• Home
  • /
  • Author: Daremo

Kedvenc alkalmazásaim

A helyzet az, hogy hetekkel ezelőtt beadta a kulcsot a mobilom. Bevallom szégyenkezve: kifejezetten függök tőle. Ezen keresztül tartom a kapcsolatot a világgal, főleg a Facebookot használva. A különböző blogos csoportokból értesülök a legújabb trendekről, a leghasznosabb írói tanácsokról, a kedvenceim újdonságairól, de találtam már innen új barátokat is, legutóbb például Kertész Kingát. Rengeteg ismerősömmel tartom a kapcsolatot neten keresztül, napközben pedig nyilván nem a laptopot, hanem a mobilomat hordom magammal. Nem tagadom tehát, lassan belenő a kezembe a készülék, de úgy gondolom, hogy amíg kapcsolattartásra, új emberek megismerésére és értelmes cikkek vagy történetek olvasására használom a modern technikát ahelyett, hogy kacsaszájjal pózolós képeket töltögetnék fel a közösségi oldalra, úgy érzem, ez még nem probléma.

Szóval a mobilom meghalt, meggyászoltam. Az első napokban, amiket telefon nélkül éltem, már-már a falat kapartam, főleg napközben, ha nem tudtam tenni az unatkozás ellen. Ekkor jöttem rá, hogy függő vagyok, hiszen jelentkeztek az elvonási tüneteim, tényleg megkergültem. Aztán ahogy eltelt egy hét, majd kettő és végül három, egészen megnyugodtam, megtanultam elfoglalni magam a suliban a szünetekben is, szóval sikeresen lejöttem az én drogomról, ami az internet.

Egészen addig, amíg meg nem érkezett az új telefon.

A régi funkciókon túl azonban felfedeztem egy rakás hasznos újdonságot is, különböző applikációkat, amik megkönnyítik a mindennapjaimat vagy éppen rávesznek azokra a dolgokra, amikre egyébként lusta lennék vagy szimplán elfelejteném őket. Úgy gondoltam, megmutatom őket itt is, legalábbis azokat, amelyeket mások összeállításaiban még nem láttam, tehát kihagyom például a Blogger hasznos kis alkalmazását, mert azt mindenki ismeri már. Tudni kell továbbá, hogy ezek az alkalmazások mind ingyenesek.

1. Google Keep

Egy szimpla jegyzetelős program. Az egyszerű szövegen kívül tudok pipálós listát kialakítani, a jegyzethez képet hozzáadni, valamint címkékkel kategorizálni a fecniket. Beállíthatok emlékeztetőt egy jegyzethez, megoszthatom másokkal, színezhetem a hátterét (ez főleg akkor mutatós, ha nem lista-, hanem a Windows 8-hoz hasonló csempés elrendezésben jelenítem meg a jegyzeteket), elmenthetem a Google Docsba. A legjobb az egészben, hogy mivel a telefonomhoz hozzáadtam a Google-fiókomat, a jegyzeteimet nemcsak onnan, de a laptopomról is elérhetem bármikor. Mivel ezek már eleve fent vannak a neten, nem kell attól félnem, hogy ha a telefonom bemondja az unalmast, akkor bármelyik gondolatmorzsám is elveszne.

2. Timetable

Órarend azoknak, akik a papíralapút elhagyják – más szóval ezt nekem találták ki! Egyesével hozzáadom az óráimat, beállítom, hogy melyik mettől meddig tart, még azt is beleírhatom, melyik teremben – itt ütközünk bele az egyetlen hiányosságba, egyfajta tanórához ugyanis csak egyetlen termet adhatunk hozzá, sokszor pedig szükség lenne többre. Én mindenesetre ezt a funkciót nem használom, hanem a füzeteim elejébe körmölöm bele, melyik nap hol tartjuk az órát. Az alkalmazásnak van egy olyan beállítása is, hogy az órák ideje alatt automatikusan lenémítja a telefont, így nem kell attól félni, hogy kínos helyzetbe kerülünk, ha apu-anyu elfelejti, hogy az iskolapadban ülünk minden délelőtt. Fel lehet írni a házi feladatokat és a közelgő dolgozatokat is, nekem ez a kedvencem benne, ugyanis magamtól semmit sem jegyzek fel, emiatt sokszor előfordul, hogy az adott óra előtti szünetben körmölöm a leckét vagy másolom valakiről. Így viszont lelkesít, hogy egy ilyen okos kis alkalmazást használok, ezért mindent beleírok. Widgettel lehet kitenni a kezdőképernyőre akár az aznapi órákat, valamint a házi feladatokat és a dolgozatokat, hogy mindig szem előtt legyenek. További pozitívum, hogy ez az alkalmazás magyarul érhető el.

3. Writeometer

Hogy őszinte legyek, ő az abszolút szerelmem, bár még csak egy-két napja használom és nem is élek minden funkciójával. A hozzám hasonló lusta íróknak való, akiknek mindig más dolguk van, minthogy leüljenek írni. Projektként hozzáadhatod az aktuális művedet, beállíthatod, hogy a terjedelmét szavakban vagy karakterekben szeretnéd mérni. Időzítőt is beállíthatsz a hét bármely napjára (akár hétfőtől-péntekig délután négyre, de úgy is, hogy hétfőn és kedden hajnali háromra, szerdától péntekig délután ötre), amikor is az alkalmazás jelezni fog, hogy elérkezett az idő, amikor le kell ülnöd írni, egy előre meghatározott időintervallumon belül kell a korábban beállított szó- vagy karakterszámot lekörmölni a művedbe. Ezt azért ki kell kísérletezni, ugyanis amikor legelőször kipróbáltam, hiába pötyögtem végig a megadott 25 percet, nem sikerült teljesítenem a szószámot, amit kijelöltem magamnak, így alacsonyabb célt kell kitűzni. A program számon tartja a regényed terjedelmének alakulását a napi és a végleges célkitűzés szerint, és ha már több alkalommal is betápláltad, hány szót írtál egy nap alatt összesen, grafikonon ábrázolja őket. Egyébként természetesen nem csak az időzítés alatt írhatsz, egyébként is hozzáadhatod, hány szót írtál.

Vannak még extrái, de mivel ez egy angol nyelvű program, ezért nem feltétlenül hasznosíthatóak. Megnézheted a nap szavát, rákereshetsz egy szóra az értelmezőszótárban (sajnos szintén angolul), szinonimákat mutat, ezen kívül random szavakat is kiad, hátha megihletnek.

Ezt is kirakhatod a kezdőképernyődre, a projekted állását mutatja (akár napi vagy teljes állás szerint), egy vékony, sárga csík jelzi, milyen messze vagy még a kitűzött céltól.

Igen, szerintem látszik, hogy nagyon rápörögtem, már-már beteges módon képes feldobni egy ilyen alkalmazás a mindennapjaimat, az íráshoz való hozzáállásomat.

4. Writing Prompts

Sajnos szintén angol alkalmazásról van szó, de nem kell hozzá profi szinten állnunk a nyelvtanulással. Ötleteket ad a történethez, ha éppen elakadsz és nem tudod, merre tovább. Nem kell túl nagy dolgokra gondolni, olyan általánosságokat tartalmaz, amiket maximum egy kis csavarással bármilyen sztoriba bele lehet ültetni.

Ennek az alkalmazásnak viszont van ingyenes és fizetős verziója is. Természetesen én az ingyenest töltöttem le, ami 141 tippet tartalmaz, amiket tudok egyesével, sorban is végigpörgetni vagy random sorsoltatni egyet. Ha a végére érek, kiírja, hogy ha többet szeretnék, szerezzem be a Writing Prompts Pro-t, ami egyébként borzalmasan drága, 225 Ft. Egyelőre nekem bőven elég a 141 darab, ugyanis ha elakadtam, még akkor is csak ritkán folyamodom ilyen trükkökhöz.

5. Tresorit

Ő a másik “életemszerelme” alkalmazás. (Feltűnő, hogy amelyiket nagyon szeretem, azt ő-nek nevezem?)
Sokaktól hallottam már, hogy ha elszállt a gépük, vele együtt az írásaik is, én pedig éppen ez ellen biztosítom be magam a Tresorittal, ami egyébként szintén elérhető nemcsak Androidon, de Windowson is, tehát a laptopomon is használhatom. A lényege annyi, hogy a programmal együtt kapsz 6 GB tárhelyet (amit bővíthetsz 8-ra, illetve úgy tudom, fizetős verziónál talán tovább is), kiválaszthatsz bizonyos mappákat, amelyeknek a tartalma automatikusan felszinkronizálódik ide. Tudom, sem a hat, sem a 8 GB nem éppen hatalmas, de én eddig úgy tapasztaltam, hogy ha csak az írásaimat mentem el, tehát Word dokumentumokat és jegyzettömböket (meg persze ihletadó képeket, de tény, hogy ezekből nem sokat), akkor bőven elég ez. A legnagyobb előnye a programnak, hogy semmit nem kell csinálnom, a változásokat automatikusan menti, még ha csak egy betűt is írok az egyik jegyzettömbbe. Szóval, ha el is szállna a gépem, az írásaim megmenekülnének, ráadásul bármikor mutogathatom őket a telefonomon is az érdeklődő barátoknak. Az egyes fájlokat megoszthatod úgy, hogy a program kialakít nekik egy linket – ezt beállíthatod, hány napig és hány kattintásig legyen érvényes. Más Tresorit-felhasználókkal is megoszthatod a fájljaidat, ha megszerezted az illető adatait.

Egyetlen számottevő korlátozás, hogy maximum 3 eszközről érheted el ugyanazt a felhasználót. Figyelni kell, ugyanis ha pl újratelepíted a számítógépedet, azt egy új eszközként fogja érzékelni, így hamarabb betelik a három hely, de ha böngészőből bejelentkezel, törölni tudod a már nem használt eszközöket.

 

Szóval ezek lennének azok az applikációk, amikkel takarózom, ha valaki megvádol, hogy súlyosan mobil-függő vagyok. 😀

A félbehagyottak

Természetesen én is akkor lendülök be, hogy márpedig most írok ide valami nagyot, amikor alig tudom mozgatni a fájós kisujjamat. És nem, nem a kisujjammal gépelek, de akkor is fáj közben.

Rengeteg befejezetlen írásom van, szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Általában azért fel tudom mérni, hogy valami egy erős melléfogás inkább, mint művészet, mert esetleg nem foglalkoztam eléggé az ötlettel, valami orbitális baromságot kezdtem el papírra vetni mindenféle átgondolás nélkül… Hát az ilyenből rengeteg van az írásos mappám mélyén.

De azért igenis előfordul, hogy hibásra kattan valamiféle kapcsoló az agyamban, rossznak gondolok egy félkész novellát, és félrerakom, ne pazaroljam az időmet olyasmire, ami menthetetlen.

Hogy aztán egy év múlva kíváncsiságból elolvassam ezt a befejezetlen művet, és az állam leessen, hogy bakker, de hát ez jó, ezt be kellett volna fejezni, hát hová raktam én a maradék sütnivalómat??

Most is leltem egyet, ami szimplán az “időgép” munkacímre hallgat, és úgy emlékeztem rá, mint összecsapott fércműre, életem egyik nagy baklövésére, aminek nem is tudom, miért nem dobtam még ki a vázlatát, miért lóg ott a faliújságon. Másfél oldalt írtam csak meg belőle, éppen ott kezdtek jobban beindulni az események, és… hát hirtelen nincs tovább. Komolyan mondom, belemerültem a saját novellámba, ilyen azért még nem fordult elő. De nincs tovább.

Még sosem próbáltam meg rég abbahagyott írást folytatni, főleg nem novellát. Azokhoz kell egy bizonyos lelkiállapot, ami maximum néhány napig tart, míg befejezem azt a novellát. Emlékszem, ezt is minek a hatására kezdtem el írni: ebbe akartam beletömni, hogy mekkora fájdalmat érzek egy szakítás után, de mégis próbálom elfogadni, magamra erőszakolni a gondolatot, hogy ennek így kellett lennie, nem én rontottam el, így a legjobb. (Szerencsére azóta erre rájöttem novella nélkül is.) Persze az író bele kell tudnia magát képzelni mindenféle helyzetbe, érzésbe, így elméletileg tudnom kellene folytatni. A probléma az, hogy nálam a novellák mindig egy aktuális érzésből, gondolatból születnek, így általában nem tudom őket folytatni, ha valamiért félreteszem őket.

Egyébként van egy novellám, amit egész biztosan elkezdtem újraírni (az is befejezetlen volt, aztán az újraírás is csak az lett), de nem találom a gépen. Aminek lehet, az az oka, hogy kicsit túl keszekusza lett már az elrendezés az írós mappámban. Vagy ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem is kezdtem el újra, csak szerettem volna. Ezek után lehet, az egész bekezdést ki kellene húznom, hogy ne égessem le magam teljesen.

Lényeg az, hogy nem kellene unatkozva ülnöm az ülepemen, de ha egyszer így fáj a kezem…

Mindbe szerelmes vagyok

Tudtam, hogy a Hazug szerint az élet ötlete nem új keletű, úgy értem, nem a közelmúltban pattant ki a fejemből. Azt is tudtam, hogy rengeteg átdolgozáson esett át a történet vázlata, mire elkezdtem írni a múlt hónapban. Na de azt a fene sem gyanította volna, hogy teljesen véletlenül belebotlok egy olyan dokumentumba, ami arról árulkodik, hogy ez bizony egy három évvel ezelőtti ötlet. Maximum egynek gondoltam, tényleg.

Nagyon sok olyan regényötletem van, ami több évvel ezelőtt született meg. És körülbelül négyszer ennyi, amit kitaláltam, de mégsem írtam meg, esetleg elkezdtem, de sosem fejeztem be, mert nem éreztem elég erős kötődést a történethez.

Annak idején mindig attól féltem, hogy az új ötletek, amelyek folyamatosan ostromolták az agyamat, eltűnnek majd, ha nem írom le őket azonnal. Így aztán folyton írtam, egyszerre többet, de egyikben sem mélyültem el igazán, és be sem fejeztem őket. Mostanra már megváltozott a hozzáállásom a hirtelen jött, fantasztikusnak tűnő ötletekhez: várok velük. Nem szakítom félbe semminek sem az írását, az nem vezet jóra, csak kapkodásra, szétszórtságra (nem mintha így nem lennék kellőképpen szétszórt 🙂 ). De megtapasztaltam azt, hogy az igazán erős, megírásra érdemes történetek megmaradnak az ember fejében, ha kell, évekkel később is.

Így került például a Tükörszilánk munkacímre hallgató történet néhány szavas vázlata is a regényes mappámba. Ha lehet, ez még régebbi, mint a Hazug, ugyanis semmiféle nyoma nem volt a számítógépen. Papíron bukkantam rá a címére egy régi füzetemben, mikor egy ezer évvel ezelőtt írt szerelmes levelet kerestem (az egyetlent, amit valaha írtam, mert bele kell kerülnie a Hazugba). Érdekes, de tényleg csak a címet láttam meg, semmiféle körítés nem volt – és mégis emlékeztem minden egyes mozzanatra, amit annak idején kitaláltam. Így azt is tudtam, hogy az akkor kitalált cselekmény ugyan gyenge lábakon áll, de az alapjai erősek, egy erős csiszolgatással életképes történetet lehetne belőle kialakítani.

Arra azonban nem vagyok hajlandó, hogy elzárjam az elmémet a véletlenszerűen megjelenő ötletmorzsáktól. Hiába élek éppen egyetlen történetben, a tudatalattim igenis dolgozik az összes többin, néha beugrik valami, ami illik egyik-másik történetbe. Ilyenkor lejegyzek néhány szót, ezek a jegyzetek aztán mindenféle logikai elrendezéstől mentesen kerülnek egy dokumentumba, majd kiválogatom őket, ha odaérek. Addig sem fog elveszni egyetlen kósza gondolat sem.

Azt hiszem, egy nagyon kicsit szerelmes vagyok az összes történetembe. Mit hazudok? Teljesen beléjük estem.

Az első mesék egyike

Nemrég találtam a pincében egy füzetet, rajta a saját nevemmel és hogy 2. b, és telis-tele volt mesékkel, amiket nyolc-kilenc éves koromban írtam, nagy részükre még csak nem is emlékeztem. A tengerészek kalandjai teljesen kiesett, A hiú orrszarvúra pedig csak azért emlékszem, mert szokásom volt néhány meséhez rajzot készíteni Painttel, ez az egy maradt meg az emlékezetemben – bár egyetlen rajz sincs már meg.

Elmondhatjuk tehát, hogy körülbelül azóta írok történeteket, mióta megtanultam írni. Az a fajta gyerek voltam, aki rengeteget beszélt, mégsem emlékszik senki sem olyan esetre, hogy a meséimet szövegeltem volna. Számomra ezek csak írásban léteztek, így nagyon sokáig senki sem tudott a furcsa hobbimról – amíg le nem buktam a harmincoldalas Tokio Hotel-fanfictionömmel, de (mindenki szerencséjére) azóta már leszoktam az ilyesmiről, és csak a saját magam által teremtett karakterekkel és világokkal foglalkozom.

A tengerészek kalandjainak első részét szeretném megmutatni – merthogy négy is elkészült! A hosszuk egyenként sem haladja meg a kétszáz szót, ráadásul elég bugyuta sztorik. Akkoriban ismerhettem meg a kettőspontot, mint írásjelet, ugyanis indokolatlanul sokszor használtam. A vesszőkről ezt-azt már tudtam, például a hogy mögé mindig tettem, de sok helyről kimaradt. Ezen kívül is vannak benne olyan helyesírási malőrök, hogy erősen morfondíroztam azon, hogy csak ezeket kijavítva tegyem-e fel, de aztán meggondoltam magam. Ne csak én szörnyülködjek! 😀

Íme:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy híres hajóskapitány akit mindenki úgy hívott: Frenk Kapitány. Frenk Kapitány már az egész világot bejárta kivéve a tengerészek birodalmát. Frenk Kapitány elhatározta, hogy megkeresi a tengerészek birodalmát (ami nagyon titokzatos). Frenk Kapitány vett egy óriási hajót a: Titanikot (mert akkor még nem süljett el). Kihajóztak a nyílt tengerre. Egyszer csak találkoztak: Öldöklővel a viziszőrnyel. Frenk Kapitány előrántotta a kardját és nagy nehezen megölte a szörnyet. Mentek tovább. Rövidesen megérkeztek arra a szigetre amelyen volt a: tengerészek birodalma. A partján volt egy barlang. Amint Frenk Kapitány és legénységre a partra tették magukat remegni kezdett a föld. És a barlangból kijött: Könyörtelen a sárkány. Hirtelen tüzet okádott, de Frenk Kapitány előrántotta a bűvös tükrét és maga elé tette. A sárkány tüze visszaverődött saját magára. A tűztől elégett a sárkány, de a helyén egy kulcs volt és egy üzenet. Az üzenetre a következő volt írva: vegyétek fel a kulcsot és menyetek a sárkány barlangjába. Ott van egy ajtó. Az ajtón van egy lakat. A kulcs a lakat kulcsa. Frenk Kapitány kinyitotta a lakatot és az ajtó mögött volt a tengerészek birodalma.
Itt a vége, fuss el véle!

 Szerintem látszik, hogy rengeteg mesét néztem és olvastam, de azért a logikának sem voltam hiányában, ugyanis nagyszerűen megmagyaráztam, hogyan lehet jelen a Titanic a történetemben (valószínűleg ez volt az egyetlen hajó, amiről hallottam, de legalább ezt az egyet megjegyeztem).

A kedvencem (a helyesírás mellett – viziszőrnyel, süljett, menyetek) a “Frenk Kapitány és legénysége partra tették magukat”-féle megfogalmazás, amin minden egyes alkalommal nevetnem kell.

Azért el kell ismerni, baromságokat összehordani már akkor is nagyon tudtam.

Hazug szerint az élet: Bevezető

A temetés napján zokogott a város. Szakadt az eső, sűrű fátyolba vonta az utcákat, a házakat és azok ablakait. Már napok óta keservesen zuhogott, az árkok megteltek, és a víz néhol bokáig ért a járdán és az úttesten. Szinte egyetlen járókelőt nem lehetett látni egészen addig a napig.

Az iskola bejárata fölé fekete zászlót vontak. Meghalt a fiú. A tanárok megrettenve álltak a katedrán és nem szóltak semmit, nem tartottak tanórát. A diákok csendesen sugdolóztak az elhunytról, mikor a rádión felcsendült az igazgató úr érces hangja:

– A néhány nappal korábban elhunyt iskolatársatok, Hazug végső búcsúztatására ma délután egy órakor kerül sor a városi temetőben. Azok a diákok, akik részt szeretnének venni a szertartáson, fél egykor gyülekezzenek a bejáratban.

Csend honolt a szavai után. Aztán a hátsó padban egy lány halkan szipogni kezdett, remegő, vékony ujjaival foltos papír zsebkendőt húzott elő a zsebéből. Ahogy kifújta az orrát, hangja el-elfúlt és a válla megrázkódott. A mellette ülők sután a hátára tették kezüket, az ő szemükben is könnyek csillantak. Zokogott az iskola is az eltávozott diák és barát emléke felett.

Fél egykor egytől egyig ott álltak a kapuban, még akik nem ismerték személyesen a fiút, azok is. Hiszen a történetét már mindenki hallotta.

Halkan tombolt az eső, cseppjeit odaverte a járdára, a háztetőkre, az esernyőkre. Azóta zokogott, hogy Hazug életét vesztette, csak egyszer állt meg néhány órára, hogy újból erőt gyűjtsön a gyászhoz.

Az anya már a koporsó felett virrasztott, napok óta nem sírt. Tompa ürességet érzett a mellkasában, egy szorító erőt a torkában, szerette volna felfeszíteni az állkapcsát és üvölteni a gyásznép arcába hajolva. Egyesével menne oda az emberekhez, a nyálát fröcsögtetné rájuk, míg ordít. A fejükre olvasná, milyen könnyű is az életük, az ő sorsuk nem az, hogy eltemessék a tulajdon fiukat. Bár beletéphetne körmeivel a tulajdon húsába, és kivájhatná magából a szennyes gyűlöletet önmaga iránt, ami azóta kínozta, hogy megérkezett a hívás. Úgy rohant a kórházba, mint egy évvel korábban.  Egyszer már hitte azt, hogy elérkezett az idő, mikor meg kell ásnia gyermeke sírját. Csak egy rövid időre tudta hát elodázni.

Az anya arcára azonban csak a bágyadt szomorúság ült ki. A tabletták, amiket az orvostól kapott, csak a gondolataiban engedték őt tombolni.

Egy meleg kéz simult a vállára. A fiú apja, az ő fiának apja, mindössze ennyit tudott társítani a fájdalomtól ráncba szaladt archoz. Felállt, kivonult a koporsó mellől, és elfoglalta helyét egy padon a családja mellett.

Először egy fényképet hoztak. Hazug arca és mosolya felnagyítva, az örökkévalóságba belefagyva meredt az összegyűltekre. Az égszakadás dacára rengetegen megjelentek a temetésen, az anya a gyógyszer bódító ködfátylán át is számtalan ismeretlen arcot fedezett fel a tömegben. Hát szerették az ő fiát. Ki ne szerette volna, jó fiú volt, mióta megint mosolygott.

De ő emlékezett még rá, beleégett, hogy egy évvel korábban Hazugba még hálni is alig járt a lélek, a boldogság. A máskor fényes, rövid haja ápolatlanul az arcába nőtt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.

Eltűnt csibész mosolya, lassan elmaradozott, akárcsak a folyton látogatóba érkező barátok is. A tekintetében sűrű sötétség ült, ami sosem tűnt el.

Aztán következett a húsba szántó borotvapenge. És válaszul az anyai könnyek és apai pofonok. Hazug a szobája padlóján ült, jobb kezét az arcára szorította, ahol égette őt az ütés csattanó ereje. A bal karja ernyedten lógott a teste mellett, apró cseppekben folyt le róla a fiú vére. Akkor mondta először:

– Anya, nem akarok élni. Meg akarok halni. Hagyj meghalni. – Így mondta akkor, s később még megszámlálhatatlan sokszor.

Csak három hét telt el azután, és Hazug teste a földön csattant. Mellette pedig az isten tudja, honnan szerzett gyógyszeres doboz.

Az anya megrázkódott és hangosan felzokogott, s a gyászolók köre azt hitte, a szertartást vezető férfi szavai kavarták fel hirtelen.

– Amikor egy ilyen fiatal gyermek, mint Hazug, aki a középiskola befejezése előtt állt, életét veszti, mindannyian azt kérdezzük magunktól: miért? Miért olyan kegyetlen ez a világ, hogy egy ereje teljében lévő fiú autóbalesetet szenvedhessen?

Az anya nem figyelt ezekre a szavakra. Csak önmagában mondogatta, gyászos mantraként, hogy figyelnie kellett volna akkor a fiára. Egy évvel ezelőtt. Ha már ilyen kevés ideje volt, legalább boldog lehetett volna. Az ő hibája, amiért a fiát elragadta a halálvágy akkoriban: ő nem figyelt rá eléggé, nem törődött az apró jelekkel, hagyta Hazugot elsorvadni.

A fiúról készített fényképre nézett. Hazug az öngyilkossági kísérlet után hosszú hónapokig egy problémás gyermekek és tinédzserek számára működő kórházban feküdt. Orvosokkal beszélgetett, akik meghallgatták panaszait az életéről, nekik elmondta, mi űzte volna ki a saját életéből. De az anyjának sosem mesélte el, mit rontott el, mit mulasztott el, amivel segíthetett volna a fiún.

Aztán Hazug ismét képes lett mosolyogni, és végleg elhagyta a kórházat. A fiú, aki meg akart halni, új erőre kapott, szembeszállt az élettel és megkereste benne mindazt a jót, ami többé nem engedte összetörni. És tudták, mindenki tudta, hogy Hazug többé nem próbálkozik öngyilkossággal.

Meggyógyult.

Akkor mégis hogyan veszthette életét egy autóbalesetben?

A fénykép néhány héttel korábban készült, mosolygott rajta. Csak a tekintetében ülő sűrű sötétség emlékeztetett arra a boldogtalan korszakra. A mosolya őszintének tűnt.

Vajon az anya is megszűnik anyának lenni, ha meghal a gyermeke?

***

Ő még sokáig a sír mellett maradt. Érezte, ahogy lassan megtisztul a gyógyszer hatásaitól, egyre szaporábban nyelte könnyeit, egyre erősebben vájta körmét a tenyerébe. Azt is észrevette, hogy nincs egyedül – négy fiatal árnya ölelte körbe a friss földdel határolt sírkövet.

– A… a barátai vagytok? – Hangja elhalóan, nehezen szólt. A torkát fojtogatta a feltörő zokogás. De azok így is meghallották szavait.

– Vannak közös barátaink – szólt a legfiatalabb fiú. A hangja szenvtelenül szólt, mintha nem a gyász vezette volna a temetőbe. Egyik kezét szorosan ökölbe szorította, ujjai közül egy gyűrött papírlap lógott ki. Mintha észbe kapott volna, hogy az elhunythoz nem volt köze: sarkon fordult és sietős léptekkel elhagyta a temetőt.

– Épphogy csak megismertem – szipogott egy lány. Néhány kósza könnycsepp csordult le arcán, összegyűltek az állán. Megilletődötten állta végig a temetést, mint aki nem tudja, tényleg a megfelelő helyen van-e. Kabátjának zsebéből egy gyógyszeres dobozt vett elő – hasonlót, mint ami Hazug mellett hevert azon a bizonyos napon –, elmélázva nézegette. Aztán határozottan megrázta a fejét, és egy szót sem szólva elsietett.

– Nekem erőt adott. – Az másik fiú hangja kellemetlenül recsegett, halkan szólalt meg. Úgy beszélt, mintha attól félne, senki sem kíváncsi a szavaira, pedig minden vágya, hogy az égbe kiáltsa maró gondolatait. Kapucniját mélyen a szemébe húzta, de nem tudta elrejteni a sötét, dagadt foltot az arcán. Téblábolva elnézést kért, aztán kacsázó léptekkel maga mögött hagyta a sírt.

Már csak egyetlen lány állt ott az anyával.

– Na és te?

Először nem is válaszolt. Nem tudott, sűrűn nyelte könnyeit, karjaival körülölelte magát, apró mozdulatokkal előre-hátra hintázott a talpán. Az anya emlékezett rá, látta őt, mikor a szertartáson a gondolataiból kitekintve körülnézett a tömegben. Már akkor is zokogott. Talán az arca is ismerős volt, de akkor az embereket csak elsuhanó foltokként látta maga körül, a fájdalom vöröslő függönyén át. A lánynak remegtek a lábai, többé nem tudta visszatartani kitörő zokogását. A földre rogyott, és halkan azt súgta:

– Fogalmam sincs, ki ez az ember.

De csak ő maradt a temetőben az anyával, míg be nem sötétedett.

20212223

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás