• Home
  • /
  • Author: Daremo

Az erotikus történeteket író kiskorúakról (18+)

A jelenségről
Most már úgy érzem, elég régóta vagyok jelen a Bloggeren és a Wattpaden ahhoz, hogy véleményt formálhassak erről a hosszúéletű „divathullámról”. Régebben még az egyszerű blogok között is gyakrabban futottam böngészés közben olyan történetekbe, amikbe egy az egyben ráillett a PWP (porn without plot – cselekmény nélküli pornó) besorolás, néha felnőttfilmekből kivágott GIF-ekkel és/vagy képekkel tarkítva. Nem lenne ezzel baj, ha ezeket a történeteket csak felnőtt (vagy legalábbis tapasztalt) nők és férfiak írnák, de egyre többször látom, hogy az alkotók a fiatalabb korosztályba tartoznak: tizennégy-tizenöt, néha még fiatalabb lányok írnak és olvasnak szexről. És leggyakrabban nem könnyed, romantikus köntösbe bújtatott sztorikat. Újabban főleg Wattpaden találkozom a jelenséggel, és a paletta elég sokszínű: fiatal lányok elrablása és megerőszakolása, a pornóiparba történő eladása éppúgy megjelenik a történetekben, mint a különböző vérfertőző kapcsolatok: báty és húga, apa és lánya, és az ezek illúziójára épülő mostohaapa és mostohalánya, anya új szeretője és a lánya, valamint mostohatestvérek között fellépő viszony. Mindez részletekbe menően taglalva, az erkölcsi dilemmákat teljes mértékben figyelmen kívül hagyva.

Salera Matthews néhány nappal ezelőtt írta le a véleményét a Wattpaden olvasható apuci-kislánya kapcsolatot ábrázoló történetekről, ezt és a kommenteket olvasva éreztem úgy, hogy én is szeretnék állást foglalni ebben a kényes és ellentmondásos témában.

Először is: mi az, ami nem tartozik ide?
Nem szeretnék egy kalap alá venni minden erotikus történetet. Azt vallom, hogy megfelelő tapasztalattal, hozzáértéssel és körítésben bármiről lehet hitelesen és jól írni. Lehet írni a szexről ízlésesen, még akkor is, ha nem a szokványos, idealizált együttléteket vesszük alapul. Én nem vagyok prűd, olvastam már nem egy erotikus könyvet (de azért végzős gimisként Lara Adrian vámpíros könyvsorozatának pornografikusan túlidealizált szexjelenetein röhögtem szünetekben az osztálytársaimmal) , köztük több igazán kiválót is. Tehát nem óhajtok pálcát törni az összes erotikus történet felett, vagy megkérdőjelezni egyáltalán a létjogosultságukat. De – mint ahogyan az elején is írtam – tartom magam ahhoz, hogy a felnőttjelenetek szóösszetételnek nem véletlenül a „felnőtt” az első tagja.

Manapság úgy látom, sokkal kisebb a valós életkor szerepe, mint az érettségé. Nem attól számít valaki (ebben a tekintetben legalábbis) felnőttnek, hogy betöltötte-e a tizennyolcat, hanem hogy felfogta-e már, hogy a szex mennyivel több egy kellemes időtöltésnél és mechanikusan ismétlődő mozdulatoknál, amik forgatókönyvszerűen mindig ugyanabban a sorrendben ismétlik egymást. Ha valaki elég érett ahhoz, hogy megértse, mit jelent szerelemből szeretkezni, viharos veszekedés után egymásnak esni, milyen érzés legelőször kipróbálni; és emellett bele tud gondolni abba is, hogy mennyivel másabb az élmény, ha az egyik fél nem egyezett bele az aktusba. Néhány dolgot ehhez meg kell tapasztalni, de természetesen egyes részeit (igen, például a nemi erőszakot) természetesen nem, bár nagyon jó empatikus készségek birtokában kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen komolyságú tragédiát valaki hitelesen tudjon ábrázolni.  De ha ez is mind megvan valakiben, akkor írjon csak szexről, mert biztos vagyok benne, hogy butaságot már nem írhat.

De akkor mi a helyzet a tapasztalatlan kislányok műveivel?
Biztos meglepő ezek után, hogy azt mondom, alapvetően én nem akadok ki annyira a fiatalabb lányok próbálkozásain (és nem csak azért, mert a jól bevált módszeremhez tartom magam: ha nem tetszik valami, kiikszelem az ablakot és nem olvasom el). Nem, nem értek egyet a nemi erőszak és a vérfertőző kapcsolatok idealizálásával, ahogy azt sem támogatom, hogy bárki is túl korán kezdjen szexuális viszonyba. Viszont vannak dolgok, amiket nem tudok befolyásolni, ezért inkább megértenem és elfogadnom kell őket.

Az egyik, hogy manapság tényleg sokkal többen veszítik el a szüzességüket fiatalon, akár tizennégy-tizenöt évesen, egyesek még hamarabb. Nehéz is lenne kihagyni ebből a fiatalabbakat, ha egyszer szexuális utalásokkal bombáz minket a filmipar, a felkapott popdalok és egyre több könyv is. Nemrég eljutottunk a szexuális forradalom azon szakaszába, ahol már nem csak szabad beszélni a szexről, hanem egyenesen, nyíltan az arcunkba tolják: amiről eddig tabunak számított beszélni, azt végre égbe lehet kiabálni. Gondoljunk csak bele, nagyszüleink idejében még elfogadhatatlannak számított, ha a szerelmesek együtt aludtak az esküvő előtt, ma viszont meglepődünk, ha egy modern pár ugyanerre az elhatározásra jut. Nem egyik pillanatról a másikra történt ez (drága Eruhel barátnőm okosított ki, hogy ez a folyamat már a ’60-as évek óta zajlik), de talán a jelenben tetőzik, mikor is a mai tizenévesek már tényleg nyíltan szembesülnek a szexualitással, nem úgy, mint a nagyszüleink. Szerintem viszont egyik hozzáállás sem jobb vagy rosszabb a másiknál, inkább arról van szó, hogy az idő múltával változnak a társadalmi normák, ehhez pedig mindig nehezebb alkalmazkodni, mint már eleve beleszületni. Muszáj azt is megjegyeznem, hogy természetesen csak azt tartom elfogadhatónak, ha az aktus egyenlő felek között történik, akik mindketten tudatában vannak annak, hogy mit tesznek (ergo kisgyerekekkel, háziállatokkal és magatehetetlen személyekkel mindig is tilos lesz), és saját, szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy ebben részt vesznek.

Nem hiszem, hogy mi, egyszerű emberek tehetünk valamit az ellen, hogy a fiatalabbak hamarabb kezdjenek el nyíltan foglalkozni a szexualitással. Ebbe bele kell törődnünk – és gondoskodnunk kell róla, hogy megkapják a megfelelő felvilágosítást és oktatást. Hogy tudják, hogyan tapasztalják meg biztonságosan az együttléteket, és hogy tisztában legyenek vele, hogy csak abba kell belemenniük, ami kellemes számukra, nem fáj és nem okoz szégyenérzetet, nem jelent semmiféle veszélyt rájuk nézve.

Nem állítom, hogy ezzel ne lennének tisztában a fiatalok, ma már egy tizenkét éves is sokszor tudja, mire való a gumi, és hallott már a hírekben nemi erőszakról. Nem vagyok pszichológus, nem foglalkoztam soha mélyebben ezzel a témával, így csak azt írhatom le, amire én a józan paraszti eszemmel eljutottam. De talán inkább arról lehet szó, hogy a szex súlyát még nem fogják fel (ami nem róható fel nekik, hiszen gyerekek, bármennyire is szeretnének idősebbnek mutatkozni).

Biztos vagyok benne, hogy idősebb korban, amikor már elég sokat hallottak és tapasztaltak az élettel kapcsolatban, már a legtöbb pornóíró lányka sem fog hódolni eme hobbijának. Ha pedig mégis maradnak az erotikus történetek írásánál, akkor azt sokkal komolyabban, érettebben fogják tenni.

De nem beteges ez?
Szerintem nem. Mint írtam már, mindig az adott társadalom hozzáállása dönti el, mi számít normálisnak. Mikor én voltam tizenkét éves, még saját titkosírást találtam ki arra az esetre, ha a romantikus történetemben le kellett írnom, hogy a főszereplőim csókolóznak, ma már ez aranyos emlék (és ki gondolta volna, hogy majd húszévesen a neten osztom az észt az erotikus történetek íróiról…). Attól függetlenül, hogy az én szereplőim nem bújtak ágyba, még ugyanolyan könnyelműen gondolkodtak a szerelemről, mint a cikkem témájául szolgáló írásokban. Nézzük meg például, hogyan talált egymásra két fiatal, akik körülbelül négy órája ismerik egymást, és a regény szövege szerint még nem váltottak egymással direktben egyetlen szót sem:

– Na jó, nem aludtam. Mit akarsz mondani? – kérdeztem most már kicsit türelmetlenül.
– Csak egy szót – mondta Bill. – Egy bűvös szót.
– Mi az? – kérdeztem és most már tényleg türelmetlen voltam. – Meghalok a kíváncsiságtól.
– Csak… Annyi, hogy… SZERETLEK!
– Mi?? – kérdeztem értetlenül.
– Szeretlek. Őszintén mondom.
Felültem, és Bill is.
– Mi?? – kérdeztem megint.
– Szeretlek, nem hiszed el? – azzal megcsókolt.
Én nem tiltakoztam, mert nekem nagyon tetszett Bill.
– Én is… – mondtam.

Most, hogy mindenki kimászott az asztal alól (ahová röhögés közben beesett), jöhet a magyarázat: nem arra célzok az általam írt részlet bemutatásával, hogy összehasonlítsam magam az erotikus történeteket író lányokkal. Nem azt mondom, hogy én jól csináltam, mert ártatlan lánykaként még csak nem is céloztam rá, hogy a világban történnek olyan dolgok zárt ajtók mögött, amikhez én akkor még túl kisgyerek voltam. Egyszerűen az én világom akkor így volt teljes, de ma már ez nem így van. És én úgy érzem, hogy semmi jogom sincs sem nekem, sem másnak őrültként és betegként kezelni azokat a gyerekeket, akik tulajdonképpen beleszülettek egy gyorsan változó világba, ahol már sokkal lazábban kezelik az emberek a szexuális életüket.

Baj, ha egy gyerek kíváncsi?
Azt hiszem, az én véleményem szerint itt van a lényeg elásva, az előbbi mondatban. Nem azért ír egy tizenkét éves lány szexjeleneteket, mert rosszul nevelték a szülei, vagy mert tizenhárom évesen már terhes lesz, vagy mert az egész világ a velejéig romlott. Nem rossz, csak más, változik. És egy gyerek mindig kíváncsi, főleg arra, ami tiltott: ez viszont közös az összes emberben. Csak mi már nem úgy látjuk a szexet, mint egy tizenkét-tizenhárom éves: számukra ez olyasmi lehet, amiről mindenhol célzásokat (vagy egyértelmű részleteket) kapnak, TV-ből, könyvekből, az interneten is, de ha kérdeznének róla, akkor a legtöbb felnőttől még csak azt a reakciót kapják, hogy ne is merészeljenek foglalkozni vele, mert ehhez még túl fiatalok. Ez egy állandó, erős nyomás lehet, főleg, hogy ma biológiailag is hamarabb kezdenek el érni az emberek. Egy titok, ami többé-kevésbé nyilvánvaló, de nem szabad róla beszélni. Hát tegye a szívét a kezére mindenki, és úgy mondja azt, hogy sosem hegyezte a fülét kölökként, ha a buszmegállóban az idősebbek szexről beszéltek, vagy sose járt volna tilosban, hogy megtudjon valamit erről a „sötét titokról”.

Ma ehhez itt van az internet, ahol az emberek anonim és mindenféle nyom nélkül kutathatnak és kiélhetik a fantáziáikat. Idősebbek is, és emellett a gyerekek is. Nem arról van szó, hogy aki tizenhárom évesen egymással ágyba bújó testvérekről ír, az bármiféle vonzalmat érezne a saját testvére iránt, vagy egyáltalán nem borzadna el ettől a gondolattól. Nekik sincs elrontva a lelki világuk, pusztán arról van szó, hogy a hormonok beindulásával a kíváncsiság képes extrém méreteket ölteni, a végleteket megvizsgálni, és ennek egy jó módja az írás.

Igen, igenis jó módja az írás, a művészet a kíváncsiság kiélésének. Ha azt mondom, inkább így „tapasztalja” meg az ember a szexet tizenhárom évesen, mint a valóságban, akkor ugye mind bólogatni fogunk. Annak idején mi is csináltunk ezerféle olyan dolgot, amire ma már azt mondanánk, hogy nem biztos, hogy normális volt – én például a hajam felét kékre festettem. Ma sincs bajom az extrém hajszínűekkel, de utólag már látom, hogy tőlem ez egy nagyon szélsőséges megnyilvánulása volt a kamaszkornak és a vele járó lázadásnak. Ennek az egyik formája az, ha szexről írnak, feszegetik a határokat, megélik a fantáziálásaikat, ez is önmaguk meglelésének egy módja, fázisa. Aztán majd „kinövik” ezt, csúnyán szólva, ahogy az emberek többsége megszabadul az ilyen szélsőséges viselkedési módoktól, mikor lecseng a kamaszkor, vagy inkább fogalmazok úgy, hogy mindenki megleli saját magát a skála valamely tartományában, a többség pedig nyilván nem a szélsőségek felé fog húzni (nem mintha a szélsőséggel úgy alapvetően baj lenne, de nyilván azért hívják így, mert az átlag nem ide esik).

Én abban sem látom az ördög művét, ha ezt felteszik a netre, és ezeket elég sokan olvassák. Tény és való, hogy a Wattpad átlagkorosztálya is jóval fiatalabb nálam, 12-16 évesek teszik ki a felhasználók javát. Ők pedig pontosan ebbe a kamaszkorba esnek bele, amiről eddig is szóltam. Az emberek márpedig azt is szeretik, ha figyelnek rájuk, minél többen, annál jobb. Biztosan feltűnt már az idősebbeknek is, hogy a szélsőséges szexuális töltetű történetek mintha népszerűbbek lennének a többi történetnél, de ebben is megvan a logika. Ami az író tizenkét-tizenhat évest érdekli (nevezetesen most a szexuális fantáziálgatásokra gondolok), az érdekelni fogja az olvasó tizenkét-tizenhat éveseket is, nincsen ebben semmi bonyolult. És mivel főleg ők teszik ki a Wattpad magyar felhasználóinak talán kétharmadát, ezért érthető, ha többet foglalkoznak egymás műveivel, és ez feltűnő méreteket ölt.

Szóljunk a másik oldalhoz is
Nem szeretném tovább ragozni: szexről írni fiatalon sem az ördögtől való, és ezekből a lányokból is normális, egészséges, intelligens felnőttek lesznek.

Viszont az elfogadás nem ilyen könnyen valósul meg, és nyilván nem is elvárható, hogy az idősebb korosztály hirtelen megvilágosodjon, és a saját homlokára csapva belenyugodjon, hogy hát rendben van, majd felnőnek ezek a képtelen sztorik írói is, addig meg csak bőszen ikszelgetjük ki a Wattpadet, ha butaságokba futunk bele.

De ideje egy kicsit a fiatalabbakhoz is szólnom: nekik is meg kell érteniük, miért van az, hogy ha egy idősebb blogger/író a történetükre veti magát, akkor általában annak szemforgatás és/vagy anyázás lesz a vége. Ennek az oka pontosan az, hogy mi többnyire már tapasztaltak vagyunk abban, amiről ti ismeretek nélkül, összecsapottan írogattok; és itt nem feltétlenül a hálószobasztorikban való jártasságra célzok, hanem a szerelemre, a mély érzelmekre, az empatikus készségek fejlettségére. Tudjuk, hogy a tabutémák nem véletlenül tiltottak, és ha valaki történetbe is akarja ezeket foglalni, akkor nem idealizáltan, elnagyoltan fogja tenni, nem fogja leírni, hogy apuci egyik nap gondol egyet, és szeretőjévé teszi a lányát. Ez nem így megy, ezeknek rendkívül nagy súlyuk van, hiszen akik ne adj’ isten ezt a valóságban is megtapasztalták, azok számára ez egy életre szóló trauma – viszont nem kell megtapasztalni ahhoz egy emberrablást, hogy felfogjuk, nem vicc a szituáció, és hogy egy rettegő, fiatal lány nem fogja észrevenni, milyen jóképű férfi is az elrablója. Amíg viszont ezt írjátok le, addig számolnotok kell azzal, hogy néhány embert szíven üttök vele, megbotránkoztattok a témával.

Nem arról van szó tehát, hogy tilos a tabutémákat beemelni egy irodalmi műbe. Csak nem mindegy, milyen üzenettel tesszük ezt: azt állítani, hogy a testvérek közötti szerelem egy édes, tiltott gyümölcs, sosem lesz elfogadott. Lehet persze szándékosan is megbotránkoztató témákat elővenni, de ha csak azért ír valaki légből kapott erotikus fantáziálgatásokat, mert tudja, hogy ezek sok olvasót vonzanak, akkor inkább ne; és ez minden témával kapcsolatban igaz.

Nyilván mindenki írjon arról, amiről szeretne, ami érdekli. De a szex sem kivétel, ha a kutatómunkáról van szó. Nem is kell feltétlenül gyorsan összemelegedni egy barátunkkal, ha mindenáron felnőttsztorikat akarunk írni, de hé, ott az internet. Aki nagyon elszánt, erről is tud hiteles beszámolókat találni – és természetesen egy másik fiatal lány képzelgései nem tartoznak ebbe a kategóriába.

A konklúzió
Írjatok csak, akár mutassátok csak meg a szégyenlős nézőiteknek, hogy igenis a szexről akartok írni. De ne azzal szerezzétek meg magatoknak a figyelmet, hogy minél elborultabb szerelmi kapcsolatokat állítotok be úgy, mintha az jelentené a boldogságot bárkinek is.

Ask.fm válogatás IV.

Van írós füzeted? Hogy néz ki?

Legtöbbször gépen írok, füzetbe csak vázlatokat, úgyhogy kifejezetten írós füzetem nincs, de suliban mindig van velem egy plusz füzet a gyors firkálmányoknak. Általában egy sima A4-es füzet, valami mintával az elején, újabban kb. félévente váltok újra (ennek meg az az oka, hogy az írós jegyzetfüzeteimben mindig csak a jobb oldalra írok, a balra pedig csak, ha van utólag kiegészítésem egy-egy részlethez – nem mindig van, de hát így hamarabb betelik egy füzet).

Mostani félévre is akartam egyet venni, és azzal a szándékkal mentem be az írószerbe, hogy nagyon maximum 500 Ft-ot fogok költeni egy szigorúan csak A4-es füzetre, aztán jött velem ez a kis A5-ös csoda 1200 Ft-ért, és szégyellem magam, de olyan gyönyörű.

Találkoztál már bloggerekkel élőben? Milyenek voltak?

Igen, többekkel is. Volt olyan, akiben élőben csalódtam, de olyan is, akivel azóta is beszélek rendszeresen, pedig eltelt már 6-7 év a legelső találkozás óta, szilvesztereztünk is együtt, meg ilyenek.

Legutóbb múlt héten került sor első találkozóra, de a fene tudja, ki mennyire kezeli ezt nyíltan, úgyhogy nem fogok neveket írni. Mindenesetre nagyon jó volt.

Szerinted meg lehet élni az írásból?

Azt még el tudom képzelni, hogy egy-két sztáríró megél közvetve vagy közvetetten az írásból ebben az országban, de olyan elhanyagolható lehet a számuk, hogy inkább azt mondanám: nem, ebben az országban nem lehet.

Szerinted hol érdemes blogolni? Miért?

Elég sok szolgáltatót kipróbáltam, hát akkor végigmegyünk a listán.

#1 blogol.hu – Már megszűnt ugyan, de mivel számomra ez volt a kezdetek kezdete, ezért muszáj megemlítenem. A kinézete könnyen és szinte határok nélkül testreszabható volt, és a közös kezdőoldal miatt nagyon pörgött a közösségi élet. Megismertem ott néhány olyan személyt, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot, pedig 7 évvel ezelőtt kezdtem el ott blogolni. Lehet, van az már 8 is.

#2 G-Portál – Ennek ugyan csak néhány éve van kifejezetten blog funkciója (is), én azért használtam pár évig az írásaim megosztására. Előnye, hogy mivel nem csak blogolni lehet rajta, hanem különféle modulokat létrehozni, az ember némileg komplexebb oldalt tud magának létrehozni. Viszont (én úgy vettem észre) inkább a fiatalabbak használják, ezért én pár év után nem találtam már meg ott a magam társaságát, sok volt az áskálódás, a kaki kavarása, ezért léptem le onnan is.

#3 WordPress – Legtöbben a WordPress rendszerét dicsőítik, én eddig csak rövid időre használtam kb. 14 évesen, úgyhogy halványan annyi emlékem van róla, hogy talán (?) ingyenes verzióban nem tudod olyan szabadsággal alakítani a blogod kinézetét. Én egyre inkább hajlok afelé, hogy fizessek érte. (Kiegészítés: és meg is tettem.)

#4 Blogger – Sokan használják, könnyen testreszabható, szeretem, de néha kiábrándító, például mióta eltűnt a szerkesztőfelület főoldala, vagy mert mindig szórakozik a feliratkozós modul. Szerintem ezt használom amúgy leghosszabb ideje és legaktívabban.

Na, ezek nyilván mind személyes tapasztalatok, tökre lehet, hogy mások mást éltek át, tehát semmit sem szabad szentírásnak venni, de ezek az én meglátásaim.

Sosem sikerül egy normális regénykezdést írnom. Tudnál nekem tanácsot adni? Szerinted milyen az ideális első pár oldal?

Én igazából azt tudom, hogy (szerintem) mivel ne kezdődjön egy regény. Valamiért én kifejezetten hepciás vagyok arra, ha a történet konkrétan párbeszéddel kezdődik – mármint nem magával a jelenettel van bajom, ha a szereplők beszélgetésével indulunk, hanem ha a legeslegelső mondat rögtön a gondolatjeles megszólalás. Valamiért engem ez piszokul zavar, hogy el kell jutnom legalább a következő sorig, hogy ne egy testetlen hangocska beszéljen a fejemben uniszex hanggal a nagy fehér semmiben. Ez mondjuk rémesen apróság, de jólesett végre kimondanom, hiszen olyan sokszor látok ilyen kezdéseket.

Valahol azt olvastam, hogy kezdd olyan közel a történetet a bonyodalomhoz, amennyire csak lehet. Ne legyenek benne az elején felesleges leírások arról, hogy milyen a főszereplők átlagos élete (csak amennyire ahhoz kell, hogy érzékeljük, hogy ez felborul a bonyodalom miatt), ne legyenek hatalmas információblokkok, ne akarjon rögtön mindent elmesélni nekem az író, hanem építse bele a tudnivalókat a történetbe, ne elmélkedjen az életről nekem, és a legfontosabb, hogy ne írja le A-tól Z-ig a főbb szereplők bemutatását a hajszíntől a testmagasságig.

Egyébként nemrég rácsodálkoztam, hogy kezdés és információadagolás szempontjából milyen jól megkomponált a Trónok harca első része. Nem a könyv, mert azt elvből még nem olvastam el (csak olyan sorozatot olvasok, aminek már minden része megjelent, nehogy hoppon maradjak, ami ebben az esetben nem is olyan lehetetlen elképzelés), hanem a sorozatra (ugyanez az elvem a sorozatokkal is, csak hát van az úgy, hogy az ember szerelmes, és ha élete párja közli, hogy neki minden vágya megmutatni a kedvenc sorozatát, akkor az ilyen kicsinyes elvek valahol eltűnnek útközben), engem lenyűgözött, hogy minden esemény, minden elhangzó mondat hogyan tett hozzá valamit a történet alakulásához és a háttérvilághoz egyszerre. Egyszer megnéztem csak úgy az első részt, hogy minden megszólalást így kielemeztem, tudom, borzalmas vagyok.

Egyszer már volt egy ilyen kérdés, de sebaj: mesélsz egy projektről/több projektről, amin mostanában dolgozol?

Írás tekintetében (a számos novella mellett) két regényt akarok összehozni idén, az egyik viszonylag rövidke, a már korábban elkezdett Gyermeklánc, amit azért hagytam félbe, mert rájöttem, hogy az eredetileg tervezett könnyed, cukin romantikus egymásra találós sztori nagyon nem az én világom. Kicsit több dilemmát raktam a karakterek útjába, több titkot, több erőszakot, és így máris túlléptünk a kétdimenziós karakterek tipikus „nem jövünk össze, mert egyikünk mindig hisztizik valamin” problémakörén.

Nagyon sok blogger siratja a bloggerkedés dicső múltját. Te is így vagy ezzel? Szerinted mivel lehetne felkavarni az állóvizet? Egyáltalán mitől romolhatott meg ennyire a közösség, ha megromlott egyáltalán?

Írtam ide egy hosszú kifakadást kétszer, de végül inkább csak egyetlen mondatát szeretném ide kitenni, akit meg véletlenül érdekelne a bővebb véleményem, az privátban megtalál.

„Baromira ironikus, hogy akik leginkább siránkoznak, hogy a bloggerközösség elromlott, bevallottan nem olvasnak egyetlen blogot sem a sajátjukon kívül.” (Futólag mondjuk ezt a bloggerközösség-dolgot említettem a kezdő írókról szóló cikkemben is.)

 

Ha van még kérdésetek, nyugodtan keressetek meg Ask.fm-en, mindenre válaszolok! 🙂 

A Könyvmarketing csoport kérdései

Tagja vagyok a Facebookon a Könyvmarketing nevű csoportnak. Itt rendszeresen zajlik a Mai író elnevezésű játék, ami lényegében arról szól, hogy amatőr (és kevésbé amatőr) íróktól, jelentkezés után, egy bizonyos napon kérdez a többi tag. A kérdésekre pedig nem a csoportban kell válaszolni, hanem blog- vagy Facebook-bejegyzés formájában.

Én február 13-án voltam a nap írója, és számos érdekes kérdést kaptam a többiektől. Íme, lássuk őket!

Mondj magadról pár szót!

Általánosságban, amit tudni kell rólam, az az, hogy Daremo néven osztom meg a neten a novelláimat, a való életben pedig egy Horváth Kamilla nevű, 20 éves lány vagyok a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről. A legelső mesémet általános iskola második osztályában írtam, de nagyjából tizenhárom évesen kezdett el tudatosulni bennem, hogy amiket írok, azok novellák és regények (vagy azoknak a kezdeti verziója), a blogolást pedig szintén tizenhárom évesen kezdtem, 2015 óta pedig vezetem A papírfecnis fiókot.

Beszélj a (leendő) könyve(i)dről!

Nos, mint írtam már, egyelőre csak a neten osztom meg a novelláimat, tehát jelenlegi könyvről ilyen értelemben nem beszélhetek. Néhány éven belül azonban mindenképp szeretnék elkezdeni ismét regényeket írni – ugyanis, mint írtam az előző válaszomban, tizenhárom-tizennégy évesen írtam néhány többrészes irományt, de az utóbbi években inkább a novellákkal gyakorlok a nagy megmérettetésre, a regényekre. Van több ötletem is, amikből szeretnék egy nap kézzel fogható könyvet létrehozni, de én az a fajta ember vagyok, aki nem szeret előre túl sokat elárulni a terveiről. Ennek ellenére van egy regény, amin régebb óta dolgozom, és aminek a (nem sokat mondó) bevezetőjét már közzétettem a blogomon, ez pedig a Hazug szerint az élet.

Antológiában viszont már kettőben is benne vagyok, és úgy döntöttem, ezeket is felsorolom ide. Még 2011-ben a Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. szervezett egy szépírói pályázatot, majd a legjobb pályaműveket (a díjazottak mellett) egy közös kötetben jelentette meg (a könyv adatlapját a Molyon megtalálhatjátok). Az én példányomat a zsűri elnöke, Csukás István is aláírta, amire természetesen nagyon büszke vagyok.

Utána nem pályáztam néhány évig, csak 2016 második felében kezdtem el ismét. Két pályázatból egyet sikeresen zártam, az Ott állt Anya című novellám bekerült a Kalocsai szó és kép c. antológiába (az erről írt bejegyzésemet is olvashatjátok), nyilván erre vagyok a legbüszkébb. Idén igyekszem még több lehetőséget megragadni, és legalább ugyanennyit elérni. Már megvannak a tervek.

Ossz meg a többiekkel pontosan egy, marketinggel vagy könyvkiadással, könyvírással kapcsolatos tapasztalatot!

Írással kapcsolatos bejegyzéseket, cikkeket szoktam írni a blogon, ezért itt is erről szeretnék szólni. Főleg a tényleg kezdő, írásba most belekezdő íróknak szokott segítségül szolgálni a blogom ezen része, és szerintem, amire legtöbbször felhívtam már a figyelmet, az az, hogy ne menj a tömeg után. Csak mert valaki egy lehetőséget mutat fel előtted, ne kezeld tényként: ne írj prológust, ha nem akarsz; nem muszáj a történetesblogodat teletömnöd a karaktereid sztár-fotóival; ne félj kutatómunkát végezni a sztorihoz; ne hidd azt, hogy a blogod és az írásaid hirdetése önmagad túlfényezését jelenti; gondolkodj el azon, amit csinálsz, és szegd meg tudatosan a szabályokat, hogy valami újat alkothass.

Milyen az oldalad látogatottsága?

Régóta gondolkodom azon, hogy kellene a blogomhoz beállítani egy pontosabb látogatottságmérőt, mint a Blogspot beépítettjét, de ez egyelőre még várat magára (de legalább most felírom azt is magamnak), ezért csak ezzel a statisztikával tudok szolgálni, amiről ugyan sokszor azt érzem, hogy nem teljesen valós, de az arányokból sokra tudok következtetni.

Néha, ha valamiért hosszabb ideig nem tudok bejegyzést hozni (van ilyen, sajnos, lásd vizsgaidőszak vagy a kezdődő szorgalmi), olyankor a látogatottságom alig pár főre csökken naponta, ez elég elkeserítő tud lenni, viszont azt vettem észre magamon, hogy motivál is, hogy akkor írjak megint valamit, amiért kíváncsiak lesznek rám az emberek. A bejegyzéseimre viszont elég sok kattintás szokott érkezni, többségében Facebookról (a saját oldalamon osztom meg először a bejegyzést, és ezt teszem be a különböző blogger-csoportokba, úgyhogy a Facebook statisztikáit is nyomon követhetem). A látogatottságmérőm egy jobb napon akár 300-400 főt is számol, a népszerűbb bejegyzéseim pedig többnyire elérik az 1000 kattintást. Nem sok, de ha azt nézem, hogy tavaly nyáron körülbelül a fele volt jellemző, akkor már most úgy érzem, hogy nagy lépést tettem előre, és a haladás útján vagyok továbbra is.

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig?

Szerencsésnek érzem magam, hiszen szinte az összes bejegyzésemre érkezik valamilyen visszajelzés, akár a blogon kommentként, akár a Facebookos megosztások alatt. Nagy általánosságban tetszik az embereknek, amit csinálok, értékelik a novelláimat és az amatőr írói- és bloggerléttel foglalkozó cikkeimet. Nem csak ajnározó visszajelzéseket kapok, gyakran előfordul, hogy az emberek megmondják, ha valamiről másképp vélekednek, ha egy történetemben hibát, hiányosságot fedeznek fel, és ezt rendkívül értékelem az olvasóimban, elvégre az ő visszajelzéseik alapján tudok fejlődni, illetve szeretem az általam kifejtett témákban mások véleményét, akár ellenérveit is meghallgatni. Emiatt igazán aktív kis „olvasótáborom” van többnyire állandó tagokkal, de sokan csak egy-egy bejegyzéshez csapódnak oda a véleményüket kifejteni.

Milyen műfajban írsz?

A novelláim többnyire a realista fikció jegyében születnek (igen, ennek is most néztem csak utána), de később szeretnék foglalkozni mással is, pl. regényötleteim is rengeteg témában, zsánerben vannak, sci-fitől kezdve a fantasyn át ugyanígy a realista fikcióig.

Van-e bejáratott módszered, trükköd az ihlet elősegítésére?

Ötleteim szinte állandóan vannak, úgyhogy legalább azzal nem kell törődnöm, hogy miről írjak – de hogy pontosan mit írjak, az elég gyakran szokott fejtörést okozni, ugyanis legtöbbször csak a főbb eseményeket találom ki előre, az átkötő részekért pedig meg kell küzdenem. Ilyenkor általában képeket nézek, témában hozzáillő zenét hallgatok, de néha az is segít, ha leülök beszélgetni a történetről egy közeli barátommal (aki netán maga is írogat). Egyébként újabban azt vettem észre, hogy ami leginkább hatással van rám, az az, ha írástechnikával foglalkozó könyveket és cikkeket olvasok. Ilyenkor rögtön meglódul a fantáziám, és azon gondolkodom olvasás közben, hogy az ott tanult módszereket melyik történetemben hogyan tudnám élesben kipróbálni, és ez rengeteg új ötletet adott az utóbbi időben.

Könnyen vagy nehezen írsz?

Összességében azt mondanám sajnos, hogy nehezen. Könnyen kizökkenek, ha huzamosabb ideig nem tudok valamiért írni (pl. ilyen volt most a vizsgaidőszak végének hajrája), és olyankor szükségem van némi időre, hogy visszaálljak a rendszeres alkotásra. Ilyenkor leginkább az válik be, ha odaerőszakolom magam a laptophoz, és csak azért is elkezdek írni, bármennyire is utálom hirtelen az első soraimat (netán oldalakat), mert tapasztalataim szerint ezeket később is lehet javítani, de a rosszabb kezdet is segít visszarázódni az írásba, ami pedig aztán a minőséget is emelni fogja.

A jövőben azért igyekszem rendszeresebben írni, hogy még zsúfoltabb időkben is leüljek mindennap legalább egy keveset alkotni, hogy ne forduljanak elő ilyen üresjáratok, de ezt még nem sikerült elérnem.

Van-e valami trükköd, hogy kommunikációra bírd az olvasóid?

Igazából két dolog van, amit rendszeresen csinálok, az egyiket tudatosan, a másikat kevésbé. Utóbbi az, hogy sokszor írok olyan témáról, amiről tudom, hogy az olvasóimat is érinti, ráadásul őket is annyira vonzza a téma, hogy erős véleményük van vele kapcsolatban (pl. legutóbb a blog-wattpad összehasonlítás, vagy korábban a kezdő bloggerek védelmében írt írásom). Nyilván nem szenzációhajhászkodom, ha ilyen témát veszek elő, de miközben írom, tudok róla, hogy az ilyesmi sok embert mozgat meg, mindenkinek más a véleménye róla, és éppen ezért a sajátommal sem finomkodom, hanem kereken megmondom a magamét (természetesen nem bántóan). Ha valaki egyetért, ilyenkor elég erős benne a késztetés, hogy ezt tudassa velem, ha viszont a véleménye szöges ellentéte az enyémnek, akkor pedig ezért fogja azt velem megosztani (nyilván ő is és én is kulturált kereteken belül :)).

A másik egy egészen apróság, de észre szoktam venni, hogy az esetek többségében működik, mégpedig az, hogy a véleménykifejtős bejegyzéseim végén kérdéseket teszek fel a témával kapcsolatban. Így próbálom az embereket kicsit jobban bevonni, és rábírni őket arra, hogy ne csak a monitor előtt mormogják el a saját meglátásaikat. Többször is észrevettem már, hogy az emberek ilyenkor kifejezetten ezeket a kérdéseket válaszolják meg, tehát a trükköm beválik.

Szerinted érdemes a bloggal erőlködni? Vagy inkább a FB-ra kell költözni azzal is?

Ez a kérdés megfogalmazódott már bennem is párszor, de őszintén szólva még nem tudtam egyértelműen eldönteni. Tény, hogy sokan inkább nem kattintanak külső oldalra mutató hirdetésekre a Facebookon, és akkor még van rengeteg olyan közéleti személyiség, író, akinek a hosszúra nyúlt FB-posztjait is rengetegen olvassák. Példának most felhoznám Bihari Viktóriát, aki először blogon írta a Tékasztorikat, majd áttért a Facebook-posztokra már elég régen, és ott is rengetegen olvassák a hosszabb írásait is (és itt valahogy elérte azt is, hogy közönségi finanszírozásból készüljön el a blogja alapján a film). Könnyebb elérni a szöveget, mint ha egy linkre kellene rákattintani, de én azért hiszek benne, hogy aki szeret olvasni, érdekli az adott téma, azt nem ez fogja eltántorítani. Én meg akarok maradni bloggernek, mert ebben találtam meg a számomra ideális közlésmódot (és eszközt) a világ felé, de az utóbbi időben kezdek rájönni, hogy valamilyen kompromisszumot kellene kötni az újításokkal, és talán az oldalamon jegyzetként fel fogom tölteni a novelláimat. Talán ízelítőként hatna az emberekre, ha tetszik nekik, amit ott olvasnak, akkor a blogoktól ódzkodók is könnyebben kattintanak majd a linkekre.

Milyen karakterek „bőrébe” bújsz bele legszívesebben? Férfi, női, sötét, ártatlan… mit érzel igazán a magadénak?

Férfiak bőrébe még kissé félve, eddig csak novellákban mertem, ugyanis tartok tőle, hogy nőként nem tudnám teljesen hitelesen átadni az ő gondolkodásukat, személyiségüket. Nők és gyerekek szemszögéből gyakrabban írok, sokszor a szülő–gyerek kapcsolatot ábrázolva (feltűnően sokszor egyébként).

Általában a szereplőimnek van valamilyen „lelki defektje”, sötét titka, de kifejezetten olyan karakter szemszögéből nem szoktam írni, aki rossz szándékú – bár a főszereplőim elég sokszor hibáznak, vagy keverednek akaratukon kívül olyan helyzetbe, amikor az elveikkel ellentétesen kell cselekedniük. Az én szememben mindig is azok a történetek voltak megnyerőbbek, amik nagyobb hangsúlyt fektetnek a lélekben dúló harcokra, és szinte kivétel nélkül minden írásomban fellelhető valamilyen belső konfliktus is.

 

Bevallom őszintén, némelyik kérdés nagyon erősen megdolgoztatott, de kifejezetten jólesett olyan témákba is belegondolnom, amikkel ritkán foglalkozom. Köszönöm szépen a Könyvmarketing csoport kérdéseit! 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás