• Home
  • /
  • Author: Daremo

12 nap – 12 írásgyakorlat

Holnaptól belekezdek egy kihívásba, amit a Writers Write nevű oldalról szedtem. Lefordítottam a szövegét magyarra – ez nem teljesen helytálló kijelentés, ugyanis néhány pontot kicsit átírtam, hogy testhezállóbb legyen, például a versírást novellára módosítottam, ugyanis lírában siralmas vagyok. Az eredetiben ráadásul 12 egymást követő napról esik szó, márpedig én kötve hiszem, hogy sikerülne nekem ez így, de majd meglátjuk, mindenesetre, próbáljuk meg! Már most bemásolom az összes feladatot, hátha valakinek megjön hozzá még a kedve, és együtt fogjuk véghez vinni ezt az egyébként kifejezetten nehéz kihívást.

Következzen hát a “12 nap – 12 írásgyakorlat” címre keresztelt kihívás!

1. nap: Írd le a címét tíz olyan történetnek, amit szívesen megírnál!
2. nap: Alkoss egy karaktert olyan személyiségjegyekkel, akit szeretnél, de olyan külső megjelenéssel, aki iránt nem érdeklődnél! Írj egy olyan jelenetet vagy novellát, aminek ő a főszereplője!
3. nap: Írj egy olyan jelenetet, ami a legszebb helyen játszódik, amit valaha láttál!
4. nap: Írj egy levelet egy kiadónak, amiben kiemeled, íróként mik az erősségeid!
5. nap: Írj egy novellát életed egy jelentős pillanatáról!
6. nap: Válassz egy könyvet a polcodról és véletlenszerűen mutass rá két fejezetre. Jegyezd fel az egyik első mondatát, valamint a másik utolsó mondatát, használd őket fel egy novella kereteként!
7. nap: Írj egy levelet magadnak, amiben elmondod, miben kell fejlődnöd a következő hat hónapban!
8. nap: Írj újra egy tündérmesét a gonosz szemszögéből!
9. nap: Kapcsold be a tévét! Írd fel az első mondatot, amit hallasz, és írj ez alapján egy történetet!
10. nap: Ülj le egy nyilvános helyen és hallgass ki egy beszélgetést! Alakítsd a hallottakat egy romantikus történetté, mindegy, mennyit kell csavarnod a szavaik értelmén.
11. nap: Írj egy köszönőlevelet, ami a megjelenő könyvedbe kerülne, és azokhoz szólna, akik segítettek neked idáig eljutni!
12. nap: Olvass el mindent, amit az elmúlt 11 alkalommal írtál! Válaszd ki a kedvenced, és írd le, miért emellett döntöttél. Írd le azt is, mit tapasztaltál, míg ezen a feladatsoron munkálkodtál. Légy büszke magadra és a munkádra.

Holnap érkezik az első, már megírtam, időzítettem, semmi sem állíthatja meg!

Lenne esetleg köztetek olyan, aki szintén belevágna a kihívásba? Egyáltalán mi a véleményetek az ilyesmiről?

10 idegesítő bloggerszokás I.

Eljutottam arra a pontra, amikor már annyira zavarnak bizonyos kezdő írói magatartásformák, hogy úgy döntöttem, beállok azok hosszú sorába, akik ezt egy blogbejegyzés keretében kifejtik. Legtöbbször a Facebookon, a hirdetős csoportokban futok bele számomra idegesítő szövegekbe, így a példák többsége innen fog származni. Fontos persze megjegyezni, hogy ez mind egyéni vélemény, megbántani vagy elítélni senkit sem akarok, akinek nem inge, ne vegye magára, a szokásos. Szándékosan eltekintettem az engem leginkább idegesítő „szokás”, a rossz helyesírás mellett, hiszen valljuk be, ez nem mindig az emberi hülyeségből adódik. Na de a többi…
Lássuk hát!

1. „Designje”
Ez tényleg a legkevésbé durva, ezért került a lista legelejére, de be kell ismernem, engem nagyon zavar, amikor egy nap kilencvenszer botlok bele abba, hogy a bloggerek nem tudják, hogy ezt a szót helyesen igenis dizájnnak ejtjük, ezért nem magas hangrendű a ragozása. Valószínűleg egy ember elkezdte, az összes többi pedig birkamód követi, és ha valamit nem szeretek, az pont ez a hozzáállás.

2. „A főszereplőt XY híres ember játssza.”
Meg úgy egyáltalán, nem értem, miért kell a történetes blogban a főbb szereplők nevéhez egy ismert személy képét társítani, ráadásul ezen akár napokig töprengeni, mármint, hogy ki lenne a legideálisabb a szerepre. Az még belefér, hogy szemléltetés gyanánt beillesztjük valaki képét, de az már nevetséges, hogy egyesek direkt ez alapján keresik a blogokat. Ezzel az erővel bármelyik romantikus történet férfi főszereplőjének az arcát elképzelhetem úgy, mint a kedvenc celebemét, nem kell hozzá az, hogy a blog írója is megerősítse, hogy bizony az ő lelki szemei előtt is így néz ki a srác. A jó író, még ha be is illeszt egy képet, azt csak támpontként adja meg, de a történetében benne lesznek azok a leírások, amelyekkel egyedivé teszi a karaktere külsejét. Nincs szüksége egy sablonra, hiszen azért alkot, hogy újat, egyedit hozzon létre.

3. „Tizenkettő vagyok, erotikus jelenetet írok.”
Rendben, a kor talán némileg sarkított, szerintem tizennégy alatt azért senki sem vetemedik szexjelenet írására. A probléma ott van, hogy hiába tizenhat-tizenhét éves valaki, ha fogalma sincs a szerelemről, a párkapcsolatokról, az intimitásról. Ez tényleg az a témakör, aminek a hiteles ábrázolásához nem elég az empátia, ezt meg kell tapasztalni, és még akkor sem biztos, hogy jól fogod tudni megírni az ilyen jeleneteket. Hogy saját példát is hozzak végre: tervben van egy regényem, amiről már itt is szóltam néhány szót (A játéktesztelő), amiben elég nagy szerepet kapna az intimitás. Egy biztos, mégpedig az, hogy nem élesben fogom tesztelni a szexjelenet-írói tehetségemet. Az ugyanis egy dolog, hogy én már tudom, miről írok, de ez egy nagyon nehéz téma, amihez szerintem rengeteg gyakorlás szükséges. Éppen ezért nekem már pihen néhány novella a laptopomon elrejtve, amit akkor sem vállalnék fel, ha fizetnének, ugyanis tökéletesen illene rá a PWP kifejezés (porn without plot = cselekmény nélküli pornó), viszont ezek az írások nélkülözhetetlenek a fejlődésemhez, hogy amikor oda jutok, hogy A játéktesztelőt írom, legyen némi gyakorlatom az erotikus jelenetek megírásában. És szerintem ez a helyes hozzáállás. Nem kell prűdnek sem lenni, nyugodtan szabad írni róla, hiszen természetes és csodálatos dolog, ráadásul egyre nyíltabban van jelen a mindennapjainkban a médiának is köszönhetően, de ne írjunk róla úgy, hogy éppen csak a biológiáját ismerjük (azaz hogy mit és hova kell dugni).

4. „Megéri ezt megírni?”
Így kezdődik a bejegyzés Facebookon, aztán követi a történet rövid ismertetője. Aztán az illető várja, hogy mit mond rá a nép, hogy vadidegenek eldöntsék, mit írjon ő. Én szinte mindig kommentelem, hogy azt kell írni, amire az ember késztetést érez, nem azt, amit a tömeg akar. Hiszen az író (bár mi még csak palánták vagyunk) magáért ír (jobb esetben), mert belülről feszítik a szavak, felszínre akar törni a történet, a szereplők szinte ordítanak, hogy papírra akarnak kerülni. Ha nincs meg ez az erős belső késztetés, akkor nem éri meg elkezdeni – ha pedig megvan, akkor felesleges rákérdezni, írjuk-e meg. A legtöbb történet úgyis megtalálja a maga közönségét a neten.

5. „Ti felvállaljátok a blogotokat?”
Többnyire nem értem azokat, akik ezt a kérdést felteszik, hiszen egyébként szerepel a terveik között, hogy könyvként jelenjen meg a történetük, de mindezt úgy, hogy egyáltalán nem fednék fel a kilétüket. Nem szabad szégyellni a művészetet. Tény és való, hogy én sem szívesen mutogatnám édesanyámnak a fent említett erotikus novelláimat, de emellett igenis remélem, hogy egyszer A játéktesztelő (is) el fog jutni oda, hogy bizony anyukám elé kell raknom, minden szennyesével együtt, mert majd nyomtatásban a kezébe kerül. És büszke leszek rá, a káromkodásaira, meg azokra a jelenetekre is, amikről tudom, hogy kívül esnek a szüleim értékrendjén, és amiket olvasva a volt osztálytársaim majd a szemöldöküket ráncolják, hogy te jó ég, az a szelíd lány ilyeneket ír? Hiszen attól, hogy én ezt leírom, még nem azonosulok a történettel, a karakterekkel. Vegyünk megint konkrét példát: a Hazug szerint az életcímű, most készülő regényemben nagy szerepet fog kapni a fiatalkori depresszió, az öngyilkossági kísérletek. A legfőbb üzenete a történetnek az lesz, hogy nem tudhatod, ki milyen titkokat rejt körülötted, hiszen másokból csak a felszínt látod, és könnyen lehet, hogy elítélsz valakit, lenézed őt, pedig megvan az oka annak, ahogyan viselkedik. A kamaszkori depresszió sem hiszti, hanem komoly betegség, és ezeknek a fiataloknak segítségre van szüksége, ami elsőként abban nyilvánul meg, hogy nem fordulsz el tőlük. Erről írok, de ez nem jelenti azt, hogy holnapután én is megválnék az életemtől. De tudjátok, mit? Ennek a történetnek mégiscsak nagyon erős a személyes vonzata. Amikor tizenhat voltam, én is átmentem ezeken, életundoron, öngyilkossági kísérleteken és kórházon. És most mégis itt vagyok. Jól vagyok. De tudom, érzem, hogy erről a témáról nekem beszélnem kell, hogy a kívülállók is felfogják, a kamaszok sem csak hisztisek. Én sosem fogom szégyellni a művészetemet, szóljon az bármiről. Itt van a nevem, az arcom, és mint mondtam, írok káromkodásról, szexről, öngyilkosságról. És büszkén vállalom, hogy én vagyok emellett Horváth Kamilla.

6. „Ez itt a könyvem.”
Engem nagyon idegesít, amikor írópalánták könyvként emlegetik a legjobb esetben is csak kéziratnak nevezhető firkálmányaikat. Ami a gépeden van, esetleg blog formájában a neten, az nem könyv. Akkor lesz könyv, amikor a kezedben tartod a papír alapú formáját. Persze, ha befutott író valaki, és biztos megjelenési lehetősége van a regényének, hívja nyugodtan könyvnek már a kezdetekkor is, de valljuk be, a legtöbbek esetében csupán nagyzolásról és fogalomzavarról van szó.

7. „Szóval… nem is tudom… olvassátok el… bár nem lett valami jó… nem tudom…”
Lehet, tényleg lehet, hogy nem lett jó. De hogyan várod el, hogy mások bizalommal forduljanak a blogodhoz, ha te sem állsz hozzá pozitívan? A reklám egy nagyon fontos része az olvasók megszerzésének, ugyanis sajnos elmúlt az az időszak, amikor mindenki hátsószándékok nélkül olvasgatta a neki tetsző blogokat. Kőkemény verseny van, amihez ha így állsz hozzá, nem fogsz tudni érvényesülni. Ha úgy érzed, nem sikerült valami jól a fejezet/blogbejegyzés, több dolog is tehetsz: egyrészt addig írod újra, míg megüti a neked tetsző szintet, vagy véleményezteted barátokkal és idegenekkel, hogy megtudd, mi a gyengesége, vagy legalább nem adod elő a hattyú halálát, mert a szánalommal nem fogsz tudni olvasókat megnyerni magadnak.

8. „Szeretném, ha véleményeznétek az írásomat, de ne mondjatok rá rosszat!”
Mellette az indok, hogy mert kezdő vagyok, tudom, hogy béna a történetem, nem kell az orrom alá dörgölni… Én pedig nagyon szívesen mondanám ilyenkor, hogy drága, onnantól kezdve, hogy feltettél valamit a netre, olyan nincs, hogy milyen véleményt kérsz, csak olyan, hogy milyet kapsz. Az egészséges hozzáállás pedig természetesen az, hogy kicsattanó az örömöd, ha dicsérnek, és bölcsen elfogadod, ha a hibáidat emlegetik, mert még ha bunkón is teszik ezt, a kommentelőknek ilyenkor az a célja, hogy a te műved jobb legyen. Ha nem ezt akarná, nemes egyszerűséggel kiikszelné az oldalt, és nem fecsérelné az idejét egy olyan alkotásra, aminek nem érdekli a további sorsa. Magyarán tessék megbecsülni azt is, aki beszól, mert ezáltal jobbak lehetünk.

9. „Angol címet adok, mert az a menő.”
Ez az, amitől aztán tényleg falra mászok. Én nem is azt mondom, hogy kötelezően Magyarországon játszódjon minden magyarok által írt történet, bár tény, hogy én kifejezetten szeretek ilyet olvasni, pont azért, mert annyira kilóg a sorból a sok külföldre helyezett sztori közül. Tény és való, hogy egy külhoni háttérrel egy nagyon erős pluszt lehet belevinni a történetbe, ha azt a helyén kezeljük, és nem csak azért írjuk amerikainak a főszereplőt, mert az menő, hanem mert tényleg tisztában vagyunk az ottani szokásokkal, az ott élők életmódjával, vérmérsékletével stb. De miért adunk az ilyen történeteknek angol címet? Főleg akkor, ha egy teljesen egyszerű, hétköznapi kifejezést veszünk alapul, mert ha esetleg egy pofás kis angol szóviccről lenne szó, még azt mondanám, rendben van. Sajnos legtöbbször tényleg nem erről van szó, hanem egyszerűen az emberek azt hiszik, ciki a magyar cím, nem divatos, és ebben szerintem nagy szerepe van a Könyvmolyképző Kiadónak is, hiszen nekik szokásuk a lefordított regényekre hatalmas betűkkel ráírni az eredeti, angol címet, és csak alá, hangyányi betűkkel a magyart, ami így teljesen elveszik szem elől. Egy magyar nyelvű cím szerintem sokkal megkapóbb lehet, én semmi esetre sem választanék mást. Nyilván ez a pont eddig a leginkább szubjektív, de szerintem kezdünk tényleg átesni a ló túloldalára az angol címválasztással. És ne is beszéljünk arról, hogy sokszor ezek a címek nyelvtanilag sem helyesek, és aztán milyen ciki, ha valaki szól érte, és gyorsan át kell írni a blog URL-jét is…

10. „Mondjátok meg, miről írjak!”
Ha csak egyszer-kétszer láttam volna ilyet, még azt mondanám, rendben, vannak ilyen furcsa állatfajok. De nem, szinte kétnaponta belebotlok egy olyan hirdetésbe a Facebookon, amiben a firkász bejelenti, hogy megnyitotta a blogját, várja hozzászólásban vagy szavazás formájában, hogy miről szeretnénk mi, olvasók hallani. Később pedig, gondolom, bezárják a frissen kialakított blogot, hiszen nem érkeztek tématippek, nincs miről írni. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az ilyen emberek a divat miatt nyitják meg a blogjaikat – hiszen nincs mögötte elszántság, nincs saját mondanivaló, csak az elhatározás, hogy írjanak valamit. A valamiből pedig legtöbbször semmi lesz. Ez a pont kicsit hasonlít a negyedikhez, azzal a különbséggel, hogy most nem kifejezetten történetes blogokról beszélek, viszont a hozzáállásom ugyanaz. Akkor írj, ha tényleg van mondanivalód, ha feszít belülről, ha érzed, hogy neked ezt márpedig le kell pötyögnöd, addig nem lesz teljes a napod, míg nincs fent a világhálón a történeted vagy mondanivalód. Csak azért ne nyiss blogot, hogy elmondhasd, neked is van, de igazából fogalmad sincs, miről írnál szívesen. Próbálj meg témát keresni! Van valami különleges hobbid? Úgy érzed, elég érdekesek a mindennapjaid, hogy megoszd másokkal? El szeretnéd mondani valamiről a véleményed? Biztos vagyok benne, hogy ha leülsz rendszerezni a gondolataidat, megtalálod azt, amiről te is szívesen írsz majd. Később pedig, ha már lett egy kialakult olvasótáborod, még mindig bedobhatod a kérdést, hogy van-e valami, amivel kapcsolatban szeretnék, hogy írj – egy már megismert személy véleménye sokkal inkább érdekli az embereket, mint egy olyan emberé, aki csak most tűnt fel a láthatáron.

 

Egész biztosan tudnék még találni ilyen szokásokat, talán több dolog sem jutott eszembe, de úgy érzem, egész jól összeszedtem a legidegesítőbbeket.
Ezek közül titeket is zavar valamelyik? Netán tudtok mást, ami hasonlóan idegesítő? Osszátok meg velem!

Liebster Award Papp Dórától

Kaptam egy díjat Dora Craibantől / Papp Dórától (a blogját az előbbi névvel vezeti, a legutóbbi regénye viszont az utóbbival jelent meg, így nem tudom, hogyan is nevezzem), ez tehát a Liebster Award. Mivel nagyon kevés blogot olvasok rendszeresen, a legtöbbet csak hébe-hóba, ezért továbbküldeni nem fogom, de írok magamról 10 dolgot és válaszolok Dóra kérdéseire is.

Tehát először is 10 dolog rólam, ami nem köztudott (magyarán nem játszik az, hogy macskabolond vagyok, pedig minden ilyesmit ezzel szoktam kezdeni).

1. Laktózérzékeny vagyok már több mint egy éve. Csak a nagyon alacsony tejtartalmú dolgokat fogadja be a szervezetem (a határ a hagymás-tejfölös chips), ennek felfedezéséhez pedig egy hosszú és gyötrelmes út vezetett. Többször előfordult, hogy haza kellett mennem az iskolából is, mert véletlenül megettem valamit, amit nem kellett volna. Igaz, ez egyre ritkább, mert megtanultam odafigyelni rá, hogy ha ételt raknak elém, akkor előbb megijedjek tőle, és csak ha biztossá vált, hogy nincs veszély, akkor harapjak bele.

2. Gyűjtöm a plüssállatokat egészen kölökkorom óta. Igaz, manapság már ritka, hogy beszerzek egy újabb darabot, de a régiektől nem tudok megválni. Még a legelsőnek kapott plüsseim is megvannak, körülbelül kétszáz darab. Egyszer elgondoltam, hogy elajándékozom őket, de amikor cselekedni kellett volna, kihátráltam. Egyetlen darabról sem vagyok hajlandó lemondani. Mikor nyár elején az emeletre költöztem, szereztem egy hálós járókát (tudjátok, amibe a kisgyerekeket teszik, szépen eljátszanak benne és nem tudnak elcsatangolni), abban tartom őket, így nem szanaszét hevernek az új szobában.

3. Körülbelül tizenöt évesen akadt egy furcsa kattanás az agytekervényeimben, hogy én márpedig goth leszek, ami az öltözködést illeti. Vettem is több ruhadarabot, a zsebpénzemhez mérten egész vagyonokat költöttem például fűzőkre, de valahogy sosem éreztem komfortosan magam, ha ilyen szerkóban léptem ki a házból, ezért nagyon keveset hordtam őket. De nem vagyok hajlandó megválni tőlük, mert hátha egyszer megint megjelenik az a kattanás az agyamban.

4. Négyéves korom óta hordok szemüveget. Sokat jártam speciális szemészekhez is, annyira rossz volt a látásom, de az utóbbi években normalizálódott a helyzet valamelyest, és most már egy helyi szemész is képes nekem megfelelő szemüveget felírni. Viszont kontaktlencsét sosem hordhatok, mert valahogy nem áll teljesen jól az egyik szemgolyóm (nem feltűnő), emiatt megműttetni sem tudom, tehát életem végéig szemüveges maradok. Ez engem nem igazán zavar, nagyon hozzám nőtt már a szemüveg, ráadásul jótékony hatása van a szemem alatti sötét karikákra nézve (takarja őket).

5. Biztosan írtam már róla, de talán nem közismert tény: a kedvenc mesém az Oroszlánkirály. De nemcsak szeretem, hanem egyenesen rajongok is érte. Már több mint egy éve, hogy egy Oroszlánkirály ihlette tetoválásom is van, ami számomra azt jelenti, hogy bármilyen rossz, esetleg borzalmas élményben is volt részed, nem szaladhatsz el gyáván, nem fordíthatsz hátat, hanem szembe kell nézned a fájó múlttal, és ha fel tudtad dolgozni az átélteket, egy sokkal erősebb jellemmé válhatsz. Nyilván ennek van egy sokkal személyesebb része is, de azt nem szívesen teregetem ki.

6. Sorozatfüggő vagyok. Mindig muszáj néznem valamit, szinte minden áldott nap. Most jutottam el arra a szintre, hogy felismertem a problémát, eldöntöttem, hogy a mostani sorozat befejezése után kevesebbet fogok nézni. Az Így jártam anyátokkalnak a végére is értem tegnap, eddig erősen tartom magam az elhatározáshoz, de már érzem magamon az elvonási tüneteket is.

7. A név, amit a publikáláshoz használok, japán eredetű, azt jelenti, senki. Eredetileg a jelentése miatt választottam, akkoriban nem is szívesen fedtem fel a valódi nevemet. Mára eljutottam odáig, hogy nem titkolom, ki vagyok, nem rejtegetem a személyes ismerőseim elől az írásaimat, mégsem visz rá a lélek, hogy a valódi nevemmel jelentessem meg a műveimet a neten. Ennek csupán annyi az oka, hogy az évek alatt hozzám nőtt a Daremo név, nem szívesen válok meg tőle. Régen nem önmagában állt, hanem Daichi Daremo-ként, mára azonban az első tag lekopott, és egy sokkal kevésbé keleties hangzású Daremo maradt csak. Ennek is pusztán annyi a története, hogy nem szerettem volna egy nyilvánvalóan japán névvel összekapcsolható lenni, hogy ne ébresszek előítéletet az olvasókban.

8. Már több éve festetem a hajamat. Legelőször tizennégy-tizenöt lehettem, amikor több kék csík is került az egyébként szőke sörényembe, de nagyjából fél év után ezekről lemondtam, mert sok bántás ért a konzervatívabb korombeliektől. Tizenhattól tizennyolc éves koromig vörös voltam, illetve annak sokféle árnyalata. Most már lassan egy kerek éve sötétbarna hajjal büszkélkedem, és úgy érzem, végre megtaláltam a hozzám illőt. Bár éppen a napokban gondoltam rá, hogy beújítok egyetlen kék tincset, de a párom leszavazta (mondván, hogy a kék szín egyáltalán nem hajba illő, és ha megcsináltatom, akkor ő pedig melltartót fog hordani, csak hogy valami hasonló természetellenes dolgot műveljen. Egyem a humorát.).

9. Néhány évvel ezelőtt kipróbáltam a NaNoWriMo-t (dióhéjban: novemberben meg kell írni egy minimum ötvenezer szavas regényt), és az első két hétben nagyszerűen is teljesítettem, tudtam tartani a szószámot. De annyira csapnivalónak éreztem a készülő regényt, hogy a tizennegyedik nap után végleg abbahagytam, és azóta sem nyúltam hozzá ahhoz a történethez. Nekem a feszített munkatempó, a “muszáj-írni” érzés annyira frusztráló volt, hogy amikor visszaolvastam a regényt, úgy éreztem, mintha nem is én írtam volna. A kapkodás miatt annyira más volt a stílus, döcögős, kezdőszerű, hogy úgy éreztem, becsapom magam ezzel. Azóta sem akarok a NaNoWriMo közelébe menni, rájöttem, hogy az én írásstílusomtól nem is állhatna távolabb. (Persze tudom: a NaNo alatt született regény csak egy első verzió, amit később újra kell írni, hogy felvállalható legyen, na de hogy ennyire fertelmesen sikerüljön?!)

10. Szerintem lassan három hete ezt a tíz pontot írom, mert sosem vagyok itthon, nincs időm, amikor otthon vagyok, egyedül, kipihenten, ráadásul mindenféle kötelezettségtől mentesen. Persze egy része ennek az én hibám, mert az estéim többségét a párommal töltöm, de tény, hogy lefoglal az érettségire való felkészülés, a heti két-három edzés leszívja az energiáimat, és ha nagy nehezen összegyűjtök annyi agysejtet, amennyi az értelmesen fogalmazáshoz kell, inkább a regényemhez nyúlok.

És most következzenek Dóra kérdései:

1. Melyik volt a kedvenc kötelező olvasmányod?

Azt hiszem, a Vuk. Emlékszem, második osztályban a tanító nénink közölte, hogy a lányok kötelezője A két Lotti, a fiúké a Vuk lesz. Én akkoriban nagyon lázadtam az ellen, hogy cuki kislány legyek, ezért a Vukot olvastam el, és nagyon büszke voltam ezért magamra.

2. Történt már valamilyen komolyabb baleset valamelyik könyveddel? (Elázott, eltépődött, összefirkálták, stb…)

Nem akartam bevallani, tényleg nem. Amikor egy könyv magával ragad, mindenhová magammal viszem, ebédhez, a fürdőkádba, a buszra… Néhány hónappal ezelőtt egy nyereményjátéknak hála megszereztem Vivien Holloway Moira c. regényét. Elég hamar, már néhány oldal után úgy éreztem, ez egy letehetetlen olvasmány lesz számomra, hát vittem is magammal mindenhová. Ez egészen addig tartott, amíg rá nem borítottam egy bögre forrócsokit… Elmondhatatlanul szégyellem magam, de annyi szóljon mentségemre, hogy ez csak azért történt, mert annyira fantasztikus ez a könyv. 😀

3. Szoktál idegen nyelven olvasni?

Szoktam bizony! Legtöbbször igaz, csak cikkeket a neten, meg a feliratokat a sorozatokon (bár sokszor már csak szimplán az eredeti hanggal nézem), de van itthon több angol nyelvű regényem is, többek között a teljes Harry Potter-sorozat, A parfüm, valamint egy helyi kirakodós vásáron rám sóztak két-három kicsit megviselt állapotú könyvet is.

4. Volt már rá példa, hogy megszerettetted valakivel az olvasást? Mesélj róla!

Nem vagyok ebben olyan biztos. Tény, hogy a volt barátom abban az időben kezdett el gyakrabban olvasni, mikor együtt voltunk. Biztosan hatással volt rá az is, hogy engem rengeteget látott könyvvel a kezemben, de hogy pontosan emiatt kezdett-e el olvasni, azt inkább tőle kellene megkérdezni.

5. Milyen hobbid van még az olvasáson kívül?

Nyilván az írás, de ezt ezen a blogon felesleges lenne fejtegetni. 🙂

6. Hogy reagál a környezeted (ismerősök, rokonok, munkatársak) arra, hogy sokat olvasol?

A kortársaim szerint ez furcsa, hiszen ők a kötelezőket sem veszik kézbe. Az értelmesebb réteg szerint ez becsülendő dolog, szóval általában pozitívan jövök ki a dologból.

7. Mikor kezdted el vezetni a blogodat?

Ezt a blogot március óta vezetem, de tény, hogy nagyon ritkán írok ide bármit is. Pont tegnap fogadtam meg, hogy ezután legalább heti egy bejegyzést írok, így valószínűleg kicsit még személyesebb téma fog előkerülni, kevesebbszer fogok csak az írásról szövegelni.

8. Hány könyvet olvastál el eddig 2015-ben?

Meglepően keveset, ugyanis mióta elkezdődött a tanév, időm és energiám sincs sok, amit ennek a hobbinak szentelhetnék. Körülbelül harmincnál járok.

9. Van kedvenc kiadód?

Megmondom őszintén, sosem szoktam figyelni, milyen kiadású a könyv, amit olvasok. 😀 De többet is követek Facebookon, tehát kezdek már képben lenni velük kapcsolatban, például az Európa Könyvkiadót vagy a Könyvmolyképző Kiadót.

10. Könyvesboltban vagy inkább online szeretsz könyveket vásárolni?

Imádok bemenni egy könyvesboltba és nézelődni, tapogatni a szebbnél szebb könyveket, de gyakrabban vásárolok online az akciók miatt. Bár tény, hogy már hónapok óta nem vettem egyetlen könyvet sem, egyszerűen nincs miből. ^^’

Kedvenc alkalmazásaim

A helyzet az, hogy hetekkel ezelőtt beadta a kulcsot a mobilom. Bevallom szégyenkezve: kifejezetten függök tőle. Ezen keresztül tartom a kapcsolatot a világgal, főleg a Facebookot használva. A különböző blogos csoportokból értesülök a legújabb trendekről, a leghasznosabb írói tanácsokról, a kedvenceim újdonságairól, de találtam már innen új barátokat is, legutóbb például Kertész Kingát. Rengeteg ismerősömmel tartom a kapcsolatot neten keresztül, napközben pedig nyilván nem a laptopot, hanem a mobilomat hordom magammal. Nem tagadom tehát, lassan belenő a kezembe a készülék, de úgy gondolom, hogy amíg kapcsolattartásra, új emberek megismerésére és értelmes cikkek vagy történetek olvasására használom a modern technikát ahelyett, hogy kacsaszájjal pózolós képeket töltögetnék fel a közösségi oldalra, úgy érzem, ez még nem probléma.

Szóval a mobilom meghalt, meggyászoltam. Az első napokban, amiket telefon nélkül éltem, már-már a falat kapartam, főleg napközben, ha nem tudtam tenni az unatkozás ellen. Ekkor jöttem rá, hogy függő vagyok, hiszen jelentkeztek az elvonási tüneteim, tényleg megkergültem. Aztán ahogy eltelt egy hét, majd kettő és végül három, egészen megnyugodtam, megtanultam elfoglalni magam a suliban a szünetekben is, szóval sikeresen lejöttem az én drogomról, ami az internet.

Egészen addig, amíg meg nem érkezett az új telefon.

A régi funkciókon túl azonban felfedeztem egy rakás hasznos újdonságot is, különböző applikációkat, amik megkönnyítik a mindennapjaimat vagy éppen rávesznek azokra a dolgokra, amikre egyébként lusta lennék vagy szimplán elfelejteném őket. Úgy gondoltam, megmutatom őket itt is, legalábbis azokat, amelyeket mások összeállításaiban még nem láttam, tehát kihagyom például a Blogger hasznos kis alkalmazását, mert azt mindenki ismeri már. Tudni kell továbbá, hogy ezek az alkalmazások mind ingyenesek.

1. Google Keep

Egy szimpla jegyzetelős program. Az egyszerű szövegen kívül tudok pipálós listát kialakítani, a jegyzethez képet hozzáadni, valamint címkékkel kategorizálni a fecniket. Beállíthatok emlékeztetőt egy jegyzethez, megoszthatom másokkal, színezhetem a hátterét (ez főleg akkor mutatós, ha nem lista-, hanem a Windows 8-hoz hasonló csempés elrendezésben jelenítem meg a jegyzeteket), elmenthetem a Google Docsba. A legjobb az egészben, hogy mivel a telefonomhoz hozzáadtam a Google-fiókomat, a jegyzeteimet nemcsak onnan, de a laptopomról is elérhetem bármikor. Mivel ezek már eleve fent vannak a neten, nem kell attól félnem, hogy ha a telefonom bemondja az unalmast, akkor bármelyik gondolatmorzsám is elveszne.

2. Timetable

Órarend azoknak, akik a papíralapút elhagyják – más szóval ezt nekem találták ki! Egyesével hozzáadom az óráimat, beállítom, hogy melyik mettől meddig tart, még azt is beleírhatom, melyik teremben – itt ütközünk bele az egyetlen hiányosságba, egyfajta tanórához ugyanis csak egyetlen termet adhatunk hozzá, sokszor pedig szükség lenne többre. Én mindenesetre ezt a funkciót nem használom, hanem a füzeteim elejébe körmölöm bele, melyik nap hol tartjuk az órát. Az alkalmazásnak van egy olyan beállítása is, hogy az órák ideje alatt automatikusan lenémítja a telefont, így nem kell attól félni, hogy kínos helyzetbe kerülünk, ha apu-anyu elfelejti, hogy az iskolapadban ülünk minden délelőtt. Fel lehet írni a házi feladatokat és a közelgő dolgozatokat is, nekem ez a kedvencem benne, ugyanis magamtól semmit sem jegyzek fel, emiatt sokszor előfordul, hogy az adott óra előtti szünetben körmölöm a leckét vagy másolom valakiről. Így viszont lelkesít, hogy egy ilyen okos kis alkalmazást használok, ezért mindent beleírok. Widgettel lehet kitenni a kezdőképernyőre akár az aznapi órákat, valamint a házi feladatokat és a dolgozatokat, hogy mindig szem előtt legyenek. További pozitívum, hogy ez az alkalmazás magyarul érhető el.

3. Writeometer

Hogy őszinte legyek, ő az abszolút szerelmem, bár még csak egy-két napja használom és nem is élek minden funkciójával. A hozzám hasonló lusta íróknak való, akiknek mindig más dolguk van, minthogy leüljenek írni. Projektként hozzáadhatod az aktuális művedet, beállíthatod, hogy a terjedelmét szavakban vagy karakterekben szeretnéd mérni. Időzítőt is beállíthatsz a hét bármely napjára (akár hétfőtől-péntekig délután négyre, de úgy is, hogy hétfőn és kedden hajnali háromra, szerdától péntekig délután ötre), amikor is az alkalmazás jelezni fog, hogy elérkezett az idő, amikor le kell ülnöd írni, egy előre meghatározott időintervallumon belül kell a korábban beállított szó- vagy karakterszámot lekörmölni a művedbe. Ezt azért ki kell kísérletezni, ugyanis amikor legelőször kipróbáltam, hiába pötyögtem végig a megadott 25 percet, nem sikerült teljesítenem a szószámot, amit kijelöltem magamnak, így alacsonyabb célt kell kitűzni. A program számon tartja a regényed terjedelmének alakulását a napi és a végleges célkitűzés szerint, és ha már több alkalommal is betápláltad, hány szót írtál egy nap alatt összesen, grafikonon ábrázolja őket. Egyébként természetesen nem csak az időzítés alatt írhatsz, egyébként is hozzáadhatod, hány szót írtál.

Vannak még extrái, de mivel ez egy angol nyelvű program, ezért nem feltétlenül hasznosíthatóak. Megnézheted a nap szavát, rákereshetsz egy szóra az értelmezőszótárban (sajnos szintén angolul), szinonimákat mutat, ezen kívül random szavakat is kiad, hátha megihletnek.

Ezt is kirakhatod a kezdőképernyődre, a projekted állását mutatja (akár napi vagy teljes állás szerint), egy vékony, sárga csík jelzi, milyen messze vagy még a kitűzött céltól.

Igen, szerintem látszik, hogy nagyon rápörögtem, már-már beteges módon képes feldobni egy ilyen alkalmazás a mindennapjaimat, az íráshoz való hozzáállásomat.

4. Writing Prompts

Sajnos szintén angol alkalmazásról van szó, de nem kell hozzá profi szinten állnunk a nyelvtanulással. Ötleteket ad a történethez, ha éppen elakadsz és nem tudod, merre tovább. Nem kell túl nagy dolgokra gondolni, olyan általánosságokat tartalmaz, amiket maximum egy kis csavarással bármilyen sztoriba bele lehet ültetni.

Ennek az alkalmazásnak viszont van ingyenes és fizetős verziója is. Természetesen én az ingyenest töltöttem le, ami 141 tippet tartalmaz, amiket tudok egyesével, sorban is végigpörgetni vagy random sorsoltatni egyet. Ha a végére érek, kiírja, hogy ha többet szeretnék, szerezzem be a Writing Prompts Pro-t, ami egyébként borzalmasan drága, 225 Ft. Egyelőre nekem bőven elég a 141 darab, ugyanis ha elakadtam, még akkor is csak ritkán folyamodom ilyen trükkökhöz.

5. Tresorit

Ő a másik “életemszerelme” alkalmazás. (Feltűnő, hogy amelyiket nagyon szeretem, azt ő-nek nevezem?)
Sokaktól hallottam már, hogy ha elszállt a gépük, vele együtt az írásaik is, én pedig éppen ez ellen biztosítom be magam a Tresorittal, ami egyébként szintén elérhető nemcsak Androidon, de Windowson is, tehát a laptopomon is használhatom. A lényege annyi, hogy a programmal együtt kapsz 6 GB tárhelyet (amit bővíthetsz 8-ra, illetve úgy tudom, fizetős verziónál talán tovább is), kiválaszthatsz bizonyos mappákat, amelyeknek a tartalma automatikusan felszinkronizálódik ide. Tudom, sem a hat, sem a 8 GB nem éppen hatalmas, de én eddig úgy tapasztaltam, hogy ha csak az írásaimat mentem el, tehát Word dokumentumokat és jegyzettömböket (meg persze ihletadó képeket, de tény, hogy ezekből nem sokat), akkor bőven elég ez. A legnagyobb előnye a programnak, hogy semmit nem kell csinálnom, a változásokat automatikusan menti, még ha csak egy betűt is írok az egyik jegyzettömbbe. Szóval, ha el is szállna a gépem, az írásaim megmenekülnének, ráadásul bármikor mutogathatom őket a telefonomon is az érdeklődő barátoknak. Az egyes fájlokat megoszthatod úgy, hogy a program kialakít nekik egy linket – ezt beállíthatod, hány napig és hány kattintásig legyen érvényes. Más Tresorit-felhasználókkal is megoszthatod a fájljaidat, ha megszerezted az illető adatait.

Egyetlen számottevő korlátozás, hogy maximum 3 eszközről érheted el ugyanazt a felhasználót. Figyelni kell, ugyanis ha pl újratelepíted a számítógépedet, azt egy új eszközként fogja érzékelni, így hamarabb betelik a három hely, de ha böngészőből bejelentkezel, törölni tudod a már nem használt eszközöket.

 

Szóval ezek lennének azok az applikációk, amikkel takarózom, ha valaki megvádol, hogy súlyosan mobil-függő vagyok. 😀

A félbehagyottak

Természetesen én is akkor lendülök be, hogy márpedig most írok ide valami nagyot, amikor alig tudom mozgatni a fájós kisujjamat. És nem, nem a kisujjammal gépelek, de akkor is fáj közben.

Rengeteg befejezetlen írásom van, szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Általában azért fel tudom mérni, hogy valami egy erős melléfogás inkább, mint művészet, mert esetleg nem foglalkoztam eléggé az ötlettel, valami orbitális baromságot kezdtem el papírra vetni mindenféle átgondolás nélkül… Hát az ilyenből rengeteg van az írásos mappám mélyén.

De azért igenis előfordul, hogy hibásra kattan valamiféle kapcsoló az agyamban, rossznak gondolok egy félkész novellát, és félrerakom, ne pazaroljam az időmet olyasmire, ami menthetetlen.

Hogy aztán egy év múlva kíváncsiságból elolvassam ezt a befejezetlen művet, és az állam leessen, hogy bakker, de hát ez jó, ezt be kellett volna fejezni, hát hová raktam én a maradék sütnivalómat??

Most is leltem egyet, ami szimplán az “időgép” munkacímre hallgat, és úgy emlékeztem rá, mint összecsapott fércműre, életem egyik nagy baklövésére, aminek nem is tudom, miért nem dobtam még ki a vázlatát, miért lóg ott a faliújságon. Másfél oldalt írtam csak meg belőle, éppen ott kezdtek jobban beindulni az események, és… hát hirtelen nincs tovább. Komolyan mondom, belemerültem a saját novellámba, ilyen azért még nem fordult elő. De nincs tovább.

Még sosem próbáltam meg rég abbahagyott írást folytatni, főleg nem novellát. Azokhoz kell egy bizonyos lelkiállapot, ami maximum néhány napig tart, míg befejezem azt a novellát. Emlékszem, ezt is minek a hatására kezdtem el írni: ebbe akartam beletömni, hogy mekkora fájdalmat érzek egy szakítás után, de mégis próbálom elfogadni, magamra erőszakolni a gondolatot, hogy ennek így kellett lennie, nem én rontottam el, így a legjobb. (Szerencsére azóta erre rájöttem novella nélkül is.) Persze az író bele kell tudnia magát képzelni mindenféle helyzetbe, érzésbe, így elméletileg tudnom kellene folytatni. A probléma az, hogy nálam a novellák mindig egy aktuális érzésből, gondolatból születnek, így általában nem tudom őket folytatni, ha valamiért félreteszem őket.

Egyébként van egy novellám, amit egész biztosan elkezdtem újraírni (az is befejezetlen volt, aztán az újraírás is csak az lett), de nem találom a gépen. Aminek lehet, az az oka, hogy kicsit túl keszekusza lett már az elrendezés az írós mappámban. Vagy ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem is kezdtem el újra, csak szerettem volna. Ezek után lehet, az egész bekezdést ki kellene húznom, hogy ne égessem le magam teljesen.

Lényeg az, hogy nem kellene unatkozva ülnöm az ülepemen, de ha egyszer így fáj a kezem…

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás