• Home
  • /
  • Author: Daremo

Mindbe szerelmes vagyok

Tudtam, hogy a Hazug szerint az élet ötlete nem új keletű, úgy értem, nem a közelmúltban pattant ki a fejemből. Azt is tudtam, hogy rengeteg átdolgozáson esett át a történet vázlata, mire elkezdtem írni a múlt hónapban. Na de azt a fene sem gyanította volna, hogy teljesen véletlenül belebotlok egy olyan dokumentumba, ami arról árulkodik, hogy ez bizony egy három évvel ezelőtti ötlet. Maximum egynek gondoltam, tényleg.

Nagyon sok olyan regényötletem van, ami több évvel ezelőtt született meg. És körülbelül négyszer ennyi, amit kitaláltam, de mégsem írtam meg, esetleg elkezdtem, de sosem fejeztem be, mert nem éreztem elég erős kötődést a történethez.

Annak idején mindig attól féltem, hogy az új ötletek, amelyek folyamatosan ostromolták az agyamat, eltűnnek majd, ha nem írom le őket azonnal. Így aztán folyton írtam, egyszerre többet, de egyikben sem mélyültem el igazán, és be sem fejeztem őket. Mostanra már megváltozott a hozzáállásom a hirtelen jött, fantasztikusnak tűnő ötletekhez: várok velük. Nem szakítom félbe semminek sem az írását, az nem vezet jóra, csak kapkodásra, szétszórtságra (nem mintha így nem lennék kellőképpen szétszórt 🙂 ). De megtapasztaltam azt, hogy az igazán erős, megírásra érdemes történetek megmaradnak az ember fejében, ha kell, évekkel később is.

Így került például a Tükörszilánk munkacímre hallgató történet néhány szavas vázlata is a regényes mappámba. Ha lehet, ez még régebbi, mint a Hazug, ugyanis semmiféle nyoma nem volt a számítógépen. Papíron bukkantam rá a címére egy régi füzetemben, mikor egy ezer évvel ezelőtt írt szerelmes levelet kerestem (az egyetlent, amit valaha írtam, mert bele kell kerülnie a Hazugba). Érdekes, de tényleg csak a címet láttam meg, semmiféle körítés nem volt – és mégis emlékeztem minden egyes mozzanatra, amit annak idején kitaláltam. Így azt is tudtam, hogy az akkor kitalált cselekmény ugyan gyenge lábakon áll, de az alapjai erősek, egy erős csiszolgatással életképes történetet lehetne belőle kialakítani.

Arra azonban nem vagyok hajlandó, hogy elzárjam az elmémet a véletlenszerűen megjelenő ötletmorzsáktól. Hiába élek éppen egyetlen történetben, a tudatalattim igenis dolgozik az összes többin, néha beugrik valami, ami illik egyik-másik történetbe. Ilyenkor lejegyzek néhány szót, ezek a jegyzetek aztán mindenféle logikai elrendezéstől mentesen kerülnek egy dokumentumba, majd kiválogatom őket, ha odaérek. Addig sem fog elveszni egyetlen kósza gondolat sem.

Azt hiszem, egy nagyon kicsit szerelmes vagyok az összes történetembe. Mit hazudok? Teljesen beléjük estem.

Az első mesék egyike

Nemrég találtam a pincében egy füzetet, rajta a saját nevemmel és hogy 2. b, és telis-tele volt mesékkel, amiket nyolc-kilenc éves koromban írtam, nagy részükre még csak nem is emlékeztem. A tengerészek kalandjai teljesen kiesett, A hiú orrszarvúra pedig csak azért emlékszem, mert szokásom volt néhány meséhez rajzot készíteni Painttel, ez az egy maradt meg az emlékezetemben – bár egyetlen rajz sincs már meg.

Elmondhatjuk tehát, hogy körülbelül azóta írok történeteket, mióta megtanultam írni. Az a fajta gyerek voltam, aki rengeteget beszélt, mégsem emlékszik senki sem olyan esetre, hogy a meséimet szövegeltem volna. Számomra ezek csak írásban léteztek, így nagyon sokáig senki sem tudott a furcsa hobbimról – amíg le nem buktam a harmincoldalas Tokio Hotel-fanfictionömmel, de (mindenki szerencséjére) azóta már leszoktam az ilyesmiről, és csak a saját magam által teremtett karakterekkel és világokkal foglalkozom.

A tengerészek kalandjainak első részét szeretném megmutatni – merthogy négy is elkészült! A hosszuk egyenként sem haladja meg a kétszáz szót, ráadásul elég bugyuta sztorik. Akkoriban ismerhettem meg a kettőspontot, mint írásjelet, ugyanis indokolatlanul sokszor használtam. A vesszőkről ezt-azt már tudtam, például a hogy mögé mindig tettem, de sok helyről kimaradt. Ezen kívül is vannak benne olyan helyesírási malőrök, hogy erősen morfondíroztam azon, hogy csak ezeket kijavítva tegyem-e fel, de aztán meggondoltam magam. Ne csak én szörnyülködjek! 😀

Íme:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy híres hajóskapitány akit mindenki úgy hívott: Frenk Kapitány. Frenk Kapitány már az egész világot bejárta kivéve a tengerészek birodalmát. Frenk Kapitány elhatározta, hogy megkeresi a tengerészek birodalmát (ami nagyon titokzatos). Frenk Kapitány vett egy óriási hajót a: Titanikot (mert akkor még nem süljett el). Kihajóztak a nyílt tengerre. Egyszer csak találkoztak: Öldöklővel a viziszőrnyel. Frenk Kapitány előrántotta a kardját és nagy nehezen megölte a szörnyet. Mentek tovább. Rövidesen megérkeztek arra a szigetre amelyen volt a: tengerészek birodalma. A partján volt egy barlang. Amint Frenk Kapitány és legénységre a partra tették magukat remegni kezdett a föld. És a barlangból kijött: Könyörtelen a sárkány. Hirtelen tüzet okádott, de Frenk Kapitány előrántotta a bűvös tükrét és maga elé tette. A sárkány tüze visszaverődött saját magára. A tűztől elégett a sárkány, de a helyén egy kulcs volt és egy üzenet. Az üzenetre a következő volt írva: vegyétek fel a kulcsot és menyetek a sárkány barlangjába. Ott van egy ajtó. Az ajtón van egy lakat. A kulcs a lakat kulcsa. Frenk Kapitány kinyitotta a lakatot és az ajtó mögött volt a tengerészek birodalma.
Itt a vége, fuss el véle!

 Szerintem látszik, hogy rengeteg mesét néztem és olvastam, de azért a logikának sem voltam hiányában, ugyanis nagyszerűen megmagyaráztam, hogyan lehet jelen a Titanic a történetemben (valószínűleg ez volt az egyetlen hajó, amiről hallottam, de legalább ezt az egyet megjegyeztem).

A kedvencem (a helyesírás mellett – viziszőrnyel, süljett, menyetek) a “Frenk Kapitány és legénysége partra tették magukat”-féle megfogalmazás, amin minden egyes alkalommal nevetnem kell.

Azért el kell ismerni, baromságokat összehordani már akkor is nagyon tudtam.

Hazug szerint az élet: Bevezető

A temetés napján zokogott a város. Szakadt az eső, sűrű fátyolba vonta az utcákat, a házakat és azok ablakait. Már napok óta keservesen zuhogott, az árkok megteltek, és a víz néhol bokáig ért a járdán és az úttesten. Szinte egyetlen járókelőt nem lehetett látni egészen addig a napig.

Az iskola bejárata fölé fekete zászlót vontak. Meghalt a fiú. A tanárok megrettenve álltak a katedrán és nem szóltak semmit, nem tartottak tanórát. A diákok csendesen sugdolóztak az elhunytról, mikor a rádión felcsendült az igazgató úr érces hangja:

– A néhány nappal korábban elhunyt iskolatársatok, Hazug végső búcsúztatására ma délután egy órakor kerül sor a városi temetőben. Azok a diákok, akik részt szeretnének venni a szertartáson, fél egykor gyülekezzenek a bejáratban.

Csend honolt a szavai után. Aztán a hátsó padban egy lány halkan szipogni kezdett, remegő, vékony ujjaival foltos papír zsebkendőt húzott elő a zsebéből. Ahogy kifújta az orrát, hangja el-elfúlt és a válla megrázkódott. A mellette ülők sután a hátára tették kezüket, az ő szemükben is könnyek csillantak. Zokogott az iskola is az eltávozott diák és barát emléke felett.

Fél egykor egytől egyig ott álltak a kapuban, még akik nem ismerték személyesen a fiút, azok is. Hiszen a történetét már mindenki hallotta.

Halkan tombolt az eső, cseppjeit odaverte a járdára, a háztetőkre, az esernyőkre. Azóta zokogott, hogy Hazug életét vesztette, csak egyszer állt meg néhány órára, hogy újból erőt gyűjtsön a gyászhoz.

Az anya már a koporsó felett virrasztott, napok óta nem sírt. Tompa ürességet érzett a mellkasában, egy szorító erőt a torkában, szerette volna felfeszíteni az állkapcsát és üvölteni a gyásznép arcába hajolva. Egyesével menne oda az emberekhez, a nyálát fröcsögtetné rájuk, míg ordít. A fejükre olvasná, milyen könnyű is az életük, az ő sorsuk nem az, hogy eltemessék a tulajdon fiukat. Bár beletéphetne körmeivel a tulajdon húsába, és kivájhatná magából a szennyes gyűlöletet önmaga iránt, ami azóta kínozta, hogy megérkezett a hívás. Úgy rohant a kórházba, mint egy évvel korábban.  Egyszer már hitte azt, hogy elérkezett az idő, mikor meg kell ásnia gyermeke sírját. Csak egy rövid időre tudta hát elodázni.

Az anya arcára azonban csak a bágyadt szomorúság ült ki. A tabletták, amiket az orvostól kapott, csak a gondolataiban engedték őt tombolni.

Egy meleg kéz simult a vállára. A fiú apja, az ő fiának apja, mindössze ennyit tudott társítani a fájdalomtól ráncba szaladt archoz. Felállt, kivonult a koporsó mellől, és elfoglalta helyét egy padon a családja mellett.

Először egy fényképet hoztak. Hazug arca és mosolya felnagyítva, az örökkévalóságba belefagyva meredt az összegyűltekre. Az égszakadás dacára rengetegen megjelentek a temetésen, az anya a gyógyszer bódító ködfátylán át is számtalan ismeretlen arcot fedezett fel a tömegben. Hát szerették az ő fiát. Ki ne szerette volna, jó fiú volt, mióta megint mosolygott.

De ő emlékezett még rá, beleégett, hogy egy évvel korábban Hazugba még hálni is alig járt a lélek, a boldogság. A máskor fényes, rövid haja ápolatlanul az arcába nőtt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.

Eltűnt csibész mosolya, lassan elmaradozott, akárcsak a folyton látogatóba érkező barátok is. A tekintetében sűrű sötétség ült, ami sosem tűnt el.

Aztán következett a húsba szántó borotvapenge. És válaszul az anyai könnyek és apai pofonok. Hazug a szobája padlóján ült, jobb kezét az arcára szorította, ahol égette őt az ütés csattanó ereje. A bal karja ernyedten lógott a teste mellett, apró cseppekben folyt le róla a fiú vére. Akkor mondta először:

– Anya, nem akarok élni. Meg akarok halni. Hagyj meghalni. – Így mondta akkor, s később még megszámlálhatatlan sokszor.

Csak három hét telt el azután, és Hazug teste a földön csattant. Mellette pedig az isten tudja, honnan szerzett gyógyszeres doboz.

Az anya megrázkódott és hangosan felzokogott, s a gyászolók köre azt hitte, a szertartást vezető férfi szavai kavarták fel hirtelen.

– Amikor egy ilyen fiatal gyermek, mint Hazug, aki a középiskola befejezése előtt állt, életét veszti, mindannyian azt kérdezzük magunktól: miért? Miért olyan kegyetlen ez a világ, hogy egy ereje teljében lévő fiú autóbalesetet szenvedhessen?

Az anya nem figyelt ezekre a szavakra. Csak önmagában mondogatta, gyászos mantraként, hogy figyelnie kellett volna akkor a fiára. Egy évvel ezelőtt. Ha már ilyen kevés ideje volt, legalább boldog lehetett volna. Az ő hibája, amiért a fiát elragadta a halálvágy akkoriban: ő nem figyelt rá eléggé, nem törődött az apró jelekkel, hagyta Hazugot elsorvadni.

A fiúról készített fényképre nézett. Hazug az öngyilkossági kísérlet után hosszú hónapokig egy problémás gyermekek és tinédzserek számára működő kórházban feküdt. Orvosokkal beszélgetett, akik meghallgatták panaszait az életéről, nekik elmondta, mi űzte volna ki a saját életéből. De az anyjának sosem mesélte el, mit rontott el, mit mulasztott el, amivel segíthetett volna a fiún.

Aztán Hazug ismét képes lett mosolyogni, és végleg elhagyta a kórházat. A fiú, aki meg akart halni, új erőre kapott, szembeszállt az élettel és megkereste benne mindazt a jót, ami többé nem engedte összetörni. És tudták, mindenki tudta, hogy Hazug többé nem próbálkozik öngyilkossággal.

Meggyógyult.

Akkor mégis hogyan veszthette életét egy autóbalesetben?

A fénykép néhány héttel korábban készült, mosolygott rajta. Csak a tekintetében ülő sűrű sötétség emlékeztetett arra a boldogtalan korszakra. A mosolya őszintének tűnt.

Vajon az anya is megszűnik anyának lenni, ha meghal a gyermeke?

***

Ő még sokáig a sír mellett maradt. Érezte, ahogy lassan megtisztul a gyógyszer hatásaitól, egyre szaporábban nyelte könnyeit, egyre erősebben vájta körmét a tenyerébe. Azt is észrevette, hogy nincs egyedül – négy fiatal árnya ölelte körbe a friss földdel határolt sírkövet.

– A… a barátai vagytok? – Hangja elhalóan, nehezen szólt. A torkát fojtogatta a feltörő zokogás. De azok így is meghallották szavait.

– Vannak közös barátaink – szólt a legfiatalabb fiú. A hangja szenvtelenül szólt, mintha nem a gyász vezette volna a temetőbe. Egyik kezét szorosan ökölbe szorította, ujjai közül egy gyűrött papírlap lógott ki. Mintha észbe kapott volna, hogy az elhunythoz nem volt köze: sarkon fordult és sietős léptekkel elhagyta a temetőt.

– Épphogy csak megismertem – szipogott egy lány. Néhány kósza könnycsepp csordult le arcán, összegyűltek az állán. Megilletődötten állta végig a temetést, mint aki nem tudja, tényleg a megfelelő helyen van-e. Kabátjának zsebéből egy gyógyszeres dobozt vett elő – hasonlót, mint ami Hazug mellett hevert azon a bizonyos napon –, elmélázva nézegette. Aztán határozottan megrázta a fejét, és egy szót sem szólva elsietett.

– Nekem erőt adott. – Az másik fiú hangja kellemetlenül recsegett, halkan szólalt meg. Úgy beszélt, mintha attól félne, senki sem kíváncsi a szavaira, pedig minden vágya, hogy az égbe kiáltsa maró gondolatait. Kapucniját mélyen a szemébe húzta, de nem tudta elrejteni a sötét, dagadt foltot az arcán. Téblábolva elnézést kért, aztán kacsázó léptekkel maga mögött hagyta a sírt.

Már csak egyetlen lány állt ott az anyával.

– Na és te?

Először nem is válaszolt. Nem tudott, sűrűn nyelte könnyeit, karjaival körülölelte magát, apró mozdulatokkal előre-hátra hintázott a talpán. Az anya emlékezett rá, látta őt, mikor a szertartáson a gondolataiból kitekintve körülnézett a tömegben. Már akkor is zokogott. Talán az arca is ismerős volt, de akkor az embereket csak elsuhanó foltokként látta maga körül, a fájdalom vöröslő függönyén át. A lánynak remegtek a lábai, többé nem tudta visszatartani kitörő zokogását. A földre rogyott, és halkan azt súgta:

– Fogalmam sincs, ki ez az ember.

De csak ő maradt a temetőben az anyával, míg be nem sötétedett.

Valamikor, valaki

Tartalom:
Eltűnnek a hangok a világról, s lassacskán az élet utolsó gyertyalángjai is kihunynak. Csak egyetlen lány menetel elszántan a néma éjszakában, hóna alatt egy különös naplóval.
Megírás ideje: 2015. március
Figyelmeztetések: nincs
Terjedelem: 1500 szó

Rengeteg hang veszi körül az embert egy átlagos napon is anélkül, hogy igazán tudatosulna benne: hallja a lépteket a szomszéd szobából, a dudaszót az utcáról, a madarak csivitelését az almafáról, a levelek zizegését, ahogy a szél egymáshoz súrolja őket. A hangok megszokottá válnak, az élet velejáróivá alacsonyulnak; és nem figyel fel rájuk soha senki.

Amikor a lány felébredt, a hangok emlékeztették őt a valóságra – a hangok hiánya. Mintha egy üvegbura alá szorult volna, a külvilág minden neszezése abbamaradt, csak a vér dübörgését hallotta a fülében, egyre gyorsulva és erősebben ütögetve a dobhártyáját. Felült, aztán fejét lelógatva az ágya alá nézett. Kezével hosszan nyújtózva megragadott valamit: egy rongyos szélű füzetet, a legegyszerűbbet, amit korábban még kapni lehetett. Az ölébe vette, másik kezével pedig maga mögé nyúlva, a párnája alól egy tollat húzott elő. A füzetbe néhány szót kapart sietve, aztán felpattant. A tollat és a naplóját az ágyon hagyta.

Végignézett magán, a szürke pizsamáján, aztán a ruhásszekrényére meredt néhány pillanatig. Annak ajtaja tárva-nyitva állt, és üres volt. A lány egykedvűen ismét az ágy alá nézett, előhalászott onnan egy koszos zoknit, és azt húzta fel. Ezután magához vette a füzetet, és az ablak alatt álló íróasztalhoz sietett. A fémdoboz, amit korábban készített ki, nyitva hevert az összegyűrt papírok és cukorkás zacskók szeméthegye mellett. A füzetet a ládába helyezte, aztán rákattintott egy lakatot. Kezében a fémdobozzal kilépett a szobából. Az asztalon egy világos téglalap jelezte a helyet, ahol a láda hevert, körülötte mindenen megült a por.

A tágas, most üres nappaliba ért. Ahol korábban egy hosszú asztal állt, helyszínéül a hétvégi családi ebédeknek, csupán egyetlen szék hevert felborítva. Az ablakokat sötétítőfüggöny takarta. Nem zúgott a hűtő, nem kattogott az óra sem, ahogy a másodperceket számolta volna. Csak a lány léptei döngtek tompán, ahogy a vastag porrétegen lépkedett.

Ahogy a bejárati ajtóhoz ért, hirtelen megtorpant. Lassan, nyakát behúzva megfordult, és egyenesen a szemközti, nyitott ajtón át bekémlelt az egyetlen szobába, ahol még patinás rend uralkodott. Sehol egy pókháló, az ágy bevetve, a takarón nem voltak gyűrődések, a polcon a könyvek nagyság szerinti sorrendbe rakva. Bár a lány mindezt nem látta onnan, ahol ő állt. Csak egy fotel állt vele szemben, de háttal neki. Valaki ült benne, éppen csak a feje búbja látszott ki.

Az illető már nagyon régóta nem mozdult meg.

A lány összeszorította könnyektől égő szemeit, és kilépett az ajtón át az udvarra. Odakint az éj sötétje honolt, az égen megszámlálhatatlan ragyogó csillaggal, de a Hold nem fénylett. A hangok még ide sem értek el: a szél nem rázta össze a faleveleket, a baglyok nem huhogtak rejtekhelyükről, a messzi főútról sem ért el idáig az autók motorjának halk búgása. A világ elnémult már.

A lány a kapu mellett álló fészerhez indult. A látszólag sebtében összetákolt faépület ajtaja hiányzott, mellette, a földön hevert. Az ásó, amiért ő jött, szerencsére nem hiányzott. Megragadta azt, most már mindkét keze tele volt, hiszen a fémládát, benne a naplójával, még mindig magánál tartotta, egyik karjával az oldalához szorítva. A kaput emiatt csak nehézkesen, a könyökével tudta kinyitni, de egy pillanatra sem vált volna meg nehéz terhétől.

Az utcára érve jobbra is, majd balra is elnézett – sehol senki. A szíve nagyot dobbant a felismeréstől: egyedül volt. Tudhatta volna, tudnia kellett volna, mégis meglepte. Sebes léptekkel elindult a járdán, s onnantól kezdve csak ritkán, az utcasarkokon nézett szét maga körül.

Kereste a hangokat és az életet maga körül, de nem lelte.

Egyetlen lámpa sem világított és minden ház ablakában lehúzták a redőnyöket. Amikor elhaladt a kocsma előtt, zenét és beszélgető embereket várt, de ott is csak a némaság fogadta, a régi ismerős. Sehol egy reszkető fénysugár… de, egy mégis. Az ablakon bepillantva egy ódivatú gyertyatartót látott meg, messze a helyiség túlsó felében, egy kopott faasztalon. Három hosszúkás, vékony csonk égett még, lángjuk rezzenéstelenül lobogott.

Egy férfi ült a gyertyák mellett, teste belesüppedt a párnázott karosszékbe, ami sehogy sem illett a kocsma szándékosan elhanyagolt képébe. Bal kezében egy már félig üres üveget tartott, néha a szájához emelte, nesztelenül kortyolt belőle egyet, aztán karja visszahanyatlott a teste mellé. Homályos tekintettel révedt a gyertyalángokba, s jobb keze néha meg-megrándult, mintha a tartót szerette volna megragadni. De aztán sosem nyúlt érte. Csak ivott, aztán a keze megrándult, mint egy véget nem érő sorozat.

Mintha egy szélfuvallat kószált volna be a kocsmába, s a gyertyalángok kialudtak egyszerre. A lány még sokáig állt ágaskodva az ablak előtt, de a férfi odabent nem mozdult meg többé. Álla a mellkasára bukott, keze pedig elengedte az addig szorongatott üveget. Az milliónyi darabra törött, de csilingelő hangja nem ért el az utcára.

A lány azt kívánta, bárcsak elfuthatna. Messzire a csendtől, a ragadós némaságtól, ami körbeölelte a falut és őt magát leginkább, ami megbetegítette őt és elhallgattatott mindenkit, akinek valaha hangja volt. De nem szaladt, csak lassan baktatott tovább, elszántan, mert meg kellett találnia azt az életlángot, ami túl erősen égett ahhoz, hogy kialudjon.

A főtéren mindig látni lehetett néhány embert, éjjel a fiatalok korántsem titkos találkahelyéül szolgált. De amikor a lány befordult a legközelebbi sarkon, egy pillanatra megtorpant – tényleg embereket látott. Hiszen ebben reménykedett, mégis meglepődött.

Két fiatal, nő és férfi teste fonódott össze, ahogy átkarolták egymást szorosan. Arcuk a másik felé fordult, tekintetük összegabalyodva, légzésük gyors, izgatott ritmus volt. Alakjukat az utcalámpa vonta homályos derengésbe.

Talán az ő hangjuk, talán a szerelem kiáltása a legerősebb, ami képes megvetni a lábát a sötétségben és kiszakadni a siketségből. Ennek kellett lennie. A lány arcán halvány mosoly suhant át, egészen addig, míg a lámpa fénye villódzni nem kezdett. Hát ők is elbuktak. Még kétszer villant fel a fény, azután már nem tért vissza. A férfi gyengéden előredőlt, kedvesét lábáról ledöntve elfeküdtek a nyirkos fűben.

Tekintetüket a csillagok felé fordították, a szerelem mosolya az arcukra fagyott.

Talán ez volt az utolsó. Gyűlik a sötétség és szökik a zaj, az édes zaj. Vajon ha mind eltűnt, visszajöhet még valaha?

Maga előtt látta, hogy az utolsó láng még nem hunyt ki. A közelben égett, de halványan pislogott már. Néhány háznyira egy ablakból meleg fény vetült a járdára. A lány megszaporázott léptekkel sietett oda. Vékony karja már nehezen bírta megtartani az ásót, s annak vége egyszer csak a földre ért. A vas, ahogy végighúzódott a betonon, éles csikorgást hallatott. A lány szinte eldobta magától a nyelet, mikor hirtelen a füléhez kapott. Bántotta őt az éles hang, hisz’ már hozzászokott az elmélyült csendhez. Az ásó hangos csattanással vágódott el a földön, aztán minden elnémult megint, csak a lány nyöszörgött, míg a fejét szorongatta.

Ott állt végre az ablak előtt, ahonnan a fény áradt. Már csak gyengéden pihentette kezét a fülén, de így maradt, mikor belesett a házba. Megint hallotta a vére izgatott dübörgését a dobhártyáján.

Odabent egy aprócska fiú ült a szőnyegen, hangtalanul játszott egy piros kisautóval. A kezében fogta azt, a szőnyegen tartotta, aztán jobbra gurította. Aztán balra. Mindvégig erősen szorította a kisautót. Jobbra gurította. Aztán balra. Újra és újra. Laposakat pislogott, de nem vette le tekintetét a játékról. A fényt tucatnyi gyertya lángja ontotta, amelyek egy hatalmas körben fogták közre a kisfiút.

Jobbra és balra, újra és újra.

De aztán történt valami.

A fiú mozgása lelassult, homloka sűrűn ráncosodott, de csak tolta ide-oda a játékautót egyhelyben ülve. Amikor ezután jobbra tolta az autót, egy gyertyaláng kialudt a körben. A gyermek észre sem vette, tovább játszott az autóval mélán. Aztán kialudt még egy gyertyaláng. És sorban az összes.

A kisfiú mozdulatlanná merevedett, abbahagyta az autó tologatását. Lassan előre dőlt, s arccal a földre borult. Csak ekkor aludt ki az utolsó gyertyaláng.

A lány odakint nagyot lépett hátra, el az ablaktól, ahonnan többé nem áradt ki fény. Hiszen kialudt az utolsó is. Csak ekkor vette le kezét a füleiről, pedig már rég nem bántotta őt semmilyen hang.  Arcán néhány könnycsepp csordult végig. Hátat fordított az ablaknak, és felemelte az ásót a betonról. A járdáról lelépett a fűre, maga mellé tette a fémdobozt, s a kimerültségtől sajgó tagjaival nem törődve ásni kezdett. Csupán az ő fáradt lihegését lehetett hallani, meg a puffanásokat, ahogy a már kiásott földet egy halomba dobálta a gödör mellé. Lassan haladt, jóval lassabban, mint várta. A teste sokkal kevésbé bírta a megterhelő munkát, mint hitte. Éppen emiatt egy hosszú, de nem túl mély gödröt ásott; azért egy megtermett, felnőtt ember akár kényelmesen bele is fekhetett volna. Az ásás befejeztével a lány a földre rogyott, s hosszú percekig csak lihegett hangosan, karja remegett a megerőltetéstől.

Egy végső pillantást vetett az ablakra, ahonnan az utolsó fény is kialudt. Aztán a fémdobozért nyúlt, ami a naplót rejtette magában. A gödör mellé állt, s óvatosan beletette az apró ládát.

Túl kicsi volt a doboz. Legalábbis a gödörhöz képest. A lány egy darabig eltűnődve állt a lyuk mellett, érezte, hogy valami hiányzik. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a gödörbe ereszkedett. Egyik karjával magához szorította a fémdobozt, a másikban az ásót tartva megpróbálta magára húzni a földet.

Valamikor valaki majd mindent megért…

Éles, metsző hang szaggatta fel dobhártyáját, aztán az ő fénye is kihunyt.

Papír vagy számítógép? Mindkettő!

Azt mondják, elég sokaktól hallottam, állást kell foglalni a kérdésben: papírra írjunk tollal vagy pötyögjünk a számítógépen? Merthogy együtt a kettő nem játszik, szentségtörés, árulás… állítólag.

Míg kicsi voltam, a számítógép, mint eszköz az írásra, a tudatalattimban sem jelent meg. Nagyjából azóta írom a meséimet, történeteimet, hogy megtanultam a kézírást, idestova 12 éve. Nem vagyok éppenséggel öreg, a mai generációt erősítem, de még az én kölökkoromban sem volt túl nagy térhódítása a számítógépnek. Igaz, én hamar elkezdtem megbarátkozni a dologgal, egész kicsiként már ki tudtam játszani a Tarzant, nagyon ügyesen navigáltam a Startlapjátékok.hu-n, és azt is kikönyörögtem, hogy apukám e-mail címet készítsen nekem. Na de írni, a számítógépen? Akkoriban ez még nem volt.

Szóval papíron kezdtem. Azt nem merem állítani, hogy minden egyes firkálmányomat megőriztem az utókor számára (hogy legyen mit a múzeumokra hagyni, ha egyszer kötelező tananyag leszek), hiszen például a legelső többrészes történetem fele már rég köddé vált. Eleinte anyukámtól csentem el a fehér lapokat a nyomtatóból, azokra írtam, de egy-egy papírra nehezebben vigyáz az ember, így történt az, hogy elkeveredtek valahol. Később már több eszem volt, ugyanis mappákba rendeztem a történeteimet, így az első regényeim hiánytalanul a birtokomban vannak (de soha senki nem fogja őket látni). Volt egy tollam, zöld színű, a vége felé fekete, jóformán csak azzal voltam hajlandó írni hosszú évekig, míg egy nap be nem dobta a törölközőt – darabokra törött. Azóta sem tartottam nagy becsben egyetlen íróeszközt sem, nem dédelgetem őket, csak lélektelenül kihasználom mindet, amíg a tinta ki nem fogy belőlük, aztán nyúlok a következőért.

Aztán felfedeztem, hogy a számítógépen nem csak az internetet lehet bújni és bugyuta játékokkal elütni az időt, hanem bizony van rajta egy olyan program, amit Jegyzettömbként ismerünk. Ez volt számomra a nagy áttörés, mindennap nyúztam a billentyűket. Akkoriban életem első (és utolsó komoly) fanfictionjét írtam egy tinizenekarról, aminek a tagjaiba fülig szerelmes voltam. Tizenegy-tizenkét évesen ez nem olyan ciki, ugye? Ugye?

Egészen addig tartott a töretlen lelkesedésem a digitális firkálás iránt, amíg nem szembesültem azzal, hogy ha az egész házban csak egyetlen számítógép van, amit a család majd’ minden tagja használ, a félkész történeteim nincsenek biztonságban. Már akkor kialakult nálam egy erős zártság ezzel kapcsolatban, és a mai napig kitart: félkész művekről nem beszélek senkinek és nem mutatom meg őket senkinek. Csak olyanról ejtek szót és olyat mutatok meg másoknak, amit késznek nyilvánítottam (vagy legalábbis elérte az “első kézirat” szintjét). Egyszóval rettenetes szívrohamot kaptam, amikor egy délután azt láttam, hogy a szüleim a számítógép előtt ülve az én romantikus regényem mind a harminc oldalát átnyálazzák, és bárhogyan is küzdöttem ellene (elég erőszakosan, meg kell hagyni), mindenáron végig akarták olvasni.

Nem sokkal később anyám apámra nézett, és valami olyasmit mondott neki: “Ezzel a gyerekkel kezdeni kéne valamit, mert nagyon jó.”

Azért egy darabig elzárkóztam a klaviatúrától, és ismét papírra írtam a regényeimet. Ekkor született a Szellemvilág (egyszer újraírom, egész biztosan, esküszöm), A legfontosabb dolog, a Farkaskór és még megannyi idétlen című, klisékkel teletűzdelt történetem, amiket manapság ugyan nem vállalnék fel akkor sem, ha kést szorítanának a torkomhoz, de azért szeretem őket. Kötődöm hozzájuk, emlékszem rájuk, ahogy görnyedtem föléjük, ahogy vázlatot írtam róluk vagy csak azt írtam, ami éppen eszembe jutott, ahogy mappákba rendeztem a lapjaikat, vagy éppen több A5-ös füzetet is megtöltöttem velük. Ebből az időszakból jóformán mindent megőriztem, néhány évvel ezelőtt tényleg csak azt dobtam ki, ami rövid, semmitmondó részletecske volt csupán. De még a félkész művek többségét is megtartottam, mert emlékeztem rá, mivel akartam megtölteni az oldalakat, mennyire ragaszkodtam a karakterekhez, hogyan görnyedtem a lapok felett.

Emlékszem, a földön hasalva írtam, pedig nagyon kényelmetlen testhelyzet volt. Akkoriban készülhetett el a jelenlegi szobám, talán még szőnyeg sem volt, csak az a csempe, amivel a ház előző tulajdonosai borították a helyiséget. Ha volt is már szőnyeg, az vékony lehetett és kemény, mert emlékszem rá, milyen fájdalmas volt hason fekve írni. De a világ minden pénzéért sem ültem volna az asztalhoz. (A képen az egyik nagyon korai füzetem látható, a vignettán a felirat: Fontos firkák, ne nézz bele!)

A jelenlegi állapot akkor kezdett kialakulni, mikor megkaptam az első saját számítógépemet a szobámba. Akkor megint megnyílt előttem a lehetőségek végtelen tárháza. Amellett, hogy felfedeztem a Wordöt, végre megtarthattam magamnak a félkész irományaimat, zavartalanul alakítgathattam a történeteimet anélkül, hogy a kíváncsi tekintetek kereszttüzében égtem volna.

Szerintem ennek is lassan már öt-hat éve.

Jelenleg megosztom a munkát papír és számítógép között. A jegyzeteket, vázlatokat szinte kivétel nélkül papírra írom, bár itt akad kivétel. Mikor nincs a kezemben papír, egy nagyon praktikus telefonos alkalmazást, a Google Keepet használom. Egy egyszerű jegyzettömb, amit a számítógépről is el tudok érni, így nem kell másolgatnom a jegyzeteimet vagy megkeresni, melyik eszközön is pötyögtem le azt a néhány szót, ami eszembe jutott napközben.

Tényleges íráshoz már csak a laptopon állok neki, és a Wordöt már elvetettem, igaz, a művek mindig egy ilyen dokumentumban kötnek ki. De maga az alkotás egy minimalista Windows 8-as alkalmazással, a Simply Write-tal történik. Megnyitod, és minden eltűnik, ami elvonhatná a figyelmedet (Facebook, Filmek és sorozatok mappa stb.), csak egy fehér kijelzőt látsz magad előtt meg a villogó kurzort, ami jelzi, hogy kezdheted a pötyögést. Ami még kifejezetten szimpatikus ebben a programban, hogy nem mér sem oldalakat, sem szószámot, éppen ezért elhal bennem az a görcs, ami a Wordben mindig megtámad, és azt suttogja, hogy “te jó ég, ez csak négy oldal, nagyon kevés, ennek az írásnak legalább hat oldalasnak kéne lenni”. Sokkal szabadabban írok, és ahogy észrevettem, többet is.

A jegyzeteket mappákban rendszerezem, mármint rendes, kézzelfogható darabokba, amiket egy fiókban tartok ott, ahonnét a zoknikat száműztem (de amint költözöm a mostani szobámból, végre nem fognak területharcot vívni egymással). Lapokkal, füzetekkel, papír fecnikkel tömtem meg a fiókot, néha egész komoly expedíció szükséges egy-egy bizonyos darab felkutatásához, de megéri. Képtelen lennék lemondani arról, hogy papírra írjam a vázlataimat. Sokkal szabadabb, személyesebb a saját kézírásom, a firkáim a margón. Egy komplett regényt, de akár novellát is azonban már képtelen lennék kézzel végigírni, hiába tettem meg annyiszor kölyökként. Az egyik indok a korábban említett terjedelem – frusztrál, ha tudatában vagyok annak, hogy mennyit írtam, összenyomja a lelkemet, a lelkesedésemet, megmérgezi a művészet tisztaságát. A másik már fizikai indok: a kezem. Egyszerűen nem bír túl sokáig körmölni, nagyon hamar elfárad, sajogni kezd, sokszor az iskolában, tanórán is meg kell állnom, megmasszírozom, hátha segít, igaz, nem szokott. Ha megint több száz oldalakat akarnék leírni, azt hiszem, letörne a helyéről néhány óra megfeszített tempójú munka után.

Sosem értettem tehát, miért kellene eldöntenem, papírra vagy digitális dokumentumra írjak-e. Nem tudom csak az egyiket vagy csak a másikat használni, ha egyszer mindkettőhöz fűződik praktikussági vagy belső lelki indok. És nem is hiszem, hogy választani kellene a régimódi és a modern között: köszönik szépen, nagyon jól megférnek egymás mellett.

21222324

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás