggel.

Hogy miért baj ez?

Röviden: mert bármikor bármi tönkremehet. Például a Wattpad rendszerét elég gyakran jellemzi a rövidebb (pár órától pár napig terjedő) leállás, amikor a fejlesztők továbbépítgetik az oldalt — ilyenkor pedig a magyar Wattpad-csoportokban elszabadul a pokol, és pár óra alatt legalább 50 olyan bejegyzés születik, amikben az írók kétségbeesésüket fejezik ki eltűnt történeteik iránt. Mert máshol már nincsenek meg, és értelemszerűen ilyenkor megijednek, hogy ha ne adj’ isten a Wattpadnek befellegzene, akkor minden írásuk azzal együtt köddé válna.

Egy másik példa: a régebben elég népszerű Anime-Fanfiction Style nevű oldal, amire amatőr írók tölthették fel fanfiction és saját világú írásaikat, egy ideje meghalt, és hosszas huzavona után derült csak ki, hogy bizony az összes feltöltött történet és a rájuk érkezett megszámlálhatatlanul sok komment eltűnt, köddé vált, nincsenek róla biztonsági mentések. Ekkor jött elő itt is, hogy bizony sokaknak csak ott voltak feltöltve a történeteik, már a saját számítógépükön sincs meg, és már nem is reménykedhetnek benne, hogy valaha még megszerezhetik őket, hacsak valamelyik másik tag korábban le nem mentette ezeket a saját gépére (hogy erről én mit gondolok, azt majd egy másik bejegyzésben kifejtem).

Azt sem tudnám már megszámolni, hányszor láttam az évek alatt olyan elkeseredett kérdéseket a neten, hogy vajon vissza lehet-e még szerezni az elmentetlen szöveget, amit a blog (egyszerűség kedvéért ezentúl minden csak blog) szerkesztőjébe írtunk, ha egyszer véletlenül elkattintottunk onnan. Ha írás közben elment a net? Ha elfelejtettünk az ablak kiikszelése előtt menteni?

A megoldás elég egyszerű: ne írj közvetlenül a blogodra vagy más oldal szövegszerkesztőjébe!

Ja, és még mielőtt belelendülünk: ne értsen félre senki, ez nem beszólás, leszólás akar lenni azoknak, akik eddig igenis a blogjukba pötyögték a történetük új fejezeteit; nem szónokolás a magas lóról, hogy hogyan kötelező írni, és természetesen felőlem továbbra is mindenki oda írja a műveit, ahová akarja. Csak én szóltam, ennyi.

Oké, ne oda írj, de akkor hova?

Tényleg nem akarok fellengzősnek hangzani, ezért gondoltam, végigvezetem, hogy én hogyan védtem eddig az írásaimat, egészen kis általános iskolás koromtól kezdve. Természetesen most sem állítom, hogy a végére kialakult módszerem a tökéletes, az abszolút legjobb, de a tény, az tény: mégpedig az, hogy nekem már évek óta nem veszett el semmim, és nincsenek is álmatlan éjszakáim, amikor a plafont bámulva aggodalmaskodom azon, hogy vajon másnap is meglesznek-e a firkálmányaim.

Legelőször is: ha tényleg azt akarod, hogy semmid se vesszen el, írj lapra. 😀 Ismerek olyan írópalántát, aki mind a mai napig füzetekbe körmöli a történeteinek első verzióit, és csak ezután viszi fel őket a gépre, és az tény, hogy ő aztán még semmit sem veszített el (bár az is tagadhatatlan, hogy a füzet elveszhet, illetve a begépelt verzió attól még köddé válhat, és tegye fel a kezét, akinek lenne kedve mondjuk egy komplett regényt ismét bemásolni, és esetleg újra kijavítani a hibáit…), viszont a módszer még mindig nem tökéletes.

Legtöbben ma már egyenesen a gépünkre írunk, hiszen így a legkönnyebb eljuttatni a műveinket másokhoz, akár véleménykérésre, akár blogon való publikációra, és azt se felejtsük el, hogy egy kiadóhoz sem küldhetjük el a kézírásos kéziratunkat (akkor sem, ha a szóból pont erre lehetne következtetni), és ha egy kiadó éppenséggel nyomtatott verzióban kéri be az alkotásokat, akkor is előbb-utóbb szükség lesz a digitális változatra.

Szóval eleinte én is papírra, füzetekbe írogattam a kis történeteimet, meséimet, bár ennek a legfőbb oka az volt, hogy nem szerettem a közös családi gépen, a nappali közepén írogatni. A helyzet akkor változott meg, mikor megkaptam az első saját számítógépemet, onnantól kezdve nem írtam többé lapra (csak jegyzeteket, vázlatokat). Rövid idő alatt jutottam el arra a felismerésre, hogy azért az a számítógép sem marad meg örökké, sosem lehet tudni, mikor szedek össze véletlenül egy vírust, ami miatt körömrágva állhatok majd a szaki előtt, hogy vissza tudja-e varázsolni a rengeteg tartalmat a gépemről (volt rá példa), tehát tovább kellett fejlesztenem a módszeremet. Ekkor lépett színre az én szeretett kis szürke pendrive-om, aminek (magamat ismerve) még saját neve is volt, és csak az írásaimat tároltam rajta. Merthogy egy pendrive jó: ha nincs bedugva a gépbe, nem szedhet össze vírust, és az is előnyös, hogy bármikor vihetem gépről-gépre a fájljaimat. Azt hittem naivan, hogy megtaláltam a világ legzseniálisabb megoldását a problémámra.

Egészen addig, míg egy szép napon, mikor a munkám befejeztével ki akartam húzni a pendrive-ot a gépemből, az a kezemben maradt. Mármint az egyik fele. A másik fele, amit körülbelül 3 milliméteren tartott össze valami, még mindig a gépbe bedugva, szinte szétesve várta a sorsát.

Én hülye, ezután beszereztem egy másik pendrive-ot, ami szintén az írásaim tárolására szolgált, szintén szürkét, de ennek ezúttal mosolygós kiscica-formája volt (a macskák a gyengéim). Nem túlzok, hogy körülbelül egy hónapja volt szolgálatban szegény, és én tényleg úgy bántam vele, mint a hímestojással, nehogy ez is darabjaira essen (morbid lett volna egy kiscicánál). Nem is ez lett a baj, hanem egyszer csak, egyik napról a másikra, a gépem nem ismerte fel. Azaz én hiába csatlakoztattam, mintha ott sem lett volna. Természetesen az írásaimat ezúttal is csak és kizárólag ezen a pendrive-on tároltam. Mázlim volt, mert nagyjából a századik próbálkozásnál hirtelen megint érzékelte a pendrive-ot a gép, és gyorsan lementettem róla mindent. Utána soha többet nem voltam képes csatlakoztatni, a cicából polcdísz lett.

Szóval ezért mondom azt mindig, hogy egy pendrive-ra, külső winchesterre nem elég rábízni a művészetünk darabjait. Nekem kétszer épphogy, de mázlim lett, viszont hallottam már olyan történeteket, amik nem így végződtek.

Ami nekem ezután bejött, az a felhő, azaz egy olyan internetes, ingyenes tárhely, ami elmenti a fájljaidat, és ha úgy gondolod, egy másik eszközről is elérheted a tartalmaidat. A legjobb, ha ez automatikusan történik meg, azaz nem szükséges észben tartanod, hogy írás után feltöltsd a frissített dokumentumodat a netre, és esetleg még arra is képes, hogy írás közben is elmentse néha a munkádat. Én évek óta a Tresorit nevű programot használom erre, ami igazából a dokumentumaim mellett képeket és iskolai beadandókat, fájlokat is ment nekem teljesen automatikusan, és mindent elérhetek több gépről. Az egyetlen hátránya, hogy a tárhelyem nem végtelen, és a fájlok eléréséhez szükségem van arra, hogy az adott gépen telepítve legyen a Tresorit, viszont mivel van Androidos verziója is, ezért a mobilomon is elérhetem az írásaimon túl például a beadandóimat és a jegyzeteimet is. Nekem eddig ez a program vált be legjobban, de nyilván ez nem jelenti azt, hogy ennél nincs jobb vagy hogy én sosem fogok váltani, de egyelőre kielégíti az igényeimet.

Többektől hallottam még, hogy a Google Docsot használják írásra, mert van egy olyan előnyös tulajdonsága, hogy automatikusan menti a dokumentum változásait, és nem kell hozzá külön programot feltelepíteni, bármelyik gépről elérhető a böngészőből, valamint másokkal is könnyen, gyorsan megosztható. Azt hiszem, ha nem élvezném ennyire, hogy a Scrivenerbe írok, akkor én is a Google Docsot használnám. Erről az oldalról majd a későbbiekben szeretnék még bővebben, külön bejegyzésben is írni.

Na és a mobil?

Őszintén szólva én a saját mobilomban sem bízom, soha nem bíztam annyira egyikben sem, hogy mondjuk fontos jegyzeteket tartsak hosszú távon rajtuk. Nekem sosem volt szerencsém az okostelefonokkal, bár mindig igyekszem jobb fajtát beszerezni, de nálam alig pár évig szokták húzni. A legutóbbi telefonom egy idő után felvette azt a kedves szokását, hogy kikapcsolás után mindig véletlenszerűen letörölt magának egy applikációt — és mivel akkoriban éppen érettségi időszak volt, minden egyes nap kikapcsoltan le kellett tennem a telefonomat a tanári asztalra. Több tekintetben is lutrisak voltak azok a napok, hát mi lett volna, ha éppen a jegyzetelő alkalmazásom veszik el?

A telefonokkal amúgy is bármi történhet, ha leejted, széttörhet, ha vízbe ejted, tönkremehet, és néhány példány hajlamos mindenféle látszólagos ok nélkül beadni a kulcsot. Számomra éppen ezért az okostelefon, mint írói eszköz nem játszik komolyan, néhány naponta az arra írt jegyzeteket mindig átviszem gépre vagy rendes füzetbe. Meg amúgy is, ember legyen a talpán, aki képes akár egy teljes regényt lepötyögni azokon a pici gombokon…

A konklúzió

Miért kockáztatnád meg, hogy eltűnjenek a munkáid? Kicsit gonoszan hangzik, de ha nem tettél semmit annak érdekében, hogy ne vesszenek el az írásaid, akkor sajnos ne csodálkozz… Viszont ezt a bejegyzést tényleg azért írtam, hogy segítségül szolgáljon azoknak is, akik esetleg ebbe még nem gondoltak bele, vagy már történt velük hasonló tragédia, de nem tudják, hogyan tegyék teljesen védetté az írásaikat.
Legtöbbünknek az írás nem szimpla unaloműző időtöltés, éppen ezért én úgy vélem, hogy megérdemlik az alkotásaink, hogy a lehető legbiztonságosabb helyen tároljuk őket. Még akkor is, ha néhány év után már vihogógörcsöt kapunk, ha a kezdeti próbálkozásainkat olvassuk vissza, szerintem igenis jó érzés tudni, hogy még minden megvan, és legalább látjuk elejétől a folyamatot, hogy hogyan értünk el az írásainkkal oda, ahol ma tartunk. Az a rengeteg befektetett munka, amit a kezdeti írásainkba öltünk bele, igenis jelentősen hozzájárul ahhoz, ahogyan a jelenben írunk, tehát igenis megéri őket nagy becsben tartani, vigyázni rájuk; a mostani műveinknél pedig egyértelmű, miért nem szeretnénk elveszíteni őket.

 

Ti hogyan tároljátok az írásaitokat, beadandóitokat, egyéb jellegű munkáitokat a gépeteken? Előfordult már, hogy elveszett valami? Úgy érzitek, hogy mindent megtettetek annak érdekében, hogy ezt elkerüljétek?

Ami halott, eltűnhet

Messzi harang kongása vegyült a külváros éjszakai csendjébe. A fiú, a megboldogult Kovács gyerek szelleme régóta hallgatta a feszülő némaságot. Szótlanul nézte, ahogyan egy gebe kutya fellöki a lakóház bejárata mellé támasztott konténert, és éhesen beletúr a szemétbe. Az eb percekig kotorászott, majd elrágcsált valami maradékot, aztán a hideg elől bevackolta magát a felborított szemetes mélyére. Hűvös szelek sisteregve hozták a távoli utcák fegyverropogásait, de ebben a tömbben egyelőre csend honolt. Súlyos, ragacsos csend.

A Kovács fiú a harmadik emeleti ablak felé fordult. Odabent, ahol annak idején a családjával élt, még mindig pislákolt egy gyertya halovány fénye. A fiú tudta, hogy az apja megtiltaná, hogy ebben a vészterhes időben éjjel is világítsanak, de hiába: apa már vagy fél éve eltűnt a fronton. A Kovácsné meg a kislány még lefekvés előtt imádkozni szoktak, hogy apa épségben megkerüljön, de a fiú már tudta, hogy hiába. Az apja is meghalt, találkoztak odaát. A fiú nem is ezért tért vissza. Húga miatt jött, akivel egyszerre fogantak, és már túl régóta álltak a világ két külön pólusán. Annyira rég, hogy a lelkük közti kötelék már egyre erősebben húzta őket egymáshoz.

A fény pislákolni kezdett, majd az ablak sötétségbe borult. A fiú néhány pillanatig figyelte a csendet, megbizonyosodott róla, hogy a testvére még nem hunyt el. A gyenge holdfényben a saját kezét nézte: a halálakor elkékült körme mintha egyre halványodna. Talán csak képzelte, de a bőre is kezdett áttetszővé válni. Sietnie kellett, különben ő örökre eltűnik, ha a húga életben marad.

Határozott léptekkel a lakóház bejáratához tartott. A megbúvó kutya visszhangzó csaholása dörgött rá a szemetesből, de az állat nem támadt rá. Megriadt az ismeretlen látogatótól. A néhai Kovács fiú előtt kinyílt, majd mögötte becsukódott a kulcsra zárt bejárati ajtó. Ahogy a gyerek elindult felfelé a lépcsőn a harmadikra, egyre csak azon gondolkodott, mennyi minden megváltozott idebent, mióta ő meghalt. A lakásokból ásító, idegőrlő csend volt a legfeltűnőbb. Például az a kedves bácsi az első emeletről, aki mindig cukrot adott a ház előtti téren bolondozó kölyköknek, már nem lakott az épületben. Ő két héttel a háború kitörése előtt hunyt el, álmában. Aztán hiányzott még a másodikról az az egyedülálló nő is, aki állandóan helyre teremtette a zajosan játszó gyerekeket az utcán. Ő még élt valahol, azt beszélik, meglépett a szeretőjével a behívó elől.

Ott nyílt az ő ajtajuk, a harmadikon. Fehér, repedezett, a zsanérjain meglógó faajtó volt egykor cikornyás aranybetűkkel, amik már koptak, mióta apa elment. Csak ovác maradt belőlük, az is fénytelenül.

A fiú nesztelenül átlépett a küszöbön, az ajtó ezúttal is bezárult mögötte. Ketten éltek már csak a házban: a kis, beteges Kovács lány, akinek a lelkét erővel húzta a túlvilág, meg az özvegy, és mindketten aludtak épp. A fiú nem várhatott tovább — ha nincsenek együtt, ő és a lány, akivel egyszerre nőttek anyjuk méhében, a fiú elhalványul.

És ha túlságosan is elhalványul…

Megrázta a fejét, nem akart erre gondolni. Mélyet próbált sóhajtani, de a még életében megdagadt nyaka nem engedte. Krákogott, mint aznap éjjel, mikor megfulladt a betegágyon, és ez eszébe juttatta, hogy ő már nem szokott lélegezni. A halottaknak erre nincs szükségük. Már nem érezte a padlóból felszálló por állott szagát, mint régen, míg emlékezetből végighaladt a sötét folyosón, és befordult balra a konyhába, ahonnét az utcáról a fényt látta.

Ott voltak mindketten.

Először a húgát pillantotta meg. A lány a padlón, hevenyészve összedobált párnákon és paplanokon feküdt, szinte mozdulatlanul. A fiú sokáig figyelte őt a félhomályban, mire észrevette az enyhén fel-le mozgó mellkasát a takaró alatt. Aludt. Homlokán hideg verejték gyöngyözött, és a nyaka… A nyaka ugyanúgy kezdett megdagadni, mint a fiúé, mikor még életében megbetegedett.

A kis Kovács elfordította tekintetét. Anyja egy szék támlájára rogyva elszenderedett, kezében a ronggyal, amivel a lánya arcát törölgette. Nem is baj, hogy elaludt. Akkor legalább nem látja, ahogyan a lánya is elmegy. A fiú arra gondolt, éppen elég lehetett ott lenni, mikor ő megfulladt, nem kell még egyszer végignéznie. Csak remélte, hogy anya valamiképp megérti, hogy nem volt más választása: muszáj volt magával vinnie húgát, ha nem akarta, hogy ő maga végképp elhalványuljon.

A lányhoz lépett, mikor anya, mintha megérezte volna, hogy valami készülődik, magához tért. Keresztülnézett a konyha közepén álló, valamikori fián, akin nem fogott az idő, és a mosogatóhoz lépdelt, kicsavarta a rongyot. Az asztalon meggyújtott egy újabb gyertyát, aztán leguggolt, és lefelé görbülő szájjal gyengéden törölgetni kezdte a didergő lány arcát. Halkan motyogott magában, és a fiúnak közelebb kellett lépnie, hogy hallja a szavait. Riadtan arra gondolt, talán azért kezd megsüketülni, mert bármelyik pillanatban eltűnhet, ha nem viszi végre magával a húgát. Aztán meghallotta, hogy anya róla beszél. Halkan búgó hangon szólt eszméletlen lányához.

— Nem akarom, hogy a testvéred után menj…

A kis Kovács fiú megrettent. Anya talán tudta, hogy ő is ott van? Akkor miért nem hozzá beszélt?

Kiabált. Törékeny, sipákoló lélek-hangján üvöltött, de az előtte térdeplő nő mintha meg sem hallotta volna. Toporzékolt, talpa alatt élesen csattogott a csempe, de ezt csak ő hallotta, és ettől egészen elevennek érezte magát, majdnem annyira, mint a halála előtti utolsó éjjelen, mikor ébren tartotta őt a folyamatos köhögés. Odakintről a kóbor kutya riasztó csaholása is felhallatszott, a zajra az özvegy felpattant, és kitárta az ablakot. Közeledett a fegyverropogás. A nő a szája elé kapta kezét, lábujjhegyre állva próbált minél messzebbre ellátni a házak között, és a fiú tudta, hogy elérkezett az idő.

Letérdelt a húga mellé, és szelíden a nyakára tette hideg tenyerét. A kis Kovács lány tüsszögni kezdett, majd egyre csúnyábban köhögött. Anya háttal állt, még mindig az ablakból kihajolva, egyre szorosabban markolta a párkányt. Nem nézett hátra, mikor a száraz köhögés csatakos, mélyről szóló hörgéssé erősödött. Csak akkor fordult meg, mikor a lány hangja belesimult a feszülő éjjeli csendbe.

A két gyerek kézenfogva állt a konyha közepén. Többé nem látta őket senki, de együtt már nem halványodhattak el. A hajnali nap fényével búcsúztak el anyjuktól, nem sokkal azelőtt, hogy a katonák betörték volna a bejárati ajtót.

Néhány furcsaság egy író életéből

Azt hiszem, nem véletlenül mondják, hogy az írók és az írópalánták csodabogarak. Nemcsak, hogy máshogy látjuk a világot, hiszen mindenre hajlamosak vagyunk lehetséges történetösszetevőként tekinteni, de akad pár kézzelfogható furcsaság, amit azok, akik sosem írtak történeteket, nem igazán érthetnek meg.

A következőkben csak néhányat szeretnék ezek közül felsorolni, azokat, amik az én életemben leginkább jelen vannak. Ez a bejegyzés most amolyan „használati utasítás”, ami a legtöbb íróra — tapasztalataim szerint legalábbis — igaz, úgyhogy mutassátok meg az értetlenkedő rokonaitoknak/barátaitoknak is a listát!

1. A böngészőm előzményei

Nem, nem kell megijedned, ha a gépemen böngészve azt látod, hogy a közelmúltban rákerestem, hogyan lehet minél rövidebb idő alatt eltüntetni egy holttestet. Ráadásul attól, hogy fiatal nő vagyok, még rákereshetek a terhesség korai tüneteire is, ettől még nem biztos, hogy anyai örömök elé nézek. A sátánista motívumok meg igenis érdekesek, bárki bármit mond! Sőt, szerintem az sem beteges, ha arra kerestem rá, hogy ugyan milyen hatással lenne a Földre, ha egy helyett két holdja lenne… (És egyáltalán, miért szaglászol az előzményeim között?!)

Szerencsére az internet olyan, mint egy óriási, végtelen könyvtár, bármit megtudhatunk, amire szükségünk van a következő történetünkhöz. Éppen ezért az előzményeim miatt nem kell aggódnod, én nem kattantam meg (esetleg az egyik szereplőm igen, és ezért írtam be a Google-be a skizofrénia tüneteit). Egy írónak kutya kötelessége mindig hiteles információkat írni a történetébe, akkor is, ha némelyik csak egy kósza gondolatként szerepel a szövegben. Nem téveszthetjük meg az olvasóinkat, minden apróságra oda kell figyelnünk, ráadásul néha nemmindennapi témákkal is foglalkozunk. Ez egyáltalán nem ördögtől való: például a holttest eltüntetése lehet egy bűnügyi regény alapja, illetve lehet életében először terhes a szereplőm, vagy megpróbálok egy új világot kitalálni a science-fiction történetemhez.

2. A számítógép fölé görnyedve töltött órák

Hogy? Hogy már sok órája ülök a gép előtt és a külvilágról tudomást sem véve csak pötyögök? És hogy ezzel számottevő időt pazarolok el az életemből?

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az életemet nem a számítógép előtt ülve kell leélnem, meg hogy odakint milyen kellemesen csicseregnek a madarak, meg a friss levegő kell a szervezetemnek, de én most írok. És ha engem elkap az ihlet, a hangulat, a munkakedv, nevezzük akárminek, akkor igenis képes vagyok hosszú órákon keresztül csattogni a billentyűzeten, írni az újabb és újabb jeleneteket, és közben szinte teljesen kizárom a külvilágot.

Néha azt látod, hogy nem gépelek, csak kattintgatok, de olyankor az 1-es pont lép életbe, és valószínűleg (vagyis jobb esetben) nem a Facebookon böngészek, hanem kutatómunkát végzek a következő történetemhez. Esetleg mások munkáit olvasom, vagy egy saját régebbi írásommal foglalkozom, vagy írástechnikai anyagok olvasásával fejlődöm. Egy a lényeg: én ilyenkor nem csak üres fejjel tekintek magam elé, hanem dolgozom, és számomra ez a munka/hobbi az egyik legfontosabb az életemben.

Ja, és még egy lényeg: csak abban az esetben zökkents ki ilyenkor, ha a) ég a ház, b) kitört a zombiapokalipszis vagy c) kész az ebéd.

3. Borzalmasnak titulált könyvek a polcomon

Soha senki nem érti, hogy ha kézbe veszek egy könyvet, amiről kiderül, hogy bűnrossz (vagy még jobb, ha már előre tudom, hogy az lesz!), akkor azt miért nem teszem félre, miért kell nekem mindenáron befejezni. Plusz pont az értetlenkedők részére, ha állandóan hangosan panaszkodom, hogy mennyire utálom ezt a könyvet, mégis hogy jelenhetett ez meg, esetleg azzal fenyegetőzöm, hogy kivágom az egész kötetet a csukott ablakon át.

Szerintem néha igenis időt (és életkedvet) kell áldozni azokra a könyvekre is, amik nem nyerik el a tetszésünket. Tulajdonképpen ez az egész arról szól, hogy más szövegében a hibát mindig sokkal könnyebb észrevenni, mint a sajátunkban, szóval ez tulajdonképpen egy tanulási folyamat. Megvizsgálom a kéziratot az elejétől a végéig, próbálom „írói szemmel” nézni, és meghatározni a felmerülő problémákat. Ha a hibákat tudatosítani tudom, akkor később ezeket felismerhetem a saját írásaimban is, és kigyomlálhatom a gyengébb részeket. Végül is így könnyebb, meg inkább én találjam meg így a saját hibáimat, mint egy olvasóm vagy a szerkesztő.

 

Az én életemben ezek a leggyakrabban előforduló furcsaságok, ráadásul ezek szerintem tipikusak is, így a legtöbb író és írópalánta számára ismerősek lehetnek. Nyugodtan mutassátok meg a nem író ismerőseiteknek, akik folyton megkérdőjelezik az ép elmeállapototokat, hivatkozzatok ezekre! 🙂 Esetleg ki tudjátok valamivel egészíteni a listámat? Nektek milyen írós furcsaságaitok vannak, amit nem érthetnek azok, akik ilyesmivel még nem próbálkoztak?

Kifakadások a Wattpad romló színvonaláról

Az utóbbi időben eléggé elterjedt szokássá vált a Wattpad romló színvonalának felemlegetése. Ezt a témát szeretném most körbejárni, főleg a saját véleményemet leírni. Ez természetesen nem szentírás, így előfordulhat, hogy netán egyeseknek rosszul fog esni néhány sor (bár igyekszem a tőlem megszokott pártatlan megfogalmazást hozni), de tudjuk: akinek nem inge… Akinek pedig igen, az vegye is fel.

Először is: mi az a Wattpad?

Szeretném azoknak az olvasóimnak is érthetően felvázolni a helyzetet, akik nem használják vagy nem ismerik a Wattpad rendszerét (főleg, mert amiről írok, az nem csak a Wattpadre jellemző, hanem érdekes lehet minden írópalántának). Tulajdonképpen ez egy írós közösségi oldal: megoszthatod a saját írásaidat másokkal, az olvasóid kommentelhetnek, csillagozással kifejezhetik tetszésüket az egyes fejezeteket illetően, követhetik a munkásságodat. Írhattok egymásnak leveleket, üzenhetsz egyszerre az összes követődnek, ezáltal kialakulhatnak beszélgetések írók és olvasók között, éppen ezért neveztem inkább közösségi oldalnak a Wattpad rendszerét, hiszen így kicsit több, mint egy szimpla írásmegosztó oldal. Nálunk az utóbbi években vált egyre népszerűbbé, de nem csak magyarul lehet rajta olvasni, sőt, szerintem a magyar nyelvű történetek csak egy nagyon kis szegletét teszik ki a Wattpad írásainak. Tulajdonképpen egy jó hely az amatőr íróknak gyakorlásra, ismerkedésre, az első komolyabb visszajelzések begyűjtésére.

Ez így nagyon jól hangzik, de akkor mi a probléma?

Az utóbbi időben egyre több kritika éri a Wattpad magyar részének színvonalát, elsősorban azok az írópalánták miatt, akik vagy helyesírási hibáktól hemzsegő, szinte értelmetlenül megfogalmazott, maximum 200 szavas fejezeteket ontanak magukból, vagy fiatal koruk és tapasztalatlanságuk ellenére tabukat döntögető erotikus témákat próbálnak feszegetni. Erre csak tetézik, hogy az ilyen történetek alá sokszor teljesen felesleges építő jellegű kritikát írni kedvesen és segítő szándékkal, mert az esetek többségében nem érkezik rá reakció, vagy a kedves írópalánta jobb esetben lesöpri a véleményt a válláról azt hajtogatva, hogy neki márpedig ez így jó. Rosszabb esetben elküld melegebb éghajlatra, amiért kötekedsz, akkor is, ha valójában nem kötekedsz.

Ennél kicsit konkrétabban?

A probléma szerintem mindkét félben gyökerezik: egyrészről vannak olyan kezdők, akik nem veszik jó néven, ha megkapják életük első kritikáját, és szembesülnek vele, hogy nem tökéletes, amiről írnak; másrészt azok között, akik hosszabb ideje írnak, sokan mintha elfelejtették volna a saját kezdeti próbálkozásaikat. Hangsúlyozni igyekeztem, de ki is emelném: nincs baj minden kezdővel vagy minden haladóval (hívjuk őket ezentúl így, de persze mindenki tulajdonképpen csak amatőr írópalánta).

Korábban már többször foglalkoztam a témával, például A kezdő írók bátorításának hiányáról című írásomban is. Most csak röviden megyek bele, de a probléma alapja ugyanaz: néhányan mintha attól félnének, hogy a hirtelen megjelenő újak, akik még abszolút nem látnak bele a megszokott rendszerbe, és tényleg fogalmuk sincs, hogyan kell írni, majd jól kitúrják a régieket a helyükről. Csak ezek a „veteránok” elfelejtik, hogy mindenkinek alulról kell kezdenie, és aki még sosem írt semmit, az honnan is tudhatná, hogyan kell csinálni? Egyáltalán honnan veszik, hogy ezek a kezdők sosem fejlődhetnek, csak azért, mert gyengén kezdenek?

Nem akarok álszent lenni: nem mondom, hogy a kezdő írók történeteit isteníteni kellene, sem azt, hogy óvjuk a lelküket a csalódástól, és ne szembesítsük őket azzal a ténnyel, hogy van még min javítaniuk. Sőt, továbbmegyek, és kijelentem, hogy nekem is bántja az ízlésemet, mikor helyesírási hibáktól hemzsegő, fél oldalt sem elérő fejezetekben ír valaki olyan témákról, mint pl. egy (mostoha)apa és lánya vérfertőző kapcsolata, és megpróbálja ezt úgy beállítani, mintha romantikus lenne, vagy legalábbis nem lenne vele probléma, nem bántja a szereplőket a saját erkölcsük. Természetesen ezeket a történeteket én sem tartom sokra, mert bár úgy vélem, hogy az irodalom arra is való, hogy ezeket a komoly tabutémákat is elővegyük, ezekkel mindenképp körültekintően kell bánni, amit néhányan (főleg Wattpaden, és főleg az utóbbi időben igazán fiatalok) abszolút elmulasztanak.

Hogyan tudok én ezen mégis felülkerekedni?

Nagyon egyszerű: ha valami ellen nem tudok tenni, akkor azon nem idegeskedem (ki mondta, hogy az Oroszlánkirályból nem lehet jó dolgokat tanulni? Hakuna matata!). Igazából ennél azért kicsit összetettebb a dolog, ezt is bontsuk két részre: van, ami ellen nem tudok tenni, és van, ami ellen igen.

Mit nem tudok megváltoztatni?

A Wattpad a rendszeréből adódóan mindig is nyitva állt és ezután is nyitva lesz a teljesen amatőr írók előtt, hiszen nincs előzetes moderálás, és ez egyszerre az előnye és a hátránya is az oldalnak. Jó dolog, mert tényleg mindenki egyenlő esélyekkel indul, egy teljesen kezdő is feltöltheti az írását, másrészt pedig ugye emiatt sokszor olyan írások is felkerülnek, amik igencsak borzolják a közösség kedélyét. A moderálás hiányából adódóan mindig lesz egy gyengébb réteg, ezt el kell fogadni, akinek nem tetszik, hogy a története más, neki nem tetsző írások között olvasható, az keressen előmoderált oldalt, vagy készítsen magának saját blogot.

Mit tudok, illetve tudunk tenni?

Egyértelmű: javítjuk a színvonalat. Nyilván nem lehet mindenkire hatni, mert igenis vannak olyanok (kezdők és haladók között egyaránt), akinek hiába írsz segítő szándékkal, hogy felhívd a figyelmét a hibájára, akad olyan írópalánta, aki még akkor is kiborul a hibák kiemelésétől, ha kifejezetten ő kért kritikát. Ők az előző pontba esnek, akiken csúnyán szólva nem lehet segíteni: ha az ember nem hallgat senkire, akkor is fejlődhet, csak lassabban és kínkeservesebben, mintha meghallgatná mások tanácsait (persze nem mindegy, hogy milyen tanácsokat, mert erről is írtam korábban, mikor konkrétan Wattpadről ollóztam össze mindenféle sületlenséget, amit az ottani felhasználók írós szabályokként próbáltak ráerőszakolni a népre, meg írtam azokról az amatőr kritikusfajtákról, akikre nem szabad hallgatni, mert pár vonásukkal elárulják, hogy igazából fogalmuk sincs, miről hadoválnak).

Vannak viszont olyanok, akik egyenesen megtisztelőnek érzik, ha felkarolják őket a haladók, szeretnének és hajlandóak is fejlődni. Velük igenis kell törődni, miattuk nem szabad egy kalap alá venni minden kezdőt. Én is azért írom ezeket a cikkeket, hogy azokat segítsem, akik még nálam is kezdőbb szinten állnak, és mindig jólesik hallani/olvasni, amikor azt mondják, hogy igenis hasznos volt leírnom a gondolataimat és a tapasztalataimat. Szóval az egyik megoldás: terjeszd a valós tudást!

A másik módszer, az az, hogy példát mutatunk, tehát a saját történeteink színvonalat igyekszünk egyre magasabb szintre emelni. Magyarul gyakorolj, tanulj, építsd be a megszerzett tudást a műveidbe, és tedd magad is jobbá a Wattpadet! Igazából ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert nemrég már szó volt arról is, hogy egyre szaporodnak azok az írások, amiket direkt rosszul írtak meg az egyébként jó írók — szimplán azért, hogy egy nagyon elfuserált görbe tükröt mutassanak a világnak. Őszintén szólva én nem látom logikusnak, hogy a romló színvonalat azzal próbáljuk meg megváltoztatni, hogy szándékosan még rosszabbat írunk, de erről is kifejtettem a véleményemet az erről szóló bejegyzésemben bővebben.

Összességében tehát szerintem felül kellene kerekedni azon, hogy mindenki csak sír a Wattpad romló színvonaláról, ne adj’ isten abban látja a legjobb szórakozását, hogy közröhej tárgyává teszi mások kezdő írásait (és most megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem: idiótaságokon vihorászni más, mint kezdőkön). Mi sem mutatja jobban a helyzetet, mint hogy van már olyan Wattpades FB csoport, ahonnét ki lettek tiltva a Wattpad romlását hosszasan fejtegető megnyilvánulások és azok a bejegyzések, amik a kezdők hibáktól hemzsegő történeteinek képernyőfotóit tartalmazzák. Megsúgom, hogy ha csak azért teszel ki valamit, hogy kinyilvánítsd, hogy mennyire rosszat találtál, azzal csak azt sugallod, hogy mekkora ásznak érzed magad, és hogy lenézed a kezdőket. Nem, nem ettől leszel f@szagyerek. Hanem ha teszel ellene. Ha jobban tudsz csinálni valamit, akkor segíts azoknak, akik még ügyetlenebbek, a lényeg, hogy le kell szállni a magas lóról.

Tényleg ne legyünk álszentek

De komolyan, semmilyen értelemben sem.

Az, hogy szállj le a magas lóról, nem azt jelenti, hogy nem lehetsz tisztában azzal, hogy igenis vannak, akiknél jobban írsz, és nem jelent beképzeltséget, ha ezt elismered. Nem kell mindenkinek álszent módon hangoztatni, hogy „de hát én nem is vagyok olyan jó”, ha dicsérik, nem ezt mondom. Szerintem a fejlődéshez az is hozzátartozik, hogy legyünk tisztában a képességeinkkel, de ne higgyük azt, hogy ez bármire is feljogosít minket azokkal szemben, akik nem ugyanott tartanak.

Sőt, azt is nyugodtan beismerhetjük, hogy szeretnénk a lehető legtöbb emberhez eljuttatni az írásainkat. Benne van ez a pakliban onnantól kezdve, hogy az ember felteszi az írásait a netre, nincs ezen mit szépíteni, nem ördögtől való dolog. Aki nem akarja, hogy olvassák, az ír a fióknak.

Akkor egy kicsit a visszajelzésekről

Mint már az előbb is írtam, egyáltalán nem kell félni beismerni, hogy ha az ember már kitette a netre az írásait, akkor szeretné azokat minél nagyobb tömegekhez eljuttatni, véleményeket bezsebelni másoktól, és az is teljesen normális, ha szeretnénk, hogy a visszajelzések többsége pozitív hangvételű legyen. Ennek ellenére néha úgy érzem, hogy egyesek nincsenek tisztában a véleményezés nagy kérdéseivel.

Például mikor kikerültek a Facebook-csoportokba a korábban említett megszégyenítések (mármint a gyengébb sztorik képernyőfotói), mindig akadt a bejegyzések alatt legalább két-három ember, akinek sehonnét sem volt ismerős számomra a neve (pedig figyelni szoktam az írós csoportokat), és mégis rosszul esett nekik, hogy bezzeg ők véleményt sem kapnak. Pedig ez sajnos ma már nem így megy, én úgy látom, hogy egyszerűen a minőség önmagában nem elég arra, hogy az olvasók rátaláljanak a történetre — és a kulcsszó itt az volt, hogy rátaláljanak, ugyanis gondoljatok bele, valószínűleg több száz (ha nem több ezer) történetet olvashatnak az emberek ingyen a neten. Egyszerűen fel kell ismerni azt, hogy minimális reklám nélkül az ember nem tud eljutni a közönségéhez: nem kell nagy dolgokra gondolni, de ha pl. az említettek valaha közzétették volna az írásaikat a direkt emiatt fenntartott Wattpad csoportban, akkor nem lennének azon kiborulva, hogy bezzeg azok a bizonyos kezdők több visszajelzést kapnak.

Ellentmondásos viszont, hogy az emberek véleményre szomjaznak, de mégsem mindegy nekik, hogy milyen kommentek érkeznek. Korábban arról is írtam már, hogy milyen általános lenézés övezi azokat, akik csak pár szóban fejezik ki a tetszésüket (”Folytit hamar légyszi!!”), de amikor az emberek azért morognak, mert az igazán kezdő történetek alatt sok a komment, akkor tulajdonképpen ezeket irigylik. Ezzel szerintem igazából akkora baj nincs, mert mint kifejtettem a másik cikkben, szerintem ezek a vélemények is sokat érnek (hiszen aki rövidebben írt, az ugyanúgy elolvasta az egész írást, és ugyanúgy tetszett neki — mi mást várhatnánk el ezen felül? A többi már csak ráadás szerintem). Az önellentmondás viszont már igenis nagy baj szerintem.

Irigykedés?

Mert komolyan, mi más állhat annak a hátterében, hogy valakit zavar, hogy egy kezdő, ügyetlenkedő író több figyelmet, visszajelzést és követőt kap? Nem hiszem, hogy a világ felborult rendje miatt zavarna ez bárkit is, inkább az motoszkálhat az emberek fejében, hogy „miért követik ezt a szemetet, ha egyszer én / a haverom / XY akire én is felnézek” sokkal jobban ír?

Én már ezt a fajta idegeskedést, úgy érzem, rég elengedtem. Főleg azért, amit már írtam, hogy ami ellen nem tehetek, azért nem idegeskedek, viszont azt hiszem, tiszta a lelkiismeretem azáltal, hogy a blogomon megpróbálok minél többet átadni abból, amit én már megtapasztaltam és megtanultam, és ezen felül is szoktam segíteni az írótársaimnak (és nemcsak, hogy tiszta ettől a lelkiismeretem, de jól is érzem magam tőle).

Szerintem ez a titok nyitja: el kell engedni. Ha ezer ember megelégszik azokkal a történetekkel, amik számomra szinte olvashatatlanok, akkor én nem vágyom arra az ezer olvasóra — viszont azt is tudni kell, hogy az az ezer ember nem csak egy történetet olvas, elvégre mind ingyen tesszük közzé az írásainkat, annyira azért nem kell versenyeznünk, mint a kiadott könyveknek.

A másik nyitja a dolognak pedig az, amit már korábban is leírtam: nem megyünk sokra a panaszkodással, de fejleszthetjük magunkat és a társainkat, és ezáltal hozzájárulhatunk nemcsak a Wattpad, hanem általánosságban véve az amatőr írók munkáinak javulásához. Viszont ne legyünk telhetetlenek, mert mindig lesznek kezdők, mindig lesznek rossz divathullámok, de ezeken szerintem nem szabadna túlzottan fennakadni. Hiszen akinek az a cél lebeg a szeme előtt, hogy ő maga minél jobb íróvá váljon, az ne hátrafelé tekintgessen, hogy mit csinálnak a többiek, ne mérgelődjön ennyire amatőr dolgokon, hanem tényleg előre figyeljen, a fejlődésre, az útra, amit még meg akar tenni.

 

Szerintetek mit tehetnénk még a kezdő írók felkarolásaként? Vagy mindenki haladjon, fejlődjön a maga tempójában, törődjünk a saját dolgunkkal? Várom a véleményeteket a cikk bármelyik részét illetően!

12345

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás