• Home
  • /
  • Author: Daremo

Blogok és a Wattpad összehasonlítása

A legtöbb emberben, aki blogolásra adná a fejét, felmerül a kérdés: hol ossza meg a történeteit? Többen kérdeztetek már engem a témában, voltak többeket érintő körkérdések Ask.fm-en, de néhányan egyenesen hozzám is fordultak már, hogy ugyan, alkossak már véleményt, hol jobb megosztani a történetünket, egy blogon vagy a Wattpaden.

Mivel mindkét oldalon elérhetőek az írásaim, ezért úgy érzem, már elmondhatom a véleményem az előnyökről és a hátrányokról. Fontos megjegyeznem, hogy blog alatt nem konkrétan a Bloggerre célzok, hanem általánosságban értem az ingyenes oldalakat, amikben ugyanaz a közös: bárki megtekintheti a tartalmukat.

Ne rohanjunk azonban előre, kezdjük egy kevésbé fontos tényező összehasonlításával: a testreszabhatósággal. Wattpaden nem igazán alakíthatjuk a kinézetet a személyiségünkhöz, az elképzeléseinkhez, maximum egy egyedi könyvborítóval vagy a bejegyzések szövege mellé csatolt képekkel tehetjük ezt meg. A szöveggel kapcsolatban csak néhány alapformázási lehetőséget kapunk: lehet balra vagy középre zárt, illetve a betűink lehetnek dőltek és félkövérek is. Amit én leginkább hiányolok, az a sorkizártra állítás, valamiért nem fér a fejembe, hogy egy olyan oldal, aminek a lényege az amatőr irodalmi művek megjelentetése, miért nem képes akár automatikusan sorkizárttá tenni a szövegtömböt. Ezzel szemben nyilván a legtöbb blogszolgáltató még azt is engedélyezi, hogy magát a blogot személyre szabjuk, lehet egyedi fejlécünk, szabadon dönthetünk az oldalsávban megjelenő modulokról, és úgy egyáltalán, sokkal több formázási és beállítási lehetőség adott.

Ami némileg kapcsolódik az előző ponthoz, azt úgy tudnám legjobban megmagyarázni, hogy a bloghoz tartozik egy saját-érzés: az egész blogod csak veled foglalkozik, csak a te írásaidat olvashatják rajta az emberek (nyilván, ha te ezt így akarod, és nem osztod meg mások műveit is; de ha igen, akkor is csak az kerül ki, amiről te úgy akarod), a kinézete a te ízlésedet tükrözi. Ezzel szemben Wattpaden kissé beállsz a sorba, mert minden oldalon megvan az egységes, narancssárga szín, ami miatt inkább érzed azt, hogy egy zárt közösségi oldal egyetlen picike porszeme vagy csupán.

Van viszont valami, ami számomra ellensúlyozza az előbbi hiányosságait a Wattpadnek: a visszajelzések. Körülbelül egy éve regisztráltam be Wattpadre pontosan azért, hogy ebbe a zárt közösségbe is eljuttassam az írásaimat, és meglepődve tapasztaltam ezidő alatt, hogy bizony ott az emberek sokkal inkább hajlandóak kifejezni a véleményüket. Van az oldalon egy szavazás/vote funkció, amivel röviden jelezhetik az olvasók, hogy tetszett nekik az írás, és erre bizony bőszen kattintgatnak is. Már ez is elég lenne, de továbbmegyek: sokkal több hozzászólást is írnak ott az emberek. Csak összehasonlítás végett írom le a saját statisztikáimat: a 2016-os év végi összegzésem szerint kb. 110 komment érkezett a blogomon összesen két év alatt (mostanra ez kb 20-szal több), Wattpaden pedig csak a cikkeimen eddig 140-et számolok – szeptember óta! Nyilván mindkét esetben a kommentek fele az enyém. Viszont ha átlagot nézünk, akkor blogon az elmúlt fél évben a 130-nak a negyedét kell vennem, akkor pedig azt kapom, hogy majdnem ötször annyi visszajelzés érkezett, és a csillagozós szavazatokat még bele sem számoltam. Ez vitathatatlanul a legnagyobb előnye a Wattpadnek, éppen ezért én nyugodt szívvel tanácsolom minden visszajelzésre váró írópalántának, hogy tegye fel oda is az írásait. Főleg a kezdőknek mondanám hasznosnak (mármint akik tényleg most kezdenék el a neten való publikálást), mert egy nagyon erős löketet tud adni, ha már a kezdeti próbálkozásokat is véleményezik az olvasók. Egy blog bejegyzéseit, úgy vettem észre, sokkal kreatívabban kell reklámozni ahhoz, hogy eljusson az új olvasókhoz is, mint Wattpaden, ott sokkal többet olvasnak maguktól az emberek. A feliratkozásra is hamarabb kattintanak, lassan duplaannyi követőm van ott, mint Bloggeren.

Mégis van valami, ami számomra a mérleget a blog oldalára dönti: a nyilvánosság. Rólam lehet tudni, hogy az utóbbi időben elég aktívan próbálom csinálni a blogolást, a publikálást, igyekszem minél több pályázaton részt venni, minél szélesebb körben ismertté tenni az írásaimat, akár olyanokhoz is eljuttatni, akik maguk nem bloggerek. Na, és ez utóbbira teljesen alkalmatlan a Wattpad.

Ha azt mondom valakinek, hogy írok, szerencsémre eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam, lelkesedést, csillogást a másik ember szemében, meg rengeteg kérdést arról, hogy miket írok, hol lehet ezeket elolvasni. Ha egy idegennel közölném, hogy regisztráljon be a kedvemért a Wattpadre, legyen akármilyen kedves ismerősöm az illető, nem valószínű, hogy megteszi, és ezt nem is róhatom fel neki. Ha őt magát nem érdekli az írás, esetleg olvasni sem igazán szokott a neten (tegyük fel idealistán, hogy csak az én kedvemért venné rá magát ez alkalommal), akkor nem fog beregisztrálni egy olyan közösségi oldalra, ami tulajdonképpen nem neki szól, és lehet, hogy csak egy kósza gondolat volt egyébként is a fejében, hogy elolvassa Daremo egyik írását. De macerás, kényelmetlen, idegen oldal, meg kéne tanulni kiigazodni rajta, meg aztán van egy csomó dolog rajta, ami őt nem érdekli (ez esetben a többiek több ezer oldalnyi írásai, mert ugye idealista világunkban most csak engem akar az illető a neten elolvasni). Ezzel szemben, ha azt mondom, itt a blogom, a menüben kattints a novellákra, és válassz egyet, már sokkal szívesebben megteszi, mert egyszerű, gyors, és közvetlenül jutott hozzá anélkül, hogy megadta volna egy számára felesleges oldalon az e-mail címét, és eltöltött volna plusz tíz percet a regisztrációval. Nem sok, de az idő drága mindenkinek, és ha a potenciális olvasóm nem éri el két kattintással a novelláimat, de egy másik személyét igen, akkor a Wattpadet inkább félresöpri azzal a gondolattal, hogy talán majd máskor regisztrál, hogy olvashasson tőlem valamit. Talán. (Kiegészítés: Na jó, ebben megingattak. Engem nem enged bejelentkezés nélkül olvasni a Wattpad, mások pedig vegyesen állították, hogy engedi vagy nem engedi őket a rendszer. Aki tud erre magyarázatot, az sikítson, tényleg érdekelne.)

Mint írtam az elején, én a Wattpadet inkább azért használom, hogy a műveimet eljuttassam abba a zártabb közösségbe is, tehát ennek is megleltem azért a gyakorlati hasznát.

Számomra ezek azok a főbb tulajdonságok, amiket összehasonlítanék a két felületen, de természetesen mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy az ő igényeinek, elvárásainak melyik oldal felel meg jobban. Én továbbra is mindkettőn elérhető leszek, mert úgy érzem, erre szükségem van, de a szívem egy kicsit mindig jobban fog húzni a saját blog felé, mert az sokkal inkább az enyém, mint egy komplett közösségi oldal.

 

Ti mit használtok, saját blogot vagy a Wattpad oldalát? Van még más is, amivel kiegészítenétek az összehasonlításomat?

Könyvvélemény: Nádasi Krisz – Magánkiadás előtt

Már régóta gondolkodom azon, hogy a saját segítőszándékú cikkeim mellett megmutassak nektek mást is, mégpedig kifejezetten írástechnikával foglalkozó könyveket. Magyar nyelven ebből viszonylag kevés jelent meg, és sokról érdemi információt sem találtam a neten, hacsak nem azt, hogy pl. a Moly rendszerében írástechnika címkével látták el (a linkre kattintva egyébként az összes ilyet megtekinthetitek, de ez egyaránt tartalmaz magyar és angol nyelvű könyveket is). Így aztán rá kellett jönnöm, hogy ha akarok egy ilyen ajánló-összesítést, akkor azt bizony magamnak kell megírnom, ennek első elemeként pedig beszéljünk egy kicsit Nádasi Krisz Magánkiadás előtt c. kötetéről.

Kiadó: magánkiadás
Megjelenés éve: 2015
Oldalszám: 86 oldal
Formátum: e-könyv
Moly-link
A szerző Facebook-oldala: ITT

Kezdetnek azt mondanám, hogy a cím számomra megtévesztően hatott, és azért tartom fontosnak ezt az elején leszögezni, mert gyanítom, hogy rajtam kívül akadnak még néhányan, akik a címben megjelenő magánkiadás szó miatt valami másra számítanak: nekem rögtön egy gyakorlati útmutató ugrott be, ami számba veszi, milyen lehetőségei akadnak annak, akik a hagyományos kiadókat mellőzve szeretné megjelentetni a könyvét. Végül mégis úgy voltam vele, hogy ha már két másik kötetét is beszerzem az írónak (néhány bejegyzéssel később ezekről is lesz szó), akkor azért elolvasom ennek a fülszövegét is – és kicsit meglepetten vettem tudomásul, hogy itt 55 darab olyan tippet, tanácsot találok, ami általánosságban az íráshoz kapcsolódik (és emellett foglalkozik a magánkiadás kérdésével is). Tehát, ha az olvasóim közül bárki is csalódottan lapozott volna el a címet látva, ne tegye, mert itt bizony írástanácsokról esik szó.

Először meglepő volt számomra, hogy csak egyféle formátumban (epub) tudtam letölteni a megvett könyvet, ugyanis az én Kindle-olvasóm ezt pont nem preferálja. Az e-könyv letöltési linkjével azonban egy másik hivatkozás is érkezett Krisz levelében, mégpedig egy ingyenesen letölthető program az epub-fájlok megnyitására. Később rájöttem, hogy azért kényelmesebb ezt a könyvet asztali gépen (vagy laptopon) olvasni, mert számos hasznos linket is felsorol, főleg a kötet végén, ahol külön fejezetet szentel a magyarul és idegen nyelven megjelent írástechnikai könyveknek, magánkiadással foglalkozó cikkeknek stb.

A továbbiakban, hogy minél konkrétabban mutathassam be, mennyire hasznosnak találtam a könyvet, az egyes fejezetekről egyenként fogok ejteni néhány szót.

1. Tippek a történetmeséléshez

Krisz nemcsak arra tér ki, hogyan írjunk fikciót (regényt és novellát), de külön kiemeli a valóságon alapuló dokumentumregények fortélyait is. Ebben a részben tényleg az alapoktól mutatja be az olvasónak, mik kellenek egy jó történethez, említi például a kidolgozott szereplőket, a vázlatírást, a nézőpontokat, a történet és a fejezetek szerkezetének felépítését, a kutatómunkát, és még megannyi érdekes és fontos dolgot. Számomra ez a rész nem feltétlenül jelentett új információkat, inkább sűrű bólogatást egyetértésem jeléül, de felfedeztem ezekben a tippekben is számos olyat, ami hasznos lenne a kezdő bloggerek számára is. Útmutatást ad, de nem rágja a szádba az ő elveit, és ahogy a kötet elején is írja: nem állítja azt, hogy csak az ő meglátásai helyesek.

2. Javaslatok minden írónak

Ebben a részben már megemlíti a szakkönyvet és verseket írók táborát is a regényírók mellett. Általánosabb tanácsokat is ad a helyesírásról, a Word beállításokról, illetve megosztja velünk néhány saját módszerét, például hogy mit csinál Krisz, mikor írás közben olyan témába fut, amiben nem biztos, de nem akarja megszakítani az írás menetét a neten való böngészéssel. Nem láttam még ilyet, de Krisz arról sem felejtkezik meg, hogy elmondja, milyen a helyes testtartás gépelés közben, ami nem terheli a testünket (és bevallom, ennek begyakorlására még nekem is szükségem lenne). Ebben a részben tippeket is ad, hová fordulhat egy kezdő író, ha idegenekkel szeretné véleményeztetni az írását. Előny itt a rengeteg link, hiszen a lustábbaknak sem kell a keresővel bajlódniuk, elég néhány kattintás.

3. Idegennyelvű könyv írása

Én ugyan még sosem írtam máshogy, csak a saját anyanyelvemen, de el tudom képzelni, hogy vannak olyan írók, akik számára ez a rész is hasznos tanácsokat rejt (pl. Eruhel anglisztikás barátnőm előbb írja meg a történeteit angolul, mint magyarul). Nem győzi hangsúlyozni, hogy milyen nagy szükség van arra, hogy egy angol (vagy nyilván más nyelvű) anyanyelvű szerkesztő és lektor is foglalkozzon a kézirattal, a szakemberek felkereséséhez pedig számos konkrét segítséget is ad. Ebben a részben tárgyalja az írást segítő szoftvereket, amik ugyan nem magyar nyelvűek, de szerintem minimális nyelvtudással a magyarok számára is jól alkalmazhatók, pl. a Scrivener (amire én is tervezek beruházni), illetve angol nyelvű helyesírás-ellenőrzők. A felsorolt programok többsége viszont nem ingyenes.

4. Ajánlott irodalom és ingyenes e-könyvek

Az utolsó fejezet könyvcímeket és cikkekhez tartozó linkeket sorakoztat fel igencsak szép számban, angol és magyar nyelven is. Megmondom őszintén, még nem jutottam el odáig, hogy a cikkeket és a könyveket egyenként megvizsgáljam, de mivel érdekel a téma, egészen biztos, hogy a közeljövőben foglalkozni fogok velük. Ha nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni, akkor itt meg tudom említeni, hogy Krisz nem említette a magyar kötetek között Stephen King Az írásról című könyvét, csak az eredeti angolt, pedig szerintem az idegen nyelven olvasás sokakat megrémít; illetve számomra kicsit furcsa volt a Wattpadet mint ingyenes könyveket megosztó oldalt megjeleníteni. Hogy angolul mi a helyzet az oldalon, azt nem tudom ugyan, de én személy szerint magyarul csak nagyon kevés minőségi (amatőr) írást találtam eddig, amiket nehéz észrevenni a mostanság elszaporodó apucis-tesós-tízsoros történetek mellett (és most nyilván nem leszólni akarok senkit, aki kezdő, mert miért is tenném, csak nem érzem úgy, hogy az amatőr történeteket egy oldalon kellene szerepeltetni a kiadott kötetekkel).

Mindent összevetve, ez a könyv nekem annak ellenére is nagyon tetszett, hogy a legtöbb esetben újat nem mondott. Úgy gondolom, hogy egy kezdőnek, aki még csak most kacérkodik az írás gondolatával, mindenképpen hasznos olvasmány lenne, hogy a történetalkotás alapjaihoz kapjon némi segítséget. Számos olyan témával is foglalkozik, amiről nap mint nap látom az amatőr bloggerek csoportjaiban, hogy sokak számára nehézségeket okoz, és én magam is jobban örültem volna néhány évvel ezelőtt, ha egy ilyen kiadvány segít rájönni ezekre az apróságokra, minthogy kínkeservesen, sok rosszul sikerült történet után magamtól jöjjek rájuk. Külön tetszett a könyvben, hogy E/2-ben beszél az olvasóhoz, ezáltal olyan érzést keltett bennem, mintha kifejezetten nekem mesélne, nekem akarná megtanítani a kreatív írás alapjait.

A könyvet fel fogom használni a későbbiekben is, főleg az utolsó fejezet címeit és linkjeit, mert szeretném magam jobban beleásni az írás tanulható technikáiba. Szerintem ugyanis nem csupán az a misztikus tehetség meg ihlet kell ahhoz, hogy valaki megírjon egy jó történetet, hanem az írásnak igenis vannak tanulható fogásai, amelyeknek az elsajátításával láthatóan fejlődhet a történetünk.

Nádasi Krisz Magánkiadás előtt c. könyvét megvásárolhatod az író honlapján.

A kezdő írók bátorításának hiányáról

Valamiben kezdőnek lenni mindig nehéz.

A „hétköznapokban” természetesen én magam is a kezdők táborát erősítem, viszont fontosnak tartom tisztázni rögtön az elején, hogy ebben a cikkben mit értek a kezdő írók kifejezés alatt: azokat a személyeket, akik még hobbiból sem írtak soha semmiféle irodalmi művet, esetleg csak néhány egyszerűbb írást az asztalfióknak. Róluk szeretnék írni, és arról, hogy mennyire nehéz is a helyzete egy kezdőnek, ha éppen rossz napján fogja ki a „bölcs” veteránokat, akik sokszor maguk is ugyanolyan amatőrök, mint én magam, éppen csak áll a hátuk mögött pár befejezett alkotás.

Legelőször egy kis meséléssel szeretném kezdeni, egy olyan alkalmat szeretnék megosztani veletek, amikor életemben talán legelőször tudtam összegyűjteni a bátorságot, hogy a regényem első fejezeteit komoly zsűri elé állítsam. Hogy mit is nevezek itt komolynak? Nem, nem küldtem be kiadóhoz, nem mutattam meg elismert írónak sem, sokkal egyszerűbbről van szó, de az én életemben mégis nagy horderejű esemény volt: beküldtem egy amatőr blogversenyre a bénácska, idealista történetem első két fejezetét. A verseny menete, emlékeim szerint, nagyjából úgy zajlott, hogy a versenyzők egymás pályaművét véleményezték és pontozták, ez alapján született a végeredmény. Nagy lelkesedéssel vártam, mit fognak a többiek mondani, addigra túl voltam néhány novellás blogversenyen, amiken viszont általában egész jó eredményt értem el.

Aztán jött viszont a feketeleves: a rangidős versenyző hölgy darabokra cincálta az írásomat, szó szerint mondatonként elemezte, hogy mennyire abszurd, nevetséges, és úgy egyáltalán, írnom se nagyon kellene, mert hát ilyen firkálmánynak megszületni is bűn. Mondanom sem kell, hogy ez a vélemény eléggé összetörte a lelkemet akkoriban, még ha tudtam is valahol mélyen, hogy van benne igazság. Kellett némi időnek eltelnie, hogy megint tollat ragadjak, és azt mondjam, hogy jól van, ez most nem sikerült – de a következő jobb lesz.

Valószínűleg többek között ebből az esetből eredeztethető, hogy mára annyira elszántan kiállok a kezdőkért, akik segítséget kérnek a blogjuk nyitásához, vagy megosztják a legelső, kezdetleges történetük sorait. Vitám is volt belőle, főleg a Facebookon, nem is egyszer. Ha olyat láttam, hogy valaki szándékosan le akarta törni egy lelkes kezdő kedvét azzal, hogy leszólja, lekicsinyli, kigúnyolja az írását, a gondolatait vagy egyáltalán magát a tényt, hogy az illető blogolásba kezdett, akkor mindig felemeltem a hangomat.

Van abban valami végtelenül elkeserítő, hogy egyes emberek úgy hiszik, jogukban áll kvázi megszabni, hogy ki az, aki írhat és blogolhat. Mert azzal, hogy a tapasztalatlanokat rögtön az első megjelenésükkor megalázzák, igenis elüldözik a művészettől! És kötve hiszem, hogy ennek nincsenek tudatában. Olyannal is találkoztam már, aki kerek perec közölte egy frissen nyitott blog szerzőjével, hogy nyugodtan zárjon ám be, mert nincs szükség egy újabb divatbloggerre a bloggertársadalomban.

Ha valamiben, hát abban nem hiszek, hogy egy kezdő írót rögtön az elején kategorizálni tudnánk. Nem lehet megmondani az első szárnypróbálgatások alapján, hogy ki az, aki néhány ügyetlenkedés után új hobbi után néz, vagy ki lesz az, aki nem adja fel, hanem újra és újra tollat ragad, és ha nem is az első vagy a tizedik, hanem az ötvenedik története már kifejezetten élvezhetőre sikerül. Nem várhatunk el egy abszolút kezdőtől profira megszerkesztett és kódolt kinézetű weboldalt, a legfiatalabbaktól felnőtteket lepipáló életbölcsességeket, a romantikus érdeklődésűektől hard sci-fit, és még sorolhatnám. Sorolhatnám, de miért kell megtennem? Miért nem egyértelmű egyesek számára, hogy a kezdő, az kezdő; kiforratlan, amatőr, befolyásolható, könnyen terelhető, bizonytalan? Ha elsőre azzal találja magát szembe, hogy az emberek elutasítók vele szemben, akkor garantáltan rögtön elmegy a kedve az egésztől, és talán évekig nem mer majd megint publikálni semmit a neten.

Sokféle indokot láttam és hallottam már.

A legegyszerűbb feltartani a kezünket és mosakodni: ha ennyi elég neki, hogy feladja, akkor talán jobb is. Mondván, hogy senki lelkét nem szabad babusgatni, mert egyrészt el ne szálljon magától indokolatlanul, másrészt úgyis fog kapni az élettől még nagyobb pofonokat, ha ezt a pályát választja.

Kérdem én, hogy mióta egyenlő a babusgatással az, ha nem törjük le valaki lelkesedését? Mióta számít hazugságnak, ha arra buzdítunk valakit, hogy csak így tovább, gyakoroljon, kísérletezzen, és meglesz az eredménye? Sosem azt mondom, hogy dicsérni kell valamit, ha az nem jó, de két dologra igenis figyelni kell. Az egyik, hogy ha valaki éppen csak belecsöppen egy új világba, amit nem ismer, akkor nem várhatjuk el tőle azt a szakértelmet, amit a rendszerbe már beleszokottak megszereztek maguknak – még ha a szakértelem alatt most csak annyit is értek, hogy tud-e az illető szép kinézetet csinálni a blogjának, vagy túllépett-e már az „Anna vagyok, 18 éves és szőke hajú” típusú történetkezdéseken.

A másik, hogy igenis figyelembe kell vennünk, ki az, akinek a véleményt írjuk! Nem várhatjuk el egy általános iskolás lánytól, hogy a felnőttlét bonyodalmairól írjon, és ne nézzük le, ha szereti a Szent Johanna Gimihez hasonló szerelmi sztorikat – elárulom, ez nem véletlen, ugyanis a Szent Johanna Gimi tipikusan ennek a korosztálynak szól! Nem szabad lenézni valakit azért, mert tetszik neki egy olyan alkotás, amit tulajdonképpen neki írtak. Észre kell venni, hogy attól még, hogy valami nem illeszkedik a mi ízlésvilágunkba, mert nem szeretjük a csöpögős romantikust, az életbölcsességek halmozását, a maffiás, elrablós sztorikat, a félmeztelen vámpírokat – attól még nem szabad leírnunk egy ilyenekkel dolgozó alkotást! Fel kellene fognia egyes embereknek, hogy az nem hiba, ha valaki olyan zsánerben alkot, amit ő nem kedvel. Nem ilyeneket olvas, tehát intelligens ember módjára fogja magát, és rákattint arra a piros X-re, mert van annyi esze, hogy azért nem húz le egy alkotást, mert ő ilyet nem szokott olvasni. Tény és való az is, hogy az ember fog pofonokat kapni az élettől, bármilyen utat is választott magának, de puszta szórakozásból miért kell bevinni az illetőnek egy jobb horgot? Ugyanis kétlem, hogy bárkinek haszna származna abból, hogy jól megmondja a véleményét annak a pólyás kis írópalántának, aki olyan szemét módon béna mert lenni a kezdetekkor.

Vannak tipikus érvek, amik ilyenkor mindig felmerülnek. A gonoszan kötekedő veteránok mindig azzal hozakodnak elő, hogy márpedig nekik is át kellett élniük kezdőként, hogy milyen az, amikor a nagyok beszóltak az írásaikra, és bizony sírva kapcsolták ki a számítógépet, és újra fel kellett építeniük az összetört önbizalmukat. Nagyjából ugyanaz, mint amit személyes tapasztalatként én is leírtam a cikk elején. Ezek szerint két lehetséges kimenetele van ennek a sérelemnek (nyilván leegyszerűsítve): vagy rájössz, hogy ha ez neked rosszul esett, akkor másnak is rosszul fog, és nem folytatod ezt a nemes hagyományt, vagy úgy érzed, hogy ha neked ez jutott, akkor a következő generációnak is ez jár, és jól kitöltöd valaki ártatlanon a múltbéli sérelmeidből született haragot. Tipikus példája ennek, amit minden diák ismer: a tanár, aki csakis és kizárólag azért lépett erre a pályára, mert annak idején az iskolában vele is jól elbánt egy akkori tanerő. Ő pedig dönthetett volna úgy is, hogy ebből okulva helyes módszerekkel neveli a diákjait, vagy épp ellenkezőleg, ha már őt is szivatták, akkor a jelen tanulói is szenvedjenek az iskolapadban.

Miért kell egyáltalán elemezni, hogy az intelligens ember melyik verziót választja? Mert igenis kell, ezt látom magam körül szinte naponta a csoportokban, hogy egyeseknek nem egyértelmű, hogy nem kötelező mindent elolvasni, hogy nem kell mindent és mindenkit beskatulyázni. Tegyük fel, hogy igenis a szegény kezdő író két hét után ráeszmél, hogy neki ez mégsem való, és félbehagyja a regényét. Még a blogot sem törli, hagyja az örökkévalóságban elenyészni a virtuális szemetét. Ilyenkor el tudom képzelni, hogy egyes emberek ökölbe szorított kézzel ülnek a monitor előtt, talán még jól hátba is veregetik magukat, hogy „na látod, én megmondtam”. A lényeg nem is ez. Miért baj valakinek, ha egy blogger korán (vagy éppen évek után) elveszti a lelkesedését, ha rájön, hogy talán mégsem az írás a neki való művészeti ág? Mindig azt szoktam mondani, hogy az internet tárhelye nem véges, azaz senkitől sem veszi el a helyet az a blogger, aki esetleg néhány hét múlva meggondolja magát. Ráadásul, bármilyen meglepő, de az olvasók sincsenek lekorlátozva arra, hogy csak bizonyos számú történetet olvassanak, tehát a közönséget sem veszik el senkitől. Akkor kérdem még egyszer: miért zavar, hogy ott van? Túl gyakran botlasz bele a hirdetéseibe? Tiltsd le! Irritál, hogy nem elég profi a története? Ikszeld ki! Nőj fel, és törődj bele, hogy létezik.

Tény, hogy egyre inkább előre tolódik az az életkor, mikor a gyerekek először használják egyedül a számítógépet. Nem olyan nagy boszorkányság ma már, ha egy 11 éves a neten lóg és megpróbálja létrehozni az első blogját. Sőt, én például egy korán érő kockagyerek voltam, nekem is volt már saját honlapom a G-Portálon 11 évesen, amit akkoriban még pénzdíjas SMS-ért kellett megváltani, és megkértem apámat, hogy csinálja meg nekem. Ő szívesen elintézte nekem, én pedig onnantól kezdve a csúnya helyesírási hibával leírt nevű portálomon osztottam meg a rosszabbnál rosszabb, romantikus Tokio Hotel fanfictionjeimet. Tény, hogy nem is igazán volt olvasóm a két legjobb barátnőmön kívül (akik viszont piszkosul irigyek voltak rám a fizetős oldal miatt), de határtalan lelkesedéssel firkáltam mindig az újabb fejezeteket, akkor is, ha visszajelzés sosem érkezett. Ennyi idősen az ember még nem is azért ír, mert elismerésre vágyik, hanem mert élvezi a folyamatot, a felfedezés és az újdonság örömét. Mert akárhogy is nézzük, az ember ilyen idősen még gyerek, sőt, még később is, még jó néhány évig. Hát miért kell elvenni egy gyerek játékát, és azt mondani neki, hogy hagyja abba, mert nem tudja elég ügyesen csinálni egy hét gyakorlás után?

Felmerül az a dilemma is, hogy van-e egyáltalán az embernek ilyen fiatalon keresnivalója a világhálón. Én ugye elfogult vagyok, mert mint írtam is, korán belecsöppentem ebbe a világba, egyszerűen érdekelt, és sok gyakorlatias fogást megtanultam magam az évek alatt, amik azért segítenek, hogy eligazodjak ebben a virtuális valóságban. Bele kell egyszerűen törődni, hogy a világ változóban van, és csak azért, mert én speciel nem vennék a nyolc éves gyerekemnek saját tabletet, attól még sok szülő úgy érzi, hogy haladni kell a korral, és a kölök igenis meg fogja kapni. És bármilyen meglepő, de senkinek nincs joga elvből elzavarni egy idegen gyereket a számítógép elől, mert az ő személyes nézetei szerint még nem kéne ott ülnie – mert ez nem az olvasó döntése, hanem az adott 11 évesen blogot indító kislány szüleié. És ők nem lesznek attól jobb vagy rosszabb szülők, hogy milyen idősen hagyják egyedül garázdálkodni a gyereküket a világhálón. Felelős döntést hoztak, főleg akkor, ha szépen leültetik a kis porontyot, és elmondják neki, hogy bizony az interneten nem minden arc mosolygós. Mert a kedves szavak mögött megbújó pedofil bácsik és a hardcore pornó oldalak mellett bizony megjelennek majd azok az emberek is, akik egyszerűen rosszindulatúak. És ez szerintem valami olyasmi, amire nem igazán lehet felkészíteni egy tapasztalatok nélküli gyereket. Hát hogy magyarázod el neki, hogy vannak olyan emberek, akik éppen csak a nevét tudják, de máris elküldik melegebb éghajlatra, mert régebb óta űznek valamilyen hobbit? Ugyan már, emberek, ugye nem attól féltek, hogy egy fiatal blogger majd kitúr titeket a bloggertársadalomból?

Ez a része nyilván lesarkítva igaz a kirívóan korán blogolni kezdő fiatalokra. De az sem véletlen, hogy az utóbbi időben a 13 éveseknek már külön kampányuk indult arra vonatkozóan, hogy márpedig őket igenis emberszámba kell venni, nem buta kisgyerekként kezelni. A 13 éves korra én úgy emlékszem, mint valami furcsa köztes állapotra, amikor nem illettem sehová. Már nem éreztem magam olyan kisgyereknek, én speciel akkor már döntöttem a továbbtanulásról, és hetedik osztálytól már gimnáziumba jártam. De mindeközben még igazából a tinikorba sem léptem be, hozzájuk képest pedig túlságosan gyerek voltam. Egyszóval teljesen megértem, hogy mire fel a kiakadásuk, mert jogos. Mert igenis van, aki úgy áll hozzájuk, hogy ők még gyerekek, és emiatt feszül bennük a bizonyítási vágy, hogy megmutassák, ők már többek ennél. De van, hogy nem hagyják nekik.

Próbálom, tényleg, keresem az indokot, hogy miért szúrja egyesek szemét a rengeteg fiatal, kezdő blogger. Szeretem ugyanis több szempontból megvizsgálni azt, amiről nyilvánosan véleményt alkotok, de nem találok most mást, egyszerűen nem tudom megérteni. Egy indokba botlok újra és újra: a bénázó kezdő írók bontják a bloggertársadalmat.

Igazából nem lenne éppen hátrány, ha valaki végre kiállna, és megfogalmazná, hogy egységesen mi az ördögöt takar az a kifejezés, hogy bloggertársadalom. Én a szó hallatán mindig valami globálisra gondolok, ami magába foglalja az összes magyar nyelven író embert, aki a neten osztja meg a gondolatait a világgal. Boldog-boldogtalan, népszerű és népszerűtlen, témától függetlenül, bármelyik szolgáltatónál.

Na de most jön a csavar.

Ugyanis nem ezt értik a Bloggeren publikálók a bloggertársadalom címszó alatt.

Diszkriminálják a bloggereket, bizony, és csak egy szűk réteget tartanak a társadalmuk szerves részének, egy réteget, akiket már megszoktak Facebookon, akiknek ismerik a nevét és a történetét, és akikkel pár éve már rendszeresen „találkoznak” a világhálón. Csakhogy az emberek cserélődnek (még a valódi társadalomban is), mint írtam már, nem tart ki minden egyes írópalánta élete végéig az írás mellett. Ismerek sajnos nem egy olyan bloggert, aki néhány év után megunta az alkotást, pedig kivételes tehetségű volt; van ilyen, sajnos, mindenkinek szíve joga eldönteni, meddig akarja ezt csinálni. A világ változik, ezt el kell fogadnunk, ennélfogva a világ alkotórészei, az emberek is változnak. Cserélődnek, a régiek lelépnek, a helyükbe újak érkeznek, akik még nem találták meg maguknak a helyet a képzeletbeli ranglétrán. A régiek pedig, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a megszokott berendezkedéshez és társasághoz, néha egyszerűen képtelenek alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, és ezért elkezdik a rendszert szidni, meg azokat, akikben a probléma forrását látják: az újakat. Akik abszolút nem tehetnek semmiről, mert nem valaki más kárára jelentek meg, és nem is azért, mert eldöntötték, hogy ők márpedig tizenkét évesen meghódítják az internet népét a klisés kis történetükkel. Előtte pedig ezen rágták magukat hetekig, akár hónapokig, hogy vajon lesz olyan, akit érdekel az írásuk? Vajon elég jók ahhoz, hogy megmutassák másoknak is a műveiket? Nem fogják az orrod alá dörgölni a kételyeiket, de igenis megvannak bennük is, mint mindenkiben.

Egyszerűen csak hagyni kell őket békében kiteljesedni, mert nem kerülhetjük el a változásokat, és mindig lesz új hullám, új generáció, és a már meglévőnek egyáltalán nincs joga ezen felháborodni.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás